Electro szobája

Miközben Tanya kitalálja, hogy mit szeretne, nekem még vissza kellene mennem az órámra. Csakhogy nem fogom magára hagyni a lányt. Így jobb ötlet híján tárcsázni kezdtem a telefonomban a másik tesitanár számát. Reméltem beugrik helyette. Ám nem vette fel a telefon, így smst írtam neki. Mivel még nem volt órája reggel, megkértem vegye át az enyémet. Fogalmam sem volt, hogy felkelt-e már, így Ciklonnak is írtam egyet, hogy tudjon róla... Tanyára én felügyelek. Szinte azonnal kaptam is választ tőle, hogy bármi gond van, azonnal hívjam fel Ingridet. ~Komolyan, néha tényleg úgy csinálnak, mintha nem tudnám a dolgomat.~ Az smsezésből aztán Tanyára pillantottam. Fáradtnak tűnt, de az is lehet, hogy a vérveszteség miatt volt ilyen... esetleg keveset aludt tegnap.
~Apropó tegnap! Basszus, most mi fenét kezdjek egy összezavarodott lánnyal? Ráadásul nagyon nincs rám jó hatással, mert én is kezdek összezavarodni teljesen... Csak tudnám, hogy mi a fene folyik itt!~ Gondoltam, majd tanácstalanul néztem az ágyon fekvő lányra. Aztán eszembe jutott, hogy mit mondott Ingrid és az ágyon közelebb ülve mellé megigazítottam a feje alatt a párnát egyik kezemmel, míg a másikkal óvatosan feljebb emeltem a tarkóját. Aztán csak néztem ki a fejemből. Nem igazán akaródzott elkezdenem beszélni a tegnap estéről.

Miután lefeküdtem az ágyra, mintha teljesen máshol éreztem volna magam. Ennek most nem sok értelme volt így, igaz? A lényeg... Van egyáltalán olyan? Mindenesetre néztem ki a fejemből a plafonra. Csak akkor pillantottam más felé mikor Electro a párnákat rendezte. Csak egy nem túl erős - Kösz - jött ki. Mondjuk nem éreztem azért én ennyire rosszul magam. Vagy igen? Hagyjuk.
De furcsa volt az egész. Nem a diák szobák valamelyikében voltam, hanem valaki teljesen máséban, aki mellesleg hímnemű és ezzel együtt nem mellesleg az egyik tanárom. Összevetve ezt hogy tegnap megcsókolt eléggé zavaros valami jött ki az egészből. De a fejem már így is épp eléggé zúgott, úgyhogy fogta magát és egyszerűen kikapcsolt határozatlan ideig. Most jönne az, hogy aki akar valami a sípszó után hagyjon üzenetet...
Igen, mintha tényleg hallottam volna valamit sípolni.

Ő nem szólalt meg, én nem szólaltam meg. Hosszú, végtelennek tűnő percekig néztem azúrkék lélektükreibe némán. Mondhatnám úgy is, hogy gyönyörködtem abban, amit látok. Aztán eszembe jutott, hogy át kellene öltöznöm. Ám nem feltétlen a vendégem jelenlétében. Lehet, hogy zavarná.
- Elmegyek letusolni, addig kibírod nélkülem? - Kérdeztem aggódva, majd kisimítottam egy kósza, izzadt hajtincset a hajából. - Sietek vissza. - Mondtam, majd a szekrényből elővéve a törölközőmet, a fürdőszobába mentem át. Ez az én szobámból nyílt, akárcsak a kis kialakított konyha. Mindkettő nagyon kicsi volt, de egy férfi számára elegendő hellyel rendelkezett. Jól esett, ahogy rá zúdult a meleg víz. Segített elterelni arról a gondolataimat, hogy éppen az ágyamban fekszik a lány. Legszívesebben ott helyben rámásztam volna és megmutattam volna neki, hogy mit is nyújthatok számára. Erre a gondolatra persze fizikailag is reagáltam. De most nem érdekelt.

Tanya valahogy jobban vonzott másoknál. Főleg a tegnapi után. Nem tudom, hogy a miatt-e, hogy gyakorlatilag visszautasított és nem adta magát egykönnyen; vagy azért, mert olyan ártatlan és én lehetek neki az első. Bevallom derekasan tegnap óta másra sem vágyom, csak őrá. Ami eléggé frusztráló tekintve, hogy már nem vagyok kiskamasz. - Elmegyek letusolni, addig kibírod nélkülem? - Néha kifejezetten utáltam, hogy múlt nélkül kell élnem. Másrészről viszont kaptam egy második esélyt és nem akarom elszúrni. Kezdetben úgy döntöttem, kiélvezem minden egyes percét. De rájöttem, hogy a puszta szórakozás már nem tesz boldoggá. S mily meglepő erre épp Xavier és most Tanya döbbentett rá. ~Félre ne értsétek, imádom a nőket... legyen szőke, barna vagy vörös... de most már emellett vágyom valami másra, többre.~ Felvettem a lakásban hordott melegítőnadrágomat, majd visszamentem a lányhoz.
- Nos, van még kedved beszélgetni? -

Csak szótlanul bólintottam a kérdésre, bár valószínűleg óvatosabban kellett volna. Persze erre csak utólag jöttem rá.
Ami azt illeti az alatt sem történt semmi amíg ténylegesen egyedül voltam. Elszaladni nem szaladtam el ugyebár. Csak feküdtem továbbra is a hasamon összerakva a kezeimet.

- Igazából nem jut eszembe semmi - feleltem amikor visszajött. Hogy nem néztem rá az pedig csak azért volt, mert nem akartam mozgatni a fejem. - Teljes csönd és hangyafoci... - szinte hallottam is azt a jellegzetes sistergő hangot. Ssssss.... - Úgyhogy nem leszek egy túl érdekes beszélgetőpartner.
Lehunytam pár pillanatra a szemem, de csak ugyan azt a sistergést találtam. Na jó nem volt igazi sistergés, de mindenki eltudja képzelni, gondolom.
Valójában lett volna egy módszerem hogy beindítsam az agytekervényeimet, de annak senki sem örült volna azt hiszem. Főleg nem az akinek vigyáznia kell rám, hogy eltűnök. Mellesleg kitudja mi származik abból ha szédülök és úgy teleportálok?

- Én azt hittem, hogy meg akarod beszélni a tegnap estét... - Kezdtem bele félénken. Ez a lány rettenetesen zavarba tud hozni. Pedig elvileg magabiztos egy egyén vagyok, az egómat is megkérdezhetitek. - Egyfolytában küldözgetsz felém jeleket, de nem tudom értelmezni őket. - Ismertem be kelletlenül. Aztán támadt egy ötletem, hogy kiderítsem, mi is a helyzet. Én egyébként is inkább a tettek embere vagyok, bár a szavakkal se bánok rosszul azt hiszem. - Nézd, kérdeznék valamit. Szeretnék rá őszinte választ, oké? - Mondtam, majd ahogy ott ültem az ágya szélén, lehajoltam hozzá és gondolkodás nélkül ajkaimat az övéhez érintettem, majd egy nagyon rövid és édes csók után elhúzódtam tőle egyből. - Ez milyen érzés volt? Rossz vagy jó? - Kérdeztem. Kezdett nagyon is frusztrálni, hogy nem tudtam mire gondol vagy mit miért tesz. Most egy telepatára lett volna szükségem. Kár, hogy egy sem volt a közelben.

Tegnap este... igen, ez ki is ment a fejemből, legalábbis most.
Mi az hogy nem tudja értelmezni? Pedig számomra minden olyan világos volt. Vagyis most nem.
- Mert én sem értem... - motyogtam magam elé, de úgy látszik annyira hogy nem hallotta. Talán nem is baj.
Vagy mégis... Elhúzódtam kissé tőle.
- Őszintén? Fogalmam sincs miért csinálod. - Elhallgattam kicsit gondolkozni. - Jó rendeben nem vagyunk idegenek, mert ismerlek, tanítasz órán meg minden. De ez... így... - eltakartam a szemeimet a kezemmel. Egyáltalán nem tudtam megfogalmazni mi is az amit mondani akarok. Hiba volt idejönnöm vele. Nem gondolkoztam. Meglepő? Lehet. Úgy látszik nem csak akkor vagyok eltévedve ha egy idegen helyen találom magam...

Láthatóan össze volt zavarodva, csakhogy ezzel nem igazán volt egyedül. Én sem értettem a dolgot.
- Nézd Tanya... - Kezdtem bele félénken, a szabad kezét megfogva. - Ez teljesen természetes, hogy össze van zavarodva. Akárcsak én. Normális, ha az érzéseid kavarognak. - Sütöttem le a szemeimet. Sosem volt egyszerű kifejeznem szavakban az érzéseimet, s talán ismét elijesztem magamtól. De muszáj volt megpróbálnom elmondani neki. - Vonzalmat érzek irántad, amióta csak beléptél az iskola kapuin. Csak nem akartalak lerohanni egyből ezzel. Tudom milyen nehéz újnak lenni itt. - Adtam elő a rögtönzött vallomásomat. - A tegnap esti felbukkanásod pedig az eddig gondosan kordában tartott, elnyomott érzéseimet szabadjára engedték. Azért csókoltalak meg, mert érezni akartam az ajkaid ízét. Őszinte leszek. Gyönyörűnek talállak, ártatlannak. Olyasvalakinek, akit... védelmeznék is bármikor, ha kell. Édes, amikor zavarban vagy és elpirulsz. Ugyanakkor nem érzek egyenlőre annál komolyabbat, hogy vágyom az érintésedre, hogy akár csak néhány lopott óra erejéig, de veled legyek kettesben... De ezzel nincs is semmi baj. A kérdés most már csak az, hogy te érzel-e bármi hasonlót. Nem kell, hogy szerelmet érezz irántam. De tudni szeretném, ha érzel valami hasonlót irántam. - Néztem rá immár vágytól égő szemekkel.

Normális? Ez tényleg így normális? Nem, igazából nem voltam benne biztos hogy elmerhetem-e hinni.
- Nekem egészen úgy tűnt, hogy lerohantál... - préseltem össze durcásan az ajkaimat durcásan. És hogy csodálatos, amikor elpirulok? Azt hiszem hogy egyértelmű, akkor hogy ezt akarta elérni, hát sikerült is neki. Vörösödtem is rendesen.
Hogy érzek-e hasonlót?
- Határozottan fogalmam sincs. - Na igen ennél jobban meg sem fogalmazhattam volna. - Kéne? - szaladt ki a számon, és éreztem hogy nem kellett volna. Igazából viszont nem éreztem indokoltnak. Jó rendben, nem csúnya, de... Még mindig ott tartottam, hogy ismerem az arcát, tudom a nevét, és egyéb ilyen felületes dolgok, szóval ismerem, de mégsem.

- Sajnálom, ha így érezted. Nem akartalak se lerohanni, se megbántani. Igazából azt szeretném, ha te is hasonlóan éreznél irántam, mint most én. - Néztem zavaromban másfelé. - Nem, nem kéne. Ez nem erőszak Tanya. Nem akarlak olyasmire rávenni, amit te nem akarsz. Csak jó volna, ha nem hiába próbálkoznék. Ha volna értelme. Érted? - Szaladt ki a számon, és éreztem hogy nem kellett volna ennyire kitárulkoznom előtte. - Ha nem vagyok az eseted, igazán megmondhatod ám. Vagy más a baj? - Kérdeztem meg. Nem akaródzott annyira beismernem magamnak - talán a hiúságom miatt- hogy esetleg nem tetszem neki. Büszkeségemet igenis sértette volna a dolog, bár ez ellen aligha tehetnék. Aztán egy hirtelen vezérelt ötlettől fogva úgy döntöttem, nem erőltetem a témát tovább.
- Tudod mit, ha ennyire zavar, beszéljünk másról. Mesélj magadról valamit. Aztán te is kérdezhetsz, ha valamit tudni szeretnél rólam. - Kacsintottam, majd kissé hátrébb húzódtam tőle.

- Értem - feleltem tömören, még alig láthatóan talán még bólintottam is hozzá, de csak azért ilyen kicsit, mert már így is fájt a fejem. Vagyis még mindig.
Hogy mi a baj? Nem szólaltam meg rögtön utána, de aztán...
- Nem tudom! Nem tudom! NEM TUDOM! - fakadtam ki és az arcom elé kaptam a kezeimet, hogy eltakarjam a szemeimet. Kiáltozni lett volna kedvem, vagy hasra fordulni és a fejemre húzni a párnát, de ehelyett csak csendben nyöszörögtem.
- Tegnap eszembe sem jutott! Nem is tudtam mi van egészen addig... Csak vissza akartam jutni a szobámban, és örültem hogy valaki arra járt! De nem is gondoltam rá, hogy... - éreztem, ahogy egy könnycsepp végig gördül az arcomon egészen a tenyeremig. Egyáltalán nem akartam sírni, ez az egy mégis kiszökött, talán a feszültségtől. Elhallgattam, és csak a saját felgyorsult légzésemre figyeltem. Jelenleg minden kedvem elment attól hogy én tovább beszéljek, csak meg akartam nyugodni.
- Mit meséljek? - tettem föl a valószínűleg eléggé zavaró kérdést, de ha maga az nem lett volna elég, a hangom talán elintézte, hiszen még mindig nem sikerült megnyugodnom és ez teljesen kihallatszott. Csak ez után tekintettem fel rá óvatosan, és vettem észre a távolságot köztünk. Újból lehunytam a szemeimet, most már kissé nyugodtabban véve a levegőt, bár nem hiszem hogy a kettőnek lett volna köze egymáshoz.

Hisztizett, majd írni kezdett. ~Most komolyan, mit kezdjek vele? Egyszerűen bármit teszek az rossz. Lehet, hogy hagyni kéne az egészet a fenébe...~ Gondoltam reményt vesztve. Egyszerűen egyre esélytelenebbnek láttam a dolgot, így még jobban el akartam érni Tanya vonzalmát. ~Tiszta 22-es csapdája!~ Fogalmam sem volt, hogy mi legyen. Még egy teljes éjszakán át vigyáznom kell rá, aztán nappal majd lepasszolom Ingridnek. Legalábbis ez volt az eredeti tervem.
- Miért csak most jöttél az iskolába? És egyáltalán, megtudhatom életed történetét? Vagy titok? - Tettem föl a kérdéseimet, majd vártam, hogy Tanya belekezdjen a meséjébe.

Vettem pár mély levegőt mielőtt beszélni kezdtem volna.
- A képességem már évekkel korábban jelentkezett. De legelőször csak egyszer történt. - Ez így kicsit zavarosnak tűnt. Mármint nekem teljesen világos volt, de ahogy a mondatot kimondtam rájöttem, hogy talán magyarázatra szorul. - Miután tizenhat évesen lelöktek a tetőről, nagyjából egy évig nem történt meg újra. Aztán egyre sűrűbben eltűntem, és egyszer majdnem két napig. Anyuék találták ezt a sulit utána és most itt vagyok. -
Igen nagyjából ennyi. Nem volt valami túl hosszú, se nem túl érdekfeszítő. - Amúgy pedig, gondolom olyan az életem mint mindenki másnak. Mármint... Szóval nem titok. Talán csak annyira mint a többi mutánsnak.
Viszont a ,,nagy" mesélés közbe rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen kényelmes az ágy amin fekszem, és milyen jó lenne elaludni. De nem akartam bunkó lenni, ha már Electro itt van velem meg minden... és már egy hisztit is lenyomtam. Talán lehet nem kéne itt lennem, lehet teher vagyok neki, vagy nem is tudom. Olyan fura ez az egész.

- Jó, akkor most én jövök. Bár az én történetem bonyolultabb. Ugyanis fogalmam sincs a múltamról, amnéziás vagyok mind a mai napig. Így azt sem tudom, hogy mikor kezdődött el nálam az, hogy tönkreteszek elektromos berendezéseket és elektromosságot vagyok képes a semmiből teremteni vagy másokra irányítani azt. A legkorábbi emlékem az, hogy az utcán élek. Nem vagyok rá túl büszke, mert akkoriban loptam, betörtem és hasonló dolgokat követtem el. Gyakorlatilag hajléktalan voltam és a napi betevőért meg kellett harcolnom minden nap. - Elhallgattam egy pillanatra. - Aztán találkoztam Xavier professzorral. Látott bennem valamit, talán tehetséget és munkát ajánlott. Így a birtokra költöztem és azóta itt tanítok. - Fejeztem be a rögtönözött kiselőadást. Jól esett elmondani ezt valakinek, talán túlságosan is jól. Ám most nem tartottam attól, hogy ellenem használnák fel ezeket.

Nem tudtam mit mondjak. Az ő problémája tényleg többnek tűnt az enyémeknél együtt véve... azt hiszem.
- Úgy látszik egyikünknek szem könnyű... csak van akinek nehezebb - sóhajtottam, és tovább néztem a plafont. Valahogy furcsán éreztem magam most, és nem csak a szédülés miatt. Bár mindent egybevetve lehet, hogy közre játszott. Mondjuk mikor érzem magam normálisan. Nos mivel mutáns vagyok, talán sohasem, sőt én még annyira sem mint mások.
- Én... - de fogalmam sem volt igazából mit is akartam mondani. Túl sok mindent és egyszerre semmit is. - Ajj... - dörgöltem meg a szemem, ami most még annyira sem esett valahogy jól. Most valahogy semmi nem volt jó és semmi nem volt jól. - Sajnálom . mondtam, majd eltűntem mielőtt bármit is kérdezhetett. A szobámban akartam lenni, és nem ebben a fura helyzetben. Nem mondanám, hogy felcseréltem volna a köztes világ minden zajával, de reménykedtem hogy nem ragadok ott, csak pár pillanat lesz az egész.
//Szál lezárva - szabad helyszín//

Szokott jókedvéhez, mellyel keresztül sétál az épületen, társult némi döbbenet is. Amikor Azt kérdezte, hol találhatna egy olyan tanárt, aki hajlandó lenne segíteni neki a végére járni ennek az ügynek, és válaszul azt kapta, hogy él valaki, aki alkalmas lenne a feladatra, az alagsorban, először nem értette, miért akarna idelent élni bárki, ám ahogy a néptelen földalatti folyosókhoz ért, már kezdte kapizsgálni a dolgot.
~A büdös kölykök 90%-át sosem engednék le ide, és a maradék sem tölti itt minden szabadidejét, így ez a hely nyugodtabbnak tűnik, még egy könyvtárnál is....mármint egy normális könyvtárnál, nem a Xavier Intézetbelivel, annál nem nehéz nyugisabbnak lenni.~
Az ajtóhoz érve felemeli karját, majd határozottan kopogtat rajta néhányat.
~Remélem itthon van, és nem az esőerdőket menti meg valahol, vagy a fene tudja miben sántikál az X-men, amióta nem lógok velük.~
Egyenlőre jobb híján türelmesen várja, hogy odabent valaki reagáljon, a zajra.

//Tudom, hogy hosszú lett, de nézd el nekem hogy sokat írok. Én kevesebb válasszal is beérem. //

Meglepő változások mentek végbe bennem mostanság. És nem csak arra gondolok, hogy felhagytam Tanya ostromlásával. A legutóbbi majdnem halálos párbajom ráébresztett arra, hogy koránt sem vagyok a legjobb fizikai állapotban. Talán az iskola miatt elpuhultam kissé. Persze amíg az utcán éltem, ilyesmi elő nem fordult volna velem. Bár ha mégis, akkor nem lett volna senki, aki segítsen rajtam. Ez is igaz. Minden esetre hosszú adrenalinkúrán voltam túl, mire Ingrid izolálni tudta annak a sündisznónak a mérgét pontosan és megkaptam a megfelelő injekciót. De nem bántam egyáltalán azt, hogy szinte minden nap szó szerint a veszélyt kellett keresnem ahhoz, hogy biztosan túléljem az adott napot.

Ennek eredményeként aztán minden napomat a szimulátor teremben kezdtem és fejeztem is be. Majd Ingrid injekciójával tértem nyugovóra. A rémálmaim pedig biztosítottak arról, hogy éjszaka se halálozzak el. Ez egyszer hálás voltam értük, végre valami hasznukat láttam. Most, hogy már nem kellett tartanom a rosszulléttől, már csak a megszokás miatt jártam az edzőterembe. Ennek pedig meg is lett az eredménye, képességeim látványos fejlődésen mentek át. Immáron meglepődve tapasztaltam, hogy képes vagyok rövid ideig elnyelni az elektromosságot. Kezdetben azonnal az elnyelés után azonnal vissza kellett lőnöm, mert éreztem, hogy sokáig nem tudom magamban tartani következmények nélkül.

Ám mostanra már eljutottam arra a szintre, hogy immáron 75 percig is képes vagyok eltárolni úgymond magamban ezen energiát és támadómat meglepve ezen időintervallumon belül bármikor felhasználhatom a begyűjtött energiát. Már persze, ha nem vagyok vizes. Úgy tűnik ez továbbra is gyenge pontom maradt, bár már koránt sem annyira, mint régebben. Ciklonnal gyakoroltam rendszeresen, hiszen ő jelenleg az egyik legerősebb az X-Men tagjai közül. És nem mellesleg hasonló képességgel is rendelkezik mint az enyém. Talán tudat alatt választottam ki éppen ezért, nem tudom. Minden esetre tény és való, hogy bizony, bizony talán éppen ez hozta elő belőlem a képességfejlődést.

Izgatottan érkeztem meg a szimulátorterembe, hogy tovább feszegessem a határaimat. Hetek óta azon dolgoztam, hogy végre bármeddig magamban tároljam az elektromosságot. Kipróbáltam Pirót és Jégembert is, de nagyon úgy tűnt, hogy csak az elektromosságot vagyok képes elnyelni magamban. És úgy tűnt, az a bizonyos 75 perc lesz a bűvös határ, amit ez ideáig nem sikerült átlépnem. Kissé talán csalódottan léptem ki a szimulátor teremből. Ma sem sikerült előrébb jutnom. Csupán annyit tudtam elérni, hogy képessé váltam teljesen függetleníteni az érzelmeimtől a képességem intenzitását és erősségét. Ugyanakkor a haragom továbbra is katalizátorként működött, azaz képes volt felerősíteni a képességemet.

Épp az arcomat törölgettem a törölközőmbe, amikor furcsa neszt hallottam a folyosóról. Valaki járt itt. ~Ha valamelyik gyerek surrant le megint, hogy kíváncsiságának engedjen, vissza fogom rugdosni az emeletre.~ Gondoltam morcosan. Nem igazán a besurranóra haragudtam, csupán arra, hogy nem sikerült véghez vinnem azt, amit mára terveztem.
- Nincs kedvem óvóbácsit játszani még. Remélem jó okod van itt lenni és épp Ingridhez tartasz a gyengélkedőre. Mert, ha nem... akkor jobban teszed, ha visszamész az órádra. Vagy kénytelen leszek jelenteni a lógást. - Mondom, miközben majdnem a szobámhoz érek és leemelem arcom elől az izzadtságomtól nedves törölközőt.

És bizony ekkor látom meg, hogy nem holmi diák az, aki megtisztelte jelenlétével az alagsort, hanem egy igazi legenda. A néhai X-Men tag, Farkas áll előttem. ~Vagy Rozsomák vagy fene se tudja hogyan hívatja magát éppen.~ A biztonság kedvéért előkotrom tudatom legmélyéről azt a nevet, amire biztosan hallgatni fog, majd a törölközőt a nyakamba téve köszöntöm a másikat.
- Logan. Hát te mi járatban itt? Ingridhez jöttél? - Érdeklődöm, miközben folytatom utamat felé. Úgy tűnik vagy Ingridhez érkezett vagy engem keres. Mivel más egyén nem tartózkodik itt lent. ~Vajon a lányhoz jött?~ Vetődik fel bennem a dolog és némi féltékenység is úrrá lesz rajtam, amin meglepődöm. De tény és való, Logan konkurenciát jelent nekem.

Amióta elment itt én vagyok aktuálisan a nők kedvence. És talán valóban félek kicsit, hogy a jelenlegi előnyös pozíciómat elvesztem a visszatértével. ~Vajon végleg tért vissza vagy csak látogatóba jött?~ Az utóbbiban reménykedem. Na nem, mintha bajom lenne vele, csak hát... két dudás nem fér meg egy csárdában, tartja a mondás. Miközben odaértem a szobámhoz, a hajamba túrok, végig simítva a nyakamnál lévő seben is, majd a bejárathoz lépve hagyom, hogy íriszeimet átpásztázza Cerebro kékes fényével.
- Üdvözlöm Electro! - Közli géphangján, majd a nehéz fémajtó elhúzódik és szabaddá válik a bejárás a szobámba. Bizonytalanul megállok és hátra fordulok a másikhoz. Nem akarok bunkónak tűnni, elvégre most találkoztunk először.

// Nem probléma, jó látni, hogy újra játszol //

Nem tudná megmondani mennyi ideje várakozik, mikor végre lépéseket hall, igaz nem abból az irányból, ahonnan számított rá. A férfi épp az arcát törölgeti, ezért nem láthatja azt az aranyat érő grimaszt, mely Logan arcán jelenik meg a mondata közben.
-Nem éppen, de dögösnek hangzik - jegyzi meg azon a mély hangján, melyért egy kisdiáknak elképzelhetetlenül sok cigit kéne elszívnia vészesen rövid idő alatt - talán majd később őt is meglátogatom, most azonban hozzád jöttem. Electro, ha nem tévedek?
Fájdalmasan sóhajt fel, amikor nyilvánvalóvá válik számára, hogy ez a férfi is a rajongótáborának oszlopos tagja. Mutáns képességei nélkül is meg tudná állapítani Electro-ról mennyire izgatott, hogy találkozhat vele, így azonban szinte ordít a férfiról a dolog.
-Ne aggódj, nem csapom le a kezedről a szexi nővérkét. Egész más miatt jöttem, mondhatni - itt egy mélyet sóhajt, mint akinek fájdalmas, vagy esetleg kínos kimondani a következő szavakat - X-Men ügy...
Bár nem mutatja ki, azért lenyűgözi, mennyit fejlődött ez a hely, mióta utoljára itt járt. Különösen szimpatikus neki, hogy végre találtak valami hasznos, nem agyolvasztó munkát a vén Cerebro-nak, és ha nem is mindenkinek, de legalább néhány embernek biztosították, hogy nyugodtan alhasson éjszaka egy biztonságos helyen. Órákig el tudna még gyönyörködni a tájban, ám ennél azért gyorsabban szeretne a dolog végére járni, ezért határozottan a várakozó Elektro felé tekint.
-Mi lenne ha felöltöznél? Utána elmesélem miről is lenne szó. Addig idekint megvárlak.
Hátát a falnak támasztva várja meg, míg a férfi végez odabent. Közben nosztalgiával gondol azokra a borzalmas régi szép időkre, mikor még ő is otthonának nevezte ezt a helyet. Sajnos nem volt elég régen...
-Hogy érted el, hogy megkapd ezt a lakosztályt? Marha takarosnak tűnik...
~Főleg az én koli szobámhoz képest a diákok hálókörletében.~
Fájdalom, de a professzor már nincs jelen, hogy letolja őt a dohányzásáért, ez azonban egyben azt is jelenti, hogy rágyújthat végre kedvenc szivarjára is nem igaz? Előkapja zsebéből szivartartó dobozkáját, ám amikor felnyitja azt, csalódottan kell tudomásul vennie, hogy teljesen üres, pedig esküdni merne rá, hogy nem gyújtott rá napok óta...Végül inkább elveti a kérdést, és amikor jövendőbeli partnere végre megérkezik, egyenesen neki szegezi a kérdést.
-Érdekelne egy kis akció? A veszélyesebb fajtából...

- Nem éppen, de dögösnek hangzik - Na erre a mondatra állt meg bennem az ütő. De persze néhány másodperc múlva már túl tudtam jutni azon, hogy úgymond az "udvartartásom" került veszélybe egy hülye félmondatom miatt. Egóm azonnal kikérte magának a dolgot, de még tartottam magam. ~Egy mondhatni halhatatlan fickóval nem feltétlen kellene összerúgni a port... még egy csinos nővérkéért sem, akivel csak időnként gyűröm össze a lepedőt.~ Meglepett immáron másodszor, amikor közölte velem, hogy bizony hozzám jött. ~Vajon mit akarhat?~ El sem tudtam képzelni.
- Igen én vagyok. - Mondom kissé bizonytalanul. Amikor viszont azt említi, hogy X-Men ügyről van szó, felvidulok. Hónapok óta nem volt semmi, igazán nekem való feladat. Az, hogy a birtokot és az éjszakánként kiszökni próbáló kölyköket kell vigyáznom, kissé alul értékeltnek érzem tőle magamat.

- Inkább gyere be, a hűtőben találsz sört, még le is kell zuhanyoznom. - Mondom, majd beindulok a szobámba. Odabent a reggeli, még feltakarítatlan romhalmaz fogad. A kukába hajítom az ébresztőóra maradványát, majd a szekrényből egy új, tiszta törölközőt veszek elő. - Bocs a kupiért. - Szabadkozom kurtán, majd mielőtt elindulnék a zuhany alá, még megkapom a nagy kérdést. Sokan nem tudják, hogy miért is lettem ide száműzve úgymond. Hogy valójában ezzel védik meg tőlem a többieket.
- Éjszakánként rémálmaim vannak és öntudatlanul is megteremtem az elektromosságot. Ez inkább önkéntes száműzetés. A professzor ragaszkodott ahhoz, hogy a helyzethez képest kényelmes lakhelyem legyen. Bár szerintem felesleges, mert minden reggel a romhalmaz fogad. És még csak nem is emlékszem, hogy mit álmodtam. - Mondom és nem titkolom, hogy nem kellemes számomra erről beszélni.

A tusolással gyorsan végzek, majd egy farmert és egy fehér pólót magamra kapva kisietek a vendégemhez. így még éppen hallom, hogy mit kérdez tőlem.
- Érdekelne egy kis akció? A veszélyesebb fajtából... - Kérdi, és válaszul arcomon lassan mosoly terül szét.
- Kit kellene helyre rakni? Nem is tudod, hogy milyen régen nem volt alkalmam hús-vér emberekkel bunyózni egy jót. A szimulátorterem is jó, de azért nagyobb elégtételt éreznék, ha nem egy gépet kellene megvernem... - Ismerem be. Teljesen felvillanyoz az ötlet, és szívem szerint azonnal indulnék is. - Öltözzek be az egyenruhába vagy nem hivatalos az akció? - Kérdezem tőle. Elvégre fogalmam sincs, hogy Ciklon tud-e egyáltalán arról, amit akar.

Végül inkább elfogadja a meghívást a belülről már igencsak leamortizált tűnő szobába. Elnézné még a romokat, ám a "sör" szó hallatán egy másodpercig sem habozik, és mire Elektro kettőt pislantana, már elő is kapott magának egy üveget. Vendéglátójának nem vesz piát, elvégre a zuhany alatt aligha lesz rá szüksége. Két korty között fény derül arra is, mi okozta ezt a felfordulást.
-Ez esetben, jobb lesz, ha gondoskodom róla, hogy ne aludj be a küldetésen nem igaz? - Vágja rá azonnal egy nevetés kíséretében.
Különösebben nem zavarja a felfordulás, hisz amikor még gyerekként együtt éltek Victorral látott ennél nagyobb csodákat is. Persze aztán a seregben megpróbáltak némi fegyelmet verni beléjük, kevés sikerrel. Mire befejezi sörét, a házigazda már fel is bukkan, aki hozzá hasonlóan szintén egy fehér pólós, és farmert húzott magára.
-A hús vér ember aligha fedi a valóságot, ha a jelenlegi ellenségeimről van szó, ám ennél sokkal többet én sem tudok róluk, éppen ezen szeretnék most változtatni.
Az egyenruha említésére jóformán reflexből rázni kezdi a fejét, kicsit talán túl hevesen is.
-Ne! Azt szeretném, hogy abban a hitben legyenek, egyedül vagyok, és akkor talán sikerül végre élve elfognom egyet ezekből a valamikből. Ha már témánál vagyunk, azt már sikerült megtudnom, hogy mindnek legfeljebb egy hónapja lehet hátra az életéből, szóval ne nagyon gyászold őket, ha mégis arra kerülne a sor....

Meglepődök, amikor viccelődni kezd a dolgon. Egy kényszeredett grimasz csupán rá a válaszom, pedig mosolynak szántam. Túlságosan kényes téma ez számomra ahhoz, hogy nevetni tudjak rajta. Főleg, hogy egyre több mindenre emlékszem és egyre kevésbé tetszik az, amik eszembe jutnak. ~De ez tényleg nem tartozik senkire. Ez az én gondom, egyedül is birkózom meg vele.~ Kissé meglepődik azon, hogy semmi konkrétumot nem kap infóként a feladatáról. Túl sok a homályos folt, az pedig sosem vezet jóra.
- Nézd, őszinte leszek. Tényleg megtisztelő, hogy rám gondoltál meg minden. Benne is lennék a bunyóban mert tényleg rám fér. De nekem ez így marhára kevés infó. És veled ellentétben én sajna nem vagyok kvázi halhatatlan, csupán némi elektromossággal tudom lesokkolni a jó népet. Az meg csak élőlény vagy elektromos berendezés ellen volna hasznos. Szóval kérhetnék némi bővebb tájékoztatást? - Kérdezem, de felét sem értem igazán annak, amit hablatyol.

Ugyanakkor a kíváncsiságomat alaposan felcsigázta. A hűtőhöz lépek és én is előveszek egy sört, majd nagyot kortyolok belőle, miután felbontottam. Miközben a hűs nedű a torkomon folyik le azon kezdek gondolkozni, hogy vajon miféle lényekről beszélhet. Nem a biosz volt az erősségem azt hiszem, de most igazán eldönthetné, hogy akkor élőlények vagy sem. Mert nekem koránt sem mindegy a dolog.
- Szóval? Akkor ezek most micsodák? Amolyan kiborgok? Vagy teljesen robotok? Tényleg kíváncsivá tettél, csak attól tartok, hogy marhára megfogom bánni a dolgot, ha felkészületlenül szállok be a buliba. - Mondom. Nem akarom, hogy azt higgye nyápic vagyok és esetleg beijedtem. Ugyanakkor az eszem sem ment el teljesen, mondjon bárki bármit a heves természetemről. Meghalni azért még én sem óhajtok. ~Előbb még pár nőt megdöntök, néhány száz km-t levezetek a Harleyn és jó néhány balhéban részt veszek. Utána jöhet a dicső halál.~

Fájdalmasan gyorsan kiürült üvegét az asztalra helyezi, mialatt végig hallgatja a férfi válaszát. Örömmel veszi tudomásul, hogy sikerült felkeltenie az érdeklődését, még ha csak extra információ ellenében hajlandó beszállni a buliba, amit most meg is fog kapni.
-Ne aggódj, pont annyira utálom susmust, és egyéb kémkedős sz@rságokat, mint te, csak gondoltam a sztori ráér, amíg felöltözöl.
~Megtisztelő?~
Gyorsan túlteszi magát azon, hogy hosszas keresése véget ért az iskola azon lakója után, aki nem próbálja meg az asztal alá inni, szól be neki állandóan, vagy önti le rózsaszínű ragaccsal, hanem mintha még tisztelné is, és jobbnak látja rátérni a tárgyra, ha már ennyire kíváncsi rá jövendőbeli partnere.
-Az a baj, hogy teljesen pontosan én sem tudom megmondani, de gondolom te sem a biológiai jellemzőikre vagy kíváncsi.
A férfit elnézve egyáltalán nem gondolja őt nyápicnak, vagy beképzeltnek. Valójában nagyon is emlékezteti őt valakire, aki egykor hasonló cipőben járt mint ő...de ennyire nem akar elkalandozni a témától.
-Ha minden igaz, normális emberek, felturbózva különböző embertelen kísérletek által. Úgy tűnik sokan vannak, és sok mindenre képesek, de úgy tűnik az amit tettek velük idővel megöli őket. A múltkor például harcoltunk egy rovarszerű manussal, aki jóformán végzett magával, hogy engem is padlóra küldjön.
Vár egy kicsit, hogy az amit eddig mondott, átérjen, majd végre rátér annak a bizonyos kérdésnek is a megválaszolására, hogy miért éppen Elektro az, aki hasznos lehetne ennek a problémának a megoldásában.
-Nagyon úgy tűnik, hogy mindegyikben van valamiféle implantátum, nem egyszer fordult elő, hogy páncélt hordtak a bőrük alatt, vagy az egész karjuk gépesített volt. Ha sikerülne az egyik ilyen rohadékot rövidre zárni, akkor talán választ kaphatnánk arra, hogy kik ezek a vidám fiúk, és miért rajonganak ennyire értem.
Ölbe font kézzel néz a férfi felé, türelmesen várva, hogy mit szól az eddig hallottakhoz. Valójában sokkal többet nem tudna mondani titokzatos ellenségeiről, így bízik benne, hogy ennyi információ is elég lesz a számára, előző két kalandját ugyanis most nincs kedve elmesélni részletesen, talán majd máskor egy kocsmában, de most nem.

Mosolyogva hallgatom, a választ, majd ismét kortyolok egyet a sörömből.
-Hát... én a múltkor kis híján belehaltam egy sündisznó kilőhető tüskéibe. De reméljük, hogy nem lesz ahhoz hasonlóval dolgunk. - Kacsintok rá. - Szóval kiborgok... Hmm... akkor van esély arra, hogy hatástalanítani tudom őket. Mostanában éppen a sünis "baleset" miatt rengeteget edzettem és a képességem váratlan fejlődést kezdett mutatni. Képes vagyok rövidebb ideig eltárolni magamban az elektromosságot. Ez még hasznos lehet... - Gondolkozom immáron fennhangon. Aztán olyasvalami ugrik be, amit nem szándékosan hívtam elő a tudatalattimból. Eszembe jut egy homályos emlékkép még akkorról, amikor valószínűleg mindenre tisztán emlékeztem. Nem tudom, hogy mi hívta életre a képet bennem... A homályos megvilágítás a szobában - hiszen nem kapcsoltam villanyt még és korán volt - vagy az, ahogy az előttem álló férfi arckifejezése megváltozott beszéde közben. - Lehet, hogy furán fog hangzani... de szerintem mi már korábbról ismerjük egymást személyesen. - Indítottam, zavartan túrva a hajamba.

Kezem a tarkómon végigsiklott azon a furcsa, kör alakú sebhelyen, melyet ki tudja milyen okból viselek. Kicsit olyan, mintha belém égettek volna ott valamit. ~Talán billog.~ Gondolom kényszeredetten mosolyogva. - Tudod Logan, jó ideje amnéziás vagyok. Szinte semmire sem emlékszem a korábbi életemről. Amíg még élt, a professzor próbálta előhívni az emlékeimet és néhányat sikerült is neki. Ugyanakkor a többsége homályos. De eszembe jutott most egy emlékkép, ahol valami folyosón vagyok és mintha te is ott lettél volna... egy szürkés falú szobában. Talán cella volt... nem tudom, túl homályosak... - Mondom szomorúan. Felállok és az asztalra teszem a félig elfogyasztott sört, majd járkálni kezdek a szobámban fel s alá. - Ha esetleg mégsem te volnál az elnézésedet kérem, időnként eszembe jutnak dolgok csak sajnos nem tudok mit kezdeni velük. És... egyébként mikor indulunk? Mert ha még ma szeretnél 8-tól testnevelés órát kell tartanom, délután 6 körül meg a szimulátorteremben harci oktatást. De, ha nagyon sürgős átadhatom mindkettőt Őrszemnek. - Terelem végül egészen más felé a beszélgetés fonalát.

//Sorry hogy csak most, de el voltam havazva. //

A történetecskét hallva majdnem félrenyeli a sörét, annyira meglepődik.
~Mérgező sündisznótüske? Csak nem...~
-Véletlenül nem Sarah-nak hívták azt aki elkövette a támadást? Nagyjából egy magas velem, olyan az arca, mint egy hercegnőnek, és nagyon kis harcias.
A többire csak bólint. Jó látni, hogy valaki ennyire derűlátó a túlélési esélyeikkel kapcsolatban, ő maga azonban kicsit aggódik, bár ezt igyekszik nem kimutatni.
-Hogy mi? - Kérdi meglepetten, majd szemöldökét összevonva gondolkodni kezd, de sajnos nem ugrik be neki semmi használható információ a férfiről. - Bocs, de az egyetlen áramszedős mutáns akit ismerek évtizedekkel ezelőtt halt meg - újra végig méri a férfit, elgondolkodva valamin, de végül megrázza a fejét - de ő nem volt ilyen nagy darab, mint te, és az arcotok sem hasonlít.
Felkel, hallva a beszámolót, majd finoman megveregeti a férfi vállát biztatásul.
-El tudom képzelni, mit élhetsz át. - Feleli, némi cinizmussal a hangjában, az azonban nyilvánvaló, hogy tényleg van némi fogalma, milyen érzés lehet az ilyesmi. - A leírás alapján, ha tényleg ott voltam, akkor ez vagy itt volt, vagy Stryker valamelyik szerelembörtönében. Ha az utóbbi, akkor sokkal többet nem tudsz meg az öregből, haleledel lett belőle amikor...
Inkább nem folytatja a mondatot, mert eszébe jut, mi is történt még akkor aznap. Persze később kiderült, hogy Jean túlélte a dolgot, de valami mégis akkor romlott el, és onnantól kezdve csak egyre rosszabb lett.
-Semmi baj. Ami a bulit illeti, jobb szeretném sötétedés után csinálni, szóval tudd le nyugodtan az óráidat, és utána majd ütközünk a garázsban, pár dolgot még úgyis el kell intéznem az épületben.
Ezzel feláll, távozáshoz készülve.
-Akkor este találkozunk. Kösz a sört.

//Folytatás: Garázs, az órák végeztével. //

//Semmi gond, ráérünk //