Natsumi japán étterem

*Mély levegőt vesz, miközben tekintetét az elé táruló japán étteremre emeli fekete napszemüvege mögül. Láthatóan már megjárt pár másik helyet, hisz a sötétszürke öltöny amit visel egészen újnak tűnik, arról nem is beszélve, hogy a kölcsönvett példányokkal ellentétben ezt mintha ráöntötték volna.*
~Tényleg utána kéne néznem legközelebb az adott ország pénznemének, ahelyett, hogy csak egy millát kérek az ottani fizetőeszközből. Mint kiderült, a Rand átváltási rátája nem is rossz, másfelől azt a Román csávót egymillió Lejért kinyírni a 80-as években nem volt valami költséghatékony...~
*Lenéz a kezében tartott, frissen kapott bankkártyára, melyet egész úton görcsösen szorongatott.~
~A kamatokkal együtt, 153 millió dollár, meg az apró. És még mondják, hogy a kétkezi munka nem kifizetődő.~
*Újabb mély levegő, és ezúttal sikerül rávennie magát, hogy belépjen végre a vendéglőbe. Az előzetes szellemeskedéssel együtt is korábban ért ide, mint megbeszélték, de az asztal amit lefoglaltak szerencsére már szabadon várja őt. Kicsit aggódik, nem is annyira a találkozó miatt, mint inkább, hogy mit fog rendelni. Egyszer evett már Japánban, de tekintve, hogy ott is nyílt már McDonald's, az a tapasztalat itt most nem fog segíteni rajta...*
~Hihetetlen, hogy személyesen akart velem találkozni. Na nem mintha bánnám a dolgot....és biztos nem harap....annak ellenére amit hallottam róla.~
*Helyet foglal, és úgy várja, hogy megérkezzen Emma Frost, a legszexisebb, és legveszedelmesebb üzletasszony Manhattan-ben. Legalábbis ezt hallotta mindenkitől...*

A részvényeim, az én drága kis részvényeim! A cég dolgai mindig is érzékenyen érintettek, és ez… Ez a baki… Hihetetlen! Újra s újra átnéztem a számlát, elmém erejével megérintettem azt a kis egérfarknyi gondolatvilágát a brókernek, s tomboltam. Azzal, hogy harminc százaléknál többet szerzett meg az a férfi annyit tesz, hogy beleszólhat a cég vezetésébe. Ez pedig, itt pedig igen finoman fogalmazok, nincs igazán ínyemre. Mintha csak hirtelen szereztem volna magamnak egy társtulajdonost. Valahogy szólóban jobban boldogultam. Pár órás dühöngés után, melyek erejét sokan megérezték, még ha a forrását nem is ismerhették, lassacskán megnyugodtam. Végülis csak egy férfiról beszélünk. A férfiak pedig, nos… Úgy gondoltam épp ideje lesz annak, hogy utána nézzek a titokzatos vásárlónak.
Itt jött az első bökkenő. Nem találtam róla SEMMIT sem. Egy név, bankszámlaszám, és ennyi… Ha nem a saját végemről lett volna szó akkor érdekesnek találom a történtetek. Jelen esetben azonban ezer meg egy kérdés futott át a fejemen. A céges vetélytársaim akarnak rosszat nekem? Felbéreltek volna valakit a cégem megdöntésére? Nem rossz terv. De én egy ilyenbe csak akkor vágnék bele ha személyes indokok is vezérelnének. Hmh… Lehet tényleg bajban vagyok.

Egy aranyszín ruhát választottam az estére, már csak a világ bosszantására is. Mély dekoltázsú, a hátán egészen kivágott darabot öltöttem magamra, hozzá illő magas sarkú cipőkkel, s egyszerű kis laptáskával. Szeretem a japán ételeket, az étteremet is felkapták az utóbbi időben, szóval ez csak azt jelenthette, nekem is meg kell jelenni. Kicsit késve, csupán öt percet, mely az én esetemben igazi kuriózumnak számított, jelentem meg az étteremben. A főpincérhez lépve, nem is nézve igazán körbe, kérdeztem meg merre is lehet a partnerem. Bosszantó volt, hogy nem találtam róla semmilyen személyes adatot. Nade egy fényképet sem?! Ez különösen idegesített. Lehet egy régi barátról lesz szó? Elnyomva az idegességet magamban, tartva attól, hogy megismétlődik az előző kis incidens, követtem a pincért az asztalig. Ahol… Hmh. Rosszabbra számítottam.

- Mr. Rejtélyes Idegen. Már nagyon vártam a találkozót. – najó, nem így hívták. De kibőjt belőlem a kisördög. Néha megesett…

*Mivel ideje akad bőven, ezért hozzálát az étlap áttanulmányozásához. Mindenképpen ki akarja ismerni a Japán konyhát, nehogy véletlenül csigát rendeljen, mely remekül mutatja mennyire nem ismeri azt jelenleg. Tíz percnyi keresgéléssel később egy Jingisukan nevű fogás mellett dönt, ami kellően ártalmatlannak tűnik. Elégedetten dől hátra székében, és úgy várja, hogy vacsoravendége is betoppanjon.*
~Kíváncsi vagyok mit szól ahhoz, hogy megvettem a cég harmadát, minden esetre aki felhívott a találkozó miatt, elég feszültnek tűnt valamiért. Á itt is van...~
*Gondolatban próbált felkészülni a pillanatra, amikor a nő belép az ajtón, és tényleg nagyon próbálta arra edzeni magát, hogy ne essen le az álla, amint meglátja Ms.Frost-ot, ám vannak dolgok, akik elkerülhetetlenek az életben. Szerencsére annyit azért használt a felkészülés, hogy legalább amire felé nézett, összeszedje magát, és ne csak bámulja Emma-t.*
~Jézusom, ilyen jó nő, és talán még 5 percet sem késett, tutira nagyon felbosszantottam.~
*Mialatt a hölgy az asztalához sétál, Szellem nyugodtan feláll helyéről, és úgy üdvözli újdonsült üzlettársát.*
-Ön pedig minden bizonnyal Emma Frost, a Wall Street királynője.
*Enyhén előredől üdvözlésképpen, ha már a japán kultúrában ez a szokás.*
-Hasonlóképpen. És kérem szólítson csak Idegennek.
~Ez a találkozó sokkal érdekesebb lesz, mint amire számítottam. Ritka, hogy humora is van az ügyfélnek.~
-Kérem foglaljon helyet.
*Miután Emma leült, ő is hasonlóképpen tesz. Tekintve, hogy eléggé felkapott a hely, még van néhány percük, amíg megkapják az étlapokat, arról nem is beszélve, amíg elkészítik az ételt, szóval idejük mint a tenger.*
~Más kérdés, hogy étlapot már szereztem egyet...~
-Szóval. Minek köszönhetem, hogy megkeresett?
*Folyamatosan tartja a szemkontaktust, ami tekintve, hogy ki is ül vele szemben nem is olyan könnyű feladat.*

Finom mozdulatok, édes kis semmiségek. Figyelte a másikat, folyamatosan csak a múltja érdekelte. Ki lehet ő, mit akarhat, és egyáltalán… Miért nem próbálkozott az erejével? Túl korainak érezte. Szeretett találgatni. Ízlelgetni a másikat, felmérni normális képességeinek a határát, s… Megmerítkezni az édes bizonytalanságban melyből tudja, úgyis van kiút. Szóval belement a homo sapiensek játékába. Miért is ne tette volna? A másik nem volt olyan szörnyű, hogy hamar elrontsa a varázst, az illúziót melyben élhet.

- Az anyám mindig azt mondta, hogy ne álljak szóba idegenekkel. Mégis, mit tehetnék most? – hátra dőlve a székben, hamiskás mosolyát az étlap mögé rejtve, tanulmányozta a különböző ételcsodákat melyeknek nem is értette a jelentését. Az ilyen esetekre egy már jól bevált taktikája volt, s mint mindig, most is azt követte. Vegetáriánus menü. Csak zöldség, semmi hús, semmi tévedés. Milyen kínos is lett volna ha a fél estét a mosdóban kénytelen költeni… Sajnos egyszer, a klubban töltött parti után akadt egy ilyen estéje. Azóta nem bírja a tonhalat. Még a gondolatáról is heveny rosszullét fogja el.

- Azt gondoltam, ha már üzleti partnerek lettünk, illenék méltóképp megünnepelni. – tette le az étlapot, s pillantott a férfira. Néha nehéz volt nála eldönteni, hogy egyszerűen csak kacérkodik az emberrel vagy komolyan is gondolja azt amit mond. Ez leginkább azért volt mert néha még ő sem tudta igazán eldönteni.

- Elmesélhetnénk egymásnak milyen terveink vannak, célok, jövőkép… ~ hátsó szándékok, és… nem utolsó sorban méretek. ~ - tette hozzá gondolatban a ki nem mondott kis mocskos megjegyzéseit melyek ott izzottak kék lélektükreiben. Ezt a szép pillanatot zavarta meg a pincér holmi rendelések felvételével zargatva őket. Emma, visszazökkenve a rideg üzletasszony szerepébe, mely jó védelmet biztosított számára a mindennapokban, unott, közönyös hangon adta le a rendelését.

- Egy vegetáriánus tálat, evian ásványvizet, természetesen szobahőrmérsékeleten, és… Oh, mi is annak az italnak a neve? Amit ott isznak? Mindegy. Abból kérünk még. Oh, és európai étkészlettel kívánom elfogyasztani a menüt. – a pincér némi értetlenkedése után hozzáfűzte a nem túl bonyolult megfejtést. – Kés, villa. Remélem ismerik. – Emma maga volt a megtestesült kedvesség… Vagy mégsem? Fogalmazzunk úgy, hogy egyedi volt a humora, s ha valaki nem tudott azon felülemelkedni akkor nem voltak jóban. Nos, akkor sem kerülhettek túl közeli viszonyba ha a másik ostoba volt vagy túl szegény, tehát… Elég sok apró kis tényező elválasztotta a külvilágtól. Minden egyes szavában, elejtett mondatban ott bújkált a biztos tény, ezüstkanállal a szájában született. Ezt nem is tagadta volna. Szellem, ha utána nézett, s miért is ne tette volna meg, tudhatta, gazdag bostoni kereskedő família harmadik gyermeke. Mindent megadott számára az élet a jó kezdéshez. Csak egy furcsa volt a történetben. Az apja, az üzleti körök pletykái szerint, rá hagyta volna a családi cég vezetését. Ő mégis visszautasította azt, pedig egy már felépített birodalomról lett volna szó, s inkább saját vállalkozásba kezdett. Esetleg ez nem is olyan furcsa? Csak a gyermeki dac mely mindenkié? Ezt egy lapnak sem ecsetelte, sőt, mindenki tudta, ha előhozakodnak a tabu témával akkor az interjúnak ott vége is van. Meglehet titok lengte körül az aranyből szőtt vérvonalt.

~Fogadni mernék, hogy Manhattan férfiúi ezerszámra ölnék egymást érte, ha olyan kitüntetett figyelemben lehetne részük, mint most nekem. Szinte igazságtalannak tűnhet óriási szerencsém, hacsak nem vesszük alapul, hogy mennyi valódi harc előzte meg ezt az ebédet....~
-Hallgathat az édesanyja egyébként elsőrangú tanácsára. - Feleli, viszonozva a hamiskás mosolyt, melyet valójában csak sejt abból, ahogy Emma szemei felragyognak.-Persze akkor örökre rejtélyes idegen maradok.
~Ne add el a céged harmadát idegeneknek kislányom. Ez is hasznos intelem lehetne.~
*Újra tanulmányozni kezdi az étlapot, bár korábban már választott. Annál a tatár vezérnek hangzó ételnél ezúttal sem akad semmi ínycsiklandozóra, ezért aztán összecsukja a könyvecskét, és az asztalra helyezi.*
~Ünnepelni? És én még azt feltételeztem, hogy valamiért neheztel majd rám a történtek kapcsán.~
-Nem szeretném elkiabálni, de van egy olyan sejtésem, hogy módfelett a kedvemre lesz önnel együtt dolgozni.
*Emma furcsa játékba kezd, Szellem viszont átkozott legyen, ha meghátrál előle.*
-Nagy vonalakban ezt kell mondjam, hogy nem állok meg, míg el nem értem a csúcsot.
~Az a fránya pincér. Elég bátor dolog volt tőle idetolakodni, miközben a munkahelyén ennyi éles tárgy veszi őt körül.Na jó, higgadjunk le, és lássuk mit rendel Emma.~
*A vegetáriánus menü nem igazán okoz neki meglepetést, ahogy az ásványvíz sem, ellenben amikor az evőeszközökről kezd beszélni, gondolatban hatalmasat csap tenyerével, képzeletbeli homlokára, mialatt a valóságban elismerően biccent.*
~Hogy én erre miért nem gondoltam. Kis híján arra kényszerültem, hogy evőpálcikával egyek, ami mellesleg sajnos nem az erősségem...mázli, hogy szakértővel van dolgom.~
*Miután Emma befejezte a rendelést, és a pincér kioktatását, ő maga is megrendeli a már kiválasztott fogást, és asztaltársasága példáját követve ő is Európai étkészletet kér hozzá. *
-Látom kegyed mindig megszerzi amit akar.
~Mondjuk egy vezérigazgatónál ez nem ritkaság, főleg ha ilyen fiatal. Először azt hittem Apuci hagyott rá egy céget, és amikor kiderült, hogy tévedtem...nos maradjunk annyiban, hogy azért számomra is akadt némi rejtély a vacsoravendégem körül. Vajon csak erélyes, és azért utasította vissza apja segítségét, vagy más is húzódik a háttérben? Karrierem során tanúja voltam pár csúnya családi perpatvarnak...többnyire szomorú véget értek. ~

- Igen. Mindig. – mosolyodott el, azzal az édes kis cinkos mosollyal melyet az ilyen estékre tartogatott. Ebből sosem csinált titkot. Emma Frost, a Jégkirálynő, a wall street-i boszorkány. Olyan sok gúnyos megszólítással illették már. Csak egy dolog volt egy az összesben, a dícsérő kis jelleg mely ott lapult a sorok mögött. Mégis, ki merte volna nyíltan becsmérelni?

- Nem tudom. Vajon tényleg élvezet lenne a közös munka? Elég szigorú vagyok. Sokat dolgozom. Nem pihenek. Így mások sem… - a régi kis cinkosság ott lapult ajkai szegletébe de az volt az igazság, hogy ezt komolyan gondolta. Szellem hallhatta már, egy hajcsár volt ha a cégéről esett szó. Nem tűrte a lazsálást vagy a félrebeszélést. Ám a pénzben sem fukarkodott. S a legtöbbeket ez vonzotta hozzá. Egy szalvétával játszadozva, mely ott volt előzőleg asz asztalon, nézett fel:

- Az idegenektől félni szokás. – szólalt meg, a pillanatnyi csendet törve meg ezzel, ahogy előrébb dőlt a székében.

- Főleg az olyan idegenektől akik nem ismerik az akadályokat. Hiszen…ha úgy vesszük… Akár én is lehetnék egy. – Emma nem cicózott. Még ha a virágnyelvet is követte, mely oly népszerű volt az üzleti körökben, erősen célzott rá, hogy félti hatalmi pozícióját. Sokat, mit sokat?! Rengeteget dolgozott azért, hogy a cég ott legyen ahol most van. Hanyagolta a családját, bár azt a részét inkább szerette, s elhajtotta a komoly érdeklődőket. Mert csak egy dolog hajtotta, éltette, adott új lelket neki. Az uralkodás melyet ott látott apjában is. Pedig oly sokszor megfogadta magában, hogy nem lesz olyan mint ő. Nyíltan igazán sosem mondta ki, csak legbelül motoszkált benne a ki nem mondott érzés. Undor s dac erős ötvözete mely nem hagyta nyugodni.
Hátra dőlve a székében, nyugodt mosollyal konstatálva a pincér megjelenését, kereste a másik pillantását. Nem akarta ereszteni magának szerette volna tudni az egész este folyamán. Talán árulkodóbbak lehettek volna mint a gondolatok. De nem. Nem olvasott. Még nem. Azt csak a lényeges kérdéseknél szokás. Azt pedig az est végére tartogatta.
A pincér nem sokat vacakolt az italokkal. Csak gyorsan kirakta őket, töltve a kedves vendégeknek, majd távozott is. Könnyed kis közjáték a kínos kérdések közepette. Biztos sok borravalót szeretett volna. Szerencséjére Emma nagyvonalú volt. Bár aznap úgy gondolta nem ő fog fizetni.
Míg a pincér ott vacakolt ő egész más tájakon járt. Mármint gondolatokban. Szellemnél? Nem, nem éppen. Nem engedte szabadon az erőt mely ott izzott a homloka mögött. Mindössze kibújt a cipőjéből, nem törődve még azzal sem, hogy nincs terítő, mely esetleg takarhatná az asztalukat. Pontosabban az ő tevékenységét. Lábát felemelve, HA Szellem nem zárta szorosan össze a térdeit akkor a lábát a székre tette, pontosabban legérzékenyebb, legfontosabb területe elé, egyelőre még nem tolva előrébb a lábfejét. Ha túl szorosra zárta volna a térdeit akkor a cipőjére téve a lábát, lábujjaival birizgálta a férfi bokáját.
Könyökével megtámaszkodva az asztalon, mintha mi sem történt volna, hiszen arcizma sem rendült a művelet közben, figyelte a másikat. Nagyon, nagyon kíváncsi volt arra mit is reagál.

-Hallottam róla. Nem szívesen lennék aktatologató kegyednél - vagy bárhol máshol, ha már itt tartunk - másfelől, üzlettársként ezek a tulajdonságok kifejezetten vonzónak hatnak. Hiszem, hogy gazdaggá...illetve gazdagabbá tesz majd mindkettőnket.
~A dolgozni mondjuk túlzás részemről, hacsak nincs egy speciális problémamegoldó osztály a cégnél, aligha veszik hasznát a szakértelmemnek. Kár érte, szinte kedvem van részt venni az igazgatói üléseket.~
*Lassú kimért mozdulattal dől előrébb a székében, miközben fenntartja a szemkontaktust a nővel.*
-Általában lehet, hogy tényleg így van, de kegyed nem kelti azt a benyomást, hogy ijedős lenne, ahogy azt sem, hogy különösebb gondot jelentene önnek bármilyen akadály, ha már itt tartunk.
*Erre a végszóra érezte meg Emma lábát. Bár két térde nem volt messze egymástól, annyi hely bőven akadt, hogy elférjen tőlük a szemben ülő bombázó kecses lába. Ami Szellemet illeti, igencsak megilletődött a dolgon, és ez arcára is kirajzolódott egy pillanatra, ellenkezni azonban esze ágában sem volt, de egy pillanatra azért körbenézett, hogy megtudja tényleg Emma-e a láb tulajdonosa, a nőt elnézve ugyanis képtelenség lett volna kitalálni, mi folyik épp az asztal alatt. Amint elmúlik a meglepetés keltette pillanatnyi rémület, egy kacér mosoly ül ki az arcára.*
~Határozottan nem a félős típus.~
*Finoman belekortyol az italába, leginkább azért, hogy egy pillanatra elterelje a figyelmét a nőről, de nem jár sok sikerrel.*
-Viszont, egy jó ismerős, aki nem ismer akadályokat, az már csábító gondolat lenne nem igaz?
~Ha tudná, hogy számomra szó szerint nem léteznek akadályok...~
*Összébb húzza lábait, hogy combjai finomat közrefogják Emma lábfejét. A mozgásban nem gátolja ezzel a legkevésbé sem, inkább csak jelzi a titokzatos lábfej tulajdonosának, hogy tud érkezéséről, és a legkevésbé sem bánja azt. Ezalatt odafönt próbál ő is úgy tenni, mintha odalenn nem történne az égvilágon semmi.*

- Tényleg? Tényleg nem ismeri az akadályokat? – kérdezte elmélázva, bár ez csak egy újabb színjáték volt a részéről. Nem tudott semmit sem a férfiről, annak a múltjáról, mely számára csak egy dolgot jelenthetett. Bűnöző. Problémája lett volna velük? Ugyan. Náluk hasznosabb barátai nem lehettek az embernek. Neki is volt bukija, s egy-két fejes haverja. Nade itt az a kérdés, hogy miben utazik. Drogok? Az árthat az üzletnek. Fehérgavalléros? Akkor direkt ártana az üzletnek. Ipari kém? Akkor segíthet. Gyilkosság, s az ehhez a témakörhöz kapcsolódó szakmák nem jutottak az eszébe. Nem hitte volna, hogy pár ember kiiktatásából ennyi pénzre szert lehet tenni.

- Akkor könnyen a mélybe is zuhanhat. – a láb pedig megmozdult. Kicsit előrébb tolva azt, egyelőre nem érintve a kritikus területet, mosolyodott el.

- Nem szeretek idegenekkel együtt dolgozni. Ez a cég… az életem. Kifejezetten… bántana ha történne vele valami. Nevelgettem, építgettem, életet leheltem belé… - nos, ekkor már a szépen pedikűrözött kis lábujjacskák idegen területre tévedtek. Enyhe nyomást gyakorolva a férfira, tesztelve annak tűréshatárát, folytatta a kis monológot. – Sokat dolgoztam ahhoz, hogy ott lehessek ahol ma állok. Magáról pedig semmit sem tudok. Ez némi gyanúra ad okot. Bizonytalan lettem. Utálok bizonytalannak lenni. – még kész szerencse, hogy az asztal nem volt túl széles, így egész könnyen tudott a lábával manőverezni. Nos, ez a férfi számára talán nem volt túl szerencsés, de hát… ilyen az élet.

- Ha már együtt dolgozunk, akkor illene megismerni a másikat. Igaz? – gyilkos mozdulat. Felhagyva a nyomással, enyhe körívet írva le a lábfejével, továbbra sem szakadva el a kis vagy épp nagy kedvenc területétől, ivott bele ő is az italába.
A szomszédos asztal irányából mintha arra figyeltek volna, lassan felfedezve a nem túl publikus jelenetet, melyet bizonyára Emma is érzékelt, de nem nagyon hatotta meg. Még a visszafogottnak szánt felhördülés, s oldalpillantások tömkelege sem. Oda sem nézve, csupán elegánsan visszarakva a kis poharat a helyére, nem fűzve megjegyzést a kapott italhoz, ami egyébként nem ízlett neki, figyelt. Nem szólalt meg, a válaszra volt kíváncsi. Tudni akart mindent.

-Pontosabb megfogalmazásban, ismerem őket, csak úgy sétálok át rajtuk, mintha ott sem lennének.
*Emma tekintete emlékezteti őt azokéra, akik úgy bérelték fel őt, hogy azt hitték, a Szellem csupán legenda, és ezt fenn is tartották az első találkozóig. Persze azért teljesen nem ugyan az a helyzet, a nő tekintetéből hiányzik a félelem, és helyette mintha őszinte kíváncsiságot látna, bár az est folyamán már be kellett látnia, hogy az ilyen találgatások nem vezetnek sehová. Igaz lehet, hogy a Jégkirálynő fejében senki sem tudja, mi járhat valójában, legfeljebb ő maga.*
-Meglehet, de néha megéri kockáztatni.
~Más kérdés, hogy a lezuhanni, és a könnyen szavak nálam nem igazán férnek meg egy...mi a...~
*Annak ellenére, hogy érezte, és tudta, hogy merre kalandozik Emma lába, a finom érintés ismét meglepte egy pillanatra. Bár ezúttal is igyekezett mihamarabb úgy tenni, mintha mi sem történt volna, az arcán egy másodpercre újfent elég látványosan kirajzolódott meglepetése.*
-Látom ezen a név dolgon képtelen túltenni magát.
*Újra megpróbálja elővenni a sejtelmes vigyorát, ám az asztal alatti elterelő hadművelet miatt ez legfeljebb csak félig sikerülhet neki. Emma túl jó munkát végez, és mivel Szellem sincs fából, mostanra érezheti is, hogy mennyire.*
~Tiszta mázli, hogy nem vagyok nagy rajongója a távol keleti konyhának, ide ugyanis sanszos, hogy nem jöhetek vissza ezek után. Na persze, vannak fontosabb dolgok is egy egy japán grilltálnál, csak nem gondoltam volna, hogy rögtön a desszerttel kezdjük...~
-Én viszont fontosnak tartom megőrizni az inkognitóm, hisz veszélyes világban élünk.
*Kezébe fogja poharát, azzal a szándékkal, hogy belekortyol, és ezzel a mozdulattal némileg palástolja túláradó jókedvét, és izgalmát, ám nem valószínű, hogy sok sikerrel jár, hisz mi lehetne annál egyértelműbb jel, hogy szinte egy húzásra kiissza a pohár tartalmát.*
-De, szerintem meg tudunk egyezni. Viszont mi lenne, ha előbb magunk mögött hagynánk ezt a helyet?
*Sejtelmes vigyora ismét a felszínre tör. Sokáig tartott, de mentségére szolgáljon, heves ellenállásba ütközött idefelé jövet.*

Lehet háborogtak, ám komolyabban senki sem lépett fel ellenük. Miért nem? Ecsetelni kéne Ms. Frost hírnevét? Ki akarna vele rosszban lenni? Szépen oldalra néztek, magukban puffogva tovább, s folytatták a vacsorájukat. Ha nem is a Jégkirálynő, de az apucija keze sokáig elért.

- Hiszen én teljesen kiadtam magam. Mintha teljesen meztelenre vetkőztem volna… Olyan zavarbaejtő. Tudnak rólam mindent, én pedig a sötétben tapogatózom. Sőt, inkább félelmetes. Szinte reszketek. – oldalra nézve, csak egy megvető pillantással jutalmazva azokat akik bámulnák, sóhajtott színpadiasan. Ezzel mintegy híven jelezve is, ő bizony addig fel nem áll ültő helyéből míg meg nem tudja azt amit akar.

- Biztos te már mindent tudsz rólam… - a körözéssel felhagyva, melynek érezte is áldásos hatását, egy percre megpihentette elcsigázottnak épp nem nevezhető izmait. A magázódással is felhagyott. Persze nála kérdéses volt meddig tart a kéretlen állapot. Mint az óceán, a szél, simogat, támogat, kalandra csábít, ám máskor elnyel, bekebelez, rossz partokra sodor. De épp ezért volt izgalmas. A kiszámíthatatlansága. Immár új mozgásba kezdve, követve a férfi kis barátjának a vonalvezetését, karcolta lábkörmével a nadrág finom szövetét.

- Elmenni? Még ki sem hozták a rendelésünket. – tettetett meglepődést, mintha csak a férfi kijelentése meglepő lenne. Nem reagált a vigyorra, nem viszonozta ott. Legbelül persze egészen más volt a helyzet. Nevetett, s élvezte az uralmat melyet egy időre magáénak tudhatott.

- Azért akartam ide jönni mert kíváncsi vagyok arra hogyan főznek. Semmiképp sem hagyom ki. Biztos vagyok benne, hogy igazi…- megnyomva a hangsúlyt, méginkább a lábfejét - kulináris élvezetekben lesz részünk. Miért menne el ilyen korán?

*Ahogy a lábkörzés abbamarad, nem tudja megállni, hogy ne vágjon csalódott arcot egy pillanatra. A pillanat azonban gyorsan elmúlik, Szellem pedig két kezével az asztal alá nyúl.*
~Biztos elfáradt szegény....tapintatlanság lenne részemről, ha nem viszonoznám eddigi erőfeszítéseit.~
*Két kezével határozottan megfogja a nő lábát, majd erős ujjaival masszírozni kezdi azt, na persze csak ha nem rántja el azonnal.*
~Mintha meztelenre vetkőzött volna....kösz, eddig is komoly kihívás volt másra gondolni....~
-Mindent még nem. - Felelte egy fájdalmas sóhaj kíséretében.
~De ezek után kereszteljenek át Casper Van Dien-né, ha szerzek meg minden információmorzsát erről a nőről, nem számít milyen jelentéktelen is az.~
*Gondolatmenetéből a nő megdöbbent kérdése zökkentette ki. Kezét az állára téve, halkan jegyzi meg:*
-Kíváncsi, milyen itt a saláta menü? - Kérdi, miközben olyan arcot vág, mintha azt próbálná kitalálni, hogyan lehet egy atomot kettéhasítani egy villával. Végül megértően bólint, mialatt hátradől a székében, és arcára ölti sejtelmes vigyorát.
-Ám legyen, sosem tudtam ellenállni a kulináris élvezeteknek. Most viszont, ha megbocsájt egy percre....
*Óvatosan hátrébb tolja a székét, nehogy kárt tegyen a szexi betolakodóban, ezt követően pedig feláll az asztaltól.*
-Higgye el, semmit sem szeretnék kevésbé, mint félbeszakítani ezt az igencsak...élvezetes csevejt, ám sajnos most meg kell látogatnom a mosdót, és félek oda nem követhet.
*A mondat végén, nevetve a beszélgető partnerére kacsint, melyet akár kihívásként is felfoghatna, de Szellem biztosan nem merészelne ilyet tenni, vagy mégis? Minden esetre kimért léptekkel közelíti meg az említett helyiséget, és csak miután már a tükör előtt áll, enged meg magának egy mély levegővételt.*
~Ez a nő ki akar készíteni. És valljuk be, minden esélye megvan a sikerre.~

Egy aránylag gyors munkára vonatkozó e-mailt kaptam Anonimustól, amihez elég kecsegtető összeg is társult, így nem volt túl sok akadálya, hogy lebonyolítsunk egy személyes találkozást. Az ilyesmit jobb szerettem azért irodán kívül letudni, nem hiányzott, hogy esetleg valaki kihallgasson egy beszélgetést. Ez volt az egyik kedvenc éttermem, így ide beszéltük meg a találkát.
Általában jóval a megbeszélt idő előtt érkezem, szeretem ellenőrizni a környéket és nyugodtan megrendelni a kajámat.
Mivel meleg volt, ezért csak egy bő szabású fekete lenvászon nadrág és egy halvény kék top volt rajtam, lábamra sarut húztam, így még elviselhető volt az időjárás, na meg a bő nadrág simán eltakarta a bokámra szíjazott vékony pengéjű kést. Táskámban, jól eső közelségben pihent a Walter. Leadtam a rendelésemet és türelmesen várakozni kezdtem.

~Újabban szokásommá vált, hogy személyesen találkozom az ügyfeleimmel, sőt, még az arcom is megmutatom nekik, ha már az igazi nevem nem árulom el nekik. A Sheena által javasolt étterem ismerős volt számomra egy korábbi, kellemesnek mondható találkozó révén, melynek hála, mostanra akár nagyjából tisztes polgár is lehetnék, de kanyarodjunk el a témától. Általában jóval a megbeszélt idő előtt érkezem, és úgy tűnik, a mai nap ezzel nem vagyok egyedül.~
*Ahogy láthatatlanul lebeg a nő körül, egyik ámulatból a másikba esik. Hirtelen a Nikita a bérgyilkosnő című sorozat nem is tűnik akkora baromságnak számára, és ha a csaj még el is végzi a melót, lehet újra végignézi az egészet, önképzés gyanánt.*
~Na jó, igaz, hogy van még fél órám, de ha már itt van a leányzó...~
*Kinyílik a mosdó ajtaja, és aki rajta kilép, az nem más, mint az a Szellem, aki ezúttal is komoly erőfeszítést tett azért, hogy civilizált embernek higgyék. Fekete inget visel, a hozzá tartozó fekete farmer nadrággal, és kezében egy 15 szál rózsából álló csokrot szorongat. Egyenesen Sheena asztalához vezet az útja.*
~Csak nehogy egyszer feltűnjön valakinek, hogy valójában szinte sosem lépem át a bejárati ajtó küszöbét ott ahová megyek...~
-Hódolatom - szól finoman a nőhöz, miközben átnyújtja a csokrot - a pontosság ritka erény manapság, előbb érkezni pedig jóformán csak a legendákban szokott a kegyedhez hasonló szépség.
*Helyet foglal mondandója közben, nem törődve a nő esetleges rosszallásával, vagy döbbenetével.*
-Gondolom szeretne a tárgyra térni, nem igaz?

Nem is kicsit meglepődök, mikor a feketébe öltözött férfi megáll az asztalánál és átnyújtja a virágcsokrot. Meglepődök, mert általában ritkán kerüli el valami a figyelmemet, mikor ilyen találkozóra megyek, és most nem láttam ezt a fazont sehol, hacsak nem dekkolt már egy ideje a mosdóban. Másodszor, mert nem sűrűn kapok virágcsokrot a Megbízóimtól. Persze a meglepődés csekély jele sem látszik az arcomon. Kedvesen elmosolyodok és átvéve a csokrot, biccentek a bókra.
- Köszönöm nagyon kedves, de nem kellett volna miattam költségbe vernie magát. - jegyzem meg kicsit gunyorosan, hiszen a megbeszélésünk tárgya eléggé ellentmondott ennek a kezdetnek.
~ Mint egy rossz randevú! ~ fut át rajtam.
- Az sosem árt, ha nem futunk felesleges köröket! - bólintok egyetértően.
~ Inkább mondja el mit akar, mert a végén még udvarolni is elkezd! ~
- De, ha nem bánja addig meg is ebédelnék. Ha gondolja Ön is rendeljen nyugodtan. - teszem hozzá. - Egyébként hallgatom.

-Ugyan, kegyed órabéréhez képest ez semmi. Remélem megéri a pénzét.
*Egy hatalmas barna borítékot húz elő, az ég tudja honnan. Az asztal fölött bontja fel azt, kivéve belőle egy rakat fényképet, és A4-es papírt, melyeken mennyiségükből ítélve akár a gyűrűk ura kézirata is lehetne...igaz ezekre a papírokra nyomtattak.*
-Köszönöm, de ironikus lenne, tekintettel az ön, és megbízóm néha közös ismerőseire ~ kik fájdalom, de pillanatnyilag még élnek ~ ha már itt tartunk.
*A nő elé tolja az első képet. Egy kopasz, izmos kínai férfi látható rajta, a kép alatt pedig a neve is.*
-Shih Kien, más néven az "Imádkozó sáska". Egy Bronx-beli fenegyerek, amikor épp nem dolgozik, a Herculoids nevű koszos lebujban múlatja az idejét. Hangulatos hely amúgy, ha valaki szeret verekedni...
*Újabb képet tol a nő elé, ezúttal egy nagyon fiatal, de nem kevésbé izmos fiú egész alakja látható rajta.*
-Bolo Yeung, avagy a "Vipera". Ő ebben a városrészben érzi otthon magát. Sajnos keveset tudunk róla.
*Végül az utolsó kép is előkerül, ezúttal is férfit ábrázol, bár ő inkább tűnik őrült tudósnak, mint harcművésznek.*
-Ho Lee Yan, a "Darú". Staten Island körül ólálkodik. Hosszú lenne felsorolni, hogy hol, de az aktában megtalálja.
*Ezek után hagy egy kis időt, hogy Sheena átnézhesse a képeket, és feltegye kérdéseit, ha szeretné.*

~ Hmmm! Közös ismerős? Ez érdekes! Aztán ezek a fickók a képen! Valami kínai érdekeltségű a dolog. Feltételezem kábítószer és nagy valószínűséggel a kínai maffia. ~ vonom le a képeket nézegetve a következtetést.
- Hát mákja van a Megbízójának, hogy most látom csak a képeket, mert akkor lehet, hogy jobban a zsebébe kéne nyúlnia. - kapok be egy pár falatot a pálcikával, a közben felszolgált ételből.
- Ismerik egymást a fiúk? - kérdezem először is, mert , ha egyiküket elteszem láb alól és valami kapcsolat van köztük, előfordulhat, hogy elindul valami láncszerű hullám és előbb értesül a következő áldozat arról, hogy célkeresztben van, mint, hogy az egészséges lenne. Legalább is számomra.
- És mit szeretne Mr. Anonimus? Milyen véget érjenek szegény ismerősei? Gyors, lassú, kés, pisztoly? Vagy legyek kreatív? És mikorra tervezi a temetést?
Aztán a könyv terjedelmű irományra téved a tekintetem.
- Ezek a hozzájuk tartozó információk vagy a Háború és Béke egyesített köteteit akarja kölcsön adni?

-Épp rá akartam térni - feleli, és hangja egy jóval szomorúbb tónust vesz fel - de ha már így rákérdezett, ismerik igen.
*Ismét az ördög tudja honnan, előkap pár fényképet, mint valami bűvész. Az első képen egy csinosnak mondható kínai lányka pózol valami épület előtt, az egyenruhájából ítélve iskola lehet, valószínűleg egyetem, hacsak nem bukott meg nagyon sokszor. A következő képen is feltételezhetően ő szerepel, ám ezt nehéz megmondani, ugyanis itt már összeégve hever egy hasonlóan leamortizált autóban, egy szakadék mélyén. A többi képen ugyanez látható, csak azok közelik.*
-Ők hárman együtt követték el ezt - hangja egyre jobban remeg, mintha a könnyeit próbálná visszafojtani - a rendőrség viszont pár hét nyomozgatás után lezárta az ügyet. Szerintük baleset volt, de nekünk...úgy értem a megbízómnak ez nem elég.
*A nő elé tolja az irathalmot. Erős késztetést érez rá, hogy elsüssön valami olyasmit, hogy :"Ja nem, ez csak az általam írt forgatókönyve a bérgyilkos a szomszédom Broadway változatának, érdekelne a véleménye", ám ez a duma sajnos most nem férne bele a szerepébe.*
-Sajnos, mint kiderült, mindhárman a kínai maffiának dolgoznak, és nincs olyan szakember, aki hajlandó lenne elvállalni az ügyet, ezért gondoltuk, hogy felkeresünk valakit, aki még náluk is veszélyesebb...
*A nő előtt heverő képeket ökölbe szorított kézzel figyeli, látszólag nehezen tud uralkodni magán, ha a történtekről van szó.*
-Azt akarjuk,vagyis a megbízóm azt akarja, hogy a héten el legyenek intézve mind a hárman. A módszert magára van bízva. 200 ezret átutalunk most, ha vállalja, a másik felét pedig amint elvégezte. Megegyeztük?

Falatozás közben, a látszat ellenére feszülten figyelem a férfi képekhez fűződő magyarázatát és az önkéntelennek tűnő testbeszédét. Sokszor botlik a nyelve és szólja el magát, ami felkelti ösztönös gyanakvásomat, hogy nem teljesen őszinte velem, de egyenlőre ez a munka szempontjából nem tűnik relevánsnak, de azért nem árt szemmel tartani ezt az alakot, és nem minden szavát készpénznek venni.
~ Így legyen ötösöm a lottón! ~ mosolyodom el hidegen magamban, mikor a kínai maffiát említi, és látszólag teljesen érzelemmentesen nézem a lánykáról készült fotókat.
- Hát, igen! Nem sok embert talál ebben a városban, aki szívesen húz ujjat a fiúkkal! - mosolyodom el most már nyíltan, nem kerülve el figyelmemet a veszélyességemről ejtett megjegyzése.
Aztán megint egy kisebb elszólás, amire azért már felhúzom a szemöldököm.
- Igen, jó lesz! Akkor a héten megejtem a dolgot, saját belátásom szerint. - bólintok. - Viszont áruljon el egy dolgot, magának milyen szerepe van a dologban, mert elég beavatottnak és ami fő elég érintettnek tűnik. - nézek a feszengő férfira érdeklődve. - Azt azért jó, ha tudja, és ha utána nézett a referenciáimnak tudja is, hogy nem tolerálom, ha átvernek. - nézek a szemébe most mér jeges tekintettel.
~ Remélem teljes egészében felfogja a mondanivalómat és elég komolyan is veszi! ~

~Feltűnik neki a színjátékom. Helyes, utálom fölöslegesen produkálni magam, már csak abban reménykedem, hogy beveszi a dolgot. Profinak tűnik a csaj, de ahogy elnéztem, jobb szereti, ha az áldozata megérdemli amit kap. Persze valahol mindenki megérdemli, de ez magánvélemény...~
*Az utolsó kérdésre rémülten kapja fel a fejét. Meggyötört arcán látszik, hogy nagyon szeretne most máshol lenni, bárhol máshol...*
-Ő volt a....nekem... - kezdi remegő hangon, s ezúttal Shakespear-i alakítást nyújt - közel álltunk egymáshoz. A munkám miatt nem volt etikus, de mégis.....
*Hirtelen abbahagyja a beszédet. vonásai megkeményednek, és megint úgy néz ki, mint aki nagyon meg szeretné játszani azt, hogy hidegvérű profi, főleg az előző előadás után.*
-De a lány apja nem azért bérelte fel, hogy az én lelkem ápolja nem igaz? Neki mindegy, hogy végzi el a dolgot, de én azért nem bánnám, ha lassú lenne. Persze én csak közvetítő vagyok...
~Egyébként a szomorú történet teljesen igaz, leszámítva azt a részt, hogy összemelegedtem a csajjal, és hogy apucinak elég pénze lenne bérgyilkosra, miután ennyit kiadott magánnyomozókra. Mákja van, hogy én sem csípem a fickókat...~

- Nem, tényleg nem azért fizet, hogy magát elemezgessem. Pedig biztosan megérne egy misét. - nézek rá még mindig szúrós szemmel. Valahogy nem tetszett a pasi! Egy ilyen érzelmileg labilis ember, milyen munkát végezhet vajon? Egyszer majd elsírja magát, egyszer meg hidegvérű profinak akar látszani! Hmmm!
Félre tolom a félig elfogyasztott ételt és újból a képekre nézek, majd egy mozdulattal az egészet vissza csúsztatom a zacskóba, mivel feltűnik a pincér, hogy leszedje az asztalt. Nem biztos, hogy jól viselné a néhol kicsit horrorisztikus felvételeket.
- Ha nagyon akarja elintézhetem, hogy legalább egyikük halálánál ott legyen, vagy esetleg ha saját kezűleg akarja......-hagyom függőben a mondatot a most keménynek mutatkozó férfira bízva a döntést.
- Egyébként a Megbízójának, - nézek rá kicsit megnyomva a szót, mert már abban is kételkedem nem csak kitalált személyről van-e szó. - kell valami bizonyíték? Esetleg fotó a hullákról? Már, ha maga nem lesz ott!
Kíváncsian várom a válasz, vajon mennyire van vér a pucájában, hogyha ennyire közel állt ahhoz a kislányhoz, amennyire mutatja, akkor meg kéne ragadnia az alkalmat. Félre döntött fejjel vizslatom és várok.

~Úgy gondolod? Hosszú este lenne az biztos, bár szerintem ha tudnád, mivel foglalkozom, max a hullámat akarnád elemezni.~
-Ne! - Kapja fel hirtelen a fejét a nem mindennapi ajánlat hallatán. - Csak, legyen végre vége.
~Arról nem is beszélve, hogy egyébként ott leszek. Ki nem hagynám ezt a műsort. ~
*Feláll az asztaltól. Őt különösebben nem zavarja a pincér, tekintve, hogy a múltkori alkalommal már tekintélyes borravalót volt kénytelen lecsengetni pusztán azért, nehogy kidobják őket innen....a régi szép idők.*
-Bízik benne, hogy legalább az egyikről olvashat az újságban, de tudni fogunk róla ha végzett, ebben biztos lehet.
*Enyhén meghajol a hölgy előtt, majd távozáshoz készül. Mikor elhalad mellette, még felé fordul egy pillanatra.*
-Ó igen, a megadott számlára mostanra már átutalták az összeget. Jó munkát.
*Ezennel kiviharzik az épületből, azt a látszatot keltve, mint aki nagyon régóta tart vissza valamit, és alig várja, hogy kiadhassa magából egy olyan helyen, ahol senki sem láthatja. Természetesen egyáltalán nincs semmi baja, ám a sikátorba érve legalább tényleg eltűnik egy olyan helyre, ahol ha nem is senki, de nagyon kevesen láthatják ezen a világon.*
~Izgi lesz látni egy kollégát munka közben. Kíváncsi vagyok, hogy veszi rá őket, hogy egyedül maradjanak vele....vagy csak lemészárolja majd az egész kocsmát? Rá férne arra a helyre a vérfrissítés annyi szent...~

Kicsit meglepi a férfi heves reakciója, és nem is érzi igazán őszintének, de aztán vállat von.
Minden esetre nem árt, ha azért a szokásosnál is jobban figyelek majd magam köré az akció során, mert nem volt valami tiszta ebben az ügyben, az biztos. Kiélesedett állati ösztöneim sokszor megóvtak már a bajtól, nem árt, ha most is hallgatok rájuk.
~ Tehát az egyiknél legalább nagyobb felhajtást szeretne, ha az újságban akar róla olvasni! ~ veszem tudomásul a ki nem mondott szavakat.
Mikor a férfi elviharzik, mint akit kergetnek, én is fizetek, majd a mellettünk lévő internet kávéházban leellenőrzöm a számlámat.
~ Legalább pontosan és korrekten fizet. ~ állapítom meg.
Hónom alatt a borítékkal veszem az irodám felé az irányt, hogy beleássam magam az anyagba, és elkezdjem kidolgozni a részletes tervemet a becserkészésre.
Felmerül bennem, hogy ennek a titokzatos megbízónak is utána nézzek, de ezt majd csak akkor, ha valami átverés lesz az ügyben.

//Játék vége - köszönöm //

//előzmény: [You must be registered and logged in to see this link.] //

Az étterembe vezető Taxizás eseménytelenül zajlott, ugyanis nyilván senki sem akart mutáns képességekről, és maffia leszámolásokról diskurálni egy vadidegen sofőr füle hallatára, ellentétben egyes kétségbeesett programozókkal ugye...
-Meglátjátok, marha jó ez a hely! Kicsit lassan hozzák ki a kaját, de amúgy jól néz ki az étterem, és állítólag főzni is tudnak.
No igen, volt némi hátsó szándéka, amikor ezt a helyet választotta ki, ugyanis annak ellenére, hogy már többször is járt itt, addig valahogy sosem sikerült eljutnia, hogy kihozzák az ételt.
~Na, de talán majd most! Két városrésszel odébb vagyunk, ide csak nem követték szerencsétlent, na nem mintha engem lehetne követni ugye.~
-Ja igen, és egy jó tanács - szólal meg, miután kiszálltak a taxiból - európai tálat kérjetek. Tudom, hogy csábító, de első alkalommal nem érdemes szamurájkarddal enni, marha nehéz.
Az étterem egyébként elég zsúfolt, ami most külön öröm, hisz ennyi szemtanú előtt végképp biztonságban lesznek, azt az aprócska problémát pedig, hogy csak foglalással lehet asztalt kapni megoldja a szerencsés véletlen,hogy Emma Frost-nak bejött ez a hely, így cégének igazgatósága mindig kap itt asztalt, és véletlenül pont akad a társaságban valaki, akit a civil életben marhára érdekel a szállítmányozás, vagy az ég tudja mivel foglalkozik a Methal Inc.
-Na jól van, akkor kalandra fel! - Hangzott el vidám csatakiáltása, ahogy kinyitotta az étlapot, miután helyet foglaltak.

Amire a taxiban ülve nem kerülhetett sor, arra az étteremben ülve nagyon is feszülten vártam. Darren már így is sok mindent elmondott nekünk, ráadásul egy-két általunk is ismert személlyel máris össze tudtuk kötni a történetét. Valamiért mégsem voltam képes hinni abban, hogy eleget tudok ahhoz, hogy ne tekingessek körbe újra meg újra őrült támadók után kutatva.
~Ennyi ember között valószínűtlen, de minek kockáztatni?~
Nem mozogtam túl otthonosan a japán konyha terén, ezért aztán Szellemtől kértem tanácsot, hiszen állítólag ő már járt itt. Nem mintha különösebben érdekelt volna, mit tesznek le elém, eléggé lefoglalt a potenciális gyilkosok kiszűrése a sokaságból, Szellem visszatérő arcszínének figyelése és Darren kötésének csak lopott pillantásokkal való vizsgálata, hogy ne menjek az agyára, (voltak fenntartásaim Szellem sebészi hatékonyságát és hosszútávú esetleg káros hatásait illetően).
Mindenesetre igyekeztem átvenni vidám hangulatát, és mielőtt a pincér hátat fordított volna nekünk a rendelésünkkel, hozzátettem még egy triót.
-A szakét én állom - biccentettem a két férfi felé. - Azt hiszem, most ránkfér némi ital.