Staten Island-i Egyetemi Kórház

Úgy tűnik, ez a gyerek viccnek tekinti az egészet, mint valami katasztrófa túrista. Ez pedig egyáltalán nem tetszik, főleg így, hogy az imént velem viccelődött.
- Lehet, hogy az infraszemüveg, vagy ami a szemükön van, kimutatja. Ez legalább megmagyarázná, hogy miért viselik nappal.
A körülöttünk lévő emberek látszólag lehiggadnak, és abbahagyják a bámulásunkat, ami kifejezetten nyugtató hatású az eddigihez képest. Sajnos a fejfájásom továbbra sem lanyhul, de legalább kevésbé figyelek most rá.
Annyi viszont biztos, hogy a kommandósok megállnak tőlünk jó öt méterre, és felénk tartják a fegyvereiket. Ennek valamiért nem tudok örülni. Egyszerűen agresszív, és felesleges. Ugyanakkor tökéletesen értelmetlen is, mivel hasztalan. Bár ezt valószínűleg ők nem tudják.
'- Kezeket a tarkóra! Csak semmi gyanús mozdulat!
Mivel nem tudom, hogy melyikünkre szóltak rá, lassan felemelem a kezemet. Attól függetlenül, hogy a srác mellettem mit csinál. Nem akarok ementáli lenni, a saját részét pedig ő tudja.

Minden esetre Seabastien hangosabb megnyilvánulásának annyi haszna azért van, hogy jó szokás szerint az emberek úgy tesznek, mintha semmi közük nem lenne az itt történtekhez, így vagy elfordulnak, vagy a földet nézik mereven.
Viszont a fegyveresek nem tágítanak és most már egészen egyértelmű, hogy őket pécéztek ki az egész nyamvadt sokadalomból.
~ Mi a jó élet! Csak én vagyok itt mutáns, hogy azzal a hülye szemüveggel kiszúrtak? Már, ha a srácnak igaza van és tényleg azért van a fejükön. ~
Aztán a kiáltásra összerezzen, ami egy kívülállónak igazán jelezheti azt is, hogy tényleg valami vaj van a fején. Először értetlenül körbenéz, hogy vajon kinek is szólt a felszólítás és döbbenten látja, ahogy a beszélgetőtársa engedelmeskedik a parancsnak. Azt hiszi ezzel talán meg is úszta, de a fegyverek csöve egészen biztosan rá is ugyanúgy szegeződik, így borzasztó zavartan, de ő is azon gondolkodik hogy megtegye, de persze most sem tudja befogni a száját, annyira hihetetlen ami itt történik.
- Mi…mi…ez az egész? - hebegi, majd az igazolványa felé kezdi emelni a kezét, hiszen mindig úgy tudta először azzal kell igazolnia magát, de aztán a mozdulat megtorpan a levegőben.

Láthatóan agresszíven és ellentmondást nem tűrően igyekeznek dirigálni a kommandósok. Az első kettő féltérdre ereszkedve tartja a fegyverét, a középső kicsivel mögöttük, a két szélső pedig szintén talpon.
- Mutáns!
Legbelül valami megremeg bennem. Olyan ez a hang, mintha azt mondták volna: Gyilkos! A hideg kiráz tőle, bár ezt rideg, vizslató tekintettel reagálom le.
~ Ha most megmozdulsz, elvesztél!
Néhány kattanás a fegyvereken, ahogy a hátrébb állók is élesítik őket. Barátságos. Úgy tűnik, még mindig nem akarják kedvesen intézni a dolgukat. FŐleg nem udvariasan.
- Mutáns, lépjen előre!
Hideg, recés a hang éle, amit ezek az emberek megütnek velünk szemben. Bosszantó, már-már támadó stílus. Egyelőre nem lovalom bele magam, de későbbiekben talán pont ilyennel telik be a pohár.
~ Mutáns, légy büszke! Hm, mennyire mást jelent, mégis mennyi a párhuzam e két mondat között!
Továbbra sem mozdulok, csak nézek értetlenül. Hiszen nem szóltak rám, hogy tegyem le a kezem, de a fegyver továbbra is felénk néz.

Sebastien mégis inkább úgy dönt, nem most van itt az ideje az igazolvány mutogatásnak, főleg, ahogy a következő szavakat is az arcunkba vágják.
~ Mégis csak tud valamit az a készülék, hiszen ebben a városban senki nem tudja, sőt máshol sem nagyon, hogy mutáns vagyok! ~ rémül meg a gondolatra. ~ A másik lehetőség, hogy valahogy megtudták apámtól, de akkor odahaza nagy gáz van! ~ folytatja tovább a gondolat menetet.
A következő parancsszóra, már majdnem mozdul a lába, de időben észbe kapva inkább meg sem mozdul, de ahogy látja a mellettem álló srác sem. Ha viszont ő sem mutáns akkor mi a fenét akarnak tőlük.
Sebastien igyekszik tőle telhetően értetlen és főleg ártatlan képet vágni, de soha életében nem tudott jól színlelni, ha élesben mentek a dolgok, viszont mivel itt nem babra megy a játék reméli, hogy most az egyszer hihetően adja elő magát.
Most bánja igazán, hogy még mindig nem tudja használni teljesen a kaméleon képességét, de mondjuk most nem biztos, hogy ha tudná is, merné is, hiszen, ha lebukna, akkor lőttek az egyetemnek is, meg az inkognitójának is. Akkor már inkább teszi amit mondanak.

Sajnos nem hallok olyat, hogy tegyem le a kezem, álljak félre. Pedig már várnám. Olyat sem hallok, hogy nem, nem maga, hanem a másik. Ez igen kellemetlenül érint, ugyanis ezt azért nem gondoltam volna. Nem gondoltam volna, hogy egyszerű hőkép alapján ki lehet szúrni a mutánsokat. Ez szomorú, de méginkább bosszantó.
- Kérem, uraim! Biztosan valami félreértés lesz.
Úgy tűnik, nem nyertem el a fickó tetszését, mert azonnal lekorhol, mintha valami rebellis lennék.
'- Uram, ne avatkozzon bele! A mutánst ismét felszólítjuk, hogy lépjen elő!
Bár nem tetszik a stílusa, ahogy hozzám szól, legalább megnyugtatott arról, hogy nem én vagyok a célpontjuk. Kissé felhúzom a orrom, és elfordulok felőlük. Kezem még marad a levegőben, csak hogy esetlegesen se mondhassák ezt indokként, ha rám lőnének.
Idegesít, hogy fegyvert fognak rám. Még akkor is, ha nem én vagyok a célpont. Valahogy nincs kedvem megmozdulni, mert ezek most mindent támadásnak vehetnek.
~ Most akkor a fiatal srác a célszemély, vagy mi?
Oldalra pillantok, hátha ad valami jelet, de csak annyi tűnt fel, hogy a mutáns szó hallatán alig észrevehetően összerezzent.
~ Most komolyan? Ez a srác? Egyáltalán nem tűnik agresszívnek. Vagy lopott volna?

Ahogy Sebastien és a másik srác ott áll feltette kézzel, már mindenki őket nézi. A fiú kezdi egyre kényelmetlenebbül érezni magát, hiszen sosem szeretett a középpontban lenni, és ezúttal meg főleg hanyagolná a rivaldafényt. Mikor a mellette álló srác megszólal reménykedve kapja oda a fejét, hátha tényleg valami félreértés lesz és ezzel meg is oldódik a probléma, mindenki jót nevet rajta és megy tovább az élet.
~ Hjah! Rózsaszín álmok! ~ sóhajt nagyot, mikor elég durván letorkolják az érdeklődőt, viszont rögtön szöget üt a fejében, hogyha nem a srác a mutáns és már csak ő áll ott rajta kívül feltartott kezekkel, akkor mégis csak ő a célpontja ennek a sok fegyveres kommandósnak. Ezt már nem igazán tudja kontrollálni és erősen elsápad, de még mindig nem mozdul, hanem reménykedve körbenéz, hátha talán a háta mögött is áll valaki.
- Khmm….ugye nem rám gondoltak az urak? – kérdezi rekedt hangon, önkéntelen magára mutatva felemelt kezével sután. – Én nem csináltam semmit. – kezd rögtön védekezni, mert még erősen hisz a saját ártatlanságában és, hogy ez másoknak is nyilvánvaló kell, hogy legyen. – És nem vagyok mutáns! – próbálja meggyőzően hazudni, de már erre is kiverte a víz.

Már arra számítanék, hogy esetleg tényleg a srác a bűnös, akit keresnek. Csak azért, mert mikor megmozdul, és beszélni kezd, a fejére céloznak.
Hajszálnyival később viszont érzem a hátamon a forróságot, és ez nem az idegességtől van. Feltartott kezű kolléga vállára teszem a kezem, és ahogy bírom, fellököm. Remélem, sikerül. Ezzel a lendülettel ugrok a másik irányba, mikor is tüzet nyitnak az eddig mögöttünk álló férfira(?).
Bőre, mint az izzó szikla, repedésekkel tele. Közötte pedig lángnyelvek futnak végig. Haja is mintha csak lobogó tűzből lenne.
A lövedékek lepattognak a válláról, a mellkasára érkezők pedig egyszerűen szétfröccsennek rajta. Érezhetően magasabb hőfokra kapcsolt, mivel nagyobbak a lángok, és a padló enyhén lesüppedt alatta.
~ A srác nagyon ideges volt, és nem annyira tűnt őszintének. De ilyenkor senki nem tűnik annak. Minden esetre, ha mutáns, ezeknek nem fog örülni.
Szétrohan a tömeg, a kommandósok pedig a többi helyről is lőni kezdenek. Nem csak éleslőszerrel, már valamiféle szerrel is.
Azért van sejtésem, hogy miféle szer lehet ez, ha nem is lehetek biztos benne.
- Hé, te! - kiáltok át a lángossütő mester túloldalára - Fiú! Gyere!
Valószínűleg nem hallatszik el a rendőrökig, de remélem hozzá még igen. A lift felé lendülök négykézláb, aztán már talpon.

Már éppen kezdene bepánikolni, mikor a mellette lévő srác hatalmasat taszít rajta, és csak a sportban szerzett reflexeknek köszönhető, hogy a feltartott kézzel való landolás nem az orrára sikerült. Gyorsa pattanna fel és már felkészül, hogy mindjárt szitává lövik ezen kis akció miatt, mikor rájön, hogy miért is volt a taszítás és miért nem úgy néz ki még, mint egy ementáli sajt. Szájtátva nézi ezt a lávaembert vagy mit, de már akkor röpködnek is a kommandósok által kilőtt sorozatok, ami látszólag ennek a mutánsnak meg sem kottyan, legalábbis most úgy néz ki.
Sebastien behúzott nyakkal próbált összekuporodni, nehogy véletlenül is eltalálják, mikor meghallotta a fegyver ropogás zaján túl, hogy az előbbi szituáció másik áldozata neki szól és tüzes sziklaként tornyosuló mutáns másik oldala felé invitálja.
~ Hé, csezd meg! És hogy a csudába keveredek át a tűzvonalon? ~ csóválja meg a fejét, de azért kíváncsian feljebb emeli egy kicsit a fejét, hogy hátha lát valami menekülő utat, mert azt már észrevette, hogy a liftek felé van esély elmenekülni és a srác is erre hívja fel a figyelmét.
Már csak azt kéne kitalálni, hogy jutok oda. Mivel nem szeretném itt lelni a halálomat, ezért végül hasra vetem magam és a mutáns háta mögé próbálok eljutni kúszva, hogy megkerülve őt és a kommandósokat, a másik oldalon azokhoz a vonzó liftekhez jussak el, lehetőleg sem ropogósra égve, sem kilyuggatva. Mit ne mondjak, nem megy gyorsan.

Ahogy elérem a liftet, felnyújtózkodok, megnyomom a gombot, majd lekuporodok a földre.
Közben kedvenc lángoló sziklánk elindult a tömegbe, hogy agyoncsapjon néhányat a törvény őrei közül.
Fejem mellett csapódik be a liftajtóba egy tűvégű lövedék. Fehéres színű folyadék csorog ki belőle földetérés után.
Még azt nézem, mikor mellém ér a fiatal srác.
- Szóval most mutáns vagy, vagy sem? Csak mert akkor vigyázz ezekkel, semlegesítik a képességedet. Utána pár hónapig biztosan nem tudod majd rendesen használni!
Kinyílik a liftajtó, én pedig egyből beugrok. Ha kell, úgy cibálom magam után sorstársamat, csak végre becsukhassam az ajtót.
Néhány lövedék bepattog az összecsukódó liftbe.
- Szerintem ezek mindenkit belőnek mutánsirtóval a tömegből, akit csak érnek. Legalábbis ha nem találták volna meg őnagyságát, akkor biztosan az lett volna.
Közben lihegek még egy kört, mivel alaposan meg kellett hajtanunk a tempót a lift felé.

Kínkeservvel és baromi lassan tesz meg Sebastien a pár tíz méteres távolságot, miközben többször is majdnem eltalálják valamiféle tűk, amik folyamatosan repkednek a tűzember körül. Végre már a lift közelében négykézlábra emelkedik, hogy gyorsabban haladjon. Itt már kicsit messzebb vannak a tűzvonaltól, így bátrabban vigéckedik. A másik srác közben már lehívta a liftet és az ajtón szétrobbanó folyadékot tartalmazó tűre mutatva elmondja mi van benne. Persze, hogy nem tudja a fiú megállni, hogy önkéntelenül el ne húzódjon a közeléből egy kicsit, ami kész lebukás. Mire észbe kap már valószínűleg késő.
Közben megérkezik a lift és a pártfogója szabályszerűen berántja az ajtón, mielőtt az eltévedt, vagy szándékos lövedékek tűpárnát csinálnának belőle.
- Ez micsoda antihumánus eljárás! – berzenkedik lihegve Sebastien. – Hiszen mi nem is csináltunk semmit! Egyébként köszönöm, hogy kihúztál a csávából, Sebastien vagyok. – nyújtja a kezét a másik srác felé. – És most? Van ötleted, hogy jutunk ki, vagy mit csinálunk? Nem hiszem, hogy simán kisétálhatnánk, hiszen láttuk, hogy körbe vették az épületet. – húzza el a száját fanyarul.

Elfogadom a felém nyújtott kezet, és elmosolyodom. Lehet, hogy nem túl tapasztalt, de azért szimpatikus a srác. Legalább humorérzéke van.
- Cristopher - temérdek információ fut végig az agyamon, de én mindet félresöpröm egyetlen egy apró részletet, egy gént keresve; megtalálom - Mindig szívesen segítek egy humorérzékkel megáldott mutánson. A kijutást pedig megoldjuk. Te mihez értesz? És mihez értesz nem hivatalosan?
Alattunk egy igen kellemes robbanás rázza meg az egész liftaknát. Be is fékez a szerkezet, talpunk alatt pedig furcsa, hangos zajokat hallani. Mintha valaki a betonfalat morzsolná folyamatosan. Közeledik.
- Ki kell szállnunk a liftből!
Tenyerem a lift teteje felé fordítom, majd egy méteres körben eltűnik a fém, így láthatóvá válik a liftakna felettünk lévő része. Belemarkolok a levegőbe, mire kinövi kezemből magát egy létra. Elindulok felfelé, kimászni a lyukon.
- Gyere!
Ha mindketten épségben kijutottunk, eltüntetem a létrát, majd megakad a tekintetem a felvonó padlózatán. Mintha izzana, egyre jobban. Végül egy sziklaszerű ököl nyúl be a megolvasztott fémen.
- A létrára! Gyorsan! - mutatok egy mélyedésre, amiben a vész esetére ide készített gyalogos közlekedő látható.
Ha feljutottunk mindketten a létrára, egy csettintéssel elvágom a lift kábelét, majd alaposabb vislatás után eltüntetem a fékeket. Hangos nyikorgással indul meg lefelé a tonnás szerkezet. Leérve hangosat csattan.
- Valahogy nem hiszem, hogy ez elintézte Lángos barátunkat. Siessünk a tetőre!

Sebastien örömmel veszi tudomásul, hogy végre a nevét is sikerült megtudni megmentőjének, de utána kicsit megdermed, ahogy a srác jóformán teljes bizonyossággal leszögezi a tényt, hogy mutánssal van dolga.
~ Vajon honnan tudta, hisz nincs ráírva a homlokomra! ~
- Örülök, hogy ilyen derülátó vagy, ami rólam nem mondható el. – sóhajtok nagyot. – Ha már ilyen ügyesen rávilágítottál a tényre, amit rajtam és két emberen kívül talán senki nem tud, hogy mutáns vagyok, megkérdezhetem, hogy esetleg te is? Mármint akkor miért segítenél ugye, ha nem?
Sebastien kicsit zavarban van, hiszen még sosem adta ki magam ennyire, ezért is gondolkodik el a következő válasz előtt.
- Mihez értek? Hát tulajdonképpen nagyon semmihez, még diák vagyok, és szabadidőmben futárkodom, ….- aztán felvillan egy mosoly az arcán, - de jó vagyok a küzdősportokban. Őőőőő…nem hivatalosan – esik le neki a tantusz mire is gondol Cristopher, - olyan kaméleon féleség, de még nem vagyok túl jó benne. – húzódik el keserűen a szája.
Mikor a dörrenést követően megrázkódik a lift, kicsit sápadtan kapaszkodik meg annak falában és az sem deríti jobb kedvre, hogy a vele lévő srác határozottan javasolja a felvonó elhagyását, amihez Sebastien kikerekedett szemei előtt vág lyukat puszta kézzel a tetőbe és teremt a mászáshoz létrát. Csak a srác határozott szavai zökkentik ki a dermedtségéből és még időben mászik utána ahhoz, hogy a lávaember feltűnése az izzó padlón keresztül ne hamvassza el azonnal.
A lift tetejéről Chris útmutatása alapján az akna falán lévő létrára menekülnek és mikor mászás közben visszanéz, hogy vajon hogyan fogják lerázni a nyomuló életveszélyt, látja, ahogy menekülőtársa elvágja a kábeleket, majd egy kisebb szöszmötölés után a lift zuhanásba csap át.
~ Szóval a fékeket is kiiktatta, ügyes. ~
A nem soká bekövetkező csattanás azért kicsit megnyugtatja, de nem sokáig, hiszen Christopher szavai rávilágítanak, hogy még közel sincs vége a dolognak.
~ Hát ez nagyon jó! Nem elég, hogy a zsarukat kerülgessük, még ez a megelevenedett képregényhős is a nyakunkban liheg ezután! ~
De azért természetesen szót fogad és iparkodik felfelé, hogy minél előbb kijussanak ebből a szűk csőből.

Odalentről mély, leginkább csak valamilyen pokolbéli démonhoz fogható üvöltés hallatszik. Még látszik is, ahogy a roncsokat félrekotorja odalent Lángos. Mivel nem mutatkozott be, jobb híján ez a név jut neki.
Széles vigyor jelenik meg az arcomon, ahogy felnézek Sebastienre.
- Figyeld csak, ez a kedvencem! - Közben odalent megint lőni kezdenek, mint a veszett. Persze, mintha kevesebb lenne a tűzerő. Lángos biztosan kiiktatott néhány kommandóst. - Na, nem ez. Inkább ez!
Lefelé nézek, és nagyjából velünk egy magasságban megjelenik egy zongora, ami azonnal le is zuhan. Hangos csannatás, húrok pattanása, fa reccsenése, üvöltés. Majd mégegy zongora. Zuhan, csattan, húr pattan, fa reccsen, szörny üvölt.
- Menjünk! - nézek vissza rá.
Magam is követem a létrán, miközben ezen a kaméleon dolgon gondolkodom, amit mondott.
- Akkor te bele tudsz olvadni a környezetedbe? Már úgy értem, teljes egészében észrevétlenné tudsz válni? És mozgás közben is megy, vagy csak egy helyben? Egyébként azt hiszem, ide elég komoly erőket fognak felvonultatni, ha még sokáig tombol ez a barátságos ámde tüzes szobor.
Egészen gyorsan haladunk felfelé. Ráadásul a lentről néha felfelé lobbanó lángcsóvák sem olyan erősek idáig felérve, hogy komoly gondot okozzanak. Szóval eddig jó.
- Vol már részed mutánsellenes atrocitásban? Csak mondom, itt most lehet benne részünk. Ezekután minden okuk megvan rá sajnos.

Mászás közben hallom Chris hangját, hogy figyeljek rá, ezért megállok egy pillanatra és visszanézek, az előzőek után már válasz nélkül is biztos mutáns kollégára.
Látszólag mindennemű manipulálás nélkül az aknában megjelenik egy zongora, mely a lift után iparkodva zuttyan a békétlen mutáns fejére.
~ Uramisten…egy ZONGORA! Micsoda ötletek! ~
Aztán még egy zongora megy a másik után jóformán azonnal, amely még egy púpot okozhat odalenn az ordításból ítélve, és ahonnan azért még hallatszik a heveny lövöldözés zaja.
Chris intésére tovább indulok és menet közben igyekszem válaszolni a kérdéseire.
- Háááát…valahogy úgy, de mint mondtam nagyon nem megy még a beolvadás, csak egy-egy testrészemmel, teljesen még csak kétszer sikerült, az is tök véletlenül. – és most valahogy szégyellem, hogy én nem vagyok olyan jó a képességem használatában, mint ő. – A mozgás nagy mértékben lerövidíti azt az időt, amíg fent tudom tartani az álcát. – sóhajtok nagyot. – Mutánsellenes akció? – kérdezek vissza begörcsölt gyomorral. – Nem, még nem volt részem benne, hiszen senki nem is sejti, hogy mutáns vagyok, és nem is nagyon szeretném, ha megtudnák. – nézek az alattam felfelé igyekvő Chrisre. – Azt hiszem a suliban sem díjaznák a dolgot. – borzongok meg egy pillanatra. – Gondolod, hogy a lenti muksóért rajtunk állnak bosszút a rendőrök, ha megfognak? – kérdezem kicsit ijedten.
~ Más se hiányozna, mint egy rendőrségi kihallgatás, nem vagyok jó a hazudozásban. ~

Próbálok tervezni Sebastien képességével, bár saját bevallása szerint még nem túl jó benne. Elismerően bólintok, bár nem biztos, hogy pont látja.
- Kaméleon, hm! Te lehetsz az egyik legjobb mutáns titkosügynök, ha gyakorolsz! Magneto-nak volt régen egy alakváltó segédje, ha jól tudom. Bárkit leutánozott. Neked még az se kell, elég csak átsétálnod arra, amerre akarsz. Ez nem semmi! Ha gondolod, majd segítek gyakorolni. Adog akár pepita hátteret is, hogy nehéz legyen - mondom, a végét érezhetően elviccelve kissé.
Hamar felérünk a tetőre, mivel a lángcsóvák alább hagynak. Helyette viszont nagy dörrenések hallatszanak lentről, és vele együtt jön a por is.
- Úgy tűnik, bevetettek valami komolyabbat is. Ez már gránátvető volt, ha jól hallottam.
Ajtó nyit, gyorsan! Ha kell, sürgetem még egy kicsit útitársamat. Odakint viszont már várnak minket. Fehér ruhás, maszkos alakok. Úgy tűnik, két nő is van köztük. Összesen heten vannak. Fegyverrel. Semmilyen hivatali jelzés nincs rajtuk.
- Mutáns, lépj elő! És pusztulj! - érezhető a gúny és megvetés a hangjukban.
Célra tartanak, és én utóbbi mondatra és mozdulatra érek fel Sebastien mellé, hogy aztán a gépfegyverek csövével nézzek farkasszemet. Alig vannak tőlünk tíz méterre.
- Ez most komoly? - fáradtan nézek végig rajtuk - Mutánsvadász neonácik?

- Na, azt már nem! – hárítja el Sebastien még a lehetőségét is a dolognak. – Örülök, ha nem kell közelebbi ismeretséget kötni a hatóságokkal, semmilyen formában. A segítséget viszont köszönöm, mert eddig csak magam próbáltam előbbre jutni, de valahogy még mindig fura, hogy valakivel egyáltalán beszélek róla. – pirul el enyhén, de mivel úgy is ő megy elől, ez szerencséjére nem látszik.
Már majdnem felérnek, mikor hatalmas robbanás hangja hallatszik lentről, majd porfelhő kezd felfelé terjedni. Sebastien is egyetért Chrissel, hogy valami brutális dolgot vethettek be, habár érteni nem nagyon ért hozzá.
Megkönnyebbülve bukkannak ki a tetőre, de ezt nagyon gyorsan lelombozza a látvány, ami Sebastient fogadja, mikor körbepillant.
~ Mi a…! Megelőztek minket? De kik ezek? Orvosok? ~
Szavaik aztán végképp nem adnak okot Sebastiennek a megnyugvásra, és megadóan emeli fel ismételten a kezét, mikor segítőtársai is kibukkan mögötte és ő is felméri kétségbeejtő helyzetüket. Lehet nem kellett volna a falra festeni, azt a rendőrségi kihallgatást, még a végén tényleg része lesz benne.
Aztán Chris szavai nem is kicsit megdöbbentik.
~ Micsodák? Ajaj! Lehet nagyobb baj van, mintha kommandósokba botlottunk volna? ~ de sajnos elég sokan vannak és az orruk alá dugják a fegyvereiket.
- Honnan veszitek, hogy mutánsok vagyunk? – próbálkozik azért meg Sebastien egy gyenge kísérlettel. – Csak az elől menekülünk.

Az egyik feszes csupafehér ruhát viselő női alak megvonja a vállát Sebastien kérdésére.
'- Nem, mintha rátok tartozna, de láttuk az összes kamera felvételét. Meg egy-két dolgot még, amit azok nem mutattak meg, hallottunk is. Célra tarts! - adja ki a parancsot.
Szemeim összeszűkülnek, ahogy bizonyossá válik, miszerint mutánsvadászokba botlottunk. Az is biztos, hogy most kivégzésre készülnek. Kezdek igazán dühös lenni, ami átvált hasogató fejfájásba. Ezt azzal reagálom le, hogy fogaimat finoman csikorgatva lépek félig Sebastien elé.
Tenyeremet feléjük tartom, és ráfókuszálok az atomtörzses szerkezetű anyagokra a kezükben.
'- Tűz!
Hallani a fegyverropogást, a golyók süvítését, de egyik sem éri el azt a vonalat, ahol mi állunk. Megszűnik létezni nagyjából félután. Némi fémpor még eljut a közelünkbe, majd semmivé enyészik el. Ez persze nemigen látszik, csak az, hogy egyikünk se lett lyukas.
- Ez tűz? Az ott lent tűz.
Legyintek egyet, mintha csak egy atyai pofont osztanék ki. Egyrészt mintha szél kavarodna egy pillanatra, lévén előttünk vákuum keletkezik ezen a kis távon. Ami viszont látványosabb, ahogy eltűnnek a fegyvereik, mintha egy láthatatlan sáskaraj falná fel őket egy pillanat alatt. Néhol belekap a pusztító szellő fehér ruhájukba is, csíkokban eltüntetve azt.
Egyikük a háta mögül előkap egy kést, és egyenesen felém lendül. Tekintetében mérhetetlen harag. Jobb kezemet magam elé tartom, akár egy vívó. Kezembe nő egy párbajtőr, s hegye éppen hozzáérne támadóm nyakához, ha nem torpan meg az utolsó pillanatban.
- Nem vagyok gyilkos, de inkább élek gyilkosként, mint hogy meghaljak pacifistaként. Te mit gondolsz, kolléga? - kérdezem félig oldalra fordított fejjel.

Sebastien teljesen megdermed és halott sápadt lesz egy pillanat alatt, miután lebeszélési terve nem vált be.
~ Hát nem úgy terveztem a mai napom, hogy itt a kórház tetején fogok meghalni! ~
Talán még a szemét is becsukná, hogy ne lássa a felé száguldó golyókat, nem mintha látná, de biztos, ami biztos, de Chris hangja valamiért megállítja a halálra készülődését és reménykedni kezd, hogy az ő szuper képességeivel kitalál valamit.
El nem tudja egyelőre képzelni, hogy a fiú kinyújtott tenyere, hogyan fogja megállítani a lövedékeket, ezért a tűzparancsra összerezzen és erősen kezdi átvenni a környező tárgyak színeit, de az átalakulás nem teljes persze, csak a félelem megint kihozza belőle.
~ A fenébe, hogy sosem akkor működik, amikor én szeretném! ~ összegzi véleményét a képességéről mérgesen.
Viszont megdöbbenve és aztán erősen megkönnyebbülve látja, hogy sem a golyók nem tettek kárt bennük, de még a fegyverek és a támadók ruháinak egy része is köddé vált.
Persze azért ezek a fajgyűlölők nem adják ilyen könnyen fel és más gyilkoló eszközök után kapnak, de Chrisnek erre is van válasza.
- Én? Én csak egyetérteni tudok veled! – válaszolja még rekedten. – Nem ilyen véget szeretnék magamnak! Ilyen agyamentek kezei között meghalni, nem a leghőbb vágyam, de remélem ők sem meghalni jöttek ide.
Nem jó lenne, ha valami öngyilkos jelölt csoportba futottunk volna bele.

A nő hátrébb lép, és úgy tűnik, valóban nem az öngyilkos alakulat tagja. Nyúlna a fején lévő rádióhoz, de a mikrofonja csonkán szikrázik egyet, nem igazán akar reagálni.
'- Akinek még van rádiója, szóljon egy delta csapatnak. A mi listánkról pedig húzasd ki ezt a két jómadarat. Egyelőre. Nem éri meg a vesződséget.
Legszívesebben elégedetten elmosolyodnék, de a feszült hangulat miatt csak egy biccentésre futja. Persze így is jobb a helyzet, mint reméltem.
~ Úgy. Meghalni senki se szeret. Főleg akkor nem, ha választhatja az életet is.
- Kolléga! Húzd ki őket a listánkról. Egyelőre - replikázok, bár hangzása alapján ez egy egyszerű, inkább katonai stílusú parancsnak tűnik.
Hallottam már néhány parancsot, hozzám is szóltak így szakmai gyakorlaton. Ez van, ha az ember fia a hadi iparban tevékenykedik, akár csak gyakornokként is.
Láthatóan húzza a száját ez a parancsnokféle nőszemély, majd visszahátrál a társaihoz, és futólépésben távoznak. Kezemben semmivé enyészik hegyétől kezdve a kard, majd sóhajtok egyet.
- Örülhet a fegyvergyár. Szereztem nekik egy csoportos rendelést. Sebastien, jól vagy?
Oldalra lépek, hogy ha felé nézek, akkor is lássak valamit a tető többi részéből. Bár nem vettem részt taktikai kiképzésen, katona se voltam, ennyit azért a józan ész is diktál.
~ Szegény gyerek! Biztosan nem erre számított, mikor elindult a patikába.

Sebastien igyekezett nem látványosan kifújni az eddig benntartott levegőt, mikor az ellenséges csapat hátraarcot csinálva távozott és ők ottmaradtak ketten a tetőn.
Fogalma sem volt, hogy ez a parancsolgatós stílus miért jött be ellenük, de láthatóan bevált, ezért hálás szemekkel nézett a vele lévő srácra. Erősen elgondolkodott arról, hogy hányszor sérült vagy halt volna meg, ha magára van utalva , minden esetre a tetőig nem jutott volna el az biztos. Mikor Chris hozzá szólt, kicsit összerezzent, úgy látszik az idegei egy kicsit megviselődtek, hiszen nem szokott hozzá az ilyen akciófilmbe illő helyzetekhez, ami Chrisnek láthatóan nem okozott gondot.
- Azt hiszem. – néz végig magán, meggyőződve, hogy már nem játszik még kicsit sem pepitában. – De ez nagyon húzós volt! Te mindig ilyen nyugodtan viseled a vészhelyzeteket? Sokszor van benne részed? Valami különleges ügynökféle vagy? – buknak ki a száján a kíváncsi szavak.
A stressz csak most jön ki belőle, pedig még közel sincsenek biztonságban a földön, de már ezért is hálás a sorsnak.
- És most? Hogyan jutunk le innen, hogy ne fussunk bele még egy-két ilyen….ilyen alakokba. – borzong meg a friss élmények hatása alatt. – Legközelebb hatszor meggondolom, hogy egy piti kézsérüléssel kórházba induljak-e. – enged meg egy halvány mosolyt azért a srác felé.

Leporolom a zakómat, és alaposan körülnézek. Nem szeretném, ha hirtelen meggondolná magát valamelyik sápadt ördög, hogy Ace Ventura kedvenc becenevével éljek.
- Olyan régóta gyakorlom a hideg logikát használni feszült helyzetekben, hogy már egészen kényelmesen megy. Persze azért én is ki tudok akadni, és az rémes tud lenni. De olyankor azért már elég nagy gáz van, hogy kiakadhassak, nem? - kérdem mosolyogva, kicsit feleresztve az iménti szituáció után.
Közben eszembe jut, mit is mondott a nő a rádiósnak. Valamiért kezdek nyugtalan lenni. Nem tetszik a gondolat, ami megfogalmazódik bennem.
- Sürgősen el kell tűnnünk innen! Az a delta osztag valami másfajta csapatuk lehet. Lehet, hogy tucatkatonák, mivel ez a banda elég elitnek tűnt. Akkor viszont készülhetünk még golyózáporra, vagy akár nagyobb durranásra is, mint amit odalent Lángosra küldtek.
Sűrű jobbra-balra forgolódás közepette indulok meg a tetőn, és magam után intem Sebastien-t is. Nem lenne kellemes, ha most tényleg a nyakunkba kapnánk egy rakás amatőrt. Minél tapasztalatlanabbak, annál magabiztosabbak tömegben. Nem jó párosítás!
- Mond csak, hogy is volt, mihez értesz? Valamiféle küzdősport, jól emlékszem?

- El tudom képzelni ezek alapján, hogy milyen gáz van, ha már kiakadsz, – néz Chrisre a srác elismerően, - mert most nem láttalak nagyon idegesnek.
Most, hogy nem szegeződik a mellkasának egy fegyver sem, már kezd egészen helyrezökkenni az idegrendszere, de ezt sikerül társának a következő mondattal azonnal elsöpörnie.
- Mi?...Megint veszélyben vagyunk? Ó, jó ég, ma mindenki a mi bőrünkre pályázik! – fakad ki Sebastien felindultan.
Eddig a napig, jóformán senki nem tudta, hogy mutáns, most meg az egész város ezért vadászik rá. Ez őrület! Látja, hogy Christopher sem nyugodt most, hiszen egyre másra nézeget körbe, ami csak rátesz egy lapáttal a srác pesszimista hangulatára.
- Igen! Már gyerekkorom óta űzöm a küzdősportokat, főleg a karatét, a thai boxot és a ju-jitsut. – válaszolok gépiesen, miközben én is igyekszem szemmel tartani a terepet és nem tágítok Chris mögül. - De eddig még csak a gyakorló teremben használtam, életben még soha. – jegyzem meg, mert fogalmam sincs, hogy éles helyzetben mire lennék képes.
~ Habár az életösztön csodákra képes! ~

- Nyugi, azért kattogott az agyam, csak nem engedtem ki a fogaskerekeket.
Nem igazán értem Sebastien kiakadását. Vagyis de, értem, csak reméltem, hogy már valamelyest idomult a helyzethez. Hiszen odalent valami lávaembert próbálnak szétlőni a rendőrség rohamosztagosai, miközben minket épp megtalált egy adag túlképzett neonáci militarista.
- Nem, nem megint. Még mindig. Semmi gond, ha jönnek, vége a pacifista Crisnek. Úgy játszunk, ahogy ők. Neked is meg kell tanulnod így gondolkodni, néha muszáj.
Gyerekkora óta, hm, az neki később volt, mint nekem. Végig is mérem, de egész jó kondiban van ránézésre. Talán még jobban is, mint én. Az új suli elpuhít.
- Jól van, akkor én gondoskodok a fegyverekről, te pedig elvered őket, jó? Kész harcművészeti mester lehetsz három stílus többéves gyakorlatával! Elismerésem! Most viszont üthetsz és rúghatsz oda is, ahová eddig nem volt szabad - teszem hozzá egy gúnyos mosoly kíséretében - Nem baj, ha fáj nekik. Ők se tompa golyóval lőttek ránk.
Közelítünk a tető széléhez, és igen, a szomszédos ház öt méternél jóval távolabb van. Ezt azért nem olyan könnyű átugrani.
- Ne ijedj meg, előfordulhat, hogy szabálytalan formákat varázsolok elő. Jó fedezéknek, és nem kell rá odafigyelni utána. Na, de most itt kéne átjutni!
Mellettünk kellert kapott golyó pendül a párkányon. Rexlexből behúzom a nyakam, és gugolva fordulok csak meg. Mozgásban, sokan. Egyelőre ötöt látok, hatot, hetet...

Bizonytalanul biccent Sebastien a jó tanácsokra, hogy hogyan használja a sport adta lehetőségeit, de szentül megfogadja, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni, hiszen Chris már ma többször kihúzta a csávából, éppen itt az ideje, hogy elkezdjen belőle valamit törleszteni. Már kezd hozzászokni a fiú semmiből előtűnő tárgyaihoz, így csak biccent az újabb figyelmeztetésre.
- Majd igyekszem észben tartani és nem megijedni! – mosolyodik el kissé.
Mikor a tető szélén állva meglátja a távolságot, azért vannak kétségei, hogy hogyan fognak a túloldalra átjutni, de nem sokat töprenghet a dolgon, hiszen egyszer csak egy lövedék csapódik közéjük, amire persze hirtelen azt sem tudja mit csináljon, de megperdül és több embert pillant meg, többet, mint szeretné. Szeme sarkából látja, hogy Chris a párkány mellett guggol, de nem tudja, hogy kövesse-e a példáját vagy próbáljon elbújni valami mögé, ezért egy darabig – a történések szempontjából egy örökkévalóságnak tűnő ideig – tanácstalanul toporog. Küzdősport ide vagy oda, puskákkal és pisztolyokkal szemben tehetetlen.

Jó látni, hogy tud még a srác mosolyogni ilyen ellenséges, halálszagú szituációk között is. Minden esetre azért nem lepődöm meg rajta, hogy szabályszerűen lefagy a golyózápor érkezésekor.
~ Ó, hogy az a...
Féltérdre emelkedek, és magam elé tartom jobb tenyerem, vízszintesen mozgatva ablakmosó stílusban. Jó arasznyi vastag, acélból formált fal növi ki magát a semmiből, alján betonba mélyedő tüskeszerű nyúlványokkal. Végső tömege néhányszáz kilogramm lehet. Arra elég, hogy kettőnket fedezzen egy darabig.
- Nem ledermedni, cselekedni! Mint mikor edzésen azt mondják: védd magad! Összekuporodni, vagy ha van a közelben, fedezékbe húzódni. Rendben? Most pedig hídra lesz szükségünk, aztán megtréfálom őket.
Egységnyi tömegre jutó legerősebb szakítószilárdsághoz polimerre lesz szükségem. Miután ezt eldöntöttem, az elsőként fejemből kipattanó hatvan atomú, egymásbafűződő keresztkötésű óriásmolekulákból építem fel az anyagot. Kísérleteztünk hasonlóval gyakorlaton, bár kisebb méretekben. Minden esetre egy négyzet alapú hasáb az eredmény, rádöntve a sikátorra, megtámasztva a két háztető szélén. Középen üreges természetesen, körben jó arasznyi anyag véd minket. És igen, az egész könnyebb, mint az iménti acélpajzs.
- Gyerünk!
Beterelem Sebastien-t, majd követem én is. A túloldalon fedezéket keresünk, ahogy lehet. Közben eszembe jut valami, amihez viszont útitársamra is szükség lenne.
- Figyelj csak! Gyorstalpaló képesség használatából! Ha az adrenalin hozza elő belőled, akkor járjon azon az eszed, ami felpörget! Én változtatom a környezetem, hogy idomuljon az elképzeléseimhez. Te idomulsz a környezetedhez. És ha meg tudod most is csinálni, akkor könnyen visszavághatunk ennek a bandának!