Kosárlabdapálya

/Sebastian/

Zsebre vágott kézzel ballagtam a kosárlabda pálya felé. Egyik vállamon ott lógott a zsákom, amiben egy labda volt és egy kis víz, ha megszomjaznék. Gyors léptekkel haladtam, hogy még véletlenül se kelljen senkivel leállni beszélgetni. Nem bírtam kiverni a fejemből Jess-t. Megőrjített a tudat, hogy a sárkány az, akit jobban preferál és hogy tőlem fél. Kicsit ingerülten, fülemben a hangos zenével baktattam a pálya felé, majd amint kiértem letettem a holmimat és elővettem a labdát. Egy kicsit bemelegítettem, dobáltam egypárat simán a palánkra, aztán nekifutásból, mind a két szögletből indulva. Muszáj volt kivernem a fejemből a lányt, mert a bennem rejlő szörny folyamatosan utána akart menni, a közelében akarta tudni, hogy ne essen semmi baja és hogy senki hozzá se nyúljon. Így hát még hangosabbra tekertem a hangerőt, majd nekiálltam végigfutni a pályát és y kosarakat dobni. Ezt megismételtem egyszer kétszer ötször és a végén már nem s számoltam..

Már untam a magolást, meg azt is, hogy jóformán be vagyok zárva a négy fal közé, hiszen ha kimerészkedtem a városba, szinte azonnal bajba keveredtem, így inkább bent porosodtam. Most különösen rossz volt, hiszen a hűvös idő miatt, még annyian sem voltak lenn a parkban, mint szoktak ráadásul itt voltak az ünnepek is, így alig lézengett a suliban valaki.
Mivel nem volt kedvem egy tanárral sem összefutni, alkalmaztam a képességemet, mikor úgy döntöttem sétálok egyet, így aztán szinte láthatatlanul suhantam végig a folyosókon, majd kint a kertben. Ekkor hallottam, meg a labdapattogást a kosárpálya felől és kíváncsian mente arra, hogy vajon ki az, aki ebben a zord időben is képes itt játszani.
Nem változtam vissza, hiszen így még mindig volt esélyem visszavonulni, ha valaki olyanba botlanék, akivel most nem kívánok társalogni, mondjuk Logan-nal, bár nem feltételeztem, hogy éppen ő lenne ez az nagy sportember.
Aztán megláttam, hogy az egyik aránylag új lakóhoz van szerencsém. Nem sokat találkoztunk még, csak látásból ismertem, azt hiszem Blaylock, vagy valami ilyesmi a neve, legalábbis Sean mintha ezt mondta volna.
Ahogy elnéztem azt a dühös igyekezetet, amivel gyötörte magát, sejtettem, hogy nem csak a szórakozás a célja a kosarazással.
Gondoltam felvidítom egy kicsit, és talán nekem is jót tesz, egy kis testmozgás, így amikor a legközelebb kosárra dobott, felugrottam és a kosár mellől elszedtem a labdát és visszadobtam neki. Persze még mindig szinte láthatatlanul. Magamban már előre nevettem a képén, amit vágni fog.

Csak dobálgattam a palánkra. Nem is tudom, hogy mennyiből mennyiszer ment be, de nem is érdekelt. Az agyamban még mindig Jess illata volt, a teste...
Hirtelen egy visszapattanó labda érkezett felém. Épp, hogy eltudtam csak kapni, így kissé meglepetten álltam a pályán és néztem arra felé, amerről a labda jött. Egy kis idő után kikaptam a füleseket a felemből és csendben hallattam, hogy van-e itt valaki. Aztán, mikor egy kis idő után nem hallottam semmit megrántottam a vállamat. A legtöbb diák hazament az ünnepekre. Csak kevesen maradtak az intézményben, például akiknek a szülei nem bírták elfogadni, hogy mutáns a gyerekük, vagy akiknek egyáltalán nem is volt családja. Én az előbbibe tartoztam. A szüleimmel azóta nem is beszéltem, hogy ide jöttem. És ez így jól is volt. Semmi kedvem nem lett volna azon gondolkodni, hogy mikor hív megint fel anyám? Vagy éppenséggel miért nem hív?
Úgyhogy ismét visszatettem a füleseimet, aztán újra róni kezdtem a köröket.

Hát, nem teljesen erre számítottam, hiszen bár csodálkozott egy kicsit, azért nem lepődött meg annyira, mint amit vártam tőle, így azt hiszem jobban kell igyekeznem.
Mikor ismét pattogtatni kezdte a labdát, akkor elszaladtam mellette villámgyorsan és a labdát tovább vittem, majd egy szép mozdulattal bele is dobtam a kosárba. Ha nagyon figyelt, azért láthatta az elmosódó körvonalaimat, hiszen mozgás közben könnyebben fedtem fel magam, mert azért volt egy kis fázis késés, ahogy a testem alkalmazkodott a gyorsan változó háttérhez, de végül is a mókába ez belefért, hiszen csak tréfálkozni akartam.
Hallani biztos voltam benne, hogy nem hall semmit, hiszen a zene úgy üvöltött a fülébe a fülesen keresztül, hogy még én is hallottam.
Gondoltam, hogy ha erre a labdalopásra sem reagál, akkor ennek a halvérű srácnak legközelebb a fülhallgatóját lopom le a fejéről, hátha az már felzaklatja.
Mindenesetre most már közel sétáltam hozzá és, ha végre felfigyelt rám, megveregetem a vállát.
- Mi a helyzet Blaylock! Csak nem unatkozunk?

Ahogy ismét nekiláttam a "játéknak" arra lettem figyelmes, hogy valami fura mozgolódás elmegy mellettem, kiveszi a labdát a kezemből és csont nélkül bedobja. Ekkor már kezdett kicsit gyanúsnak tűnni mindez nekem, így kikaptam a fülemből a füleseket és csendben figyelni kezdtem. Aztán, amikor meghallottam a srác hangját, meg a kezét megéreztem a hátamon megugrottam.
- A rohadt élete, a szívbajt hoztad rám, haver.- Röhögtem fel, majd még mindig látatlanban beszélve néztem körül.
- Hát, ami azt illeti, csak egy kis ki akartam szabadulni a négy fal közül. Téged mi szél repített ide?- Kérdeztem, aztán elkezdtem gondolkodni, hogy egyáltalán ismerem-e a srácot, akivel épp társalgok. Mert hogy ő ismert engem, az is fix. Itt tartózkodásom óta nem nagyon beszéltem senkivel, így azt se tudtam, hogy ki lehet a titokzatos és láthatatlan ismerős.

Na, most végre elértem a megfelelő hatást és a srác egy szépet ugrott hátrafelé, ami belőlem jókedvű nevetést váltott ki, de láthatóan ő sem volt az a beszari fajta mert már válaszolt is a kérdésemre anélkül, hogy egyáltalán látta volna kivel beszél.
Na jó, azt hiszem senki nem feltételezi, hogy ide az intézetbe bejöhet más, nem idevaló mutáns is, ezért persze érthető, hogy nem tojta össze magát.
Szép lassan visszaváltoztam, hogy most már tudja is, hogy ki volt a merénylő, és reméltem, hogy a nagy nyugalom mögött, nem valami bosszúállási szándék lapul.
- Hasonló volt a szándék nálam is. – bólintottam rá most már láthatóan. – Untam magam már odabenn, így gondoltam járok egyet, csak aztán megláttam, hogy itt gyűröd magad és gondoltam rád fér egy kis vidámság. Nem sokan vagyunk most itt a suliban, ránk fér egy kis kikapcsolódás. – vontam meg a vállam.
- Valami bajod van amúgy? – kíváncsiskodtam. – Olyan vehemenciával püffölted azt a labdát, hogy azt hittem kilyukasztod a palánkot is vele.

Rövid ideje vagyok még csak a Xavierben, és bár hellyel közzel kaptam némi információt, de sajnos az igazgató sem volt sokkal közlékenyebb. Viszont itt maradhattam. Ha megkérdezné valaki, hogy miért, nem tudnék rá válaszolni, csak minden bizonnyal dadogni kezdenék. Ijesztő volt ez a hely, mindenki olyan furcsa volt. Még mindig próbálok úgy közlekedni, mint valami szellem, hogy lehetőleg senki ne nagyon vegyen észre, vagy véletlenül se kelljen szóba állnom senkivel. Greggel szoktam néha összefutni, vele már egész jól megy a kommunikáció, de amint meglátom, hogy itt valaki átmegy a falon. vagy hirtelen kinő még egy feje, még mindig nem tudom, hogy kezeljem. Persze, tudom, hogy ez egyfajta , hogy is mondták, mutáns suli, különleges képességű fiataloknak, ami rendben is volna, ha én nem lógnék ki a sorból. De mégis reménykedtem abban, hogy előbb vagy utóbb, de itt talán válaszokra lelhetek a kilétemmel kapcsolatban. Azon kívül, hogy mióta itt vagyok, osztályelsővé avanzsáltam, semmi különleges képességgel nem rendelkezem. Nem is értem, az igazgató s miért ment bele abba, hogy itt maradjak. Az ünnepek alatt igencsak kiürült az épület, nagyon kevesen maradtunk itt, olyanná vált a suli, mint majdnem valamilyen szellem kastély. Bevallom, olykor még sikeresen eltévedtem a hosszú folyosókon. Most is könyvet szorongattam a kezemben, a gitárom meg tokkal a hátamon keresztbe vetve, így indultam meg le a pályához, gondoltam, úgysem találok itt senkit. A tervem az volt, hogy leülök, és közben megint vések pár sort a kis füzetembe, ami már így is tele van befejezett vagy éppen befejezetlen dalok tömkelegével, és még talán valamit gitározok is mellé.
Kiértem a pályához, de akkor még nem láttam ott senkit, gondoltam leülök, de mire felnéztem két alakot pillantottam meg tőlem nem messze. Még erősebben szorítottam a füzetemre, és a tekintetem is oda járt, hogy vajon most merre szaladjak...
~Még nem láttak meg, még tuti nem láttak meg, most szaladj el...~kattogtak a gondolataim, de mégis földbe gyökereztek a lábaim. Nem tudom mennyire lett volna ciki, ha most mégis fogom magam és elrohanok, és talán már fordultam is volna meg, mikor elejtettem a füzetem.
~Ó a franc, még te is...~és mintha csak minden ellenem dolgozott volna, néhány dalszöveges lapot a srácok felé fújt a szél.

A srác amikor megjelent vigyorogva néztem rá.
- Ügyes kis trükk.- Céloztam a láthatatlanná válására, majd felé nyújtottam a kezemet.
- Blaylock, de amint hallom, te jobban ismersz, mint én téged.- Vigyorogtam és ha elfogadta a kézfogást, csak rándítottam egy aprót a kezünkön és elengedtem, majd a labdát ismét elkezdtem pattogtatni, amíg meg nem hallottam a kérdését.
- Tudod... csak.. nő ügy.- Vontam vállat és egy vigyorgást társítottam mellé, majd még egyszer s utoljára lepattintottam a labdát és eldobtam a palánkra. A labda nem ment bele, de még a palánk közelébe sem. Helyette egy kicsit távolabb álló lány felé repült egyenesen, aki valamiféle papírokat ejthetett el, mert azok egyenesen felénk repültek.
- Vigyázz!- Kiáltottam el magamat, aztán, amikor a labda egyre közelebb került a lányhoz lassan elkezdtem felé venni az irányt.
- Hé a lapokat megfogod, Szemi?- Kérdeztem vigyorogva, aztán egyre gyorsabban kapkodtam a lábaimat, hogy a lány közelébe érjek. Szerencsére a labda mellette pattant le, így amikor odaértem hozzá csak gyorsan felkaptam a bőrt és ránéztem.
- Bocsánat. Kicsit pontatlan dobás volt.- Néztem rá bocsánatkérőn és segítettem neki összeszedni a földön lévő papírokat

Továbbra is vigyorogva szorítottam meg a srác felém nyújtott kezét.
- Ááá, csak Sean-tól tudom, hogy így hívnak és aránylag új vagy itt. - magyaráztam a tájékozottságomat. - Az én nevem Sebastien, Sebastien Longley.
Még mindig az álnevemet használtam, bár már talán nem lett volna rá szükség, de azóta már megszoktam, így nem bonyolítottam a többiek életét sem, hogy miért is lettem hirtelen Boower. Na meg aki nem tudja a nevet a maffiához kötni, legalább nem parázik be tőle.
Mikor aztán a bemutatkozás után tovább pattogtatva a labdát, beavatott, hogy miért is ez a nagy igyekezet, még volt szerencsém megnézni, egy iszonyúan béna dobást, ami messze elkerülte a palánkot, ami még nem lett volna nagy ügy, ha nem pont egy arra járó lány felé száguldott volna a nehéz labda, aki éppen a szétszóródó papírjaival volt elfoglalva és nem figyelt.
Éltem a gyanúperrel, hogy a kiáltás nem fog segíteni, hiszen azt csak még jobban megdermeszti, de Blaylock már indult is segíteni, én meg csak bólintottam a kérésére.
- Persze, hogyne, a lapok. - néztem körbe, majd a nyelvemmel gyorsan összeszedtem a szél által felém fújt lapokat és a páros felé sétáltam.
- Szia! - szólítottam meg a lányt, mikor közelebb értem és oda nyújtottam neki a papírokat. - tessék! Látom te is itt porosodsz a szünetben.

Kicsit rám jött a pánik, noha a legtöbb dal a fejemben volt, nem szerettem volna, ha azok a lapok eltűnnek, vagy esetleg később valaki kiplakátolja vele az egész sulit, hiszen mély érzések voltak azokra a papírokra vetve, az én érzéseim és gondolataim. Túl privát dolgok.
-Miért mindig én?!-morogtam az orom alatt, miközben körbe körbe forogtam, és balerinákat megszégyenítően piruetteztem a lapjaim után.
Észre sem vettem a felém közeledő labdát, még arra is csak nehezen kaptam fel a fejem, mikor valami hangot hallottam. Mire felnéztem már csak a közeledő labdát láttam, ami elől szándékomban állt elhátrálni, de valamibe beleakadt a lábam, és az egyensúlyomat veszte akkorát puffantam a betonon, mint valami só zsák.
-Au.- többre nem futotta, ahogy ott feküdtem hanyatt a földön, és míg bal kezemmel a mellkasomhoz szorítottam a maradék papírt, addig a jobb kezemmel a tarkóm felé nyúltam, hogy legalább a fejem egyben van e.
Ekkor puffant mellettem a labda, tulajdonképpen ha meg sem mozdulok, akkor minden bizonnyal jobban jártam volna. Így csak fújtattam egyet, hátha még a göndör tincseim is eltűnnek az arcomból, mert megmozdulni most kifejezetten fájt.
Ekkor ért oda mellém a srác, és úgy néztem fel rá, hogy még mindig a földön feküdtem.
- Enyhén szólva pontatlan.-motyogtam neki, és meg sem mozdultam, mintha mekkora hawaii lett volna ott feküdni. Aztán megjelent a másik srác is.
-Szuper, most ketten vagytok, vagy duplán látok.-mondtam, majd végül csak elszántam magam, hogy felálljak végre. Pedig annyira szégyelltem magam, hogy inkább még feküdtem volna a földön egy darabig. Addig jutottam, hogy felültem, és ekkor nyújtották felém a lapjaimat. Először csak meglepetten pislogtam.
- Azt hiszem lett egy púp a fejemen.~ szuper, ennél értelmesebb dolgot ki sem nyöghettem volna...~

Még mielőtt odaérhettem volna a lány elesett. Gyorsabbra vettem a tempómat és amikor odaértem hozzá felülről néztem le rá.
- Igen, ahogy mondod. Segítsek felállni?- Kérdeztem mosolyogva, aztán, a fejemet ide-oda billegettem, mint egy kis kölyök kutya, aki azon gondolkozik, hogy vajon elkapja-e az előtte húzott játékot, vagy sem. Aztán, amikor Szemi is megérkezett ketten néztünk a földön fekvő szőkeségre. Megjegyzésén jót derültem, aztán átnyújtottam neki a lapokat, amikor végre ülésbe tornázta magát. A kijelentésén először összevontam a szemöldökömet, majd leguggoltam mellé és óvatosan beletúrva szőke hajzuhatagába elkezdtem a fejét tapogatni. Aztán, amikor kitapintottam az előbb említett púpot egy grimaszt vágtam.
- Hát van egy rossz hírem. Tökéletes a megérzésed, de annyira nem vészes. Egy kis jég csodákat fog vele tenni.- Nyugtattam meg, majd még mielőtt felálltam volna óvatosan a lányt is felhúztam a hideg földről, ha engedte.
- Még egyszer bocs, nem akartam így mellé dobni, csak.. így jött össze.- Vontam vállat, aztán ha megállt a saját lábán elléptem mellőle és zsebre dugtam a kezemet. Ha nem, akkor továbbra is fogtam a kezénél fogva. A lány illata teljesen elfeledtette vele Jessy-t és most kifejezetten örültem ennek. Nem volt szükségem tovább a csajon rágódnom.
- Nincs kedve csatlakozni hozzánk? Ha már így egyedül vagy, akkor... Persze, ha csak nem zavarod Szemit.- Vigyorogtam a srácra. Valahogy tetszett nekem ez a rögtönzött becenév, s bár nem tudtam, hogy valójában mi az igazi neve, most örültem, hogy ilyen fene nagy logikával rendelkeztem.
- Ja, amúgy Blaylock vagyok.- Mutatkoztam be gyorsan és egy elbűvölő mosolyt villantottam a lányra. Aztán, gyorsan felkaptam a labdát és úgy vártam a további fejleményeket.

Nem tudtam, hogy miről beszélnek, de a lány láthatóan jól érezte magát a hideg füvön mert nem nagyon akaródzott neki felállni, bár legalább felült, mire hozzájuk értem az összeszedett lapokkal.
- Azt hiszem mindegyiket sikerült megmenteni. – vigyorogtam rá kedvesen. – És, ha csak nem nézünk ki egyformán a szemedben, amit kétlek, mert ennyire nem üthetted meg magad, akkor bizony ketten vagyunk. – erősítettem meg a szavait.
Aztán csak néztem, hogy Blaylock mennyire segítőkész lett hirtelen és tapizza végig a lány fejét, mintha valami szakképzett ápoló lenne, de legalább aztán felsegítette a gitáros lányt a földről.
- Engem ugyan nem zavar, de lehet, hogy mi őt igen. – mutattam a gitárra, ami sértetlenül úszta meg az esést, legalábbis látszólag. – Én meg Sebastien vagyok, a haveroknak csak Seb vagy Sebi. – mondtam miközben sokat mondóan Blaylockra néztem a jópofizása miatt.
- Talán zenélni jöttél ki ide? Nincs ehhez egy kicsit hideg? – kérdeztem udvariasan. – A Könyvtár most biztosan üres, ott is gyakorolhatsz.

Blaylock úgy festett mint egy kölyökkutya, ahogy ott ingatta a fejét, és nézett rám nagy kíváncsi szemeket meresztve, nos azonnal ez jutott eszembe, még szerencse hogy nem ugatott és nyalogatott körbe. Felülve már biztosabban éreztem magam, csupán a fejem sajgott egy kicsit. Nem értettem a srác mit akar, és mikor megéreztem a kezét a tincseim között zavarba jöttem. És ahogy ismerem magam, ez csinos kis pír formájában sikeresen ki is ütközött az arcomra. Na igen, nem sűrűn kerültem még közelebb ilyen téren srácokhoz, és ez most is olyan zavarba ejtő volt. Pláne kettővel.
Blay segítségével felálltam, szerencsére meg tudtam állni anélkül, hogy forgott volna velem a világ, és mikor feltűnt, hogy fogja a kezem, óvatosan, de zavartam kaptam el a kezéből a sajátomat.
-Azt hiszem mégis csak jó lesz valamire az a fagyasztott borsó a mélyhűtőből.- motyogtam, és még egyszer hátranyúltam a puklimig, de jobbnak láttam inkább nem fogdosni, mert még nagyobb lesz a végén, és akkor lehet rögtön már két fejem is.
- Semmi gond, ha jobban odafigyelek, és nem botlom meg....-húztam el a számat-...sajnos szokásom.-nem volt vicces egy cseppet sem, de tényleg, mintha a baj állandóan üldözött volna, mintha mágnesként vonzottam volna az ilyen és ehhez hasonló hülye helyzeteket, amiből persze mindig én húztam a rövidebbet.
Mégis apró mosoly jelent meg az ajkaimon, ahogy átvettem a lapjaimat.
-Szerencsére. Nagyon köszönöm, nekem ezek...fontosak.-nem akartam túl magyarázni, minden bizonnyal már így is egy kétbalkezesnek néztek, és akkor még flúgos is lennék, ha elmagyaráznám miket jelentenek nekem azok a dalok, amik papírra vannak vetve.
Azzal visszatettem az összes lapot a füzetnek látszó valamibe, amit le is zártam utána, majd idővel összerendezgetem azokat.
Aztán hatalmas bociszemekkel pislogtam, ahogy Blay felajánlotta, hogy csatlakozzam. Tekintetem először a gonosz labdára siklott, majd a két srácra, végül megint sikerült elvörösödnöm.
- Nem tudok kosarazni.-szégyen nem szégyen, de ez van. A tanulásban mindig osztályelső voltam, bármit megtanultam, megjegyeztem, de a labdajátékok valahogy sosem mentek igazán, sőt, sehogy.
- Nem, azt hittem rajtam kívül nem maradt bent senki az ünnepekre, és csak...eszembe jutott, hogy írok pár új dalt. Nem gond ha hideg van, még így sem fedeztem fel teljesen ezt a helyet, és van benne valami, megkapó és titokzatos.-jegyeztem meg, már megint sokat beszélek, ezzel már elárultam, hogy nem olyan rég vagyok a Xavierben, és szinte semmit nem tudok. Eddig a tanulókat is igyekeztem elkerülni, mert megijesztett néhányuk képessége, és most lám kettő is áll előttem, és csak remélni mertem, hogy nem fognak ők is halálra riogatni a végén. Bár, ők valahogy nem úgy festettek. Inkább én éreztem magam sokkal inkább kívülállónak.
- Lizzie, vagy Liz, ahogy tetszik.-mutatkoztam be én is félszegen mosolyogva rájuk. És közben tényleg azon agyaltam, hogy remélhetőleg egyikük se fog két fejet növeszteni vagy valami hasonló. Kicsit talán emiatt jobban meg is bámultam mind Sebastiant mind Blaylockot.
-Hogy hogy ti is itt vagytok, mikor szinte mindenki hazament?-csúszott ki a számon hirtelen.-Jajj, ne haragudjatok, nem akartam tolakodó lenni, csak az a nagy szám.-szabadkoztam, hiszen nem biztos, hogy ezt pont az én orromra fogják kötni, és jogosan.