Colosseum

Szúrós szemeket meresztek a közeledő férfira, de szinte azonnal megváltozik az arcom és lemondóan sóhajtok.

- Semmi baj. - Közelebb jön, bár tesz pár furcsa mozdulatot, azért utána csak leguggol mellém. Ahogy a kezébe veszi a szárnyamat, felszisszenek és már épp ott vagyok, hogy elrántom. Furcsa egy helyzet, mintha egy kisfiú mutogatná a felhorzsolt térdét.

- Még sosem mutattam meg senkinek… - bukik ki belőlem hirtelen, mielőtt még gondolkodni tudnék - se így, égetten – húzom el a számat. – Se máshogy… - pár pillanatig néma vagyok, aztán megrázom a fejemet. Le legyél már ennyire gyenge! Érdeklődve figyelem a ténykedését és tenyereimen hátul megtámaszkodom.

- Mit gondolsz, leráztuk őket? – valami furcsa volt… A vállam elkezdett zsibbadni.

A dicséretére nem tudok mit mondani, csak bámulom tovább, ahogy ügyködik. Büszke, csodálatosak, nem rejtegetni?...
- Csak azért hiszed, hogy ahhoz értesz, mert félsz tőle – lesek fel rá a nagy némaság után. – Gyakorolj… a repülés sem megy egyik pillanatról a másikra. Hónapokig, sőt évekig repültem, landoltam, felszálltam, kanyarodtam, zuhantam, mire végre megtanultam, rendesen bánni vele. Én is rühelltem – húzom el a számat – az elején… De aztán rájöttem, hogy ez fegyver. Ösztönöz és hajt – hajtom hátra a másikhoz a szárnyamat, mikor kész lesz. – Találd meg téged miben segítene és tedd azt. Magadat úgysem tagadhatod meg – mormogom még. – Hidd el…

- Köszönöm – biccentek neki és bár a hangom kimért, egy mosolyt megengedek magamnak. – De tényleg. – A vállamban a zsibbadás egyre nagyobb és nagyobb. Megmozgatom, hátha a vérkeringésemmel van valami baj…
- Mit gondolsz az emberekről? – nézek el a távolba, lentről a forgalmas utca zajai hallatszódnak fel.

Kíváncsian hallgatom a véleményét és mikor befejezi, elgondolkozva hümmögök fel.

- Érdekes, egyáltalán nem egyedi megközelítés… - vonom le a következtetésemet. – De egy eléggé veszélyes birkacsordáról beszélünk, ami az új, ismeretlen dologtól fél. A félelem utáni első reakció pedig az, hogy megpróbálják elpusztítani ezt a dolgot. Vagy sikerül, vagy nem. Ha nem, és mivel még mindig élünk, ez a „ha” eléggé elveszik… Szóval, miután ez a kiirtás nem sikerült nekik vagy megfutamodnak, esetleg alkalmazkodnak. Sok embert láttam már, aki az utóbbit választotta… Nem ők a probléma forrásai, hanem az ilyenek – mutatok hátam mögött lévő Colosseumra – vezetői. A nagyfejesek, akik a hatalmukat használva, minden emberi tulajdonságot bizonyítva próbálnak rombolni… Ez természetesen a mutánsokra is igaz – bólintok egyet, a Testvériségre utalva -, de az erőszak erőszakot szül… Az elnyomottak mindig így reagálnak, de remélem, hogy miután megtörnek az emberek végre minden helyre áll… Szóval! - Rácsapok a térdemre és elkezdek feltápászkodni.

– Ebből azt akartam kihozni, hogy nagyjából ugyanazt gondolom, mint te – mosolygok rá barátian, és ha elfogadja, segítek feltápászkodnia a földről. – Itt az ideje olajra lépni, ha nem akarjuk, hogy a kedvenceink megjelenjenek. Csak tudnám mi a…! – kiáltok fel a végén és hátrakapok a már egészen élettelen lapockámhoz. Valamit érzek, egy apró kis tárgy. Elkezdem lekaparni a felsőmről, de az egy tűvel a bőröm alá is behatolt. Felszisszenve tépem ki magamtól, majd kettőnk közé emelem. Egy apró fekete, néha-néha pirosan felvillanó kis kütyü.

- Ez nekem nagyon nem tetszik… - osztom meg a véleményemet bajt sejtve.

Utasítására úgy rántom el a kezemet a szerkezettől, mintha égetné a bőrömet, aztán értetlenül pislogva nézem az egyre inkább aggódó társamat. Nem kell sokáig várni és a ház szélén hangosan koppanó fémhez egy kép is megjelenik a fejemben, ahogy a fekete kesztyűs kezek, nemsokára feltűnnek és az üldözőink feltornázzák magukat a tetőre… hát, hogyan is fejezzem ki szépen magamat. Hmm, hmm... szét fognak minket tiporni, le fognak alázni, a testrészeinkkel fognak labdázni… Nem a legszebb nyaralás, azt már most tudom, de igyekszem nem foglalkozni ezzel tovább, csak éppen pár szívdobbanásnyi ideig.

Ami nem is olyan nehéz, hiszen Hugh lendülő keze után, már sejtem, hogy a hátam mögötti lépcsőházból felfutó ajtót se fogják békén hagyni. Meg is fordulok, hogy meglessem, vajon már kinyitották-e a feljárót… aztán megdöbbenve dermedek meg.

- Hogy mi?! – kérdezem tőle és rákapom a tekintetem. Először azt hiszem, hogy viccel. Nem gondolhatja komolyan, nem lehet olyan csökönyös, hogy most is a hőst akarja játsz… De. Lehet. Tisztán leolvasható az arcáról. Ehhez már nekem is van egy-két szavam… Először is dühösen felhúzom az orromat és én is előrántom a fegyveremet. – Gyerünk, csak rajta, tedd meg! Nem csak neked van stukkered!... – és jobb ha tudja, használni is megtanultam. Egy kinyújtott másodpercig még farkasszemet nézek fele, aztán felsóhajtok. – Együtt vagyunk benne, nehogy azt kérd tőlem, hogy itt hagyjalak. Nem fog menni... Társak vagyunk Hugh. Akármennyire is akarod, nem kell, hogy egyedül vidd el a balhét – mormogom az orrom alatt és elsütöm a fegyvert. A golyó a feje mellett száguld el és egyenesen az egyik, gyorsan felérő férfi mellkasába csapódik. A lövés nem ölné meg, de a hülyéje lehátrál a tetőről… Már lendítem is a karomat, hogy a többi felbukkanó férfira célozzak, de egyenlőre még van időm, ezért elindulok a feljáró felé... Hugh-nak pedig nem kell tudnia, hogy szerencséje van… Óriási nagy szerencséje. Nem ismerem ezt a pisztolyt, ki tudja merre húzott volna félre. A kezek, ahogy vártam, már meg is jelennek, annyi szépséghibával, hogy nincs rajtuk kesztyű. Elhúzom a számat – pedig olyan szép lett volna, ha bejön a dolog.

Az ajtóhoz sietek, aztán a rácsavart láncot még párszor megtekerem, majd a lakat is hangosan kattan amikor rázárom a kilincsre és a falból kiálló kampóra helyezem. Még jó, hogy itt hagyták… Talán az antennákat javították? Vagy leesett valaki és így próbálták megoldani a dolgot? Esetleg... Áh! Türelmetlenül terelem vissza a gondolataimat a kitartóan mászó emberekhez és bár tudom, hogy a rozsdás lánc nem sokáig jelenthet akadályt, de talán épp elég időt nyerünk vele, hogy közben kitaláljunk valamit.

- Repülni nem tudok, de megpróbálhatok ereszkedni – kiáltom oda Hugh-nak és ha végre már nem akar a fegyverrel fenyegetni, akkor kissé háttal állok felé, hogy mindenhonnan védve legyünk. A szívem a torkomban dobog… Nem szeretem az ilyen helyzeteket… nagyon nem. De arra várhat, hogy itt fogom hagyni. Ártatlan mutáns vére nem fog száradni a lelkemen.

Az ajtón vészesen dörömbölnek és már a stressztől kedvem támadna, megkérdezni: Ki kopog?! De azért az ijedelem nem veszi el annyira az eszemet, hogy ilyeneket hangosan is kiejtsek a számon. Csak egy érzelemmentes, lapos pillantással veszem tudomásul, Hugh, beleegyezését a dolgokba, miközben visszatartja az embereket. Az ajtóhoz megyek és még a férfi felé füttyentek, hogy ha felkapja a fejét, a pisztolyt neki dobjam.

- Még tartsd vissza őket egy darabig… de lehetőleg ne lődd el az összes golyót egy emberre… – morgom halkabban a második részét és felkészülök. Kis terpeszállás, térd berogyaszt, karok a mellkas elé, ujjak megropogtatása. Nagyon remélem, hogy menni fog és, hogy a megfigyelőképességemmel sincs semmi baj. Mert, ha igen, akkor mind a kettőnk élete sokkal nagyobb veszélyben lesz… bár – húzom el a számat – ennél rosszabb már nem nagyon jöhet.

Egy láncszem végre megadja magát és az emberek elkezdenek betódulni a harc színterére. Gyönyörű fegyver arzenállal… Nem gondolkozom sokat, azonnal lendítem a karomat. Hátulról szorítok rá az érkező nyakára, miközben az övéhez kapok. Az ellenségem meglepetten felkiált, de az emberi reakcióidő most túl hosszúnak bizonyul. Felcsillan a szemem, amikor megtalálom a pisztolyt és az ujjaim közé csúszik a markolat. A nyakát szorító kezemet átviszem a mellkasán és az oda készített gránátot kihúzom a helyéről. A mozdulatok közben szárnyammal visszalököm a támadni készülőket és sietve hátrálok a foglyommal.

- Hugh! – kiáltok felé és ellököm magamtól a férfit. Eleresztek pár lövést a közeledőkre, aztán elrakom a pisztolyt. Egyiknek a lábát, másiknak a vállát találom el, ami lehetne a véletlen szülöttje is, de az igazi ok az, hogy csak hátráltatni akarom őket. A lényeg, hogy kijussunk! Nem figyelek annyira a célzásra, helyette a fogaim közé csippentem az apró fémet. A kézigránátot kibiztosítom és magamban hálát adok éles szememnek – és a szerencsémnek. Meg sem nézem, ahogy a földre esik a gránát, máris fordulok, szárnyaimat kitárom és elkapom Hugh karját. Mindkettőnket lelököm a tetőről… és zuhanunk. Vészes gyorsasággal.

Jobban rámarkolok a férfi karjára és fogaimat összeszorítva kitartom a szárnyakat. Nagy erőfeszítésbe kerül, hogy ne csukjam össze őket a fájdalomtól, de muszáj túlélnem… muszáj. De miért is? Huh, utálom azt az áldott jó szívemet! Ha nem hoztam volna magammal ezt a szermániás mutánst, már rég hazafelé tarthatnék elfelejtve mindent és magam mögött hagyva ezt a vendégmarasztaló helyet. De nem, nekem muszáj belefolynom az ilyenekbe és természetesen segítenem kell neki!

A hely felrobban. Tessék, Taran, áldozatokat mutattam neked… Még ilyen messziről is érzem a meleget és az apró törmelékeket, amik felénk repülnek. Mégis, ami a leginkább megfog, azok a kiáltások. A fájdalmas, szenvedő üvöltések… Pár másodperc múlva durván érkezünk a talajra és meg sem várom, hogy Hugh mondjon valamit. Feltápászkodom és egy gyors mozdulattal kapom magamra a piszkos, pár perce még fehér kabátomat. A szárnyaim eltűnnek én pedig sietős léptekkel igyekszem eltűnni a tömegben. Ez még az első pár utcán nehezemre esik, de aztán egy kalap, egy sál és egy hatalmas nagy hátizsák, amit a hátamra kanyarintok, mindent megold… Gyerünk, csak jussak ki a városból, aztán hazáig repülök! Ha nem repülővel, akkor a nélkül, de én innen minél hamarabb eltűnök, az egyszer biztos…

Nem látom, hogy Hugh követne, de ha mégis azt teszi, nem szólok hozzá. Elegem van a fickóból. Bár… rendben, nem utálom, de mióta mellette vagyok, azóta karon lőttek, nyomkövetőt szereltek rám, megpörkölték a szárnyamat… Nem a legszebb emlékek. Azért, ha csak azért is kitartóan caplat utánam – amit meg tudok érteni, hiszen ő neki is valahogy be kéne olvadnia gyorsan, akkor az utcákon lévő árusoktól neki is lopok néhány kiegészítőt. Mivel van gyakorlatom és a kezem villámgyors, nem kell aggódnia, hogy észreveszik a hiányosságokat. Ami ennyiből áll: egy napszemüveg, egy sapka és egy sötétzöld kabát. Tessék, használja jól! Közösen megyünk, egészen egy sikátorig, ahol a falnak dőlök és felsóhajtok.

- Jól van… Ezt ugye nem így tervezted? Mert ha még van pár meglepetés, akkor most szólj!


De ha ő is eltűnik egy másik irányba, akkor menjen Isten áldásával! Nem érdekel. Okos fickó, igazán kár lenne érte, de az első, most én vagyok. Hát, akkor, viszlát, kedves Hugh Hagwood!




//Köszönöm a játékot! //