UBC Vancouver campus

Egy pillanatig sem voltam oda Lynn Lex haverjáért, de mivel segített nekünk, hogy nagyobb vérontás nélkül jussunk ki és ehhez még az életét is kész volt feláldozni, így most igyekeztem mindent megtenni, hogy minél előbb kijuttassuk innen és kórházba kerüljön. Erőnket megfeszítve toltuk a férfi egyre ernyedtebb testét a kocsin, de aztán egy lépcsősorhoz értünk, amit nem tudtunk kikerülni, és ami nagy valószínűség szerint a külvilágba vezetett. Nagyon reméltem, hogy fentebb nem fogunk újabb öltönyösökbe botlani, mert a cipekedés épp elég erőnket szívta el, így nem nagyon tudnák harcolni.
Nagy küzdelmek árán, de sikerült felcipelnünk a férfit ezeken a lépcsőkön, és innen már végre sima és ellenségmentes utunk volt. Igaz meglepődtem, ahogy elmentünk egy tükör előtt, ahogy láttam Lynn szemében is a döbbenetet, de, hát erre számítani lehetett abból, amin keresztül mentünk.
Kiérve a felszínre mélyet szippantottam a friss levegőből, de már tudtam, hogy elég nagy tömegre számíthatunk, hiszen egy ideje már hallottam a hangok morajlását.
Mindenki ott volt, akit egy ilyen helyzethez csak riasztani lehetett: mentők, tűzoltók, és az elmaradhatatlan kommandós csapatok is. Gondolom az iskolából riasztotta őket valaki.
Mikor Lynn fellelkesedve mondta, hogy meg vagyunk mentve, részben igazat adtam neki, de azért szívesen felhívtam volna a figyelmét a felénk induló pár marcona fegyveresre, de mire szólhattam volna, már megelőztek.
Mosolyogva hallgattam Lynn felháborodását, ami valahol jogos volt, csak hát ezeket az embereket ez igazán nem fogja meghatni, ami be is jött.
Mikor másodszor dörrentek ránk, nem akartam bajt, ezért oda szóltam Lynn-ek is.
- Tedd, amit mondanak, ha nem most akarod szitává lövetni magad! Úgy látszik kicsit idegesek a fiúk! – küldtem egy halvány mosolyt a lány felé, majd engedelmesen a tarkómra helyeztem a kezem. – Csak semmi pánik srácok! Van egy fegyver hátul a nadrágomba tűzve. – tájékoztattam őket, mielőtt a nyakamba kapok pár 100 kilós kommandóst, habár amennyire idegesen táncolt az ujjuk a ravaszon, még így sincs kizárva.

//Én is köszönöm – Klassz volt ! //

Kedves naplóm! Nem untatnálak életem legrosszabb napjának minden unalmas részletével, így inkább rá is térek a lényegre. Mikor a nap első sugarai bekukucskáltak szobám lehúzott redőnyén, még gyanútlanul fordultam a másik oldalamra az ágyban, de aztán a telefon csörgése véget vetett mindennek. Félálomban nyúltam a készülékért, s ami utána történt, abba azóta is belefájdul a fejem, ha rá gondolok...

Ahhoz képest, hogy egy elvileg szigorúan titkos bázisról tört ki a három szökevény, szokatlanul nagy a nyüzsgés a bejárat körül. A trió még eszméleténél lévő tagjai persze boldogan üdvözölték a kordon mögött vesztegelő mentőautókat, és tűzoltókat, ám a rájuk rontó gázálarcos kommandósokat már nem fogadták maradéktalan lelkesedéssel. Lynn méltatlankodásának az lesz a jutalma, hogy az egyik katona közelebb lép hozzá, s mivel nem lát benne komoly fenyegetést, ezért a ravasz meghúzása helyett csak fegyverét emeli fel, azzal a szándékkal, hogy jól a fejére sózzon a puskatussal, ezzel elhallgattatva a némbert. Már lendülne előre, mikor egy erős kéz megragadja munkaeszközét hátulról, meggátolva minden további mozdulatát.
-Le a fegyvert! MINDENKI! - Üvölti egy tábornoki egyenruhát viselő férfi, a vegyvédelmi álarctól eltorzított hanggal. - Velünk vannak, átengedni őket, AZONNAL! - A katonák mint a villám ugrálnak félre a két nő útjából, ezt követően pedig futólépésben szaladnak be az ajtón, ahol az imént jöttek ki a felszínre hőseink. Lex-et elviszi a két mentős, kinek a Tábornok az előbb intett, a két nőt pedig maga után parancsolja a kocsijába, melyet rendhagyó módon nem a mellé kirendelt sofőr vezet, hanem ezúttal Sheena...

A lényeg, hogy meztelenül ébredtem egy motelszobában, s a testem kokainnal volt beterítve. Az ágyban egy prostituált feküdt, az egyenruhámat pedig nem találtam sehol. Azt hittem, a karrieremnek lőttek, de szerencsére a bázison hihetetlen nagy fejetlenség volt, így aztán észre sem vették a hiányomat, sőt, egyesek esküdöznek, hogy láttak, és még ordítottam is velük. Jó gyerekek mind, megérdemelnek egy hét eltávot, ami pedig engem illet, remélem, hogy ez az egész a kettőnk titka marad.

//Idézet Flanders Tábornok naplójából.//

...mivel ő természetesen azonnal átlátott társa álcáján, és Lynn is feldúlt lelki állapota miatt nem ismerte fel vőlegényét a tábornokban, egészen addig a pillanatig, mígnem az lehúzta fejéről a zöld álarcot, és szorosan magához ölelte őt a hátsó ülésen.
-Jól vagytok? - Kérdi, könnyeivel küszködve. Természetesen ennek semmi jelét nem mutatja odakint, hisz nem illene hozzá, és egyébként sem lenne szép tőle, ha azok után, amiken szegény menyasszonya keresztülment, még ő is elkezdene lelkizni. - Most már minden rendben lesz.
~Mert ha még egyszer valaki a közelébe megy, azt én...~
-Sheena, fordul a vezetőülésen szorgoskodó nőköz - köszönöm, hogy vigyáztál rá...
Mikor meglátta, hogy Lynn nem fekszik mellette reggel, még nem gondolt semmi rosszra. Normális esetben persze azonnal gőzerővel működésbe lépett volna a paranoiája, de az utóbbi pár hónapban belé adagolt tonnányi boldogsághormon lassanként kigyógyította belőle...kár volt. Mikor egy órával később unalmában bekapcsolta karóráját, és meglátta, kik keresték, ráadásul honnan, már cseppet sem volt nyugodt, és ezen a helyi hírek sem segítettek. Csaknem fél éve történt az utolsó erőszakos bűncselekmény a környéken, mikor pár őrült bérgyilkos Rambót játszott az erdőben két mutánssal, most pedig kihívják a hadsereget? Még szép, hogy azonnal lenyomozta Lynn telefonját! Sajnos valami blokkolta a telefonja jelét, de hála az égnek ez még mindig a 21. század, így a google maps méterre pontosan meg tudja jeleníteni, merre járt, mígnem eltűnt a térképről, így nem volt nehéz rájuk akadni, a probléma csak itt kezdődött. Bárki is rabolta el őket, volt már dolga teleportálóval, hisz védekezett ellenük. A bunkerben lévő gázok egy normális emberben nem tesznek kárt, de ha valaki a semmiből bukkan fel, és egyenesen a tüdejébe jut, az azonnal meghal, vagy még rosszabb. Fájó szívvel, de ott kellett hagynia őket, hogy más megoldást találjon, mielőtt késő lenne. Szerencsére a kanadai rendvédelmi erők utálják, ha valaki titokban ilyesmiket művel, az otthonukban...
-Ezt sosem felejtem el neked.
~Viszont ezek után kizárt, hogy az államokban maradunk, vagy a földrészen. Már rég el kellett volna tűnnünk innen, de neeem, azt hittem, nem lesz semmi baj, hisz itt vagyok én, akivel nem mernék ezt megtenni. Tévedtem, Úgy tűnik újra meg kell tanulnom mit jelent profinak lenni, mert addig magamra sem tudok vigyázni, nemhogy a családomra...
-Szívem, mi lenne, ha kivennénk egy kis szabadságot? Ismerek egy helyet, ami nagyon tettszene neked, és senki sem bánthatna ott...

//Szál vége, köszi a játékot.//