Re: Orvosi rendelő

by **Rozsomák** on Hétf. Feb. 20, 2012 2:33 am

Na igen, nem hiába retteg ettől a fazontól mindkét ember, aki találkozott vele, és túlélte, valóban hülyeség közel menni hozzá, és úgy harcolni vele. Sajnos komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy a kis vörös kebelcsoda életben maradjon, és már csak ezért sem hagyhatja, hogy bátyja felszeletelje őt, mint egy püspökkenyeret, még ha ennek az is az ára, hogy helyette ő kerül terítékre. Néhány mozdulat s megint a földön a találja magát, vérző, s egyben hiányos torokkal. Ahogy szertefolyó életnedve furcsa jeleket rajzol a beton repedési közé, újabb rúgást kap, de ez hatja most meg a legkevésbé. Ahogy ott hever a földön, saját vérétől fuldokolva, az egyetlen dolog, amire gondolni tud az, hogy NEM! Nem fogja hagyni, hogy már megint ezt művelje vele!!! CSAK AZÉRT SEM! Alig éri őt, de azért megpróbálja karmával felszántani Victor lábát, ki időközben hátat fordított neki, hogy legalább ennyivel is le tudja lassítani őt. Akár beválik a terve, akár nem, megpróbál feltápászkodni, s hogy még több időt nyerjen a lánynak, ellenségéhez szól. Na persze, ez nem olyan könnyű, hisz még a levegővétel is fáj, nemhogy egy teljes mondat, így valami hosszú, magasröptű, és mindenek előtt sértő monológ helyett, csak annyit mond hörögve:
-Szisza...
Elsőre nem sikerül valami hangosan, ezért többször is megismétli, nem is törődve azzal, hogy még mindig sípol a tüdeje, fröcsög a vére, csak mondogatja tovább azt az egy szót, mely reméli, van olyan idegesítő, mint amennyire szeretné. Másodszorra aztán már a torka összeforrt annyira, hogy normálisan is ki tudja ejteni.
-Cica.
Még mindig sántikálva követi a nagymacskát, természetesen kivont karmokkal. Nem hagyhatja, hogy beérje a lányt, abból nem eszik!
-Ide cicc-cicc!
~Elég ebből, ideje hogy neki is fájjon valami.~
Ha Victor rá támad, ezúttal leguggol, és a térdeit veszi célba, azzal a szándékkal, hogy legjobb esetben akár le is vágja a lábait, de minimum akkora kárt tegyen a térdkalácsában, ami elég időt nyer számukra, hogy beindítsa végre a motort. Más kérdés, hogy ahogy őt ismeri, még ez is csak a kezdet lenne, hisz ha kell, gyalog is utánuk szaladna, de ezzel majd akkor fog törődni, ha már ott tartanak.

by **Aya Caine** on Hétf. Feb. 20, 2012 12:31 pm

Nagyon nem tetszett ez a felállás. A mögöttem felhangzó zajokból ítélve a két férfi ismét birkózásba kezdett, méghozzá nem éppen kezdő szintén. Én meg itt bicegek bénán egy motor felé, amit talán beindítani sem fogok tudni, de ha mégis, annak kell majd örülnöm, hogy sikeresen elmenekülhetek. Én ! Elmenekülök! Ahelyett, hogy beszállnék én is a csetepatéba, ahogy azt kell, és kiosszak néhány erős ütést, rúgást, leadjak pár lövést, szóval azt tegyem, amihez értek.
Persze egy profinak ezt is meg kell tudni csinálnia. Csak hát egy dolog tudni, és megint egy másik megtenni. Azt pedig sokkal könnyebbnek éreztem, hogy lenyomjam Victort, mint hogy gyáva féreg módjára, ennyire megalázottan kereket oldjak. De ez volt a helyes döntés. Csak ne lennék ennyire összeverve!
Felém lódult. Hallottam, ahogy utánam szólt fenyegetően, de nem fordultam vissza, csak haladtam tovább a motor felé, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam, vagyis idegtépően lassan. Tudtam, hogy nincs esélyem lelépni, ezért inkább lerúgtam magamról a cipőmet (nem kis kihívást jelentett), majd a zoknimat is. A kezeimet nemigen tudtam használni, úgyhogy mindenre szükségem volt.
Valahogy kihalásztam egy kisebbfajta kést a lábbelim belsejéből, aztán lábujjaimmal markolva felfelé rúgtam egy jókorát, a lábfejem egy szintbe került a fejemmel. Teljes testsúlyomat a sérült lábam tartotta, a fájdalomtól pedig még vagy két liter könnyem kicsordult, de a hasogató kínnál jobban zavart, hogy a hülye könnyek miatt rosszabbul látok. A pengét egyenesen a torka felé lendítettem.
-Ezt neked, te beteg állat!
A markolatot nagyon közel fogtam a pengéhez, így ha a szúrás sikerül, még torkon is rúgtam. Aztán persze lihegve estem neki a falnak, mert ilyen állapotban még ez az egyszerű mozdulat is rémesen kikészített.
Logan hangjára azért felkaptam a fejem, és értetlenül néztem előbb rá, aztán Victorra, aztán megint Loganre.
-Most hozzám beszélsz vagy hozzá?

by **Victor Creed** on Hétf. Feb. 20, 2012 10:34 pm

A lábamban lévő Achilles-ín és Jimmy adamantium karmai nem valami jó párosítás. Ezt bizonyítja az, hogy mikor már azt hinném, hogy nem ér el, mégis megteszi én pedig idegesen morogva, jobb lábamat feltartva kell, hogy tovább ügessek. A lány kell nekem. A vére... A sikolya... A fájdalma... A lelke... A könyörgése... A rettegése... Az élete… Nem foglalkozom mással. Nekem Aya kell! Látni akarom a halálát - ÉN akarom okozni a halálát! Valamit hallok a hátam mögül, mintha James próbálna beszélni. Ostoba bolond! Nem érdekel a mondandója, de kitartóan hajtogat valamit. Mikor már csak pár méter van a lány és köztem, túl későn veszem észre, hogy hiányzik a cipője és a zoknija. Ez meg mi a francot művel?! … Túlságosan elvakít a düh, hogy időben megálljak, így mikor hihetetlen pontossággal fúródik bele a torkomba a kés, majd azt egy rúgás még inkább elmélyíti a légcsövemben, egyedül meglepődni van időm. A fájdalom éles, olyan, mint a kés hegye. Sietve kapok érte és kirántom magamból, miközben levegő után kapkodok.

Természetes reakciók… Rühellem őket… Tekintetemet egy pillanatra sem kapom el, kitartóan nézem a lányt, aki fáradtan dől egy épület falának, majd el is indulok felé. Most nem állok! Nem! Ölni fogok, ha már azért jöttem. Lábam megremeg az oxigénhiánytól, de aztán hamar megoldódik ez a probléma is. Az elég nekem, ha a levegő nagy része lejut a tüdőmbe, a kín, ami a nyakamat tépi, nem köt le sok ideig. Féloldalasan mosolygok és kezemet feljebb emelem, hogy egy fentről érkező csapással hasítsam fel a mellkasát… Hogy mi?! Megdermedek.

Vállam fölött visszanézek Jimmy-re és ahogy megismétli a dolgot, felső ajkam megremeg… Egyre jobban és jobban, míg végül kivillantom a fogaimat és morogva vicsorgok. A felemelt kezem ökölbe szorul, oda sem nézve gáncsolom ki a lányt, hogy addig se menjen túl messzire, aztán az öcsém felé vetem magam.

- Tudod, kit nevezz cicának… - ugrok felé, de a lassú mozdulatai után egy gyors vágással elintézi a lábaimat. Bassza meg! Fájdalmasabban morranok fel, átrepülök a feje felett és a földön több métert gurulok, csúszok, mire megállok. Úgy érzem, talán sikerült eltalálnom a fejét a lábammal (amikor még ép volt), de ebben nem vagyok biztos. Az egyik lábam félig levágva, a másik pedig használhatatlan az összetört csontoktól és szétroncsolt porcoktól. Felköhögök, felemelem a fejemet és megrázom. Pokolba a porral! A motor hangja felcsendül… Majd némaság... Ismét egy próba. Látom mindkettőt, Aya már ott próbálgatja a gépet, James pár lépéssel beéri…

- Na, mi van Jimmy, hát mégis játsszuk a hős szerepét?! – kérdem kihívóan és kiköpök oldalra. A motor feldübörög. Mindketten ráülnek. Eltorzul az arcom a dühtől, miközben felkiáltok. Nem! Azt már nem! Felnyomom magamat, de szükségem van pár másodpercre. A gép pedig elindul. Ez megadja nekem a végső löketet és mielőtt még teljesen rendbe jönnék, felpattanok és négykézlábra ereszkedve, nem törődve a lábamba hasító kegyetlen kínnal, üldözőbe veszem őket. Ha választanom kell a szenvedés és a között, hogy hagynám-e elfutni a prédát: a szenvedést választanám… Most is azt teszem. Futásom közben a lábamban futó idegek, izmok sosem gyógyulnak be teljesen – mire ismét megmozdítom a regenerálódó térdemet, egy elrugaszkodással újból csak rongálom őket… Lassú vagyok, túlságosan is lassú. Nem tehetek mást, muszáj megállnom. Remegek a dühtől, de tudom, hogy így nem lenne semmi értelme. Kinyújtom a lábaimat és szememet le sem veszem a távolodókról… Gyerünk már!

- Végre! – üvöltöm a kihalt utcának és felpattanok. Persze, már messze járnak. Bosszantóan messze. Egyetlen megoldás marad… odamegyek az egyik házhoz és karmaimat használva futok fel a pár emeletes épület tetejére, hogy aztán onnan elrugaszkodva ugorjak a következőre. A testvérem motorjának olyan jellegzetes a hangja, hogy már szinte bűn nem meghallani. Hát legyen… Fogócskázzunk?... – Jaj, James – sóhajtok fel és gyűlölködve mosolygok. – Kiskorunkban is mindig én nyertem… - Árnyként olvadok bele a házakba csak akkor leszek látható, ha ugrok, de az is csak egy pillanatig tart… Egy árnyék, aki a kanyarokat lerövidítve, nyílegyenesen halad Aya felé… Aki, mint tudjuk – már most halott.

by **Rozsomák** on Kedd. Feb. 21, 2012 8:57 pm

Victor először meg sem hallja halk, ám számára annál több fájdalommal járó próbálkozásait, s ezért komolyan aggódni kezd, hogy Aya kedvenc énekesének "Taste my Skin" című számát bátyja túlzottan szó szerint fogja venni, nem törődve vele, hogy hány tőrrel dekorálják ki közben az ádámcsutkáját. Láthatóan annyira ideges, hogy még híresen jó fülei ellenére is Aya hallja meg először amit mond, s bár kedve lenne azonnal rávágni, hogy: "Még szép, hogy neked cuncimókus!", mégsem teszi. Csupán ennyire tart tőle, hogy szegényből mindjárt macskaeledel lesz. Aztán, az utolsó pillanatban Vic végre valahára megfordul, s kidudorodó idegei egész hegyvonulatokat rajzolnak homlokára, ami azzal jár, hogy Logan szélesen elvigyorodik, pontosan tudja, milyen idegesítően.
-Téged pamacs! - Kacag fel, majd bukik le, mielőtt sokadszorra teríthetné le őt az a dúvad fivére. Helyzet kicsit emlékezteti arra, amikor gyermekkorukban - szó szerint másfél évszázaddal ezelőtt - fogócskáztak, de persze Victor sokkal gyorsabb volt, ezért néha belé bújt a kisördög, s az utolsó pillanatban leguggolt, mielőtt elkaphatta volna. Most is ugyanaz történt, igaz a gyermekkori emlék nem volt ennyire véres, és orrba is csak véletlenül rúgta őt...legalábbis ezt gyanítja.
-Gyere! - Kiált Aya-ra, de csak az illúzió kedvéért, hisz ezzel egy időben már rántja is magával, és ülteti maga mögé a motoron. Néhány tekerés, és a járgány felbőg, majd mint egy megvadult táltos paripa, hátsó kerékre ágaskodva indul meg, pár másodperccel később pedig megszegi az összes létező sebességkorlátozást, amit szárnyak nélkül meg lehet.
-Van még fegyvered? - Szól hátra, ugyanis végtelen optimizmusa nem engedi, hogy abba a hitbe ringassa magát, hogy ezzel vége van, ó nem! Bár nem látja őt, pontosan tudja, hogy valahol itt ólálkodik. A hidak felé veszi az irányt ezért, mert ott talán le tudja rázni, de hogy utána hova mennek, az még rejtély a számára. A Xavierbe tuti nem követné, csak éppen...mi van, ha mégis? Bármennyire is rühelli azt a helyet, ilyet nem tehet velük...de akkor mégis hova?
-Ugye most már rájöttél, kihez beszéltem az előbb - kérdi a belé kapaszkodó vöröskét - Cicám?
Szeme sarkából a háztetőket figyeli. Ettől a nyavalyás zajládától nem hallja ellenségét közeledni, a sötétben pedig nem látja, de tudja, hogy ott van valahol, mint valami lidérces álom, amitől képtelenség szabadulni. Jó pár rendőr felfedezi természetesen ámokfutását, páran üldözőbe is veszik, de a zsúfolt utakon a motorbicikli egyenlőre túl nagy előnyben van velük szemben, szóval kicsi az esélye még, hogy rács mögött töltse az éjszakát. Ugyanakkor, egyeseknek lehet ez nem is volna olyan borzasztó, de legalábbis nem ez a legrosszabb, ahogy alakulhat az esélyük ugye...

by **Aya Caine** on Kedd. Feb. 21, 2012 10:15 pm

-Talán nem kifejezetten jó ötlet, hogy segget csinálsz a szádból! - förmedtem Loganre, ahogy nagy, sebes léptekkel közeledett felém. - Mi a francért kell még hergelni?! Akkora idióta vagy...
A szitkokat, amik még az eszembe jutottak nem tudtam a fejéhez vágni (pedig milyen frappánsak voltak!), mivel elhaladtában derékon ragadott, és felhajított maga mögé a motorjára.
-Hé! - kapálóztam, igaz hasztalanul, mivel törött karokkal, felhasított lábbal meglehetősen korlátozottak voltak a lehetőségeim. - Mit művelsz? Még csak most kezdek belejönni. Na! Még nem végeztem vele!
Persze beszélhettem én neki. A motor felbőgött, a kerekek nekilódultak, én pedig még épp idejében öleltem át a derekát, nehogy hátraessek. A következő pillanatban azonban már fel is sikoltottam a fájdalomtól, hiszen a karjaim ennél sokkal kevesebbért is kinyírtak volna, ha ők dirigáltak volna. De nem nagyon örültem volna, ha Logan ennyire biztos lehetett volna benne, micsoda kínokat kellett kiállnom, ezért a kiáltásomat félúton válasszá ferdítettem:
-... ÁÁÁÁÁÁÁÁT persze, hogy van nálam fegyver, mégis minek nézel te engem?!
Eddig lényegében könyökkel kapaszkodtam, hogy sérült alkarjaimat kíméljem, ez viszont mindenképpen csak rövidebb távú megoldás lehetett. A véleményem szerint végtelenül hülye és/mert felesleges kérdése a fegyvereimről viszont adott egy talán használható ötletet. Ebben a pózban perceket sem bírtam volna ki, ezen kívül teljesen ki lettünk volna szolgáltatva Victor lassúságának, de nagy ostobaság lett volna az ellenfél gyengeségére apellálni.
Ebből kiindulva egy hosszabb, megszakítások nélküli szakaszon kapaszkodónak beleharaptam Logan hátába (eredetileg csak a pólójába szándékoztam, de aztán meghallottam a ,,cicázását", úgyhogy inkább még mélyebbre süllyesztettem a fogaimat).
Helyzetemet ily módon valamelyest stabilizálva felrántottam mindkét lábamat guggoló helyzetbe, aztán megpördültem, előre hasaltam, a lábaimat hátranyújtottam, és azokkal öleltem át Logan derekát. Hogy több helyem legyen, annyira hátrahúzódtam amennyire csak tudtam, de még így is elég kényelmetlen volt, a hasizmaimat erős próbának kellett kitennem, hogy a helyemen maradjak.
Így azonban nem csupán a leesésem esélyeit csökkentettem, de két pisztolyomat előhúzva fedezni is tudtam magunkat. Két rendőrautó máris üldözőbe vett minket. Pillanatnyi célzás után kilőttem a kerekeiket, ami azonnali kacsázást, aztán hirtelen megállást eredményezett a részükről. Kettő kilőve, bár a hangokból ítélve, volt még erősítés.
Mindeközben körbe-körbe kémleltem az utcákat, amiken végig robogtunk, hogy mikor látom meg a minket követő Victort.

by **Victor Creed** on Szer. Feb. 22, 2012 3:27 pm

Sok minden hajt egyszerre. A csontjaim, az izmaim, az inak, az idegek… Rengeteg testrész, amik nem kopnak, nem gyengülnek és nem halnak el, még ha az idő is kezdi ki őket. Örökké szolgálnak engem… örökké ölnek másokat. De egyik sem érne semmit, ha nem lenne meg mellette az elhatározás, a kitartás és az akarat… Céltudatos makacsság, amivel szagolom a levegőt és hallgatom a zajokat. Néhány ugrásnál megreccsen a túlságosan ívbe hajlított hátam, a bokám kimegy a helyéről, az ujjaim ijesztően fordulnak ki. Sietek. Feszegetem a tűréshatáromat és a sebességemet, de a fájdalomra egyetlen válasz létezik: összeszorított fogak, felmordulás, tűrés… Zsákmány elhagyása?! Dühösen morgok. Soha!

A rendőrautók szirénái élesen hasítanak a fülembe és párszor még a dübörgő motort is elnyomják, aminek nem örülök. A hihetetlenül gyenge vér illatára nem támaszkodhatok állandóan, szóval, ha ez továbbra is így megy, kénytelen vagyok vaktában üldözni őket… Amire nem kerül sor, mert pár házzal arrébb pisztolylövések dörrennek fel az éjszakában, majd a szirénákhoz tartozó központok lassulnak. Megállították a kocsikat? Remek - mosolygok szadista ábrázattal. A motorzaj újra felerősödik. Megvagytok...

A segítséget örömmel veszem, ráadásul a kanyargós utcák csak nekem kedveznek. Könnyedén ugrálok tovább, párszor felszisszenve, mikor egy élesebb kín kerít a hatalmába, de nem lassítok le. A távolról felcsendülő újabb zenebonával még nem törődöm, igyekszem kihasználni a motor erősödő hangját, ami… Fellesek a közeledő hídra és idegesen morgok egyet. Szóval Jimmy, a menekülést választja… Bár, mit is vártam tőle: védekezés vagy menekülés – mindkettő specialistája a testvérem. Gyorsabb fokozatra kapcsolok, a vállam és a lábam már szinte kiugrik a helyéről, olyan megfeszített tempóban próbálom beérni őket… De tudom jól, nem hiába hozok áldozatot…

És pár perc után, mintha az élet akarna engem igazolni, lehagyom őket! Végre eljön az alkalom, amire vártam! Átrepülök a fejük felett és mikor tovább kanyarognak az egy irányú úton, én várom őket az egyenes részénél... Nagyban lihegve, de elégedetten mosolyogva. Az út közepén, kieresztett karmokkal, kissé remegő lábakkal és hevesen dobogó szívvel. A közeli házak kihaltak, lámpa is csak néhány pislákol, a messziről jövő zajok, pedig békésen távol maradnak tőlünk. A jutalmamra gondolok. Jimmy elverésére, Aya megölésére… Bár, a mostani állapotomban, azért már kezdek tartani az öcsémtől. Lefárasztott a hajsza, de ezt nem mutatom feléjük. Ostoba lennék! Egyetlen rossz mozdulat és az öcsém a vérszomjas, mámoros vigyoromon átlátva tudni fogja mi az igazság… És az igazság az, hogy ha nem pihenek pár percet, akkor Aya "csak" félholtan fogja elhagyni a terepet... de elhagyja.

Lefékeznek, mikor meglátnak és pár másodpercig csak farkasszemet nézek James-el, aki az utca túloldalán gondolkozik. Néha felerősödik a dübörgés, ahogy keze a kormányon mozog. A bosszúságot és dühöt látok a tekintetében... Jimmy, mire készülsz? Kihívóan felemelkedik az egyik szemöldököm és pofátlanul vigyorgok. Mindegy is, sok lehetősége nem maradt, bármin is törje azt a kemény fejét. Vagy nekem ront egyedül vagy a motorral fog elütni… vagy talán még meglephetem valami kedves mozdulattal...

by **Rozsomák** on Szer. Feb. 22, 2012 9:23 pm

-Még hergelni? - Kérdi derűsen, ahogy felpakolja a csaj a motor ülésére. - Már vagy 20 éve rühelljük egymást, kétlem, hogy ezt tudnám még fokozni. - Na persze, ez nem jelenti azt, hogy meg sem próbálja. Miközben megsarkantyúzza a fémparipát, hátra fordul bátyja felé, s arra a vádra felelve, hogy hőst játszana, felmutatja öklét, melyből még mindig kiáll a 3 karom, aztán visszahúzza a két szélsőt. Ezt követően magára hagyja őt, a leamortizált rendelő romjai közt.

A menekülés jól megy, túl jól! Az egyetlen dolog ami nem tettszik neki az, ahogy rakománya nem tudja megállni, hogy ne tegyen kárt a rendőri erőkben, akik természetesen már így is nagy rajongói a párosnak, meg úgy általában a mutánsoknak. Röstelli, de a ma éjszaka sajnos nem fog ezen javítani, sőt.
-Abbahagynád? ŐKET le tudom rázni!
Mielőtt Aya rákérdezhetne, hogy miért, ki az akit nem, már meg is jeleik előttük Kardfog. Az út közepén áll, elszánt, pofátlan vigyorral a képén, melyet legszívesebben sarokcsiszolóval cirógatva, amíg a közeli atomerőműből ki nem fogy a szufla.Megállítja a motorját, és így néz farkasszemet az útjában álló férfival. Vissza nem fordulhat, hisz ennyi ideig még egy aranyhal is emlékezne rá, mit tettek ellene, a zsaruk pedig biztosan nem felejtenek el egy harley-s manust, akibe lábbal kapaszkodik a vörös hajú barátnője, miközben hátrafelé lövöldözget.
-Sosem tudod mikor kell feladni igaz? - Kérdi szemrehányón. Nem beszél valami hangosan, de tudja, hogy Vic még így is hallja őt. - Legalább ebben az egyben hasonlítunk.
Előre dől, s kivicsorítja teljes fogsorát. Korán sem olyan ijesztő, mint az útjában álló szőrmóké, de a célnak megfelel. Finoman gázt ad, csak hogy felbőgjön a motor, majd megint, és megint. Hogy mi a célja ennek az egész színjátéknak? Nos, egyrészt marha látványos, és vagány dolog, ahogy a párbaj előtt felállnak egymással szemben, de legfőképpen azért teszi, hogy ne hallják a közeledő szirénákat, melyek gazdái még mindig nem tettek le arról, hogy beérjék őket.
-Remélem olyan kemény a segged, amilyennek éreztem - szól hátra, s lelöki maga mögül Aya-t, ezt követően pedig gázt ad, s teljes sebességgel hajt Kardfog felé, azzal a céllal, hogy frontálisan beleütközzön. Karmait is kiengedi, hogy ha félre próbálna ugrani előle, meg tudja karcolni a testvérét, nehogy oda érjen a vöröskéhez, mielőtt a mentők, és a rendőrök tennék.
~Remélem beválik...~

by **Aya Caine** on Csüt. Feb. 23, 2012 12:10 pm

-Nem hagynám abba! - kiabáltam vissza Logan szavaira. - Előbb-utóbb elkezdenek lőni ránk, te barom, és te lehet, hogy túlélnéd, én biztos, hogy nem. Úgyhogy kussolj, és az utat figyeld!
Nagyon nehéz volt tartanom magam, és ezen csak nehezített Logan folyamatos kacskaringózása. Az oka ugyan nyilvánvaló volt, de attól még majd kiszakadt a lábam a helyéről, a has- és hátizmaim már üvöltöttek egy kis lazításért, a karjaimat már alig tudtam tartani, szóval igazán örültem volna neki, ha végre véget érne a hajsza.
Mintha csak a kívánságomat akarta volna valaki nagyon morbid módon valóra váltani észrevettem valamit mögöttünk. Valami közeledett. Nagyon sebesen. Nagyon furcsa mozgással. Ahogy körvonalazódott az alakja, felismertem benne Victort. Négykézlábra görnyedve loholt utánunk, időnként a járdát, úttestet felváltva az épületek falaival. Tempója, mozgása rémisztő volt.
-Csak ennyit bír ez a csotrogány? - üvöltöttem hátra Logannek, és figyelmeztetően mellbe rúgtam a sarkammal.
Aztán jókora árnyék borult ránk, ahogy Victor elsuhant felettünk. Nem láttam, mi történik elől, de Logan hamarosan lefékezett, úgyhogy nem volt nagy kunszt kitalálni.
-Mit akarsz te a seggemtől... Hé!
Fájdalmas puffanással érkeztem a földre még néhány zúzódást bekapva. Szitkozódva, port köpködve egyenesedtem fel. Ekkorra Logan máris dübörgött Victor felé oldalra feszített pengékkel, hogy még választhasson is: gázolás vagy felnégyelés.
Megpróbáltam félrehúzódni, hogy valami támaszt keressek magamnak. Meggyötört, kimerült testem vadul tiltakozott még az ötlet ellen is, hogy beszálljak a küzdelembe. Én már nem akartam mást, csak valami orvost, aki összefércel, aztán keresni valami motelt, ahol meghúzhatom magam távol ettől a két eszelőstől.

by **Victor Creed** on Szomb. Feb. 25, 2012 12:06 am

James kérdésére csak halkan felkuncogok és mindent tudóan mosolygok.

- A véremben van öcskös – válaszolom ugyanolyan hangerővel és az ujjaim megrezdülnek, ahogy pattanásig feszült idegekkel várom a közeledését. Aya földre esésére megcsillan a szemem… Tökéletes! Jimmy, még a végén neked köszönhetem, hogy itt és most megölöm. Kifejezetten örülök, hogy a kiscsaj lekerül a motorról... Aztán csak elindul és a testvérem vicsorára, (amiről egy agyvérzéshez közel álló pincsikutya jut az eszembe) én is csak egy vicsorral válaszolok. Kabátomat kisöpröm magam elől és berogyasztott lábakkal várom a megfelelő pillanatot. Közeledik – némán várok és a megjelennek a fáradtság első jelei: izzadt homlok, gyors lélegzetvétel, megremegő kezek… A motor egyre gyorsabb… Gyerünk… Az utolsó másodpercekben lélegezni is elfelejtek és… b@szki!

Bosszús grimaszba torzul az arcom, ahogy karmait kiengedi, de már nem marad időm változtatni a terven. Előrelendülök, amikor kevesebb, minta tíz méter van köztünk és négykézlábra ereszkedve, nekirontok a motornak… Természetesen nem vagyok olyan ostoba, hogy hagyjam elüttetni magamat. Nem… Akárhogy próbálok a földhöz lapulni, James adamantium karmai megtalálnak és mélyen hasítanak belém. Először a fél arcomba, aztán a vállamba, az oldalamba és a combomba. Felkiáltok, de akkor is kinyújtom a kezemet. Nem állok le! Azt az egyet sosem teszem! Karmaim az első gumit célozzák, aztán végig akarom szántani a motor oldalát és a hátsó kereket is kezelésbe venni. Gyönyörű bukás és Jimmy, egy percnyi hatástalanítása… talán meglesz…

Ha a motor megpördül a levegőben, de legalább az öcsémet maga alá temeti, egyre inkább szuszogva indulok a távol, összeesni készülő lány felé. Meg fogom ölni, ha előtte meg is kell halnom, hát legyen! Párszor négykézlábra rogyok, hátha úgy gyorsabb, aztán bicegve folytatom a lány felé az utamat. Tekintetemet sosem veszem le róla… Céltudatosan megyek, összeszorított fogakkal, remegő végtagokkal.

- Csak tudnám miért véd ennyire egy ekkora szajhát – motyogom az orrom alatt.

by **Rozsomák** on Szomb. Feb. 25, 2012 1:40 am

Észveszejtő sebességgel közelednek egymás felé, a számtalan ló erejével bíró, hagosan bömbölő szörnyeteg, és vele szemben a motor aminek hátán Logan ül!Ellensége mosolyát még az éjszakai fényben is kiszúrta - igaz ebben az agyonvilágított városban ez annyira nem nagy dolog - mikor ledobta a lányt. Had örüljön csak, nemsokára nagyon-nagyon fájni fog neki! Na persze, számolt azzal, hogy a motorját be kell majd áldoznia a nemes cél érdekében, így természetesen oldalra dől, s úgy tartja ki karmait - nagyjából ahogy a lovasok szoktak oldalt hajolni, ha le akarnak csapni valakit kardjukkal - s vágja át Victor pár fontosabb szervét. Ellensége karmai előtte azonban durrdefektet okoznak első kerekén, majd szikrázva szántják végig a paripa oldalát, mely csak azért nem borul oldalra rögtön, mert a rá nehézkedő 130 kilós ember igencsak lehúzza. A karmok Rozsomák lábát is eltalálják, felszaggatva bőrét, és nadrágját, de ez semmi ahhoz képest, amint másodpercekkel később kell kiállnia, miután teste lepattan bátyjáról, majd tovább kacsázik az aszfalton járgánya után, mely sikítva súrlódik a járda felé, további szikrákat szórva minden irányba, néhány méter után azonban teste nem pattog tovább, csak csúszik, azt azonban könnyedén - ha nem fájdalommentesen - fékezi meg azzal, hogy karmait az mélyen az útba döfi, hat 2 méter hosszú, nagyjából párhuzamos vonalat vágva pályája mentén. A benzinfüst, és az általános szmog mellett éget húsz szaga is szennyezi a levegőt, igaz ezt csak a testvérek érezhetik, nekik azonban teljesen megtelik vele az orruk. Lassan tápászkodik fel, ökleivel megtámasztva testét, s közben ha van olyan, aki rá figyel, láthatja, ahogy bőre apránként kúszik vissza testére, ő pedig kimért terminátorléptekkel indul meg karfog felé. A karambol nem tett benne igazi kárt, hisz csontjai olyan kemények, hogy ahol becsapódott még az út repedt meg, mint valami rossz viccben. Ahogy beéri a négykézláb előre törő Victort, nagyot tapos a férfi bokájára, ketté törve azt, persze csak akkor, ha ki tudja használni a rá oly jellemző, dühe által keltett csőlátását.
-Azért, mert téged idegesít! - Feleli fölényesen vigyorogva a kérdésre, melyet tíz másodperce fújt éles füleibe a szél. - És ez engem szórakoztat!
Ahogy ott áll, meztelen felsőtesttel, kivont karmokkal, és cafatokra szakadt, véres farmernadrágban ellensége fölött, mintha még a levegő is megdermedne körülötte. Most az egyszer tényleg elég ádáznak tűnik ahhoz, hogy Kardfog az öccsének nevezhesse őt...

by **Aya Caine** on Szomb. Feb. 25, 2012 5:50 pm

Távolabbról, egy lámpaoszlopnak dőlve ücsörögve néztem, ahogy a két fivér egymásnak esett. Victor jól láthatóan vadállatra emlékeztető mozgásában bízva, amivel sikerült is utolérnie, türelmesen, higgadtan várta, hogy Logan megközelítse a motorral. Az arcán átsuhanó düh, ahogy le kellett mondania a sima kikerülő manőverről, még én is tisztán láttam, de sajnos még így is viszonylag jól vette a más számára biztosan halálos kimenetelű akadályt, amit az öccse állított neki.
Logan hamarosan kénytelen volt bedobni a mociját a közösbe, mivel egy-két ügyes mozdulat Victortól, és máris legfeljebb fedezéknek lehetett volna felhasználni egy tűzharcban, esetleg nehezéknek, ha lenne olyan, aki képes elhajítani valaki felé.
~Béna! Még egy motorra sem tud vigyázni! Jobb is, hogy önregenerál, különben az első öt percét se élné túl egy küzdelemnek!~
Annyi azért a védelmére legyen mondva, hogy egészen hatékonyan tudta lefoglalni Victort, aki egyre rosszabb bőrben volt, de valamiért még így is tovább erőlködött, hogy talpon tudjon maradni, és közelebb jönni hozzám, félreérthetetlen szándékkal.
Ne már, valahogy biztos meg lehet ölni, olyan nincs, hogy nem, ha van Isten...
-Szegény, gyermekem! Engedd, hogy segítsek!
Megzavarodva néztem fel. Zavarom csak még tovább fokozódott, ahogy egy jóságos mosolyú, aggódó tekintetű apácán akadt meg a pillantásom, aki segítőkészen nyújtotta felém törékeny, hófehér kezeit. Életemben talán először fordult elő velem, hogy úgy elképedtem a helyzet abszurditásán, hogy pár másodpercig meg se tudtam szólalni.
Aztán az ijesztően közeledő gyanús hangokra oldalra kaptam a fejem. Victor nem sok jót ígérő, lángoló tekintetett lépdelt felém szánalmas állapotban, de valahogy mintha még a pórusaiból is halált lövellt volna ki.
-El innen! - mordultam rá az apácára. Még csak az kell, hogy nagy jóságában itt haljon meg!
Az egy kicsit megszeppent, de azért rendíthetetlen jószívűséggel jött hozzám közelebb.
-Kedves gyermekem, gyere velem, bekötözöm a sebeidet, és...
-Azt mondtam, húzzon innen! - ordítottam rá, és rászegeztem a pisztolyomat.
Gondoltam inkább az én üres fenyegetésemtől ijedjen halálra, mint mondjuk Victor karmaitól a hasában. Ezzel persze csak én voltam tisztában.
-A pokolra jutsz, ördögi démonfajzat! - visította, majd sarkon fordult, és végre elkotródott.
-Na tessék, így legyen jó fej az ember! - dünnyögtem.
Visszafordulva a két állat felé azonban akadt jobb dolgom is, amin zsörtölődhettem. Mondjuk, hogy mit keresett Victor ennyire közel hozzám. Vagy, hogy tényleg annyira remegett-e egész testében, vagy csak a reményeim űztek gonosz tréfát velem. Vagy, hogy jól hallottam-e azt a bizonyos szót, amivel aligha Logant akarta megtisztelni. Elképzelhető volt, hogy tévedek, és nem is azt mondta, nem értettem teljesen tisztán, de mivel ez táplálta leginkább a dühömet, ennél a megoldásnál maradtam.
Leadtam pár lövést oda, ahol Logan is megsebesítette, hogy még jobban elmélyítsem a sérüléseit, majd kihasználva lépéshez lendülő kezeinek emelkedését, becéloztam az utolsó két dobócsillagommal, hosszabb ideig, mint szoktam, mivel elég nehéz célpontot választottam. Mindkét keze felé repült egy-egy gyilkos apró penge, majd két mutatóujja karma alá fúródott a puha húsba.

by **Victor Creed** on Szomb. Feb. 25, 2012 7:44 pm

A friss hús szaga keveredik az égettével, az orromba küldött információktól szinte már zsong a fejem. Vér, gyűlölet, Jimmy, Aya és… egy apáca?! Megrázom a fejemet, de nem a fáradtság játszik velem. Ismét négykézlábra ereszkedem, vészesen fogy a távolság köztem és a félholt prédám között. A beleim, úgy ahogy a helyükre kerülnek, de nem kell hátrafordulnom ahhoz, hogy tudjam, ez most édeskevés lesz James ellen. Hallom a lépteit, miközben néhányat ugrok, hátha gyorsabban végezhetek a lánnyal. Már nem érdekel a kínja… Egy gyors mozdulat és annyi. Vége. A halált akarom a közelében és azt, hogy bűnhődjön. Leginkább lassan eljátszanék vele, de most erre nincs idő. Kiirtanám belőle a dühét, hogy csak a szenvedése maradjon meg… És még talán az apácával is történhetne pár dolog, mielőtt… köh… megtér az Urához…

A vér dobol a fülemben, miközben egyre nagyobb lendülettel haladok a célpontom felé. Meg fogom ölni! A szívét fogom megenni vacsorára, miközben felette nevetve gyalázom meg a testét! Fájdalmamban halkan felvonyítok, ami félúton morgássá alakul, mikor ismét hibázom. Elfeledkezem egy igen lényeges dologról… vagyis az öcsémről. Egy gyors mozdulattal töri darabokra a bokámat és felettem áll azzal az idegesítő vigyorával. Mondandójára kivillantom a fogaimat.

- James, takarodj az utamból – sziszegem. – Nagyon jól tudod, hogy mi lesz a vége. - Dühös és egész lényéből sugárzik valami. Valami, mit olyan jól ismerek. Ismét megvillant egy kicsit abból, ami engem állandóan ural. Vadállat… Ösztönlény. Ahogy végigmérem elégedetten morranok fel, aztán már ki is söpröm a lába alól a talajt. Vagyis söpörném, ha a golyók nem roncsolnák tovább a bokámat. Belefúródnak a húsba és jól megvetik magukat a szilánkokra tört csontok között. – A rohadt anyádat, te kis k*rva! – kiáltok fel és a méreg, ami elönt, új lendületet ad. Hasra fordulás közben megtámaszkodom a két tenyeremen és az ép lábamon. Lábamat és karomat is kinyújtom, a bénán lógó véres cafattal pedig pofán vágom a testvéremet. Aztán a mozdulatot folytatom, nem állok le. Ó, nem ahhoz már túlságosan is átlendültem azon a bizonyos ponton. Könnyedén, lököm fel magamat és ismét fordulok, hogy szembe legyek az öcsémmel. A lendületet tovább használva hasítom fel a karmaimmal a mellkasát és egy kissé a torka alsó részét, hogy aztán még egyszer belerúgjak, hogy eltávolodjon tőlem, jobb esetben elessen és elterüljön a földön. Nagyjából két másodpercembe kerül és már el is rugaszkodom az öcsémről, hogy a lány felé vessem magamat. Nagyban kapkodom a levegőt, légszomjam van és az izmaim égnek a megerőltetéstől, de az adrenalin szépen dolgozik. Az agyamban megjelenik a köd és most már csak tényleg Aya létezik.

- El az utamból! – kiáltok fel artikulálatlanul. Ez mindenkinek szól, aki valaha meg akart vagy meg fog akadályozni! Engem nem lehet megállítani! Főleg nem egy ilyen cafka fog! Az egyik dobócsillag az ujjamba, a másik pedig a csuklómba fúródik. Nem vagyok olyan gyors, hogy elkerüljem őket. Fájdalmasan vonyítok fel ismét és mivel már a kezeimet sem tudom használni, egy lábon ugrálva, néha rátámaszkodva a csonkra teszem meg azt a pár métert. És elérem…

A karja után kapok, karmaim kiengedve, hogy még egy sima mozdulattal is annyi sebet ejtsek rajta, amennyit tudok. Ha sikerül magamhoz rántom, beleharapok a vállába, eltörve az összes csontját, ami még ép benne. Szinte kétségbeesetten marok bele, hogy minél hamarabb vége legyen. Még nem jut el az agyamig, mert túl dühös vagyok, de tudom… érzékenyebb helyen kellett volna megharapnom, hogy tényleg vége legyen… De még nem bírom felfogni, egyedül annak örülök, hogy a kezeim között van és pusztítom.

//Köszönöm a játékot! Very Happy

//

by **Adam Windsor** on Hétf. Feb. 27, 2012 5:31 pm

- Alapvetően is bízni szoktam az orvosokban egészségügyi kérdésekben dr Harlow - feleltem őszintén, mikor ujja hegyével bátorítóan megpöccintette a fejem tetejét.
A zsebben utazás a doktornővel már szinte rutinnak számított. Jobb híján elfészkeltem magam a kabátzsebben és nagyon reméltem nem változom majd egyszer csak vissza szintén kontrollálatlanul, vagy ha igen, akkor legalább nem közönség előtt, a ruhadarabot majd kifizetem. Na de ez nagyon úgy néz ki, hogy csak vágyálom marad...
Megérkeztünk valahová, mert a ringatózás megállt és hamarosan éreztem a testemre kulcsolódó ujjakat, amelyek kiemeltek eddigi kis "fészkemből", majd egy íróasztal tetejére helyeztek, amelynél helyet foglalt a doktornő is.

by **Lynn Harlow** on Hétf. Feb. 27, 2012 6:08 pm

Felpakoltam az asztalomra, és felkattintottam a kislámpát. Aztán eszembe jutott, hogy ő ettől még a végén megvakul, úgyhogy gyorsan ráborítottam egy kendőt, hogy tompítsa az éles fényt. A vizsgálóasztalt felesleges lett volna most igénybe venni, hiszen apró termetével elveszett volna rajta. Így azonban én is kényelmesen helyet foglalhattam.
-Szóval pontosan, mi is a panasza? Mije fájt? Mit érzett?
Ízületi és mellkasi fájdalom, izzadás, sípoló tüdő, légszomj. Mikor a végére ért, bólintottam.
-Igen, a gyanúja nem alaptalan, ez valószínűleg egy előrehaladott influenza lesz, rosszabb esetben is tüdőgyulladás. Azt azért megkérdezném, hogy kitette-e magát fokozott, esetleg szokatlan veszélyeknek. Tehát dohányzik-e, járt-e Afrikában a közelmúltban, ilyenekre gondolok, mert akkor a rákot és a tbc-t se zárhatjuk ki.
Hátralendültem a gurulós székemmel a tárolószekrény felé, amiből előhúztam egy lázmérőt. Utána visszagurultam Adamhez. Ott egy kicsit tanácstalanul néztem rá egy darabig.
-Azt hiszem... meg kell, hogy kérjem, vegye le a ruháját - az alsónadrág persze maradhat - és... - Függőlegesen az asztalra állítottam a lázmérőt középtájt tartva, nehogy eldőljön -... ne haragudjon, de ölelje magához amilyen szorosan csak tudja. Nagyon fontos megmérnem a testhőjét, de nincsenek ilyen kicsi eszközeim.
Közben a szabad kezemmel az íróasztal fiókból előhúztam műanyag szemüveget, aminek az aljára két kicsi kör alakú nagyítólencse volt illesztve. Akkor szoktam ezt használni, amikor például apró üvegszilánkot, esetleg szálkát kellett eltávolítanom valakiből. Most azonban másra kellett.
Olyan közel hajoltam hozzá, amit talán még nem tartott sértőnek.
-Kérem, nyissa nagyra a száját, és mondja, hogy ,,Á"!

by **Adam Windsor** on Hétf. Feb. 27, 2012 6:19 pm

- Hagyja csak a lámpát, ha segít doktornő, nem érzékeny a szemem a fényre jobban mint normál alakomban - vetettem fel, mikor letompította a fényét, volt egy erős gyanúm, hogy nem ártana neki a vizsgálatokhoz. Felsoroltam a tüneteket, a válasza hallatán viszont megrebbent a szemem: - Előre haladott? Hát ez furcsa, eddig semmit sem éreztem. Szokatlan veszélyek? Nos magamhoz képest nem, nem mondanám... Igen, dohányzom, több mint tíz éve, rendszeresen, erős cigarettát szívok, napi 10-15 szálat. A közelmúlt mit takar? Öt évvel ezelőtt tértem haza egy egy éves frontszolgálatról Szomáliából, előtte az összes szükséges védőoltást amit a sereg csak megítél megkaptam, utána hónapokig szoros orvosi felügyelet alatt álltam a mutáns mivoltom okán, több száz vizsgálatot végeztek rajtam az összes a térségben regisztrált betegségre is az elmúlt húsz évből - ráztam a fejem.
Utasítása szerint habozás nélkül levettem a ruháimat, majd, bármilyen furcsán is hatott megöleltem a lázmérő végét, igyekezve hogy teljesen átöleljem. Hát... ilyen táncpartnerem sem volt még így átgondolva. Közben felvetettem:
- Voltam influenzás az elmúlt években, de a képességemre még sosem hatott ki a dolog - mondtam a doktornőnek bizonytalanul.
Amikor fölém hajolt nem tudtam megállni, de elvigyorodtam, kicsit olyan volt, na jó sokkal szebb és nem olyan egyszínű verzióban mint a Gyűrűk ura című borzalom hatalmas szeme felettem, majd kérés szerint kitátottam a számat.