Kikötő és komp

-Hmm, szóval egy fél napnál egyelőre nem látsz előrébb? Ééértem. -bólintottam rá, hogy vettem az adást, majd ismét a jól bevált hallgatás következett, ennyit a tématerelésről.
Pláne, hogy úgy tűnik, Darren is elég kitartó a téma kapcsán, legalábbis a kérdésére mindenképp választ akart kapni.
-Én...
Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy "nem tudom", de attól tartok, azt nem fogadta volna el, mint válasz, és csak tovább ment volna a kérdezősködés, hogy miért nem, meg hasonlók. Ahhoz pedig most nagyon nem volt hangulatom, pláne, hogy így is zavarban voltam. Még egyszer elgondolkodtam a dolgon. Végül is, amíg színre nem lépett az a két jómadár, egész jól elbeszélgettünk, nem igaz? Ráadásul néhány dolog kapcsán még a véleményünk is kísértetiesen hasonlított... Szóval, miért is ne? Egy próbát megér a dolog, aztán mást nem ennyi volt.
-Azt hiszem, lehet róla szó. -szólaltam meg hosszas hallgatás után, egy kissé bátortalanul.

Elmosolyodtam. Igen, ez az este igazán remekül alakul.
- Akkor... Megvan neked a számom. Amikor neked alkalmas, csak rám csörögsz, és én repülök. Ez így megfelel? Semmi elvárás, vagy ilyesmi. Ne érts félre. Ez így egy kicsit nehéz, hogy én már ugye mondhatni lelepleztem magam... De nagyon szeretnélek újra látni. Egyébként merre laksz? Ha gondolod, szívesen hazakísérlek. Mármint... Jó, oké, bocsi. Szóval csak a kapuig, természetesen... Jó ég, de béna vagyok. Biztos, hogy bevállalsz még egy találkozást? Pont velem? - vigyorogtam félénken.
Komolyan mondom, már fájtam magamnak. Szó szerint. Utoljára tizenöt éves koromban voltam ennyire béna. Vagy még az előtt. Jesszusom... Sokkal hasznosabb képesség lenne, ha tudnám, mikor kell befogni. Komolyan. Több bajtól meg leégéstől kímélne meg, mit a jövőbe látás. Belső cenzúrát akarok!
Ha azzal nem égetem le magam még jobban, biztosan lemondó arccal csóváltam volna a fejemet. Istenem, Darren...

-Igen, megvan. -erősítettem meg Darren szavait- Persze, nekem tökéletesen.
Aztán ahogy egyre inkább belegabalyodott a mondandójába, aztán csak magát javítgatta... áh, egyszerűen nem bírtam megállni mosolygás nélkül. Ismerős helyzet...
-Hogy én merre lakok? A Xavieres suliban, de már mondtam... Vagy várj, hogy az helyileg merre van... Ami azt illeti, innen elég messze, New York legszélén, szóval lehet jobban jársz, ha inkább most kihagyod ezt a... hazakísérést. Oda kiutazni, meg utána vissza a belvárosba, ilyenkor... biztos van egy pár órás út... Jut eszembe, azt már túltárgyaltuk, hogy én hol lakok, de te merre laksz a városon belül? -kérdeztem vissza, majd amikor meghallottam az utolsó kérdését, nem bírtam megállni nevetés nélkül- No mi az, most meg le akarsz lebeszélni? És még azt mondják, hogy a nőkön nehéz kiigazodni... ami azt illeti, ti sem vagytok jobbak. -cukkoltam egy kicsit.

- Na ezt azért kikérem magamnak! - mondtam vigyorogva - Nem általános a férfi nem ilyen béna, csak én, meg még páran. Egyébként Manhattanben bérlek egy kis garzont.
Ez még igaz is volt. Egész jól megy nekem ez az őszinteség dolog. Pedig hogy belém ivódott már, hogy soha ne adjam ki a rejtekhelyem címét! Veszélyes egy szakma a miénk.
- Tudod, ha addig is veled lehetek, szívesen elkísérlek még akár oda is. Pár óra, mit nekem az? Majd veszek valahol valami könyvet, és olvasok visszafelé, nem nagy ügy. Persze nem akarom rád erőltetni magam...
Ne. ne, ne, ne, már megint kezded? A "Légy laza", az neked semmit sem jelent? Nem utraciki, megaégő, csak laza! Semmi béna elszólás, sem habogás, vagy ilyesmi. Olyan nehéz ezt véghez vinni? Én, aki szemrebbenés nélkül fosztok meg pénzes ürgéket több ezer dollároktól a pókerasztalnál vagy bárhol máshol, komolyan ennyire félnék beszélgetni egy olyan lánnyal, aki végre komolyan tetszik?
Igen, tényleg. Ennyire félek. Zavarban vagyok és bénázom. Szánalmas.

-Nem-e? -kérdezek vissza még poénból, majd amikor közli, hogy Manhattanban lakik, csak egy keserű mosolyra húzódik a szám- Ó igen, Manhattan... mostanában egész gyakran jártam arra... mint amikor sikerült egy bankrablásba is belecsöppennem... De mindegy is, hagyjuk!
Amikor aztán azt kezdi bővebben kifejteni, hogy mennyire nem zavarja, ha a fél éjszakája arra megy el, hogy buszról buszra szállva zötykölődik New York két távoli pontja között... hát, akkor rajtam aztán ne múljon.
-Ha ennyire kíváncsi vagy a helyre, akkor nem bánom. Végül is jobban telik az idő, ha van hozzá jó társaság, akivel lehet beszélgetni. Meg ha tényleg te is a sulinkba fogsz járni, akkor legalább egyszerűbb lesz idetalálni... -magyaráztam, bár egyfajta hangos gondoskodásnak is beillett a monológom, mint ha magamat próbálnám meggyőzni vele.
-No, akkor, azt hiszem, erre... ott lesz a buszmegálló, bár nem tudom, hogy pontosan hogyan járnak a buszok. -mutattam az egyik közeli kereszteződés felé, majd lassan tovább is indultunk.

- Én tudom - vigyorogtam - Néha hasznomat lehet venni. Öt perc múlva jön egy, egy perc késéssel. Egyébként meg, bankrablás? Csak nem te voltál, aki...? Olvastam az újságban, hogy pár mutáns meghiúsított egy bankrablást. Közöd volt hozzá?
Ez a lány... Elképesztő. Szép. Okos. Kedves. Vicces. Aranyos. Mutáns. A Xavierbe jár. Hajlandó randizni velem. Két perc alatt leszerel két utcai rablót, és még bankrablókkal is harcol! Egy igazi... Szuperhős!
A megállóba értünk. A busz pontosan akkor érkezett meg, amikor mondtam. Nem mintha ezt az órámmal tudtam volna ellenőrizni, mert én hülye azt odaadtam az útonállóknak. És mit kaptam cserébe? Stukkert. Remek. Pont arra van szükségem. Egy undorító lőfegyverre. És még az időt sem mondja meg. Igaz, az órával sem lehet embert ölni... Ha csak valaki nem különösen ügyes.
- Csak a hölgy után - engedtem előre Ratnát.

-Mit tudsz? -kérdeztem vissza csodálkozva, mire leesett, hogy mire is gondol.
A képessége... hát hogy felejthettem el? Azért kicsit furcsa megszokni, hogy hirtelen milyen sok mutáns ismerősöm lett, ráadásul mindenkinek annyira más jellegű a képessége, még csak hasonló se nagyon van köztük.
-Ó, szuper. Akkor neki se állok kibogarászni a menetrendből, előbb ideér, mint hogy megtalálnám, melyik a következő... -legyintettem a a megjegyzésére, majd amikor a bankrablást emlegette, egy kissé zavartan vakargatni kezdem a tarkómat... na igen, sejtettem, hogy melyik újság melyik cikkére gondol...
-Ami azt illeti, igen... Épp el kellett intéznem valamit, aztán akkor történt a bankrablás. Kiderült, hogy egy másik mutáns ismerősöm is ott volt, úgyhogy együtt próbáltunk meg megszökni. Egy darabig még egész jól sikerült kicselezni a rablókat, meg leszerelni őket, de aztán túl sokat használtam a képességemet... Ja igen, meg egy telepata is elég csúnyán "belebabrált" a fejembe, úgyhogy elájultam, utána meg amikor magamhoz tértem, már egy doki rendelőjében feküdtem. Hogy a bankban mi történt azután, azt én is csak az újságból tudom. Sajnos ennek a bizonyos ismerősömnek semmi elérhetőségét nem tudom, szóval hacsak ő nem keres fel engem, nem hiszem, hogy egyhamar találkoznánk. Pedig én is kíváncsi lennék rá, hogy mi történt velük, meg a többiekkel is, miután nálam elsötétült a kép... -kezdek bele a magyarázatba, bár nem gondoltam volna, hogy ennyire sikerül belemerülnöm a történetbe.
Ahogy a történet végére érek, már fel is tűnik a várva várt busz a láthatáron.
-Köszönöm. -mosolyodok el, majd miután felszállok a buszra, körbenézek, hogy van-e valahol egymás közelében két üres hely, majd ha találok, gyorsan célba is veszem őket, mielőtt más foglalná el. Persze az egyiket Darren számára foglalnám...

Felszálltam én is, jegyet váltottam és leültem Ratna mellé. Nem volt éppen tömve a busz, de a legtöbb helyen már így is ültek. Ide is emeletes buszok kellenének, mint Londonban...
- Te aztán nem vagy semmi... Tényleg nem. Bezzeg nekem csak ilyesmi jut... - méláztam el, az előbbi alakokra utalva - És még ezt sem én oldom meg. Pedig illett volna, hogy megvédjelek... Na mindegy. Nem ez az első eset, hogy megvéd valaki, akit én akartam megvédeni... - csóváltam a fejem.
Azért engem sem kell teljesen leírni, tettem hozzá gondolatban. Volt már, hogy én mentettem meg másokat, meg azért, még ha néha nem is úgy tűnik, de tudok vigyázni magamra. Ezt persze nem kezdtem el ecsetelni Ratnának. Nem akartam, hogy nagyképűnek higgyen, vagy ilyesmi. Nagyon szerettem volna jó benyomást tenni rá, és azt hiszem, eddig sikerrel jártam. Kár volna ezt elrontani egy kis hencegéssel, nem igaz? Ratna olyan lánynak tűnt, aki nem kedveli a beképzelt srácokat.

-Na szép, ezt most úgy hangzott, mint ha én tehetnék róla, hogy ilyen helyzetekbe kerülök... Mondjuk tény, hogy mostanában tényleg gyakran vonzom a bajt. -jegyeztem meg gúnyosan, de aztán Darren "siránkozását" sem hagyhattam szó nélkül, az ilyen magas labdákat egyszerűen muszáj lecsapni...
-Ejj, ha tudom, hogy ennyire zavar, akkor nem avatkozok közbe. Csak szeretem békésen lerendezni az ilyeneket... De tudod mit? Legközelebb majd hagylak érvényesülni, oké? -jegyzem meg poénkodva, majd eszembe jutott, hogy a múltkor a doktornő is mennyit "rágódott" ezen a ki-ment-meg-kit témán.
Nem is tudom, lehet, hogy ez is valami amerikai sajátosság, ami eddig nem tűnt fel? Ki tudja... Az viszont tényleg ciki, hogy újabban akárhányszor kimerészkedek a suliból, valami hasonló kis kalamajkába keveredek...
-Miért, veled is történtek más hasonló esetek mostanában? Micsodák? -kérdezek vissza, ahogy eszembe jut Darren utolsó mondata.
Én úgy is hajlamos vagyok megfeledkezni magamról és túl sokat beszélni, akkor most hajrá, "megbeszéltetem" egy kicsit.

- Mi? Hogy velem? Nem... Illetve... Olykor-olykor, hisz tudod, hogy van ez... Ez egy veszélyes város, főleg az olyanoknak, kint mi...
Semmi nem rontja jobban az esélyeimet egy ilyen lánynál, mintha elmondanám, hogy tulajdonképpen csak egy kisstílű bűnöző vagyok, semmi több.
- Nem, sajnos én nem tudtam volna erőszak nélkül megoldani ezt. Egy összecsapás során vannak előnyei a képességemnek, de én nem tudom elkerülni magát az összecsapást. Irigylésre méltó, amire képes vagy, Ratna. Csak a múltkor egy szórakozóhelyen belém kötött pár alak, és mivel épp egy hölgyismerősömmel voltam, illetve egy lánnyal, aki épp akkor ült az asztalomhoz, úgy gondoltam, hősiesen megvédem. Aztán kiderült, hogy a lány egy magánnyomozó, és végül ő védett meg engem. Tudom, ez valahol vicces, de egy férfi önbecsülését kicsit rombolja - mosolyogtam.
Ez az. Majdnem teljes őszinteség. Nem is rossz, így elsőre.

-Igen, tudom. Bár ez a "főleg olyanoknak, mint mi" szerintem akkor lenne jó kifogás, ha valami látványosabb képességünk lenne. Az ilyen mentális képességeknél általában nem szoktak gyanakodni az emberre, legalábbis szabad szemmel nem sok árulkodó jel van. Hétköznapi emberek számára meg pláne, szóval... azt hiszem, anélkül is megtalálna minket a baj, csak így egyszerűbb kimászni belőle. -gondolkozok el kicsit hangosan a megjegyzésén.
Amikor mesélni kezd az egyik korábbi kis kalandjáról, csak kíváncsian figyelek, a történet végét hallva azonban nem tudom megállni, hogy ne nevessek egy kicsit rajta.
-Szóval magánnyomozó a lány? Azt nevezem... Igazad van, tényleg vicces egy kicsit, hisz mekkora volt az esélye, hogy pont ez a munkája? Ejj, és ezek után még én is tovább romboltam azt a híres férfi önbecsülésedet, ne haragudj.

- Nem haragszom - mosolyogtam - Annyira nagy csorba azért nem esett rajta. A randevú ígérete sokat segített...
Randevú? Szerintem én vagyok az egyetlen hatvan év alatti ember, aki ebben az évszázadban használta ezt a szót... Darren, lehetnél egy kicsit modernebb!
- Hát, igazából tényleg nem volt sok esélye. De végül nem sérült meg senki komolyabban, szóval egész jól alakult a dolog. De abban igazad van, hogy egyesek, például én, és ezek szerint te is, képesség nélkül is vonzzuk a bajt.
Jó, erre volt magyarázat, legalábbis az én esetemben. Ha valakit egy bandavezér holtan akar látni, az bizony vonzza a bajt, nincs mese. Hajajj, akár a mágnes! Mármint akár a mágnes a fémet, nem a bajt, természetesen.
Ez jó. Bajmágnes. Azt hiszem, ez lesz a mutánsnevem... Bajmágnes.
- És, volt még hasonló kalandod ezen a kettőn kívül is?

-Oké akkor, megnyugodtam. -válaszoltam, majd egy kicsit az ablak felé fordultam, hogy beazonosítsam, kb. merre járunk... A mai nap után nem nagyon volt kedvem plusz kilométereket gyalogolni csak azért, mert benézem a megállót...
Ekkor ütötte meg a fülemet Darren mondandója is, ami kisebb hideg zuhanyként emlékeztetett arra, hogy mire is ígérkeztem. Egyből tüzetesebben kezdtem bámulni a környező utcákat, épületeket...
~Randevú... uhh, miért ilyen ijesztő ez a szó?
-Igen, úgy tűnik... -jegyeztem meg Darren szavaira, mert úgy tűnik, tényleg volt valami a dologban.
-Hát, fogjuk rá, akadt... bár talán ez bankos eset volt a legkomolyabb, még úgy is, hogy félidőben kidőltem... Tényleg, most jut eszembe, annyira lelkesnek tűntél, amikor megtudtad, hogy a Xavierbe járok... Hogy őszinte legyen én egy kicsit aggódtam, hogy hogy fogsz reagálni, rá, de... hogyhogy, ennyire szimpatikus az iskola?

Elgondolkodtam.
- Nézd, én nem vagyok olyan nagyon jó ember. Sokszor megesett, hogy rossz dolgokat tettem, és esetleg a képességemet sem arra használtam, amire kellett volna. De... Leginkább úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy pesszimista vagyok. Látom a helyzetet, és tartok attól, hogy mi lesz belőle. De ha bekövetkezik a legrosszabb, és tényleg kitör valamiféle háború, akkor én majd nagyon szeretnék azon az oldalon lenni, amelyik békét akar. Charles Xavier nagy ember volt. Persze nem ismertem... De tudom, miket tett. Nem mondanám őt a példaképemnek, de... Ez egyszerű választás kérdése. Ha választani kell, kinek a tanait kövessen, akkor inkább állok az iskola pártjára, mint Magnetoéra. Ennyi az egész.
Én is kinéztem az ablakon. Talán elijesztem, ha bevallom, milyen is vagyok valójában, de... El sem titkolhatom. Azt hiszem, nem volna helyes.

/Xavier Intézet - Bejárati ajtó //

Most kivételesen nem a csomagok házhozszállítása miatt pattantam motorra, hanem csak merő szórakozásból. Szerettem volna kiszabadulni egy kicsit a városi és az iskolai forgatagból, ezért ide, a kikötő felé vettem az irányt, mert itt jól elereszthettem a járgányt, nem kellett attól félnem, hogy elkapnak a rendőrök, vagy elütök egy járókelőt. Kora délután járt az idő, még legtöbb ember a melóhelyén robotolt, ezért a szokásosnál is kevesebben ténferegtek a komp környékén is, ami egyébként is csak egy óra múlva indul el a túloldalról. Mivel jól esett kiengedni egy kicsit a gőzt, főleg az elmúlt napok eseményei után, száguldoztam össze-vissza, meg megpróbáltam pár akrobatikus mutatványt is: ugratásokat, kormányelengedést, szóval, mindenféle hülyeséget.
Közben azért eszembe jutottak a rám lövöldöző mutánsellenesek, a rám akaszkodó rendőrkapitány és a mindig mindenhol felbukkanó másik család bérgyilkosai. Persze a figyelmetlenség nem tett jót a koordinációs képességemnek és a következő ugratónál elszállt alólam a motor és én egy szép szaltót vetve a levegőben, hatalmas lendülettel fogtam talajt, egy pillanatra talán még az eszméletemet is elvesztettem.

Kellett nekem ilyen korán elindulnom otthonról. Az még jó időbe telik mire átjutok a folyón, bár megtehetném, hogy átúszom, áldásos képességemnek hála nem jelentene túl nagy problémát, de nem akartam megkockáztatni, hogy észrevegye valaki, akinek nem tetszene. Békésnek indult ez a nap, ha vigyázok, még az is maradhat.
A ,,TIPS műtétek gyakorlati előnyei a gyógyszerekkel szemben" nevet viselő belgyógyászati előadásra már hónapokkal azelőtt helyet foglaltam, és nem akartam elkésni. Ezért aztán másfél órával az érthető előtt elindultam hazulról.
~Zseniális! Nehogy már boldoguljak egy ilyen bonyolult feladattal, mint eljutni A-ból B-be!"
Körülnéztem, hátha megakad a szemem egy kávézón, ahova beülhetek, amíg várok. Helyette egy komplett kaszkadőr bemutatóban gyönyörködhettem, amit egy számomra ismeretlen fiatalember művelt a motorján. Lenyűgöző nyaktekerő trükkjeinek hála egészen megfeledkeztem előbbi bosszúságomról, csak bámultam a mutatványokat, mint egy kisgyerek a cirkuszban.
Aztán valami baj történt, mintha elvesztette volna az uralmát a jármű fölött. Még a levegőben elváltak útjaik, így a fiatalember védtelenül zuhant az aszfalt felé, majd hátborzongató puffanással földet ért.
Odaszaladtam hozzá, és nekiláttam óvatosan megvizsgálni.
Eszméletlen, de fájdalomra reagál, légzése egyenletes,vérzésnek nyoma nincs, csontja nem törött, kivéve a lábán, de talán megússza repedéssel. Szerencsére a sisak és a motoros ruha megvédte a nagyobb sérülésektől, és egészen szerencsésen is landolt.
Már épp nyúltam a telefonom után, hogy segítséget hívjak, amikor kinyitott a szemét.
-Hello - mondtam neki hangosan és érthetően, majd lassan, vigyázva levettem a sisakját. - Nem lesz semmi baj, balesete volt, de nem sérült meg komolyabban. Meg tudja mondani a nevét? Tudja, melyik városban van?

Mikor kinyitom a szemem, egy angyalt pillantok meg, de mikor jobban szemügyre veszem, csodálkozva látom, hogy nincs szárnya, csak a gyönyörű mosolya. Csodálkozásomnak hangot is adnék, de ahogy megpróbálom megmozdítani a fejem, hasogató fájdalom nyíllal a hátamba és lábamba, ami egyszerre csak helyre zökkenti az elmémet és rájövök, hogy nem a mennyben, hanem a betonon fekszem a jó kis esést követően, és aki fölém hajol, az sem egy angyal, hanem valószínűleg egy jó szándékú járókelő, habár angyalnak is elmenne. Most már igyekezve nyugton maradni, míg nem mérem fel a testemben keletkezett károkat, válaszolok a kérdésére.
- Ja, most már határozottan emlékszem, hogy a motorom önálló életre kelt. – igyekszem elővarázsolni egy halvány mosolyt. – Ha jól emlékszem New Yorkban vagyunk. – ráncolom látványosan a homlokom. – A nevem? Anyukám mindig azt mondta, hogy ne ismerkedjek idegenekkel. – vigyorgok most már szélesen a lányra, de aztán persze teljesítem a kérését, hiszen nem akarom, hogy a bolondokházába vigyenek innen. – Sebastien Longley vagyok, Sebi, és köszönöm már egyre jobban vagyok. Azt hiszem, talán meg kéne próbálnom felállni.
Kisebb grimaszokkal megtűzdelve, de sikerül ülő helyzetbe feltornáznom magam, de ekkor már érzem, hogy a lábam nem úszta meg olyan könnyen, mint a fejem, eléggé hasogat.
- És, megszabad tudnom a kedves megmentőm nevét is? – kérdezek vissza a lábamat tapogatva. – Nagyon gyakorlatias kérdéseket tettél fel, talán nővér vagy orvos vagy?

Tehát Sebastien Longley, vagyis Sebi. Az előzetes bekukkantásom az igazolványaiba megerősítették, hogy ez valóban helytálló. A várost is jól mondta, ráadásul a humorérzéke is megvan, szóval megkockáztattam, hogy tényleg egész olcsón megúszhatta az esést (legalábbis ami a fejét illeti mindenképp).
Amikor felült, ijedten akartam rászólni, hogy ezt nagyon gyorsan felejtse el, de sajnos túlságosan gyors és hatékony volt, bár ezzel a mozdulattal legalább kizárt egy sor másik potenciális sérülést. Sápadtnak sápadt volt, talán a hirtelen felülés is elszédítette egy kicsit, de egyébként úgy tűnt, jól viseli az esést.
-Nagyon örvendek, Sebi - ráztam meg finoman a kezét, miközben a másik kezemmel a hátát támasztottam, ha esetleg mégis túl gyenge lenne még. - Az én nevem Lynn Harlow, de szólítson nyugodtan Lynn-nek. Orvos vagyok, szeretem az eperfagyit és a western filmeket. Most már nem vagyunk idegenek - mosolyogtam rá, elvégre az anyai szabályok még a törvényt is felülírhatják.
Fájdalmas nyögései nem kerülték el a figyelmemet, ahogy azt sem, hogy feltápászkodás közben hol mozgott nehézkesebben, esetleg rándult meg, kapott oda, de annyiban megnyugodhattam, hogy ugyanoda lokalizálták a sérüléseket, ahova már az előbb feltételeztem.
-Figyeljen, szerintem eltört a bokája, de azért nem ártana megröntgenezni. Ezen kívül, néhány apró zúzódástól eltekintve, nem hiszem, hogy bármi baja lenne. Mindenesetre, el kell látogatnia egy kórházba.
Hogy szavaimat nyomatékosítsam már pötyögtem is a 911-et a mobilomba.
-Nem lesz semmi baj - folytattam neki megnyugtatónak szánt hangon. - Próbáljon mélyeket lélegezni, és ha nagy fájdalmat vagy valami furcsát érezne valahol, szóljon, rendben?
Közben, ahogy a telefont a vállamhoz szorítottam oldalra billentett fejemmel, szabaddá vált kezeimmel felhajtottam a nadrágját, amiből elő is kandikált a rohamosan liluló hatalmas dudor. Kilazítottam a cipőfűzőjét, majd óvatosan kihúztam a lábát a cipőből. A táskámból előhalászott pulóveremet a sisakjára terítettem, és ezzel alápolcoltam a lábát.
Közben végre valami hölgyike megérdeklődte a vonal másik oldalán, hogy miben segíthet. Miután ledaráltam neki, hogy mi is tenne most engem nagyon boldoggá, ismét a táskám után nyúltam.
-Rendben van, megkérném, hogy feküdjön vissza a hátára. Most nem kelhet fel. Van nálam víz, úgyhogy rakhatok a lábára borogatást, de többet nem tehetek. Meg kell várnunk a mentőt. Szóljon, ha rosszabbul érezné magát!

- Ááá! Szóval jól tippeltem! – mosolyogtam a lányra. Egy gyönyörű orvos mentett meg! Köszönöm Dr. Harlow, és, ha lábra tudok állni, ígérem kap tőlem egy nagy adag eperfagyit. – teszem a szívemre a kezem.
A diagnózisa, miszerint eltört a bokám, kissé szíven üt és nagyon remélem, hogy most az egyszer talán az orvos szeme is téved, mert az hiányzik a legkevésbé, hogy begipszeljék a lábamat. Nagyon nem szeretnék kórházba menni, de hát, ha igaza van, még sem sétálhatok csak el, így nyugton tűröm, hogy hívja a mentőket.
Mikor felhajtja a nadrágomat és meglátom a bokámat, a meszelt fal hozzám képest elbújhat fehérségben. Nem vagyok ilyesmire felkészülve. A cipőm lehúzása sem segít a helyzeten: a lábam olyan fájdalommal jutalmaz érte, hogy kis híján ismét elájulok. Összeszorítom a fogam és a lány ragyogó és figyelmes szemére koncentrálok.
- Muszáj? – kérdezem miután a lefekvésre tett javaslatot, de határozott bólintására teljesítem a kérését.
A lábam, így, hogy fel van egy kicsit pockolva, már egészen tűrhető. A kórház még mindig nem csábít túlságosan.
- Semmiképpen nem lehet megúszni a kórházat? – kérdezem tőle elhúzva a szám. – Talán nem is tört el, talán csak megzúzódott. – mondom reménykedve, de aztán másra terelem a szót. – És mielőtt felvakart engem a földről hová készült? Most lehet, hogy miattam késik el valahonnét? Remélem nem! Nem venném a szívemre.

Nagyon nem tetszett nekem, ahogy ez az ember ennyire el akarta kerülni a kórházat. A bokatörés még hagyján, de lehetnek még sérülései, akár komolyak is, amiket nem zárhattam ki puszta szemrevételezés alapján, ezt pedig ő is biztos tudta, ehhez nem kell doktornak lenni.
-Talán bajban van? Ezért nem szeretné a mentőkre bízni magát? - kérdeztem összeráncolt homlokkal, miközben hideg vizet locsoltam néhány zsebkendőre, majd óvatosan a bokájára terítettem. - Ha bajban van, nyugodtan mondja el, nem Ön lenne az első törvényen kívüli, akit kezeltem. Vagy mutáns és az ember-orvosoktól tart? Nekem egyre megy, de a mentőknek nem kell sok idő, hogy ideérjenek, úgyhogy, ha baj van, mondja gyorsan, és megoldjuk nélkülük.
Udvarias mentegetőzésére csak legyintek.
-Ugyan, semmi fontos. Ha valaki ennyire lenézi az oktreotidokat és a vazopresszint, és inkább egy hatalmas tűt szúr az ember májába, akkor az a kókler megérdemli, hogy senki ne hallgassa meg az előadását!

~ Bajban? Hmmm. Mondhatni így is. ~
Nagyot nézek, mikor teljesen természetesen beszél arról, hogy törvények kívülieket is kezel, meg mutánsokat is.
- Hát….ööööö….Talán maga is mutáns? Vagy csak szimpatizáns? Miért segítene egyébként? – kérdezem tőle feléledt gyanakvással. Úgy látszik már sosem szabadulok ezektől az érzésektől. – Egyébként van némi igazság alapja a feltételezésednek. – vallom be egy kis habozás után. – Igen mutáns vagyok, de nagyon nem szeretném, ha ez kiderülne, és főleg nem, ha erről mondjuk a sulimban is tudomást szereznének.
Az előadásról szóló szavai alatt kicsit megint úgy érzem, hogy nagyon nem tett jót az esés a fejemnek, mert egy szavát sem értem.
- Hogy mi? Tűt a májába? Hát az tényleg nem érdemel előadást, akármiről is beszéltél az előbb. – mondom neki vigyorogva. – Minden esetre, ha kórház és mentő nélkül is megoldható a bokám helyretétele, akkor inkább azt választanám. – nézek rá kérlelően.

A gyanakvása nem keltett bennem rossz érzéseket, hiszen ezt nekem sem kellett bemutatni.
-Azért segítek, mert orvosként ez a dolgom - feleltem a kérdésére. - Bár, ha nem lennék az, akkor se hagynálak csak úgy itt. Mondjuk lehet, hogy pánikrohamot kapnék előtte, de ez már sosem derül ki.
Mikor visszautasította a kórházat, mély szusszanással csóváltam meg a fejemet. Az ő döntése, amit mint ember megérthetek, de mint orvos muszáj elleneznem.
-Azért valami szögezzünk le - mondtam komolyan. - A legjobb tudásom szerint elláthatlak és természetesen számíthatsz a diszkréciómra, mint orvostól és mint mutánstól - meglepi! -, de ha amellett döntesz, hogy a rendelőmbe menjünk, nem vállalok felelősséget azért, ha valami komolyabb bajod lenne, amit az ottani műszereimmel nem veszek észre. Mindenképpen a kórházat javasolom, de ha oka van feltételezni, hogy ott veszélyben lenne, máris indulhatunk, hogy én vizsgáljam ki.
Még egyszer végigfutattam a tekintetemet az egész testén, hogy meggyőződhessek róla, nincsenek külső nyomai komolyabb sérüléseknek. A bokáján kívül továbbra sem láttam semmit, bár még hol voltunk az igazi kivizsgálástól!
~Még lehet eső, lehet hó!~
-A motort el kéne szállíttatni, nekünk hívni egy taxit és visszatéríteni a mentőautót - soroltam a teendőket. - És már indulhatunk is... ha továbbra is mellőznéd a kórházat.

Mutáns! Ez legalább megnyugtató dolog, feltéve persze, ha igaz, de feltételezzük egyelőre a legjobbakat.
- Nincs komolyabb bajom a bokámon kívül hidd el! – győzködöm a szép doki nénit. – Azt már biztos érezném, ha lenne valami belső sérülésem, de azon kívül, hogy kicsit kótyagos vagyok, nincs bajom.
A teendők felsorolását hallgatva előkapom a zsebemből a telefont, melynek szerencsére nem esett baja, majd telefonálok az egyik futár gyereknek, hogy jöjjön a motoromért és egy taxit is hívok gyorsan.
- A mentőket azért magára bíznám. – adok teret az érvényesülésre neki is. – Nekem lehet, hogy nem hinnének. – vigyorgok rá.
Ha sikerül mindent elintézni és a taxi is megérkezik, keservesen, egy kis segítséggel feltápászkodom a földről és a kocsihoz ugrálok, miközben szikrát szórnak a szemeim, mert a mozgástól újból belerobban a fájdalom a lábamba. Az ülésre behuppanva már csak arra tudok gondolni, hogy remélem, ahová visz jó sok fájdalomcsillapítót tart, mert különben lehet, hogy visszasírom azt a kórházat.

Örültem neki, hogy nem érez sehol nagyobb fájdalmat, ez mindenképpen jó hír volt. Ezen felbuzdulva, már tárcsáztam is újra a segélyhívót, hogy tájékoztassam, hogy már nem kell a mentőautó, mert inkább saját járgánnyal megyünk egy közeli kórházba.
Közben Sebi hívott egy taxit, meg még a motorja elszállításáról is gondoskodott. Elismerően bólintottam. Kifejezetten hatékonyan működött annak ellenére, hogy az imént zuhant le és törte össze magát.
~Erős legényke!~
A borogatásnak használt zsebkendőhöz értem, és észrevettem, hogy már átmelegedett a lábától. A vizem már elfogyott, a folyót meg nem találtam kellőképpen tisztának. Remélve, hogy nem hozom rá a frászt, kihasználva sokat gyakorolt képességemet, azért sikerült ismét hideg vízzel átitatnom a szétázott anyagdarabot. Miután visszaváltoztam, mentegetőzve fordultam Sebihez.
-Bocs, kellett a hideg víz.
Közben a taxi is megérkezett, úgyhogy miután felsegítettem őt a földről, aztán be a taxiba (a sofőr a világért nem segített volna), végre elindulhattunk a rendelőm felé, hogy végre elláthassam új, sérült ismerősömet.

//Folytatás: Orvosi rendelő//

A kis csapat végre megérkezik a megbeszélt helyre, a megbeszélt időben. Nem tudhatják mi vár rájuk, de az igazat megvallva, ha a pokolba menni, Sean akkor sem hátrálna, legfeljebb csak még jobban remegnének a lábai, és akkor valószínű, hogy társai nem vennék be, hogy a hidegtől van, már ha egyáltalán most elhiszik ezt neki.
-Elméletileg jó helyen vagyunk - jegyzi meg nagyjából ezredszer ebben a fél percben, de amúgy nem ideges, á dehogy...
Hogy addig is lefoglalja magát, a nyugtatólövedékeket használó pisztolyt ellenőrzi át sokadszorra, és ha a mostani tisztogatással nem tette tönkre, akkor ugyanolyan jól működik, mint korábban.
~Gyere már Jacob...~