Vnukovo Nemzetközi repülőtér

Alexis beszámolója után Kara gyomra megadta magát az utazás gyötrelmeinek. Előfordul. Az úton már csak egy kérdés motoszkált a fejemben amit érdemes volna megvitatni. De a kérdést csak jóval azután tettem, fel, hogy elhagytuk a kontinenst és a hatalmas óceán felett suhantunk és tekertem egyet az órámon.
-Milyen természetű a mutációtok? Pontosabban, mire vagytok képesek?
Hogy elnyerjem bizalmukat kezdtem én a bemutatót és szépen lassan kezdtem összenyomni a kezemben lévő kiürült poharat. Mintha csak egy puha műanyag lenne. Ám ahogy az asztalhoz ért jellegzetes "pohár" hangja volt. Ezek után vártam a többiek beszámolóját.

*toty-toty ... zshúúúúúúúú....*

Egy európai kitérő alakalmával ahol pár óra alatt újratankolták a gépet kinyújtóztattam a tagjaimat és szívtam egy kis friss levegőt, továbbá csekkoltam a mailjeimet. Eközben érkezett egy nagy csomag a fedélzetre amit csak a levegőben nyitottam ki. 2 Női és egy férfi kabát volt benne jó meleg szőrös sapkával a legfrissebb orosz divathoz hűen.
-Ezek kelleni fognak.
Oroszországig meg sem álltunk. Ott már sapka kabátban szálltunk le a gépről a mínuszokba. Mire elhagytuk a reptér épületét ismételten a mailjeimet vizslattam valami új információ után.

~ Képesség? Helyben vagyunk... ~
- Ó igen, a kínai étteremben látványosabb volt a bemutatód, persze megértem, ha most nem szívesen gyomorszondáznád egyikünket sem. *Jegyzi meg mosolyogva, aztán megvárja mit válaszol Kara. Amennyiben a végén rá is kíváncsiak - azaz Karának nem sikerül valahogy véletlenül vagy szándékosan más témára terelni a szót - akkor egykedvűen felel.*
- Szerencsére vagy sajnos, ezt még a sors eldönti, nem rendelkezem semmilyen mutációval. Ha csak azt nem vesszük képességnek, hogy vonzom a bajt. Már meséltem, hogy egy fenyegető levél miatt keveredtem az ügybe, mivel korábbról ismerem Alastort. - *Kara felé fordul.* - Ő az, aki Christ magával vitte, és vicces sms-eket ír a mobiljáról. - *Félmosoly.*

*Nem akar kabátlopásos ügybe keveredni, szóval a biztonság kedvéért megerősítést vár, hogy az egyik kabátot neki szánták-e. Ha megkapja, csak akkor próbálja fel, rosszul palástolt derűvel.* ~ Mikor is kaptam utoljára ruhát valakitől? Mindegy, túl régen. ~

Annyira idegennek és képtelennek éreztem az egész helyzetet, hogy nehezemre esett elhinni, tényleg itt vagyok és épp egy másik földrész felé tartok. Pánikig nem jutottam el ugyan egész közel álltam hozzá. Azt sem tudom kikkel és egyáltalán hová tartok vagy mibe keverem épp magam. Jellemző egyébként. Egyik héten megismerek egy srácot, a másik héten átutazom utána a világot. Pfúújjj. Még belegondolni is hátborzongató. Csakis azért teszem mert bajban, bárkiért megtenném ugyanezt. Na jó mégsem – jutottam az egyszerű következtetésre – Akivel hasonló élményeket éltem át, azt igen… Talán.
Greg hirtelen kérdése vont ki kavargó gondolataimból. Nem tetszett a kérdés. Nem szívesen válaszoltam rá, de tagadni sem kezdtem. Úgy döntöttem maradok a féligazságnál, majd Greg asztalra helyezett poharát emeltem meg kissé. Persze nem kézzel, evvel is válaszolva a kérdésre, majd úgy döntöttem kíváncsi vagyok immár Dorothy válaszára is. Nem mintha az a legkevésbé is megnyugtatott volna.
- Alastor? Miféle sms-ek? – kérdeztem értetlenül és egyre kuszábbnak érezve a szálakat mely körülvette az egész ügyet. Semmit nem értettem és azt is egyre kevésbé.

Immár nagykabátban beöltözve szálltunk le végre a gépről, pedig már voltak olyan rémképzeteim, hogy nem ússzuk… izé… repüljük meg egyben a dolgokat. Főleg, hogy mostanság ennyi furcsaság történik. Végül mielőtt távoztunk volna a reptérről újfent meglátogattam a mosdót, most telefon ügyben. Nem mintha nem bíztam volna meg két „társamban” de valamiért valami nagyon nem tetszett nekem a dologban. Szóval felhívtam valakit az újságnál, hogy nincs-e valami hír egy kínai étteremnél történt rablás esetleg ott vagy a környéken történt furcsaságok kapcsán. Nem mintha számítottam volna valamire, de a legapróbb nyomnak is kib… ul tudtam volna örülni.
Végül pedig visszatértem.
- Szóval? Most akkor merre? Fedezd fel Oroszország csodáit játszunk vagy van valami eddig elhallgatott infótok is a továbbjutás kapcsán? – néztem rájuk felváltva és vártam ki szólal meg előbb.

Amikor kara ismét levált kicsiny csoportunkból egy lépéssel közelebb kerülök Alexishez és egy kényes mondatot intézek felé.
-Nem tudsz róla, vagy nem akarsz beszélni róla?
Egy kicsit várok hogy emészthesse a dolgot. Ha nem esik le neki akkor egyértelműsítem a kérdést.
-A mutációdról. Nem tűntél túl meglepetnek a látottak alapján sem pedig irigynek. Ha túl akarjuk élni, miden erőnkre szükségünk lesz. Christ nem könnyű elkapni...
Aztán meg is érkezik a várva várt sms. Felkapom a fejem és körbe körbe nézelődök. Kara hangját hallva odafordulok és meg is találom amit keresek. Pontosabban akit. Egy Délceg Orosz ipse egy Niva-val.
-Nem egészen. Rossz hírem van. Még vár ránk egy röpke repkedés egy votl katonai támaszpontra. Gyertek. Ha valaki haza akar menni George még hazatudja vinni.
George a bejárat mellett szívja a cigijét. Jómagam a Jármű felé sietek.
-Igor? Gregory.
'-Gregori urfi! Dé méegnőt! Kamarad. Száljanak bé sietünk! Uzsgyi!
Pörög fel a nagydarab sofőr. Bepattan és már bőgeti a motort. Ha mindenki a fedélzeten van padlógázzal elindul.
'-Pápuskátok szót mőtéjnyt. Ányuská ott hátul. Nyitni ki gyorsan láda, abba nvan fegyver.
-Szóval tényleg egy támaszpont a cél?
'- Da-da-da-da-da! De nem félni! Van kalasnyikov, meg vodka! Remélem tudtok használni! Ott magatokra lesztek...

Az egész olyan volt mint egy álom. És ezt nem a jó értelemben mondom. Hallottam annak a srácnak a hangját aki a múltkor ott volt annak a magas irodaháznak vagy mi a szösznek a tetején és különösképpen nem túl sok értelme volt annak amit mondott. Mindent összevetve viszont nem hangzott valami túl jól. Nagyon nem.
Nem kéne ezt csinálnom, nem igaz? Kitudja amúgy hol köthetek ki.
Egy eldugottabb helyen érkeztem meg, bár fogalmam sem volt hogy hol. Körbenéztem majd elindultam reménykedve, hogy senkinek nem szúrok szemet. Egy pillanatra azonban megtorpantam. Na jó, egy jó hosszú pillanatra. Egy táblával szemeztem és a rajta lévő felirattal. És nos... fogalmam sem volt mi volt rá írva de arról megbizonyosodtam, hogy megint messze vagyok otthonról is, meg amúgy is. Egy pillanatra kiléptem az épületből és rácsodálkozhattam az előttem elterülő sima területen amit többnyire autók borítottak. Oké hogy az a parkoló, de nagyon hideg van! Nem mondhatnám, hogy nem voltam felöltözve, de ez azért mégis sok! Kénytelen voltam visszaslisszolni az ajtó mögé, és nem törődni azzal, hogy ezért vajon hányan néznek hülyének.
Kezdtem viszont arra a következtetésre jutni, hogy Chris nincs itt. Nem igazán tudom hogy működik ez, de egyszer működhetne normálisan. Igazából ha így is lenne, mit érek én ha egyáltalán megtalálnám? Nem voltam túl derűlátó ebben a helyzetben, és azt tekintve hogy mennyi segítség lehetnék ha bajban van.

//Még Gregnek a repülőn://
- Csak mert a dns-em nem mutálódott, még nem feltétlenül leszek haszontalan. Talán elsőre hihetetlennek tűnik, de egész jó vagyok meggyőzésben, ha a lövöldözés és a bármi más között lehet választani. - *Mosoly, tetteti az őszinteséget.*
//Még a gépen Karának://
- Tudom, kicsit zavaros, mert csak a felét tudod. Ha az egészet elmondanám, akkor még ennyit sem értenél. Te legalább azzal a biztos tudattal kockáztatod a testi épséged, hogy bármikor kiszállhatsz a dologból, csak fel kell mondanod Gregorynál. - *Megvonja a vállát.*

//Már a földön://
*Beszáll a járműbe, csendben figyeli az eseményeket, csak az egiyk mondatnál kapja fel a fejét és Karára néz.*
- Ugye nem kalasnyikovot mondott?! - *Döbbent arckifejezés a kapucni alatt.*

Rohadtul nem mondanám, hogy meg lettem volna elégedve a „nem egészen” és a „további repkedés” válaszokkal. Már a gondolatától is újfent felfordult a gyomrom, de sikerrel visszafogtam magam ezennel és ugyan egész biztos, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni, de követtem a kis csipet csapatot. No meg próbáltam értelmezni Greg valakijének akcentusát. Tök mindegy megyünk valahová.
- De, a hallásunkkal nincs gond, vodka is van, szóval annyira nagy gáz nem lehet – vontam meg a vállam Alex felé, de nem bírtam pár percnél tovább nyugton maradni és kérdőn néztem Gregre, ha ez nem lett volna elég, immár nyomatékosabban szólaltam meg már sokadjára próbálva kideríteni, hová a fészkes fenébe is tartunk mi most?
- Elárulnád, hogy honnan szerzed az infóidat hová is tartunk, mert egyelőre nekem az egész úgy tűnik, hogy gondolsz egyet és mi követünk, de kérdés, hogy hová… - néztem rá türelmetlenül választ várva, ha továbbra is leráz, tovább faggatom. Persze az én telefonom továbbra sem jelzett, hogy bármi pluszt megtudjak.

-Remek...
Érezhető a csípős irónia még ebben a hidegben is. Komolyan fontolóra veszem a dolgot a kalasnyikovval kapcsolatba. A vodka egyértelműen jön.
-Meg vannak a forrásaink... Chris Apja küldi az instrukciókat.
Fordulok félig hátra és mondom Karára rá-rá pillantva. Egyik kanyar után katonai gépet lehet megpillantani a távolban.
'-Mi itt lenni helyben. Vinni kalas es Vódká. Úrfi, vigyázni leendő Mámuskákra és saját seggre. Crissz urfit pedig haza hozni! Én itt várni.
Nagy öleléssel és két puszival köszön el mindenkitől akár tetszik neki akár nem. A hátsó ülésről kiveszek 3 táskát, mindenkinek egyet és egy kalast is a kezem ügyébe 2 tárral. Sosem tudni. Meg hát, nekem minden jól áll.
-Utálom amikor részeg... De legalább itt vagyunk. Vodkát hozzatok.
A pilóta int az ajtóból és elüvölti magát.
'-Skoro!
-Siessünk...
Alig hogy eltűnt már be is indulnak a légcsavarok a régi vaskos ócskaságon, az ajtót még be sem csukom a lányok után már elindult a gép. Az ülések kemények a levegő hideg a gép recseg, ropog, nyüsszög és szenved. Mindent egybevetve szét akar esni. Levegőbe emelkedve még rosszabb hangja van.

Az emberek csak jöttek, mentek. Bár némelyik küldött felém egy kételkedő pillantást. Akár hogy is kezdtem egyre kényelmetlenebből érezni magam. Lehet, hogy tömegfóbiám van?
Sietős léptekkel indultam a női mosdó felé, abban reménykedve, hogy ott magamra csukhatom az ajtót, és nem lesz olyan feltűnő, ha csak úgy eltűnök. Nem tudom mennyi időbe telt még felfogtam, hogy így nem túl sokra fogok tudni menni. Főleg, hogy tartottam a kinti időjárástól is. Vajon tényleg ott vagyok ahol gondolom? Mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak, de nem kellett volna. Prüszkölni és köhögni kezdtem tőle, miközben a gyomrom fordult egyet...
Amint beléptem a másik térbe viszont újból hallottam a hangját... és másokét is. Volt amelyik ismerős volt, bár nem tudom honnan még mások egyáltalán nem, de az egyik Christ említette. Ezen még én is meglepődtem volna, de ideát szinte semmi sem működik ugyanúgy, néha még én sem.
Újból előtűntem a valóságba. Szerencsémre viszont még éppen idejében néztem körül, és pontosabban balra, mielőtt egy fehér lada elütött volna. Sikerült időben eltűnnöm onnan, és próbáltam arra koncentrálni, hogy merre is tartok éppen, nem pedig arra, hogy ez mennyire volt közel, avagy nem.
//Szibéria-Negdjenykoda//

//Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egyikőtök posztját részben ignorálnom kell. Bocsi Greg.//

*Még mielőtt elérhetnék a másik repülőgépet, egy újabb szerencsétlen véletlennek sikerül "küldetésüket" akadályoznia. Az úton mintha csak a semmiből tűnne elő, hirtelen egy nő jelenik éppen a kocsi előtt. Igor reakcióideje az enyhe alkoholos befolyásoltság miatt nincs a topon, de itt mindez nem sokat számít, túlságosan gyorsan történik az egész. Reflexből teli talppal a fékbe tapos, és hogy elkerülje az ütközést, félrerántja a kormányt. Az autó a kicsit jeges, kicsit havas úton abban a pillanatban megpördül, Alexistól csak erőtlen kiáltásra telik, mielőtt...*

//Felbruljunk? Vagy ússzuk meg kevesebbel? Azért a dolog mindenképpen érdemelne pár szót, ha már éppen teleportáló mutánsokat keresgélünk. //

Imádom ezeket a szűkszavú válaszokat, ami ugyan tök jó, hogy legalább arra méltóztatik végre, hogy így a fél világot végig utazva kinyögjön valamit, de ebből sem tudtam meg lényegében semmit. Legalábbis, ami hasznos lenne. Azaz inkább még több kérdés vetődik fel bennem, amit inkább ki sem mondok ezek után, csak magamban fortyogok. Miért nem Cris apja megy egyenest a fiát megkeresni, ha ennyire képben van? Bár nem is tudom mit gondoltam. Azaz de, azt tudom, hogy legalább elvártam volna mondjuk némi információhalmazt, aminek alapján egyáltalán valami gondolatfoszlány vagy gyanú kezd kibontakozni a fejemben.
- Végül is nem fontos nekünk beszélgetni… - jegyeztem meg halkan Greg felé tovább gúnyolódva, az amúgy is pocsék helyzeten, miközben újra egyik járműből a másikba szállunk. Se a vodka nem nyerte el a tetszésem, sem pedig a fegyver. Bár utóbbit lehet magamhoz vettem volna, ha bármi fogalmam lenne, annak használatáról, de így kénytelen leszek a későbbiek során magamra hagyatkozni.
- Vodkát hozzál magadnak, ha inni akarsz! Nem vagyok málhás szamár – morogtam még oda Gregnek, majd gyorsan szedegettem a lábaim, akármerre is tartsunk…

Mi mást tettem volna, természetesen utazásunk következő szakaszában is csak tovább morgolódtam magamban vagy magamon, amiért ekkora ökör vagyok. Pedig mennyivel kényelmesebb lett volna nem eljönni a világ végére. Meg úgy egy alvás is rámfért volna immár, nem mintha jelen idegállapotomben bármi hasonlóra képes lettem volna.
Nem tudom mennyire szokatlan errefelé az autóúton vagy földúton, dunsztom sem volt már merre vagy hol tartunk éppen, csak a hátsó ülésről pillantottam meg az utolsó pillanatban valami oda nem illő alakot. Ám mielőtt bármiféle kiáltás kiszakadt volna belőlem figyelmeztetésképpen erős sodródást éreztem, mely elragadt az autó ajtajának préselve, ahogy megpördültünk a járgánnyal. Legalábbis nagyon reméltem, hogy csak az ajtókilincs préselődött az oldalamba, kiszorítva belőlem minden szuszt...

//Szibéria-Negdjenykoda//

//Ignorációból fakadó ideiglenesen feltörekvő téridőkontinuum felhasító képesség. On.//

Miközben hátul kutakodok egyszer csak erős erővektorok sokasága présel a kocsi oldalához. Szó szerint a székbe kapaszkodok. Pontosabban a támlát merevítő acélvázba amire ráöntötték a műanyagot.
-Ez mi az isten volt?
'-Ném tudni látni valamit úton! Egy lány aztán tűnni el...
Ezt a témát ennyiben is hagyom. Biztos sokat ivott és hallucinál, biztos hiányzik neki az asszony... Szegény pára. Katonának lenni sok kötelezettséggel jár. Nem beszélve az áldozatokról.
Gép és shuuuu!


Szibéria-Negdjenykoda

//Ignorációból fakadó ideiglenesen feltörekvő téridőkontinuum felhasító képesség. Off.//

Nehéz volt búcsút venni ismét Mámuska és Pápuskától. Legjobban talán így is Illyna fog hiányozni. Kezemben két gigászi csomag, hátamon egy harmadik és hónom alatt egy kisebb utazó bőrönd. Szinte fáradhatatlanul ezekkel a kezemben álltam a kivetítő alatt és az Amerikába menő gépre vártam. Amint megláttam már siettem is a sorba. Nagy nehezen sorra is kerültem. Felraktam a poggyászaimat.
-Ny-ny-ny-nyet, ez velem jön. D-d-d-da, csak ez a három megy a gépre.
Ekkor értettem meg igazán miért is tartott eddig. Szegénykémet még nekem kellett itt ott kisegíteni. Valószínűleg többször csekkoltam már be mint, ahány emberrel eddig dolga volt az új melóhelyén. Jó érzéssel töltött el hogy segíthettem. Kezemben a repülőjeggyel odébb álltam és kicsit igazgattam a kézi poggyászom és eltettem a jegyet biztos helyre.

Ez az utazás meglehetősen feleslegesnek bizonyult. Ingerült voltam végig a becsekkolás során. A fene egye meg! Elutaztam egészen ide, Oroszországba, és itt közölték, hogy a konzílium elmarad. Talán majd a jövő hónapban, mondták. Nos, nekem semmi kedvem egy talánért egy hónapig itt fagyoskodni. Semmi, de semmi kedvem.
Az ügyetlen alkalmazott, aki a becsekkolást irányította, még jobban feldühített. Csak hebegett és habogott, megkért, hogy lassabban beszéljek, és egyáltalán, az angolja meglehetősen pocsék volt. Pedig aki egy reptéren dolgozik, annak illene már ennyire beszélnie ezt a világnyelvet.
Végül már kiabáltam vele, amit igyekeztem elkerülni, de egyszerűen képtelen voltam rá.
- Nem! Ezt felviszem a gépre! Nem, az a banán nem minősül fegyvernek!

Hosszasan kotorászta ma táskámban mire megtaláltam amit kerestem. Már kezdtem azt hinni otthon hagytam. Nyugodt vagyok ráérős, csak bántott volna az elkövetkezendő pár hétben, ha ez otthon marad. Itthon elnézik ha kések pár napot, de otthon már elígérkeztem időre. Amerikában sajnos szeretik a pontosságot. behúzta ma táskát aztán Hallom ,hogy mögöttem ingerülten üvöltözik valaki a csöppnyi csajjal. Szegény lányt a sírás kerülgette. Halkan szipogott is. Ezt nézhetem tétlenül. Súlyos, péklapát kezemet az illető vállára tettem és mellé álltam.
-Valami gond lenni?
A nő sírós elcsukló hangon motyog valami alig érthetőt oroszul. A könnyeit visszatartó gát lassan átszakadni látszik.

Valaki a vállamra tette a kezét. Hátra néztem. Aztán fel. És még egy kicsit. Nem vagyok kimondottan alacsony ember, de ez az óriás jó másfél-két fejjel magasodott fölém. A tenyere úgy nézett ki, mint amivel a legkisebb erőfeszítés nélkül össze tudná morzsolni a csontokat a vállamban. Talán nem árthat egy kis tiszteletet mutatni.
- A gond magánjellegű, de kedves öntől, hogy segíteni próbál.
Arrébb álltam, hogy a vállamról lecsusszanjon a keze. Nem akartam semmiféle affért. Persze a nőnél pont ekkor tört el a mécses. Ez a fényes páncélú lovag erre biztosan rosszul fog reagálni... Más sem hiányzott a mai napból, minthogy még egy nagydarab, orosz akcentusú fickó vegzálását is el kelljen viselnem.

Elemeltem kezemet a válláról mielőtt leugrik magától súly alatt.
-Nekem nem úgy tűnik. Minden rendben hölgyem?
Hajoltam oda egy kicsit. A nő könnyeivel küszködöt. Elkezdett magyarázni, hogy még is mi a probléma. Végén felkaptam a fejem.
-Stoh?(tényleg?)...Értem. Nyugodjon meg. Maga meg, legalább egy bocsánat kéréssel tartozik a kisasszonynak.
Hátamon megigazítottam a csöpp utazótáskát és vártam, hogy elhangozzon az a bocsánat kérés. A nő közben tiltakozott, hogy erre semmi szükség. Flegma legyintgetéssel jeleztem felé, hogy nyugodjon meg, már pedig szükség van a dologra. Összefontam a kezem és vártam.

Hitetlenkedve néztem az óriásra. Na nem, azt már nem.
- Én a hölggyel értek egyet, semmi szükség a bocsánatkérésre - mondtam kihívóan, és hátat fordítottam.
Nem ismertem magamra. Nem szoktam így viselkedni, sosem vagyok udvariatlan másokkal. Eleve kiabálni sem szoktam, de ez a mai nap... Hosszú órákat repültem a semmiért, kifizettem a szállodát, szintén a semmiért, és tessék, már másnap mehetek is vissza... Dühítő, roppant dühítő.
Ilyenkor bántam igazán, hogy sok mutáns olyan teszetosza... Ha nem lenne ez a helyzet, és nem döntött volna a többség a békés együttélés mellett, akár még uralkodhatnánk is. Teszem azt, most felrobbanthattam volna az értelmetlen kis hölgy számítógépét, és a nagydarab lovagja meg sem mert volna szólalni... De nem, ehelyett be kellett érnem egy dühös félrevonulással. Igazán méltóságteljes, mondhatom...

Összefont karokkal megcsóválom a fejem. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy egy nővel így bánjanak. Az, hogy nekem hátat fordít nem különösebben érdekel, demokratikus joga.
-Ragaszkodom hozzá.
Jelentem ki határozottan. Ha velem szemben állna láthatná a szememből áradó határozottságot és elszántságot miszerint addig nem vagyok hajlandó tágítani. Mögöttünk az emberek elkezdenek nyugtalankodni. Különböző nyelveken. Aki csöndben van az többnyire hazafi, higgadt ember. A legtöbb dühös angol illetve amerikai. Sietős bagázs. Pedig a gép indulásáig még van egy bő óra.
-Majd ha az uraság hajlandó bocsánatot kérni a sértettől.

Dühösen sarkon perdültem. Ragaszkodik hozzá? Még mit nem!
- Na ide figyeljen, uram! Én ide repültem a maguk nevetséges országába az Államokból, a nagy semmiért, mert maguk, oroszok, képtelenek megszervezni egy olyan végtelenül egyszerű dolgot, mint egy konferencia! Arról nem is beszélve, hogy a telefont sem képesek felemelni, és még a reptéri alkalmazottak sincsenek a helyzet magaslatán. Szóval ne beszéljen nekem semmiféle bocsánatkérésről, mert ha valaki, akkor maguk tartoznak bocsánatkéréssel nekem!
Tudtam, hogy igazságtalan vagyok, és tisztában voltam azzal is, hogy a frusztrációmat vezetem le ezen a két emberen, de nem bírtam megállni. Ki kellett adnom a dühömet, különben felrobbanok. Ráadásul ez nálam nem csak afféle szóvirág.

Képességen mondhatni állandóan kihat, méghozzá a kötélidegeimre. Hajóval sem lehetne eltépni. Rezzenéstelen arccal álldogáltam míg hirtelen meg nem fordult és üvöltözni nem kezdett. Ekkor csak felvonódott szemöldököm.
-Hohohó, hátrább az agarakkal és nyugodjon meg. Elhiszem hogy rossz napja volt, de nem másokon kéne levezetni a feszültséget. No meg ha már erre jár, miért nem nézte meg a várost. Idejéből biztos kitellene.
'-Apukám haladjál már mert szétcsapok köztetek!
Lassan odafordítottam a fejemet. Egy lesajnáló pillantással. Hova ez a rohanás. Aztán az alkalmazotthoz fordultam. Elkezdtem nyugtatni, ami szemlátomást elég jól sikerült. Aztán kis beszélgetés után Hugh hoz szólok akit időközben elég erősen kezd inzultálni a sor elején álló öltönyös, lenyalt hajú, headset es fazon a drága órájában és aktatáskájával a kezében.
-A poggyászát ha volna szíves.
Biccentettem a futószalagra ahova tennie kéne.
'-Rakja már oda maga szerencsétlen!

Vetettem egy lenéző pillantást az üzletembernek tűnő fazonra, és biccentettem az izomhegy felé. Ez esetben igaza volt, valóban azt kellett tennem, amit mondott. Mégis forrongott bennem a harag. Mutáns vagyok! Legalábbis félisten ezek között a gyenge, vak emberek között! Elpusztíthatnám az egész helyet, úgy, ahogy van, és a hajam szála sem görbülne... És mégis, nagydarab izomagyak meg nyakkendős, idegesítő kis fickók parancsolgatnak nekem. Na azt már már nem!
Letettem a poggyászom a futószalagra, majd az üzletemberszerű úriemberre pillantottam. A nyakkendője szélei füstölögve parázslani kezdtek.
Aztán visszafordultam a nagydarab férfi felé.
- Nem érdekel a városuk - mondtam nyersen.