McDonald's

*Kicsit csodálkozva hallgatja a történetet az emlékek elvesztéséről, de inkább csak azért, mert nem számított ilyen kitárulkozásra. Félmosollyal konstatálja Electro lovagiasságát, belép az étterembe, majd bevárja a férfit.*
~ Fura, hogy egy ilyen helyen beszélgetünk erről, isteni irónia. ~
- Már nem félek tőled, túlságosan merev vagy ahhoz, hogy Kicsi-Electro kiélhesse a féktelenségét, legfeljebb részegen ártanál nekem. - *Válaszol könnyed csevegő stílusban, és az egyik rövidebb sor felé veszi az irányt.* - Különben szerencsésnek is nevezhetnéd magad, sokan szinte bármit megadnának azért, hogy felejteni tudjanak. Ha egy nap kiderül, hogy te is közéjük tartoztál, és a saját kezed van az amnéziádban, akkor majd mindenképpen hívj fel, meg akarom tanulni a trükköt. - *Azon tűnődik vajon lesz-e fent hely, szívesebben ülne oda.* - Biztosan rájöttél, hogy sok dologra kapható vagyok, tőlem játszhatjuk azt is, hogy segítőkész vagy és önzetlen. - *Megvonja a vállát, komolyan beszél.* - Vagy lehetnél igazi önmagad, a zsarnok, aki... hogy is mondtad? "Megteszi, mert megteheti". Rég ráuntam a joviálisan örökké mosolygó, comme il faut nyárspolgárokra, de ha emiatt nem kell hallgatnom az üres fenyegetéseket, akkor egy délutánra átvedlek. -
~ Szívesen beszélgetnék arról, mi történt vele pontosan, de ahányszor éreznék valami együttérzést iránta, rögtön szembesít vele, hogy a túszának tekint. Oké, legyen ahogy kívánja, lehetek jó kislány is; csak ha tényleg ezt akarná, akkor miért pont értem volna hajlandó idáig eljönni? Közönséges emberekből egy tucatot talál minden ujjára, akik szívesen ebédelnek vele, az erőszakos énjének pont arra van szüksége, hogy megkapjon valamit, amiről tudja, hogy nem kaphatja meg. Whatever, nem vagyok a pszichológusa, ha hétköznapi témákról szeretne beszélgetni, akkor majd azt hallgatom. ~

- Abban ne légy te olyan biztos. Attól még, hogy én a jófiúk táborát erősítem, néha velem is elszaladhat az a bizonyos paci. Ha valóban nem félnél, már rég nem rejtenéd előlem el az arcodat. De te félsz, mindentől és mindenkitől. Csak azt nem tudom miért? Milyen titkokat rejtegetsz? - Kérdezek vissza. Valóban felkeltette az érdeklődésemet, bár ne tudtam eldönteni, hogy azért-e mert néhai önmagamra hasonlít vagy csak a titkát akarom megtudni. Amikor az amnéziámról kezdett beszélni, inkább magamhoz intéztem a választ, mintsem neki. - Persze, kaptam egy második esélyt. Szokták mondani. Ám én nem így érzem. Néha félek, hogy régen olyasmiket követtem el, amikről éjszakánként álmodok. Mi van, ha nem voltam jó ember? Ha ártottam másoknak? Szereztem vajon ellenségeket? Néha Alex, a tudás hasznosabb, mint az édes tudatlanság. - Hallgatok el. A lányka következő megjegyzését már el is engedem a fülem mellett. Inkább a menüket kezdtem el nézegetni, majd amikor mi kerültünk a pulthoz leadtam a rendelésemet, majd felé fordultam. - Én egy extra McChicken menüt kérnék Sprite-tal, két sajtburgert, egy almás rétest és egy epres McFriest. Alex, te mit kérsz? -

- Ugyan ezt, és hozzá egy kávét is. - *Megvárja, míg a kiszolgáló a felvett rendeléssel vagy más vásárlókkal kezd foglalkozni, csak aztán folytatja.* - Bizonyára civilizációs betegség, de a külső már egy ideje az önkifejezés eszköze, ami gondolom neked is feltűnt, Mr. Bőrdzseki. Ez a viseletem pusztán annyit sugall, hogy nem kívánok közösséget vállalni az arctalan tömeggel. Ha ezt félelemnek nevezed, hát legyen, elvégre tényleg van abban valami félelmetes irónia, ha csak egy arc eltakarásával tehetünk szert igazán arcra. - *Sokszor átgondolta már ezt, ha nem volna kötelező, akkor esze ágában sem volna így öltözni, de ha már nem tehet mást, akkor egy kis racionalizálással enyhíthető a probléma.*
- Furcsa dolog a hazugság. Ha nem derítenek rá fényt, akkor szégyen helyett csak lelkiismeret furdalásban lesz részed - mármint a jobbaknak. Azt mondják, hogy bizonyos élethazugságok olyan erősek, hogy még kitalálóik sem ismerik fel, mikor megtévesztik önmagukat, ettől függetlenül a lelkük háboroghat egészen mélyen. Különös, hogy nem emlékszel a korábbi életedre, és mégis rettegsz, hogy szörnyű dolgokat követtél el. Azonban a helyzet az, hogy nem amiatt érzed ezt valójában, mert valamilyen borzalmakat tettél, hanem mert felettébb valószínű, hogy egy hazugságban élsz. Az a kép, amit tudatosan felépítettél magadról - vagy mások építettek fel benned -, egy hazugság. Kis-electro próbál emlékeztetni erre, egyelőre jobbára sikertelenül, de várjuk ki a végét. - *Biztosan mondaná tovább is, de ekkor a kiszolgáló visszatér, és ismét elvonja Electro figyelmét.*
~ Még ha csak egy jól megkomponált blöff sorozat is az élete, ő legalább elhitetheti másokkal, hogy mennyire közéjük tartozik. Még mindig azt mondom, hogy néha jobb egy kényelmes hazugság, mint... ez. Persze mindenkinek van saját keresztje, Electro is nyilván az ő verzióját tartja a legnehezebbnek. ~

Miután Alex is feladta a rendelését fizettem és vártuk a kiszolgálást. Ám a lány nekiállt magasröptű beszédének, melyhez valahogy nem volt kedvem. Kezdtem nagyon úgy érezni, hogy ez a kis pöttöm lány ki akar engem oktatni. Ez pedig mint tudjuk sosem volt ínyemre. Egyetlen ember volt e Földön, akitől az ilyesmit elfogadtam vagy eltűrtem... a professzor. De mára ő is halott. Szóval jelenleg momentán nincs senki, aki kioktathatna az életről jogosan. Ahhoz én már túl sok mindenen mentem keresztül és még fogok is azt hiszem. Viszont a Mr. Bőrdzseki-s szóra elvigyorodtam. ~Illik hozzám azt hiszem...~
- Nem civilizációs betegség ez, néz csak rá a természetre. És ezzel éppen hogy azt sugallod, hogy az arctalan tömeg része akarsz lenni. Bár nekem leginkább azt juttatja eszembe, hogy valaki vagy valami elől rejted el az arcodat. Mert való igaz, hogy itt jól elbeszélgetünk, de kapucni nélkül maximum a hangod az, ami segítene felismerni téged. De, ha láttam az arcodat, onnantól már sokkal könnyebb dolgom van a későbbiekben. - Hallgatok el. A többivel egyenlőre magam sem tudok mit kezdeni. Majd miután megkapjuk a tálcáinkat mégiscsak elmondom a véleményemet a dologról.

- Nem érzem hazugságnak a mostani életemet. Az, hogy más voltam előtte igen valószínű. Általában az amnéziásokkal ez így van. Amint tiszta lappal kezdenek, teljesen más személyiséggé válnak. Sokszor jobb emberré, mint amilyenek előtte voltak. Jó okom van feltételezni, hogy olyasmiket is tettem, amikre ma nem lennék büszke... - Harapom el a mondat végét. Szám vonallá vékonyodik, ahogy összeszorítom. A hangulatom pillanatok alatt borongóssá vált és ez sosem vezet jóra. Legalábbis eddig így volt. ~No, de várjuk ki a végét!~ Nem szeretek emlékezni azokra a homályos képekre, melyeket valahonnan a tudatom legmélyéről előhívott Xavier. Persze örültem az emlékfoszlányoknak, de sajnos csak olyan dolgokat láttam, amik elborzasztottak. De persze erről nem beszéltem senkinek a professzoron kívül. Ő pedig rém megértő és jóindulatú volt irányomban. Inkább biztatott és az amnéziám pozitívumait emelte ki. Ám a halálával az egyre szaporodó, majd mindennapossá váló rémálmok megjelenésével már nem volt kihez fordulnom. Így magamba fojtottam ezeket a dolgokat, melyek leginkább dühössé tettek.

*Az emelet szebb kilátást ígér, így a lépcső felé indul. Fent van pár üres asztal, szerencsére nem a legforgalmasabb időben jöttek, késő van már az ebédhez.*
- Én csak azt mondom, hogy talán éppen az a baj, hogy a régi személyiséged büszke volt azokra a tetteire, nem benne van a hiba, hiszen ő legalább önazonos módon viselkedett. - *A szívószálat az üdítőjébe teszi, és iszik egy kortyot.* - De minek beszéljünk valakiről, aki félig halott, félig gyámság alá került, mikor itt vagyunk egymásnak mi ketten? Szóval, hogy lettél testnevelés tanár? Felébredtél emlékek nélkül, a tükörbe néztél, és biztos voltál benne, hogy ez a neked való hivatás? - *Kérdi kíváncsian, lehet hallani a hangján, hogy ugratja Electrot. *
~ Sokszor előfordul, hogy a kiöregedett vagy lesérült sportolókból tornatanárok lesznek. Az amnézia vajon belefér a sérülés kategóriába? ~

Előhalászom a dögcédulámat, majd megmutatom, hogy a lány is jól lássa a belegravírozott "Electro" nevet és a besorolási számot.
- Egy telepata segített az emlékeim egy részét visszahozni. Csak időközben meghalt. Annyit tudok, hogy valaha katona voltam, valószínűleg a tengerészgyalogságnál és parancsra ártottam másoknak. - Szinte fájdalmas grimasz jelenik meg képemen, ahogy felidézem azon homályos képfoszlányokat, melyeket a professzornak sikerült "kimentenie".
- Hogy hogy lettem tanár? Nos hosszú út vezetett odaáig. Valójában annál sokkal fontosabb munkám van, de kellett valami "fedőfoglalkozás", amiért a professzor iskolájában vagyok. - Elhallgatok inkább, mielőtt még olyat is elmondanék, amit nem kéne és némán bontom ki a dobozából a szendvicsemet, majd nagyot harapok belőle.
- Mmm... ez isteni. Láss neki te is, mert kihűlve nem a legfinomabb. - Próbálok terelni, majd az italomból kortyolva folytatom a szendvics elpusztítását.

*Nem kell kétszer kérni, hogy kezdjen neki az evésnek. Ez különben nem tántorítja vissza attól, hogy tovább beszéljen, legalábbis hogy megpróbálja. Az első néhány szava teljesen érthetetlen, csak nagyon távolról hasonlít a "jó étvágyat"-ra. Ahogy ismét képes rá, folytatja.*
- Szóval katona. Azt hiszem ezt még az egyik lehető legjobb indok arra, hogy másoknak árts. Még a galamblelkű filozófusok többsége is egyetért abban, hogy egy tökéletes állam őreinek igenis kegyetlennek kell lennie a külső fenyegetésekkel szemben. Nálad nagyobb kaliberű gyilkosok is kaptak már felmentést pusztán azért, mert parancsra cselekedtek, emiatt nem érdemes emészteni magad. - *Elmosolyodik.* - Azért nyugtass meg, ugye az említett telepatát, aki annyit segített neked, nem te tetted el láb alól? -
~ Ha tovább maradok otthon, akkor nekem is katonának kellett volna állnom, mondjuk nem lett volna túl nagy kihívás valamiféle mentességet szerezni az egészségi állapotomra hivatkozva. De ha belegondolok, hogy a legtöbb gyerekkori barátom kiképezték sok más között a gyilkolásra is... Amilyen kalandosnak hangzik, annyira viszolygok is az ilyen tudástól. ~

- Ez ennél bonyolultabb. Afféle bérgyilkos voltam. De még túl sok részlet vész a homályba. Azonban amit eddig megtudtam, az egyáltalán nem tetszik. - Húzom el a számat, majd nagyot kortyolok az italomból. - Nem én voltam, az egyik közveszélyessé vált tanítványa, ha jól tudom. Hallottál már Főnixről? - Érdeklődöm. Az én ismereteim is meglehetősen hiányosak, de a történetet nagyjában-egészében ismerem már. Gyakorlatilag megőrült a lány és miután végzett a barátjával, később a mentorát is eltette láb alól. Szomorú egy história, ugyanakkor elgondolkoztat. ~Vajon nálam is van olyan, amitől bekattanok? Olyasvalami, ami úgymond átkapcsol bérgyilkos üzemmódba?~ Fogalmam sem volt, minden esetre önkéntelenül is elemezni kezdtem a Főnix és köztem lévő, lehetséges hasonlóságokat. Az étkezés további részében inkább azzal foglalkoztam, hogy szótlanul pusztítsam el azt, ami még előttem van. Majd mielőtt még újabb kínosra forduló irányt venne a csevegésünk, megkérdeztem Alexet.
- Én megyek még egy körért. Te kérsz még valamit? - Tudakoltam, mielőtt felállva elindulnék a pénztárakhoz.

Rég volt már bennem némi szemét. Pláne ilyen finom.
~Ha nem tudnám, hogy nem így van. Azt hinném kokaint tesznek bele, hogy kialakítsák ezt a függőséget. Pedig csak az a sok e betű megfelelő mértékű keveréke és az orrban lerakódó anyagok amik ilyenkor szabadulnak fel, hogy még inkább megkívánd...
A hosszú eszmefuttatásra bőven akadt időm. Egy eléggé bizonytalan illető mögé sikerült bekeverednem. Láttam, hogy nem túl biztos a dolgában.
~Még nem volt Mc-i-ben vagy mi?
Finoman megkocogtatom a vállát, amint rám figyel a lány (Amélie) rámutatok a fenti kéepknél egy ínycsiklandó burgerre.
-Bocsáss meg, látom kicsit gondban vagy. Ha megengedsz egy jó tanácsot, azt próbáld ki.

Köszönetét egy mosollyal elfogadom.
-Valóban? Merről jöttél?
Miután megkapta az adagját én is rendeltem 2 menüt. A reggelit már pedig pótolni kell! Miután kikaptam, fordultam és léptem kettőt mire ismét a lányba botlottam. Mellé álltam és kerestem egy asztalt.
-Ó, még egy Jó tanács... Ne délbe próbálj ebédelni...
Az egyik sarokba nagy a mozgolódás, indulni készülnek. Intek a fejemmel.
-Gyere, ott lesz egy hely.
Az emberke közt át libbenve közeledtem az üresedő helyre. Amikor felemelték a tálcát az enyém már félúton volt az asztal felé.
~Sosem hittem, volna, hogy hasznot húzok még valaha is a székfoglalóból...
Miután birtokba vettem a birtokba vehetőt körbenéztem és tekintetemmel a lányt kerestem. ha megtalálom intek neki, hogy jöjjön oda.

-Francia ország, ott még nem jártam.
Mire oda ért én nem bírtam megállni és nekikezdtem a sült krumplinak.
-Na igen, üdv New York ban. A város mely sosem alszik. Meglehet szokni a tömeget is. Csak vigyázz az értékeidre. Hívom fel figyelmét a mindenütt jelenlévő bűnözésre.
-Például a széktámlára akasztott holmiknak gyorsan lába kél... Bon apetit
Válaszolok két szál között. Miután biztosítottam a gyomromat afelől, hogy kap élelmet van időm a formaiságokon gondolkozni.
-Bocsáss meg milyen bunkó vagyok. Gregory. Benned kit tisztelhetek?

Látva, hogy már az ölébe is kapta a táskát elmosolyodom.
-Semmi, gond Amélie. Üdv New Yorkban
Színpadiasan széttárom a kezemet. Az első burgerem után megtörlöm a számat és a kezemet is a szalvétával. Ezalatt rendezem a fejemben felgyülemlett gondolat sort és némi finomítás után mondattá formálom.
-A következő tanács, hogy ha vállalok idegen vezetést. Élj a lehetőséggel.
Erre megeresztek egy barátságos félmosolyt. Tekintetemet egy pillanatra a kint gyülekező tömegre vetem. Biztos megint valaki rosszul lett... Fene se tudja. Mintha mi sem történt volna belekezdek a második adagomba.

Széttárom a kezem és végig nézek magamon és tekintetem megáll a lányon.
-Komolyan... úgy nézek ki, mint aki rá van szorulva 1 csinos társaságon kívül bármire is?
Kérdezem jókedvűen. A mosoly gyorsan láb hagy az üveg csattanásától. Odafordulok és érdeklődve nézem a műsort. Meglepően nyugodtan ahogy a legtöbben. Jómagam már nem egy ilyet láttam és nem egy ilyenben vettem aktívan részt.
-Erre felé viszonylag gyakori az ilyesmi. De így panorámából régen láttam.
Ami ez után következik az viszont jócskán a ritkaság kategóriába megy. Ahogy az áldozat az üvegnek préselődik az elkezdi magát megadni. Egy szempillantás alatt repedések százai, vagyis inkább ezrei szaladnak szanaszéjjel az üveg felületén. Aztán az áldozat mire kimondhatnám hogy megszentségteleníthetetlenségesketéseitekért vagy, hogy jehovva addigra az üveg átszakadt és az illető berepült az épületbe, elsodorva az ablaknál ülők étkét majd a miénket is és a boxunk falára felkenődve megállt. A becsapódás erejét tarkóval tompította. Szinte biztos voltam, hogy sebnki nem állhat Amélie és közém. Részben igazam is volt, ez feküdt. Meglepődött arckifejezéssel néztem át a mozdulatlan test felett a lányra.
-Na ez már kimondottan ritka...
Az ablakon bemászó izmos behemótra pillantottam. Egész szépen be volt szteroidozva, de valami azt súgta, hogy ez nem emberi erő volt. Megrökönyödve ültem és vártam.
-Olyan mint a T-rex... nem mozdulsz nem lát...
~Legalább is remélem...

-Psszt...
Csitítom a lányt. A fekvő betegünkre nézek aki óvatosan nyitogatja a szemét. A közeledő ragadozó már nyúlt volna a lábáért amikor is az felült és lendületből képen törölte az ipsét. Az arcából ítélve sokkal inkább 1 betontömbbe ütött mint egy ember képébe. A T-rex ismét megragadja korábbi frizbijét és kivágja az utcára. Ahogy fordult utána a box oldalából kihúztam némi anyagot amiből alumínium basebol ütőt kreáltam és azzal a lendülettel amivel felálltam tarkón is vágtam. Nem tudom megérezte e de nekem könyékig megsajdult a kezem az ütéstől. Az ütő pedig elhajlott.
-Hú B+...

Nem mondom, hogy megért egy próbát az előző ütés. Amélie egy erős rántást érez amikor megragadja a kezem. Vele egyetemeben én is érzek egy erős rántást csak mellkas tájékon. Mire észbe kapok mér farkas szemet nézek a sötét tekintetű, buta, ám annál erősebb illetővel aki játékos könnyedséggel emelt el a talajtól.
-Fuss!
Szólok a lányra aki lehetőleg a szemlélődő tömeghez siet. Két kezemmel szorítom, vagy inkább kapaszkodok vaskos csuklójába fogva tartómnak.
-Figyu, beszéljük meg civilizáltan...
~A kő és a civilizáció, jó vicc...
Ha már a köveknél tartunk egy szép nagy darab épp kiáltásom után törik ripityomra a T-rex tarkóján. Korábbi áldozata meglepően jó bőrben van. Túl jó bőrben ahhoz képest, hogy felszántották vele a fél környéket.
-Valaki igazán hívhatna egy rendőőőŐŐŐŐ...
Végig se mondtam de már lőszerként repültem az elsődleges célpont felé...

A röppályám másik végén ácsorgó illető szintén könnyű szerrel kap el. Majd mint valami rongybabát, aminek fáj a becsapódás, egy laza mozdulattal lerak a földre. Így közelebbről megnézve nagyon hasonlít a másikra. Szinte ugyan úgy fest. Arcra mindenféle képen, csak fele annyira sincs kigyúrva. A falnak támasztva ülök és fogom a fejem mire a leányzó oda ér.
-Csak segíteni próbáltam... de úgy néz ki ezek ikrek, vagy legalább testvérek...
Lassan feltápászkodom a földről. A lány félbehagyott szava egyértelmű volt. Bólintással kifejeztem egyet értésemet. A két mutáns pedig ismét egymásnak esett különféle berendezési tárgyakat vágtak egymáshoz. Közben a háttérben hallani, hogy egyesek a rendőrséget hívják. Kézen ragadom a lányt és elkezdem húzni finoman az ablak felé.
-Menjünk ki mielőtt ránk döntik az épületet.
Miután kijutottunk az ablakban állva szemléltem kettejük harcát.
-Úgy tűnik ezekben nem sok minden tesz kárt...
Rossz előérzetem támad amikor az egyik asztallapból frizbi lett és a pályája akár minket is eltalálhat.