Honolulu

A gondolataimba merülve, talán egy kicsit a hosszú naptól elálmosodva ballagok a meleg homokban, papucsomat a kezembe veszem, és úgy élvezem, ahogy belefúrom lábujjaimat a talajba. Egészen jól érzem magamat a növényzet felé haladva, mikor valaki hirtelen megszólít. Kíváncsian kapom fel a fejemet, de már nincs időm reagálni; valaki elkapja a kezemet, magához ránt, megpördít és én hirtelenjében azt sem tudom hol vagyok és mit csinálok. A papucsom szomorkásan landol a táncparketten én pedig a merénylőm felé pislogok. Csak az egyik lábam éri a földet, a másikat valaki tartja! Kell egy-két másodperc, mire rá tudok fókuszálni Mr. Severald arcára és hogy meglássam a vészesen közel lévő sötétbarna szempárt. Atya ég!

- Mr. Severald! – nyöszörgöm egy oktávval feljebb a kérdésére, de mielőtt még normálisan válaszolni tudnék, megragad és már vezet is a zene ütemére. Mivel nem tudok táncolni, a fiú leginkább csak vonszol maga után, miközben még mindig nem tudom elhinni, hogy ez most tényleg megtörténik! A szívem a torkomban dobog érzem, hogy kezdek bepánikolni. – Ne-ne-nem hinném, hogy ez jó ötlet… - próbálom meggyőzni. Szemeim hatalmasra nyílnak és a kiutat keresem. – Jobban járna valaki mással… hi-higgye el, ez… - Kezd egyre ijesztőbbé válni. Olyan jól alakult minden, erre meg… A derekamon lévő keze, a közelsége… e-egyszerűen rémisztő! Mivel az apró mozdulatokra, amikkel igyekszem kiszabadulni, nem reagál, egyedül akkor nyugodhatok meg, mikor végre elenged és én nagyokat lélegezve hátrébb ugrok. Egyik kezemet a mellkasom elé kapom, a másikat előre nyújtom, hogy még véletlenül se merjen közelebb jönni. – Elég volt, köszönöm! – cincogom rákvörös fejjel és ekkor végre megjelenik Logan… Végre?...

Mit mondjak, nem sokszor találkoztam eddig az Intézetben vele. Rendben, az itteni diákokkal is csoda, ha hat órám volt ez alatt a három hét alatt, mióta idekerültem, de a tanári kart legalább ismertem. Mindenki kedves volt, megértő és hihetetlenül könnyen lehetett velük dolgozni, kivéve egy embert. Történetesen ez az ember (mutáns), Logan tanár úr volt, akit valami oknál fogva… Elkerültem. Vagy ő került el engem, a lényeg egy és ugyanaz: szerencsére nem találkoztam vele. Hogy miért gondoltam így? Őszintén megmondom, valamiért nem volt kedvem egy szinte sebezhetetlen, ijesztő, nagydarab, félelmetes, komor arcú, állítólag a gyerekeket terrorizáló, rettentően hangos férfival egy levegőt szívni. Még a gondolatra is kivert a víz.

De abban a pár másodpercben még neki is örültem, hisz ez azt jelentette végre megszabadulok Mr. Severald-tól, anélkül, hogy a képességem aktiválódna. Ám úgy tűnik a boldogság tényleg csak pár másodpercig jön el, mert az utána elhangzó kérdésre a piruló arcom, falfehérré változik. Legyen akármennyire udvarias, az, hogy az árnyékán kívül még ő maga is közelebb jöjjön… Ráadásul az a furcsán csillogó szempár, végleg kiveri a biztosítékot nálam.

- Nem-nem, ideje mennem! – felelem Greget is megelőzve. Gyorsan hadarok, miközben apró lépéseket teszek hátrafelé. A szemembe hulló hajamat, remegő kezemmel simítom a fülem mögé, miközben tekintetem egyikükről a másikra vándorol. – Remélem Mr. Logan nem hagyja többé felügyelet nélkül a diákokat. Megértem, hogy ez… hogy ez nyaralás és már így is elég nagyok, de ha valami baj történik, önt teszik felelőssé… Azért örülök a találkozásnak, hogy végre… - itt majdnem elesek egy homokban elbújt kőben – Szóval, hogy végre megismerhettem, minden jót! – Egy 180 fokos fordulatot véve, a nyakamat behúzva, apró, ám gyors léptekkel menekülök… El innen!

Kapkodva zárom be a szobám ajtaját, aztán, lendületesen nekivetem hátamat. A szívem még mindig eszeveszett tempóban dübörög, de legalább megkönnyebbülve fújhatom ki a levegőt, hiszen végre biztonságban vagyok. Már ha egyáltalán volt mitől félnem... Visszaemlékezek a történtekre és a lelki szemeim előtt felvillanó képek egyértelmű választ adnak: Nagyon is volt! A szőnyeget és a törülközőt az ágy végéhez ejtem, majd értetlenkedve nézek le a lábamra, mikor egy éles szúrást érzek a talpamban.

- Helvetet! //Pokolba!// - sóhajtom fáradtan és mivel nincs kedvem visszamenni a partra, hogy megmentsem a papucsomat, csak megadóan beballagok a fürdőbe. Bár előtte még gyorsan bekapcsolom a vízforralót, hogy mire kész vagyok, máris ihassak egy zöld teát. Köztudott, hogy nyugtatja az idegeket. Mr. Severald és Mr. Logan után, azt hiszem ez a legkevesebb, amit tehetek. Egészen a térdemig engedem magamra a finom meleg vizet, miközben nagy gonddal igyekszem lemosni magamról a sarat és a földet. Hihetetlen, mintha egész Hawaii vegetációja a lábamra tapadt volna! Sajnos a rémület nagyon jó figyelemelterelő – ezért nem érezhettem a talpamba állt tüskéket, amik most sehogy sem akarnak kijönni. Az utolsónál felszisszenve veszem be a számba az ujjamat, mielőtt meghallanám a kopogást. – Egy pillanat! – kiáltom az ajtó felé, elzárom a csapot, majd kinyitom, hogy meglessem ki lehet az ilyenkor. Nem emlékszem, hogy bárkit is vártam volna.

- Maga meg hogy kerül ide?! – Szemöldököm a magasba szökik és a kilincsen lévő ujjaim elfehérednek a szorítástól. Tudja hol szálltam meg? Vagy... csak nem követett?! De hiszen nem láttam és nem hallottam senkit! Bár, mintha valamit mondtak volna a diákok a képességéről: Éles hallás, látás, szaglás... Vagy az valaki más volt? Mindenesetre, a tény, hogy itt áll a küszöbön eléggé ijesztő. Sőt! Miután kiszörnyülködtem magamat, tekintetem a virágcsokorra siklik. Furcsa, mivel ez egy kicsit ront a bennem felállított, Mr. Logan képén. Mármint... Egy ilyen férfihoz, egyáltalán nem illik ez a finom beszéd, az udvarias visszafogottság és ez a kellemes bariton, amivel akaratán kívül ismét zavarba hoz.

- Ó... – lehelem ki magamból a legértelmesebb választ és nagyobbra tárom az ajtót. Bizonytalan mozdulattal veszem el a csokrot és piros arcomat legszívesebben a fehér szirmok közé rejteném. Kínosnak érzem, amiért ő kér bocsánatot, pedig igazándiból én reagáltam túl... már megint. Mindig én vagyok a hibás, már kezdhetném megszokni. A mostani arca sokkal megnyugtatóbb, (bár az alkohol még most is érződik rajta), mégis, látszik a tekintetében a józanság. – Nagyon szépen köszönöm... De igazán nem kellett volna. Nekem kell elnézést kérnem, nem volt szép, ahogy otthagytam önöket. Ön tényleg nem tehet semmiről. – bizonygatom és tényleg komolyan gondolom. Bűntudatom van, amiért így félreismertem. Hogy mások mondandóiból előítéletet gyártottam és most ennek ő issza meg a levét. Hisz, ugyan, mit árthat? Kedves, udvarias – és a jelenlegi pillanatban végtelenül komoly... Egyik kezem a tarkómra csúszik és zavaromban félrenézek. Nem tudom, hogy mi mást mondhatnék... talán... Mikor kissé meghajol és elköszön pár másodpercig magamban vívódva nézek utána.

- Várjon... – én is alig hallom a saját hangomat, úgyhogy ha szerencsém van nem fogja észrevenni... Ebben az esetben, mosolyogva nézek utána, majd felcsóválva becsukom az ajtót és megszagolom a virágot. Ha mégis megfordul, kénytelen vagyok folytatni. – Öhm... Mr. Logan, nagyon sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Talán... Mondja, szereti a teát? De ha az nincs ínyére, kereshet valamit a minibárban is... Vagy... – Döntésképtelen vagyok és ezt utálom. Hiszen, amit érzek az a színtiszta és keserű, bűntudat. Valamivel ki akarom engesztelni, hogy ne haragudjon rám. Vagy talán a lelkemet akarom megkönnyíteni, hogy tudjam, nem neheztel, amiért a diákok előtt ilyen nevetséges jelenetet rendeztem. Így is eléggé kínos nekem az ügy, főleg, ha így reagálja le. Csokorral, bocsánatkérésekkel... Ám, mégis van bennem egy csipetnyi félsz, hiszen az előbb még nem így viselkedett... Ha továbbra is kíváncsian várja a folytatást, nyelek egyet, majd megrázom a fejemet és felkacagok. – Felejtse el, beszélek én itt össze-vissza. Majd holnap meglátogatom a gyerekeket parton, addig is jó éjt! – szelíden rámosolygok és elindulok a szobába, de mielőtt eltűnnék még utoljára kihajolok. – Jaj, és még egyszer köszönöm a csokrot!

Korrekt válasza csak még szimpatikusabbá teszi és egy halvány mosollyal hallgatom, majd halkan becsukva a szobám ajtaját, nekidőlök a falnak. Ujjaim elveszetten kutatnak valami után a szirmok között, miközben valahova messzire elmerengek. Végül csak megmozdulok, vízbe rakom a virágot és nemsokára leoltom az olvasólámpát. Hatalmas csend borul a szobára és az egyedüllétben valamiért nem jön álom a szememre. Egyre a mai nap eseményein gondolkozom, miközben magamhoz ölelem a takarómat. Igazán derék embernek tűnik ez a Logan, egyáltalán nem olyan, mint az a rettegett vadállat, akiről annyit hallani mindenhonnan és mindenkitől…

Reggel felébredve az első dolog, amit meglátok a tegnap kapott virág. Egy pillanatra elmosolyodom, majd fejcsóválva kikászálódom az ágyból. Megreggelizem, majd magamra kapok egy bikinit, rá pedig a hatalmas, bokáig érő türkiz ruhámat. Ehhez hozzá még egy szalmakalap és a napszemüveg, végül egy táska, ahová a sok magammal hozott könyv közül az egyik elsüllyesztem a prospektusok közé. Kilépve a szobámból, kedvesen ráköszönök a szobalányra, majd a virágot a folyosón árválkodó kinti cserépbe rakva, végre megkapja méltó helyét. Már így is eléggé kellemetlenül éreztem magamat, hogy a történtek után ő kért bocsánatot. Egyszerűen nem érdemeltem meg egy tanártársamtól egy ekkora ajándékot. Főleg nem bocsánatkérés gyanánt.

A melengető napsugarak kereszttüzébe fordítva az arcomat indultam meg az úton (természetesen jó messzire elkerülve, mindenkit, aki gyanúsan méregetett). Kora reggel volt, napsütés, hullámverés és madárének a zöld növényzet körül… Egyszerűen csodálatos volt. Ahogy kilépek a tengerpartra és megpillantom a horizonton a vékony vonalban lágyan izzó a kék eget, egy pillanatra elakad a lélegzetem… Körülnézek, de mivel nem látok senkit, így hát elindulok a híd felé, hogy ha a gyerekek még nem ébredtek fel, akkor nagy meglepetésben legyen részük. Ám, ekkor észreveszek egy, a fák közül előbukkanó alakot. Összehúzott szemöldökkel méregetem az ismeretlent, aki nagyon célirányosan tart a híd felé. Esetleg – felém… Nyelek egyet és már azon vagyok, hogy ideje lenne menni, de aztán csak felismerem a félelmetesen nagy emberben a tegnap megismert férfit.

- Nocsak, valaki milyen fess ma! – nevetek fel jóízűen, hogy enyhítsek az „ijedtségemen”. Csak Mr. Logan, semmi baj. – Jót tett a friss levegő vagy a szél kapta fel a szakállát? – Ám az újabb meghajlására és az eddig a kezében szorongatott dobozt látva lelohad az arcomról a mosoly. Kész, ezt már nem lehet űberelni. – Öhm… Egyben? Az jó, nagyon jó… Igen, kellemesen, köszönöm, de… Mr. Logan, erre semmi szükség… De tényleg… Nem fogadhatom el – válaszolom és, mintha csak önmagamat akarnám igazolni, az arcom kipirosodik. Bár a hangom halk, mégis határozottan mondom. Én ezt nem fogadom el. Nem fogadhatom el, nem érdemlem meg, főleg nem egy kollégától, akit csak mostanában ismerek meg ténylegesen. Egyáltalán nem szoktam meg az ilyen figyelmességet. Sőt! Szeretem, ha figyelmen kívül hagynak, mert akkor nem csinálok semmi ostobaságot. Nem az a fajta nő vagyok, aki megszokta volna, hogy kinyitják neki az ajtót, előre engedik, segítenek kiszállni neki valahonnan… vagy virágot hoznak neki és bonbont! Ez túl sok, ráadásul nem tudom mivel viszonozni.

Hirtelen hatalmas ricsaj üti meg a fülemet, mire a kacsalábon forgó palota felé kapom a fejemet, amit tegnap varázsolt oda Mr. Severald. Kíváncsian hallgatózok. Vajon mi lehet?

- Maga is hallotta? – kérdezem, de meg sem várom a válaszát, a papucsomból kiszórva a homokot, gyorsan megindulok a hídon a ház belseje felé. Persze, ha közben nem próbál a lábbeli a vízben landolni… Hihetetlen mennyire nem akar a lábamon maradni!