Queensi utcák

Bólogattam a szavaira:
- Értem, persze, hogy értem! Csinálom!
Befutottunk a buszba, vagyis inkább bemásztunk. A férfi előre, én meg a végébe és az előbbi dühös pasasok segítségével keresgéltük azokat akik nem mozognak, nem beszélnek... de azért élnek...
Normális esetben szerintem sokkot kapnék egy halott ember láttán, de erre valahogy most nem volt idő. Csak csináltam, amit a férfi mondott. Mint egy olyan robot a filmekből. Egészen addig, míg egy nő nem jött hátra és meg nem kérdezte tőlünk:
- Itt hátul sem látták nyomát az egészségügyi láda tartalmának?
Mindenki a fejét rázta idegesen, én azt se nagyon tudtam mi is az. De valaki megjegyezte, hogy pedig annak minden kocsiban kéne lenni. Hát ha így van...
Kilöktem magam a buszból és a kinn már jó nagyra nőtt tömeghez futottam elkiáltva magam:
- Van valakinek az autójában olyan, hogy... őőő... egészségügyi láda? Van odabenn egy doktorbácsi és kéne neki!
Többen is a parkoló kocsikhoz futottak, egyikük kis piros ládával tért vissza sebesen. Megragadtam és visszarohantam, majd a buszban előre küzdöttem magam a fiatal férfihoz a szerzeménnyel:
- Remélem nem csak a buszos jó - lihegtem. - Kinn az egyik bácsié...
Majd a nőre pillantottam meglepetten:
- Igen? Tudok segíteni, néni? - kérdeztem, mert éreztem, hogy eléggé figyel engem.

Elvettem a fiútól az elsősegélyládát, de előtte levettem a kabátomat. Túl meleg volt.
Kivettem a fertőtlenítőt, egy kis csipeszt és egy darabka vattát a dobozból. Félretoltam az ápolónőt, és a vattára löttyintettem némi piros szert. Talán Betadine, vagy nem tudom... Nem néztem meg a cimkéjét. A szaga egyértelműen elárulta, mi az.
- Ez egy kicsit csípni fog.
Azzal a fiú homlokára nyomtam a vattát. Ott tartottam pár másodpercig, de csak amíg szóltam neki, hogy fogja oda.
- Hozz még nekem ilyeneket. A szagáról megismered.
Visszasiettem a sofőrhöz. Ránéztem a kiterjedt égési sérüléseire, meg a kis fertőtlenítős üvegre, amit a kezemben tartottam, és nevethetnékem támadt. De mivel nem tudtam mást tenni, elkezdtem a fertőtlenítővel bekenni a legsúlyosabb sebeit.
Egy perce csinálhattam már ezt, mikor rájöttem, hogy van ennél fontosabb dolgom is. Az ápolónő kezébe nyomtam a fertőtlenítőt, és kimásztam a buszból. Az autó sofőrje a tumultustól messzebb feküdt, de láttam, hogy épp fel akarják emelni.
- Ne! Hagyják úgy! Van valakinél repülősó? Tudják egyáltalán, mi az? Mindegy. Csak... Hagyják békén.
Továbbmentem, a másik busz felé. Mivel az nem borult fel, a kiürítése is olajozottabban zajlott. Igyekeztem nem ránézni a halott sofőrre. Egy itt, meg a dühös férfi neje, az kettő. A másik busz sofőrje sem éli túl, ha nem kap sürgősen segítséget. Az már három lenne. Plusz láttam legalább egy halottat a buszban is. Négy. Valószínűleg négy ember halálát okoztam ma. Nem. Nem valószínűleg. Minimum.
A másik busznál csak két komoly sérült volt. A többi, az agyrázkódások, kartörések, zúzódások ráértek.
Egy nő arról kiabált, hogy nem tudja mozgatni a lábát.
- Hölgyem, nyugodjon meg. Valószínűleg megsérült a gerince. Kérem, ne mozogjon. Egy röntgen után majd többet tudunk.
Rajta nem igazán tudtam segíteni. A másik sérült, egy tizenéves fiú ájultan feküdt, betört fejjel.
Érte sem tudtam mit tenni. A mentősök, ők igen, de én, egy egyszerű kis patológus, elsősegélyládával... Nem sokat.
Visszaindultam a másik busz felé, hátha ott még tudok valamit csinálni. Mikor odaértem, magamhoz intettem a fiút, hű segítőtársamat.
- Szereztél még fertőtlenítőt? Figyelj... Hogyan nyugtattad le őket?

Amikor a homlokomra nyomta a vattát a férfi minden előzetes figyelmeztetés ellenére fájdalmasan felszisszentem. Tényleg csípett az az izé... Könnybe lábadt a szemem, de bólintottam amikor mondta, hogy keressek még ilyet és fürgén kimásztam a busz roncsából.
Újfent körbe futottam a tömeget és begyűjtöttem annyit, amennyit csak tudtam, bár ez nem volt valami sok. Mindenesetre visszarohantam a buszba, ahol azt az embert már nem találtam, csak a nőt, aki segített neki és aki nem válaszolt végül is a kérdésemre. Odaadtam neki az üvegeket, mert most nála volt az előző csomag, meg a vatta, majd segítettem a többieknek az utolsó sérültek elővonszolásában.
Ekkor ért vissza a fiatal férfi és érkezett hozzám. Szomorkásan megráztam a fejemet:
- Nem sokat. Csak 4 üveggel találtam, abból az egyik a néni szerint nem az, csak hasonló - összegeztem. Második kérdésére megvontam a vállam: - Csak megmutattam nekik az én érzéseim. Hogy nem ezzel kell most foglalkozni, hanem azokkal, akik... akik betegek a buszban. Mivel én így gondoltam, így el tudom érni, ha nagyon akarom, hogy ők is így gondolják - válaszoltam bizonytalanul. - Nem nagyon tudom jobban elmagyarázni - pirultam el egy kicsit. - De az a lényege, hogy én olyan... őőő... mutáns vagyok, igen.

A vállára tetten a kezem. Szokatlanul emberi gesztus volt tőlem.
- Nagyon jól csináltad. Ha nem nyugtatod meg őket, akkor senkin sem tudtunk volna segíteni.
Azt nem árultam el neki, hogy az én segítségem így sem volt valami nagy. De azt akartam, hogy büszke legyen magára. Nem tudnám megmondani, miért. Talán, ha már én gyűlölök mutáns lenni, legalább ő, akinek több esélye van beilleszkedni, ne utálja a képességét. Igen, talán ez járt a fejemben.
- Az ápolónő tudni fogja, mihez kezdjen velük. Láttál még olyan sérülteket valahol, amilyenekről beszéltem? Tudod, amelyik nem kiabál.
Én egyet sem vettem észre, de ez nem zárta ki, hogy legyenek. De mi ez? Csak nem? Végre! A szirénák... Jön a lovasság.
Már csak azt kellett eldöntenem, hogy mi legyen ezután. Vajon vállaljam a felelősséget? Mi lenne akkor? Tárgyalás, valami olyasmivel, hogy gondatlanságból elkövetett emberölés, vagy hasonló. Aztán minimális, egy-két év börtön.
Na nem. Fogtam a kabátomat, és a fiúra néztem.
- Ha kérdezik, én nem voltam itt, oké?
Azzal sietve elhagytam a helyszínt.
Az eskü egy dolog. De a börtönből egészen biztosan nem tudok majd segíteni senkin, nem igaz? Akkor már inkább egy kis sumákolás...

//Ha Joshua nem megy utána, akkor játék vége, és köszönöm!//

Dr. Helga Löwnherz megáll egy megfelelő helyen.
A kilátás innen pont tökéletes. A park méltóságteljes platánjai között nemesen emelkedik néhány juhar. A fák kopár ágain még vannak holt levelek, amiknek sápadtságában már meghalt a tavalyi átütő erejű nyár, ám hó nincs, így a sárgás, halott füvön elterül a gyér, barnára bomlott levéltakaró. Zöld ruhás városi alkalmazottak gyűjtik éppen zsákokba az avart, a füvön pedig gyerekek szaladgálnak, miközben a fiatal anyák csevegve sétálnak csemetéik után.
A fák fölé pedig felkúsznak a közeli sugárút túloldalán magasodó felhőkarcolók. Az égbe törő épületek merész vonalvezetésű ablakain megcsillan a növekvő, délelőtti nap, a levegő tisztaságába pedig egy leheletnyi, talán az ígéretnél kevesebb, de a reménynél egy fokkal élőbb tavasz is vegyül, mintha egy kamaszodó lány félszeg mosolya lassan törné meg a kislányos zavarodottságát, amiben épp, hogy árnyalatnyira felsejlik a nőiesség parazsa.
A forgalmas út zajába a közeli hot-dog árustól felszálló illatpárák vegyülnek. Az út túloldalán állló kínai kapu, egy utca bejárata felett, egy kisebb, kínai mikrovilágba vezet, áruházakkal és éttermekkel. Egy zárványnyi Ázsia Queens közepén.
Helga eldönti, hogy a kis kínai negyed frontja, a felhőkarcolók, a park tökéletes panoráma a képhez, hát felállítja az állványt és leteszi a közelben lévő padra a divatosnak számító, bordó Westpak hátizsákját.
Előkotorja belőle a kellékeket; Ceruza, festék, ecset, és a lámpás.
Ez a legfurcsább darab. Helga körbepillant, hogy nem néz-e bárki ferde szemmel rá, aki éppen gyertyát készül gyújtani fényes nappal, és leveszi a kis üveggömb tetejét, majd egy gyufával életre kelti az apró teamécsest.
Már a gyufa lángjának sercenésekor érzi, hogy végigfut a hátán a bizsergés, amitől libabőrös is lesz. A nő behunyja a szemét, élvezi, ahogy meg- megtörnek a félszeg és kishitű gondolatok.
A lángocska nem tölti fel túl sok erővel. Épp, hogy csak megszünteti a szokásos, reggeli kishitűséget, mint a fejfájást egy aszpirin, és gyengéden melengeti, és elszórja a lelkében az önbizalom magját.
Helga, ahogy kinyitja a szemét, rögtön más színben látja a világot. Még benn tartja kezét a kis mécsesben, hagyva, hogy a kis láng végignyalja az ujjait, tenyerét, miközben élvezi a cirógató simogatást. Művészetre felnyílt szemével végigpásztázza az előtte nyíló képi világot. Feláll, visszateszi az üveg mécsre a tetőt. Nem kell odanézzen, érzi a kicsi tűz bátorító erejét, ahogyan végigborzongatta őt nőies önbizalommal, majd megragadva a ceruzát, nekiesik a vászonnak.
Először egy 2H-sat vesz el, de ahogy a percek múlnak és fokozódik benne az önbizalom, félredobja a túl kemény ceruzát és egy 3B-set vesz a kezébe, amivel egyre bátrabb, nagyobb vonalakban vázolja fel a skiccet.
A világ felgyorsul számára. Helga lehúzza melegítője cipzárját. Gyorsan lepereg három óra önmagába merült festéssel, dél felé jár az idő, amikor férfihangra lesz figyelmes.
- Na nézzed má... Mivan, valami művész ribi?
Helga azonnal sarkon fordul. Három részeg, középkorú hajléktalan áll mögötte vigyirigva. Öveikről láncok lógnak, szemük, arcuk beesett. Leselejtezett punkok lehetnek, még az első hullámból.
- Van valami probléma?
- Na ne pofázzál ribi - tódítja ismét az elsőnek megszólaló.
- Mit festesz, he? - kérdi nem túl intelligensen magasabb, buta arcú társa, mély hangon.
- Nézd már, gyertya! Mi van, Halloween-re készülsz, p.csa? - kérdi a legalacsonyabb és legsunyibb a három alak közül.
- Most távozzanak - mondja Helga növekvő dühvel a hangjában.
A férfiak egymásra nézve összenevetnek.
- Na mi a bajod?
A legkisebb elörelép. Veszélyesen belelép a nő intim zónájába, ám Helga arcán elszánt kifejezéssel a helyén marad és állja a felfelé néző, kivénhedt punk pillantását.
- Na mi van, he? Miért, micsinálsz? Micsinálsz, ha mondjuk... Ezt csinálom? - kérdi, majd megmozdul. A pad felé üt a kezével.
A nő látja a mozdulatot és pontosan tudja, későn, hogy mi következik. A mocskos kéz, hosszú, betört és kosztól fekete körmű ujjaival, mindent lesöpör a padról. A táska, a mappa, a rajzoló szerek és a mécses a földön landol.
A nő mintha lassítva látná, ami következik. A kis üveglámpás, ahogy a pad alatti murvára ér, azonnal sok darabra hullik szét csörömpölve. A teamécses a földre hullva azonnal kialszik.
...
Mintha hűs szél fújna végig a parkon. Helga azonnal összeborzong. A kis láng eltűnésével egyidőben minden ösztönös bátorsága, minden különleges kiszáll a testéből, mintha sosem lett volna. Helyzeti önuralma és lélekjelenléte teljesen és végérvényesen elillan.
A kis láng nélkül ő csak egyszerű ember.
Azonnal pánikba esik.
Hátralépve feldönti az állványt és meg is botlik, végignyúl a murván és kezébe, amivel tompítja az esést, belenyilall a fájdalom, ahogy azonnal felszakad rajta a bőr.
A három férfi felröhög és felé lépnek. A nő ijedten löki magát hátrébb és kétségbeesetten körbenéz. Egy-két járókelő akad a parkban, de azok is inkább félrefordítva fejüket, sietve eloldalognak.
~Úristen, most nagy bajban vagyok!~

*Mire végre kinyílik a szeme, már jócskán túl van a szokásos ébredési pontján. Az akkor jön el, ha már az éhsége felülmúlja a fáradtságát, ő legalábbis így magyarázza. Ma kivételesen mégis "ágyban" maradt, mert tegnap estéről eltett tartalékba egy fél szendvicset. Nem kellett "vadászatra" indulnia. Felül a padon, megvakarja a vállát, aztán jól begyakorolt mozdulattal kisöpri a szeméből a kócos fekete hajtincseket. A hajzselé már két napos, semennyire sem tart, de a kellemetlen tapintás azért árulkodik róla, hogy mennyire is ad magára. Felteszi a napszemüveget, ásít, majd nyújtózkodik, becslése szerint dél lehet.*
~ Ezek szerint ma mégsem fog esni, pedig hajnalban még meg mertem volna esküdni rá, hogy hamarabb leszek kénytelen felkelni, hogy behúzódjak az aluljáróba. Na jó, keressük meg a mára betevőt... ~
*Bizonytalanul feláll, és ellenőrzi kopottas ballonkabátja zsebeit. Elégedett mosollyal nyugtázza, hogy a szendvics még a helyén. Boldogan indul el, végig a parkon, ha nem volna tele a szája, talán fütyörészne is jókedvében.*
*Már a reggeli-ebédje végére ért, mikor feltűnik neki a három kötekedő, és a nő. Ráérősen közelebb sétál, de megtorpan, mikor a dolog tettlegességig fajul.*
~ Semmi közöm ehhez, eszem ágában sincs beavatkozni. Legyen meg a szórakozásuk, amíg engem kihagynak belőle. ~ *Fordul meg a fejében, de azért csak közelebb lép.*
- Colorado, messzire jöttél a kikötőtől. Itt jobb a fogás? - *Kérdezi tőle telhető könnyedséggel a bozontos szakállútól. A másikat, amelyiknek még két meglévő foga van, szintén sokszor látta már, de a nevét nem tudja. Na nem mintha Colorado valódi neve Colorado volna, de mindenki így hívja, legalábbis a mólók csövesei között. A harmadik túl fiatal ahhoz, hogy Alexis ismerje, nem mintha ez különösebb szívfájdalma volna.*
- Alexis? - *Kérdezi a szakállas, nem mintha különösebben meglepődne, de valószínűleg jelenlegi állapotában a látása nem egészen tiszta.
- Ez méreten alulinak tűnik, inkább dobjátok vissza. - *Legyint a kapucnis lány, de a barátságtalan tekintetekből érzi, hogy ennyi nem lesz elég a balhé elkerüléséhez.*
~ Ha józanok volnának, talán Colorado hallgatna rám, elég jól ismerjük hozzá egymást. De így... ~
*Idegességét leplezendő előveszi a zsebéből az öngyújtóját, és egy cigit vesz a szájába. Emiatt nehezebben érhető, ahogy folytatja, de azért kivehetőek a szavak.* - Ő jó ember, szinte közénk tartozik, mindig szokott adni. Hagyjátok. - *Közli fáradt, kissé színtelen hangon, és rágyújt.*
~ Oké, keresik a bajt, mi mással foglalkoznának, de fényes nappal?! Már a csövesek sem a régiek. ~

Egész kellemes, napsütéses téli napnak néztünk elébe. Épp a zeneórámra igyekeztem, amikor pakolás közben a kis üvegtigrisre tévedt a tekintetem... Már néhány hete, hogy megismertem Dzsint, viszont ezidáig épp az én kérésemre, egyszer sem hagyta el a suli területét. Legalábbis én ebben a hitben éltem, meg az újságok se írtak repkedő füstgombócokról New York külvárosában, szóval ha mégis kiszökött, szerencsére láthatatlan maradt. Viszont miután nem terveztem visszaűzni a palackjába számüzetésre, ellenben annál inkább tanítani, felzárkóztatni, megismertetni a mai világgal, úgy döntöttem, hogy teszek vele egy próbát. A Darren elleni támadást leszámítva mástól panaszt se kaptam rá, szóval miért is ne? Magamhoz vettem a bansurimat, majd az üvegfigurát egy kendőbe bugyolálva a táskámba süllyesztettem.
-Dzsin, mit szólnál hozzá, ha ma kivételesen magammal vinnélek a városba? Csak egyet kérlek, nagyon szépen kérlek, maradj láthatatlan és ne csinálj senkivel semmit, és amíg nem kérlek rá, még véletlenül se válj láthatóvá... A legtöbb ember ugyanis halálra rémülne tőled... Emlékszel, még én is megijedtem, amikor először láttalak, pedig én olyanok között mozgok, akik különleges képességgel bírnak... Na, most gondolj bele, aki ehhez sincs hozzászokva...
A belvárosba vezető út, majd a zeneóra is teljes nyugalomban telt, kis háziszellemem is rendben viselkedett, semmi panasz nem volt rá. Óra után aztán úgy döntöttem, hogy ha már bebuszoztunk idáig, akkor had lásson világot a "gyerek", a közelben lévő nagy park felé vettem az irányt. Szerettem ezt a helyet, még fiatalabb koromban is gyakran kijártam ide, akár olvasni, akár zenélni. Akár csak most is. Ha már a kedvenc hangszerem is itt volt, kerestem egy félreesőbb helyet a parkban. Nem a padok környékén, inkább a nagyra nőtt, alacsonyan elágazó szoliter tatárjuhar felé vettem az irányt, majd miután egy kis bénázást követően sikeresen felmásztam rá, az egyik, kb. fél-egy méter magasan lévő ágán helyet foglaltam. A tatyómat az egyik kisebb ágra akasztva még egyszer körbenéztem, majd játszani kezdtem. Nem voltak sokan a parkban, s ebből a néhány emberből se sokan foglalkoztak a jelenlétemmel, így nyugodtan elmerengve játszhattam fátyolos hangú hangszeremen.
Már vagy jó negyed órája játszhattam, amikor az ellazult "meditálásomat" egy távoli viaskodás hangja zavarta meg. Óvatosan leengedtem a bansurimat, majd kíváncsian figyelni kezdtem, hogy mégis mi történhet.
-Hmm... néhány hajléktalan kezdett el egy fiatal nővel kötözködni... -sóhajtottam egyet- No, gyere Dzsin, megpróbálom leállítani őket, mielőtt még eldurvulna a helyzet.
Körülbelül félúton járhattunk, amikor egy újabb alak csatlakozott a csapathoz, ám ettől függetlenül amikor elég közel kerültem, a képességemmel elkezdtem nyugalmat árasztani feléjük. Mivel a szőke hölgy elég rémültnek tűnt, így egyelőre mindenkire, majd ha közelebb érve úgy tapasztalom, hogy a nő kellően nyugodt, akkor csak a támadói élvezhetik tovább a képességemet. Akkor látom csak igazán, milyen csatamező alakult itt ki, felborult állvány, szanaszét szóródott ceruzák, törött üveg...
-Elnézést, minden rendben? Úgy láttam, mint ha segítségre lenne szüksége... -léptem közelebb a nőhöz magabiztosan, hisz eddigre már kellően hatnia kell a képességemnek, így különösebben nincs mitől félnem.

JUHÚÚÚÚ KIRÁNDULUNK! Valahogy így kellett volna reagálnom amikor a tigris elkerült a táskába.
-Örülnék neki... azt hiszem. Nem fogsz csalódni ennem.
Fejtettem ki véleményemet, a kirándulással kapcsolatban. Már kezdtem kicsit hozzászokni, hogy kikéri a véleményemet így kezdtem némi önállóságot magamra szedni. Így kicsit közvetlenebbül zajlottak kettőnk közt a párbeszéd helyett a párgondolatok. Egy hatalmas repülő szőnyegbe szálltunk be ami mint kiderült valamiféle busz elnevezést kapta. Sok-sok időt töltöttünk ezen a szerkezeten kisebb nagyobb megszakításokkal. Viszonylag hosszú pórázra voltam engedve így körbejártam a zajos busz minden egyes centiméterét. Nekem ez a szerkezet magas volt így sokra nem mentem vele. Jelenleg az utolsó megállón kegy hatalmas park volt. Tele furcsa fákkal... Sehol egy igazi pálma fa. Sehol egy zöld levél. A biztonság kedvéért többnyire végig Ratna feje körül keringtem szélesre húzódva, hogy senki se vehessen észre. Úrnő egy hirtelen ötlettől vezérelve hősködésre adta a fejét. Szorosan mellette haladtam, a helyszínre érve pedig előtte terültem el és bele-bele kukkantottam mindenki fejébe (akiébe csak tudtam), hogy tudjam mi a helyzet. A három csöves elméje elég ködös és zavaros volt.
-Az a három meg van hibbanva.
Szólaltam fel Ratna fejében.

Helga Löwenherz számára a következő percek eseményei egy érzelmi hullámvasutat jelentenek.
A nő, miután tovább lökte magát, már készülne felkelni és megpróbálni elfutni, ám ekkor egy negyedik alak jelenik meg. Egy másik nő. Vagy lány, Helga nem tudja megállapítani a külsejéből, ami egyszerűen deviáns.
Meg is szólítja a három támadóját, régi ismerősként köszöntve őket.
- Colorado, messzire jöttél a kikötőtől. Itt jobb a fogás?
- Alexis? - kérdezi a másik, unott, egykedvű hangon.
~Kollégák... Remek...~
Ám Helga is megáll egy pillanatra a földön és szinte elfelejt menekülni, ahogy feszült figyelmét leköti az események alakulása. Az ideges, feszült figyelem lesz rajta úrrá.
- Ez méreten alulinak tűnik, inkább dobjátok vissza. - A lány legyint. Az arca csak félig látszik a csuklyától, ám a nő így is kivesz néhány vonást, ami arra enged következtetni, viselője nála fiatalabb.
A lány egy cigarettát vesz elő. Helgában ekkor felcsillan a remény. Ám egyelőre nem gyújtja meg a szálat, csak beszél tovább. A cigaretta ugrál a szájában.
- Ő jó ember, szinte közénk tartozik, mindig szokott adni. Hagyjátok.
~Rólam beszél. Csak nem... Megpróbál megmenteni?~
Helga teljesen elképed, ahogy felismerni véli a szándékot a lány szavaiban. Vagy legalábbis a nő nagyon reméli, hogy tényleg ez a most közvetetten bemutatott Alexis szándéka.
~Gyerünk...~ Helga sóváran pillant a cigarettára.
A lány befejezi a mondatot és egy öngyújtót vesz elő. Helga számára kínkeservesen lassan ér a cigaretta végéhez a gyújtó...
A lány ujja végigfut a szerkezeten. Csavar. Szikra. Gáz. Lobbanás.
A láng Helga szemében gyönyörűen pattan elő a gyújtóból és érintése alatt körkörösen felfénylik a cigarettában a parázs.
Mintha valaki bedobta volna a kísértetek éjszakájába a hajnalt.
A fellobbanó kis tűz megtöri a kialakuló rettegés hullámát Helgában. Nem nagyobb a gázláng, mint az ő nemrég kialudt mécsesének a lángja, és gyorsan el is tűnik, de nem tudja levenni vágyakozó szemeit az égő cigarettáról, szinte vonzza magához az apró kis parázs. A térdére emelkedik, majd feláll a földről. Az önbizalom kis fénye és a félelem kiegyensúlyozva egymást, nyugalmat szül benne. Öten állnak körben. A három fickó kicsit tanácstalanul egymásra néz. A nőben ez már-már újra fellobbantja az önbizalmat...
Ekkor valami megint megváltozik. Mintha az egész parkot valami hűs, plasztikusan folyó műanyaggal öntenék ki, szinte eltompulnak az érzékek, a hangok, az illatok, a férfiak szaga, ahogy valami morfiumhoz hasonló, láthatatlan, hűs erő gördül végig a fák között. Helga nem látja Alexis arcát, de azt látja, hogy a három férfi szeme fennakad, ahogy betölti üres elméjüket a hűvös nyugalom.
Tényleg, igen. Hiszen minek idegeskedni? Hiszen süt a nap. Hiszen nyugalom van. Végtelen, mindent átfogó és befogadó, hangokon túl nyúló csendesség.
~Nem! Ez természetellenes!~
Helgában a tűz által felizzított pici szikra nem akarja újra átadni magát az enyészetnek, be akar lobbanni, heves ösztönöket izzítva fel a nő testében, de rövid birkózás után kialszik a csendes hűvösség nyomása alatt.
A nőt mindent kiradírozó kábaság lepi el, ám rövid idő után mintha elengedné elméjét az erő. Továbbmozdul. Helga meg merne rá esküdni, hogy az a valaki vagy valami, ami ezt sugározza, elhagyta az elméjét, hogy az előtte állókat vegye célba.
Körbepillant.
Egy mosolygós, indiai kinézetű lány tart nyugodt léptekben feléjük. Kék szemei végigpillantanak a társaságon, majd ahogy hozzájuk ér, egyenesen Helgához lép oda.
-Elnézést, minden rendben? Úgy láttam, mint ha segítségre lenne szüksége...
Alexis szájában újra felizzik a cigaretta.
Helga behunyja a szemét. Ma már kétszer oltották ki az elméjében gyúló ösztönöket és most harmadszor érezte magában a bizsergést.
Egy kicsi parázs. Egy izzó cigarettavég. Nem sok. Nem elég. Épp, csak hogy vágyat szül. Épp, csak, hogy felpiszkál. Épp csak, hogy kimozdít a dermedt mozdulatlanságból.
- Persze - mondja a lány felé pillantva. - Azt hiszem... Akadt egy kis félreértésünk...
Körbepillant a társaságon.
A három férfi az eddigieknél is butábbnak mutatkozik, most már tehetetlenül ácsorogva. A titokzatos, csuklyás, deviáns lány a jobbján áll, festő felszerelése darabjai mellett pedig, bal oldalán az indiai lány.
~Teljesen biztos, hogy mutáns. Hozzám hasonló! Végre, egy újabb és a legjobbkor!~
Ahogy Helga megérti a helyzetet, öröm fut rajta végig. Kihúzza magát, így egy fél fejjel magasodik mindenki fölé.
- Szóval mi lesz, uraim? - kérdi most már önbizalma egészséges erejével a nő. Ám a sóvárgása annyira elhatalmasodik, hogy mire észbe kaphatna, Alexis felé fordul.
- Ne haragudj, nem adnál nekem is egy szálat?
A nő elképzeli, ahogy felfénylik szájában az égő cigarettaszál. Nem különösebben izgatja a dohány, ám az annál inkább, ahogy lelki szemei előtt megjelenik a kis parázs az ujjai között...

*Túláradó nyugalom lesz rajta úrrá, olyasmi, mint amit még otthon érzett utoljára, nagyon régen.* ~ Végre, ez tuti a karma lesz! Éppen az ajtómon kopogtat, egy jó cselekedetért cserébe a jutalmam, érzem. ~ *De akárki karmáról is elmélkedik, csak egy indiai lép oda hozzájuk. Elég erélyesen ahhoz, hogy Alexis teljesen feleslegesnek érezze további közreműködését. Mélyet szív a cigiből, és végigméri Ratnát.* ~ Kézben tartják a dolgokat, nem? ~
*Mégis mi másból fakadhatna ez a különös nyugalom, mint hogy innentől a dolgok el vannak rendezve? Ha akarna sem tudna izgulni a két nő sorsáért. Ami különösebb, hogy a sajátjáért sem, miközben racionális énje azt súgja, hogy a veszély nem múlt el.*
~ "Szóval mi lesz"? Még képes heccelni őket?! ~
*Az elhangzó kérésre kissé zavarodottan és esetlenül a ballonkabátja belső zsebének mélyén kezd kotorászni. Előhúzza az utolsó szál cigarettáját, és Helgának nyújtja.* - Koporsószeg... - *Mormogja az orra alatt alig érhetően.*
~ Ezt estére tartogattam... eh, nyugi, jó célt szolgál. Talán be tudom fogni vele a száját, nehogy magára ugrassza őket még néhány ilyen incselkedő fordulattal... ~
*Óvatossága minden bizonnyal alaptalan, elvégre Colorado és cimborái látszólag hasonlóan kényelmetlenül érzik magukat, mint ő maga. Mintha viaskodnának egy bántó gondolattal; mindenesetre nem viselkednek... természetesen.*

Úgy tűnik, egyelére békés állapotok uralkodnak, de legalábbis nem kell attól tartani, hogy az a 3 férfi tovább zaklatná a festőnőt. Úgy tűnik, közben hű társam is tevékenykedik, mialatt belekukkant az idegenek fejébe.
~Az a 3... csak nem a férfiakra gondolsz? És hogy érted, hogy meg vannak hibbanva? -kérdezem gondolatban Dzsint.
A szőke hölgy szavaira a kis társaság felé nézek. Távolról nem igazán láttam, hogy pontosan kik is lehetnek, így, közelebbről azonban minden gond nélkül szemügyre vehettem őket.
-Hmm... és mi volt az a félreértés? Biztosan van rá valami megoldás. -jegyzem meg a nő megyjegyzésére.
Úgy tűnik, jó ötlet volt idejönnöm, ugyanis most már valamivel magabiztosabbnak tűnik. Na jó, azt azért remélem, nem veti el a sulykot, mert akkor segítek neki lehiggadni, de az legalább pozitívum, hogy kézbe vette a saját ügyét és nekem elég csak a háttérből intézkedni.
A kérdése azonban, amit a másik lány felé intéz, engem is meglep. Cigizni? Hogy juthat eszébe pont most?! Már az sem szimpatikus, hogy a másik rágyújtott, de ha ezek ketten nekiállnak itt pöfékelni...
-Nem akarok közbe szólni, de nem lehetne ezt későbbre halasztani? Én nem dohányzom, és a füstjét sem kedvelem különösebben. -próbálok először csak finoman utalni a dologra.
Ha még ismerőseim lennének, akkor lazán, szó nélkül elvettem volna tőlük, de idegenekkel azért csak nem illene... vagy mégis? Jut eszembe, a közterületen való dohányzás vajon New Yorkban engedélyezett? Mindenesetre amíg a szőke hölgy megbeszéli a nézeteltérését a többiekkel, én nekiállok, hogy felállítsam a festőállványt és összeszedjem a földről a szanaszét hullott rajzeszközöket. Radírok, ceruzák, festékek... Persze, csak ha közben nem esnek egymásnak a többiek...
Az üvegszilánkokhoz érve egy pillanatra elbizonytalanodok, hisz amilyen apró darabokra tört, ezt képtelenség mindent összeszedni. Viszont így meg eléggé balesetveszélyes lehet... Na jó, a nagyobb darabokat azért ebből is összeszedem, majd az egyik vékonyabb, értéktelenebb papírlapba csomagolom és leteszem a pad szélére, amíg nem kerítek egy szemetest neki.

-úgy értem, hogy a gondolataik nagyon zavarosak. Rendszertelenek és szürkék. Tompák.
Fejtem ki valamivel bővebben a helyzetet. A két lány gondolatai sokkalta tisztábbak. Egyikben hatalmas szerepet kap a tűz és egy elsuhanó gondolat felkelti a figyelmem. Ezt szinte azonnal továbbítom is Ratnanak.
~,,Teljesen biztos, hogy mutáns. Hozzám hasonló! Végre, egy újabb és a legjobbkor!"
Ezek után zajlottak tovább az események a maguk módján. Többen előveszik a cigaretta nevezetű büdös, hordozható füstölőt. Észlelve, hogy a veszély kezd elmúlni és Ratna botor módon takarításra adja a fejét nem igazán tudom hova tenni. Kezdem megszokni, hogy maga intézi a dolgait, takarítás, főzés miegymás. De, hogy egy idegen után pakolásszon, ez...
-...nem méltó hozzád. Had csináljam én.
Ha nem szól rám elkezdem összeszedni az apró szilánkokat és a kisebb tárgyakat, hogy néz már ki hogy ő pakolászik helyettem...

Az Alexis-nek nevezett lány mintha egy kicsit kizökkenne a hozzá intézett kérdéstől. Ahogy Helga felé fordul, előrenyújt egy szál cigarettát, amit belső zsebének mélyéből keresett elő.
-Hmm... és mi volt az a félreértés? Biztosan van rá valami megoldás. - mondja a szép arcú, indiai lány és nekilát összeszedni Helga felszerelését. A nő ettől normálisan zavarba jönne és ugrana maga is segíteni, ám a normális gondolkodásmódjába olyan érzések vegyülnek a tűz közelségétől, amik mintha vörösen izzó kis zsarátnokok lennének a szürke, hétköznapi élmények és a sötétkék, logikus gondolatok között.
Alexis szájában újra felfénylik a cigaretta, ahogy a nő beleszippant. A sötét narancssárga parázs világos aranyszínbe vált.
Helga úgy nyújtja a kezét a felé nyújtott szálért, mint szomjazó a vízért. Már szinte érzi az ujjai között izzó kis tüzet, már érzi, ahogy a bőréhez simul a forrósága. Már majdnem eléri...
-Nem akarok közbeszólni, de nem lehetne ezt későbbre halasztani? Én nem dohányzom, és a füstjét sem kedvelem különösebben.
Az indiai lány pont akkor veti közbe a fenntartásait, amikor Helga elérné a cigarettát.
A keze megáll a levegőben, az Alexis kinyújtott kezében lévő cigarettaszál felett.
Hirtelen elviselhetetlen a vágy benne, hogy a tüzet a kezében érezze, hogy felgyújtson mindent, hogy a bőrébe igya a lángok eksztatikus hevét, hogy a ruháit leégetve a testéről, erotikusan simítsák végig a lángok, miközben ő a gyönyörtől vonaglik köztük...
Pillantásában halvány, vörös kis fény jelenik meg. Ha bárki most az arcára néz, láthatja a kék szemek mélyén a vöröslő kis fényeket. Azonban amilyen gyorsan jön a kirohanás, ugyanúgy el is múlik. Helga egy pillanatra lecsukja a szemhéjait és mélyen sóhajt, majd másodpercekkel később leengedi a kezét, legyűrve magában a vágyat. Visszaerőszakolja magát a normális idegállapotba.
- Persze. Ne haragudjon... - fordul az indiai lány felé. - Azért... Önnek köszönöm - mondja újra a csuklyás megmentőre pillantva.
A három férfi egymás mellett állva bámul a semmibe.
- Hö.
Az első megnyilvánulás a külvilág felé a legmagasabb, ráncos, leroncsolódott punktól jön.
- Ja. - erősíti meg a legalacsonyabb hajléktalan társa mondanivalóját.
- Hú - lepődik meg a harmadik az első kettő eszmefuttatásán.
~Mégis mit nyomott a fejükbe ez a keleti hercegnő? ~ gondolja magában Helga csodálkozva és bámulattal adózva a barna lány tehetségének.
Csodálkozó szemekkel pillant is rá, ám ahogy az indiai szépség végez az ő holmijának összeszedésével, és az üvegszilánkokat egy papírba csomagolva a padra helyezi, majd felnéz, Helga elkapja a szemét, amikor a tekintetük találkozik.
~A lány nyilván okkal nem mellét döngetve érkezett. Nem illik bámulni.~
Helga újra a három illetéktelenre néz. Azok továbbra is üveges, fókuszálatlan tekintettel ácsorognak. A nő elhúzza a kezét oda-vissza, integetve a szemük előtt. Semmi reakció.
A középső ekkor magasabb társa vállára ejtve a fejét, álltában, hangos horkolás közepette elalszik.
- Őh... - kezdi Helga - Rendben.
A másik két nőre pillant.
- Annyira hálás vagyok, hogy közbeléptek... vagyis... idejöttek segíteni... Nem is tudom, hogy...
Becsukja a szemét és nem fejezi be a mondatot.
- Szóval, mit szólnának, ha hálám jeléül meghívnám magukat ebédelni? Hiszen, dél van... És van itt egy kínai étterem, ahol jót főznek és... - kezd újra hadarni Helga, mint mindig, amikor zavarban van - Nem esne rosszul egy kis társaság... Főleg női társaság...
Helga kérlelően pillant két megmentőjére. Eközben a legkisebb hajléktalan középső társának a vállára borul és ő is elalszik.
- Hö - mondja a harmadik, a legmagasabb, és fejét társa fejére hajtva szintén, álltában álomba merül. A három randalírozó, kiöregedett, lerongyolódott, őszülő borostájú punk negédesen alszik, állva, egymás vállán.

*Alexis szóhoz sem jut, mikor az india lány rászól, hogy ne dohányozzon a jelenlétében.* ~ Mintha én hívtam volna, hogy élvezzem a ... Most meg mit csinál? Ms. Pedáns kitakarítja a parkot?! ~
*Ahogy Helga meggondolja magát, csak alig észrevehetően elfintorodik, és lejátssza visszafelé a mozdulatot, amivel kivette a szálat a zsebéből. Aztán egy pillanattal később elkezdenek szép sorban, állva elaludni a többiek. Nem hisz a szemének, egy óvatos lépést tesz hátra minden jelenlévőtől. Helga meghívását gyakorlatilag elengedi a füle mellett, most már teljesen nyilvánvaló számára, hogy valaki irányítani próbálja az elméjüket.*
- Mit... mit csináltatok velük? - *Néz egyik nőről a másikra, majd vissza. Hangjában érezhető némi rémület, de Ratna képessége miatt (amennyiben még mindig hat rá) a várhatónál jóval kevesebb.*

//Megj., ha ő is elalszik Ratna képességétől, akkor a vége storno. Ha pedig már egyáltalán nem hat rá, vagy Dzsin elkezdi "szellemkezeivel" reptetni a tárgyakat, akkor a fenti kérdés félig már kiáltás, és még távolabb hátrál. //

~Ne, Dzsin, semmi szükség, hagyd csak, majd én... -üzentem az apróságnak, mielőtt valaki még meglátná, hogy az üvegdarabok magától repkedni kezdenek a közelemben- Nem szeretném, hogy még jobban rájuk ijesszünk. Nem tudom, hogyan reagálnának rá, ha észrevennék. -teszem még hozzá azért magyarázat képpen.
Amikor azonban Dzsin elmondja, mit sikerül kiderítenem, egy pillanatra megfagyok a mozdulatta.
~Szóóóval... ezek szerint a szőke nő is olyan mint mi... Azt nem tudod véletlenül, hogy mi lehet a képessége? -faggattam tovább Dzsint gondolatban.
Oké, tudom, nem szép dolog mások gondolataiban olvasni, de amúgy se akarok ártani senkinek, sőt, segíteni jöttem ide. Az úgy nem akkora bűn, ugye? Persze azt mondani sem kell, hogy miután a kíváncsiság furdalta az oldalamat, magamban tovább morfondíroztam rajta, hogy mégis mi lehet a nő képessége...
~Valószínűleg nem olyan emberfeletti érzékek és reflexek mint Logannek és Sheenának, mert akkor nem szorult volna segítségre... Ha telepata... valószínűleg akkor sem, már 6 éves copfos kislánynak képzelnék magukat a támadói... Ezek szerint valami olyannal rendelkezik, ami túlságosan nagy feltűnést keltene és azért nem használta... Vagy túl veszélyes...
Mindenesetre amikor a szőke hölgy tartóztatja magát a dohányzástól, egy hálás mosollyal köszönöm meg. A másik lány... hát... ha már dohányzik, ez van. Ahogy elnézem, legalább ennyi öröme had legyen, én meg csak túlélem valahogy.
Ekkor egy furcsa fordulat következik, az egyik férfi elalszik. Csak csodálkozva vonom fel a tekintetem, ahogy végignézek a társaságon.
~Na jó, ezt most ki csinálta? Csak nem a szőkeség? Mert én biztos nem...
-Ugyan, semmiség. Ha mi nem, más biztos közbelépett volna, hogy segítsen.
S már épp reagálnék az ebédmeghívására, hogy milyen jó ötlet, éljen az ázsiai konyha! Amikor a másik két férfi is bekómál, szépen, sorban. Ahogy végignézek a társaság nőtagjainak arckifejezésén, ami hozzám hasonló csodálkozást tükröz, kezdek elbizonytalanodni magamban, hogy tényleg nem-e én okoztam ezt. Sőt, a kabátos lány is egyre zaklatottabbnak tűnik időközben. Ezek után naná, hogy továbbra is próbálom lenyugtatni a képességemmel, kinek hiányzik, hogy nekiálljon pánikolni?!
-Én... én nem tudom... hogy én voltam-e... Csak egy kicsit le akartam nyugtatni őket. Lehet, hogy egy kicsit túlzásba estem... -szólaltam meg kissé remegő hangon- De semmi bajuk, esküszöm! Teljesen ártalmatlan... Csak kicsit "túlnyugtatóztam őket"... De csak mert zaklatták! -kezdek magyarázkodni, ahogy Helga felé pillantok- Hidd el, senkit se akarok bántani, csak nyugodj meg, kérlek...

A parancs az parancs... Így hát ismét függönyként terültem el Ratna előtt. Nem mintha sokat védenék bármiféle kézi tus vagy lőfegyver ellen. De próbálkozni azért szabad.
-Nem eddig csak azt sikerült kideríteni, hogy oda van a tűz ért.
Ekkor a jelenlévő 6-ból 3 elme teljesen elsötétül és alvó státuszba helyezi magát. Ez kicsit gyanússá válik. Kicsit körbe pásztázom a terepet, találok e még rajtunk kívül éber elmét. Eközben a biztonság kedvéért rátelepedek gazdám fejére, hogy ily módon könnyebben védhessem esetleges elmére irányuló támadásoktól. Ezt Ratna úgy érezheti mintha egy láthatatlan, puha sisakot húznának a fejére. Ezt a védelmezési módot még Nayartól tanultam. Mániákusan félt, mondhatni rettegett a telepatáktól. Talán ezért is tartott magánál. Ha van egy kis időm és minden békésnek látszik óvatosan elkezdek kutakodni a másik kettő fejében az emléktárakban. Hátha találok benne valami használható információt. Először Helgánál, nála célirányosan megy a kutatás. Hátha van valami összefüggés a sokat emlegetett, emlék időző tűz és a képessége között. Így talán nem olyan feltűnő hogy ilyesfajta képek ugrálnak elő. Alexis csak utána következik nála azonban sokkalta óvatosabban kell eljárnom az emlékek közötti keresgélés közben.

Alapvetően fáradt vagyok. Igen, ez a legfontosabb érzés most a tagjaimban. Fáradt és enyhén náthás is. Végeztem a kikötőben a motorcsónakom bütykölésével, de közben rendesen átfagytam. Átáztam. Na ez az az állapot, amiben még nőzni se lenne kedvem. Pasizni is csak igen komoly zsákmány lehetősége esetén. Kezemben egy utcai árusnál akasztott forró tea gőzölgött, az egyetlen jó eddig ebben a délutánban, azon kívül, hogy a csónakom megint pöccre indul.
Láttam tőlem nem messze az utcán egy nagy darab, szakállas és már messziről is több klánnyi viking vérét egyszerre hordozó pasast, ez még azért engem is ki tud zökkenteni egy rövid időre a mélabú sodrából. Félig leeresztett pilláim alól lassan végigmértem a fejétől a bakancsáig. Hát szépen megnőtt annyi szent. Már attól szemtengelyferdülést kap az ember, ha az egész alakját megpróbálja egyszerre befogadni vizuálisan. De azért másféltucat zsaru, ha elő akarják állítani, enyhén szólva is túlzásnak tűnt...
Kardfog? Hülye egy becenév az utcákon. Tuti fogszabályozót vennék neki karácsonyra, ha ismerném. Meg ha merném persze. Bár ha csak egy nyizger kis emberke, akkor azért megpróbálnám, max spuriznék elfelé, úgyse találna meg. Viszont amit a szerepébe egyre inkább belemelegedő tisztecske mond, arra már felvonom a szemöldököm. "A mutánsok és az emberek közötti ellentét szítása." Micsini...? Még hogy szítani? Hova a rossebbe lehet ezt szítani? Na meg, nem mellesleg, újabban ez bekerült a Btk-ba? Vagy mi?
Nagyon jó eséllyel akkor a pasas mutáns. Ettől nőtt is a szememben vagy pár emeletet és végképp sutba dobtam a fogszabályzós ötletet. Ellenben a zsaruk kegyetlen mód irritáltak. Főleg ezzel a dumával. Épp eleget cseszegetnek minket az ilyen dumákkal, de hogy ez most már jogszabály is lett... Elmennek ám abba a bizonyos... Ehh. Végül is, miért ne? Két mutáns több mint egy, talán a fakabátok is elgondolkodnak róla, mennyire jó ötlet az ilyesmi máskor.
Kényelmesen letettem a cigimet és rövid pillanatokra a bérház árnyát ráidéztem a legközelebbi autósra. Észveszejtő fékcsikorgás közepette vitte el a zsaruk hátsó sorát, vagy hat embert dobálva szét a szélrózsa minden irányába, miközben a benga kezén bazi nagy karmok villantak. Na jó... ennek maximum steaket kell venni karácsonyra. Nyersen, sok vérrel... A zsernyákok zavarodottan rebbentek szét, a legtöbbjük fegyver után kapkodott. Én meg fogtam és a legközelebbi tarkójára pöcköltem a cigimet, mire fájdalmasan kapott oda felkiáltva. Minden szem felém fordult, még a Kardfognak titulált díjbirkózóé is. Elvigyorodtam:
- Micsoda szerencsétlen véletlenek vannak, nemde? - érdeklődtem magamra húzva a ház árnyát s ezzel eltűnve gondolom mindenki, de minimum a rend vaksi őreinek szeme elől.
Most már mindenki fegyvert látott, én meg kiléptem az árnyakból az egyik mögött és megkocogtattam a vállát:
- Hallo ki az? A Télapó? - leheltem a fülébe.
Az ipse döbbenten megperdült én meg a sikátorban felkapott kukafedéllel csaptam szájon, de úgy izomból. El is terült, én meg befejeztem az ósdi viccet:
- Nem kérem. Itt a Gestapo!
Aztán sürgősen újra az árnyék, majd azokon át egy utcai konténer fedezékébe menekültem. A maradék tucatnyival csak elbánik újdonsült haverom.

Kicsit ledermedve nézem végig, ahogy a fickó lazán elkezdi kibelezni a zsarukat. Na persze a sok eszű el nem tudja képzelni, hogy miért hordják a flintákat a kékkabátos srácok, mi? Bele is lőnek azonnal. Viszont a fickó valahogy nem igazán rendül meg mindettől. Mi a jó Isten ez??! Gyakorlatilag felkockázza a rend rettegő őreit, akik végül megfutamodnak, ekkor méltat figyelemre a baromarcú. Meglepetten vissza is nézek a hátam mögé a sikátorban, de egyértelműen nem áll ott senki, tehát ez hozzá beszél...
Felálltam és a motoromhoz sétáltam, miközben a melák a zsernyákokat hajkurászta. Ketten bevágódtak egy rendőrautóba, na azzal még ez se versenyezhetett, de a többit elég szépen levadászta. A hányinger kerülgetett a gőzölgő belsőségekkel teli utcán, de most nem mentem el. Idegesen rágyújtottam és megvártam a fickót. Ugyan némileg remegett a kezem és a térdem, de akkor is... erre az alakra igenis kíváncsi vagyok. Több okból is. Mikor bőszen fújtatva elém érkezett megint könyékig vérrel és belsőségekkel szennyezve még nyugalmat erőltettem a hangomra, ami örömömre nem is remegett, csak az arcom lehetett egy pár árnyalattal sápadtabb, ahogy megszólaltam:
- Te melyik elmegyogyóból szabadultál? - érdeklődtem parázsló cigarettám lidérfényében derengő arccal.

Felvontam a szemöldököm és az arcomra mutattam:
- Képes lennél romlásba dönteni a női nemet, ha nem láthatják, nem érinthetik, nem csókolhatják ezt a költeményt itt? - érdeklődtem lazára véve a figurát, elvégre még éltem és ez egy jó jel volt. Nagyjából. Csak 99,9%-ig szociopata a fickó. Megvontam a vállamat: - Nem nagyon aggódom. Tök sötétben még egy izomállat se lát meg, a motor meg gyorsabb a lábaidnál. Oké, lemészároltad a fél rendőrőrsöt, a másik fele szerintem most rohan fel a helikopterekre, ha leadták a riasztást abból a járőrautóból. Gondolom sok ólmot bírsz ki. De ha fáj is, akkor inkább elhúznék innen a helyedben, persze te dolgod, ha a helikopter lövészek céltábláját akarod játszani, bár alulfizetett meló és némileg lealázó is. Gondoltam megkérdezem kell-e egy fuvar. Aztán menekülj tovább nyugodtan az ápolók elől. Persze, ha nem igényled mehetek is... - dobtam át a lábam a mocin, majd visszanéztem a vállam felett: - Na jössz?

Undorodva töröltem le az arcomról a vért némileg hevesen zakatoló szívvel. Ez egy vadbarom... Nem akartam megjegyzést tenni a szavaira de végül csak kikívánkozott:
- Én egoista? Hallottad már esetleg magadat? - vontam fel a szemöldököm. - Épp most hívtál versenyre egy cross motort... És én vagyok az egoista?! - hitetlenkedtem. - Tudod mit? START!
Azzal már ki is lőttem helyből, gyakorlatilag azonnal elhagyva a rohanó alakot. Biztosan kitartó, de egy motorral még ő sem szállhat szembe, ez tiszta sor volt. A gyorsasági előnyöm hatalmas, az első utcasarok mögött el is veszett mögöttem. Nem döngettem utána, viszonylag kényelmesen haladtam egy csendesebb park felé, amiben van egy kis tavacska itt a közelben. Mégse egy kocsmába akartam beugrani lemosni a képemről a vért... Nyugodt motorozásom egy árnyalak törte meg, ami a fejem felett ugrott át egyik házról a másikra, nem törődve az úttal, egyszerűen légvonalban haladt a háztetőkön. Mi a...?
Rádőltem a motorra és most már sebességeb tettem a park felé.