Liberty Island

Nos volt elég fantáziám, ahhoz, hogy el tudjam képzelni mi lett velük és csupán csak reméltem, hogy ezért nem jutok hasonló sorsra én is.
- Tehát bánja, amit tett? Legalább is abból, hogy hibának véli a felkeresésüket, erre a következetésre jutottam. – néztem kíváncsian az elrévedő férfit. Vajon mi zajlódhat le benne? Egyre kevésbé voltam képes elhinni erről az emberről, hogy rendszerességgel emberekre vadászik, mit sem tudva róluk valójában, hiszen csak a munkáját végzi.
Kérdésére eszméltem fel újra és egy pillanatra elgondolkoztam az ajánlaton.
- Már, ha nem tartottam volna az eddigieket is annak? Nem tudom miféle izgalmakra gondol, de kíváncsian figyelek. – nem tudom, hogy esetleg kellett volna-e valamiféle vészjósló hangnemet kivennem az iménti szavakból, de várakozóan tekintettem az este további része felé.

-Akiket én tettem hidegre? Nem.
~Szerintem mind megérdemelték amit kaptak...persze ennyi erővel én is megérdemelnék egy golyót a fejembe. Nem is fog tiltakozni ellene senki, ha valaki egy nap képes lesz eltalálni vele.~
-Viszont akik az én hibámból haltak meg...Na igen, a kezdeti időkben sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem.
*A nő érdeklődése újfent mosolyt csal az arcára. Feltekint a szobor tetejére, majd visszanéz Kara-ra.*
-Nos, azt mondta kíváncsi hova tűnök. Meg tudom mutatni, bár tapasztalataim szerint, odaát csak én látok bármit is. Ha ennek ellenére van hozzá kedve, folytathatjuk az interjút odafenn, csak akkor nagyon kell kapaszkodnia, mert másként nem megy.
~Egy gyereket egyszer az ölembe vettem, és úgy sikerült a dolog. Legfeljebb 10 kilóval lehetett könnyebb, szóval nem lesz gond most sem.~

Nem teljesen értettem azt, hogy kik lehettek az ő hibájából áldozatok. Talán értetlenségem az arcomra is kiülhetett, de egyelőre nem bolygattam tovább ezt a témát.
Tekintetemmel én is követem az övét, a szobor tetejébe és kidülledt szemekkel meredtem vissza Szellemre. Ez már nálam teljességgel kimerítette az izgalom fogalmát, de kíváncsiságom hajtott, hogy tartsak vele. Miket meg nem teszek egy cikkért és némi izgalomért…
Lágyan elmosolyodtam és bólintottam.
- Rendben. Ha nem bánja nem kérdezem meg mennyire biztonságos ez az egész, de állok elébe. – léptem közelebb Szellemhez és bár dunsztom sem volt, hogy hogyan képes mindezt véghez vinni, de legalább így lesz róla némi fogalmam és elmondhatom, hogy testközelből tapasztaltam meg a képességet, amiről írok.

-Ma már egyszer megdicsértem a bátorságáért, úgyhogy nem, egyáltalán nem bánom.
*Ő is tett egy lépést a nő felé, mielőtt beavatta egy apró, ám de fontos részletbe.*
-Viszont,amikor azt mondom, hogy magammal viszem, azt úgy kell értenie, hogy szó szerint cipelem, másképpen nem megy a dolog.
*Amennyiben ezek után sem ellenkezik, úgy az ölébe kapja őt, és kámforrá vállnak mind a ketten.Szellem számára a már megszokott gyorsított felvétel játszódik le, ahogy felszáll a szobor tetejéig. Kara ezzel szemben csak sötétséget, és elmosódott alakokat lát, a másodperc töredékéig, érezni pedig nem érez mást, csak hideget. Ez valószínű annak is köszönhető, hogy a szabadság hölgyének feje búbján igencsak fúj a szél.*
-Legjobb kilátás a városban.
*Jegyzi meg, miközben segít utasának a saját lábára állni.*
~Huhh, ez azért annyira nem volt egyszerű, mint hittem, le kell ülnöm....~
*És így is tesz.*

Nem akartam visszakérdezni a bátorság dologgal kapcsolatban, de kicsit sem volt bizalomgerjesztő, amit a férfi mondott. Mondjuk mennyire lehet biztonságos egy eddig ismeretlen férfivel, aki nem mellesleg gyilkosságokból él, láthatatlanná válni és a Szabadság-szobor legtetején interjút készíteni. Ha nem velem történne el sem hinném.
Ölbe kapásról egyáltalán nem volt szó, de már nem akartam ezen apróság miatt visszakozni, így hagytam magam és mivel az imént azt mondta, hogy kapaszkodjak, én minden tőlem telhetőt megtettem. Erősen markoltam az ingét a vak sötétben, ami egyetlen iránymutatást adott a látszólag semmi közepén, mert hogy minden annyira sötét volt. Annyira nyomasztó és hideg.
Akkor éreztem némi megkönnyebbülést, amikor kitisztulni látszott előttem a kép és saját lábamon állhattam. A látvány pedig egyszerűen csodálatos volt, mintha a lábaim előtt heverne minden. Csodálatos érzés volt, ahogy a hűs szellőben körülnéztem és csupán ekkor vettem észre, hogy Szellem elég kimerültnek látszott. Legalább is ahogy leült erre következtettem.
Óvatosan egyensúlyozva, lábam magam alá húzva csüccsentem le mellé.
- Jól van? – kérdeztem kevéske aggodalommal a hangomban. Részben aggódtam érte, részben pedig valahogyan majd szeretnék is lejutni innen…

-Ne aggódjon, rendben vagyok.
*Felelte megnyugtatónak szánt hangon, ami talán még működött is volna, ha nem a kérdés után 2 perccel szólal meg.*
-Akit a legutóbb kaptam így fel, még kisbaba volt...az valahogy nem fárasztott így ki.Viszont le lehet innen jutni gyalog is, úgyhogy tényleg fölösleges miattam izgulnia.
~Ez persze nem jelenti azt, hogy nem viszem le, ha kipihentem magam, és igényt tart rá, egy ilyen húzással felkerülnék a szemét pasik listájának legalább a 3. helyére.~
-Mondjuk, maga legalább nem ájult el. Látott valamit, amíg odaát voltunk?
*Közben az a néhány perc pihenő megteszi a hatását, és szellem szívverése végre valahára lelassul normális emberi szintre. Ennek ellenére nem áll fel a helyéről, elvégre nagyon nehéz ülőhelyet szerezni egy ilyen sűrűn látogatott turistalátványosságon.*
-Személyszállításból viszont biztos nm fogok megélni.

Már épp a frász kerülgetett és ijedten néztem a kimerült férfi arcába, amikor végre megszólalt. De bár ne tette volna, mert kedvem támadt hirtelen behúzni egyet neki vagy legalább a vállába boxolni egyet.
- Maga teljességgel nem normális. Azért gondoltam tett már ilyet és ezért vállalkozik rá oly hevesen. De ez… - tártam szét kezeim felháborodottan, majd legyintettem és bele sem akartam gondolni, hogy mennyire rosszabbul is elsülhetett volna ez az egész. De már késő volt, ugyanis belegondoltam...
- Az meg sem fordult a fejében, hogy esetleg lezuhanhatok? És nem, nem láttam semmit. – feleltem nem kicsit feszülten és begőzölve.
- Visszafele jobban járunk mindketten, ha a lépcsőt használom. – fortyogtam még mindig belegondolva hogy pár pillanattal ezelőtt akár ki is nyiffanhattam volna.
- Kezdem érteni miért olyan jó a szakmájában. – folytattam remegve – Ha a képessége nem öli meg az áldozatot még mindig képes szívrohamot okozni neki. – folytattam kissé gúnyosan.

-Nem.
*Feleli az érdeklődés legkisebb jelen nélkül.*
-Odaát nincs gravitáció, vissza ide meg csak akkor kerülünk, ha elájulok, az pedig nekem is fájt volna, amit mindenképpen szeretnék elkerülni ilyen magasságban, szóval elhiheti, ha lett volna rá esély, hogy pacaként végezzük odalenn, nem vágok bele.
*A gúnyos megjegyzésre csak jókedvűen biccent egyet.*
-Köszönöm. Az igazat megvallva, volt már rá példa.
*Karjait összefonja a nyaka mögött, miközben hanyatt dől.*
-Mellesleg....a lépcső ilyenkor zárva van, és a biztonságiak elég ijedősek. Velem még mindig jobban jár...na de, nem úgy volt, hogy ön kérdez?

Nagyot sóhajtva néztem el inkább a város élénk fényei felé, hogy képes legyek akár egy kicsit is lehiggadni és arra koncentrálni, amiért valóban jöttem. Nem hagyhatom, hogy holmi idegesítő szokásaival és nemtörődöm viselkedésével elterelje a figyelmem valódi célomról. Képes voltam egy időre újra a cikket helyezni előtérbe és csak később rágódni azon, hogy hogyan fogok innen lejutni.
Jó, tehát épp azt szerettem volna kérdezni, hogy jegyzetelhetnék-e, amikor rájöttem, hogy a táskámat a szobor lábánál hagytam. Fáradtan dörzsöltem meg a halántékom, majd Szellemre néztem. Tehát kénytelen leszek majd emlékezetből megírni az elhangzottakat.
- Szóval hogy működik pontosan a képessége? Azt mondja, ha út közben kimerül, akkor visszakerül arra a helyre, ahonnan kiindult? Vagy ezt most nem teljesen értettem. És mi van, ha az illető, akit magával visz ottmarad? Ez lehetséges? – kérdeztem érdeklődő tekintettel, hiszen evvel azért ugye nem árt tisztában lenni, ha el akarom dönteni, hogy melyik út a biztonságosabb lefelé. Eddigiek alapján, mondjuk a biztonságiak...

-Ó nem...
*Feleli röviden a kérdésre, majd ismét felül, mielőtt folytatná a magyarázatot.*
-Ha elájulok, ott jelenek meg, ahol épp lebegek, és természetesen az is, akit épp viszek. Mostanra már egészen belejöttem, de eleinte még a ruháimat sem tudtam magamon tartani...
*Mélyet sóhajt az emlék hatására.*
-És persze, mint látta hihetetlenül gyorsan tudok mozogni...nos amikor felfedeztem, hogy milyen különleges is vagyok, másnap meztelenül ébredtem egy városban, melyről azóta sem tudom, hogy pontosan hol is volt.
~Haza pedig csak évekkel később...~
-Rengeteget gyakoroltam, hogy végre uralni tudjam ezt az erőt...persze nem volt más választásom, mert mindig amikor valami a frászt hozta rám puff!
*Kezével gesztikulál, miközben kimondja a hangutánzó szót.*
-És már el is tűntem.
~Meg merjem kérdezni, ő mit robbantott fel? Vagy netán, kit?~

Felhúztam lábaim és úgy hallgattam tovább a férfi szavait, átkarolva kezemmel a térdeim. Kissé ugyan megrezzentem, amikor gesztikulálva kimondta azt az egy szót. Puff… Mintha éreztem volna a remegést körülöttem, vagy már képzelődök is? Kara! Szedd már össze magad!
- Hogyan szokta meg a képességét és volt képes elfogadni azt amivé lett? Sosem gondolta úgy, hogy ez az egész csak teher magának? – kérdeztem túlságosan belemerülve és már nem is a cikk miatt kérdezem, hanem egyszerűen kíváncsiságból. Ráeszmélve erre, idegességem levezetendő egy cigi után nyúltam, de hiába. Az is a táskámban volt. Remélhetőleg meglesz még amíg leérek. Nem biztos, hogy örülnék neki, ha anélkül maradnék. Mégsem akartam szólni, hogy lemennék érte. Már csak azért sem mert még mindig nem voltam benne biztos, hogy vele akarok lemenni. Pedig valahogyan kénytelen leszek. Előbb vagy utóbb.
Újra kérdezni akartam valamit, de teljesen elvesztem gondolataim kusza szövevényei közt, így elég bugyuta kérdés szaladt ki a számon.
- Miért lett... khmmm. Szóval miért lett bérgyilkos? – hú de nehéz volt kimondani de csak sikerült.

-Mint mondtam, nem volt választásom...De amúgy igen, állandóan, főleg az elején. Utáltam mindent és mindenkit, amiért pont én lettem az akit a sors ennyire megszívat.
*Az emlékek hatására úgy tűnik neki is rá kell gyújtania. Azonban amikor a zsebéhez nyúlna, olyan arcot vág, mint amikor a rajzfilmben az egyik szereplőnek kigyullad a feje fölött a villanykörte. Egy másodpercre Kara-ra néz, majd kámforrá válik, leszáll a szobor tövébe, majd a nő cuccaival felpakolva visszarepül. Alig telik el egy másodperc, mire újból megjelenik, kezében a csokorral, és a nő táskájával.*
-Miért nem szólt, hogy ezek lemaradtak? Nekem teljesen kiment a fejemből.
*Átadja a holmikat, majd rágyújt az előbb áhított cigarettára.*
-Visszatérve a kérdésre, sokat segített, amikor felfedeztem, hogy miként tudom hasznosítani a képességem. Moziba például ingyen járok, ha lemondok a kukoricáról, a hatodik érzék című film nézése közben csupán az irónia is képes volt megnevettetni.
*Mélyen a nő szemeibe néz, mielőtt befejezné a gondolatmenetet, a cigit persze előbb kiveszi a szájából.*
-Ami a fel nem tett kérdését illeti, nem tudom, hogy kegyed hogyan tudna megbirkózni a dologgal, de ahogy a szavaiból kivettem, ez egy másfajta probléma, ön nem robbant fel dolgokat véletlenül...azért titkolja, mert olyan látta, akinek nem kellett volna?
~No persze, ki az, akitől szeretnénk, ha látná? Komoly dilemma lehet minden mutáns számára, és én rossz döntést hoztam..~
*Az utolsó kérdés hallatán egy pillanatra mintha mosolyra rándulna a szája széle, ám ha így is történt, nem tartott sokáig.*
-Jól fizet, és az öregkor miatt sem kell aggódni.
*Mély levegőt vesz, mint aki maga sem gondolta, hogy ez a válasz elegendő lesz Kara kíváncsiságának kielégítésére. *
-Az életemre törtek, én pedig viszonoztam a gesztust. Rengetegen voltak, én pedig egyenként vadásztam le mindet. Valaki felfigyelt erre, és ajánlott egy komolyabb célpontot, komoly összegért, nekem pedig jól jött a pénz. Miért, karriert szeretne váltani?

Zavartan néztem szét egy pillanatra, amint eltűnt, ám a következőben már teljes életnagyságban állt újra előttem, immár táskámmal és a virágcsokorral együtt. Újra eszembe jutott erről, hogy egyáltalán nem értem ezt az embert és mielőtt jobban belemerültem volna ennek elemzésében kutakodni kezdtem a táskámban cigim után.
Szinte remegő kezekkel gyújtottam meg, miután kezembe akadt. Egyre jobban feszélyezett a helyzet, amibe magamat sodortam. Nyolcvan méternyi magasságban egy gyilkossal... Egész biztos nem vagyok normális.
Mélyet szívtam a cigiből és ahogy kifújtam a füstöt, követve tekintetemmel annak szertefoszló alakzatait, kissé vontatottan szólaltam meg Szellem tekintetést keresve.
- Látom nem teljesen képes az emberi elmében olvasni.– nevettem fel szomorúan – Nem arról van szó, hogy valaki látott, hanem egyszerűen minek bonyolítanám túl az életem? Hogy aztán olyasmibe hajszoljam magam, amire a legkevésbé sincs szükségem. Neeem! – ráztam meg a fejem határozottan. – Ez nekem így pont megfelelő. – hazudtam szemrebbenés nélkül. Talán még magamnak sem mertem bevallani, hogy ez egyáltalán nem jó így.
- Még egy kérdést megenged? – kérdeztem, ám nem várva meg a válaszát folytattam – Amit tesz élvezetből teszi vagy csupán elvégzendő feladatnak tekinti? – néztem őszinte kíváncsisággal a férfi szemébe.

-Szóval csak arról van szó, hogy nyugodtan szeretne élni?
*Teszi fel kérdést, majd körbe tekint, végül pedig előre hajol kicsit, és lebámul a mélybe.*
-Elég érdekesen törekszik erre. Tudja a legtöbb mutáns csak akkor határolódik el ennyire a képességétől, ha valami csúnya sebhelyet szerez általa...a lelkében úgy értem. Remélem maga nem robbantott fel senkit.
*A következő kérdésre csak biccent, igaz másra aligha lett volna ideje.*
-Az utóbbi...bár néha napján rám mosolyog a szerencse, és kifogok valakit, akit kifejezetten jó érzés átsegíteni a másvilágra.
*Most rajta a sor, hogy őszinte kíváncsisággal nézzen vissza.*
-Azt hittem a cikke a mutációról szó, miért érdekli ennyire a munkám?

Bólintottam megadva evvel első kérdésére a választ, bár nem volt túlzottan határozott. Következő megszólalására viszont sikerült kissé csúnyán néznem rá.
- Reméli? – kérdeztem vissza gúnyosan – Ez több mint vicces tudja? Egy gyilkos aki reméli, hogy nem nyírtam ki senkit a képességemmel… - vontam fel a szemöldököm – Aki nem mellesleg hasonlóképp végez az áldozataival. Ha tényleg kíváncsi rá, nem. Nem robbantottam fel senkit. – az már egy másik dolog, hogy magamat sikerült egy életre megbélyegeznem vele, de ez már egy másik téma, amihez a legkevésbé sincs neki köze, így nem állt szándékomban beszámolni erről.
- Én meg azt hittem, hogy csak egy kérdése lesz a mutáns mivoltomat tekintve. – vágtam vissza – De ha nem szeretne többre válaszolni, hát befejezhetjük. – pöccintettem le a cigimet a magasból, miközben elgondolkodtam vajon, hogy lehetséges, hogy a biztonságiak még nem fedezték fel, hogy itt vagyunk?

-Mit mondhatnék...utálom, a konkurenciát, és azt is, amit tennem kell velük...
*Sejtelmes mosoly rajzolódik ki az arcára. Egészen biztos, hogy nem akarod tudni, miféle emlék játszódott most le az elméjében.*
-Mindenre kíváncsi vagyok, mellékhatása annak, ha az ember láthatatlan.
~Annak meg hogy mindent hallok az, hogy nincsenek barátaim.~
-Valójában abban egyeztünk meg, hogy nem kell megmutatnia. Ehhez pedig tartom is magam, elég robbantgatás történt már ezen a helyen, hogy másról ne is beszéljünk.
*Feláll helyéről, és sétálgatni kezd.*
-Ugyan kérem, felettébb élvezem ezt az interjút, és más dolgom úgysincs ugyebár szóval...
*Ekkor megbotlik a nő táskájában, az oldalára esik, majd legurul a szobor arcán. Meglepő, hogy még egy fájdalmas nyögést sem produkál ez alatt, pedig sokszor megüti magát, mielőtt leesne elől, és eltűnne a nő szemei elől.*

A fantáziám ugyan erősen dolgozott, volt némi elképzelésem, hogy mit tesz a konkurenciával, de lévén, igen kíváncsi természet volnék, legalább ebben az egyben volt némi közös vonás bennünk, nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek vissza. Illetve nem bírtam volna ki, ha meg tudok szólalni.
Már épp mondtam volna valami frappánsat és tovább bombáztam volna kérdéseimmel, amikor a hirtelen puffanás még a szuszt is belém fojtotta. Óvatosan pár centit előrekúszva néztem le a magasból, de nem sokat láttam. Igazából nem féltettem, hisz képessége révén, ha van elég gyors akkor képes lesz megoldani a problémát. De arra is tettem volna egy húszast, hogy csak produkálja magát és lehet, hogy közben engem figyel…
- Látja, ezért nem hoztam magammal a táskám. És, ha tényleg a táskámban borult fel, akkor túl figyelmetlen és nem csoda, hogy szüksége van a konkurencia kiiktatására. – Csodás… Egyedül beszélgetek, miközben az is lehet, hogy Szellem szétloccsant teste a szobor lábánál fekszik. Azért óvatosan szétnéztem, ám egyelőre a hűvös szellőn kívül nem sok mozgást láttam.

*Az elméje mélyén szellem felszisszen a fájdalomtól, a külvilág azonban ebből nem hallhat semmit, hisz már nem része a külvilágnak. Szép lassan átrepül a szobor fején, és a felszínre emelkedik Kara mögött.*
~Hogy a francba tud itt valaki bunyózni?~
*Finoman, de azért határozottan ragadja meg a nő vállát abban a pillanatban, amint újra megjelenik. Nem szeretné, hogy ijedtében most ő vesse magát a mélybe.*
-Hu.
*Szólal meg a maraton futó teknősbéka lelkesedésével.*
~Remélem azért arcon rúgni sem fog önvédelemből, egy nap elég volt egyszer leesni innen.~
-A rohadék kivédte a rúgásom az orrával...és most kivételesen nekem fáj jobban.
~Vagy lehet csak jól titkolja, és közben nagyon szenved.~
-Amúgy, az csak a magány okozza, meg egy minimális idegbaj, én már évek óta magamban beszélek.

Az érintéstől egy pillanatra megfagyott bennem a vér is, bár a hangjára nem reagáltam, már csak azért sem mert hirtelen azt sem tudtam melyik földrészen vagyok. Pár pillanatr szükségem volt, hogy magamhoz térjek és erőt vegyek magamon, hogy ne kiabáljam le a férfi fejét. Gyors mozdulattal löktem le a kezét magamról és néztem fel rá.
- Nem szokásom magamban beszélni. Nagyon jól tudtam, hogy itt van és csak bohóckodik. Legalább is gondoltam… - húztam el a szám – És mielőtt még egyszer bemutatja a csöppet sem mulatságos trükkjeit, vigyen le! Azt hiszem mindent megtudtam, amit szerettem volna mára. – szedtem össze magam és táskámért nyúltam, majd várakozóan Szellemre. Jó ezt talán lehetett volna egy árnyalatnyival finomabban is, de eszem ágában sem volt olyannal finomkodni, aki a frászt hozza rám.

*Annak említésére, hogy az előbbi attrakció csak bohóckodás volt részéről, egy pillanatra olyan arcot vág, mint a vadászkutya, aki hosszú keresés után szagot fog, vagy a Scrabble játékos, akinek hirtelen eszébe jut egy 12 betűs szó, csupa y-ból, q-ból, és hosszú í-ből.*
-Igeen.
*Feleli, kissé túlságosan is megnyújtva a szavakat.*
-Tényleg csak a frászt akartam hozni önre, de átlátott rajtam...gratulálok.
~Mi a francért ugrottam volna le? Biztos magából indult ki...~
-Távozásunk sajnos tényleg időszerű, esés közben láttam egy biztonsági őrt, és sajnos ő is engem. Integettem is neki, de nem viszonozta a tapló..

Szem forgatva figyeltem Szellem sziporkázó szavait, melyektől minden erőfeszítésem ellenére csak egyre erősebb ellenszenvet éreztem iránta. Nem mintha az egész este nem lett volna részemről is teljesen őrült dolog, de már nekem is kezdett sok lenni, így leporolva magam, egyensúlyozva próbáltam felállni, remélve, hogy nem fogok a mélybe zuhanni, egy erősebb szellő hatására.
A biztonsági említése sem keltett bennem biztonságérzetet. Ez most egy picit furán hangzott, tudom. Szóval várakozóan néztem a férfira.
- Ez esetben nem értem mire vár még. Levisz vagy oldjam meg magam a dolgot? – kérdeztem sürgetve őt, miközben közelebb léptem, hogy levigyen. Már, ha beszólásom után hajlandó lesz rá. Ha nem akkor meg… Még nem tudom de kitalálok valamit.
- De csak, ha út közben nem akar kiiktatni és mondjuk kitenni a gravitációnak... - emeltem fel a kezem egy pillanatra.

-Gondoltam tesztelhetnénk, hogy nagyobb biztonságban érzi-e magát velük, mint velem, de ezek szerint már tudja a választ.
~Furcsa.~
-Álmodni sem mernék ilyesmiről. megjegyzem, ebben a helyzetben, nem kéne ahhoz különleges erő.
*Egy röpke pillanatra a mélybe tekint Kara válla fölött, majd ártatlanul elvigyorodik, és hátra fordul a nő cuccaiért.*
-Tessék. Én még szeretnék visszajönni ide, úgyhogy nem maradhat nyom utánunk.
*Lassan, és óvatosan veszi fel az ölébe a nőt, hisz semmi kedve lezuhanni innen...megint. Ezután eltűnnek a fizikai világból, és lefelé kezdenek ereszkedni, ezúttal azonban jóval lassabban, mint először.*
~Így nem is olyan vészes, sőt, egyáltalán nem az. Amúgy nem tudom mi baja, az utolsó nő akinek virágot vittem...minden sztorim ugyanúgy végződik, lehet kevesebbet kéne dolgoznom. Jut eszembe, hall engem? ~

Továbbra sem voltam nyugodt, sőt ami azt illeti egyre fokozódott bennem az idegesség. Olyan helyzetbe sikerült sodornom magam, amiből egyik kiút sem kecsegtetett pozitívummal számomra. Ha lejutok innen végre tuti első dolgom lesz lelépni és itt hagyni ezt az őrült férfit. De mit is gondoltam én? Mi jó származhat ebből a találkozóból? Az egy dolog, hogy jelenleg megvan fejben az első cikkrevaló, de vajon el is juthatok odáig, hogy megírjam?
Elvettem tőle a cuccaim, majd kissé tartózkodva de a nyakába kapaszkodtam, hogy fel tudjon kapni. Vajon ilyenkor érdemes elgondolkodni azon, hogy kellett volna-e fogyóznom az elmúlt hónapokban. Neeem. Különben meg kit érdekel, sosem foglalkoztam a súlyommal, most sem kezdek ezen agyalni.
Újra körbeölelt a sötétség, mire én inkább becsuktam a szemem. Nem mintha jobb lett volna ettől, vagy többet láttam volna, de legalább ezt természetesnek éreztem.
Valahogy jóval tovább tartott a lefele út mint felfele, mert közben arra eszméltem, hogy kusza és érthetetlen gondolatok férkőztek a fejembe. És bár jelenleg az enyémek sem voltak a legtisztábbak, de ez nem az enyém volt. Virág, nő meg… Igen… Hallom.
Na jó abszurd ez az egész dolog és szabadulni szeretnék innen minél hamarabb. Most!

~Üdv az én világomban.~
*Szellem minden erejével azon van, hogy ne gondoljon semmire, amíg mások is hallják, de ez korán sem annyira egyszerű, mint azt elsőre gondolta volna.*
~Furcsa, most nem is olyan fárasztó, mint korábban. ~
*Gondolja miközben tovább lebeg. A nő unszolására végül rákapcsol egy kicsit, de még mindig lassabban haladnak, mint fölfelé.*
~Általában nincs hallgatóságom idebenn, de mostantól lehet gyakrabban próbálom ki ezt a módszert...vallatáshoz tökéletes.~
*Végre földet érnek. Szellem már épp letenné Kara-t, ám hirtelen meggondolja magát, és ismét a magasba ereszkednek.*
~Tudja mit? Inkább haza viszem, veszélyes dolog egyedül mászkálni az éjjel, kitudja miféle elmebeteggel fut össze az utcán. HAHAHAHA!
*Láthatóan még mindig egészen jól bírja a plusz súlyt, ezért még jobban rákapcsol a sebességre, ahogy a kikötő felé veszik az irányt.*
~Lehet nyomkövetőt kéne rakn...ó még mindig itt van. Sajnos nagyon könnyű elkalandoznom...azért remélem értékeli, hogy próbálok nem gondolni semmi olyan dologra, ami az őrületbe kergetné. Mellesleg, találkozott más érdekes mutánssal is a munkája során? Mondja, hogy az X-men is sorra fog kerülni, azokról a kölykökről szívesen olvasnék.Nocsak, meg is érkeztünk.
*A moló szélén száll le, és vállnak újra az anyagi világ részévé. Sejtve, hogy Kara mire fogja használni kezeit, amint újra mozgatni tudja őket, inkább gyorsan leteszi a nőt, és egy lépést hátrál.*
-Köszönjük, hogy a fegyencjáratot választotta.

Még mindig nem mertem kinyitni a szemem, maga az érzés is ami körbevett olyan volt számomra, mint egy nyomasztó lidérces álom, melyből képtelenség szabadulni. Mint ragadós nyúlós massza, mely fogva tart és nem enged szabadulnom a fogságából. Egy pillanatra már azt hittem végre vége szakad az őrületnek, amikor saját kusza és félelemmel teli gondolataim közt kihallottam Szellem nekem szánt üzenetét, melyek kibogozhatatlan, egymást követő rendszertelenségben követték egymást a fejemben. Talán ellenkeztem volna, ha képes vagyok rá, de nem mertem moccanni sem. Féltem, hogy itt maradok. Nem! Rettegtem tőle!
Ugye nem gondolja komolyan, hogy miközben azt sem tudom hol vagyok vagy egyáltalán vagyok-e valahol, társalogni fogok? Próbáltam némi választ adni, bár abban sem voltam biztos, hogy ő hallja az én gondolataim, de nem is foglalkoztatott igazán. LEGYEN MÁR ENNEK VÉGE! Követte talán milliószor fejemben egymást ez az egyetlen mondat. Úgy éreztem kezdek begolyózni ettől az egész helyzettől.
Végre szilárd talajt érezve a talpam alatt, szinte felkiáltottam örömömben és, mint matróz, aki hónapok óta nem járt szárazföldön, csókoltam volna meg a móló deszkáit. Persze ezt csak képletesen terveztem, bár hirtelen kiszakadva újra a valóságba, elvesztettem az egyensúlyom, mire egy közeli korláthoz támolyogva támaszkodtam meg. Úgy istenigazából üvöltöttem volna le a fejet ennek az embernek, hogy hogy képzeli, amikor gyomrom felfordulva kereste magának a kiutat. A korlát fölé hajolva adtam ki magamból mindent, amit az elmúlt nap folyamán elfogyasztottam.
Még mindig támolyogva töröltem meg a szám és dühödt tekintettel meredtem Szellemre.
- Idióta! - szakadt ki belőlem, kissé rekedt hangon az egyetlen szó, amit képes voltam kimondani.