Yellowstone Nemzeti Park

Már vártam, hogy mikor kezdődnek el az egyetemen a terepgyakorlatok, no, most megkaptam. Így első körben természetvédelem, biológia, földrajz keretében egy hosszú hétvégére való kempingezés jutott, és hol máshol, ha nem kis hazánk első nemzeti parkjában? Mivel azelőtt még úgy se jártam arra, pláne fellelkesültem a hír hallatán. Mondjuk annak már kevésbé örültem, amikor nem akartak egyedül elengedni... De miééért? Tudom vigyázni magamra, de tényleg...
Amikor kiderült, hogy Greget kaptam útitársnak, először azt hittem, csak valami vicc... Na nehogy már, ő? Kempingezni? Egy egész hétig? Távol a civilizációtól, úgy, hogy nincs áram, nincs térerő? Na erre kíváncsi leszek...
Persze a repüléstől még mindig tartottam, de így, hogy normális, szakképzett pilóta volt és nem Greg kapitány vezetett, mint anno Hawaii-ra, azért annyira nem volt vészes a dolog. Sőt, így, hogy a képességemmel is segítettem egy kicsit a helyzetemen, fogjuk rá, még tetszett is a dolog. No azt azért nem mondanám, hogy én is olyan csillogó szemekkel tapadtam az ablaküvegre és bámultam a mellettünk elsuhanó felhőket mint az előttünk ülő ülésen a kiskölykök, de na, legalább nem kapaszkodtam kézzel-lábbal-foggal-körömmel az ülésbe...
Miután landoltunk a géppel, egyből a buszmegálló felé kezdtem vonszolni a túrahátizsákot meg az összecsomagolt sátrakat, amikor észrevettem, hogy Greg eltűnt. Na neee, még csak most szálltunk le és már szökik? Aggódva tekintettem körbe, majd amikor észrevettem, hogy épp egy taxival próbál meglógni, utána füttyentettem, utána meg lelkesen kapálózva integettem neki, hogy észrevegyen.
-Hékás, úgy volt, hogy busszal megyünk. -csóváltam meg a fejem, majd amikor lovagiasan felkapta (volna) a csomagokat, csak egy széles mosoly kíséretében megköszöntem.
-Na gyere, a végén még lekéssük aztán várhatunk 3 órát a következőre. -nógattam egy kicsit, majd a mi buszunk felé vettem az irányt.
Ha már csórikám bevállalta a hordár szerepet, akkor voltam olyan jószívű és megvettem az ő jegyét is, szegénynek nehogy bliccelni kelljen már, a végén még megbüntetik, aztán hallgathatnám egész hétvégén a morgolódását.
Aztán nem is kellett sokat várnunk, a busz elstartol, majd kezdetét vette az út, a Yellowstone Nemzeti Parkba. Annak is valami jóóó belső, eldugott részére, ameddig még buszok járnak... Vagy 2 óra zötykölődés után meg is érkeztünk, bár nekem sokkal rövidebbnek tűnt az idő. Ami nézelődés a repülőgépen kimaradt, itt bepótoltam, szinte egyfolytában a tájat bámultam, majd miután egy pici jegyzetfüzetet előtúrtam a hátizsákomból, kissé lentebb csúsztam az ülésen, megtámasztottam a térdem az előttem ledő ülés hátán aztán szorgosan jegyzetelni kezdtem. Mindent... milyen jellegű erdők vannak, milyen növények, kőzetek, a táj, a látványok, esetleg állatok, időjárás, néhány kis skicc, meg ilyesmik. Mire megérkezdünk, már egész elültem a derekam, így jól is esett a mozgás. Intettem Gregnek, majd amíg ő összeszedi a csomagokat, addig én előre siettem és elintéztem az anyagiakat a kempingezéssel kapcsolatban.
-No, itt is lennénk! Hát nem gyönyörű? Mutattam az előttünk heverő tájra, majd felkaptam a hátizsákomat és elindultam előre.
-Gyere Gredzsi, ma még haladni is kéne... vagy legalábbis keríteni egy helyet ahol letáborozhatunk, aztán utána majd lehet nézelődni meg nagyokat túrázni...

Amikor Greg a minőségre meg a kiszolgálásra kezdett panaszkodni, csak megálltam a jegyzetelésben és értetlenül néztem rá. Így belegondolva... létezik egyáltalán olyan, hogy buszon első osztály? Nem rémlik, hogy hallottam volna olyat... De látni biztos, hogy nem láttam.
-Gredzsi, nem értem, hogy mi a bajod. Szinte üres a busz, alig vannak rajtunk kívül. Sőt, még ülőhelyed is van, szóval szavad nem lehet. Buszoznál egyszer Indiában, ott annak is örülnél, ha lenne annyi hely a busz oldalán, hogy felkapaszkodj rá valahogy... utána megtanulnád értékelni az itteni "luxus" körülményeket, az egyszer biztos.
Majd azzal a lendülettel vissza is tértem a jegyzeteléshez. Már nem is tudom, hanyadik oldalnál tarhattam, amikor azt vettem észre, hogy Greg feje a vállamra dől. He?
-Hékás, Gredzsi, dőlj az ablak felé inkább, jó? -tuszkoltam finoman arrébb, mígnem következőnek az üvegen koppant a feje, én pedig nyugodtan dolgozhattam tovább.
A következő fél órában még legalább 5-ször játszottuk el ugyanezt, aztán meguntam a játékot. Legyen karácsony csórikámnak, miután megérkezik, onnantól kezdve úgy is a földön alszik. Mondjuk túl sokáig nem aludt, bár így utólag inkább azt tette volna, legalább addig is csendben maradt volna ahelyett, hogy itt hisztizik, hogy wc-re kell mennie. Rosszabb mint egy ovis, komolyan...
Amikor végre valahára megérkeztünk és lecuccoltunk a buszról, ismét csak a fejemet fogtam Greg kérdésein, de különösebben nem törődtem vele, csak előtúrtam egy térképet, hogy tudjam, merre is kéne indulnunk. Már javában a különböző túraútvonalakat bújtam, amikor túratársam ordítására kaptam fel a fejem.
-Mimimi mi történt? Gredzsi? -kaptam utána a fejem, amikor megláttam, hogy a nadrágjába kapaszkodva rohan a busz után- Na mi az, már hiányzik? Az előbb még panaszkodtál rá... -csóváltam meg a fejem.
A következő pillanatban meg ahogy megláttam, mi történt vele, hangos nevetésben törtem ki. Mire Greg összekapta magát annyira, hogy végre tovább induljunk, én még mindig kuncogva bólintottam egyet, majd én is felkaptam egy kisebb csomagot és magam elé kaptam a térképet. Egy pillanat erejéig átfutottam a tekintetemmel, majd az egyik kitaposott ösvény felé mutattam, ami a patakparton vezetett végig.
-Erre, utánam! Még egy pár km, utána jön egy kisebb erdőfolt, na, ha azon túljutottunk, akkor utána már nem lesz messze egy nagyobb tisztás, ott letáborozhatunk. Mit szólsz hozzá, Gredzsi, hát nem szuper? Pár napig kint a természet lágy ölén, friss levegő, madárcsicsergés, semmi stressz, semmi számodra oly idegesítő gyerekzsivaj, házi feladatok, őrült közlekedés, telefoncsengés... Tiszta nyugi lesz.

Egy darabig csak nézem, hogy mit szerencsétlenkedik Greg, de aztán úgy vagyok vele, hogy én elindulok... Különben ilyen tempóban sosem fogunk odaérni. Eltévedni csak nem fog, bááár... Ki tudja. Én mindenesetre elindultam. Azért néha vissza-visszanéztem kíváncsiságból, hogy elindult-e már, de először még csak a szúnyogokat anyázta, utána meg állt ás bámult a semmibe maga elé. Miután arra se reagált, hogy odakiáltottam neki, feladtam, aztán csak battyogtam előre szép lassan a fűben.
-Micsoda? Milyen dzsipre gondolsz, Gredzsi? Gyalog megyünk. Meg ugyan, mégis ki küldött volna? Ez természetvédelmi terület, nem lehet csak úgy összetúrni az értékes sziklagyepeket. Tudod, hogy milyen érzékenyek... na jó, lehet, hogy nem tudod, akkor most már tudsz róla. -vontam fel a szemöldököm a kérdésére, de aztán csak legyintve bandukoltam is tovább.
Nem sokkal később, amikor hátrapillantottam, hogy nem hagytam-e el a túratársamat, elégedetten nyugtáztam, hogy egész vidámnak tűnik.
~Ó, tudtam én, hogy tetszeni fog neki. Nincs olyan ember, aki ne érezné jól magát egy ilyen szép helyen.
-Nem, még nem vagyunk ott. Még... -túrtam elő a zsebemből a térképet, majd megálltam egy pillanatra, amíg gyorsan megsaccoltam a hátralevő utat- Még olyan 1-2 óra, ha ilyen sebességgel haladunk. Ha ennél is lassabban vánszorogsz, akkor talán sötétedésre odaérünk -jegyeztem meg szigorú tekintettel, hátha sikerül ráijesztenem egy kicsit, de aztán mintegy varázsütésre, elmosolyodtam- Nézd csak, ide jövünk. -böktem rá egy kicsi, világos zöld foltra a térképen, a naaagy kék kanyargó vonal mellett.

Ahogy Greg nekem gyalogolt, kis híján fellökött hátizsákostól-böröndöstől-térképestől, pláne, hogy nem is számítottam rá.
-Hé, nézz már az orrod elé... -korholtam.
-Hogy mi? Jajj neeem, ez halál komoly. Miért szivatnálak, ha már elkísértél a kirándulásra? -néztem rá értetlenül, ahogy a feje a vállamon landolt.
Sőt, némi bátorításképp, még mosolyogva meg is paskoltam a buksiját. Ügyes fiú, egy robbanó bombaeső meg sem kottyan neki térdig hóban, mínusz 10 fokban, csak túléli ezt a kellemes kis kirándulást is, pláne, hogy nyár van, és senki sem dobál minket robbanó karácsonyfadíszekkel...
Így hát amikor mondta, hogy menjünk, vidáman haladtam tovább. Persze azért még néha-néha, nem túl nagy időközönként hátranéztem, nehogy elhagyjam itt út közben csórikámat. Esetleg elrabolják az ufók, vagy Maci Laci és Bubu úgy, hogy nem veszem észre. Azt viszont megdöbbenve tapasztaltam, hogy két hátrapillantás között Greg teljesen új szerelésre váltott. Csak lenyűgözve figyeltem, mikre nem képes a képességével... Hmm... ezt én is szívesen kölcsön venném tőle, csak csettintek egyet, aztán öltözködés megoldva.
-Nem, még mindig nem vagyunk ott. Attól, ha gyakrabban kérdezgeted, még nem érünk oda előbb. És nyugi, azt nem fogod lekésni, a vacsi megvár minket. -feleltem mosolyogva.
Azt sejtettem, hogy még egy párszor hallani fogom az előbbi kérdést, ám arra én sem számítottam, hogy a hátralevő másfél órában még 87-szer megkérdezi. Eleinte még vettem is a fáradtságot, hogy válaszoljak neki "Nem, még mindig nem... Majd szólok...", de aztán a 20. körül meguntam, és ahelyett, hogy válaszoltam volna, csak magamban számoltam, hogy mennyinél tart a srác. Aztán a 87. kérdés után:
-Igen! Megérkeztünk. -álltam meg hirtelen a tisztás közepén, ahol épp keresztül haladtunk, majd letettem a fűbe a csomagokat, amiket én hoztam.
Hogy pontosabb legyek, a két sátornak a csomagját. Ittam egy kis vizet a kulacsomból, majd azon nyomban el is kezdtem szétszedni a csomagokat, hogy felállítsuk a sátrakat.
-Itt fogjuk tölteni a maradék pár napot, és majd innen indulunk minden nap kisebb-nagyobb túrákra. -magyaráztam Gregnek, ahogy a tisztást körülölelő erdő felé intettem.
A közelben még hallani lehetett a patak csobogását is...