Staten Island-i Egyetemi Kórház

-Rohadt mutáns, nem lehet megbízni bennük... - veti oda fáradtan válaszként, aztán pimasz mosolyra húzódik a szája, amikor Mike-ra emeli tekintetét.
-Egyébként, az egyik ujját nagyon a sokkolód felé nyújtogatta. Az alapján, amit eddig láttam, nem jártunk volna jól, ha sikerül neki.
A válasz hallatán megint előre bukik a feje, igaz nem is hall semmi igazán érdekeset Mike-tól. A vállát azért megveregeti, igaz csak az ujja hegyével, hisz más testrésze nem ér el odáig.
-Megpróbáltál a józan eszére hatni? Hát, gondolom ha elég kilátástalan a helyzet, egy próbát megér ez is. No...Hallod ezt? Végre valahára megjött a felmentő sereg. Megtennéd, hogy integetsz a helikopternek, és segítesz a mentősöknek megtalálni az embereinket. Én...én is csatlakozom nemsokára, csak muszáj itt maradnom még egy kicsit. Legalább valaki vigyáz a fogolyra.
Mielőtt még Mike magára hagyhatná, utoljára felemeli borostás, és verejtéktől nedves arcát, hogy felfedje széles, diadalittas mosolyát.
-Közel vagyunk Mikey. Hamarosan elkapjuk őket, és akkor az asszonykád végre nyugodtan aludhat.
Mire újra felbukkan, Soren-t már vasra verve dobják be egy rabomobilba, a mentősök tiltakozása ellenére, akik inkább mentővel vinnék, ezt azonban senki sem akarja megkockáztatni egy veszélyes mutánssal. Olyannyira nem, hogy még az életét vesztett izomagy is a páncélkocsiba kerül, szintén vasra verve.
-A legrosszabb, hogy ez a bájgúnár ellen még a béklyó sem ér semmit...illetve dehogy nem, erősebbé teszi, pazar. Na mindegy, a tojásfejek szerint a következő verzióval nem lesz ilyen gond.
Közben a hordágyakon fekvő embereire pillant, akik többnyire már magukhoz tértek, sőt némelyik kikéri magának, hogy így szállítsák.
-Szóval...milyen a házas élet?

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy King nem igazán van a helyzet magaslatán, eléggé leamortizált állapotban van ahhoz, hogy ne firtassa a dolgokat, vagy ne találjon benne kivetnivalót. Mire meg teljesen magához tér talán el is felejti az egészet, vagy mással lesz elfoglalva, hiszen annyira rá van kattanva a szökött mutánsok ügyére, hogy más már alig érdekli.
Közben én is meghallom a közeledő helikopter hangját és kénytelen kelletlen el is végzem a rám rótt feladatot, hogy jelezzek neki, merre lelheti a kiütött kommandós csapatot, na meg minket.
Nyugtalan és ideges voltam, hiszen semmi biztosíték nem volt arra, hogy Soren tartani fogja a száját és egy számára kedvező alku keretében nem dobja fel Sheena-t, ami mondjuk még nem vezet egyenesen Aya-hoz, hiszen ismerve a lányt, belőle nem fogják kiszedni, hol találhatják, de őt sem szívesen adnám King kezére. Bár jó lett volna a helyzetet megbeszélnem valakivel, Aya nem jöhetett számításba, csak a legutolsó esetben, mert nem akartam semmilyen stressznek kitenni addig. Ráadásul nem hiszem, hogy nagyon elszabadulhatnék most, hogy Derek megkapta az első játékszerét, meg aztán amúgy sem mennék sehová, nehogy lemaradjak valamiről.
- Viszont nála a bilincs is hatásos. – vonom meg a vállam a béklyókkal kapcsolatban, amitől amúgy is kever a víz.
Annak viszont tényleg örülök, hogy úgy néz ki Soren igazat mondott és a támadását mindenki túlélte, hiszen már kezdenek a fiúk magukhoz térni. Viszont nekem még egy másik problémával is szembe kell nézni ezek után: Jackson-nal.
- Amilyen jó csak lehet valami. – erőltetek egy derűs mosolyt magamra. – Csak a terhesség nagyon megviseli szegényt. – tárom szét a kezem, miközben a gép felé tartok a vánszorgó King-gel. – Mikor akarod kezdeni a kihallgatást? – kérdezem csak úgy mellékesen.

-A fejbeverés jobb...célravezetőbb, és mindig kéznél van.
A kérdésre, hogy mikor gondolkodik, komolyan elgondolkodik, de aztán csak felel:
-Te vezetsz hazafelé.
Aztán kevés töprengés után még a kérdésre is:
-Előkészítettem neki egy beszélőt, gyertyákkal meg ilyesmi, hogy biztos ne tudjon semmi meggondolatlant csinálni. Véleményem szerint az a legokosabb, ah hagyjuk ott üldögélni úgy 12-15 órát, addig legalább kipihenjük magunkat mi is.
Még mindig komoly, de jól láthatóan fáradt tekintete a messziről pislákoló Manhattan fényei felé fordul, és halkan csak ennyit szól.
-Tegyél ki a lakásomnál. Nehéz napunk volt, és bőven ráér a papírmunkát megírnod holnap is.
Amint megérkeznek kiszáll, majd még az ablakból visszaszól:
-Add át üdvözletem Kaori-nak, és pihend ki magad. Holnap nagy napunk lesz.

//Köszönöm a játékot. Hamarosan folytatjuk a vallatással //

Már indulnék a helikopter felé, hogy én is felszálljak, mikor King szavaira megtorpanok és kérdőn nézek rá, de nagyon úgy néz ki, hogy mi autókázni fogunk.
Még szerencse, hogy a csapatszállító furgonnak nincs különösebb baja, Soren azt valamiért megkímélte, így végül is nem okoz nagy problémát azzal elindulni.
Mondjuk amúgy sem ültem volna be mellé, ha ő akar vezetni, sőt, akkor meg is nézettem volna a dilidokival, mert komoly gondok lehettek volna a fejével.
Komoran hallgatom végig aztán a kihallgatásra vonatkozó eszmefuttatását, de nem kommentálom, úgy sem lenne értelme most vitatkozni vele, na meg addig én is kigondolhatom, hogy mitévő legyek. Kezdek néha belefáradni a taktikázásba, hogy megtartsam a titkomat, sőt most már a titkunkat.
Egy grimasszal veszem tudomásul a „nagylelkűségét”, hogy elég majd holnap az íróasztalnál görnyednem éjszakába nyúlóan, de aztán kiteszem a lakásnál, ahogy kérte.
- Boldog lesz, ha átadom neki. – mondom és elképzelem Aya-t, ha tényleg megtenném, de jobban szeretem, ha épek a dobhártyáim, így ez valószínűleg nem fog bekövetkezni. – És igen, nagy előrelépés volt a mai nap, de majdnem otthagytuk a fogunkat, ezt azért ne feledd. – teszem még hozzá, majd gázt adok és besorolok a forgalomba.
Még nem megyek haza, hanem kihajtok a város szélére és hátradőlve töprengek. Fogalmam sincs, hogy oldjam meg ezt az ügyet, hogy ne legyen még nagyobb a baj.

//Én is köszönöm, és kíváncsian várom //

Tess kissé bágyadt mosollyal nézett kedvesére. Fáradt volt. A végtagjait ólom nehezeknek érezte és legszívesebben befészkelte volna magát a férfi kezei közé, hogy végre aludhasson egy jó nagyot, de mégsem tette. Egy idő után kibontakozott a meleg ölelésből, aztán felnézett Tibutty szemébe.
- De, azt hiszem tényleg sikeresen túlélted. Bár, azt hiszem látok egy pár ősz hajszálat.
Mondta a lány halál komoly arccal, aztán elnevette magát a férfi reakcióját látva. Egy ideig még ölelte Tibu-t, mélyen magába szívta ismerős illatát, ami megnyugtatta, és biztonságot adott neki, azt az illatot, amire mindvégig emlékezett a kezelés alatt és azt az illatot, ami még mindig tartja benne a lelket. Dylan kétségbe esett egy pillanatra. A pánik, hogy meg kell halnia, hogy el kell mennie és itt kell hagynia  férfit, a szerelmét, akiért mindent megtett volna, borzalmas volt. Életében először, a szülei halála óta, boldog volt és végre tényleg úgy érezte, hogy megtalálta azt a valakit, akivel minden rendben lesz és aki mindig támogatni fogja, bárhogyan is alakuljanak a dolgok. 
Egy pillanatra a férfi mellkasára hajtotta a fejét és eleresztett egy kósza könny cseppet, aztán gyorsan kibontakozott az öleléséből és rámosolygott.
- Mindjárt felöltözöm, adj egy pár percet és mehetünk is. Addig ne mozdulj el innen!
Mosolyogva elbújt a paraván mögött és gyorsan magára kapkodta a ruháit, aztán már ott is termett Tibu mellett. Elvette a felé nyújtott ajándékokat, aztán mosolyogva megfogta a férfi kezét.
- Na mutasd meg, drága uram.
Mosolygott Tibutty-ra, aztán hozzábújva elindult arra, amerre a férfi vezette. A nővel váltott eszmecserét csak csendben hallgatta és szorosan hozzábújva a padlót és a plafont bámulta, hogy elrejtse mennyire tudja, hogy most valami rossz dologra készülnek. Aztán a, mint tiszta lett a terep és a nővérke elment hangosan kifújta a levegőt.
- Nem is tudnál úgy élni, ha nem szegnéd meg a szabályokat, igaz?
Kérdezte mosolyogva Tibu-t aztán arcon csókolta a férfit és elindultak tovább. Amint sikerült kinyitni az ajtót Tess szótlanul kilépett a tetőre és egy ideig csak bámult ki a fejéből. Egy idő után azonban hozzábújt Tibutty-hoz.
- Nem akarsz sose feladni ezzel a munkával, igaz? Úgy értem... nem zavar, csak... Féltelek, Tibu. És nem szeretném, ha bárki bántana, mert valami nem jön össze mondjuk az egyik ilyen.. bevetéseden...
Nyögte a lány fojtott hangon, és kicsit eltávolodott Tibu-tól. Össze kellett szedni a gondolatait, hogy józanul tudjon gondolkodni.

Tess csak mosolyogva ballagott Tibu után. Még mindig furcsán érezte magát a kezelést követően, de valamivel javult a helyzet. A férfi sokat jelentett neki és az, hogy vele jött… felbecsülhetetlen volt. Tess nagyon rágódott azon, hogy vajon hogy fog majd tovább menni a dolog, mert mind szép volt és jó, hogy férfi eg y ideje vele volt, de félt. Tess-t nyomasztotta a gondolat, hogy egyszer majd történik vele valami, hogy reggel elmegy és őt se fogja többet látni, mint a szüleit és a gondolat, hogy ismét ilyen történjen vele kétségbe ejtette.
Akkor riadt csak vissza gondolataiból, amikor a friss és hűvös levegő megcsapta az arcát, és hajába kapva a szél összeborzolta a fürtjeit. Aztán maga se értette, hogy miért tette fel azt a kérését… lehet nem kellett volna… de nem érdekelte. Szerette a férfit és nem akarta, hogy valami baja essen, azt nem bírta volna elviselni. Ahogy meghallotta azt az ismerős hangot lehunyta a szemét. Nem akart beleszólni Tibu dolgaiba, de nem akarta elveszteni, főleg azok után, amiken nemrégiben átmentek.
- Nem akarok beleszólni, Tibu, tudod jól.. csak…
Tess a szavakkal küszködött, és amint megérezte a kabátot a testére csusszanni kicsit felengedni. Ahogy magához vonta kedvese lehunyta a szemét és egy pillanatig hagyta, hogy a szél játsszon a hajával, hogy arra gondoljon, hogy minden a legnagyobb rendben van nincs betegség, veszélyes, munka, csak Tibu és ő vannak, de ez az emlékkép hamar szertefoszlott, amikor visszaemlékezett mi történt, mikor legutóbb a férfinál járt, hogy leütötték és hogy eszméletlenül terült el a földön, hogy Tibutty hogy bánt azzal a férfival, és hogy érezte magát, amikor a férfi egy levelet hagyva maga után elment..
- Tudod, hogy vigyázol magadra, hiszen, ha eddig nem esett komolyabb bajod..akkor biztos így van, de… Rettegek, hogy egyszer reggel találkozunk és én este, vagy másnap hiába kereslek majd… nem leszel ott.. és azt nem tudnám még egyszer átélni…
Suttogta alig hallhatóan, aztán tovább figyelte a férfi válaszát. Jó érzés volt, ahogy a férfi magához húzta, hogy arcát a hajába dugta, Dylan halványan mosolygott, mert a férfi meleg levegője a nyakát cirógatta.
A szíve nagyot dobbant, amikor a férfi ismét megszólalt. Nem gondolta volna, hogy Tibu jobban aggódott a lány betegsége miatt, mint a maga élete miatt. Meglepődött, amikor két kéz maga felé fordította és a hallottak után meg sem bírt szólalni. Még soha, senki nem mondott volna le valamiről, ami azt élete része miatta. Soha nem hitte volna, hogy megtenné bárki is ezt érte, az óta nem mert ilyenbe belegondolni, amióta a szülei meghaltak. Az, hogy Tibu megtette volna érte… egyszerre elvarázsolta és szomorúvá tette. Nem akarta elveszteni a férfit, de azt sem akarta, hogy miatta abbahagyja azt, ami a munkája volt, még ha ez a munka nem is volt törvényes. Mondani akart valamit, de nem jutott szóhoz. Tibutty ajkai finoman és puhán értek az övéihez és a lélegzete is elakadt attól a rövidke csóktól. Kezeit a férfi nyaka köré fonta és úgy húzta még közelebb kedvesét. Aztán, ahogy a csók véget ért egy apró mosolyt varázsolt az arcára.
- Mire készü..
Már majdnem feltette a kérdést, amikor Tibu lehajolt és egy laza, könnyed mozdulattal felemelte a lányt a földről. Tess kacagva kapaszkodott a nyakába és nevetése egyre hangosabb lett, amikor meg is pörgették. Aztán a férfi arcára nézett és addig le se vette róla a tekintetét, amíg el nem indult a korház tetejének peremére.
- Tibu..
Halkan suttogta a nevét és még erősebben kapaszkodni kezdett. Aztán, amint a peremén állva a férfi karjaiban feküdt lepillantott és látta, hogy iszonyatosan magasan vannak. Tess kis híján kiájult Tibutty kezéből, de igyekezet nyugodt maradni. Mindaddig sikerült is neki, amíg a férfi egy határozott, erős ugrással el nem lökte magukat a kórház tetejétől.
Tess kétségbeesetten lehunyta a szemét, mert azt hitte a biztos halál vár rájuk, aztán, amint megérezte a kellemes levegőt az arcának csapódni, lassan kinyitotta a szemét. Mesés látvány tárult elé. Repültek… Mindenféle komoly felszerelés nélkül szárnyaltak a levegőben. Egy ideig a látványt csodálta, a lábuk alatt elhaladó autókat, az embereket, akik hangya méretűek voltak. Végül tekintetét Tibu-ra szegezte és áhítattal nézte a férfit, miközben a levegőben tartotta mind a kettőjüket.
- Csodálatos vagy..
Suttogta halkan, mert nem akarta zavarni „repülés” közben a férfit, aztán fejét a vállára hajtotta és úgy élvezte az utazást. Alig hitte el, hogy repül…
Az idő felhős volt bár, de egy pár helyen a Nap sugarai átütötték a szürkés felhőket és megvilágították a földet egy-két helyen.. Egy kis idő után észrevette, hogy Tibu pont az egyik fénycsíkban repül, és ahogy Tess ránézett a lány látta, hogy a férfi kemény felszíne alatt valójában egy angyal rejlik.

Tess szinte levegőt is elfelejtette venni, amint meghallotta a férfi mély, még is érzéki hangját a fejben. Az ígéret... súlyos volt, nem akármilyen ígéret és Tess pontosan tudtam, hogy Tibu komolyan gondolja, minden egyes szót komolyan gondolt, és ettől a lány szemeibe apró könnycseppek jelentek meg s mindaddig ott is voltak a lány szemében amíg a férfi a karjai közé nem kapta, hogy aztán megpörgesse. Hangosan kacagva élvezte ahogy a hajába kap a szél, és hogy Tibu biztos, erős keze olyan gyengéden szorítja magához.

....
A magasban Tess teljesen megfeledkezett a betegségéről, a félelméről, mindenről ami odalent nyomta a lelkét. Szabadnak érezte magát és boldognak, nagyon boldognak. Csendben kémlelte a távolt, az alattuk fekvő hosszú végtelent és alig bírta felfogni, hogy ez tényleg megtörténik vele. Mindaddig csodálkozott a látványban, amíg meg nem hallotta kedvese hangját, Mosolyogva nézett a szemébe és még szorosabban bújt hozzá, amikor Tibu ajkai a homlokához értek. Szavai a lányra úgy hatottak, mint még soha semmi, és hiába próbálta visszatartani könnyeit, azok maguktól potyogni kezdtek. lassan peregtek le az arcán, és nem tudta megakadályozni az útjukat.
- Köszönöm, hogy megmutattad azt.
Suttogta halkan, alig hallhatóan, miközben igyekezett még közelebb bújni a férfihoz.
- Meseszép Tibu... minden olyan gyönyörű.
Búgta halkan s szemét lehunyva élvezte, ahogy a szél belekap a hajába és kitisztítja elméjét.
- Menjünk hozzád kérlek.
Szólalt meg újra egy idő után. Fogalma se volt, hogy mennyi ideig repültek csöndben. Percekig, talán órákig, még is, egy valamire vágyott a leginkább, Tibu-ra. Őt akarta mindennél jobban arra vágyott, hogy a férfi az övé legyen minden téren és hogy ő is megadhassa magát Tibutty-nak testestül-lelkestül.

//Tibutty Lakása//