Empire State Building

Már majdnem szóltam volna, hogy bemutatkozzam. Ám Chris megelőzött ezzel és kapásból egy álnevet mondott. Ez nekem eszembe sem jutott, de jó ötletnek tartottam. Hálásan néztem fel a hozzám képest nagy fiúra, majd eleresztettem. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a nő, aki Kara-ként mutatkozott be rosszallóan nézett ránk. ~Talán a barátnője?~ Merült fel bennem, majd Chrisre néztem megerősítésért. De nem úgy tűnt, mint aki a kedveseként akarná bemutatni a lányt. Mégis volt egy olyan érzésem, hogy van vagy volt köztük valami. Bár az is lehet, hogy tévedtem. Minden esetre aprócskának tűnő kezemet Chris-szébe csúsztattam és megfogtam. A tömeg még mindig hatalmas volt körülöttünk.

- Sziasztok. - Köszöntem bátortalanul a bemutatottaknak. Mikor a Sebastien néven emlegetett fiú kezdi fejtegetni a történteket először megborzongok, másodszor viszont eszembe jut az a furcsa hang. Amiről most már bizton állíthatom, hogy a kis lény halálsikolya volt. - De hisz' én hallottam. Mielőtt lezuhant. Emlékszel Chris? Kérdeztem tőled, hogy nem hallottad-e azt, amit én. Csak rögtön utána volt az a becsapódáshang. Azt hittem, hogy tévedtem... hiszen olyan volt, mintha sikoltana valaki. - Beleborzongtam az emlékbe ismét. Nem csak azért, mert kellemetlen volt. Azért is, mert a börtönömben is számtalan hasonlót hallottam. A többi mutáns kiáltásaira és jajveszékelésére emlékeztetett.

Elnéztem a holttest felé, miközben alig láthatóan elmosolyodtam Cris magyarázatán. Nem kimondottan annak az embernek ismertem meg, aki mindent minden áron meg akar magyarázni, így kissé meglepett a kérdés nélküli válasz. Mindenesetre szórakoztatott a dolog és bár igen kíváncsi lettem volna az okára nem tettem szóvá. Hosszasan elméláztam a nem épp ünnepi hangulaton, ami úgy most e pillanatban körülvett és meglepetten néztem fel Crisre. Egész mostanáig nem kimondottan érdekelt mi történt. Sőt egész eddig eszembe sem jutott, hogy akár profitálhatok is ebből az egész helyzetből.
Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy én magam hallottam-e bármi sikolyfélét, esetleg kiáltást, a sok nyüzsgő, zsongó embertömegen túl, de nem sikerült felidéznem. Nem emlékeztem, hogy esetleg maga a kiáltás keltette fel a figyelmem vagy az emberek meglepettsége, ijedtükben kiadott kiáltásaik.
- Azt hiszem innen nem fogunk túl sok választ megtudni, ha nincs egyikünknek sem röntgenszeme. Talán, ha a rendőrök előtt felérünk… – mutattam fel az épületre. Bár talán egy lehetséges bűnhely nyomait tönkrevágjuk, annak nem kimondottan fog örülni a rendőrség – Persze, ha már lezárták a helyet nincs sok értelme – vontam meg a vállam - Szóval, ki tart velem? Én szétnézek – talán nem egészen gondoltam bele, hány emeletnyi irodát kell átnéznünk, de arra is volt már tippem, hogyan szűkítsem le a kört. Kérdőn néztem a társaságra…

Követve a többiek tekintettét én is felnézek a magas épületre és azonnal észreveszem a sötéten kiugró foltot, a csupa csillogó épületen, ami a hiányzó üveget jelzi.
~ Tehát onnan ugrott, vagy lökték ki a szerencsétlent! ~
Chris megállapításaival csak egyetérteni tudok, és nem vagyok biztos benne, hogy szeretném kiadni magam bármilyen hivatalos embernek, mert azért nem akarok a rendőrség figyelmének központjába kerülni. Ki tudja első reakciójukban milyen feltételezésekbe bonyolódnának, hogy gyorsan adjanak valamit a médiának, főleg ha kitudódna a nevem is.
Aztán a Kara nevű lány feloldja a tehetetlen és tanácstalan toporgásunkat és habár fogalmam sincs miért is akarok többet tudni az esetről, mint amit majd holnap olvashatnék a hírekben, valahogy mégis visz a lábam utána, és ahogy látom nem csak én vagyok a társaságban így.
~ Talán nem zárták még le a tornyot és simán bejutunk, akkor nem követünk el semmi törvénytelent. ~ biztatom magam, míg a bejárat felé tartunk.

Felfelé nézve szinte hihetetlennek tűnik, hogy csakúgy leugorjon valaki onnan és öngyilkos legyen. Lehet, hogy túlságosan is paranoid vagyok, de előbb feltételezem, hogy valakik végeztek vele, minthogy önkezével vetett volna véget az életének.
- Vajon kinyitották az ablakot vagy inkább betörték? - Válaszért a kis test felé tekintek, hátha látok némi üvegtörmeléket körülötte. Ha nem látok semmit, én ugyan nem merészkedem a zsaruk közelébe. Chris megszólalására hitetlenkedve nézek rá. ~Ha hiteles okmányokat is képes a semmiből elővarázsolni, kezdem azt hinni, hogy nekem bénább képesség jutott.~ Nagyon úgy tűnik, hogy be fogunk menni körülnézni. Bár én is kíváncsi vagyok, sokkal inkább örülnék, ha ezt oly módon tennénk, hogy ne legyen belőle bajunk. Minden esetre felajánlom a segítségemet, hogy végre valami hasznomat is vegyék. - Hát... ha gondoljátok, én megoldhatom a zökkenőmentes bejutásunkat. De Chris módszerére is szükségünk lesz hozzá. - Fűzöm hozzá, majd az említettre nézek. Ám úgy tűnik, hogy Sebastien és Kara is inkább kíváncsi és nem a lehetséges következmények okán aggódnak. Még mindig nem eresztem el őrangyalom kezét, megnyugtatóan hat rám a dolog és kevésbé vagyok ideges tőle. - És mi van, ha kilökték? Dulakodtak meg ilyesmi. Akkor vehetett akkora lendületet, hogy itt érjen földet? - Kérdeztem a többiektől halkan. Könnyebb volt hangosan gondolkozni, mint magamban. ~Túl sok kérdés merült fel, ami sosem jelent sok jót. Pláne, ha egy tetthelyről van szó.~ Amint megindul Chris, én is a többiekkel tartok.

Újfent magasba emeltem a tekintetem, követve a többiek példáját. Hogy én ezt az előbb miért is nem szúrtam ki? Végül egy vállrándítással és egy gyors számolással letudtam az egészet. Kábé belőttem az emeletet, persze még így sem biztos, hogy jól.
Felmerült bennem ugyan a kérdés, hogy mégis mi a frászkarikát csinálok, hiszen már önmagában az, hogy Cris itt volt velünk biztosíték volt rá, hogy nem lesz egyszerű ez a nyomozósdi. És az a kiismerhetetlen mosoly is az őrületbe kergetett. Mégis velük tartottam.
- És mi van akkor, ha azt feltételezzük, nem öngyilkosság történt. Akár szembetalálhatjuk magunkat a gyilkos télapóval is… - kuncogtam fel végül, ahogy lelki szemeim előtt megjelent a kép – Különben meg talán nem kell hivatalos személynek kiadnunk magunkat, de ha nem jön be a tervem, akkor futás a lift felé. Oké? – susmorogtam a többiek felé, miközben az épület portája felé tartottunk.
- Üdv! – könyököltem a pultra – A Mikulás bulira jöttünk. Mi volnánk a krampuszok és a hangtechnikusok – mutattam a két srácra egy pillanat erejéig, de nem addig, hogy meg is jegyezze az arcukat – Szóval az a helyzet, hogy nem emlékszem pontosan hová is kéne mennünk. 36 vagy esetleg 38. emelet? – néztem kérdőn a portásra, persze mindeközben készen arra, ha futni kell, akkor rajt…

Mikor besorjáztunk az épületbe még lövésem sem volt, hogy fogunk feljutni arra az emeletre és már nem is tudom, mi késztetett arra, hogy ebbe belevágjak, de most már mindegy hiszen itt vagyunk és a Kara nevű csaj épp a recepcióst próbálja hülyére venni, akin látszik is némi kétségbeesés.
Közben egy szürke kosztümös nő is az épületbe ér, akit Chris szemmel láthatólag felismert és nem nagyon örült a felbukkanásának és pár perc elteltével ki is derült, hogy miért, hiszen jól hallhatóan nyomozóként üdvözölte, miután elmondta, hogy megpróbálja lekötni addig, míg mi beszállunk a liftbe.
Habár fogalmam sincs mit fogunk mondani a rendőröknek, ha odafenn is posztol néhány, és hogy miért is olyan fontos, hogy első kézből tudjuk meg, hogy kilökték-e a kisembert vagy nem, és mi van, ha ez a helyzet és esetleg még abba is belebotlunk, aki hozzásegítette a zuhanáshoz. Most viszont már nem akarok visszakozni, már csak a többiek kedvéért sem, így elindulok a felvonó felé.

Bizonytalanul tekintek Kara kis magánakciójára, majd Chrisre. Nem értem először, hogy mit akar a telefonnal, ám a belépő ismeretlen nőről hamarosan kiderül, hogy a rendőri erők kötelékének tagja. ~Hát ez remek! Sokkal jobb lett volna, ha hagyják, hogy én intézkedjem. Ha engem itt elkapnak...~ Ismét a vérdíj jutott eszembe, ami valljuk be elég tetemes összeg. ~Akár még a mutánsokat is csábíthatja arra, hogy rendőrkézre adjanak. A nő meg nyomozó, így nincs más lehetőségem, mit azt tenni, amit Chris mondott és reménykedni a tervében.~ A mobilt a kezemben szorongatom továbbra is, majd Sebastient követve - hogy azért mégis legyen egy férfi körülöttem - elindulok a lifthez. Csak remélni tudom, hogy nem veszi észre a nyomozó a dolgot és feljutunk gond nélkül. És a lejutásról még szó sem volt. A recepciós is hála az égnek az érkezőre koncentrál, így még van esélyünk elérni a liftet. Próbálok nem sietni, de nem is lassan közelíteni. A végén még pont ettől leszek majd gyanús, azt meg akarja a fene. Már kezdem bánni, hogy egyáltalán idejöttünk Chris-szel. Valószínűleg a motelben maradással jobban jártam volna.

Miközben a jóformán kihalt épület földszintjén várakoztam a portással szemközt, hogy végre kinyögjön valamit, vagy egyáltalán jelét mutassa annak, hogy a földön vagyok, hangosabb köszöntés ütötte meg először a fülem, majd a vészharangokat a fejemben. Ezek szerint a nyomozók mégiscsak gyorsabbak, mint azt sejteni lehetett az elején. De akkor sem fért a fejembe, hogy Cris mindenkit ismer ebben a városban…
Úgy döntöttem nem várom meg a portás hiper-szuper sebességét és majd csak elboldogulunk magunk.
- Tudja mit? A’sszem eszembe jutott. Felejtse el! Azért kösz – tettem hozzá cseppet sem kedvesen, majd loholni kezdtem a már liftnél várakozó Sebastien és Kira után. Cseppet sem feltűnően egymásután vagy tízszer nyomtam meg azt az átkozott hívógombot, amitől természetesen nem fog hamarabb odaérni a lift, de az ember már csak ilyen. Főleg, ha a türelmetlenebb fajtából faragták. Mindeközben pedig kérdőn néztem a két fiatalra és néha Cris felé is elsandítottam. Nem tartottam tőle, hogy ne tudná feltartani azt a nőszemélyt még pár pillanatig, míg eltűnünk a lift takarásában, mely végül egyet csilingelve megérkezett…

Karácsonyi különkiadás

Megérkezik a lift, ajtajai kitárulnak, beengedve a rá várakozókat. Gombnyomás után zavaróan lassan csukódik be, majd lassan elindul felfelé. Mielőtt azonban becsukódna, egy hirtelen jeges fuvallat csap be, némi havat is magával hozva. Kintről mintha üvegcsörömpölést lehetne hallani, de ennek vége már elhal, ahogy a lift megindul.
Közben kellemes - vagy egyeseknek talán kellemetlen -, csilingelő zenével próbálja nyugtatni az utazókat, rövidebbnek tüntetve fel hosszú, függőleges utazásukat.

Az emeleten meglepően nyugodtan folyik a munka, ugyanakkor kissé furcsán néznek az öltönyös és kosztümös emberek kis csapatunkra, akik éppen csak beestek az utcáról. Egy fiatal recepciós hölgy egyből kiszól asztala mögül, kissé zavart, de kedves arckifejezéssel.
- Jó napot! Miben segíthetek?
Mindeközben folyamatosan járkálnak emberek fel, s alá. Két irányban indul innen folyosó, ami valószínűleg körüléri az egész szintet. A recepció mögött is van egy irodahelyiség, régimódi, fából készült válaszfallal. Ablakai azonban el vannak sötétítve.

/Innentől szabad a sorrend. Ha kötött sorrendet szeretnétek, azt nyugodtan beszéljétek meg. Egyelőre nem szabok meg ilyet most./

Végre megérkezik a lift, amit talán Kara türelmetlen hívógomb nyomkodása is gyorsított, így hamar besorjáztunk rajta, hogy minél előbb eltűnjünk a nyomozónő szeme elől.
Az ajtó már éppen összezárult volna, mikor fagyos szél csapott le egy pillanatra ránk, ami kissé meglepett és mintha a háttérben még valami össze is tört volna, de akkorra már becsukódott a lift és elvágott minden további zajt.
Míg felértünk a kiszemelt emeletre a szokásos zene szólt a hangszóróból, ami most inkább idegesítő volt, mint szórakoztató és mindenki szótlan csendbe burkolózott, feszengve a szűk és zárt helyen.
Megérkezve megkönnyebbülve szálltam ki a liftből, ahol szinte azonnal egy segítőkész recepciósba botlottunk, aki akár a többi ott ténykedő dolgozó kíváncsian és talán enyhén zavartan nézett ránk, hiszen eléggé kilógtunk a sok, az elvárásoknak megfelelően öltözött irodista közül.
Ahonnan álltunk végig körbe húzódott a folyosó, számtalan irodával, amely közül bármelyik lehetett az, ahonnan a kis ember kiesette, vagy kilökték, akár az is, amelyik előtt a mosolygós recepciós üldögélt.
Kérdésére csak elmélyülten szemlélni kezdtem a padlót, és vártam, hogy majd valaki, talán Kara, hiszen ő tűnt a legtalpraesettebbnek hármunk közül, majd csak feltalálja magát.

Nem mertem hátrapillantani, hogy hol tart Cris a nővel való beszélgetésben, hiszen akkor egész biztos felhívom a nyomozó figyelmét magunkra. Azt meg persze nagyon nem szerettem volna ugye, így egy gyors lépéssel kerültem a lift belsejébe immár. Idegesen kezdtem tipródni, miközben lassú mozdulattal ért egymáshoz az ajtó. Az utolsó előtti pillanatban hőköltem hátra egyenest Sebastiennek lökődve.
- Mintha lehűlt volna kissé a levegő. Nem? – söpörtem le magamról azt a pár szem havat és idegesen tépelődtem magamban, ám végül arra jutottam, hogy tud magára vigyázni. Így már csak az út hátralévő részét kellett idegekkel bírnom.
- Szóval Kitty! Cris unokahúga – méregettem a megszeppent leányzót gyanakvóan – honnan is érkeztél New Yorkba? – doboltam idegesen a fémlapon és próbáltam kizárni az idegtépő zenét a fejemből, mely kezdett az őrületbe kergetni.

De véget ért utazásunk és úgy éreztem egy egészen más világba cseppentünk. Méghozzá a karót nyelt öltönyösök világába, ahol vagy mindennapi eseménynek számít egy öngyilkos manó vagy dunsztjuk sincs arról, ami odalent történt. Viszont itt kezdődött valahol.
A recepcióst ugyan szívesen kihagytam volna a történetből, de miután Sebastien és Kitty is várakozóan nézett rám, hát megindultam előre egyenest a pult irányába.
- Nyámnyila egy banda… - suttogtam magam elé, de hogy még ők is hallják.
- Helló! – mosolyogtam kedvesen a zavart hölgyeménynek – A manókért jöttünk – böktem ki egyszerűen, bár benne van a pakliban, hogy hülyének néz, de mi van, ha nem. Ha azt feltételezzük, hogy itt valahol Mikulásünnepséget tartanak, ami a legkézenfekvőbb, ha a lenti elhalálozott kis manót vesszük alapul. És ugye a Mikulásnak tudomásom szerint nem csupán egy manója van... Így már nem is annyira hangzik hülyén.

Amikor hideg szél csap be az ajtón, megborzongok. Nem szeretem a telet, sem a hideget.
- Valóban. - Mondom válaszul a Kara nevű nőnek. Csak, hogy ne nézzenek kukának. A zene nyugtatólag hat rám, kellemes kis csilingelése van. Mosolyogva hallgatom, ám e nyugodt idillt megzavarja a korábban említett nő hangja. Úgy tűnik nem csak, hogy ideges, de még undok is. Láthatólag nem hiszi el a mesénket és fogalmam sincsen mit mondhatnék neki. - Messziről. Vidéken élek egy tanyán a családommal. Azt a kis városkát, ami a közelében van, nem hiszem hogy ismernétek. Még a térképeken sem mindig jelölik olyan kicsi. - Mondtam, ködösítve a dolgot. ~Mielőbb ki kell találnunk egy egységes fedősztorit, különben lebukom.~ Gondoltam. S csak, hogy én is kellemetlen helyzetbe hozzam őt és visszavágjak, megkérdeztem.

- Chrisnek te voltál a barátnője? Vagy most vagy az csak fasírtban vagytok? - Tettem fel ártatlanul pislogva a kérdést, ami egyébként is furdalta az oldalamat. Amikor megérkeztünk nagyokat néztem. Olyan volt, mintha mindenki temetésre jött volna. - Meghalt valaki? - Kérdeztem Karára, majd Sebastienre nézve. El nem tudtam képzelni, hogy miért vannak egytől egyik fekete vagy nagyon sötét öltönyben az emberek. A recepciós kérdését követően megtorpantam. Nem akartam használni a képességemet. Ahhoz itt túl sokan vannak. Ám Kara elég temperamentumosnak bizonyult és elintézte helyettünk is. Az indoka, amit felhozott nevetségesnek tettszett számomra. De nem szóltam egy szót sem, csak próbáltam komoly fejet vágni. Mint valaki, aki rémesen unja a munkáját vagy valami ilyesmi.

Mivel Kara végül vette a lapot, hogy mindannyian tőle várjuk a megoldást a recepciós lány problémájára, ugyan nemtetszésének hangot adva, de mégis felvállalja a dolgot és odaballag a már türelmetlenül várakozó, de még mindig rendületlenül mosolygó lányhoz.
Azonban a manókra utaló szavai kisebb lefagyást váltottak ki belőle, és akár meg is esküszöm, szerintem egy percig talán még levegőt is elfelejtett venni.
Aztán, mint egy gombnyomásra életre kelt és zavarát a tudálékos és minden helyzetben beváló titkárkisasszony álarca mögé rejtette, aki egy telefonhívással azonnal megoldja a helyzetünket.
Én a háttérben maradva szemlélem a kínlódását és jól megnézem a falon a GM jelzést is, ami bizonyára valamennyiünknek ismerős és gondolom már a többiek is észrevették.
Vajon mi folyik a háttérben itt? És vajon mennyivel fogunk előrébb jutni, ha megtaláljuk a keresett irodát?
De most egyelőre kíváncsian várom, hogy Kara megismétli-e a válaszát és a csaj mit reagál rá, ha megtudja, jól hallotta az előbb is.

Még a liftben egyetlen szórakoztató momentumnak látszott Kitty sztorijának hallgatása. No nem maga a sztori volt ennyire érdekfeszítő, hanem annak hiányosságai. Azaz valami egészen más dolog keltette fel a figyelmem.
- Aha… - adtam hangot hitetlenségemnek – Szóval akkor esetleg egy tökfesztivál győztese lennél? Mert meg mernék esküdni rá, hogy láttam az arcodat már az újságok címlapján. De sehogyan sem vagyok képes felidézni a cikket. Esetleg segítenél? – néztem érdeklődve egész a következő kérdésig és evvel egyidőben a liftajtó csilingeléséig, ami kisvártatva kinyílt.
- Nem – zártam le egész egyszerű válasszal a kérdést.

Segélykérőn pislantottam hátra a két alakra, majd vissza a halként tátogó recepciós hölgyeményre, miközben nagyon erősen reménykedtem benne, ha netalán van valamiféle mutáns képességük és annak bármiféle hasznát vesszük jelen pillanatban, azt most fogják bevetni.
- Hagyja csak – néztem a nő tökéletesen manikűrözött ujjaira, melyek már a számok fölött köröztek – Igazán nem szükséges – pillantottam fel a cég logójára, próbálva valamiféle kapaszkodót találni benne és összekötni a lenti alakkal. Nagyot sóhajtottam végül és mindent fel alapon közelebb hajoltam a nőhöz, miközben óvatosan kivettem a telefonkagylót a kezéből és visszaraktam a helyére.
- Nem látott a közelben egy egész alacsony emberkét a mai nap folyamán? – folytattam a maghökkentést. Ha már játszunk, játsszunk nagyban…

A beszélgetés Karával egyre jobban olyan irányba kezdett tartani, ami nem volt ínyemre. Látszott minden mondatában, mozdulatában, hogy nem vette be a mesémet. Attól, hogy ismeri őket Chirs én még nem fogom megkedvelni őket. Inkább vagyok óvatos, mint óvatlan.
- Nem hiszem, hogy írtak volna rólam az újságok. - Vonom meg a vállamat. - Azokat csak az izgalmas hírek érdeklik. Az, hogy rajzpályázaton nyertem és első helyezett lettem, nem hiszem hogy bárkit is érdekelne. - Próbáltam hárítani továbbra is. Tüntetőleg nem a lány szemébe néztem, nehogy az ijedt tekintetem eláruljon. Amikor közölte, hogy nemleges a válasza rajtam volt a sor, hogy kicsit kényelmetlen helyzetbe hozzam. Csak hogy visszakapja.
- Ez most melyik nem volt? Nem, nem voltál a barátnője vagy hogy nem vagytok haragban? Esetleg az utána következő kérdésemre vonatkozik vagy egyszerre mindháromra?! - Próbáltam rém idegesítő lenni, gyorsan beszéltem, már-már hadarva. Amikor Kara a recepcióssal kezdett beszélgetni, egyre inkább az volt a benyomásom, hogy nem fogunk egyről a kettőre jutni. Ám egyenlőre nem akartam használni a képességemet a nőn. Előbb megvártam, hogy esetleg Sebastien tesz e valamit vagy Kara komolyabb módszerekhez folyamodik. Úgy gondoltam, én csak végszükség esetén megyek oda, ha már a recepciós nőn látszik, hogy ki akar hajítani minket vagy hasonló.

Érdeklődve figyeltem a két lány kissé feszült és mindkét részről gunyoros beszélgetését, de Kara recepcióssal folytatott diskurzusa megszakította ezt. Mikor kivette a nő kezéből a telefont, annak még a szava is elakadt meglepődésében.
Azon meditáltam, hogy vajon mi lesz ebből, és hogy előbb-utóbb feltűnik valaki, aki megkérdezi, hogy mi mégis mi a fenét keresünk itt és még lehet, hogy az események tükrében a rendőröket sem ússzuk meg.
Mikor végül a lány megunva a dolgot egyenesen a recepciósnak szegezi a minket érdeklő kérdést, az újból eltátja a száját, láthatóan ez nem az ő napja, majd a közelben lebzselő biztonsági őrhöz fordul, mikor kiderül, hogy ő bizony nem látta.
Az őr viszont, úgy látszik éberebben végzi a dolgát, mert ő bizony látott egy törpét az igazgatóhoz bemenni, és aki állítólag még nem jött ki onnan.
Na, ez nagyon érdekes! Lehet, hogy meg van, amit kerestünk? De, hogy fogunk bejutni az igazgató irodájába? Persze, ha valami telepatikus képességem lenne, akkor nem lenne gond, de vajon valamelyik lánynak van ilyen, egyáltalán mutánsok? Mert ugye Chrisről tudom, hogy az, de a többiekről a nevükön kívül és, hogy kíváncsi típusok, szinte semmit.

Nem volt hangulatom tovább folytatni a Kittyvel való gyerekes civódást, egyébként is most jobban hajtott a kíváncsiság, így további kérdéseire egyelőre nem kapott választ. Vagyis igen, de úgy néz ki ez számára nem volt egyértelmű. Akkor is próbálkoztam felidézni, hogy mikor és hol láthattam a képét. Egyelőre ez sem tűnt nagyon sürgetőnek, majd beugrik.
Szemügyre vettem a biztonságit, miközben a recepció felé közeledett és végiggondoltam vajon mekkora slamasztikába kerülünk, ha megjegyzik az arcunkat. Márpedig minél többek számára keltünk feltűnést, annál kellemetlenebb helyzetbe sodorjuk magunkat. Bár gyilkosság gyanújával nem különösebben vádolhatnak meg minket, hiszen jó pár perccel ezelőtt meghalt a törpe… izé, mélynövésű figura.
- Akkor meg is van, hogy hová jöttünk – néztem a recepciós hölgyeményre, annak reményében, hogy bebocsátást nyerünk abba az irodába, netán megmondja merre is haladhatnánk tovább. Igencsak sürgetett az idő, hisz talán csak perce kérdése, hogy a nyomozók is ideérjenek.
Két társamra pillantottam, jelzésképpen, ha megvan az infó szedjék a lábukat.

Láthatólag sikerült elérnem, amit akartam és Kara végre leszállt a faggatásomról. Minden esetre elraktároztam az információt arról, hogy nem válaszolta meg a kérdést. ~Vagyis Chris érzékeny téma nála. Ezt azért jó tudni, talán később rá is kérdezek az említettnél, ha nem felejtem el addig a dolgot.~ Nos, nagyon is úgy tűnt, hogy mégiscsak járt itt egy törpének kinéző ember. És ráadásul egyenesen a cég vezetőjéhez érkezett. ~Vajon a főnök irodájából zuhant ki? És dulakodtak? Talán mindketten megsérültek és a törpe esett ki. Lehetett volna fordítva is.~ Merült fel bennem egyből az, hogy valószínűleg lassan a saját szemünkkel is meggyőződhetünk arról, hogy gyilkosság történt. S persze a fantáziám egyből beindul a legvadabb összeesküvés elméleteket gyártókkal is felvehetném a versenyt úgy érzem. Persze egyenlőre nem mozdulok. Ott toporgok a liftből kiszállva Sebastien mellett. Nem volna szerencsés, ha az arcomat túl sokan látnák. ~Sőt, inkább senki se lássa! Úgy a legbiztonságosabb!~ Gondolom, majd idegesen kezdem szorongatni a kezemben lévő telefont. Majd inkább gyorsan a kabátom zsebeibe rejtem kezeimet, a telefonnal egyetemben. ~Kara, siess már!~ Üzeni tekintetem türelmetlenül a felénk sandító lánynak. Semmi kedvem a sok öltönyös ember között lenni. Baromira olyan érzésem van tőlük, mintha a saját temetésemre jöttem volna.

Ha van ennek a városnak olyan pontja, amit mindenki megtalál, akkor ez a torony az. Meg a szobor amott, de nem volt kedvem hajókázni. Idehívtam hát a nőt, a tetőkilátóra. Itt kíváncsi fülek nélkül beszélgethetünk.
Nem volt igazi megbízásom számára, de ha elmondja majd, amit tudni akarok, akkor pénzt adok neki cserébe. Ez így teljesen korrekt üzlet, azt hiszem. Senki nem jár rosszul, senki nem pocsékolja az idejét. És százdolláros órabérért bárki beszélgetne velem... Legyünk őszinték, ennyi pénzért sok nőt nem csak a beszélgetésre lehetne rávenni.
A korlátra támaszkodtam. Jófajta acél. Olyan volt, mintha élne a kezem alatt, és mesélne nekem. Gondolom, minden kovács így van ezzel. Mi ismerjük a vasat, bármilyen formába hajlítják is.
Gyönyörködtem a kilátásban és vártam, hogy a nő felbukkanjon. Megüzentem neki, hogy seszínű ballonkabát lesz rajtam: erről felismer, ha megjön.

Kaptam egy üzenetet John-i fiútól, aki az e-mail-jeimet kezelte, hogy valaki beszélni akar velem és a találkozót ide adta meg, a toronyhoz. Mióta bujkálnom kell más néven, azóta még a szokásosnál is óvatosabb vagyok, bár elég jó papírokkal vagyok ellátva és a külsőm sem hasonlít a régi Shennára, azért jobb félni, mint megijedni, tartja a régi mondás.
A találkozó előtt már jóval a toronynál voltam és láttam, mikor megérkezett a seszínű ballonkabátos férfi, aki nem hasonlított egy ismerősömre, és egy ellenségemre sem. Mivel nem láttam semmi gyanúsat, hogy követték volna, vagy furcsa, sötét szemüveges fickók próbáltak volna esélytelenül elvegyülni, az itt mindig megtalálható tömegben, így a megadott időpontban fellifteztem a kilátóba, ahol viszont most nem sokan lézengtek, talán a hűvös szél visszariasztotta a kíváncsiskodókat.
A fickó a korlátnak támaszkodott és a tájat figyelte, így aránylag észrevétlenül tudtam megközelíteni, de hát még nem tudtam mire számíthatok felőle, addig óvatosnak kellett maradnom. A pisztolyom a bőrdzsekim alatt lapult. a bukósisakom a kezemben fogtam lazán és halkan megszólaltam.
- Jó napot! Azt hiszem, engem vár, ha nem tévedek.

Halk hang szólalt meg mögöttem, de már korábban megéreztem, hogy áll valaki mögöttem. Mindig is nagyon élesek voltak az érzékeim. Megfordultam. Vörös hajú, szép nőt láttam magam előtt. Ebben a városban vajon miért a nők viselik a fegyvert? Mi a van a férfiakkal? Gyávává korcsosultak?
- Talán magát keresem, talán nem. Van nálam pár száz dollár. Szívesen odaadnám valakinek, aki el tud mondani nekem egyet s mást.
Egy pad felé intettem egy viszonylag szélvédettebb helyen, a feljáró kis téglanégyzetének oldalánál. Arra gondoltam, cigarettát sodrok magamnak, de aztán letettem róla. Túl nagy volt hozzá a szél idefent.
Leültem a padra. Hátradobtam a kabátom, hogy ne üljek rá, pár másodpercig látható volt a fegyverem. Nem baj, ha a nő tudja, hogy van nálam. Nyilván ő sem vas nélkül jött.
- Öreg fickó vagyok, és szeretek rossz emberekre lövöldözni. "Új város, régi történet", hisz tudja. Nevek kellenek nekem. Olyanok, akikre lőhetek. Bérgyilkosok, bűnözők, erőszaktevők, korrupt zsaruk, utcai vagányok... Akiknek a halála nem fáj a városnak. Minden név száz dollárt ér.