Liberty Island

-Sean, hidd el, nagyon örülnék neki, ha a fiam lennél... valahogy... de nem fair, hogy felveszem az ,,anyu" nevet, elvégre nem én szültelek, nem én neveltelek téged. Mármint, persze azért nagyon jól esik és kedves tőled, de... maradjunk a Lynn-nél.
Alistairre vonatkozó érvén hangosan felkacagtam.
-Gondolod, hogy mindenki, akivel a baba társaságában találkozom, tapintatosan anyunak szólít? Mégsem tartok attól, hogy Alistair egy napon majd úgy szólít, hogy ,,Lynn" ,,Dr. Harlow" ,,doktornő" vagy ,Hé, kiscicus!"
Sean és Sarah egyszerűen tündériek voltak együtt. Ha nem láttam volna magunkról közös fényképet Szellemmel, azt mondhatnám, hogy sosem láttam olyan párt, akik jobban szerették volna egymást. De amennyire imádtam a férjemet, annyira tudtam, hogy sajnos csak a másodikok lehetnek. De akkor is ennivalóak voltak, kifejezetten kellemes volt figyelni őket, ahogy a sütik fölött vitatkoztak, persze a legkedvesebb mosolyukkal, ami mögött a végtelen szerelem honolt. Egyszerűen gyönyörűek voltak.
Mikor végre a lemaradt trió is megérkezett, már teljes volt a létszám. Szellem viccelődésére, amivel ő is Sean anyjának nevezet rosszalló mosollyal csaptam a vállára, persze csak finoman, viszont a Tapsi Hapsi imitálásán már én is jót nevettem Alistairrel.
-Azt hiszem... ezt majd... - motyogtam pipacsvörös arccal. -... Ezt majd megbeszéljük otthon, jó?
Tanya elé közelebb húztam a finomságokat, hogy egyen bátran. Máris örülhettem neki, hogy annyi ennivalót hoztam el otthonról, hiszen így juthatott bőven mindenkinek. Mivel Alistair sehogy sem akart elszakadni tőle, már épp felajánlottam volna, hogy fogom én, amíg eszik, de aztán ügyesen megoldotta, és így ő is jól lakott és Alistair is megmaradt.
-Tanya, mondanál magadról valamit? - kértem, miközben töltöttem mindenkinek a narancsléből. - Nem sokat tudok rólad, de nagyon kíváncsi vagyok.

Persze tudom én, hogy hiú ábránd azt várni, hogy nem próbálkozzon azzal, hogy valahogy hozzájusson a napi édesség adagjához, főleg, ha az ilyen finom és ott borzolja a szaglóidegeit pár centire tőle. Így aztán persze úgy teszek, mint aki nem látja, hogy a sütiknek lába nő és érdekes módon pont Sean-t célozzák meg maguknak.
Abba, hogy hogyan szólítja Lynn-t meg én nem akarok beleszólni, azt hiszem ezt nekik kell lebrusztolni egymás között, mert mindegyiknek van valamennyi igaza a véleményével.
- Még, hogy én kergetlek az őrületbe? – nézek rá nagy-nagy kerek szemekkel. – Ezt azonnal vond vissza különben, nem csinálok neked madártejet, ha visszamentünk! – fűzöm össze a karomat magam előtt megjátszva a durcásat. – És egyébként is, ki mászkál ki-be mások fejében és kap fejfájást azok gondolataitól? Szerintem az én békés gondolataim csak gyógyír neked! – nyújtottam ki rá picit a nyelvem.
Szellem répás mutatványára hangosan felnevetek, hiszen nem lehet nem felvidulni tőle, annyira magam elé tudtam képzelni tőle Hapsi Tapsit, de úgy látom nem én vagyok az egyetlen, hiszen Alistair is nagyon jól szórakozik az apján.
Úgy látszik Tanya is kezd feloldódni cseppet, amiben közrejátszik öccse kitartó ragaszkodása és Lynn kedves szavai is. Reméltem, hogy tényleg meg tud majd bocsátani az apjának, ha látja mennyire megváltozott és be fog kapcsolódni a közös programokba.

-Tudod mit, ha az igazi anyám a környéken van, nem szólítalak így, nehogy megsértődjön. - Feleli, de aztán inkább nem vitázik tovább, inkább lecsap a mellette ülő lány ajkaira, ha már ilyen kedvesen a nyelvét nyújtja rá.
~Merne csak más az őrületbe kergetni. biztos lesokkolnád ahogy téged ismerlek te.~
-Ajajj, na jóóóó....igazad van Sarah, nagyon szeretem azt a madártejet...akarom mondani, nem is kergetsz az őrületbe!
~Na jó, Lynn-en képtelenség kiigazodni. édes, ahogy itt tiltakozik az anyu ellen, közben meg olyan büszkén figyel minket Sarah-val, mintha legalábbis tényleg az anyám lenne. Á, mindegy.~
~Nyugi Tanya...annyira azért nem vészes a helyzet, mármint, nem kell úgy gondolnod Lynn-re, mint a második anyádra, alig idősebb nálad valamivel. Ami pedig Vader-t illeti, csak mert itt van ő is, attól még azok az igazi szüleid, akik eddig, épp csak...nos hasznos tud lenni, ha van valaki, aki megérti min mész keresztül nem igaz? Neked sajnos nincs olyan mázlid, hogy ilyen kommersz képességed legyen mint nekem...~
Amíg a többiek a tapsi hapsin kezdenek nevetni, meg a maxi pocakon, Sean megmasszírozza kissé a halántékát. Kezd sok lenni ez a rengeteg telepátia így korán reggel.

Alistair felkapja a fejét anyja kacagására, aztán kis kezét az állához emeli, végül pedig megszólal, édes ördögfióka módra mosolyogva.
-Gé! GIGIGUG!
-Enyje, ki szólít téged így? - Kérdi Szellem érdeklődve, s ujjai akaratlanul is abba a pozícióba vándorolnak, amiben kényelmesen meg tudna tartani egy marha nagy pisztolyt. Aztán szerencsére észbe kap, és inkább nem mond többet, hisz jól tudja, mit gondol az asszony a nevelő célzatú golyó ütötte sebekről az ilyen fickók(és néha nők...rohadt 21. század...) homlokán. - Remélem nem valamelyik alkalmazottam...illetve mégis, nyitottunk egy új irodát Kambodzsában, és kéne pár önként jelentkező.
Biztatóan megszorítja Lynn kezét, és mosolyogva bólint. Miért is ne mosolyogna? A majd megbeszéljük már haladás a "nem nem nem én nem"-hez képest.
-Madártej? - Kapja fel a fejét gyorsan. - Sean nem is mondta, hogy ennyire házias vagy. A végén még idén is lesz egy lagzi.

~ Nem tudom Sean ~ néztem rá. ~ Valószínűleg én komplikálom túl a dolgokat, de valahogy másképp gondolni rá... valahogy nekem túl bonyolítja a dolgokat. Lehet csak túl sok az inger, és majd később elrendezem a dolgokat... remélem.
- Magamról ? - szakította félbe a félig borongásomat a váratlan kérdés. Hirtelen talán azt sem tudtam hanyadikán van elseje.
- Hát... Angliában születtem, csak tanulni jöttem ide. És szeretem a kínai kaját... azt hiszem... - gondolkoztam el a dolgon, ahogy beugrott hogy miket is ettem én ott, és volt ami így már nem tűnt olyan biztatónak. - Sajnálom, nem vagyok vagy nagy mesélő, az egyetlen amiben jó vagyok az az eltévedés... de már az sem megy mostanság olyan jól - sóhajtottam. Nem mintha ez az utolsó nem lett volna elég érdem számomra, de... azt hiszem ezt még gyakorolni kell.
Véletlenül egy Seanra pillantottam nagy zavaromban.
- Hé, minden rendben? - kérdeztem tőle csendesen.
- Kambodzsában? - kérdeztem vissza meglepetten közben pedig a viháncoló kisöcsémre néztem. Eszméletlen aranyos volt. Megsimogattam az arcát, majd a kezével kezdtem el játszani. Én viszont körülbelül annyira voltam képben... szóval pont annyira. Közben épp azon kezdtem el gondolkozni, hogy legközelebb talán a térképen is le kéne követnem hogy merre megyek, hátha amúgy okosabb leszek. Mármint nem a mostani helyzettel kapcsolatban.

Sarah fenyegetésére elmosolyodtam. Hányszor fenyegettem meg én is hasonló borzalommal Szellemet! És hát Sean apja fia, vagyis ő is kellőképpen megrémült az iszonyú kilátásoktól ahhoz, hogy engedelmeskedjen az asszonykának. Hiába, amíg van hasuk, addig nálunk a hatalom. Gondolatban csattanós pacsit adtam Sarah-nak, amiért ezt ő is ilyen profin kezeli. Mivel ilyen jól bánt a ,,mostohafiammal", nekem már nem is nagyon volt egyéb dolgom, mint gyönyörködni benne, hogy szép párt is alkottak ők ketten.
Szellem megjegyzésére, és kézmozdulatára a szememet forgatva sóhajtottam kissé bosszúsan.
-És tőled mit kell megvonni, hogy ne tömd a gyerek fejét badarságokkal? - kérdeztem tőle látszólagos érdeklődéssel, miközben finoman elkaptam a kezét, és úgy tetem, mintha a ,,pisztolyt" visszatettem volna a tokjába. - A grill csirkét? A fagyit? A csokis sütit? Mindegy, a picúr úgyis van olyan aranyos, mint egy kiscica vedd tudomásul, úgyhogy ezért felesleges bárkit is Kambodzsába száműznöd. Igaz? - mosolyogtam Alistairre, és felkapva reptetni kezdtem a levegőben a fejem fölött. Oldalra tárt karokkal, mintha madár lett volna kacagott ez a furcsán könnyű gyerek, és a nevetése csak még visítozósabb lett, ahogy belepusziltam a hasába, miután landolt. - Igaz, ugye? A mamának van igaza, nem a meggárgyult papának.
Szellem szorítását viszonoztam ugyan, de csak egy szempillantással hoztam a tudomására, hogy az az otthoni beszélgetés sem lesz különösebben hosszú, és nem azért, mert a gyerekcsinálás miatt nem lesz rá alkalom.
-Azt hiszed? - nevettem fel Tanya elmerengésére. - Hogyhogy csak hiszed? Mi is imádjuk. Emlékszel szivem, amikor napokig mást sem ettünk, csak kínait? Bár tagadhatatlan, hogy azt az ember vagy nagyon szereti vagy nagyon nem. Elég merész ízvilág. De ha gondolod, egyszer eljöhetnél hozzánk, és akkor kipróbáljuk, hogy szereted-e. Szezámos csirkét például kifejezetten gyakran szoktam csinálni.
A folytatásra kicsit összehúztam a szemöldökömet.
-Hogyhogy az eltévedés? Kocsival szoktál utazgatni? Vagy... vagy esetleg te is mutáns vagy és a képességedre gondoltál? Csak mert ami az apádat illeti, sokszor csodálkozom rajta, hogy ő hogy nem téved el. Olyan sebességgel száguldozik, hogy én az épületeket sem tudom követni. De végül is ő ül a volánnál - mosolyogtam az említettre.

- Édesem, - hajoltam közel szerelmemhez, - ne gyötörd magad most a telepátiával, hiszen nyugodtan szóban is közölheted amit akarsz, azt hiszem itt senki előtt nem kell titkolózni és legalább nem kapsz migrént tőle. – adok egy puszit meggyötört homlokára azért.
- Igen madártejet! – nevetek fel, hogy milyen meglepetést okozott a dolog. – Nem vagyok az a konyhatündér, de azért a madártejem az iskolahíres. – vigyorgok a családra. – Legközelebb majd hozok belőle. – nyugtatom meg a kedélyeket.
Kicsit aggódva nézek Tanya-ra, hiszen kicsit elveszettnek tűnik itt a sok hirtelen támadt családtag között, amit valahol megtudok érteni, de úgy látom mindenki próbálja oldani a feszültségét és ebben Sean kisöccse messze viszi a pálmát, habár most kicsit Lynn is megröpteti, hogy a kacagása messzire száll.
Jó nézni, hogy Lynn és Szellem mennyire egymásra tudnak hangolódni, sokszor már olyan érzésem van, hogy legalább annyira megértik egymást szavak nélkül, mint mi Sean-nal telepátiával.
Aztán csak hallgattam, ahogy Lynn meglepődik Tanya szavain, hiszen mi Seannal tudtuk és gondolom Szellem is, hogy a lánynak mi a képessége.
~ Tanya még mindig sokszor eltéved? ~ nézek kérdőn kedvesemre, hirtelen el is feledkezve róla, hogy az előbb róttam meg, hogy ne így kommunikáljon, most meg pont én szegem meg a dolgot, de már úgy megszoktam, hogy fel sem tűnt.

// Cris //

A vizsgálódás után felegyenesedek és Crishez fordulok.
-Armani, Dolche? Ugyan, aprópénz. Valami olyan kéne amit nyomot hagy. De nem a bankszámlákon és elég nagy az alkalomhoz.
Vetettem fel az ötletet, és már a sokadik pohár Whisky örül ki a pohárból amit szorongatok.
-Mit szólnál ahhoz?
Kérdem a szabadság szoborra mutatva.
Lefogadom, hogy sokkalta jobban festene egy bikiniben mint ebben a nagy hacukában. Mit szólsz?
Kérdem, közben a poharat a markomba gyűrüm mintha valami olcsó műanyag lenne. Ahogy elengedem semmi sem marad az üveg pohár nyomán.
-Nos? Benne vagy?

-És szereti a csokifagyit - Teszi hozzá Sean vidáman Tanya rövid, de lényegre törő bemutatkozásához. - Meg ahogy lányom jól megérti magát a pasikkal - biccent fejével a még mindig belé kapaszkodó öcsi felé. Aztán jön ugye a migrén, mire fél kezével a halántékát masszírozza, a másikkal meg leinti aggódó húgát.
-Nyugi, csak...
Ám ekkor Sarah ajka nagyot cuppan a homlokán, utána pedig olyan szépen összefoglalja, mi a helyzet, ahogy talán még ő sem tudná...vagy lehet csak a saját hangja nem tettszik neki ennyire mint a lányé?
-...amit ő mondott. Mostanában kicsit túlerőltettem magam, semmi extra.

-Igen, Kambodzsa - vonja meg a vállait - vagy valami hasonló nevű ország, aminek az említésére falfehér lesz mindenki arca, amikor finoman utalok rá, hogy pár embert át kéne helyezni oda...
~Mostanában mindenki a barátom akar lenni a cégnél, tök jó, hogy láthatatlanná tudok válni...~
Természetesen nem is ő lenne, ha nem kacagna kicsit Sean "balsorsán", egészen addig, amíg Lynn meg nem említi, hogy ő is micsoda fegyelmezésekre számíthat, ha nem viselkedik. Gépies lassúsággal fordítja, terminátor arcát drága egyetlen édes aranyos hitvese felé, hogy aztán némán emelje ajkaihoz a kezében tartott répát, és akkorát harapjon bele, hogy a reccsenést a szomszéd pléden ülő társaság is hallja.
-Jaj ne, csak a grillcsirkét ne - "kérleli" gúnyosan, és minden szót úgy tagolva, mint egy nagyon béna Shakespear színész az első, és egyben az utolsó napján. Tovább is mondaná még, de az őt lefegyverző Lynn puha kezének érintése valahogy már megint kiűzi belőle a rosszkedvet, úgyhogy egyenlőre nem tervezgeti tovább, hányadikról fogja kidobni azt, aki "hé kiscicus"-nak szólítja Lynn-t.
-Na jó, elég ebből! - Tör ki belőle, és a répával keresztüldöf egy szökni próbáló süteményt, amit aztán a szájához emel. - Hmm, így máris sokkal finomabb...

~Már nem, csak szerénykedik.~ Feleli Sean Sarah-nak, telepatikusan. ~Te tényleg függő lettél édes.~

//Greg//

Mintha kissé hullámozna a kép, vagy még inkább megremegne. Lehet, hogy csupán a pillanat töredékéig, de Greg rezdüléséből ítélve mindkettőnknél egyszerre mutatkozott a jelenség.
- Mit gondolsz, produkálhat nagyobb furcsaságokat az agyunk, mint másé?
Arra, hogy hagyjunk nyomot, csak biccentek. Ha pedig nem a bankszámlánkon hagyjuk, az csak még jobb. Mióta a hadiiparban gyakornokoskodtunk, zavaróan sok helyen próbálnak nyomon követni.
Ahogy a szoborra mutat, szám vonala fülem felé kezd kúszni, szélés mosolyra nyílva.
- Azt hiszem, megfelelő lehet az alkalomhoz.
Leveszem a zakómat, s ujjamat akasztójába illesztve átvetem a vállamon. Alaposan felmérem még egyszer a szobrot, majd két ujjammal megdörzsölöm az államat.
- Leszedem ezt a hacukát róla. Alatta formálj valami nőieset a testéből. Utána kapsz anyagot a ruhájához.
A bennem élő gyermek - vagy tán inkább hiú, lázadó tinédzser - most kezd igazán lelkes lenni. Sajnálhatja, hogy nem engedem ki.

Margaretnek

Ha az ember abban utazik, amiben én, nem árt ha több helyről szedi össze az információit. Még a végén kiderül, hogy olyasvalakit lőtt le, akit nem kellett volna...
Ilyenkor a legokosabb, ha az ember a szaglászokat kérdezi. Magánhekusok, esetleg zsaruk... És újságírók. Azok szokták tudni azt is, amit a zsaruk nem árulnak el. Ki az, aki lefizette az esküdteket, hol bujkálnak azok, akikhez a zsaruk nem mernek hozzányúlni... Csupa olyan dolog, ami nekem kell.
Egy kis csalással sikerült elérnem, hogy az egyik újságírót elhívjam ide. Cikket ajánlottam neki, de azt nem fog kapni. Még nem. De amikor elhagyom ezt a várost, ő majd megírhatja, ki voltam és miért tettem azt, amit.
Cigarettát sodortam magamnak, rágyújtottam és vártam a nőt.

Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet-e találkoznia férfival. Már így is túl sok mindenben volt benne az orrom. Főleg, hogy ez a fickó még a páfrányosnál is kevesebbet árult el riportercsalogatóként. Azt valahogy mégse tudtam elképzelni, hogy csapda... annyira még nem másztam bele az itteni ügyekbe.
Lassan, feltűnés mentesen indultam a férfi felé. Legalábbis erősen reméltem, hogy a megfelelő alak felé lépkedek, de ahogy körbenéztem másra nem igen illett volna a leírás. Pár lépésre tőle megálltam.
- Ha jól sejtem engem keres. - néztem a szemébe. Nem volt így elsőre valami bizalomgerjesztő, vagy akár szimpatikus, de mindennek utána kell járnom, ha nem akarom, hogy felkopjon az állam. Persze jobb úgy, ha nincs veszteni valóm.

Vajon hányszor hallottam már életemben ezt a mondatot? Volt, mikor kíváncsi hangsúllyal, volt, mikor agresszívvel, néha semlegessel. De rengetegszer mondták már nekem.
A nő felé fordultam, végigmértem. Egészen csinos volt. De hát most nem ezért voltunk itt. Egy pad felé intettem, hogy üljö le. én is ezt tettem. Cigarettapapírt és dohányt vettem elő, sodortam egy bagót. A nőre néztem.
- Remélem, nem zavarja.
Aztán rágyújtottam, és csak utána néztem rá újra a csinos kis nőcskére.
- A nevem Steven Cort. Az igazi nevem. Azért mondom ezt, mert szinte bárkivel találkoztam eddig, az álnevet mondott nekem, vagy ilyen mutánsnevet, ami ugyanaz. Azért jöttem, hogy rendet tegyek itt, már ami kitelik ez ügynem egy embertől. Azért hívtam ide, mert van magának egy ajánlatom. Most segít nekem, aztán ha elhagyom a várost, vagy meghalok, megírtja a cikkemet. Addigra felforgatom az egész helyet, az én nevem lesz a városban a legismertebb, és magának lesz velem egy exkluzív interjúja. Most biztosan arra kíváncsi, miért érdekelnék én bármit is. Nos... Háromszáz éves vagyok. Ez kezdetnek talán elég, úgy gondolom.

- Margaret Webster - Álnévnek, álnév, de egészen más okokból, mint az átlagnál. De ehhez az archoz mindenki ezt a nevet köti.
Leültem a padra és válaszul a férfi kérdésére elővettem a cigarettámat és magam is rágyújtottam. Leszoktam... volna, de valami mindig visszarántott. A stressz, ha mások dohányoztak...
Végighallgattam a fickót és próbáltam semlegesnek látszani, de hálát adtam az égnek, hogy ülök. - Újságíró vagyok. Szkeptikus. - Háromszáz év... a megfelelő mutáns-képességgel még lehetséges is, hisz láttunk már ilyet. - Ha igaz is, ez nem egyedi. Nem is túl gyakori, de... nem egyedi. - Igazából az ajánlata se csigázott fel túlságosan. Sok volt benne a kockázat, és semmi nem garantálta, hogy igazat állít a terveit illetően.

Valamennyire lenyűgöztem, de ebben a korban az emberek ingerküszöbe már igencsak nagy. Mindeni tud a mutánsokról, és majdnem mindenki hallott a halhatatlan testvérpárról. Én már nem számítok szenzációnak csak azzal, hogy milyen öreg vagyok. Ennek a nő (Margaret, már ha ez az igazi neve) hangot is adott.
Vállat vontam.
- Felőle lehet szkeptikus. az a maga dolga. Én sztorit ajánlottam. Persze meglehet, hogy túl korán patkolok el, és magának semmi sem jut, de veszítenivalója nincs. Gondolja meg.
Ezzel elhallgattam. Beleszívtam a cigarettámba, lent tartottam a füstöt, aztán kifújtam. Vártam, hogy a nő döntsön. Nekem mindegy, hogy ő lesz-e az, aki meggazdagodik a történetemen vagy más. Nekem csak a tudás kellett, amit előbb vagy utóbb úgyis megkapok. Ha nem tőle, hát mástól, de ez már igazán nem számít.
Elnyomtam a cigarettámat, a kukába hajítottam a csikket. A nőre néztem.
- Na? Mire jutott?

De, volt némi vesztenivalóm. Az információ... az amiből és ami miatt élek. Hosszan tanulmányoztam a férfit. El tudtam képzelni, hogy igazat mond. Az arca... mintha fásult, megfáradt férfi lenne, aki többet látott mint mások. Persze ez nem jelenti azonnal azt, hogy igazat mond...
- És úgy mégis mire gondolt, mikor azt mondta, rendet tesz a városban? - láttam, hogy hezitál - Nézze, ha nem ad némi támpontot, hogy ki maga és mik a szándékai, nem áll módomban egyességet kötni magával. Az tudás hatalom... És maga azt kéri tőlem váljak meg ettől az előnyömtől. Regélje el nekem, hogy megközelítőleg mi a szándéka, kik azok, akikért, vagy akik ellen hadat kíván üzenni a városnak, és én cserébe segítek. - Na persze, a cikkhez is kellenek adatok...

Elgondolkodtam. Azon töprengtem, hogyan fogalmazzam meg a nőnek, amit el akarok mondani.
- Itt vagyok én. Van egy pisztolyom. Ebben a városban pedig több ezer szennyes lelkű gyilkos rohangál, akiket a rendőrség nem tud vagy nem akar elkapni. Nem az én dolgom rendezni az ügyüket mégis ezt teszem, nagyon, nagyon sok ideje. Most ide jöttem, és itt fogom megtenni. Ha segít, még profitálhat is belőle. Ha nem, az a maga dolga, ha nem titkol semmit, tőlem nincs félnivalója. Gondolom, neveket meg részletes terveket akar. Hát, terveim nincsenek, a neveket meg magától várom.
Elővettem a dohányzacskómat. fogyóban volt a dohány. Eltettem a zacskót. Pocsékolás lenne kétszer egymás után rágyújtani. Ilyen dohányt nehéz szerezni.
- Ne kerülgessük egymást tovább, kisasszony - mondtam - Döntse el, részt akar-e venni ebben, vagy sem. Nincs időm a hercegnősködésre.

** Shae**

Bár még csupán nemrég érkeztem meg New Yorkba, gondoltam nem árt ha szwrzek egy kis helyismeretet, és talán magamról is idővel megtudok ezt azt.
Egyelőre kénytelen voltam a tömegközlekedésre hagyatkozni, azzal némiképp fix célpontokat vehettem vélba.
A busz amire felszálltam csak egy darabig vitt el, a végállomástól gyalog indultam meg. Elmerengtem, és közben fel sem tűnt, hogy már igencsak kiértem manhattan betonrengetege közül, és szó szerint leesett az állam a látványtól.
Talán az ittenieknek már megszokott volt, de nekem mégis csodaszép az egész szabadsàg szobor és környéke, amit eddig csak könyvekből láttam. Átmentem a szigetre, rengeteg turista jött ki ide, én is csak kapkodtam a fejem, de nekem sajnos nem volt fényképező gépem, hogy mindezt megörökítsem. Nem tudom mennyi idő telt el, amíg körbejártam, de végül mivel jaz évszakhoz képest jó odő volt, leültem a szobor tövében lévő egyik zöld réaszre, ahonnan ráláttam a városra is. Előkerült a gitárom a tokjábó, amit edddig a hátamon cipeltem, és egy kis füzet, melyen látszott, hogy már igen viseltes. Naná, hogy az volt, hiszen abba írtam a dalszövegeimet vagy csak egy egy részletet, ami épp eszembe jutott. Lekucorodtam a földrre, és először egy csendes dallamot kezdtem pengetni, rögtönöztem, csak hagytam, hogy áthasson a hely és az érzéseim, amikből lassan összeállt egy dalocska. Fel sem tűnt, hogy időközban páran meg meg állnak mellettem.

Munka! Munka, munka.. Aztán munka, munka és még több munka. Ebből állt a mai hetem. De úgy gondoltam, ebből most elég. Reggel elmentem mindenhova: manikűr, fodrászat. Kozmetikushoz most kivételesen nem. Felkaptam az 50es évekbe illő kabátom, napszemüvegem, kalapom, s neki lódultam a városi forgatagnak. Ez, az én napom! S most éppen lófrálni van kedvem. Miért is ne tehetnék egy rövid kiruccanót a világ egyik legnagyobb nevezetességéhez? Hah! Irány a szabadságszobor!

Nem volt nehéz oda jutnom. A taxi elvitt. Kiszálltam, fizettem, majd mély levegőt vettem és felnéztem a szoborra. Ah, milyen szép is a mai nap! Lassan elindultam, hogy felmenjek a tetejére, kikerülve a sok turistát, mikor halk zene ütötte meg a fülemet.. Mivel általában az utcai zenések tehetséges fiatalok szoktak lenni, így szememmel megkeresem a hang forrását, majd megállok még pár emberrel egyetemben. Aztán amikor az angyali kinézetű lány, Hevesen tapsolni kezdek.
- Ó ez gyönyörű volt! - mosolygom le rá. Mások nem nagyon osztoznak örömömben, inkább csak szájhúzva elsétálnak. Látom, hogy tekint utánuk a lány, mire elmosolyodom és letérdelek hozzá.
- Rájuk se ránts, kicsilány. Nem értenek ők semmihez, csak egymás marásához. Nagy tehetséged van, el ne pazarold soha! Mert a zene maga az élet. És aki szépen zenél, annak rossz élete nem lehet! - mondom neki őszintén mosolyogva-

Annyira belemerültem abba, hogy játszottam a gitáron, néha meg meg állva, hogy leírjam azt a pár sort, ami eszembe jutott, hátha ezzel összeáll egy dal, hogy fel sem tűnt, ahogy olykor meg meg álltak mellettem, vagy épp odagyűltek mögém.
tulajdonképpen akkor tűnt fel az egész, mikor valaki hümmögni kezdett mögöttem, és zavartam pillantottam fel. Hatalmas bociszemekkel pislogtam, és éreztem, ahogy elvörösödik az egész arcom, ahogy lángba borul körülöttem minden, én meg majd elsüllyedek szégyenemben. Ezt csak tetézte, mikor valaki pénzt is dobott oda nekem.
-Te jó isten én nem...nem...-akartam volna magyarázkodni, mikor leesett, hogy biztos valami utcazenésznek néznek, de annyira zavarban voltam, hogy egyetlen értelmes szót sem sikerült kinyögnöm, csak rákvörösre pirultam. Gyorsan összeszedtem a jegyzeteimet, és eltettem a gitárt a okba, amit újra a hátamra vettem. Ekkor szólított meg egy feltűnően csinos hölgy is. Ahogy végig néztem rajta, olyan volt, mintha valamelyik régi divatlapból lépett volna ki, de mégis szinte ragyogott.
-Igen, szeretem a zenét de...de...-aztán összeszedtem magam, hiszen mit fognak gondolni, ha csak dadogok itt össze vissza.- De az az igazság, hogy csak leültem, hátha eszembe jut pár sor, de nem vagyok utca zenész. -ezt már sikerült végre határozottan kijelentenem a nőnek, aki előttem állt.
-Ez a hely pedig annyira magával ragadott, hogy írtam pár sort, és ilyenkor szinte a füleimben hallom előre a zenét.-ragadott el a hév, majd a nőre pillantottam ismét. - most biztos bolondnak tart, ugye?-kicsit talán tényleg flúgosnak nézhetek ki, pláne, hogy ilyeneket mondok, egy vad idegen nőnek.

Annyira aranyos volt, ahogy mentegetőzött... Elmosolyodva rajta hallgattam végig, majd elnevettem magamat.

- Ugyan, dehogy! - legyintek, s biztatóan rámosolygok, megérintem a karját - Ne aggódj, elhiszem, hogy nem vagy utca zenész! És nem tartalak se bolondnak, se flúgosnak... - kuncogom el magamat. - Sőt, örülök, hogy nem csak én vagyok olyan, akinek dallamok jutnak eszébe egy-egy dologról, legyen az akár egy lehullott falevél... - mondom, s határozottan felé nyújtom a kezemet - A nevem Shae Laryn. Nagyon örvendek a találkozásnak. - mosolygom rá - Én a Fekete Macska énekese vagyok, nem tudom hallottál-e már arról a szórakozó helyről. - figyelem mosolyogva.. Még az is megfordul a fejemben, hogy érdeklődjek zenei tudása iránt, hiszen akár ő is lehetne az új gitáros a zene karban.... Persze csak akkor, ha még nincs elindítva a karrierje. Nem is tudom, miért akarok neki csak úgy segíteni.. azt hiszem a tehetsége fogott meg.. Meg ahogy szabadkozott...