Elhagyott gyárnegyed

Amikor szorosabban átölel, már tudom, hogy a bemutatkozással már nem kell sokat vacakolni. Csak szépen behajtok abba az épületbe, amit már egyszer kinéztem magamnak, és leparkolok az egyik régi nagy gyárgép mellett.
Leszállok a motorról, és elkapom azt az okos kütyüt, amit a kulcsostól loptam. Megnézem a leveleit gyorsan, aztán elég hamar átadom Sheenanak.
- Ez az alak volt a megbízód, ha jól látom. Csak ide akart hozni. Kényelmes megoldás.
Az üléshez nyúlok, és ha eddig még nem szállt le róla, letessékelem a motorról a lányt. Felnyitom az ülést, és kiveszem az elsősegély csomagot. Öngyújtó, tű, cérna, alkohol, steril géz, ragasztó, gyulladáscsökkentő krém, lázcsillapító tabletta és egy hosszú, vékony kés. Pontosabban szike.
- Kiszedem a golyót, ellátlak, és utána jöhetnek a kérdések. Oké?
Ha belemegy, akkor megvárom, amíg valamelyik betonpadra vagy a földre lefekszik, és akkor kezdem el felvágni a nadrágját. Ha rendesen venném le, az nem lenne kellemes neki ilyen sérüléssel.
Annyira igyekszem, hogy még a maszkot is elfelejtem levenni. Fertőtlenítem alkoholban a szikét, mielőtt Sheenaval foglalkozni kezdek. Egyelőre csak szabaddá próbálom tenni a sebet, aztán egy kis alkohollal fertőtlenítem és lemosom mégegyszer a szikét.

Mikor megállunk egy épületben és a srác lepattan a motorról és is követem a példáját, csak kissé megfontoltabban, majd mikor a kezembe nyomja a kulcsos főszer telefonját, belenézek, aztán egy grimasszal a zsebembe süllyesztem.
- Persze, mindig próbálkoznak. – bólintok a megjegyzésére.
A motor csomagtartójából előhalászott kötszerek és egyéb sebellátáshoz szükséges tárgyak már előrevetítik, hogy akkor ő most elhatározza, megműt itt helyben, ami nem is lenne olyan vészes, ha tudnám, hogy ért is hozzá, de a mozdulatai és a magabiztossága végül meggyőz és mikor ezt szóban is közli, keresek egy stabil ülőhelyet, amibe szükség esetén még kapaszkodni is lehet és letelepszem, a sérült lábamat kényelmesen kinyújtva, ami persze újabb grimasszal jár.
Pár vágás után a bőrnadrágom már nem takarja a még erősen szivárgó és eléggé rondán festő sebet, majd mikor a még mindig maszkban lévő srác fertőtleníti a szikét, felkészülök a golyó kiszedésére, ami nem lesz egy leányálom.
- Nem tudom mennyire értesz hozzá, de remélem igen jól. –nézek a résben csillogó szemébe. – Aztán tényleg nem ártana elbeszélgetnünk egy-két dologról.

A szikét először a seb fölé tartom, és a sérültre nézek. Van valami, amit muszáj kikötnöm, mielőtt hozzá látok a műtéthez. És akkor már egy kicsit meg is nyugtatom.
- Orvosin kezdtem, utána mentem át testnevelésre. És láttam már ennél csúnyább sebet is, úgyhogy menni fog. De a karmokat csak a tereptárgyba, akármennyire is fáj! A halott doki nem tud műteni!
Egy kis viccel a végén könnyebb az egész. Komolytalansággal mindig lehet lazítani a kemény helyzeteken, vagy legalábbis könnyebb túlélni őket lelkileg.
A szike és aztán egy tű segítségével sikerül hamar kikotorni a golyót. Rálocsolok még egy kis alkoholt, ami valószínűleg fájhat, de most csak ez a fertőtlenítőnk van. Összevarrom a sebet, sűrű öltésekkel, mert ismerem a mozgásigényét. És nem lenne jó, ha felszakadna.
- Szerencsére elkerülte az artériát. Egy darabig nem kéne futkosnod, még ha gyorsabban is gyógyulsz másoknál.
Egy kis kenőcs a seb környékére, hogy lenyomja a duzzanatot, és géz a szivárgó vér felfogására. Ezt rögzítem a lábára, és végzek is. Adok egy lázcsillapító tablettát a kezébe.
- Ezt vedd be! A vérveszteség miatt könnyebben belázasodhatsz a sebtől, de ezzel meg lehet előzni. A telefont vissza tudod adni egy kicsit? Mutatnék valamit. Van egy sejtésem.
Közben lemosom a kezem, megtörlöm, és elteszem az elsősegély felszerelést.

Kicsit megnyugodtam, mikor közölte, hogy valamikor orvosira járt és reméltem, hogy ott nem a lőtt seb ellátása az utolsó éves anyag, mert akkor hiába kezdett ott, de a karmaimra vonatkozó viccelődése tényleg enyhített egy kicsit a feszültségemen.
Aztán összeszorítottam a fogam és igyekeztem elterelni a gondolataimat, de az első vágás és a golyó kikotrására tett mozdulatokra belém maró fájdalom erőszakkal visszaránt a valóságba, de egy idő után az agyam kikapcsol és csak hideg zsibbadást érzek, ami a gerincemen felkúszva az agyamig hatol. A kitisztított sebre locsolt alkohol már csak a hab a tortán, de azért komolyan igyekeznem kell, hogy nem harapjam el a nyelvem. Ehhez képest a stoppolást már alig érzem.
Mikor teljesen kész és én ott ülök bekötözve a deszkadarabon, amiből az előbb feszegettem ki a körmeimet, már kisebb torokköszörülés után megszólalni is van erőm.
- Kösz! – veszem el tőle a tablettát, és azon mód szárazon le is nyelem, majd előhalászom a telefont és a kezébe nyomom. – Sajnos, ez a legkevésbé szokott összejönni. – célzok a futkosásra. – Általában ilyenkor szokott beütni a ménkű. – vigyorodom el egy kicsit lagymatagon, aztán kíváncsian várom, hogy mit is akar megmutatni. – De, ha már másodszor mented meg az életem, legalább a nevedet elárulhatnád, ha már azt nem tudom kifacsarni belőled, hogy ki az a Fekete Szél, akivel notorikusan összekeversz.

Azt jól sejti Sheena, hogy nem sebészetet tanultunk főleg, de ez a tudásom nem is onnan van. Leginkább a sportoló társak szétnyílt bőrét kellett sokszor összevarrni. Mondjuk Jim volt a legkeményebb, a bal kezét kétszer is vissza kellett varrni. Hogy mi varrtuk-e vissza? Dehogyis! Nem valami csodadoktor egyik sportoló sem, de egy kisebb seb összefércelése pont annyi, mint a kiszakadt ruha összevarrása. Azt meg jó tudni akkor is, ha csak simán a hegyekbe mész síelni. Nem veszel minden kis recés szikla miatt - mert ugye minek pályán menni, az unalmas - új overált.
- Hát most nem fogsz futkosni. Akkor sem, ha össze kell kaszaboltatnom magam veled, hogy nyugton maradj! - halálosan komolyan gondolom, ez látszik is rajtam, de sikerül kicsit magamnak is elviccelni - De remélem, nem lesz rá szükség! - úgyhogy a végén azért én is mosolygok.
Megfogom az okostelefont, amihez én elég okos lehetek, csak most olyan rutinos. Nem baj, megtalálom az e-maileket. Megkeresem azt, amit mutatni akarok, és Sheena felé fordítom a telefont.
- A kulcsos volt a megbízód. De lesz itt más is, ha jól gondolom.
Visszaveszem a telefont, és bütykölök egy kicsit, mire megtalálom a böngészőt. Persze megvannak a jobbosoknak Usákiában is a saját kis fórumaik. Ha Sheena megnézi, láthatja is, hogy sokat beszéltek róla. És nem csak ők.
- Nagyobb a híred, mint egy bérgyilkosnak illene. A klafa szociális háló, mi? Egyre több pletyka kering mutáns bérencekről, és rólad is túl sok infó van. Ez elég gáz ilyenkor, amikor közeleg a háború.
Elveszem a telefont, ha nézegette kicsit. Hagyom egy kicsit, hogy feldolgozza a dolgokat. Hátra tett kézzel, kis terpeszben állok előtte, mint a katonák a tisztek előtt. Mondjuk észre se veszem magamon, mert kényelmes ez az állás.
- Fekete Szélről meséljek neked? Jól van. Ha megesküszöl, hogy az életed árán is megvéded azokat a titkokat, amiket most megosztok veled. Ha megesküszöl rá, akkor mesélek.
Ha belemegy az alkuba, akkor a legközelebbi gép vagy fal mellé sétálok, és háttal neki dőlve mesélni kezdek. Elmondom Fekete Szél általam ismert meséjét.

Kíváncsian nézem, hogy bűvészkedik a telefonnal, majd megmutatja, amit már az előzmények után erősen sejtek, hogy azért volt ilyen felkészült a társaság, mert kimondottan engem vártak.
- Hát igen, az én szakmámban, nem jó, ha sok információ kering az emberről. – húzom el a szám. – Egyébként, milyen háború is közeleg? – nézek rá meglepődve.
Elnézem a katonaságra emlékeztető tartását, hallgatom a szavait és tovább nő a kíváncsiságom vele szemben, ezért természetesen belegyezem a kikötéseibe.
- Rendben van! Ha ismersz, azt is tudod, hogy tudok titkot tartani, mondhatni ez is az egyik védjegyem. – válaszolok neki komolyra fordítva a szót. – De, nem tudom, hogy véletlenül, vagy szándékosan, de még mindig nem mondtad meg a nevedet, vagy legalább is, hogy hogyan szólítsalak. – helyezem el a lábam kényelmesebben, hogy enyhítsem a lüktető fájdalmat és teljes figyelmemmel a srácra koncentrálhassak.

- Csak simán túl jó vagy a szakmádban, és erről már nem csak a megrendelőid tudnak. Sok meló, sok ügyfél. Sok ügyfél, sok kockázat. Gondolom.
A háború témát egy kicsit tartogatom még, amíg megbizonyosodom róla, hogy egyértelműen igent mondott a titoktartással kapcsolatban. Úgy látszik, nem kell csalódnom benne, úgyhogy folytathatom a mondókámat.
- Van még néhány fontos dolog. Az egyik, hogy nem is szabad hangosan beszélned róla velem sem, csak ha azt mondom, hogy most lehet.
Ezt nem hiszem, hogy az előző ígérete után már nagy elvárás lenne, úgyhogy bele is kezdek a történetbe. Elmesélek neki mindent, amit fontosnak gondolok Fekete Szélről. És arról, hogy mit is tudok róla.
- Először is maradj ülve, mert valószínűleg egy kicsit erős lesz előre...

- Ez jó! – vigyorgok, miután sikeresen lábra álltam, ami nem volt egyszerű mutatvány. A seb égett és nyillalt, a varrás húzódott, így nem ment minden szótlanul és grimasz nélkül. – A legnyilvánvalóbb, hogy az irodámban, vagy a lakásomon keresnek, azt meg ugye, nem szívesen hagynám most el, amúgy is most renováltattam és újítottam fel a bútoraimat, és a lakók sem hiszem, hogy tolerálnának még egy lakástüzet. – fintorgok az emlékekre. – Az állásajánlatot adó úriembert meg majd alkalomadtán megkeresem, csak tudod nehéz feladni az önállóságot, még, ha ilyen nyomos oka is van rá az embernek.
A felajánlásra, hogy elfuvaroz, hálásan bólintok, hiszen most igazán nem hiányozna, ha belebotlanék egy-két jóakarómba.
- Köszi! Az nagyon jó lenne, a gyaloglás igazán nem esne most jól. – bicegek a motorhoz, hogy felszállva rá, végre talán békésen haza is érjek.

Bután nézek Szellőre, miután egyáltalán nem értem, mi baja a fejének. Ott nem is találták el, mégis azt hiszem valamiért, hogy megsérült.
- Neked hány halálközeli élmény kell, hogy helyre jöjjön a fejed? Eddig is mindig dolgoztál valakinek, csak váltogattad őket, nem? Úgyis akkor mondasz fel, amikor akarsz, ha egy milíciát is otthagytál valahol. Vagy mit. Döntsd el, hogy bírod-e a képét, aztán kész!
Barátilag beleöklözök Sheena vállába. Úgy emlékszem, hogy ott nem sérült meg. Felszállok a motorra, és a kezébe adom a sisakját.
- Vigyázzunk arra a fejecskére, Szellő! Vagy ki tanít meg engem rendesen lőni? És én kit tanítok meg ejtőernyőzni? Fekete Sz...basszuskulcs, tényleg! Hajfestés, ezaz! Mármint, gondolom most azért jön egy kis sötét haj, sötét napszemüveg időszak, nem? Elég kezdő vagyok a bérgyilkosok világában...
Halkan nevetek, mert eszembe jutnak az előbb itt ólálkodó alakok. Beindítom a motort, ha felszállt mögém.
- Akkor hová?

- Jó-jó! – vigyorgok az aggódó fiúra. – Megígérem, hogy beszélek a sráccal, ha már járóképes leszek. Mondjuk a hajfestés nem rossz ötlet, ha már úgy is rám akasztottad ezt a Fekete Szél becenevet. Különben mindenki hülyének néz majd, ha ezt egy szőke csajra alkalmazod. – bokszolom én vissza.
Remélem, hogy a gyógyulásom ideje alatt, ami nem vehet igénybe pár napnál többet, nem akarnak kinyírni, mert akkor az esélyeim erősen csökkennének. Lehet, hogy szólnom kéne Logannak, hogy költözzön be hozzám addig a pár napig. Ez nem is rossz ötlet!
- A lakásomra, ha nem nagy gond. – ölelem át a derekát, és megmondom neki a címet.

/Szál vége – köszönöm a játékot /

Tetszik, hogy újra magára talált az ijedtségből, a fájdalomból és a tutira általam okozott fejfájástól. Azért én is hülyének néznék akárkit, ha ilyen szöveggel kezd be nálam, mint én Szellőnél.
- Azt meg ugye nem akarod, hogy hülyékkel lássanak, mi? Nem tenne jót Fekete Szél hírnevének - vigyorgok rá, és közben lassan elindulunk.
Megkapom a címet, átgondolom, merre is van. Nagyjából tudom, de majd úgyis elnavigál az utasom, ha nem találnék egyből oda.
- Nem gond. Megyünk.
Nyugodtan telik az út ahhoz képest, hogy nemrég még vér fröcsögött szanaszét, és majdnem tarkón lőtték az én kedvenc bérenc ismerősömet. Aki egyszer már ki is akart nyírni. Viccesek ezek az idők most. Kábé még két percig, mert aztán tuti beüt a ménykű, és annyi a vidámságnak.
Ha Szellő belemegy, akkor számot cserélek vele, visszaveszem a sisakot, és köszönés után hazahajtok.
~ Mára volt elég izgalom.
Pedig ilyet aztán olyan ritkán mondok, mint ahányszor Magneto véletlenül bélyeget vesz szuvenírnek hűtőmágnes helyett.

//Szál vége - Én is köszi! //

Miután az A-klubban mindent megbeszéltek, Alex egy újabb, alaposabb felderítő útra indul. Szeretne minél többet megtudni erről a bandáról, mielőtt sebtében megalapított szuperhős-csapatával berontanának egy esetleges csapdába.
Jelmezében rejtőzködve és lopakodva közelíti hát meg ismét a kopaszok főhadiszállását, azonban a szerencse ezúttal elpártol tőle. Jó három utcányira jár még a mutánsellenesek otthonául is szolgáló gyárépülettől, amikor a sikátorban, ahol lopakodik, közvetlenül előtte kivágódik egy ajtó, és a mélybe vezető lépcsőkről három alkoholbűzös fiatalember lépdel ki az utcára. Ki gondolta volna, hogy a csupasz, lakatlannak tűnő épületben egy kocsma működik? Végülis...Alex klubja sem igazán olyan látványos, de azért ennél még mindig jobb, hiszen legalább utal valami arra, hogy egy szórakozóhely bújik meg a komor épületben.
Azonban ez a helyzet talán nem is lehetne balszerencsésebb. Az egyik fickó kopasz, farmert és egy FOH feliratú pólót visel - kétséget sem hagyva afelől, hogy milyen...politikai nézeteket is vall. A második egy hosszú fekete bőrkabátot visel, ami többnyire teljesen eltakarja, rövid fekete haja pedig szinte alig-alig látszik a pár hete leborotvált kobakján. Ők ketten átlagos testalkatúnak tűnnek, és fegyvertelennek, de a harmadik... A harmadik fazon jó másfél fejjel magasabb Alexnél, de a válla is sokkal szélesebb, karjai is vaskosabbnak, erősebbnek tűnnek. Fehér izomtrikót visel szakadt farmerrel kiegészítve, jobb öklén pedig jól látható egy érthetetlen okokból előre bekészített boxer... Ennek a férfinak vállig érő szőke haja van - de nyilván megteheti, és a kopaszok között sem meri senki sem piszkálni érte. Vagy talán éppen emiatt van nála a boxer?
Ahogy Alexet észreveszik, mindhárman felhördülnek, és a kis banda vezérének tűnő FOH pólós kopasz szinte kiabálva meg is szólítja a fekete jelmezest.

- Mi a jó fészkes fenét keresel a környékünkön, te szarházi mutkó söpredék?

Közben a fekete bőrkabátos nagyon nyúlkálni kezd a ruhája alá, és a hirtelen elővarázsolt pisztoly Alex arcára fagyasztja a mosolyt...

Ha vannak fogai és jó szimata, bárki lehet kopó. No nem az idomított vadászkutyára gondolok itt, hanem arra, aki kiszagolja a rókalyukat, és talán még részt is vesz a kifüstölésében. Hogy jutott eszembe ilyen gondolat? A vörösbundás kis gyepkommandósok ki akartak nyírni, innen. Csak hab volt a tortán, hogy majdnem én lettem a gonosz, amiért mertem másodmagamat menteni egy csapat fegyverestől.
Sértette a büszkeségemet, de ez kevésbé zavart. Sokkal inkább kellemetlennek éreztem a tényt, miszerint akad egy dolog, amit nem volnék képes irányítani. No persze, még! Hogy miért nem? Egyszerű, nem ismerem. A tudás hatalom. A hatalom pedig nem más, mint az irányítás képessége.
~ Az egyik kölyök az iskolában azt mondta, errefelé kergették meg. Nem biztos, hogy ugyanazok, mint akik ránk lőttek, de lehet közük azokhoz.
Meg aztán a hallgatói érdekvédelem vezetőjeként munkám részének érzem felmérni és minimalizálni az általam képviselteket fenyegető veszélyeket is. Így nincs mese, terepszemlét kell tartanom!
Élesen fülembe cseng még néhány pillanatig a felszólításra, ahogy egy falmaradvány repedésén átsétálva profilból pont beérek egy konfliktus közepébe. Jó, a közepe talán túlzás, hiszen vagy öt méterre vagyok tőlük, és közvilágítás híján legfeljebb egy árnyéknak látszhatok számukra.
~ Ez a gyerek valami nagy képregényrajongó lehet, vagy csak furcsán valósít meg egy jó ötletet.
A furcsaságot itt természetesen az egyértelműen azonosítható jelölésre értem, hiszen ha álcázza magát, minek ilyen világos színű logo a ruhára? De nyilván megvan az oka. Az álcázás ötlete viszont teszik, így egy általam jól ismert ruházat veszi fel szövetkabátom és cipőm helyét. Csizma, vegyvédelmi öltözék, gázálarc. Nem elegáns, de ápol és eltakar.

Feléjük fordulok, és lépek előre kettőt. Még van köztünk vagy három méter.
- Tényleg, mit keresel erre a söpredék között?
Azt feltételezem, hogy ezen az egy mondatomon is bogarásznak vagy egy percet, mire rájönnek - ha rájönnek -, hogy nem a fekete ruhást szídtam, hanem őket. Addig is talán furcsa szuperhősünk valamiféle intelligencia jelét adja, amiből én sejthetem, hogy nyomós indokkal van errefelé, nem egy kósza öngyilkosjelölt.

Újabb hang szólal meg az éjszaka viszonylagos csendjében, egy eltorzított, furcsa hang... A sötétben alig-alig látni a gázálarcos férfit, de szavaira minden jelenlévő akaratlanul is arra fordul - Alex arcára pedig visszaköltözik a mosoly.
Nem választja el nagy távolság a huligánoktól, de semmi esetre nem próbálkozna meg semmiféle támadással - ha a pisztolyos nem nézett volna el teljesen másfelé. Így azonban egy villámgyors, széles ívű rúgással - áldott legyen a capoeira - egyszerűen megszabadítja ellenfelét a veszélyes fegyvertől. Lábfeje tompán csattan a fickó kezén, a pisztoly pedig fémesen koppan valahol arrébb - nyilván valami kukának vagy csatornafedőnek ütődhetett, de túl sötét van ahhoz, hogy látni lehessen.

- Valakinek ki kell takarítania még az ilyen mocskos környékeken is, nem? - hangzik az érdes, mély hangú válasz.

A huligánok gyorsan lerendezik a dolgot maguk között - a vezérnek tűnő FOH pólós és a bőrkabátos Cris felé indul, míg a nagydarab visszafordul Infinite felé.

- Jól van, gyerekek, kapjuk szét őket. Vigyázzatok a mocskos mutkó trükkjeikkel!

Elmosolyodom a maszk alatt, ahogy végignézem a három jómadár elképedését, amivel nagyjából le is reagálták az elmúlt pillanatok gyors történéseit.
Hátrébb lépek a sötétbe, hogy fényektől zavartalanul élhessek művészetemnek. Természetesen sziluettemet továbbra is látják, hiszen hozzászoktak a sötétséghez. Arra azonban nem számít a kopasz, hogy ahogy kiértek az ajtó fényköréből, azonnal fejére esik valami.
Nem túl magasról, de arra elég, hogy lecsapja. Külön érdekes aláfestő [i]zenét[i] produkálnak az elpattanó húrok, és a szétreccsenő hangszertestben alább potyogó billentyűk.
- Ha már zene van, táncolhatunk is!
Valamiért égető késztetést érzek, hogy megalázzam a jómadarakat, akik az imént még olyan magabiztosan akartak eltaposni egy kisebbségben lévő erre járót. Így aztán az úgy döntök, az előre lendülő bőrkabátos lépés közben földet súroló kabátjának szélére lépek, hogy ezzel is kikerüljem a lendületes, és nálam nagyobb termetű fickót.
Ő viszont valamelyest elveszti az egyensúlyát, amin csak tovább ront, hogy kabátja széléről tovább lépve még hátrafelé irányzott rúgással sejhajon is találom. Előre topog néhány lépést, mire megáll. Lassan fordulok utána.
- Minek kocsmáztok, ha nem tudtok verekedni?
Persze gyanítottam én, hogy gyakorlottabb verekedő nálam, éppen csak egy semmiből leeső zongora és a sötétség, na meg némi piszkos csel zavarta meg.
Eltüntetem a zongorát, mivel látszólag nemigen akar megmozdulni kedves kopasz barátunk.
'- Ezért megdöglesz, te szemét!
- Előbb-utóbb mindenki megdöglik - vetem oda félvállról.

Ugyan a semmiből lezuhanó zongora elég meglepő és hatásos fegyver, a huligánoknak eszük ágában sincs meghátrálni - épp ellenkezőleg! újult erővel vetik bele magukat a küzdelembe - már persze azok ketten, akik még talpon maradtak.
A hosszú bőrkabátos srác egyelőre szembefordulva gázmaszkos ellenfelével, vár... Nagydarab társa azonban meglódul Infinite felé.

- Gyere csak, melák! Átrugdoslak jövő hétre, és a legközelebbi börtön gyengélkedőjére! - sziszegi a feketeruhás hős.

Ekkor azonban - a korábbi hangos támadásnak köszönhetően - ismét felborulni látszanak az erőviszonyok. Szitkozódva és kiabálva három társukhoz hasonlóan szedett vedett öltözékű alakok kezdenek felözönleni a lépcsőn - számukat egyelőre még megbecsülni sem lehet. A drabális méretű huligán felröhög, és mély hangján válaszol Infinite szavaira, miközben jobb ökle szinte követhetetlen sebességgel meglódul a jelmezes felé.

- Te, meg milyen hadsereg, mocskos mutkó?

Alex a félelmetes túlerőt látva - ha csak egy másodperc törtrészére is - pánikot érez. Olyan félelmet, amivel soha életében nem találkozott még. Ellenfele nem egy nagyszájú kölyök, akivel egy koszos kocsmában verekednek, és nem megverni vagy megleckéztetni akarja - a hatalmas huligán egyetlen célja, hogy megölje. Teste azonban, hála az évek alatt begyakorolt mozdulatsoroknak és hihetetlen mutációjának, gyorsabban reagál, minthogy Alex végig tudná gondolni a helyzetet.
Valami elpattan a fiatal mutánsban, és a pánik - mondhatni halálfélelem - hatására képességének korlátai megrepedeznek, s olyan energiák szabadulnak fel benne, amiknek létezéséről sem tudott.
Mindent túlöntő forróságot érez tagjaiban, s akaratlanul is lehunyja a szemét. Hihetetlen gyorsasággal ugrik hátra egy hatalmasat - miközben ott, ahol addig állt, szinte a semmiből egy kisebb tömeg robban ki. A drabális, lesújtó mancsot kezek tömkelege ragadja és állítja meg játszi könnyedséggel, és mire Alex kinyitja a szemét - hogy maga is meglepődhessen, nem csak a huligánok és Cristopher - több, mint egy tucat fekete-jelmezes alakot lát, ahogy együttes erővel tartják ellenfelük karját.
Tizennégy klónt érez, lát itt a sikátorban, és persze az A-klubban hagyott öltönyöst a helyén - az összesen a háromszorosa az eddigi maximális limitjének! Egy röpke pillanatig eljátszadozik a gondolattal, hogy ez miként lehetséges, de elméje aztán hamar visszatalál a küzdelem hevébe. Megragadja klónjaival a méretes mutánsellenes marhát, és játszi könnyedséggel felemeli - megteheti, hiszen tizennégy felnőtt férfi együttes erejének még ez a hústorony sem jelenthet akadályt - majd nemes egyszerűséggel a lépcsőn felsietett alakok közé vágja.

Cristopher ellenfele is kihasználja azonban az újabb, pillanatnyi figyelemelterelést, és támadásba lendül! A gázmaszkos mutáns csak annyit lát a szeme sarkából, hogy a bőrkabátos széttárt karokkal veti rá magát - nyilván le akarja dönteni a lábáról a nála gyengébb fizikumúnak tűnő fiatalt, hiszen ha test-test ellen harcolnak, talán nem kell félnie holmi égből pottyant zongoráktól...

Bár sejtettem, hogy rejtőzik valamiféle trükk a tarsolyában újdonsült, magát tán szuperhősnek képzelő ismerősömnek, azért csak sikerül alaposan meglepnie. Egyszerűen kibújnak belőle olyan figurák, mint ő maga. Egyáltalán nem lebecsülendő trükk, annyi biztos.
~ Ilyen trükköt én is elfogadnék! - gondolom hirtelenjében, hiszen elég komoly fegyvertény, ha egyszerre tudsz több helyen lenni. Még akkor is, ha egyelőre semmilyen részletet nem tudok a srác képességéről, fantáziámat máris beindítja, mi mindent lehetne kezdeni ilyen tehetséggel ~ Csak tudnám, hogy tartanák számon egymást! Szekus egy, szekus kettő...na mindegy, ez itt közben...
És igen, én szépen elkalandoztam, amíg felém mozdul egy rakás víz, szén, némi ammónia, foszfor, és valahogy most nincs kedvem nagyon átgondolni a részleteket. Elég, hogy látom, és zavar.
- Bocs, nem vagy az esetem!
Határozott, és erőteljes felszólítás kíséretében tartom felé tenyerem, melyek nyomán egy könnyed tölgyfaajtó jelenik meg. Kellemes, koppanó hangot hallok a túloldalról. Majd kellemetlen, súlyos érzést kelt kezemben, míg le nem csúszik a ferdén támasztott ajtóról az úriember. Eltüntetem. Nem is lecsúszott, csak hátra lépett. Kissé dülöngél.
- Sajnálom, de táncolni sincs kedvem.
Jobb kezemet oldalra kitartva, majd másik kezemmel rásegítve lendítem alulról szédelgő ellenfelem feje felé a kezemben termő baseballütőt. Én pedig megszomjaztam.
~ Komolyan, hirtelen famunkás lettem. Zongora, asztal, baseball ütő. Na jó, utóbbi szénszálas volt, de akkor is. Nem baj, kell a változatosság. És a zongora.
Közben odaszólok az általa teremtett kisebb tömegtől eltávolodó - vélhetően az eredeti - fekete ruhásnak.
- Mond csak, lezárhatjuk végre ezt a balhét? Már nem vagy életveszélyben, ha jól látom.

//Sarah-nak//

Már elég régóta éltem a munkámtól elzártan. Túl régen. Én, aki a folyamatos akciókhoz, vérontáshoz, gyilkosságokhoz, bűnözéshez voltam szokva, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal az újonnan jött békés életvitelbe zárva. Mike-nak tett ígéretem kötött, és amennyire élveztem, hogy a szokottnál kisebb az esélye, hogy elkapnának, annyira utáltam, hogy naphosszat csak lóbáltam a lábamat és hagytam a tehetségem eltékozoltatni.
Ezért örültem neki, amikor végre eljött a napja, hogy törlesszek a maffiának a King-fiaskó után. Két élettel még tartoztam nekik, és ezt szíves örömest teljesítettem, igaz, kisebb sötét foltot vetett az ügyre, hogy ezt ingyen kellett csinálnom, hiszen egy árva vasat sem voltak hajlandóak fizetni nekem azok után, hogy csődöt a mondtam a rendőrség nagykutyájával, de ugyanakkor az életemet kaptam cserébe, és ez jelen körülmények között elég magas árnak számított. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, hogy ne csikorgassam olyan hangosan a fogamat.
Az egyikkel megvoltam (helyi kiskirály, aki egyre jobban szúrta a maffia szemét), és éppen a másiknak készültem elvágni a torkát (a megbízóim emberei közül elég sokat beköpött a zsaruknak, és egyébként is túl sokat tudott a helyi ügyletekről), amikor megcsörrent a mobilja. Késemet a torkához feszítve kényszerítettem, hogy kihangosított üzemmódban vegye fel, hogy végighallgassam a beszélgetést. Időnként halkan diktáltam neki, mit mondjon, hogy még többet megtudjak. Mikor végeztünk (vagyis ő a telefonálással, én meg vele), azonnal útnak indultam.
Út közben telefonáltam a kis csajnak, akit a börtönből eljövet láttam a repülőn. Én ugyan nem tudtam a számát, de ezek a fickók igen.
Épp ez volt a baj.
-Nem érdekel, hol vagy, azonnal találkoznunk kell! - közöltem vele a telefonban, és megadtam neki a címet. - Ha élni akarsz, és azt akarod, hogy a pasid is megélje a holnapot, azt ajánlom siess... és ne felejts el időnként a hátad mögé nézni.
Türelmetlenül várakoztam, hogy mikor érkezik már meg. Közben számba vettem mindent, ami nálam volt, minden fegyvert, hogy használhatóak legyenek. A gyárépület üres volt, csak úgy, mint a többi körülötte, nem kellett váratlan látogatótól tartanunk. Ha Sarah megérkezett, rögtön odasiettem hozzá.
-Sean, a telepata, a te barátot, igaz? - kérdeztem tőle sietve. - Valakinek a börtönből sikerült megszöknie ugyanakkor, amikor nekünk, de pár haverjának nem, és ő is elég csúnya sérüléseket szerzett, hála nekünk. És most hármat találhatsz, kin akarja elverni a port.
Ha ez feldolgozásra került, folytattam.
-Nem fog egyesével felkutatni minket, annál jobban fél attól, hogy lebukik. Helyette a pasidra pályázik, és ha kell a két kezével trancsírozza ki belőle az igazságot, hogy megtudja, hol talál minket. Sean telepata, ezért úgy véli, tud segíteni, és nem retten vissza attól, hogy megkínozza.
Az addigra hullamerev, vérben úszó áldozatomra mutattam.
-Őt bérelte fel, hogy elkapja - magyaráztam. - De ne aggódj, ha rájönnek, hogy halott, küldenek mást. Szóval...
Itt szélesen elvigyorodtam.
-Nem szeretem, ha leköteleznek. Te fogod tanúsítani a pasidnak, hogy törlesztettem, oké? Vigyázz rá, amíg én elintézem a többit. Láttad a hullát, tudhatod, hogy nem hazudok. Ha van valami, amiről tudnom kéne, mond. Gyanús alakok, akik rátok tapadtak, fenyegető üzenetek bármi. És mond, kérlek, hogy nem szóltatok a rendőrségnek!
Ha el is kezdte mondani, sokáig nem juthatott, mert ekkor hangos fékcsikorgás hangzott fel odakintről, aztán kocsiajtó csapódás, és rohanva közeledő lépések zaja.
-Gyere! - suttogtam oda Sarah-nak, és a hátsó kijárat felé vettem az irányt. Odakint a tűző nap darukat, és hatalmas acél konténereket világított meg. Nyílt terepen a sok fedezék között mégiscsak több esélyünk volt.
-Biztos őt is megfigyeltette - morogtam. - Vagy rejtett kódokkal üzent nekik. Tök mindegy. Idefigyelj, kislány, nem akarlak bajba sodorni, úgyhogy próbáld meghúzni valahol magad, oké?
Odabent lassan végeztek az épület átfésülésével, a hullát is biztos megtalálták, és most egyenesen felénk közeledtek. És elég jól fel voltak fegyverkezve. Egy roncsszerű kocsi mögé vezettem Sarah-t, hogy legalább annak az ablakain keresztül láthassuk a mozgásukat, de védve legyünk a kíváncsi tekintetek és a röppenő töltények elől.
-Nesze - nyújtottam felé egy pisztolyt. - Nem baj, ha nem tudsz célozni, csak hitesd el velük, hogy mesterlövész vagy, ha nem hülyék, és jól csinálod, inkább nem kockáztatnak majd.
Én is megragadtam az egyik pisztolyt. Amellett, hogy ez a helyzet a lehető legrosszabbul sült el, kifejezetten fel voltam dobva. Nem szegtem meg a Mike-nak tett ígéretemet. Ez jogos önvédelem.

Éppen a könyvtárban tanulgattam, hiszen lassan itt vannak a vizsgák a nyakamon és az utóbbi pár napban nem nagyon volt időm a tanulással foglalkozni, hol az aggodalom, hol a boldogság miatt, ami elöntött, mikor Sean épségben tért vissza abból az eszement akcióból, amibe az apja belerángatta. Már az is hatalmas fegyvertény volt, hogy Josh-t meg akadályozzam abban, hogy utánuk menjen, pedig legszívesebben magam is azt tettem volna, de végül meg kellett elégednünk azzal, hogy a gépen várjuk meg, míg kimenekítik őket.
Szóval, most volt mit bepótolnom és mivel Sean is békésen elvan foglalva Cerebro bütykölésével, így most időm is van rá. Hittem én naivan!
Egészen addig míg meg nem szólalt a telefonom és egy eléggé arrogáns női hang, akiben pár másodperc elteltével sikerült beazonosítanom az egyik megszöktetett fegyencet, azonnali találkozóra hívott. Mit hívott? Követelt! Már éppen a számon volt, hogy elküldöm a fenébe, mikor meghallottam, hogy Sean-ról beszél.
- Mi van? Miért van veszélyben? És…..- d miután elhadarta a helyet, ahová vár, már le is vágta a telefont.
Megkövülten ültem egy percig, de aztán összekaptam a cuccaimat, és visszarohanva a szobámba levágtam őket, aztán egy könnyű dzsekit magamra kapva, meg egy pár sort oda firkantva Sean-nak, ha keresne, már rongyoltam is kifelé, hogy minél előbb odaérjek, hiszen a szerelmem biztonságáról van szó.
Mivel arra a helyre nem közlekedett semmilyen tömegközlekedés, még jó nagyot rohantam is, és egyáltalán nem voltam már biztos benne, hogy olyan jó ötlet volt egyedül jönni, ahogy az elhagyott épületek között bolyongtam.
Végre azonban megláttam a csajt, és gyorsan oda mentem hozzá.
- Igen az én barátom! – bólintottam, de aztán csak döbbenten hallgattam, hogy milyen zűrbe keveredett azzal, hogy valaki rákattant a börtöntöltelékek közül. – Mi??? Meg akarja kínozni? Hát ahhoz azt hiszem nekem is lesz pár szavam! Kösz, hogy szóltál!
Mikor a megmutatja a még mindig csordogáló vérű hullát, azért nyelek egy nagyot, habár nem sajnálom, de elég durva látvány.
- Oké, oké! Persze, hogy megmondom neki! De mi???? Most te elvállalod, hogy a többit is elintézed? – nézek rá nagy szemekkel, mert akkor jut csak el a tudatomig mit mondott, és akármennyire is emberéletekről van szó, az én Sean-om élete sokkal többet ér, mint pár nyomorul vérgőzös fickóé. – Nem, nem tudok róla, de nem is nagyon figyeltem rá, hogy őszinte legyek. Nem igazán mozdultunk ki azóta. – pirulok el kicsit. – Így aztán persze, hogy a rendőrség sem tud semmit.
Ekkor halljuk meg a közeledő és erősen száguldó kocsikat, amik végül tagadhatatlanul ide tartanak. Mikor csikorgó gumikkal megállnak és több ember közeledő zaja hallatszik Aya már mozdul is és én megyek utána, mert úgy tűnik tudja mit csinál, így egyelőre ráhagyom az irányítást, habár én sem tojtam össze magam.
Az épület másik kijáratán távozunk az udvarra és egy gépjármű mögött keresünk fedezéket, ami jónak tűnik, ráadásul annyi minden van körülöttünk, ami mögött még kereshetnek, hogy itt ellehetünk feltűnés nélkül egy darabig. Előbb-utóbb azonban fel fognak fedezni minket.
- Ne félj, nem fogok infarktust kapni, ha ránk lőnek! – morgom oda neki. – Hiszen tudod, hogy mutáns vagyok, és nem először keveredek ilyen helyzetbe! – teszem hozzá, hogy ne aggódjon már annyira értem. – És nem vagyok kislány!!! – háborgok fojtott hangon.
Mondjuk, mikor fegyvert nyom a kezembe, az azért meglep, de szó nélkül kapom a kezembe, biztosítom ki és húzom fel, ahogy a nagykönyvben meg van írva, mikor meglátom az első kilépő embert a fénybe. – Nem lesz gond! Elboldogulok vele! – vigyorgok
Egyelőre nem csináltam semmit csak figyeltem, ahogy módszeresen kezdik átkutatni az udvart. Voltak vagy tízen és mindenkinél pisztoly vagy puska volt. Jól fedezték egymást, és nem úgy néztek ki, mint akik most kezdték a szakmát.
- Nem tudom ki ez a fószer, aki Sean-t akarja, de elég jó összeköttetései lehetnek, ha ilyen gyorsan, ilyen jó bandát szedett össze. – suttogtam oda Aya-nak, ki időnként ki-kikukucskált a kocsi ablakán keresztül.

,,Most te elvállalod, hogy a többit is elintézed?"
Vigyorogva néztem a lányra. De nem szóltam semmit. Csak, amikor már a kocsi mellett guggoltunk, és megkapva a fegyverét, egész gyorsan feltalálta magát, egyetlen nyavalygásra emlékeztető hang nélkül.
-Jó fej csaj vagy te - kacsintottam rá. - Te is megállsz a magad lábán. Ez tetszik. Csak tartson ki, amíg itt végeztünk.
Egyre csak közeledtek felénk, és legalább tizenöten lehettek, de talán többen is, én sebtiben ennyit tudtam összeszámolni. Ennyi ellen pedig nem vehettem fel a harcot, ha még arra is ügyelnem kellett, hogy Sarah-nak ne essen baja. Igaz, elég kemény lánykának tűnt, de nem számolhattam azzal, hogy annyi gyakorlata lenne harc terén, akkora mázlim nem lehet. És mégiscsak törleszteni akartam a pasijának, és azzal biztos nem tudtam volna le ezt azzal, ha megöletem a barátnőjét.
-Maradj itt - suttogtam neki oda.
Görnyedten csoszogtam át az egyik konténer mögé, ott pedig egy odatámasztott létrán felkapaszkodtam a tetejére. Nem hasaltam le, csak féltérdre ereszkedtem, hogy gyorsabban tudjak elinalni, ha kell, céloztam, és a Sarah-hoz legközelebbi férfit, aki ha nem is látta a lányt, fegyverével nagyjából pont becélozta a lányt, és már csak párat kellett volna lépnie ahhoz, hogy tökéletes rálátása nyíljon rá, egyenesen a halántékán találtam el. Kiáltani sem volt ideje, azonnal meghalt.
A többiek a háta mögött persze azonnal mozgolódni kezdtek a merénylő után, és hamarosan meg is találtak. Kilencven fokos fordulatot tettek, és egyenesen felém indultak, így Sarah-tól pont hogy egyre távolodtak. Még egyet lőttem, még egy halál. A harmadikat azonban csak megsebesítettem a karján, mert már lassan nekem is indulnom kellett, hogy ne érjenek utol sem ők, sem a golyóik. Felugrottam, és futásnak eredtem.
Ami nagyon nem tetszett, hogy jó néhányan hátra maradtak, hátha nem vagyok egyedül, vagyis Sarah nem csupán egyedül maradt, de jó pár emberrel, akik ki tudja, mit tesznek vele, ha megtalálták. Talán csak kikérdezik? Talán azonnal megölik?
Ahogy rohantam a lépéseim döngős visszhangot vertek, ahogy a talpaim újra és újra az üreges fém konténerekre dobbantak. Ahogy a széléhez értem, elrugaszkodtam, és átugrottam a másikra, úgy rohantam tovább. A mögülem hallatszó zajokból ítélve, követőim is ugyanazon az úton követtek. Elég nagy hangzavart vertünk. A harmadik konténerre már bajosabb volt átjutnom, mert az már messzebb volt. Megbotolva zuhantam a földre, és miután arrébb gurulva végre megálltam, még mindig a hátamon fekve néztem abba az irányba, amerről jöttem, előreszegeztem a pisztolyomat, és amint az első futó alak elrugaszkodott és ugrott, még a levegőben egy hangos dördülés után életét vesztette. Lendülete alábbhagyott, és holtan zuhant a forró, poros aszfaltra.
Nyomában érkezett a többi is, de tudtam, hogy ha már jobban összetömörülnek, ráadásul viszonozzák a tüzet, esélyem sem lesz így lekapni az összeset. Felálltam hát, és folytattam a rohanást, egyenesen vissza Sarah-hoz, remélve, hogy mire odaérek sikerül annyira megritkítani az üldözőimet, hogy ne legyünk még nagyobb csávában, mint amiben már egyébként is voltunk.
Mikor észrevettem, épp egy másik, kisebb épület felé rohantam. Hogy felhívjam magamra a figyelmet, lábon lőttem az eddig engem üldöző, de már irányt változtatott, és Sarah-ra rontó ürgét. Amíg ő a sérülésével volt elfoglalva, ha a lány még mindig nem nézett felém, odafüttyentettem neki, majd a lakatot szétlőve berontottam az épületbe. A szélesre tárt ajtó mögül fedeztem, hogy biztonságban be tudjon szaladni. Ha beért, lihegve vágtam be a súlyos ajtót, és egy székkel kiékeltem. Ez kissé fájdalmas művelet volt, mert alig pár másodperccel azelőtt, hogy megérkezett, bekaptam egy golyót a vállamba. Egészen pontosan csak súrolt, de azért mégis... Marhára nem hiányzott!
-Jól vagy? - kérdeztem sebek után kutatva rajta. Körülnézve ráztam meg a fejem. - Itt nem maradhatunk sokáig, hamar be tudnak törni.
Mély lélegzetet vettem, hogy a zihálásom alábbhagyjon, aztán megpillantva egy hátsó kijáratot, megragadtam Sarah vállát, és irányba állítottam.
-Arrafelé le tudsz lépni - mutattam előre. - Rohanj, ahogy tudsz, ezeket meg bízd rám. Menj haza, és figyelmeztesd Seant, hogy ne fogadjon egy telefont sem, mert valószínűleg lehallgatják. Ne menjen sehova, ne beszéljen idegenekkel, egyáltalán ne csináljon semmit, ami veszélyesebb, mint azt nézni, ahogy az esti maci köp. Világos? Tipli!
Akár beleegyezett, akár nem, másodpercekre rá, már be is törték az ajtót, és vagy tíz pisztoly és puska szegeződött ránk. Az egyetlen, ami megmentette az életünket, egy határozott hang rájuk reccsent, hogy ,,Ne lőjetek!"
A fegyverek ugyan nem moccantak, továbbra is az arcunkba szegeződtek, de legalább senki nem húzta meg a ravaszt. Egy magas és nagyon vékony alak lépett elő, és egyre csak közeledett felénk. Már épp gúnyosan elvigyorodtam, hogy ez most biztos szórakozik velem, ezt még én is lenyomom fél kézzel, de ekkor felkapott egyet a falnak támasztott vasrudak közül, majd alkatát meghazudtolva elhajlította, hogy a végén hurokszerű kerek formát kapjon, majd mint egy cowboy a teheneket, egyszerűen ránk dobta lasszóként, húzott rajta egyet, hogy a testünkre feszüljön, és egyszerűen (mivel azért továbbra is egy kemény, masszív vasdarabról volt szó), egyszerűen lenyomott vele a földre a másik felét fogva.
-Lám, lám, lám - susogta az enyémnél sokkalta gonoszabb vigyorral (már csak azért, mert az enyém már rég eltűnt az arcomról). - A nagy Aya Caine. Ismét csapdában. És a bájos kiscsibe is. Kíváncsi vagyok, mikor bukkan fel a hősszerelmes lovag, hogy kiszabadítson.
Idegesen horkantam fel.
-Ilyen nincs!

- Nem lesz benne hiba! – intek Aya-nak, ah jól emlékszem a nevére, így emlegette Sean a földrengést előidéző lányt.
Aztán csak nézem, amikor elstartól mellőlem az egyik konténer halmaz felé, pedig épp el akartam neki mondani, hogy azért én elég jól védve vagyok a nagyobb kaliberű lövedékeket kivéve, így nem kell annyira félteni.
Aztán már csak azt láttam, hogy a konténer tetejéről veszi célba a lassan legyező alakban szétszóródott csapatot, és meglepődve veszem észre, hogy míg én a lánnyal voltam elfoglalva, addig bizony, majdnem sikerült becserkésznie egy rosszfiúnak, aki viszont most Aya pontos lövése által az örök vadászmezőkre távozott.
~ Azt hiszem itt az ideje, hogy kicsit odafigyelj Sarah, ha nem akarod itt hagyni a fogad, vagy bénán hagyni, hogy Aya védjen meg a saját életét is kockáztatva! ~ rovom meg magam.
Igaz, hogy a lány ezzel a húzásával felfedte magát és a többséget maga után csalta, de azért nem voltak olyan szervezetlenek, hogy ne maradt volna még pár ember, ha jól számoltam vagy öt, aki azért nem hagyta abba a keresgélést.
~ Nem kizárt, hogy van köztük mutáns, aki érzékeli, hogy Aya nincs egyedül. ~ fut át rajtam a baljós gondolat, de közben feszült figyelemmel kísérem a lassan felém haladókat.
Egyelőre meg sem mozdulok, várom, hogy közelebb érjenek, és váratlanul tudjam meglepni őket, főleg, ha sikerül elsétálniuk mellettem és hátba támadni őket, ha kicsit is leköti őket az elég nagy zajjal tartó üldözés.
Na, majdnem sikerült, csak kettő az ötből hamarabb bukkant ki mint a többi, így a meglepetés csak őket érte, mikor végül megláttak és én nem haboztam lőni! Na jó, annyira nem voltam bátor, hogy agyonlőjem őket, de mindkettőnek a lábára céloztam, és ilyen közelről még idegesen sem volt nagy kunszt célba találni. Mikor jajgatva elterültek a földön, akkor a többek gyorsan fedezékbe húzódtak és én meg a kocsi mögé lapultam, hogy ne találjon el a felém zúdúló golyózápor.
Ekkor láttam meg a felém rohanó, vagyis inkább valahová a mellettünk évő épület felé rohanó Aya-t, aki egy gyors fordulattal maga is lábon lőtte a mögötte loholó üldözőjét, majd futtában lőtte szét az ajtót tartó lakatot. Az integetéséből nagyon azt szűrtem le, hogy szeretné, ha követném, és én csak egy pár másodpercig haboztam, majd utána vetettem magam, persze a képességem maximálisan aktiválva, mert sejtettem, hogy nem úszom meg pár ajándék golyó nélkül, amit éreztem is lepattanni a bőrömről. Ilyen távolságból még megkarcolni sem tudtak.
Nem úgy Aya-t, aki mikor lebarikádozta mögöttem az ajtót, rögtön engem faggatott sérülés után, pedig az ő vállából csöpögött a vér.
- Én jól! Akartam már mondani, hogy engem a képességem folytán nem nagyon tudnak megsebezni, legalábbis pisztollyal és kisebb puskával nem. – lihegem neki, hogy lássa semmi bajom.
Mikor meglátva a hátsó kijáratot azt akarja, hogy elmenjek és őt meg itt hagyjam, akkor nagyon határozottan megráztam a fejem.
- Szó sem lehet róla Aya, vagy mindketten megyünk, vagy én sem megyek sehová.
Mondjuk nem is nagyon lett volna időm, ha csak marha gyorsan nem szedem a lábamat, mert a következő percben beszakadt asz ajtó és legalább egy tucat pisztoly szegeződött ránk.
Hiába a védelem, nem akartam, hogy Aya-t véletlenül kilyuggassák, így meg sem mertem mozdulni, ami mondjuk nem akadályozta volna meg őket, hogy lelőjenek, de egy hang igen.
A férfi, akit szólt, nagyon magas és sovány volt és épp vigyorogva vágott keresztül az emberein felénk. Láttam Aya szemében a gúnyos villanást, ahogy végigmérte a fickót, és valószínűleg ő is észrevette, mert felkapott egy vasrudat és minden erőlködés nélkül egy hurkot képezve ketté hajtotta, majd áthúzva rajtunk, még szorosabbra húzta, mint egy masnit és a két végénél fogva a földre kényszerített minket.
Hol rá, hol Aya-ra néztem, mert mintha ismerték volna egymást, és már nem láttam, hogy a lány nagyon jó kedvű lenne a dolog ilyetén alakulásától.
- Ki a fene maga? – tettem fel az igen csak logikus kérdést. – És mit akar tőlünk?
Igaz, hogy nagyon kárt nem tudott bennem tenni egyelőre, de ha szorosabbra húzza azt a vackot, azért megfulladni én is megfulladok, ezért vártam a kedvező alkalmat, hogy a keze kicsit közelebb kerüljön hozzám, és akkor kaphat ízelítőt a másik képességemből is.

-Oké, oké, ne tojj be - suttogtam Sarah-nak. - Tudja manipulálni a fémet. Bármit meg tud vele csinálni. Gyurmázni, telekinetikusan mozgatni, bármit. Tippelj, ki lógázta egyfolytában a lábát a speckó magánzárkájában. Ha jól emlékszem, Andrewsnak hívják.
-Na, nézd csak, de megeredt a nyelve valakinek - hallatszott fel ismét a gúnyos hang mögülünk.
Éreztem, ahogy a fegyvereim (amik szinte kivétel nélkül mind fémből készültek) kicsusszantak a legeldugottabb rejtekhelyükről is. Hátrafeszítve a fejemet láttam, ahogy a levegőben lebegve megálltak fölöttünk, majd egyszerre megolvadtak, hogy aztán vékony sodrony készüljön belőlük, amely lassan a nyakunk köré fonódott. Két-két végén voltunk fogva ejtve Sarah és én, és lassan a karunk és törzsünk köré fonódott vaskosabb, súlyosabb fémrúd is ennek a mintájára változtatta bilincs-formáját.
-Akkor játszunk egy kicsit - ajánlotta nyájasan Andrews. Eláruljátok, hol találom meg a telepatát, és ígérem, gyors halála lesz... csakúgy, mint nektek. Ha pedig nem volnátok kellőképpen beszédes kedvetekben... pillanat mutatom.
A fémkötél megfeszült a nyakamon, ahogy lassan a magasba emelt. A fájdalmas szorítás közepette vadul próbáltam tartalékolni a tüdőmben maradt levegővel, ami nem volt valami könnyű művelet, mivel egyrészt nem voltam felkészülve rá, hogy ez fog következni, másrészt a testhelyzettől a máris megfeszült minden izmom, és ha tudtam is, hogy semmi értelme, próbáltam lefejteni magamról a minket gúzsba kötő rudat.
Eközben Sarah maradt a földön, de nem sokáig. Pár másodperc múlva megint talajt érezhettem a lábam alatt, de abban a pillanatban Sarah kezdett el felfelé emelkedni. Köhögve figyeltem, ahogy most neki kell szembenéznie az ijesztő és fájdalmas próbatétellel, de nem tehettem érte semmit.
-Nos - folytatta Andrews, amikor már mindketten a talpunkon állhattunk. - Kezdésnek öt másodpercet kaptatok. Minél többet szívóztok, annál többet fogtok odafent tölteni. Nem tudom, meddig bírjátok, úgyhogy azt sem tudom, mennyi idő kell ahhoz, hogy beledögöljetek. Szóval azt ajánlom, kezdjetek el beszélni.
Még mindig nyilalló torokkal igyekeztem összpontosítani, hogy összehozzak egy jó kis földrengést. Azt ugyan nem akartam, hogy minket is betemessen az épület, de arra talán jó lehetett, hogy elveszítsék az egyensúlyukat, és akkor... mit tudom én, de kezdésnek ez is megteszi. Sajnos egyenlőre egészen enyhén tudtam csak megremegtetni a földet. Az emberek egy kicsit dülöngéltek, de még csak meg sem botlott senki.
-Nana - csóválta meg a fejét Andrews, mint egy szigorú apa.
A nyakamon feszülő kötél vége felkunkorodott, és erőteljesen fejbevágott, hogy beletántorodtam. Aztán a vasrúd is jobban a testemre szorult, hogy már komolyan kezdhettem aggódni azért, hogy legalább itt a földön kapjak levegőt. Arról nem is beszélve, hogy a széle egyenesen a vállamon ejtett sebbe vágott, ami kifejezetten kellemetlen volt.
-Oké - hörögtem halkan. - Elmondom, csak engedj el minket.
-Hogy mondtad?
-Megmondom, hol van a telepata - suttogtam erőlködve.
Andrews elégedetten vigyorodott el, és közelebb lépett hozzánk. Tőlem csak centiméterek választották el, és Sarahtól is max. két méter. Harákolva nyögtem neki nagyon halkan artikulálatlanul felismerhetetlen szavakat. Hogy jobban értse, mit mondok, még közelebb hajolt. Csak erre vártam. Úgy lefejeltem, hogy hátratántorodott, majd egyenesen Sarah felé botlott.
-Ha köpnék neked, az csak a szemed közé fog menni, te seggfej! - sziszegtem neki oda megvetően, miközben imádkoztam magamban, hogy a lánynak legyen még valami eddig titkolt képessége, amit be tudna vetni. Nagyon nem állt szándékomban itt meghalni.
A zsebemből előkerült a fojtózsinór, az egyetlen fegyver, ami nem volt fémből, így nem is tehette tönkre, ha nehézkesen is, de sikeresen a nyaka köré hurkoltam, amíg még kétrét görnyedt. Ha elég közel volt Sarah-hoz, ő is betudta vetni magát, akár puszta kézzel, akár a képességével. Andrews most fulladozva, és talán még Sarah-tól is szenvedve kapálózott, és próbálta még szorosabbra húzni körülöttünk a béklyókat, de most ő nem tudta teljes erejével használni a képességét, így a hatása alig volt érezhető.
-Fegyvereket eldobni - kiáltottam a társaira, akik már becéloztak minket a fegyvereikkel, de addig biztos nem lőhettek, amíg parancsot nem kaptak rá, hiszen élve kellettünk nekik, hogy ki tudják szedni belőlünk a nekik kellő információkat. - Egy mozdulattal végezhetek a főnökötökkel, úgyhogy azt ajánlom, semmi meggondolatlanság!

Mindjárt gondoltam, hogy nem a vékonyka karjaiban volt annyi erő, hogy meghajlítson egy vasrudat, így a másik lehetőség a mutáció volt, így nem okozott nagy meglepetést Aya közlése.
Viszont a fickó is kiszúrta a halk kommunikációt és nem nagyon díjazta, legalábbis erre következtettem, ahogy az Aya-tól ellebegtetett fegyverekből font kötelet – nem volt nehéz, mert jó sok alapanyag volt hozzá – a nyakunk köré hurkolta, így már duplán pórázra voltunk kötve.
Valahogy éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége, főleg mikor a vigyorgó és sokat sejtető arcára néztem, de nem is kellett sokáig törnöm a fejem, hogy vajon milyen játékot is gondolt ki nekünk, mert Aya máris a nyakánál fogva emelkedni kezdett és pár pillanat múlva már a lába nem is érte a talajt, így nem sok kell, hogy fulladozni kezdjen.
- Ereszd el te rohadék! – feszegettem a vállamat körül fogó béklyót, de az sajnos meg sem rezzent, de legalább a lány visszaereszkedett a földre.
Nem sokáig örülhettem azonban, máris én kerültem sorra és ugyan attól nem féltem, hogy felsérti a nyakam a fémből font kötél, de a fulladás réme ott lebegett a szemem előtt, habár én már jobban rá tudtam készülni, mint szegény Aya, így elég oxigént tartalékoltam a tüdőmbe, hogy pár percig kibírjam. Szerencsére még nem akart megölni minket, csak figyelmeztetésnek szánta, így egy rövid idő múlva már ismét mindketten a lábunkon álltunk, még ha kicsit lihegve is.
Most sem volt sokkal könnyebb, mert a hurok továbbra is szoros volt, de legalább nem akarta letépni a fejem, és nagyon úgy nézett ki, hogy még sok időt fogok így eltölteni, mert én ugyan nem mondok ennek a féregnek egy szót sem Seanról.
Nem tudtam, hogy Aya meddig lesz lojális, de az eddigiek alapján bíztam benne, hogy ez a kemény lány kitart mellettünk. Mikor láttam, hogy összpontosít és éreztem, hogy enyhén megremeg alattunk a föld, kicsit belém állt a frász, hogy ránk omlik ez a kóceráj, de aztán minden abba maradt és láttam, hogy Aya most képtelen lesz ennél többet tenni, ráadásul még Andrews alaposan megbüntette a próbálkozásért, még jó, hogy nem törte be a fejét.
Ekkor villámsújtottan hallottam, hogy mégis csak fel akarja dobni Sean-t, ezért rángatni kezdtem a kettőnket összekötő vasbilincset.
- NEM! Azonnal fejezd be! Nem mondhatod meg neki! – próbáltam elérni kézzel vagy lábbal, hogy lesokkoljam, de nem értem el. Olyan dühös voltam, hogy meg tudtam volna fojtani!
Már éppen készültem kilőni a tüskéimet, mikor végül a vigyorogva felé hajló férfit irtózatosan lefejelte és én rájöttem, hogy csak színlelte az egészet, amit a szavai is bizonyítottak.
- Ó, egek! – fújtam ki a levegőt – Majdnem….
De ekkor a férfi nagyon közel ért hozzám, és nekem felcsillantak a szemeim, ahogy megéreztem a lehetőséget. Aztán még Aya is bevetette magát, és ugyan nem tudom honnan, de elővarázsolt egy fojtózsinórt és elkapta vele a kétrét görnyedt Andrew nyakát. Én meg belekapaszkodtam az egyik karjába és azonnal aktiváltam is a képességem támadóbbik felét, így kapott egy jó adag sokkolást, de még nem akartam, hogy elveszítse az eszméletét, csak azt, hogy nagyon-nagyon fájjon. Éreztem, ahogy próbálkozik, hogy a nyakunkra húzza a hurkot, de már nem volt hozzá elég ereje, hiszen jó, ha nem ájult el, de még ébren volt rá szükségünk, hogy megszabaduljunk egyrészt a bilincsektől, másrészt az embereitől.
Persze Aya sem vesztegette az idejét és máris megfenyegette a minket sakkban tartó férfiakat.
- És most? – néztem rá, ahogy a már nem szegeződtek ránk a pisztolyok és mindenki tanácstalanul várta Andrew parancsát. – Le tudod szedetni vele, ezeket a vackokat? – mutatok a vasbéklyókra, és ha közben a fickó szabadulna, kissé még megcsiklandozom. – Mert ezzel a nyakunkon kicsit nehéz lesz elmenekülni. – húzom el a szám, mert ha Andrew-et engedjük használni a képességét, könnyen újból levegő nélkül találjuk magunkat.
- Talán neked kéne a fojtózsinórral kordában tartanod, mert ha én tovább sokkolom, akkor elájul és akkor végképp nem szabadulunk. – javaslom Aya-nak és ha belemegy én elengedem a férfit, remélve, hogy a lány még időben elveszi a kedvét, ha nem azt csinálja, amit mondunk neki.

Elismerő füttyentéssel konstatáltam, hogy Sarahnak még mindig van képesség a tarsolyában. Nem is akármilyen.
-Nem semmi - biccentettem felé. - Egyre kevésbé érzem úgy, hogy csak teher lennél a nyakamban.
Eléggé kényelmetlen volt úgy előrehajolni, hogy közben igazából nem nagyon tudtam rendesen mozogni, ráadásul a súlyos fémbéklyók is egyre jobban nehezedtek ránk igazi súlyukkal, mivel Andrews már nem volt annyira magánál, hogy rendesen tudja tartani őket. Sarah kérdésére azért kicsit lihegve már, de azért bólintottam.
Legszívesebben tovább húztam és csavartam volna a zsinórt, hogy Andrewst végleg kivonjam a forgalomból, de amellett, hogy ezzel csak magunkat sodortam volna még nagyobb veszélybe, felmerült bennem a Mike-nak tett ígéretem. Akik üldöztek, azokat jogosan lőttem le. Vagy én lövök, vagy ők, hasonló helyzetben még egy zsaru is ezt tette volna, de most... Most volt választásom. Megígértem Mike-nak hát be is tartom. Meg egyébként is! Ha visszagondoltam a börtönben eltöltött időre, hát úgy véltem jobb, ha minél kevesebb van a számlámon. Nem megyek vissza oda!
-Gatyát letolni - suttogtam Andrews fülébe. Mikor nem engedelmeskedett, csak dülledt szemmel bámult előre, kicsit jobban összehúztam a zsinórt. - Azt mondtam, gatyát le!
Erre már muszáj volt tennie a dolgát, mivel Sarah elgyengítette annyira, hogy ne tudjon támadni, én pedig veszélyeztettem annyira az életét, hogy ne merjen ellenkezni. Mikor már elől himbálózott a kis kukackája, a zsinór másik végét, mi nem a nyakára hurkolódott, már rá is tekertem. Így mindkét felét felhasználtam a zsinórnak, ahogy ő is csinálta a vasbilinccsel. Egyik végével fojtottam, a másik felével kínoztam. Lábammal nagyot taszítva a hátán földre kényszerítettem, ahogy ő is tette velünk az előbb.
-Most pedig szépen leszeded rólunk ezeket a sz@rokat!
Ismét hezitált, így rántottam egyet a két lába közé tekergő zsinórrészen. Erre már viszonylag gyorsan reagált, és hamarosan szabadon mozoghattunk.
-Ügyes fiú. Most pedig mond meg a kis pajtásaidnak, hogy dobják el a fegyvereket, és húzzanak innen a bús pi&@#ába!
Ez is teljesült. Egy percen belül már ott voltak előttünk a gyönyörű fegyver halmok, és nuku ellenséges keljfeljancsi. Persze tudtam, hogy azért odakint várnak, talán néhány dugifegyverrel is, készen állva, hogy azonnal támadjanak, ha alkalmuk nyílik rá. Nem foglalkozhattam azonban sokkal tovább velük, mert nem tudtam, meddig tart Sarah mérge, vagy Andrews meddig tud védekezni ellene.
A régi énem azonnal megölte volna Andrewst, amint a gorillái kikerültek a képből. Most viszont már volt, ami visszatartson. Ígéret, félelem, és annak az újfajta életnek a mellékíze, amit Mike mutatott. Egy bűnmentes, békés élet. Na jó, viszonylag bűnmentes! Viszont nem volt más választásom.
-Kábítsd el! - fordultam Sarah-hoz. - Gyorsan! Ha rájönnek, hogy már nincs nálunk az ütő kártya, azonnal támadnak.
Ha valamiért nem tette meg, én ütöttem le. Ha megtette, még egyszer ránéztem.
-A barátod nagyon sokat segített. És a végén megmentette az életemet. Csak úgy tudom viszonozni, hogy én is megmentem az övét. Sajnálom, de nem engedhetem el.
Az ablak felé néztem. Elég alacsonyan volt, és pont az ellenkező oldalon, mint ahol a többi kiment.
-Mássz ki - mutattam arra. - Keress fedezéket, és várj ott. Nagyon kell igyekezni, mert biztos körbe fogják venni az épületet. Mindjárt megyek én is.
Ha eltűnt, magamhoz vettem annyi fegyvert, amennyit csak tudtam, aztán az egyik pisztolyt egyenesen a szemei közé irányítottam.
-Ezt Sheenáért, de mocskos állat! - morogtam, s meghúztam a ravaszt.
Rögtön utána sarkon fordultam, és futásnak eredtem, mert mint gondoltam, a lövésre rögtön ránk törtek a gorillák. De eszem ágában sem volt arra menni, mint Sarah. Nem lett volna időm eljutni az ablakig és a nyílt terepen könnyű célpont lettem volna. Egyenesen az ajtóhoz rohantam, amin ők bejöttek.
Célirányosan futottak az épület közepe felé, oda ahol hagytak minket, és ott ahol most főnökük holttestét találták. Nem néztek körül egészen addig, amíg oda nem értek, és meg nem találták a hullát, valamint a mi és a fegyvereik hűlt helyét. Akkor aztán elkezdtek forgolódni, még felém is, de az én helyemen már csak a csukódó ajtót látták, amit rájuk csaptam, aztán elreteszeltem egy vaskos deszkával.
Utána rohantam arra, amerre Sarah-nak kellett lennie, és reménykedtem, hogy nem támadtak rá. Futás közben egész egyszerűen nem voltam hajlandó arra gondolni, miért is nem lőttem simán szitává mindenkit, aki még ott bent volt.

Csak egy biccentéssel vettem tudomásul a lány elismerését, mert éppen nagy sz@rban voltunk és nem értem rá tömjénezni magam, de viszont örültem, hogy Aya vette a lapot és átvette Andrews nyomorgatását.
Mondjuk kicsit zavarba jöttem, mikor a gatyalehúzásra került a sor, a többiről már nem is beszélve! Igazán jó ötlet volt ezt a lányra bízni, én biztos nem tudtam volna ilyeneket kitalálni, se végrehajtani.
Mikor a férfit ebben az igen megalázó és fájdalmas pozícióban a földre lökte és ráparancsolt, hogy szabadítson meg végre minket ezektől az egyre kényelmetlenebb vasbéklyóktól, egy kisebb noszogatás után már meg is tette, amit egy nagy sóhajjal vettem tudomásul.
De még nem voltunk kint a vízből, még a bandától is meg kellett szabadulnunk, de Aya magától is elég kreatív volt, így pár perc elteltével már egyedül ácsorogtunk a kihalt épületben, a nyögdécselő Andrews és egy halom töltött stukker társaságában.
Várakozva néztem Aya-ra, hogy vajon mit tervezett, hogyan tovább, és mivel ő már igen csak kivette a részét férfi megdolgozásából örömmel tettem eleget a kérésének.
A földön fekvőhöz léptem és rátettem a hátára a kezem, majd erősen aktiváltam a képességemet, amit heves rángás, ordítás, bevizelés és ájulás követett. Csak a szokásos velejárója a sokkolásnak.
Aztán mikor Aya ismét felhozta, hogy sokkal tartozik Sean-nak és most ő visszafizeti, már kezdett gyanús lenni a dolog és mikor befejezte, már szemernyi kétségem sem volt, hogy mire készül. Komoran néztem az ájult férfire, majd Aya-ra, majd ismét a támadónkra, aki képes lett volna halálra kínozni minket, csak, hogy utána ugyanezt tegye és végezhessen Sean-nak és a többiekkel, és valahogy nem éreztem késztetést, hogy lebeszéljem róla a lányt. Én nem tudtam volna megtenni, de ő igen, és én ezért talán még hálás is voltam.
Amikor az ablakra mutatott és elmagyarázta mit tegyek, most nem tartottam szükségesnek, hogy vitatkozzak vele, tudtam, hogy ahogy tud jön utánam, így gyorsan kimásztam és óvatosan körbenézve, mikor nem láttam senkit, elrohantam az első konténerig, majd meglapultam mögötte. Ott hallottam a lövés hangját, amire azért összerezzentem, mert eltudtam képzelni, hogy mi történt.
De aztán már inkább Aya-ért izgultam, hiszen onnan, ahol én bujkáltam nagyon is jól láttam, ahogy Andrews emberei bezúdulnak az épületbe, de a lányt egyelőre nem láttam sehol.
Már azon hezitáltam, hogy mégis csak visszamegyek, habár több lövést nem hallottam és ez azt is jelenthette, hogy még nem látták meg, de erre nem volt szüksége, mert ekkor bukkant elő Aya, majd miután kitámasztotta az ajtót, egyenesen felém rohant.
Kiléptem a konténer takarásából, hogy lásson, mikor lövés dörrent és éreztem, ahogy nekem csapódik a golyó, melynek a lendülete hátratántorított, majd pár botladozó lépés után hanyatt estem. Aztán csak csodálkozó szemekkel néztem a kulcscsontom alatt egyre növekvő piros foltot, mikor pár pillanat késéssel a fájdalom is belém vágott.
~ Én hülye! Nem használtam a páncélbőrt, mert már az épületben a sokkolást aktiváltam, aztán meg a nagy rohanásban nem figyeltem rá, hogy átváltsam! ~ futott át rajtam, miközben összeszorítottam a fogam, hogy ne nyöszörögjek.
Felnéztem, ahogy a lábak dobbanása jelezte, hogy Aya valószínűleg ide ért.
- Bocs, de hülye voltam! Azt hiszem a lövés eltörte a kulcscsontomat. – mondtam neki rekedten.