Coney Island-i Vidámpark

Fényképezőgéppel a kezemben várakoztam a jegypénztár előtt, hogy a hosszú sor végre fogyatkozzon és bejuthassak a vidámparkba. Nem, nem szórakozni jöttem ide, mint oly sokan mások, hanem megragadni egy-egy érdekesebb pillanatot ebben a pörgő forgatagban. Utoljára talán kisgyerekkoromban jártam vidámparkba, még a szüleimmel, amikor semmiféle mutáció nem árnyékolta be a köztünk lévő kapcsolatot.
Pillanatnyi komor hangulatomat megpróbáltam elűzni magam körül, hiszen nem illik ebbe a közegbe a búskomorság. Jó pár képet előttem már sorban állás közben is, jobb ötlet híján, amivel eltölthetném az időt, de végre bejutottam. Tanácstalanul nézelődtem szét, merre is indulhatnék el először. Fokozva a játékélményt a közeli térképhez battyogtam és behunytam a szemem, vakszerencsére bízva a döntést és ujjammal egy pontra böktem azon, mely leendő úti célom lesz.

Egy jegyre van szükségem: határoztam el, amikor már több olyan helyen is kérték, ahová be akartam menni. Igazán nem értettem a logikáját ennek: hiszen milyen vadbarom lenne képes bármelyik kerítésrészen is átjutni? Jó-jó, persze, én is megcsináltam, de akkor is… tuti, hogy nem minden második ember mutáns, és abban is biztos vagyok, hogy ha mégis, akkor se képes mindegyik reppenni. Így is elég nagy meló volt, amíg olyan helyet találtam, ahol a kamerát sem láttam, és még a szélirány és -erősség is képes volt besodorni. A bónusz: ezzel a fajta papírhasználattal kicsit én is visszatértem a gyerekkoromba, mert abból táplálkozott az ereje. Márpedig ez egy vidámparkban meglehetősen előnyös mellékhatás.
– Csókolom! – szólítja meg a tizennégy éves Mike Hanscom az első szembejövő lényt, aki tulajdonképpen nőnemű, és így megfelelőnek érzi hozzá nem csak a magázást, de még a csókólomozást is. Amúgy is azt mondták a szülei, hogy mindig a lányoknak kell előbb felajánlani a tegezést. Addig is: nénizés és megfelelő tiszteletadás.
A tizennégy éves Mike Hanscom, akinek a fejében a másodpercek a napok, és így hamarosan vissza fog térni valós korához, kicsit (ön)bizalmatlan:
– Megtenné, hogy odaadja a jegyét? Nagyon örülnék neki. Csak egy pillanatra kéne – turkálja lábával a földet, és még véletlenül sem néz fel, mert biztos benne, hogy vissza fogják utasítani, pedig az igazán nem lenne örömteli esemény, a visszautasítást senki nem szereti, még a tizennégy évesek sem, sőt ők még határozottan rosszul is viselik, főleg az olyan esetekben, mint ez, amikor olyan fontos dolgok függnek a választól mint például: be fogják-e engedni a szörnybarlangba vagy a légfúvós lebegővárba? Ezek érdekében cselhez folyamodik:
– Ez egy ellenőrzés! – mondja a most már tizenöt éves, de testben továbbra is húszas Mike, aki úgy érzi: így már biztosan jegyet kell kapnia.

Bökésem épp a térkép jobb szélét találta el, így úti célom az óriáskerék melletti kis park lett. Még pár pillantást vetettem a térképre, hogy kábé merre haladjak tovább, majd lassan nézelődve elindultam. Azaz indultam volna, ha nem tartanának fel. Csókolom? Ne mááár!
- Szia! – köszöntem vissza neki pár pillanatnyi hezitálás után. Azért csak nem fogom le csókolomozni én is…
Végignéztem a srácon, de nem értettem miért is érdemeltem ki ezt a megszólítást. Végül is lehet nem kéne fennakadnom ilyesmin. Vártam, hogy előhozakodik e nyitány után valamiféle segítsük az értelmi fogyatékosokat dumával. Vagy vegyek tőle tollat, mittudom én még mit. És nem. Megint képes volt meglepetést okozni számomra, pedig mennyi is? Talán pár másodperce tart ismeretségünk.
Nos, nem különösebben ragaszkodtam a jegyemhez és még talán hajlandó is lettem volna átadni neki, hiszen aligha terveztem, hogy ma bármire is felülök. És ha valóban csak egy pillanatra kell neki, amit azért kétlek. Mert egy pillanat alatt nem sokat tud vele kezdeni, maximum megnézi. Viszont ma egész jó hangulatomban voltam, így a jegyemért nyúltam, minden kérdés nélkül. A jegy azonban nem jutott el odáig, hogy át is nyújtsam, miután újfent meghökkenve néztem a srácra.
- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza és többször is végigmértem a srácot. Nos, semmiféle arra utaló jelet nem láttam, hogy a vidámpark dolgozói közé tartozna, így a jegy továbbra is maradt a kezemben – Miféle ellenőrzés, ha megkérdezhetem?

Komiszul elmosolyodom – évek óta nem csináltam így, de hihetetlen, hogy amikor az ember tizenöt éves, mennyire jól tud még komiszul mosolyogni, különösebb hiba vagy zökkenés nélkül produkálom most is.

– Van egy trükköm nekem – mosolygok, továbbra is szigorúan és határozottan komiszul, mert az a néni, aki nem hajlandó odaadni a szépen kért jegyét, még csak pillanatokra sem, érted, az nem érdemli meg, hogy ne mosolyogjak ennyire módfelett komiszul. Hihetetlen, hogy amikor az ember felnő, elfelejti, hogy milyen jó is volt komiszul mosolyogni!

– A fejemmel kiszűröm azokat, akik nem vidámparkba valók. És tudom, hogy nénik gyerek nélkül nem szoktak vidámparkba valók lenni – rakom egymás után a szavakat, vagy úgy is nevezhetném ezt az egészet, hogy „mondom”. – És az ilyenek odaadhatják nekem egy másodpercre a jegyük, csak ha ugye… Ugye nem nyugdíjas? – szűkíti össze a szemét a tizenhat éves Mike Hanscom, aki elhatározza, hogy igenis határozott lesz, és kiáll magáért, nem adja könnyen a bőrét, se a jegyét, mert oké, ez még a hölgy jegye, de jogszerint őt is illetné, csak egy másodpercre… – Tényleg csak egy másodpercre kéne – ismétli meg hangosan is előbbi gondolatát.

Egyre kevésbé akaródzott átadnom, azt a fránya jegyet a fiúnak. Módfelett kezdett idegesíteni a jelenléte, ám evvel egy időben, szórakoztatni is. Furcsa mi? Csakúgy mint ez az egész helyzet. Úgy döntöttem ráér az a fényképezés. Szerettem volna megfejteni, ugyan mit is akar az én jegyemmel, méghozzá egész egy pillanatig kezdeni. Sokkalta egyszerűbb lett volna kiderítenem, ha csak úgy átnyújtom, de akkor hol marad a móka és élvezet. Neem. Én ráérek és majd meglátjuk, hogy ő mennyire kitartó.
Szinte gyermeki mosolyára egy kíváncsi pillantással reagáltam. Vártam a trükköt, esetleg valamiféle bűvészmutatványt? És vártam és vártam és nem történt semmi. Választ ugyan kaptam a ki nem mondott kérdésre, melyre igencsak felszaladt a szemöldököm. Na várjunk csak… Néztem rá még mindig félig felvont szemöldökkel.
- Jesszus. Nyugdíjasnak nézek én ki? – fortyantam fel hirtelen, majd amilyen gyorsan jött gyermeki kirohanásom, oly gyorsan csillapodott is.
- Szóval arra szeretnél te itten kilyukadni, hogy mivel nem gyerekkel vagyok, már illendő lenne egy gyerekként viselkedő fiatalembernek átadnom a jegyem – tök logikus, nem? – Mit akarsz vele kezdeni egy másodpercig? Hmm? – néztem rá gyanakvóan. Megfordult a fejemben, hogy elszaladni vele.

– Ha nem nyugdíjas a jegye, akkor nekem is tökéletesen megfelel – világosítom fel a hölgyet, és türelmi álláspontra helyezkedem: lábtopogásra oldalra kirakva, karok mellkas előtt összefonva, meredt nézés a jegyre. – Ne kelljen használnom a trükköm! A másodikat. Az első, hogy kiszűrtem, a második, hogy… – a tizenhat éves Mike Hanscom elbizonytalanodik. Nem tudja, mennyit is árulhat el magáról. – Nem akarja megismerni a második trükköm – mondom neki, és egy jedis kézmozdulattal próbálom szuggerálni is.

Mike Hanscom tizenhét éves fejben, és úgy dönt, hogy ha kell, hát, egye fene, tényleg képes lesz erőszakot alkalmazni, és nem érdekli, ha a másik ember, és kötegszik vagy egyenesen megrémül, bármi lesz is, ő aztán nem fogja szégyellni, hogy mutáns, és beveti az erejét.

– Tudja, ez amolyan ráhangolódós trükk lenne, erre az egész karneválra. Vagy mi ez…? Vidámpark! Akkor vidámparkra. – Igyekszem puhítani a húst. – Hogy ha már nincs magácskával egy gyerek, akkor visszatérhessen magában is kicsit a gyerekkor csodáihoz. – És ez a duma akaratlanul is hitelesnek tűnhet, amikor egy húszon srác nem éppen korának megfelelően beszél egy idegennel.

Nem igazán tudtam eldönteni, hogy kezdjek el megijedni a fiútól vagy egyszerűen csak egy sültbolond, aki jobb híján a vidámpark szórakozni vágyó vendégeit szórakoztatja, illetve ez esetben megpróbál egész addig a gyanútlan ember idegeire menni, míg az szabadulásképpen inkább át nem adja számára az áhított jegyet, mellyel végül lelépvén egész nap szórakozik. Na meg még mit nem.
- Az előbbi trükköd sem volt ám túl veszélyes, sőt látványos sem – ráztam meg a fejem megerősítve szavaim, talán, hogy hergeljem csöppet. Fogadni mertem volna, hogy valamiféle mutánsnak képzeli magát, mert látta a tévében, esetleg hallotta a haveroktól, de nem hittem, hogy képes lesz meglepetést okozni a továbbiakban, hacsak nem fokozza beszólásait, melyektől inkább magamnak tartanám meg a jegyem, mintsem odaadnám neki.
- Nem értem a logikádat. Ha én most odaadom neked a jegyem, minden további esélyem elszáll avval, hogy átéljem a gyerekkor élményeit, mondjuk felülve a hullámvasútra, hiszen, akkor már nekem nem lesz jegyem. Az meg, hogy nézlek az én jegyemmel játszadozni, nem ér fel hasonlókkal – húztam el a szám és sóhajtottam egy nagyot, mint aki sajnálja a dolgot, de így nem fog menni. Mást kell kiötlened fiú…
- De tegyük fel, hogy ne legyek én a mesebeli boszorka, tegyük fel, hogy nem vagyok én olyan szőrös szívű, ha lesz egy megfelelő javaslatod a jegyért cserébe, hát semmi akadálya, kapsz tőlem egy jegyet…

Sikerként könyveltem el, hogy eddig nem hagyott fapofánál. Persze nehéz dolga lett volna, mert ahhoz nekem is lett volna egy-két szavam, sőt mit szavam, lépésem, amivel nem hagyom a dolgot annyiban, hanem csak azért is utána megyek – de egyáltalán miért jár ilyesmin a fejem? Hiszen a lényeg: nem hagyott fapofánál. És azért kezdtem hálás lenni. Azt hiszem, elértem a szentimentális és bölcselkedő tizennyolcadik életévem.
– Akkor a jegyért cserébe tőlem jár a második trükk – csapok bele a lecsóba, és a teátrális mozdulatok jönnek magukkal: a halántékomhoz emelem a kezem, mint aki nagyon koncentrál. – Tudja, ez úgy működik, hogy először csak kiszúrom az embereket, mert náluk olyan jegy van, amilyen nekem nagyon kell. Aztán ilyenkor is nem igazán az ember a lényeg, már ne haragudjon nagysága’, szóval hülye kérdés is volt, hogy nyugdíjas-e, mert – megmozdul valami ott lejjebb, ami aztán ezt mondatja vele – nagyon csinosan néz ki. Nem is tudom, hogyan gondoltam ezt a nyugdíjas kort. – És miközben megy a blama, vele párhuzamosan szűkülnek a pupillák, enyhe terpeszbe áll, mint akinek nagyon ki kell támasztania magát, a derekát csöppet megdönti, arcán majdnem ügyesen eladott feszült kifejezés – De aztán egy idő után marad a jegy, amihez nekem, áthidalni a köztünk lévő távolságot, szakaszjegyem van. Így ni! – kiált fel, és ez is lenne a csattanó, mivel abban a pillanatban a cetlit egy erősebb mutánserős húzással magához vonzaná.
– Olállá! – készíti a tenyerét, egyenesedik fel, arcán már terül szét az elégedett vigyor, és mindez lehet, hogy még jogosan is, mert ha Kara nem figyelt, nem tartotta eléggé, nem akadhatott bele valamibe út közben, akkor akár még sikeres is lehetett a produkció. Persze tizennyolc évesen az ember még óvatlan is lehet, ki tudja, mi történhetett.

Várakozó állásba helyezkedtem és nevetőizmaimat felkészítettem a következő történésekre. Már az szórakoztató volt, ahogy beállt és rákészült. Azonban ami eztán következett arcomra fagyasztotta a mosolyt és döbbenten meredtem a srác kinyújtott tenyerében landoló jegyemen. Ez most én voltam? Akaratomon kívül? Az lehetetlen. Tehát akkor mégiscsak ő? Arcomon visszatükröződött meglepettségem. Végül elismerően bólintottam felé.
- Ügyes trükk. Azonban ezt akár vehetjük lopásnak is. Nemde?Tényleg kíváncsi vagyok, mit szeretnél kezdeni a jegyemmel, de nem így... - néztem a fiúra továbbra is, viszont mégsem kiabáltam azonnal biztonságiak után, hogy MEGLOPTAK! Egész más terv bontakozott ki elmémben. Széles és magabiztos mosoly váltotta fel iménti zavarodott arckifejezésem, majd tenyerem én is kinyújtottam és szép lassan magam felé hívtam a kis papírdarabot, mely, hacsak Mike rá nem markol közben arra fránya kis jegyre, visszaszáll eredeti gazdájához.

Rock and Roll? – erősen felmegy a kérdés végén a hangsúly, pedig csak a fejemben születik meg ez a mondat, és igazából magam sem tudom, miért is jutott eszembe ez a… dalszöveg? Versrészlet? Igazán lényegtelen, mert semennyire sem lendíti tovább első megilletődöttségemet a helyzettel kapcsolatban. Tizennyolc éves fejemmel nem értem, mi is történik most hirtelen. A lehetőségek tárháza túlságosan végtelen. Mármint persze, nem az, de nagyjából egy fektetett nyolcasnyi kérdés tolul fel bennem… plusz egy.
– Banyek! – fűzöm hozzá epés és mélyenszántó megjegyzésemet a jegy akaratomon kívüli újabb vándorlásához, és hosszú másodpercekig még nem is kapcsol tovább az agyam bármi másra, megragadok holmi „banyek”-ek szintjén: szájtátva bámulom a mutatványt.
– Ügyes gyerek! – Nem jár a dicsérettel buksi simogatás, pedig a hangsúly alapján ez tényleg egy tíz év alattinak szóló dicséret volt. – Belőled… Önből egyáltalán nem hibádzik a kislány – érkezik a tizenkilencbe lépő Papírfiú gratulációja. –Lát elég sok csodát naponta, szerintem – költözik vigyor a tekintetbe lassanként visszasettenkedő komolyság és férfiasabbság mellé.
– Pacsi? – ötletelek ki egy újabb lehetőséget, és ha nem látok bármilyen tagadási hadműveletet, akkor végrehajtom az enyémet, és adok egy lassú ötöst a jegyes tenyérbe. Pillanatokkal ezelőtt egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy a kezemben lévő papíranyag „odébb áll”, így a meglepetés ereje elvette az én igazi trükkömet, most viszont kivitelezem – már ha lehetőségem van rá, és amíg a tenyerünk szétcsúszik, büszkén mutatom fel az én kezem is, amiből némi fizikát meghazudtoló törvényszerűségnek hála nem hullik ki a jegy, ami hehe, pontos mása annak, ami Kara kezében is maradt.

- Maradhatunk a belőled változatnál – ajánlottam fel ezen módon a tegeződést, ha már megvolt a nyelvbotlás. No meg sokkal kényelmesebb így társalogni, még, ha az a társalgás alig pár szavas is. Valahogy szörnyen irritált az Önzés. Persze, igen, nagyon is mellre szívtam volna, ha kapásból letegez és nem adja meg azt a lehetőséget, hogy én adjam meg neki a tegezés lehetőségét. Valószínűleg most is előadnám akkor a sértettet.
Miután letisztáztam magamban eme fontos dolgokat, amik csupán pár pillanatnyi időt vettek igénybe, igen érdekesnek mondható eseménysorozatból, pacsira emeltem tenyerem, minek következtében újabb meglepetéssel voltam kénytelen szembesülni. Első körben azt feltételeztem, hogy újabb trükk áldozata lettem és megint jegy nélkül maradtam, ám rá kellett eszmélnem, hogy a jegyem az megvan. Második körben pedig megint csak átverve érezhettem magam, hiszen első gondolatom az volt, hogy mindvégig volt egy jegye, amit most az orrom alá dörgöl. Mégsem kezdtem el fújtatni. Kissé félrehúztam a szám és végigmértem a srácot. Eszeveszett kíváncsiság gyötört, hogy egész pontosan hogyan is volt képes erre az akárhonnan is nézzük egész ügyes trükkre.
- El kell árulnod hogyan csináltad! – billentettem oldalra a fejem, még mindig kezemben forgatva az apró papírdarabkát, amit sikerült megtartanom. Legalább is, ha ki nem derül, hogy valamiféle egész más trükk áldozata lettem és közben a kezem az teljesen üres. Hogy meggyőzzem magam, nem érzéki csalódás áldozata lettem, megerősítésképpen még vagy párszor ránéztem a jegyemre, de nem változott a kép. Megnyugodtam... Egyelőre.

Leparkoltam a park előtt a motorommal, majd le is lakatoltam, hiszen nem biztos, hogy megtalálnám visszafelé jövet, ha nem teszem meg, ahhoz meg túlságosan szeretem, hogy könnyű prédának hagyjam. Innentől gyalog folytattam az utam mert az egyik informátoromhoz igyekeztem és a hülyéje ebbe a gyerekricsajos, tömegkeltetőbe adta meg a találkozó helyszínét.
Mire megvettem a jegyem kétszer is ellenőriztem, hogy meg van-e a pisztolyom, mert sejtettem, hogy itt virulnak a zsebesek.
Átvergődtem a jegyellenőrzésen, majd a park belseje felé indultam, hogy felkajtassam a pasit, aki ha nem mond semmi fontosat, akkor lenyomok a torkán egy vattacukrot pálcástól. Már most lüktetett a fejem a hangos zenétől és a ricsajtól.

Csak azt tudnám mi a franc hozott ide vissza. Ahogy végig néztem a sziget széléről erre próbáltam meg rájönni. Igen, talán a nosztalgia. Na nem mintha azóta annyira összemelegedtem volna a testvériség tagjaival. Lehet hogy tényleg azt kéne? Lehet. Na de hát ott azért van egy két... hmm... hagyjuk.
Ideje dolgozni, ugyebár?
DE ez a gondolat is elkedvetlenített, és eszembe juttatta mennyire is utálom az embereket. Jó oké, most nem feszíthetnék amúgy sem csípő, és egyéb mást kivillantó ruhákban, de még így is el kellett rejtenem az arcomat egy nagy kapucni alá. Primitív, undorító esztelen, barmok...
A kasszánál egy szőkeség épp fizetett mikor odaértem. Tökéletes. Zsebre rakta a tárcáját... amatőr. Azt hiszem ez könnyű pénz lesz...

Hosszú perceket töltöttem a padon ahol a találkozó volt megbeszélve. Gyakran pillantottam az órámra. Egy negyed óra múlva eredményt kellett hirdetnem.
~Úgy tűnik ma más lányt kell összeszednem.
A tőlem balra eső bejárat felé néztem ahol a frissen érkező jövevények tódultak befelé.
~Csúnya, csúnya, szegény, csúnya, buta, férfi... vagyis nem... húha... Na... ígéretesnek tűnik.
Akad meg a tekintetem egy szőkén aki a jegyét az imént fizette ki. Nyújtózkodtam és megittam az utolsó korty kólámat is.