Re: Socrates Szoborpark

by **Michael Bodwin** on Kedd. Feb. 21, 2012 10:32 am

Bármit teszek is nem sikerül megszabadulnom tőle, csak még jobban erősödik a szorítása, ahogy a hajamba markol. Igyekszem uralkodni a fájdalmon, de mikor még feljebb kényszeríti a fejemet, már nem tudok elfojtani egy kis grimaszt.
Belevicsorog az arcomba és kedvesen tájékoztat, a különböző abberált ölési variációjairól, amikkel most végezhetne velem. Mit nem mondjak azért eléggé képletesek a leírások és mikor a karmait a nyakamra teszi, egy pillanatra behunyom a szemem és nagyot nyelek, mert biztos vagyok benne, hogy valamelyiket meg is fogja tenni.
Aztán még hezitál rajta egy sort, de a szorítása továbbra sem enged, már azt hiszem, hogy tényleg addig feszíti a nyakam, míg el nem törik, de aztán egy váratlan mozdulattal az ágyékomba rúg, amitől éles kín robban a heréimen keresztül az agyamba, és nyögdécselve, kezemet a sérült testrészemre szorítva bukom előre, ahogy végre elengedi a hajamat. A légzésem szaggatottá válik és a hányingert is igyekszem legyűrni, ahogy küzdök a fájdalommal.
Kardfog persze az utolsó percig kiélvezi a fölényes helyzetét és leguggolva elém tovább fokozza a megalázásomat. Nem kellenek a mocskos szavai ahhoz, hogy a gyűlölet hullámként söpörjön végig a lelkemen. Gyűlölködő tekintetem, ha ölni tudna, most biztos keresztüldöfné.
- Nem kell ahhoz várnod, hogy a gyűlöletem tovább fokozódjon, az már az egekben van. – suttogom felé, megpróbálva kiszakítani kezei közül az arcomat, de körmei élesen belém vájnak. – Eddig is a te levadászásodra tetem fel az életemet, és ez nem fog megváltozni, míg a holtested mellett nem állok majd. És biztosan számíthatsz rá, hogy én sem tévesztelek szem elől. Hidd el, nagyon meg fogod bánni ezt a mai napot, mert ha megerősödöm, akkor az nem fog kárba veszni, akkor végzem is veled!
Nem érdekel, hogy most simán megölhetne, annyira elborít a düh és a harag, hogy nem foglalkozom a következményekkel, csak azt akarom, hogy érezze, piócaként fogok a nyomában járni.
A fejem keményen eltaszítja és az a földhöz csapódik, amitől kissé megszédülök, de továbbra is hallom a fenyegetőzését.
- Én is veszélyes leszek számodra! – válaszolom megrázva a fejem, hogy kitisztuljon és megpróbálok feltápászkodni. – És, csak közlöm, hogy ha nem tudnád, hogy pont azt a játékot választottam, amire megesküdtem Jeremy sírjánál. Azt hiszem egyikünk számára sincs visszaút Victor Creed! – köpök a földre villámló szemekkel.
Nem tudom, hogy mi a szándéka és miért nem ölt meg, ha csak nem valami szadista játékot űz. De, ha most elenged, akkor nagyon rossz lóra tette azt garantálom. Most megölhetett volna, most még védtelen vagyok, de, ha tovább fejlődök, akkor megölöm.
Zsebre dugom a kezem és mintha csak a zsebkendőmért nyúlnék, benyomom a telefonomon a segélyhívó gombot, amivel a helyzetemet is be tudják mérni. Talán, ha még elég ideig próbálja magát itt fényezni előttem, akkor az erősítés is ideérhet.

by **Victor Creed** on Kedd. Feb. 21, 2012 9:27 pm

- Hmm, szóval a másik nevemet is tudod - hajtom oldalra a fejemet és amíg beszélek, a zsebembe süllyesztem a kezemet. –Rendben… - kuncogok fel elégedetten, mikor meghallom a válaszát. – Legalább azt megspórolod nekem, hogy rendes szintre hozzam a gyűlöleted – ragadom meg a karját, rálépek a lábára és a vállamon átfordítva dobom le ismét a földre. Hallom, ahogy lába megroppan, de csak attól, hogy a lendületnél leszorítom és később indul a teste után… Kellemetlen, fájdalmas, de nem hatásos. Persze én most nem is a hatásosságra megyek… Előkészítjük a terepet a nyers és vad vérszomjnak, bosszúszomjnak, vérbosszúnak… Lehet válogatni. Lábfejemmel kihúzom a félig a zsebébe mélyedő kezét, miközben levegő után kapkod, de nincs ott semmi. Elhúzom a számat. Talán én láttam valamit rosszul?

- Igazán veszélyes vagy – horkantok fel lekezelően és az álla élesen csattan a lábamon. – Most már biztos bánni fogom azt a napot, amikor Jeremy-nek egyenként szakítottam ki a bordáit… Jaj, egek – sóhajtok unottan, aztán lehajolok, hogy karmaimat is használva markoljak bele a felsőjébe és lendítsen egy újabb szobor felé. Ha ez megvan, az amorf műre ugrok és vizsgálódva nézegetem az „elesett” Mikey-t. – Hmm… Túl egyszerű… Hát hol a gyűlölet, amiről beszélsz? Küzdj már az isten szerelmére kölyök! – dörrenek rá és ráugrok.

by **Michael Bodwin** on Kedd. Feb. 21, 2012 11:19 pm

Sajnos Kardfog nagyon gyors én meg a sérüléseim miatt eléggé lelassultam, így nem nehéz a férfinak ismét meglepnie. Mikor átdob a vállán és a lábam közben lefogja, érzem a belém robbanó fájdalmat a reccsenéssel egyidejűleg. Talán „csak” a térdszallagok szakadhattak el, de a kín ettől még nem sokkal kevesebb, mintha eltört volna. Önkéntelenül is a fájó testrészhez görnyedek, és nem törődöm vele, hogy a kezemet közben kihúzza a zsebemből, persze közben elengedem a telefont, így azt egyelőre nem fedezi fel. Minden perc tiszta nyereség számomra és egyre közelebb a segítség és Viktor végzete.
Nem sokáig bírja ki, hogy nem élje ki még jobban szadista élvezeteit, így miközben tovább szapul, már bele is rúg az államba, hogy nagyot roppan és csak reménykedek, hogy nem törte el. Minden esetre az elharapott nyelvemből intenzíven folyik a vér.
Aztán már repülök is a közeli szobor felé, aztán neki csattanok és lecsordogálok rajta, feltépett ingem alatt a megszabdalt mellkasom is vérben úszik és már megint itt van! Ott vigyorog felettem és tovább gúnyolódik!
Az agyamban felrobban valami és már nagyon elegem van az állandó szövegeléséből, a kioktatásából, a lekicsinyléséből, ezért kihasználva, hogy a levegőben van, fájó lábamat feledve, mindkét lábam a hasamhoz húzom és mikor elég közel ér, páros lábbal rúgok bele, mindegy hol találom el, majd, ha sikerül arrébb taszítanom, igyekszem feltápászkodni és ököllel esem neki, megpróbálva jól megsorozni.

by **Victor Creed** on Szer. Feb. 22, 2012 2:15 pm

Lábát felhúzza, kemény talpa belefúródik a mellkasomba és még érinteni sem tudom a közeledő talajt, mert lerúg magáról és viszonylag messzire repülök. Erős... Ahhoz képest. Pár métert gurulok, aztán lassan elkezdek felállni. Hallom őt… megmozdul, ránehezedik a lábára, hónalja alatt a felsőjének anyaga összedörzsölődik és felém lendül, hogy megtámadjon. Nem törődöm vele, nagyban köpködöm a számba ment földet és füvet, egyáltalán nem érzem magamat fenyegetve… ugyan már… Egy emberről beszélünk! Most, hogy a kis mutatványa megszűnt, nem jobb, mint a többi zsaru. Sőt! Megfordulok, miközben az államra rátapadó falevelet húzom le, de az arcomba csapódó ökle hamarabb megoldja a dolgokat. Nem hagy időt, egyik ütése jön a másik után, én pedig lassan hátrálok a lendületétől. Na, ezt már szeretem! Végre düh és indulat! Harc és szenvedély! A vér lefolyik a szám sarkán, egészen az államig… Kissé berogyasztom a lábamat, mikor egy erőteljes, fentről lesújtó ütése szerencsésen betalál és a fejemet oldalra kapom. A térdébe rúgok vaktában, ami egy pillanatra megállítja. Szünet áll be az „ádáz” csatába. Felegyenesedem, visszafordulok felé és megtörlöm a számat. Ahogy kezemet elhúzom ajkaim előtt a vér elmosódik, de a megjelenő vigyorom tisztán látszik. Felkuncogok és élvezettel nézem az izzó szemét.

- Én jövök… - eresztem ki hirtelen a karmaimat és egy gyors csapással megvágom az alkarját. Felszisszen, amit további puszíttásra ösztönöz. Lehajolok, végigsöprök a földön, kezem közé veszek egy ágat és a lábfejébe állítom, majd még guggoló helyzetből állok fel, hogy egy lentről jövő ökölcsapással tegyem tönkre az állkapcsát. – Azt hiszem ideje befejezni ezt a gyerekes játékot – dörmögöm csak úgy mellékesen, mintha az előbbi ütései gyenge legyezgetések lettek volna. Az adrenalin elönt, tombol a vérem, megpattannak az izmaim... aztán a combjába mélyesztem a karmaimat és a húsba markolva rántom ki lábai alól a földet. – Ne most pihenj kölyök! – üvöltöm le a fejét és megragadom az arcát, majd a földhöz vágom… Egyszer… kétszer… háromszor… Úgy kell magamra parancsolnom, hogy elengedjem és ne törjem fel a koponyáját az egyik szobron. Nem, most még nem... Csak egy játék, nem szabad még megölnöm. Így hát visszafogom magamat és az oldalába lépve lehajolok a lábában lévő bothoz, hogy egy kegyetlen rántással kihúzzam, majd fölé állva megforgassam a kezemben a vérben fürdő ágat. Pár csepp az arcára esik, ahogy pörgetem.

- Játszunk egy játékot, rendben? A szabály az, hogy ha azt mondod "elég volt", abbahagyom... Bár nehéz lesz, megállni, de most az egyszer, megpróbálom... Nem akarom, hogy az első találkozásunk közben megdögölj.

by **Michael Bodwin** on Szer. Feb. 22, 2012 2:51 pm

Az adrenalin elönt, ütöm-vágom, rúgom, ahol érem, igyekszem a fájdalmasabb helyeket kiszemelni és nem hagyni neki időt, még egy lélegzetvételre sem.
Tudom, hogy iszonyúan erős és a képességem nélkül nem vagyok számára veszélyes ellenfél, de nem hagyhatom, hogy játszadozzon velem, az érzéseimmel, a családommal!
Azt is tudom, hogy az idő nekem dolgozik, és ezért mindent meg fogok próbálni, hogy itt tartsam, és ne menekülhessen el.
Újabb kemény ütést viszek be a fejére, mely ettől oldalra nyaklik, de most már ő sem hagyja válasz nélkül és a térdembe rúg, ami éles fájdalmat okoz és megállítja már lendülő öklömet és fájdalmasan felszisszenek, hiszen már így is sérült volt, de a düh egy időre felülírta a fájdalmat is, ami most kétszeresen nyillalt belém.
Ez a vadállat viszont csak kéjesen vigyorogva megtörölgeti véres száját, mintha csak valami jópofa játékot játszanánk! Elmebeteg! Tuti nem komplett és közveszélyes!
Gyors mozdulattal ugrik elém és már körmei végig is hasítják a jobb alkaromat, melyből heves vérzés indul meg, de még odakapni sem tudok, önkéntelen ütésem pedig célt téveszt, ahogy lehajol, majd borzalmas kín önt el, ahogy valami átlyukasztja a lábfejemet, jóformán a földhöz szegezve, de ahogy görcsösen görnyednék előre, már csattan is az ökle az államon, amitől hátracsapódik a fejem, és csak örülhetek, ha nem törte darabokra az állkapcsom.
Ha utána nem mélyesztené a combomba a karmait és rántaná ki a lábamat, akkor is összeesnék, mindenből kettőt látok és a karmai okozta tüzes fájdalom, már alig ér el a tudatomig.
Aztán a tudatom néha-néha kihagy, ahogy a fejemet a földhöz csapkodja és közben valamit a képembe ordít. Mikor abbahagyja és a lába az oldalamba mélyed, már nem is húzom össze magam. Minek, hiszen úgy is meghalok. De, úgy látszik még sem, mert a lábamból kihúzott hegyes fadarab által okozott kín, amit megforgat az arcom előtt, beterítve a saját véremmel, ismét magamhoz térít, így tiszta fejjel hallgathatom, milyen beteges játékot akar űzni velem.
- B@sszódj meg, te nyomorul vadállat! Lehet, hogy most engem megölsz, de megnehezítem a dolgodat és innen nem fogsz elmenni élve, erre a szavamat adom.
Nagyon reménykedem, hogy még kibírom addig, míg ideérnek a különleges osztagosok és szitát csinálnak ebből az állatból.
Sajnos a képességemnek kel még minimum 3 óra, hogy visszatérjen, arra nem számíthatok és lassan a testemre sem, de még egy hirtelen felüléssel meg próbálok én is belefejelni a térdébe, hogy legalább neki is fájjon.

by **Victor Creed** on Szer. Feb. 22, 2012 7:50 pm

Élvezettel figyelem a dühöngését és a fájdalmas mozdulatai csak olaj a tűzre. Enyje, ha így folytatja a végén nem bírom megállni és megölöm, olyan szépen áll minden fájdalmat. Idegesen felszisszenek, ahogy kemény feje koppan a térdemen és párat hátralépek, miközben kezemmel megdörzsölöm a lábamat. Szemem összeszűkül és komor arccal figyelem a férfit. Ez az idióta, még mindig nem fogta fel! Hogy lehet valaki ennyire…? De nem idegeskedek sokáig, hiszen most én vagyok előnyben… Bár… szinte mindig én vagyok. Újabb vigyorra húzódik a szám és a majdnem fél méteres botra erősebben rámarkolok.

- Ó, eszemben sincs téged megölni… még nem – kuncogok. – De sajnos nem hallottam a varázsszót. – csapom a botot a lábamhoz párszor, mint a lovas az ostorát. Az ülő férfi háta mögé lendülök, leguggolok hozzá, egyik kezemmel megfogom a torkát és a botot a gyomorszájához helyezem. Ez a művelet két másodperc alatt megvan, ráadásul a még félig kóválygó férfi nem ellenfél. Szorításom erős, az artériát kissé megnyomom a nyakánál, de nem eléggé, hogy elájuljon. – Bodwin én mindig elmegyek élve… - suttogom fenyegetően a fülébe. - Ez az első és legfontosabb szabály, jobb, ha hamar megtanulod. – nyomom hozzá a gyomrához a botot, hogy lassan néha-néha a tengelye körül megmozgatva a fegyveremet, elkezdjek egy gyönyörű vörös lyukat fúrni a hasába. Szerencséje van, hogy így talált... most a lassú kínzáshoz van kedvem.

Még nem tudom, hogy meddig fogom gyötörni. Percekig, órákig... napokig? Volt olyan, hogy egy kémet kellett vallatnom: összesen három hétig kellett kínoznom. No, tudom, hogy annál van hosszabb idő, gyönyörködve folytattam is volna, de hát mit csináljak, ha az ember megtörik, akkor megtörik... Viszont abban biztos vagyok, hogy nem fog belemenni a kis játékomba. Először nem, ahhoz túlságosan is tartja magát. Kitartóan, elcsigázottan, minden pillanatot kiélvezve kell az ilyet elpusztítani. És úgy látszik ehhez Michael tökéletes partner... Hmm, vajon mikor kezd el sikítani?

- Tudod Mikey, Jeremy sikolya felülmúlhatatlan... Kíváncsi vagyok, hogy ez családi vonás vagy egyedül ő volt ilyen gyenge...

by **Michael Bodwin** on Szer. Feb. 22, 2012 8:29 pm

Sokra nem mentem vele, hogy lefejeltem a térdét, jobbára csak az én fejem fájdult meg, de azért véres mosolyra húzódott a szám fájdalmas sziszegésére. Hiába tudtam, hogy jóformán azt csinálhat velem amit akar, azért elégtétellel töltött el a tudat, hogy egy pindurkát én is tudtam meglepetést okozni neki, én akit csak prédának tekintett.
Továbbra is húzza az idegeimet a baljós kuncogásaival, vad vicsorgásaival és a folyamatos gúnyolódásaival, mint most is, mikor a véres bottal, amit a lábamból rántott ki, közeledik felém, és már előre tudja, hogy nem fogom kimondani azt a szót! Nem fogom megadni neki ezt az örömet, annál én keményebb fából vagyok faragva.
Nem tudok utána fordulni mikor a hátam mögé guggol és a torkomnál fogva hátrahúz a mellkasához, majd a bot hegyét a gyomrom magasságában a hasamhoz szorítja és miközben be nem áll a szája a saját tömjénezésével, elkezdi befelé fúrni a testembe.
Kétségbeesetten kapaszkodom a kezébe és a botba, hogy megpróbáljam ezt megakadályozni. Mivel nem enged előre hajolni az erőkifejtés is nehezebb, lihegve küzdök, hogy ne tudja belém döfni azt az ágat, de érzem, hogy nem lesz hozzá elég erőm, de nem adom fel.
Aztán mikor megint Jeremyt kezdi el szapulni, ez újabb erőt ad zsibbadt és sérült karjaimnak. Fogcsikorgatva húzom egyre feljebb a kezét.
- Hagyd abba, te szörnyeteg! Jeremy kiváló és bátor ember volt, ne gyalázd állandóan. Biztos vagyok benne, hogy alaposan megizzasztott és ha lett volna valamilyen képessége, talán most te feküdnél holtan. – lihegem erőlködve.
Igazán nem tudok megmozdulni, mert egyrészt fogja a fejemet és karmai így is lyukakat vájnak a bőrömbe, másrészt a bot is csak pár milliméterre jár, hogy nagyobb sebet ejtsen rajtam, így nem nagyon fészkelődök, de még remegő kézzel kitartok.

by **Victor Creed** on Csüt. Feb. 23, 2012 7:51 pm

- Ugyan – mosolygok, mintha csak egy kisgyerekhez beszélnék – meg sem mozgatott rendesen. Még fel se eszméltem, máris ott feküdt holtan… - guggoló helyzetbe maradva térdelek bele a hátába, hogy az ívbe hajoljon és a csigolyák hatalmas feszülésnek legyenek kitéve. A fejét felemelem és úgy forgatom, hogy tökéletes rálátása legyen a hasára. Nem engedem, hogy elforduljon, ahhoz túlságosan is kegyetlen vagyok. Élvezkedve figyelem, ahogy a kezemhez kap és megpróbálja megakadályozni a fúrást… A csuklómat markoló kezében pedig érzek valamit, ami talán… erő lenne? Nem gyenge és ez még inkább megborzongat belül – hisz ez azt mutatja, nem lesz olyan könnyű elpusztítani. Nincs is szükségem a válaszára, már most tudom, hogy Jeremy-nél sokkal több szórakozást fog nekem nyújtani… Sokkal, de sokkal többet…

Szóval kínzás. Egy zsákmányt azzal lehet a legjobban pánikba ejteni, ha megmondom hogyan fogom megölni. Ősrégi bevált módszer, amit imádok alkalmazni… hiszen nem elég, hogy tudni fog ezek után minden mozzanatot és lelkileg is elkezd haldokolni… a fejében lévő végtelenített halálképről nem is beszélve… Felkuncogok és hozzálátok a puhításnak. Egyenlőre nem ölöm meg, ezért nem adok neki egy egész tervet... csak mesélek egy kedves történetet...

- Mit tudsz az akasztásokról Bodwin? Hmm? Mert ha nem sokat, akkor szívesen mesélek neked – kezdek bele vidáman. – Tehát, ott van a leggyorsabb mód, amikor olyan magasról ejtenek le, hogy a fejed az esés közben leszakad… Nem mondom, hogy szép halál, de gyors. Nagyon gyors. Aztán ott van, mikor a légcső záródik el, meg persze a nyakcsigolya szétzúzása sem semmi... De nekünk most egy másik féle halál kell. Ezek közül mindegyik hamar megvan, ám a lefejezés után a lehető leggyorsabb módszer az-az erek elzáródása – suttogom a fülébe és a hüvelykujjamat megmozgatom a nyakán, mintha csak masszíroznám. Jól kitapintom a nyaki verőerét és ráhelyezem az ujjamat. – Tudni kell, hogy az agyba nem jut vér és szinte másodpercek alatt beáll az öntudatlanság. Ez még nem is lenne baj, ez az egyik legjobb eset, ha felakasztanak – csettintek a nyelvemmel. – De az is lehet, hogy valamit másképp csinálunk és az agyba, nemhogy nem jut vér, hanem pont hogy túl sok kerül bele… A vérnyomás megnövekszik, a tested pedig automatikusan elkezdi lassítani a szívverésedet… egészen addig, amíg meg nem áll… Ám nekünk egyik sem kell – kuncogok fel sötéten. – Nehogy azt hidd, hogy ezek közül valamelyikkel megúszod… Most jön a legjobb rész – nyalom meg a kiszáradt számat és elhelyezkedem. – Találós kérdés... Mi történik akkor, ha az eret csak félig zárjuk el?... Bodwin? – kérdezem és ujjammal elkezdem nyomni a nyakát, egészen addig, amíg a szorítása nem enyhül a botot tartó kezemen. Mikor ez megvan, néha-néha felengedve, aztán ismét nyomást gyakorolva szabályozom ezt a félájult állapotot… Bár tudom, hogy néha-néha el fog ájulni, hamar megoldom ezt is. - Mikey, kezdődjön a játék… Légy jó és figyelj…

A bot elindul, összeráncolja a felsőjét, aztán egy horpadást csinál a puha bőrön és húson… Mozgatom, forgatom és lassan, de biztosan, elkezdem leszántani azon a kis helyen a bőrt… Aztán a mélyebb rétegeket. Nem nagy hely, ahol megsérül, de a fájdalom, amit okozni fogok ezzel, mindent megér.

by **Michael Bodwin** on Csüt. Feb. 23, 2012 8:37 pm

A hátam majd szét robban, ahogy teljes súlyával feszíti előre, miközben a nyakamat hátrafelé húzza. Hosszú karmai a bőrömbe mélyednek, de aztán érzem, ahogy kissé visszahúzódnak, amit egyelőre nem tudok mire vélni, de abban biztos vagyok, hogy valami aljas dolog előjele. Teljes erőbedobással küzdök, hogy elfordítsam a kezét és az engem fenyegető ágat, de közben nem tudok nem oda figyelni majd, hogy nem vidáman előadott történeteire, ahogy kéjes örömmel mesélget, részletezve a különböző akasztási és lefejezési technikákat és halálnemeket. Az erőkifejtés már kövér izzadság cseppeket indít meg a homlokomon és a hátamon, de nem adhatom fel! Ki kell tartanom, már, ha másért nem Jeremyért!
Nem tudom mit tervez ez a vadállat itt a hátam mögött, miközben a fülembe suttogja ezeket, de sejtem, hogy nem véletlenül hozza fel ezt a témát. Az ujjai szorosan kulcsolódnak a nyakamra és tisztán érzem, mikor kitapintja a nyaki verőeremet, hisz vérem erősen lüktet a fokozott igénybevételtől.
Mikor felteszi az utolsó kérdést, már hiába próbálok előredőlni, szabadulni, hogy ne tudja végrehajtani, nem vagyok képes egy centit sem mozdulni és már érzem, ahogy ujjai egy könnyed nyomással beváltják szavait. Pár másodperc múlva már elhomályosul a látásom és erőtlenné válnak a tagjaim, fokozatosan zsibbadok, már-már rám hullik a sötétség, mikor ismét élesen látom a környezetemet, a hangok értehetőbbé válnak, majd kezdődik minden előröl. Olyan vagyok, mint egy élőhalott, érzek és lélegzem, de nem vagyok képes semmi másra csak tehetetlen szemlélője vagyok az történéseknek. És pedig történnek dolgok! Elsőnek az, hogy láthatom, ahogy erőtlen kezeim elengedik az eddig szorosan markolt kezet és botot, ami szép lassan, mint egy életlen fúró, egyre beljebb hatol a hasfalamba. Először csak a ruhámon hatol át, majd a bőrömet hasítja fel, de nem áll meg, az a kegyetlen kéz csak erőlteti tovább és én érzem, hogy az először még csak perzselő fájdalom, hogyan hatalmasodik és lesz egyre nagyobb és nagyobb, ahogy egyre mélyebbre hatol a húsba az a fadarab. Már nem csak halk nyögések, hanem nyüszítés kezd feltörni bennem, összeszorított fogaim közül és arcomon végig folyik az első kín okozta könnycsepp.
Hol marad már az az erősítés! Biztos lehetek benne, hogy Kardfog itt nem fog megállni és a kín csak fokozódni fog. Vajon mennyit tudok még elviselni? Hol van a határ, mikor már megtörik egy ember, egészen pontosan én. Remélem ezt nem ez az állat fogja kideríteni!

by **Victor Creed** on Szomb. Feb. 25, 2012 1:33 am

Undorodva horkantok fel a kínlódásán. Kicsikar magából egy könnycseppet is, ami már igazán sok! Ilyen hamar megtört volna? Megcsóválom a fejemet és idegességemben, amiért nem tud normálisan tűrni, egy utolsó lökéssel vagy tíz centi mélyre beleállítom az ágat, nem finomkodva a lassú kínzással. Ha jól számítom a dolgokat, talán még a gyomrát is átszúrtam. Mindegy, hogy biztos legyek a dologban, még inkább elsüllyesztem. Pár másodpercig hagyom, hogy megcsodálja a művemet, aztán lassított mozdulattal húzom ki a sebből a botot, mint a pezsgősüvegből a dugót. Még cuppan is egyet, amire megrándul a szám sarka.

- Kapsz egy kis ajándékot tőlem, aztán folytatjuk – ígérem meg neki és egy erős ütést mérve a tarkójára, biztosítom, hogy ne meneküljön sehová. Mintha ezek után megpróbálná…. Remélem, azért nem ájul el, de ha mégis, akkor legyen! Nagyon nem érdekel… se az agya, se a gyomra épsége – egyszerűen hidegen hagy, ha ájuldozni van kedve. Bár… ha ezt „meg meri” tenni, a dühöm csak fokozódni fog. Felállok és körülnézek a fűben. Nem kell sokáig kutakodnom, hogy megtaláljam a földön árválkodó golyókat. A markomba veszek négyet és újra leguggolok Michael mellett, de most az oldalánál, hogy jól lásson engem is és azt, ahogy két ujjam közé csippentem az egyiket. Jól látszik rajta a vér, de már nem meleg. Túl sok idő telt el azóta, hogy kijött a testemtől. – Látod ezt Bodwin? – emelem fel a hideg fémet és megvizsgálom. – Egy apró kis golyó, ami megpecsételte a sorsod… Remélem élvezni fogod, hogy a lényed részévé válik – mondom gúnyos hangsúllyal, rászegezem a tekintetemet és fejjel lefelé oda állítom a vérző sebéhez a golyót, hogy egyenként, az összeset belenyomjam a gyomrába. Szépen, nem elkapkodva… Éhesen figyelem az arcát, hallgatom a nyüszítését... Enyje, Mikey, hát bírni kell ezt! Még el sem kezdtük...

És ha közben fészkelődni merne, leszorítom a torkánál.

- Emlékezetes lesz számodra ez az este… Megígérem – kuncogok és miután ha eseménytelenül folyik a golyók bepasszírozása a testébe, felállok és hagyom, hogy a fájdalom teljesen átjárja. Ha a gyomrába fúrtam, még egészen jól jár, hiszen a golyók sokkal nagyobb szenvedést okoznak máshol…

by **Michael Bodwin** on Szomb. Feb. 25, 2012 10:31 am

Aztán már nem finomkodik Kardfog, hanem egy erős mozdulattal belém állítja a botot, és én most felkiáltok a fájdalomtól. Lehet, hogy van olyan ember, aki ezt is hang nélkül tűrné, de az vagy eszméletlen, vagy halott. Nem éltem át még soha ilyen fájdalmat és még végig is nézhettem. És, ha ez még nem lett volna elég, most szép lassan kezdi kihúzni belőlem, hiába markolom a fadarabot, hogy megakadályozzam, vére kezeim közül kicsúszik és hátborzongató hangot adva hagyja el a testem.
Mielőtt még összegörnyednék embrió pózba, hogy enyhítsem a fájdalmat, egy erős ütés éri a tarkómat, amitől félájultan ernyedek el és dőlök hanyatt a földön.
Talán még meg is köszönhetném neki, hiszen kezdem elveszíteni a kontrollt a testem és a tudatom felett. Hol magamnál vagyok, hol nem, így csak töredékek jutnak el hozzám a szavaiból, érthetetlenné téve azokat.
Mikor megáll mellettem és újból leguggol hozzám, már összekaparom magam annyira, hogy a szemébe tudjak nézni, abban a kéjes élvezettel csillogó tekintetébe, és a golyó a kezében végre világossá teszi a közben tett megjegyzéseit, hogy mit is akar tenni, így az eddigi kínnal mit sem törődve próbálok arrébb mászni és kezemmel eltakarni a sebet, de az egyik mancsával keményen megragadja a torkomat és a földhöz szegez. Alig kapok levegőt és érzem, ahogy erőszakosan eltolja védekező kezemet és mialatt testem ide-oda dobálva kísérlem meg megakadályozni, érzem, hogy belém tuszkolja a saját kilőtt lövedékeimet.
Nem tudom, hogy a gondolat, hogy mit tesz, vagy a fájdalom volt erősebb, de ordítani tudtam volna, ami a nyakamat szorító keze miatt csak nyögésként hagyta el az ajkaimat. Talán a második golyó után el is ájultam, de sajnos nem tartott sokáig a jótékony sötétség, mert arra eszméltem, hogy kissé eltávolodik és a kín egyre fokozódik. Most, hogy már nem szorított le, görcsösen összegörnyedtem és egyik kezemmel a hasamat, másikkal a földet markolva némán, befelé üvöltöttem.
Azt hiszem, hogy tisztán érzékeltem, hogy még nem akar megölni, de abban sem voltam biztos, hogy túlélem. Komolyan felmerült bennem, hogy kimondom azt a szót, amire vár, csak hogy felgyógyulva és megerősödve levadászhassam. Ha, most meghalok, azzal semmit nem érek el és Jeremy halála is megbosszulatlan marad. Csak hát az a borzasztó férfiúi büszkeség! Még mindig reménykedtem, hogy mielőtt meg tudna törni, azelőtt meghallom a szirénákat.

by **Victor Creed** on Szomb. Feb. 25, 2012 11:46 am

Nem üvöltött, nem nyögött ki egy kérlelő szócskát sem. Ott állok felette és zsebre dugott kezekkel, oldalra hajtott fejjel figyelem a szenvedését. Mintha csak egy menthetetlen beteget néznék sajnálkozva… Kitartó egy féreg, az biztos! Egy pillanatig nem is tudom, mivel folytassam, teljesen lenyűgöz a felszálló vér illata, a hangos szuszogása, az izzadtsága és az a kín, ami az arcára van égetve. Tisztán látom a gyötrelmet rajta, a hold sápadttá teszi a már így is betegesen fehér arcát. A rosszullét kerülgeti és a többszöri eszméletvesztése is azt mutatja: nem bírja sokáig.

- Jaj, Bodwin – sóhajtok fel. – Mihez kezdjek most veled? – belemarok az oldalába, amitől a háta egy kissé kiegyenesedik, nem takarja annyira a testével a gyomrát. Fölé hajolok, egyik kezemmel megtámaszkodom a feje mellett, a másikkal pedig beletúrok az oldalába, egyre inkább közelítve a gerince felé… de nem, akármennyire akarom, nem teszek kárt semmi „létfontosságú” szervben. Csak a hús bánja, de azt nem kímélem. – Nagyon jó alanya vagy a kínzásoknak. Szokatlan egy zsarutól… Azok már sikítva üvöltenének kegyelemért, de te… - felhümmögök és egy hirtelen mozdulattal harapok a nyakába. Épphogy közelítem egymáshoz a fogsoraimat, mégis a bőr könnyedén megadja magát. Fogaim között érzem a torkát, az erőfeszítéstől lüktető testét. Amilyen gyorsan belemarok, olyan sietősen egyenesedem fel és rántom ki a nadrágjából az övet. Miközben a vérét ízlelgetem, a kezemre tekerem az öv végét. Egy lendületes mozdulattal fordítom a hasára. Egyrészt mert így még inkább kínozza a hasfalán ejtett seb, másrészt, nekem most a háta kell. A fenekére állok az egyik lábammal, hogy még véletlenül se tudjon megfordulni és miközben tépkedésekkel és szakításokkal hamar megcsupaszítom a hátát, azon gondolkozom, vajon ha most én nem ölöm meg, valamit összeszed-e ebben a mocskos földben…

- Most csak az alapokat vesszük át – dobom oda félvállról. Volt az akasztás és most jön a korbácsolás. Mindkettő barbár módszer és olyan mindennapi, hogy már szinte szégyen ezeket alkalmaznom. Kezem lendül és a bőröv nagyot csattan a hátán. Általában nem szoktam ilyen módszerekkel élni, de most ez nem is egy általános játék. Majd eljön annak is az ideje, mikor mindent a saját kezemmel és fogammal csinálok… De most még ez is elég lesz. Tartok tőle, hogy Bodwin nem bírna ki rosszabb dolgokat... A vércsíkok egyre jobban szaporodnak és a hosszanti sebeket újabbak keresztezik, egyre inkább megdolgozva a bőrt és a húst. Érdeklődve lesem a különös formákat, amik elkezdenek megjelenni a hátán, miközben lefolyó vérét a talaj éhesen szívja be. Várom a pillanatot, mikor végre mondd valamit, figyelmesen hallgatom, ha netán meg akarna szólalni... Mert ha igen nagy bánatomra abba kell hagynom. Csak érkezzen el a pillanat, mikor megtörik. Tartson tőlem, próbáljon menekülni a fájdalom elől! Reszkessen az ijedtségtől, hogy a következő találkozásunknál megcsillanjon a szemében a félelem és mielőtt támadnék, önként tűnjön el az utamból.

Sokkal jobban járna és akkor talán még egy dicséretet is ki tudnék erőszakolni magamból: Okos fiú...

by **Michael Bodwin** on Szomb. Feb. 25, 2012 1:25 pm

Akár mennyire is szenvedek, azt érzékelem, hogy ott áll felettem, és gondolom élvezi a művét. Szadista állat! De, nem sokáig élvezhetem a látszólagos nyugalmat, mert már folytatni akarja a játszadozást. Az oldalamba kap és ez önkéntelenül is kicsit kiegyenesít, ahogy az újabb fájdalom felé próbálok hajolni. Ahogy szaggatja az oldalamat még pár lelkesítő szóval is megkínál. Talán még büszke is lehetnék magamra, hogy milyen jó alanya vagyok a kínzásának, ha nem éppen azzal lennék elfoglalva, hogy beleharapjak a nyelvembe, hiszen az üvöltözést csak így kerülhetem el, de mikor hangját már a fülem mellett hallom és aztán fogai a nyakamba mélyednek, már nem bírom tovább és hangosan nyöszörögni kezdek. Próbálom a kezemmel eltolni magamtól, de erőtlen vagyok már a folyamatos fájdalmaktól és vérveszteségtől, meg sem tudom mozdítani. Most, talán most kéne kimondanom azt a szót, mielőtt kitépi a torkomat, vagy átharapja az ütőeremet, de mielőtt szóra nyílhatna a szám, abbahagyja és én most csak arra tudok gondolni, mi fog következni mikor kirántja a nadrágomból az övemet. Meg akar kötözni, hogy valami még brutálisabb dolgot csináljon, vagy fel akar akasztani! Mikor durva mozdulattal átfordít a hasamra, inkább a kötözésre tippelnék, ha ez járna az eszembe, de annyira belém hasít a kín, ahogy a sérült hasamra zökkenek, hogy kis híján újra elveszítem az eszméletemet, amit már nem is bánnék.
A fejem mellett a földbe markolok, hogy hangosan nem ordítozzak, ahogy még rám is nehezedik a lábával, majd morogva szaggatja le rólam, a már amúgy is cafatokban lógó dzsekit , inget, pólót, hogy pár másodperc múlva, meztelen felsőtesttel fekszem. Ha teljesen magamnál lennék biztos elöntene a rettegés újabb hulláma, hiszen most még csak nem is látom mit csinál és ez még félelmetesebb így. Aztán eljut hozzám a hangja is és már tudom mit fog csinálni, de arra nem tudok felkészülni, amit a kegyetlen ütések kiváltanak. Az első csapásokat még csak halk nyögéseim kísérik, de ahogy egyre jobban lemaródik a bőr a hátamról, úgy lesznek egyre elviselhetetlenebbek az újabb ütések, és Kardfog nem áll le, csak üt és üt és üt. Kezdem elveszíteni a kontrolt és már hangos kiáltások hagyják el a számat, aztán egy pillanatra talán, de el is ájulok. Legalább nem érzek semmit. Ó áldott sötétség! Azt hiszem nem bírom tovább!

by **Victor Creed** on Vas. Feb. 26, 2012 4:27 pm

Egy idő után elhalnak a kiáltásai és abbahagyom az ütlegelést. Helyette, egyik lábamat átvetem a testén és ráguggolok, miközben a vértől csöpögő övet a szájába vágom, mint egy zablát. Minkét kezemre rátekerem az öv végét és megrántom felfelé, hogy a gerince ismét ívbe feszüljön, a sebek összenyomódjanak, és az anyag beleszántson a szájába. Egészen addig emelem, amíg egy vonalban nem lesz a fejemmel. Odahajolok a füléhez és magam elé nézve suttogok a legkedvesebb barátomhoz.

- Bodwin, nem nagyon tudom, hogy akarsz elkapni, ha még ezt sem bírod. Ez még csak a kezdet. Még egészen visszafogom magamat, hát nem érzed?.. Ha? – rántom meg az övet. - Ennél sokkal rosszabb dolgok fognak jönni, ha továbbra is olyan álmokat dédelgetsz, mint hogy elkapsz… megölsz… vagy börtönbe juttatsz. Kicsi zsarukám – kuncogok fel sötéten. Igazi vadállatias élvezkedéssel és gyűlölettel. Szinte sugárzik belőlem a fenyegetés, amit eddig megpróbáltam visszafogni. De… egyre kevésbé megy… – Jól figyelj ide, mert nem szeretem ismételgetni magamat – már olyan közelről suttogok, hogy a szám a füléhez ér. – Még egy ilyen próbálkozás és a bordáidat fogom ledugni a torkodon. Majd belülről fogom átszúrni vele a tüdődet és nem könnyítem meg a fuldoklásodat… Semmi ehhez hasonló bevezetés, semmi kedveskedés. Nem leszek ilyen jó és szelíd, mint most. Megmondtam, hogy nem szeretem, ha kóstolgatnak, úgyhogy ha meglátom, hogy ismét a nyomomban vagy, azonnal elpusztítalak. Megértetted? – húzom még közelebb és egy pillanatig kitartom a fájdalmát. Aztán leszállok róla, hagyom, hogy előre essen... nem hagyok neki két másodpercnél többet és már felülről veszem a markomba a fejét, hogy hátrarántsam - a háta keményen csapódik a földre. Meg sem várom, hogy normálisan koppanjon, már el is töröm az egyik lábát.

- És igen – veszem a vértől csúszó övét és magam mellé emelem, mintha csak a mutatóujjamat emelném fel. – Ne próbálkozz többször a zsarukkal. Szerinted olyan hülye vagyok, hogy nem hallom őket? – utalok a szirénára, de ő még semmit hallhat a hangzavarból. A zsebébe nyúlok és meglesem mit rejteget előlem. Nem kell sok idő hozzá, megtalálom a mobilt. Ránézek a kijelzőre, aztán a fellesek rá és összemorzsolom a készüléket. – Rendben Bodwin, rendben. Ez volt az utolsó dolog, amit elnéztem neked… - Az övet félbehajtom és a lábfejében lévő lyukba fűzöm. – Ideje, hogy felakasszalak. Ha már beszéltünk róla, illik megmutatnod, mennyit jegyeztél meg belőle. Melyik fát szeretnéd, hmm? – nézek körbe. Rácsapok a térdeimre, felállok és az övnél fogva elkezdem magam után húzni. – Most az egyszer még megállok Mikey. Csak mondd, hogy elég volt – dobom oda neki, hátha képes még a fájdalmon kívül másra is figyelni.

by **Michael Bodwin** on Vas. Feb. 26, 2012 6:46 pm

Arra eszmélek fel, hogy valamit a számba tuszkol, és hamar rájövök, hogy a saját véremet érzem a számba erőltetett övemen, amit el is kezd felfelé húzni, így kénytelen vagyok felemelkedni és egyre jobban homorítani, hogy enyhítsek a számba nyilalló fájdalmon.
Már úgy érzem, hogy megpattan a gerincem és a lenyúzott hátam is enyhülésért sikolt, mikor végre megáll és a fülembe kezd suttogni.
Szavai csak homályosan jutnak el az agyamig, hiszen megkínzott testem már a végsőkig el van csigázva és tudatom folyamatosan az ájulással küzd. Ilyenkor tudom gyűlölni edzett testemet, hogy nem hagyja, hogy az eszméletlenség végre eluralkodjon és ne érezzem tovább, hogy mit művel ez a vadállat.
Persze, amit felfogok a mondanivalójából az sem érdekel, hiszen ha ezek után még életben maradok, nincs az a fenyegetés, az a szadista kínzás, ami visszatartana attól, hogy élete vagy akár az én életem végéig a nyomába lihegjek. Mondhat bármit, okozhat bármilyen fájdalmat és akarjon megtörni szavaival, ez nem fog menni, ha módom lesz rá levadászom és megölöm.
Mikor befejezi a monológját és a különböző halálnemek felsorolását, még ránt egy kicsit az övön, így már tényleg üvölteni tudnék, ha a tüdőmből ki tudnám préselni a levegőt, ami ebben a helyzetben nem igazán megy, így csak egy nyögésre futja. Mikor elenged megkönnyebbülve zuhanok előre és még időben fékezem le a kezemmel, hogy az arcom ne csapódjon a földbe, de nem vagyok olyan szerencsés, hogy ezután békén hagyna. Ó, nem! Azonnal megragad és visszafordít a hátamra, amire felordítok, hiszen jóformán nincs bőr rajta, és a durva becsapódás iszonyatosan fáj, de ez gyorsan eltörpül, mikor egy reccsenéssel eltöri a lábamat.
A hang bent akad a torkomon és ismét elájulok. Égető és elviselhetetlen kín ébreszt fel, amit a már egyszer átszúrt lábam felül érzékelek. A fejemben tompán lüktet valami, ami már nem enged több fájdalmat érezni, vagy már csak simán nem vagyok teljesen észnél.
Hallom a hangját, de reagálni nem tudok, csak érzem, ahogy a húsomba belemar valami éles és szaggató fájdalom, majd elindulok csúszva a füvön, ahogy rángat valahová.
Mintha valami szirénákról beszélt volna és aztán akasztásról. Végül felfogom, hogy mi történt az elmúlt pár percben és megrándulok, igyekszem a földbe valami kapaszkodót találni, hogy megállítsam. Tompa nyögés hagyja el a számat, ahogy rekedten, a számba gyűlő vértől fulladozva próbálok meg beszélni.
- Á…állj…meg – rám tör közben egy köhögési roham, mely megakadályoz a további beszédben. – ne…..nem…akarom….elég..
Nem tudom hallotta-e egyáltalán, vagy csak magamban beszélek, de talán képtelen leszek még egyszer kimondani.