Staten Island-i utcák

6 / 6 oldal Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Re: Staten Island-i utcák

Témanyitás by Gordon Knight on Kedd Szept. 04, 2012 4:06 pm

Akárhogy is próbáljátok meggyőzni magatokat arról, hogy ez nem a ti bűnötök, a dolgok mást mutatnak. A zokogó anya, aki sebzett vállú lánya fölé hajol, ékesen bizonyítja, hogy mi történt. A férfi, felszakadt, vérző szájjal, ájultan, szintén. A pánikba esett, érthetetlenül motyogó nagymama szintúgy. De semmi nem bizonyítja jobban önámításotok meglétét, mint a semmibe meredő, halott férfi.
De a szirénák máris közelről szólnak, és jobb volna, ha mennétek- Ám úgy tűnik, Rozsomák hátramarad...
Lily és Sarah, ti a hátsó kerten át a szomszéd utcába tudtok menekülni, ám a házat minden irányból körülvették. Fegyverek szegeződnek rátok, és innentől csak rajtatok múlik, harcoltok-e, vagy pedig felemelt kézzel vállaljátok a felelősséget az odabent történtekért. Ha bármi fenyegetőt tesztek, úgymint: mutáns képesség alkalmazása, hirtelen mozdulat, kutakodás a ruha alatt, amit fegyverrántási szándékként értékelhetnek, egy izgága járőr azonnal tüzet nyit rátok. Első golyója Sarah mellkasát, míg a második, kevésbé jó pályán indított Lily kezét találja el ebben az esetben.
Odabent sem túl rózsás a helyzet. Míg Logan az öreg Wexlert próbálja újraéleszteni, a rendőrség behatol a házba. Három járőr veszi körül a férfit, aki nem adja fel, s fáradságos munkájának eredménye is van: Bill Wexler megrázkódik, majd felköhög, és a szívéhez kap, ami fájdalmasan kezd újra kalapálni. Csupán két percig volt a klinikai halál állapotában, így agya nem károsult, ám hála Rozsomák heves elsősegélyének, két bordája is eltört. Ám még ez is jobb, mint a halál...
A két ájult, a vér és a hisztérikus nők, valamint az udvarban befelé lesni próbáló, könnyező, rémült gyerekek nem sok jót mondanak el a történtekről. A rendőrök is úgy vélik, nincs ezen mit gondolkodni. Három pisztolycső mered a homlokodra, Rozsomák. Inimmával egyikük sem foglalkozik: mivel rendőrök, és nem ornitológusok, fogalmuk sincs róla, hogy a kis madárral valami nem stimmel.
- Kezeket fel, és semmi hirtelen mozdulat! Le van tartóztatva!
Logan, a döntés neked is megadatik: harcolsz vagy hagyod letartóztatni magad abban a reményben, hogy a rendőröket jobban fogja érdekelni Helen ügye, mint az itt történtek?
avatar
Gordon Knight
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 255
Hírnév : 18

Vissza az elejére Go down

Re: Staten Island-i utcák

Témanyitás by Sarah Wilchok on Csüt. Szept. 06, 2012 10:22 am

Nem tudom, hogy mit is tettem volna, vagy egyáltalán mit akartam csinálni, hiszen a halott férfi láttán, és a körülöttem eluralkodó káosz láttán teljesen leblokkoltam és csak Logan kiáltására rezzentem össze, mint aki egy rossz álomból ébred fel.
De még mindig mint egy alvajáró követtem Lilyt ki az udvarra, bár úgy láttam Rozsomák még nekiállt újraéleszteni a férfit, ezért szívesen maradtam volna, hogy lássam sikerül-e neki.
- Mi értelme a menekülésnek. – torpanok meg aztán pár lépés után, ahogy kiérünk a kertbe és végre már az agyamban lévő fogaskerekek is forogni kezdenek. – Hiszen pár óra alatt kiderítik kik vagyunk, ráadásul Logan odabenn maradt. – húzom ki a kezem Lily kezei közül.
Azonban úgy néz ki már nagyon is elkéstem a szavaimmal, hiszen a kerítés mögül több rendőr emelkedik fel, ránk szegezett pisztolyokkal és már hangzik is el a felszólítás a megadásra.
Tudom, hogy nem okozhatnának nagy kárt bennem, de minek még tetézni az amúgy is elég nagy bajt? Meg aztán Lily nem golyóálló és nem szeretném ha neki baja esne, ha elkezdenek ránk az ideges rendőrök lövöldözni, így engedelmesen felteszem a kezem és várom, hogy odaérjenek.
Már lelki szemem előtt látom Adam csalódott arcát, ahogy rám néz és még, ha sikerülne is tisztáznunk magunkat a mostani helyzetből, akkor is távoznom kéne a Xavierből, hiszen meghalt a kezeimtől egy ember. Nagyon elkeserítő volt a helyzet és már csak Logan újraélesztési kísérletében bizakodhattam.

avatar
Sarah Wilchok
~perfect master~
~perfect master~

Hozzászólások száma : 1089
Hírnév : 18

Vissza az elejére Go down

Re: Staten Island-i utcák

Témanyitás by Rozsomák on Pént. Szept. 07, 2012 6:18 pm

Amint a férfi felköhög, Logan elereszti őt, és csak ekkor hajlandó emberszámba venni az őt körülvevő, pisztollyal hadonászó szuper zsarukat, akik a közelmúlt eseményei tükrében annyira sem népszerűek a szemében, mint egy befőttes üvegnyi mutáns csótány.
-Megadom magam - jelenti ki lassú monoton hangon, s megmutatja mindkét tenyerét a rend éber őreinek - és most lassan felállok a fickó mellől, akinek az imént mentettem meg az életét, hogy kapjon levegőt. Az imént kapott szívrohamot, talán beengedhetnék a mentősöket is, vagy ilyesmi...
Nem áll ellen annak, hogy megbilincseljék, viszont azzal a jogával sem él, ami a hallgatást biztosítja a számára, sőt, tovább beszél.
-Nézzék, ez a tapló itt régi haragosom. Több pénzel lóg nekem, mint amit egy hónapban megkeresnek. Gondoltam kicsit ráijesztek, de nem akartam, hogy ennyire elszabaduljanak a dolgok....viszont a két lány a kertben, ők nem tehetnek semmiről. Csak azért hurcoltam ide őket akaratuk ellenére, mert tudtam, hogy nekem úgysem nyitnak ajtót. Kérem, engedjék el őket, utálnám, ha a sitten elterjedne rólam, hogy miattam csuktak le két ilyen babaarcú némbert.
Ha szembe kerül Lily-vel, és Sarah-val, és még a terve is beválik, egy sokatmondó pillantással búcsúzik tőlük.
~Most már rajtatok áll minden. Ne szúrjátok el....~
-Még találkozunk Wexler, és ha behajtom az adósságod, erre mérget vehetsz...
avatar
Rozsomák
~perfect master~
~perfect master~

Hozzászólások száma : 737
Hírnév : 46

Vissza az elejére Go down

Re: Staten Island-i utcák

Témanyitás by Lily Gage on Hétf. Szept. 10, 2012 11:43 am

Sarah szerencsére nem ellenkezett, hanem jött velem, odakint azonban már inkább a megadás mellett döntött, és megállva, kezét kihúzva az ujjaim közül, hogy magasba lendítve a karját jelezze a minket körülvevő rendőrseregnek, hogy nem akar bántani senkit. Persze egyetértettem vele, hiszen egyrészt semmi esélyünk nem volt, másrészt meg valahol igazuk is volt, elvégre mégiscsak megöltünk és bántalmaztunk egy családot. Bármi okból is tettük, ez ekkor is bűnténynek számított. Bár a jogos önvédelem talán enyhít valamit rajta, de ugyan ki hinné el nekünk, hogy egy öregember meg egy gyerek olyan veszélyt jelentettek ránk, hogy ilyen eszközökhöz kellett folyamodnunk? A bent lévők biztos nem fogják ezt igazolni nekünk, azt viszont készséggel elárulhatják, hogy mutánsok vagyunk, akik rájuk törtek, rágalmazták őket, végül fizikai erőszakhoz folyamodtak.
A kilátásaink tehát nem voltak rózsásak, hacsak nem tudjuk valahogy bebizonyítani, hogy nem tehettünk mást, és idejönni is jó okunk volt. Nem tudtuk, pontosan hol van a holttest, és a kedvünkért nem fogják szétszedni az épület összes tartóoszlopát az biztos. Szinte semmi nem volt a kezünkben.
-Igazad van - suttogtam Sarah-nak, miközben remegő kezeimet én is a magasba emeltem. - Nincs esélyünk.
Aztán még egyszer ránéztem, de ezúttal kissé szánakozó tekintettel.
-Ne emészd magad, nem tudhattad, hogy ez lesz. Véletlen volt. Meg hát lehet, hogy Logannek sikerült visszahoznia őt.
Persze sejtettem, hogy ez sovány vigasz lehetett neki, de jelen helyzetben többre nem futotta.
-Nézzék, mi igazán nem akartunk bajt - kiáltottam oda a rendőröknek. - De bent valaki nagyon súlyosan megsérült, mentőt kéne hozzá hívni. De lehetne, hogy... lehetne, hogy meghallgatnak minket, mielőtt még bevisznek, mert ez... hát eléggé fontos lenne.
avatar
Lily Gage
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 251
Hírnév : 19

Vissza az elejére Go down

Re: Staten Island-i utcák

Témanyitás by Gordon Knight on Vas. Szept. 16, 2012 4:26 pm

Sarah és Lily:

A rendőrök rezzenetlen arccal, továbbra is felemelt fegyverrel merednek rátok. Egyikük sem mozdul. Lily kérésére az egyik egyenruhás egy másik, idősebb járőrre néz. Az vállat von, nem felel, csak hátrasandít. az egyik rendőrautóban ült még valaki... És ez a valaki most kiszáll. Magas, erőteljes alak, haja szürkés, arca ráncokkal barázdált. Nem visel egyenruhát, helyette farmernadrágban és hosszú ujjú pólóban van. A nadrág övére fegyvertáska és egy jelvény van erősítve.
Richard Kohler áll előttetek, teljes életnagyságban. Arca mosolytalan, kezében CB-rádiót tart.
- Igen, értem. - leteszi a rádiót a kocsi tetejére - Fiúk... A hölgyek egy nyugdíjba vonult társunkra támadtak, aki majdnem belehalt a sérüléseibe. Csak a kiérkező rendőrök hozzáértése és elsősegélye mentette meg őket. Ezután a három mutáns közül kettő menekülni próbált. Egy a hátzban ellenállt a letartóztatásnak, és végeztek vele. A két fiatal hölgy az utcán tette ugyanezt. A rendőrség nyilatkozatban határolódik el minden olyan vádtól, mely szerint az egész azért történt volna, mert a három elkövető mutáns.
Azzal Kohler visszaül a járőrkocsiba. Szemlátomást arra sem veszi a fáradtságot, hogy személyesen részt vegyen a mészárlásban. A járőrök kibiztosítják a fegyvereiket... Ám Ekkor szélroham támad, és mintha köd ereszkedne a kis kertre. Csakhogy ez a köd beszél, és pászmái rendőröket ütnek le, fegyvereket repítenek tova...
- Meneküljetek! - zengi a köd - Futás! Rick! Eljöttem érted!
Úgy fest, a halott lány sietett a lányok segítségére... Bár, emlékezve a kéréseire, azt talán egyikőtök sem tartja valószínűnek, hogy igazán bántani akarná Kohlert... Ám amikor a rendőrfőnök a ködbe lő, és utána ájultan esik össze, sejtitek, hogy annyira mégsem fogja vissza magát. Talán itt volna az ideje a menekülésnek...

Rozsomák:

Rozsomákot annak rendje és módja szerint letartóztatják. Bilincsbe verik, elmondják neki a jogait, és ami még kell ilyenkor. A férfi, talán, mert egyelőre nem tudja, mi a helyzet Liliékkel és nem akarja még nagyobb bajba keverni őket, nem mozdul, hagyja, hogy elvezessék az épp csak az imént megmentett öregember mellől. Ebből bizony börtönben töltött éjszaka lesz...

Ahogy Rozsomák, úgy Liliy és Sarah sem láthat át a házon, így egyik fél sem tudhatja, mi lehet a másikkal, ám Rozsommák nyilván hallotta a pisztolylövéseket, amiket Kohler adott le a ködre... Talán vergődni kezd, harcolni, de nem sokáig teheti... Egy rendőr ugyanis egyszerűen szíven lövi, és előtte elsötétül a világ. A Police Plaza egyik cellájában tér majd magához... Két lőtt sebbel, vagyis annak nyomával a ruháján. Biztos felébredt út közben...

(A lányok tetszőleges helyre menekülhetnek, akár vissza is a könyvtárba, újabb megbeszélésre. Rozsomák a Police Plazában jön legközelebb, értelemszerűen.)
avatar
Gordon Knight
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 255
Hírnév : 18

Vissza az elejére Go down

Re: Staten Island-i utcák

Témanyitás by Sarah Wilchok on Hétf. Szept. 17, 2012 11:28 am

Lily szavai úgy látszik nem nagy hatással voltak a rend marcona őreire, de valamiért felénk sem mozdultak, ami érthetetlen volt, hiszen azt hittem azonnal lerohannak minket, mint ahogy a filmekben látni.
Aztán kiderült, hogy miért ácsorogtak ott, mert nagyon úgy nézett ki, hogy azt a civil ruhás valakit várták, aki a mögöttük parkoló autóból most kiszállt és közben valamit beszélt a kezében tartott rádióban. Mikor befejezte, felénk, jobban mondva a minket sakkban tartó rendőrök felé fordult és beszélni kezdett.
Szavai először csak csodálkozást, később döbbenetet, majd a legvégén keserű dühöt váltottak ki belőlem, hiszen nem csak, hogy az egész egy hazugság volt, amit itt előadott, hanem még színtiszta gyilkosság is, bár kérdés, hogy ezt ki támasztaná alá, ha mi itt most meghalnánk.
Mondjuk azt sem igazán értettem, hogy Rozsomákkal, hogyan tudtak vajon végezni, és ezt nem is hittem el egy percig sem, de most magunkat kellett védenünk és én felkészültem, hogy azonnal Lily elé ugorjak, hiszen engem pisztollyal nehezen tudtak volna komolyan megsebezni. Hogy aztán mi lett volna, ezt magam sem tudtam, de ekkor először a semmiből szélvihar kerekedett, majd mintha füstöt fújtak volna közénk és a zsaruk közé, igen csak megromlottak a látási viszonyok. Mielőtt még valami jótékony mutáns tevékenységnek foghattuk volna fel a dolgot megszólalt a hang és már nem kellett találgatnom, hogy ki is avatkozott közbe az érdekünkben. A könyvtár szelleme úgy látszik semmit nem akart a véletlenre bízni, és bár Kohler nem szerepelt a listáján, azért most őt sem kímélte, mikor használni kezdte a fegyverét. Csak egy lövésig jutott, aztán rongyként esett össze.
Ezt is már csak fél szemmel láttam, mert már a köd leszálltával megrántottam Lily karját és igyekeztem magam után vonszolni, és bár nem szívesen, de most kénytelen voltam Rozsomákon a sorsára bízni, remélve, hogy elég nagyfiú és tud magára vigyázni. Ő halhatatlan, viszont ha maradunk, tuti előbb-utóbb lelőnek minket, főleg ezek után.
- Menjünk! Siessünk a könyvtárba! Ha Logan is elmenekül, valószínűleg ott fog keresni minket és a védangyalunkkal is ott beszélhetünk, hogy most mi legyen! – súgtam a lány fülébe, nehogy más is meghallja, miközben minél messzebb próbáltam kerülni a háztól.



avatar
Sarah Wilchok
~perfect master~
~perfect master~

Hozzászólások száma : 1089
Hírnév : 18

Vissza az elejére Go down

Re: Staten Island-i utcák

Témanyitás by Lynn Harlow on Csüt. Szept. 20, 2012 9:24 pm

Valoria és Andrew elég gyorsan rájöttek, hogy nem éri meg a szörny csonkításával próbálkozniuk. Persze ehhez az kellett, hogy legalább egyszer megpróbálják, amivel azonban csak az ellenfeleik számát növelték, és bár az újonnan teremtett lények csupán akkorák volták, mint amekkorát levágtak a nagyobból, nem voltak kevésbé ádázak, vagy hordoztak kevésbé mérgező anyagot, mint pók és mint skorpió. Mindenesetre még így sincs könnyű dolga Valoriával, aki elszánt amazonként szállt vele harcba, valamint Andrew-val, aki miközben szerényen csupán a védekezésre koncentrált, közben képességével megpróbált a szörny agyába is bejutni. A szörnyeteg egyszerre két állat mérgével dolgozott, ló lábaival rúgott és taposott, az oroszlánéval pedig karmolt és tépett, ahol érte őket, bár eddig nem sebezte meg őket sehol sem komolyabban, noha, amennyiben eltalálta őket itt-ott, az bizony fájhatott, még ha csupán felületi sérülés is volt.
Ez utóbbi nem csupán azért sikerült, mert Andrew kellőképpen jól koncentrált, hanem azért is, mert a módosított tudatú szörny természetesen nem egy létező állat volt, a bezárt elme pedig kétségbeesetten próbált szabadulni onnan. Tehát belülről ő, kívülről Andrew ostromolta a mentális falat, ami hamarosan áttörni látszott. Valoria támadásait egyre nehezebben védte ki, a levágott testrészekből lett kisebb szörnyek pedig sokszor egyszerűen megálltak mozdulat közben, s csak tekintgettek erre-arra, mintha arra próbáltak volna rájönni, hogy hol is voltak tulajdonképpen.
Aztán eljött a pillanat, amikor már egyáltalán nem védekezett. Inkább csak riadtan kezdett hátrálni Valoria csapásai elől, de már esze ágában sem volt támadni. Számos sebtől vérzett, amelyet a lány ejtett rajta. A szívét nem sikerült eltalálni, így megölni sem, de a mentális támadás is elégnek bizonyult, hogy a veszély elháruljon. Ha meg akarják ölni, most már gyerekjáték lesz, hiszen sérülései miatt kellőképpen legyengült, ráadásul már nem is akart rájuk rontani. Ebben az esetben a halál beállta után változott vissza.
Ha nem, nagyjából egy perc múlva kezdtek visszahúzódni állati vonásai, és szépen fokozatosan visszaalakult emberré. Egy nagyjából Andrew-val egyidős fiatalemberré, aki egy szál alsónadrágban ült szorosan a fal mellett, és hatalmasra nyílt szemei rettegést sugároztak. A tűszúrások nyomait rajta is észrevehették, bár feltűnőbbek voltak a sebei, amik nem gyógyultak be az átalakulás során. Súlyos állapotban volt, de még túlélhette... volna.
-Mi történt? - kérdezte elhaló hangon. - Hol vagy...?
Nem jutott tovább, mert ekkor ismét megszólalt a professzor, hangja a hangszórókból szólt, ahogy csalódott sóhajtással szólította meg a teremben lévőket.
-Sajnos ez is negatív eredményeket produkált.
A fejét kapkodó férfira a mennyezeten nyílt résből egy henger alakú búra borult, amelynek a tetején a búra átmérőjével majdnem megegyező méretű pengék forogtak, mint egy fejjel lefelé állított turmixgép. A pengék hirtelen megmozdultak és mintha semmi sem lett volna, ami akadályozta volna őket, gyors forgással egészen a padlóig ereszkedtek, majd vissza a helyükre. A férfit egy másodperc alatt vált véres péppé.
Aztán a búra a tetejéből kiálló rúd vezérlésével visszaemelkedett a helyére (a ledarált holttest szétfolyt a padlón), és a rés ismét bezárult.
-Mint láthatták, itt az alakváltó mutánsok génjeit próbáltuk egyesíteni, méghozzá az állati mutánsokét - az alany maga is az volt, ezért reméltük, hogy jobban bírja, mint az előző. Sajnos azonban még így is hasznavehetetlen. Nagyon érdekes problémát vetett fel, Mr Patrikson, köszönjük, hogy felhívta rá a figyelmünket. Valóban nehéz egyszerre figyelni a fizikai és a mentális behatásokra, erre jövőben jobban odafigyelünk. Köszönjük a közreműködésüket, kérem fáradjanak a következő terembe.
A velük szembe lévő ajtó résnyire kinyílt, és hogy biztosak legyenek benne, hogy mást nem tehetnek, a mögöttük lévő fal ismét megindult előre, hogy dönthessenek: tovább mennek vagy szétpasszírozódnak.
Ha megérkeztek a következő terembe abban nem láthattak mást, mint középen egy perzsaszőnyegen három egyszerű fából faragott, párnázott széket, amelyekből a középsőn, ami szemben állt a másik kettővel egy öreg nő ült. Ajka pengevékony volt, szemei alig látszottak ki a redők mögül, mivel arca olyan ráncos volt, mint egy shar pei kutyának. Hófehér haját laza kontyba fogta össze a tarkójára, de a frizura már megbomlott, mintha szél fújta volna szét, égnek meredő hajszálak bontották meg tincsei szabályos vonalát. Sötétzöld ruha volt rajta, vállán fekete kötött sál, kezében valamiféle keretezett, négyzet alakú tárgyat tartott.
Szomorú tekintetét az érkezőkre vetette.
-Üljetek le, kedveseim - szólt halk, melegséget árasztó hangon. - A harc, a sok izgalom biztosan elcsigázott titeket.
Az anyóka egész lényéből türelem és bánat áradt. Hamarosan Valoria és Andrew is érezhették, ahogy rájuk is átragad ez a hangulat, és beteríti őket, mint vaskos, nehéz, mégis puha és meleg lepel. Az a két szék egyre hívogatóbbá vált, az öregasszony pedig, mint egy jóságos nagymama, szelíd mosollyal várta őket, hogy üljenek le mellé, és várják vele, amíg ültükben éhen-szomjan halnak, amíg az elkerülhetetlen véget várják.
-Nincs értelme a harcnak, igaz? - kínálta fel látszólag a lehetőséget. Szánakozó pillantással méregette őket, miközben meg sem moccant, csupán néha-néha tekintett az ölében fekvőképkeretnek tűnő tárgyra. - Nincs kiút, nincs remény. Minden el fog veszni. Semmit sem tehetünk, csak annyit, hogy utoljára kihasználjuk a nyugalom perceit.
Szavai nyomán Valoriában és Andrew-ban egyre erősödött az érzés, hogy igaza van, és mindennek vége, nem tehetnek semmit, hogy győzzenek. Nagyon erősnek kellett lenniük, hogy legyőzzék az érzést. Ha közelebb mentek hozzá, esetleg le is ültek, végre megmutatta nekik, mit tartott a kezében: egy tükör volt az. A keret alapján már igencsak régi lehetett, mégis maga a csillogó tükörlap olyan tiszta és sima volt, mintha soha nem értek volna hozzá. Ha pedig beletekintettek, saját magukat pillanthatták meg, csak éppen halálrasebzetten, zokogva, a világból kiábrándultan, ami csak még tovább növelte bennük az érzést, hogy mást már úgysem tehetnek, mint leülnek ide, és békességen várják a halált.
Előttük, az anyóka mögött az ajtó résnyire nyitva volt. Semmi más nem marasztalta itt őket, csupán saját torzult érzéseik, amiket, ha nem tudnak legyőzni, itt maradnak örökre.
avatar
Lynn Harlow
~perfect master~
~perfect master~

Hozzászólások száma : 814
Hírnév : 83

Vissza az elejére Go down

Re: Staten Island-i utcák

Témanyitás by Andrew Patrikson on Hétf. Okt. 01, 2012 6:11 pm

A harc újra sikerrel zárult, ám az eredmény sajnos hajazott az előzőre. Egy újabb brutális kivégzésnek voltunk szemtanúja, amely újfent felkavarta az indulatokat bennem... most még jobban. Főleg azért, mert nem voltam messze az eseménytől és jókora véradag fröccsent rám, melyet persze most nem tudtam lemosni. Az utána hallott eszmefuttatás pedig csak dühösített és dühösített jobban. Olyannyira ökölbe szorultak a kezeim, hogy már-már füstölni kezdtek a csikorgástól. Mi a francot képzel magáról ez az ember. Úgy játszik az emberélettel, mint ha a boltban vette volna mindet. Ennek teljesen elment az esze, most már biztos voltam benne. Nem csak a véres kimenetelek miatt volt ez az egész szörnyűséges. Ahogyan keverik az emberek génjeit, mint egy kisgyerek a homokot a vödörben és várják, mi sül ki belőle. Teljesen szembemennek vele a természettel. Ez nem normális. Alapvetően a mutánsok már kiváltságosnak számítanak. Ki tudja, hogy a kiváltságok keverése milyen szörnyeket hozhat még létre. Felnéztem a kamerába... és olyan szemeket vetettem rajta keresztül a dokira, amilyet ritkán szoktam. A szememmel majdhogynem átdöftem a kijelzőt.
,,Ha megtalállak, véged van" - ígérte a tekintetem.

Mint egy dühös orrszarvú, úgy csörtettem át a következő terembe. Nem is néztem mást, amikor észrevettem, hogy nyitva van a szemközti ajtó. Már mentem is tovább, nem törődve semmivel, amikor egyszer csak, mint aki falnak ment, megtorpantam. Az öreg hölgyet csak ekkor vettem észre a székében ülni. A hívogató érzés és a lágy invitálás kezdett meggyőzni, hogy talán mégiscsak jólenne leülni egy kicsit. Sajnos most mentálisan nem tudtam védekezni. Alapvetően olyan voltam, mint egy két lábon járó időzített bomba. Mégis, most a dühöm még instabilabbá tette a rendszert. Talán teljesen nyugodtan lehetett volna esélyem a védekezésre, de így esélytelen volt. Ez is mutatja, hogy mennyire elején járok én még annak, amit önismeretnek és önfegyelemnek hívnak. Ha ez nem így lenne, most ellen tudnék állni. Most viszont az ellenkezője történt, ahogy leültem a székbe. Az egyetlen jele az ellenállásnak a görcsösen összeszorult kezeim voltak... de miután belenéztem a tükörbe és hallgattam az anyókát, lassan azok is kiengedtek.

Elég furcsa állapotba kerültem ezt követően. Majdhogynem teljesen üresnek érzetem magamat. Szépen lassan kezdett elpárologni belőlem minden. De a vicces az, hogy a reménytelenség se fészkelte be magát a lelkemben. Csupán... üresnek éreztem magam... és ahogy ott ültem, szépen lassan egy régi emlék kúszott be a tudatomba. Még kissrác voltam és az egyik edzés után beszélgettem a mesterrel.
,,- Mester, hogyan lehetséges az, amit a foglalkozáson mondott?
- Mire gondolsz?
- Hogyan lehetséges az, hogy bár ököllel is erősek vagyunk, ésszel és ököllel vagyunk csak a legerősebbek?
- Mi az, ami számodra nehezen érthető ezen?
Elgondolkoztam.
- Talán az, hogy az észnek nincs ereje.
A mester ezen csak mosolygott.
- Szóval szerinted csak fizikai úton lehet legyőzni valakit? Elég nehéz úgy hallani tőled ezt, hogy mire vagy képes.
Sejtelmesen hallgattam, mire a mester leült a székébe és úgy nézett rám.
- Andrew, tudod, vannak olyan esetek, amikor valóban elég a nyers fizikai erőd. Ha meg kell védened magad olyanoktól szemben,a kik csak az erőszakból értenek és így kell megtörnöd őket, akkor igazad van, elég a fizikai erő. De nem csak ilyen ellenfelek léteznek a világban. Sokan vannak, akik tudják, hogyan kell játszani az emberi lélekkel. Az ilyenek a lehető legdurvább fegyverhez nyúlhatnak: olyan tettekhez, melyek megtörhetik az ember lelkét. Ebben az esetben lehet valaki bármennyire erős, ha a lelke gyenge és összeroppan egyetlen pillanat alatt.
- Tehát akkor a lelkünket is meg kell erősítenünk?
- Igen, pontosan. De ez nem olyan dolog, mint a test edzése. A lelkedet megacélozni sokkal keményebb és fáradtságos munka, mint bármely más edzés. Ebben a pillanatban a lehető legkeményebb ellenféllel kell összecsapnod, ha rálépsz az útra. Tudod-e, ki ez az ellenfél?
Megráztam a fejem, mondjuk nem sokat gondolkoztam rajta.
- Ez az ellenfél te vagy. Te vagy az, aki ellen minden nap meg kell küzdened, a nap bármely percében. Természetünkből adódva, az emberek szeretik a kényelmet. Megelégszenek könnyen a lazább életvitellel, amikor semmi fontosat nem kell csinálni, elvagyunk egész nap, csak a legfontosabbakat tesszük meg. De abban a pillanatban, hogy ezen változtatni akarunk, a testünk elkezd ellenkezni. Mindent elkövet, csak hogy ne szakadjon ki a ,,normális" életvitelből. De ez nem azt jelenti, hogy az az élet a jó. Éppen ellenkezőleg. Ha a keményebb munka ellen lázad, az nem normális. Ha pedig befejezed az erőfeszítéseket ellene, akkor vesztettél. Így kell megküzdened önmagaddal minden egyes nap, ha tényleg olyan életet akarsz, amilyet elterveztél. Ne feledd, mint jelent maga a kung fu szó.
Bólintottam.
- Andrew, te nagyon tehetséges vagy. De ne feledd el, mi harcművészek vagyunk. Egyszerre edzünk a testünk és lelkünk érdekében, mert nekünk szükséges, hogy mindkettőt erőssé tegyük. Ez az, ami megkülönböztet minket az egyszerű utcai verekedőktől. Erősnek kell lennie a léleknek, mert annak sebei nem gyógyulnak be olyan könnyen, mint a testté. Fizikailag könnyű az ellenfél fölébe nőnöd... de ha a lelkedet is fel tudod emelni erre a szintre, ha önmagad nagyon jól ismered már... akkor nagyon kevés olyan ellenféllel fogsz találkozni, aki legyőzhet téged."
- De a lehetetlen nem létezik, mester.
Az öreg kínai mosolygott.
- Ez már egy másik történet."


Valahogy szégyelltem magamat, amikor ezek a gondolatok végigmentek a fejemben. Oly sok idő telt el, azt hittem, megtanultam a leckét. De nem, nem így volt. Naív voltam, nem is kicsit, nagyon. Amikor hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a hév, gyakorlatilag ellentmondtam mindennek, amit tanultam az elmúlt évtizedekben. Mindennek, amit tanultam... hisz engem azért adtak be annak idején harcművészet tanulásra, hogy el tudjam nyomni a káros dolgokat magamban. Most őszintén, nem csak raboltam a saját és a mesterem idejét? De, nagyon úgy tűnt. Vettem egy mély lélegzetet, lassan lehunytam a szememet. A tudatom gyakorlatilag kitisztult a hévtől, a kezeim szépen lassan ökölbe szorultak. Elkezdtem harcolni az engem megszállt erő ellen, hogy újra talpra állhassak és kimehessek innen. Össze kellett szednem magam... mert egy harcművésznek ezt az utat kell járnia.
,,Mester... te mindig tanítasz valamit..."
avatar
Andrew Patrikson
~master mason~
~master mason~

Hozzászólások száma : 126
Hírnév : 7
Tartózkodási hely : New York

Vissza az elejére Go down

Re: Staten Island-i utcák

Témanyitás by Valoria Slaydon on Csüt. Okt. 18, 2012 10:28 pm

Hiába hagytam meg korábban Andrew-nak, hogy le ne merjen vágni akár egy kis darabig is az újabb dögből, amit ellenfélnek kaptam, hogy őszinte legyek, én magam sem tudtam tartani magam a dologhoz. Főleg azért, mert túl erős, gyors, és veszélyes volt, és többször is csak úgy tudtam elkerülni egy-egy súlyosabb sérülést, hogy én magam szabam szabadítottam meg a mutánst egy-egy végtagjától. Igaz, ezzel csak nőtt az ellenfelek száma, de hát na, egyszerre csak egy probléma. Ahogy láttam, Andrew inkább fejben próbálta felvenni a harcot a szörnyeteggel, így nekem maradt a munka véresebb fele. De hát ki miből él. Mindenesetre szinte végig láthatatlan maradtam, csak néha-néha váltam láthatóvá 1-1 pillanatra, hogy Andrew tudja, még egyben vagyok.
Egyben, és még élek, és harcképes vagyok. Azt, hogy jól vagyok, már nem mondanám, ugyanis több kisebb nagyobb karmolásból véreztem én is, illetve arra is mérget mernék venni, hogy estére lesz pár kék-zöld foltom. Méreg, uhh... szerencsére azt eddig sikerült elkerülni, többnyire mindig olyankor szegtem meg a korábbi parancsomat, hogy ne vágj le semmit belőle...
A gáz csak az volt, hogy egy csöppet fárasztó volt ez a folyamatos harc, rég volt már részem hasonlóban... Pláne saját fegyverek nélkül. Hát mindegy, ha már itt döglünk, legalább nem adom könnyen a bőrömet, így tovább harcoltam, ahogy bírtam, aztán egyszer csak, valamivel később, mint ha valami megváltozott volna. Nem tudtam, hogy Andrew-nak köszönhető, hogy lassacskán kezdett szétszóródni... izé, szétszórttá válni az ellenfél, vagy csupán ő is elérte a korlátait, mindenesetre ez új lendületet adott a védekezéshez.
És igen... bár nem volt könnyű, eszméletlenül lefárasztott, és kezdtem azt hinni, hogy alulmaradunk a harcban, végül mégiscsak sikerült. Nem is annyira az újabb kivégzés látványa lepett meg, mintsem az, hogy ez az ellenfelünk is emberként látott napvilágot. Nem is tudom, hogy lehettem olyan naiv, hogy azt hittem, valami állatkísérlet volt... Na mindegy, ezek után azt hiszem, ma kihagyom a vacsit, nem lenne gusztusom hozzá. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy rosszakat fogok álmodni, pedig nálam az már teljesítmény.
Ahogy a véres húspép szétfolyt a padlón, újra láthatóvá váltam, majd ismét végighallgattuk a dilidoki újabb nekünk szánt üzenetét.
-Azt hiszem, jobb, ha megyünk... -intettem Andrewnak- Ja, és a helyedben én megtartanám azt a fegyvert. -biccentettem a keze felé, majd a saját kardomat szorongatva továbbhaladtam a harmadik terembe.
Ám ahogy beléptünk, meglepődtem... Ezúttal nem valami újabb gyilkológép, vagy szörnyeteg várt ránk, hanem egy magatehetetlennek tűnő öregasszony... Leeresztettem a kezemben lévő fegyvert, és úgy hallgattam a szavait. Eleinte még gyanakodva járattam a tekintetemet a helységben, hogy honnan fog valami gyilkológép előugrani, mert ez tuti csak valami figyelemelterelés, de aztán, ahogy az idős nő hangjait hallgattam, más ellenfél pedig sehol, lassan elült a kételkedésem. Sőt, még meg is indultam felé. Szívemből szólt az öreglány, engem tényleg eléggé lefárasztottak az előző összecsapások, még az oldalam is fájt a kiscsaj rúgásától, aucs...
Valahogy az úszás jutott eszembe... Amíg a medencében rovod a hosszokat, nem érzel fáradtságot, de amikor 2-3 óra úszás után kimászol a vízből, hirtelen minden erőd elhagy. Most is hasonló volt, el bírtam volna viselni, hogy órákon át csak itt pihenek. Aztán miután kellően eltunyultam a széken, a gondolataim is akkörül kezdtek kavarogni, amit a nő mondott. Talán igaza van... Talán tényleg értelmetlen ez az egész, hisz ki tudja, hány ellenfél vár még ránk? Van egyáltalán bármi esélyünk, vagy csak áltatjuk magunkat? Mindegy is, amíg ránk nem rontanak, én tovább nem állok, hogy keresseb a bajt...
Letörten rogytam magamba a széken, arcomat a tenyerembe temettem... majd ahogy egy pillanatra felpillantottam a nőre, rálátásom nyílt arra a valamire is a kezében. Amit eddig én képkeretnek hittem, arról kiderült, hogy mégsem az, hanem... egy tükör?
Amikor azonban belenéztem, azt hittem, hogy megfagy a vér az ereimben. Az, amit láttam, elsőre teljesen lesokkolt, ám aztán tömérdek régi emlék jutott az eszembe... Amikor elraboltak, és nem tudom, hogy mennyi ideig, de napokig, hetekig, vagy talán még hónapokig is hasonlóan éreztem magam. Nem... Ezt... Ha valamit, hát EZT nem akarom újra átélni, akkor már inkább a halál, de nem fogom hagyni magam...
Minél tovább néztem megbabonázva azt a tükröt, úgy nőtt bennem egyik pillanatról a másikra az eddig elfojtott összes düh, és úgy szorítottam egyre elszántabban azt a kardot. Ha a múltam másképp alakult volna, vagy nem épp ilyen képekkel találkozok most a tükörben, talán bedőltem volna a mutáns nő meggyőző illúziójának, így azonban alig pár perccel később zilálva pattantam fel a helyemről, olyan lendülettel, hogy a szék is felbodult mögöttem. Következő lépésként pedig csapásra emeltem a kardomat, hogy kiüssem a nő kezéből azt a tükröt, hogy darabokra törhessem, ripityára, hogy ne emlékeztessenek azokra a borzalmas, sötét emlékekre... S ha még ez sem elég, akkor kész vagyok a nőt is feláldozni a szabadságomért.
Vagy ő, vagy én... és ha választanom kell, akkor inkább az utóbbit választanám, ő már leélt egy életet, én még a harmadánál, vagy talán a negyedénél se tartok... És nem, nem fogok beletörődni ebbe a helyzetbe, egyszerűen nem kaphatnak el... nem.... nem... NEM!!!
avatar
Valoria Slaydon
~master mason~
~master mason~

Hozzászólások száma : 110
Hírnév : 4

Vissza az elejére Go down

Re: Staten Island-i utcák

Témanyitás by Lynn Harlow on Kedd Dec. 04, 2012 4:06 pm

Az öreg nő szomorkásan mosolygott, amikor ellenkezést látott csillogni a két fiatal szemében. Egy szót sem szólt, csupán megcsóválta a fejét. Amennyiben Valoria tényleg kiütötte a kezéből a tükröt, ara sem szólt semmit, csupán felsóhajtott. Meg is ölhette természetesen, ő is csak ember volt, ha leszúrta, a szíve megszűnt dobogni, de nem védekezett, egy szóval, egy intéssel sem védekezett. Mintha nem is érdekelte volna, mi történik vele, csak csalódott lett volna amiatt, hogy vendégei nem maradnak.
Ha életben maradt, nem marasztalta őket tovább, hagyta, hogy elforduljanak tőle, de időnként különös rángást láthattak az arcán, mint apró izomrángások. Ahogy távolodtak tőle, felemelkedett a helyéről, és komótosan felemelte a kezét, hogy búcsút intsen nekik.
-Pedig itt biztonságban lettetek volna - dünnyögte továbbra is mélabús mosollyal, halk, meleg hangján. - Itt nem bántott volna senki.
A következő pillanatban azonban a jóságos anyóka képe semmivé foszlott, a helyébe pedig egy jajveszékelő, fejét szorongató öregasszony lépett, aki hamarosan kétrét görnyedve sivalkodott, ahogy láthatóan borzalmas fájdalmain próbált úrrá lenni. Végül térdre esett a fotel mellett. Fél kézzel a padlón térdelve, fél kézzel a karfába kapaszkodva nézett még utoljára rájuk vért könnyező szemeivel.
-Menjetek... - lihegte iszonyú erőfeszítéssel. - Siessetek itt nem biztons...
A következő pillanatban egy utolsót kiáltott kínjában, ahogy összeesett, majd nem mozdult többet. Szeméből, orrából, füléből és a szájából vér folydogált, kontyba fogott ősz hajkoronája fölött pedig vékony vonalban füst szállingózott fel, a levegőt pedig betöltötte az égett hús szaga.
-A tudatalatti manipuláció képességének erőssége úgy tűnik, nem növekszik exponenciálisan az illető intelligenciahányadosával - szólalt meg ismét a professzor az egyik hangszórón át. - Ennek ugyan kevés esélyt adtunk, de egy próbát megért. Köszönöm a közreműködésüket, kérem fáradjanak be a következő terembe.
A falak ismét megindultak feléjük az ellenkező oldalról, hogy ne legyen túl sok választásuk. Ha megérkeztek, egy az addigiaknál valamivel tágasabb helyre jutottak. A falakat két oldalról tűhegyes, nagyjából fél méteres, egymástól húsz centiméteres távolságokban elhelyezett lándzsaszerű tüskék borították, a mögöttük és előttük lévő falból pedig hasonló elrendezésben, hasonló hosszúságú, de vaskosabb fémcsövek meredtek elő, amelyekből folyamatosan tört elő a majd' másfél méteres lángcsóva. Talpuk alatt a kétszer két méteres mozaikokból kirakott padlón a legkülönfélébb akadályokkal volt teli: volt, amelyikre vadul forgó, kör alakú fémlapot szereltek, volt, ami bizonyos időközönként a mélybe süllyedt pár centire, volt, ami néha nyílhegyszerűségeket lőtt ki a plafon felé és volt, amit kátránnyal kentek be, hogy odaragadjon az áldozat.
Pontosan a plafon közepén volt az egyetlen szellőzőnyílás, ahonnan most halk, kattogó hangok szűrődtek ki, majd hirtelen néma csend lett. Valószínűleg az eddigi zümmögés is csak akkor tűnt fel az ottlévőknek, amikor elhallgatott. Utána azonban egy sokkal fülsértőbb zaj kezdett rá. Leginkább ahhoz lehetett hasonló, mintha valaki bekapcsolt volna egy hatalmas porszívót.
-A szellőzőberendezés mostantól mint homokóraszerűen - magyarázta a professzor hangja. - Mostantól számított tíz percen belül a helyiségben elfogy minden oxigén. Ennyi idejük van hát, hogy megmutassák nekünk, melyikük az erősebb. Használhatják a berendezéseket, a magukkal hozott fegyvereket, a puszta kezüket, bármit, de igazán leköteleznének, ha a képességüket sem hagynák ki. Amint egyikőjük meghal, visszakapcsoljuk az oxigént, a győztes pedig abban a megtiszteltetésben részesülhet, hogy kísérleti alanyként hozzájárul a tudomány fejlődéséhez. Mindkettőjüknek sok sikert kívánok.
A hang elhallgatott, innentől kezdve nem hallatszott más, mint a szellőző nyugtalanító süvítése, a fáklyák lángjainak lobogása, egészen addig, míg Andrew vagy Valoria meg nem törte a csendet. Kilenc és fél percük maradt. Öt percnél már mindketten zihálni fognak, szédülni, erőtlenek lesznek és úsznak a saját verejtékükben, két percnél pedig eszméletvesztésre lehet számítani.
avatar
Lynn Harlow
~perfect master~
~perfect master~

Hozzászólások száma : 814
Hírnév : 83

Vissza az elejére Go down

Re: Staten Island-i utcák

Témanyitás by Andrew Patrikson on Szomb. Feb. 16, 2013 9:40 pm

Újabb sikeresen vett akadály, de ez megint egy életbe került. Magamban fortyogva mentem tovább Valoriával. Most már sokadszorra tettem fel magamnak azt a költői kérdést, hogy mi értelem van ennek az egésznek. Úgy dobálják el a mutánsokat, mint a szemetet, miután túljutottunk rajtuk. Biztos vagyok benne, hogy hosszú időbe telt, mire összeszedték és tanulmányozták őket... most mégis... mégis ezt teszik. Ennek véget kell vetni. Mindenkit megillet az élethez való jog, ezt én tudtam a legjobban... de ezeket... ezeket már most széttéptem volna a legszívesebben. Mocskos rohadékok. Valoriával átjutottunk a következő szobába ami... hát én úgy éreztem magam, mint ha egy Indiana Jones filmbe csöppentünk volna bele. Kész akadálypálya volt és így már valami őrült japán vetélkedőre emlékeztetett. Tekintetemmel már kerestem is volna a következő szerencsétlent, akit ellenünk akarnak küldeni, amikor meghallottam azt a bizonyos kattanást... nem sokkal rá pedig megszólalt a hangosbemondó. Ó hogy az a magasságos... szóval erre ment ki a játék. Nem elég, hogy játszottak az emberélettel... most még a mienket is el akarták venni, legalább is az egyikünkét. Most már tényleg semmi értelmet nem láttam... de azt tudtam, hogy most már elég volt. Elegem volt abból, hogy úgy táncolok, mint ők fütyülnek. Elég volt az értelmetlen játékból. De... vajon a vörös lány is így gondolta? Valamit ki kell találnom... gyorsan felmértem a terepet... és kiszúrtam valamit... valamiket, ami segíthet. Arcom gonosz mosolyra húzódott. Itt az ideje befejezni a mozidélutánt a rohadékoknál.
- A magam részéről elég volt ebből az egészből és nem akarok veled harcolni - ránézek Valoriára. - Van kedved kiszúrni velük?
Azzal meg se várom a reakcióját, beugrok előre. A tűzcsóvákat és a ragadós elkerül masszákat elkerülve rohanok oda a szellőzőrácshoz... melyhez közel történetesen van egy emelkedő négyzet. Intettem sürgetve a lánynak, hogy jöjjön, majd ha odajött - és nem rontott rám - közöltem vele a tervem.
- Te vagy a könnyebb, így neked kellene csinálnod - bakot tartok a kezeimmel - Felnyomlak téged a szellőzőhöz, nyisd ki és mássz be... majd én is megyek valahogy.
Nem volt kiforrott terv, de jobbat nem tudtam. A levegő pedig rohamosan fogyott és minden elvesztegetett másodperccel csökkent az esélyünk a túlélésre... szóval kicsit sürgetve néztem a lányra, viszonylag stabil lábakon állva... de ha pont most fog kanyarodni a vonat...
avatar
Andrew Patrikson
~master mason~
~master mason~

Hozzászólások száma : 126
Hírnév : 7
Tartózkodási hely : New York

Vissza az elejére Go down

Re: Staten Island-i utcák

Témanyitás by Valoria Slaydon on Vas. Feb. 17, 2013 5:20 pm


Valahogy éreztem, hogy az öreglány is valami hasonló sorsra fog jutni, szóval nem lepődtem meg. Viszont egyre inkább kezdtem unni ezt a kilátástalannak tűnő helyzetet, hogy hiába küzdünk meg sorra az ellenfelekkel, csak nem akarnak fogyni. Csak táncolunk, ahogy ezek fütyülnek nekünk, és hiába tudjuk, mégsem tudunk semmit sem tenni ellene, mert folyamatosan sakk-matt helyzetek elé állítanak…
-Oké, oké, megyünk már… -morogtam az orrom alatt, miközben újra megindultak a falak, hogy áttuszkoljanak minket a következő teremben.
Szinte üdítőleg hatott, hogy ezúttal senki sem várt ránk, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy miért… Kapunk helyette ezer meg egy csapdát, mint ha valami fegyvergyártó vállalat mintatermébe léptünk volna be. De tényleg, volt itt minden, tüskéktől kezdve, tűzön meg nyilakon át, ami szem-szájnak ingere. Ahogy megszólalt a hangszóró, csak felvontam a szemöldököm, aztán a mellettem álló Andrew-ra sandítottam, ő mit szól a dologhoz.
-Én is kezdem unni a dolgot… Gondolom téged se vonz egyik lehetőség sem, hogy itt patkolj el, vagy hogy pár nappal később, mint kísérleti nyúl, ahogy egy következő menet mutánsnak épp te leszel az ellenfél… Szóval, ha van valami ötleted, hallgatlak!
Amikor Andrew nekiindul, én is követem, majd amíg a tervet előadja, körbenézek, hogy miből élünk.
-Úgy tűnik, ez a szellőző az egyetlen kiút, mi? Na, akkor ne vesztegessük az időt… -biccentettem neki, majd ha készen állt, akkor már másztam is fel a vállára.
Ha már ilyen szar volt a helyzet, legalább annyi szerencse volt az egészben, hogy egy vonatban vagyunk, szóval legalább nem olyan a belmagasság mint egy századfordulós bécsi kávéházban. Miután már a fiú vállán álltam, könnyűszerrel megkapaszkodtam a szellőző rácsaiban. Szerszám viszont nem volt nálam, így…
-Engedj el, és mássz ki alólam egy kicsit, lécci… -majd a szellőzőbe kapaszkodva lógtam a rácsokon.
Felhúztam a lábam, majd próbáltam valami lendületet venni, hogy leszakítsam a rácsot róla. Ám ha ez nem bizonyul használhatónak, akkor már adom is ki az utasításaimat Andrew-nak. Kapaszkodjon a lábamba, hátha kettőnk súlya alatt már megadja magát…
Ha ez sikerül, akkor pedig a vállára állva újra visszamászok. Ha a rács mögött van bármi, akkor azt a leszakított rácsokkal már szét tudom barmolni… Hogy nehogy bedaráljon vagy hasonló, aztán meg a lábamat megtámasztva-beakasztva, lehajolva megpróbálom Andrew-t is felhúzni… Vagy valamit lelökni neki, hogy arra álljon rá, hogy aztán egy fokkal közelebb kerüljön a plafonhoz.
avatar
Valoria Slaydon
~master mason~
~master mason~

Hozzászólások száma : 110
Hírnév : 4

Vissza az elejére Go down

Re: Staten Island-i utcák

Témanyitás by Lynn Harlow on Vas. Feb. 17, 2013 7:34 pm

-Kérem, álljanak félre a szellőzőnyílástól - hangzott fel a továbbra is udvarias, de valahogy már kevésbé szívélyes hang. - Ez nem tartozik a felhasználható eszközök közé.
Amennyiben nem engedelmeskedtek, ismét elhangzott az utasítás, ezúttal már jól hallhatóan szigorú türelmetlenséggel. Ha továbbra is ragaszkodtak az elhatározásukhoz, nem sokkal azután, hogy Valoria sikeresen kitépte a rácsokat a helyükről, kattanó hangot hallhattak, majd a szellőzőben lévő propeller (aminek lapátjai egyébként könnyűszerrel szétszerelhetőek voltak, így ha nehézkesen is, de át lehetett rajta jutni) lassan ismét működésbe indult. Ez a lapátok nélkül is veszélyes volt, mert azokat a rúdjából kiálló vékony, de annál erősebb fémrudak tartották a helyükön, amik között-alatt azért el lehetett férni, de ha megint vad pörgésbe kezdtek, az már életveszélyes volt. Először csak lustán, csigalassúsággal forgott, de aztán egyre gyorsabban. Megpróbálhatták leállítani, de hiába keresték a kapcsolót, az nem volt a teremben. Ha kiékeléssel próbálkoztak, azzal már több esélyük lehetett, de semmit sem találhattak maguk körül, ami sokáig kitartott volna. Ebben az esetben nem egész egy percük volt, mielőtt a az éknek használt tárgy megadta volna magát, addigra már mindkettőjüknek a csőben kellett lenniük a propeller másik oldalán, lehetőleg minden egyes testrészükkel, különben igen komoly sérülésekkel számolhattak.
Hogy ebben még inkább megnehezítsék a dolgukat, a vonat hirtelen fékezésbe és újbóli elindulásokkal próbálta feldönteni őket egyébként sem stabil pozíciójukból. Nagyon erősen kellett kapaszkodniuk, hogy essenek el.
Ha mindez sikerült, és továbbjutottak, viszonylag kevés idejük maradt az ünneplésre. Csak libasorban, görnyedten, négykézláb kúszva tudtak előre haladni, és még úgyis igencsak helyszűkében voltak. Sajnos azonban a vonatnak nem volt olyan négyzetcentimétere, ahol vendéglátóik ne lettek volna felkészülve a támadásra.
Maguk mögött a távolban fújó, zörgő zajokat repített feléjük a kongó visszhang, nemsokára pedig csípő szagot is érezhettek. Még az előző teremben felharsant hang adott erre magyarázatot, amit még ott is hallhattak, ahol éppen tartottak.
-Nem maguk az egyetlenek, akik szökni próbálnak, úgyhogy kénytelenek voltunk bizonyos óvintézkedéseket tenni. Elodázhatják az engedelmességet, de a végére mindenki megszelídül.
Ha felfelé néztek, a cső tetejére fél méteres távolságokban aprócska kerek tűzoltókészülékeket vehettek észre, amit minden kórházban, áruházban láthattak már a plafonra rögzítve, azzal a különbséggel, hogy ezek nem vizet ontottak magukból, hanem hangyasavat. Egymás után léptek működésbe a kis szerkezetek egyre közelítve hozzájuk a tömény sav-zuhanyt. Pár méterre tőlük volt egy másik rács, immár ventilátor nélkül, és felülről könnyebb is volt kinyitni. Vagy itt másztak ki, és akkor ugyanúgy a következő teremben találták magukat, mintha végigcsinálták volna az előző feladatot, vagy választhattak úgy is, hogy megkockáztatják a következő kijáratot, ami már közvetlenül a fogvatartóikhoz vezetett. Mivel a cső folytatódott, ezért onnan, ahol ők álltak (görnyedtek), nem láthatták, hogy hova, meddig vezet ez az út. Tehát azt kellett eldönteniük, hogy mennek, amíg tudnak, kockáztatva ezzel azt, hogy utoléri őket a hangyasav, amit ha túl is élnek, nem biztos, hogy azzal jártak jobban, vagy amilyen gyorsan lehet, kiszabadulnak a szűk csapdájukból.
Ha továbbmennek, igencsak modern berendezésű laborban találták magukat, tíz másik személy társaságában, amiből az egyik a már jól ismert professzor volt a többi tudóstársával és a három öltönyös, akik köszöntötték őket felszálláskor. Ha előbb szálltak ki, akkor egy első látásra teljesen üres terembe csöppentek, aminek a közepén egy nyilvánvalóan egy személyre tervezett, négyzet alakú emelvény volt.
avatar
Lynn Harlow
~perfect master~
~perfect master~

Hozzászólások száma : 814
Hírnév : 83

Vissza az elejére Go down

Re: Staten Island-i utcák

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

6 / 6 oldal Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.