Lombardi's Pizza

Félredöntött fejjel hallgatom a mondandóját, miközben a szám sarkában egy halvány, kedves mosoly bujkál, ahogy figyelem a mozdulatait és az apró hajsöprését. Igazán szórakoztató lánynak tűnik és még engem is meglep a felismerés, hogy de régen nem éreztem magamat fenyegetve. Hiába, a nyomás, ami a mutánsokra nehezedik, ráadásul a munkámból adódó veszélyes helyzetek, amikbe belekeveredek… rendben, ezt most egy zsaru is mondhatta volna – húzom el a számat a gondolatra. És én nem vagyok zsaru… Már csak az kéne!

- Mindig egyedül? Nem hiszem el, hogy a barátod nem visz el éttermekbe soha. Mert azt feltételezni sem merem, hogy nincs barátod – nézek rá jelentőségteljesen, majd a kérdésére válaszolva folytatom. – Ezért is kell figyelnem, hogy időben leléphessek, mielőtt megjelenik. Ugyanis én igen is egy vadítóan szép hölggyel üldögélek itt… És nem akarom, hogy megverjem, mikor rájön, hogy elraboltalak - tartok egy kis szünetet, miután az összes szót olyan természetességgel ejtem ki, hogy még egy csepp cukormáz sem érződik benne. Ez az igazság és egyszerűen erről nem tudok és nem is akarok hazudni neki. - Értem – bólintok alig láthatóan és intek a pincérnek. – Hidd el, megértem, nekem is vannak hosszú napjaim, de attól még kár lenne nem élvezni ezt a gyönyörű estét – intek a villám tarkította ég felé és ha hitetlenkedne, mint a legtöbb ember, aki utálja az esőt, csak szélesebb lesz a mosolyom, miközben gondolatban megrántom a vállamat… Hisz, miért is ne?... Ha már itt vagyunk…

- Uram? – kérdezi a pincér, mire felpillantok rá, majd vissza Tess-re.

- Szeretnék rendelni a legjobb borukból. Már, ha nem veszed tolakodásnak… - teszem hozzá és ha nem állít meg, folytatom. - Milyet szeretsz? – kíváncsiskodom, de ha nem mondd rá semmit, akkor száraz fehéret rendelek. Miközben a pincér felhümmög, hogy megértette és biztosít róla, hogy mindjárt hozza, bocsánatkérően nézek a lányra és hátradőlök. Miután a pingvin ismét megjelenik és önt mindkettőnknek, halkan megköszönöm, megmozgatom a poharat, hogy feltörjön a bor illata, majd a lány pohara felé emelem, hogy összekoccintsuk. - A magányos vacsorázásokra – szólalok meg halálosan komoly arcot vágva, miközben azon gondolkozom, hogy mikor mehetett el a józan eszem… Lássuk csak… mikor hajnalban átrepültem a fél várost, mert gyorsabb volt, mint a taxi? Mikor délelőtt 11-kor kiraboltam egy bankot vagy mikor majdnem elkaptak a megbízóim, mikor kiderült, hogy dupla árat kérek a munkáért? Esetleg most, mikor egy alig pár perce ismert gyönyörű lány társaságában ülök egy pizzázóban, bort iszogatva, egy rakás lopott holmival a táskámban?... Hmm…

- Szólj, ha végeztél és utána, ha nem érzed maga fáradtnak... - nem fejezem, be. Nyelek egyet, majd alig hallhatóan felsóhajtok és lerakom a poharat. - Tehát, utána, nem akarlak tovább zavarni - javítom ki magamat.

- Hmm… - húzom össze a szememet, játszva a nagyon komoly embert, majd egy kortyot lenyelve felelek. Tekintetemet a lány várakozó arcán hagyom, valahogy sokkal vidámabb leszek tőle… Furcsa… Tibu, Tibu, talán túl rég voltál normális társasában? – Eddig terveztem, de ha nincs pasi, nem kell senki elől menekülni. Szóval maradunk a B tervnél: Evés, ivás, aztán akár tetszik, akár nem – mosolyodom el és közelebb hajolva, bizalmasan suttogom – kimegyünk oda. – És mintha csak valaki büntetne, a fejemben ismét megszólalnak egy pillanatra a szirénák. Figyelmeztetnek, hogy ki vagyok és hogy nem kellene egy rendes lány közelében maradnom sokáig. – Bár el tudtam volna képzelni egy kellemesebb helyet is egy pizzériánál. Valahogy a bor és a mustáros, kajamaradékos terítő nem illik össze… - gondolkozom félhangosan, majd a piruló arcát és élénk tekintetét figyelem. Aranyos lány, állapítom meg elégedetten, hogy végre nem az a búskomorság ül az arcán.

Ahogy hátradőlök és érzem a kezemre vándorló apró, meleg ujjakat, egy pillanatig nem történik semmi, majd kellemes, enyhe melegség jár át. Csak lenézek a csuklójára, majd a szám sarka felfelé rándul a szavai hallatán. Pillantásomat visszavezetem a szemeibe és szólásra nyitom a szám, de egy hangot sincs időm kinyögni. Most, meg mi a…? A szék megmozdul, feláll én pedig a mai nap folyamán először nem tudok maszkot varázsolni az arcomra. Kikerekedett szemekkel, megdöbbenve nézek Tess-re, ujjvégemmel megérintem az arcomat, ahol az előbb a puha ajka hozzáért... Remek! Kiált fel bennem egy bizonytalan hang és teljesen megfeledkezek arról, hogy ezt cinikusan szoktam használni.

- Lehet, hogy többször kellene idejárnom? – teszem fel a kérdést magamnak, majd mikor megszólal a döbbenetem átváltozik. Jólesően felkacagok és jó pár másodpercig nem tudom abbahagyni. Ez, egyszerűen hihetetlen! – Miért kellene haragudnom? Hogy egy kedves, aranyos lány arcon csókolt? Vagy, mert ilyen kellemes társaság?… Nos, ha így állunk… - szinte reflexszerűen vonom a tenyerembe Tess kezét és szememet le sem veszem fehér bőréről. Hüvelykujjammal szórakozottan kezdek el apró köröket rajzolni rá, majd gonoszan elmosolyodom, miközben élvezem a kezének melegét. – Akkor nagyon dühös vagyok. Sőt… - hagyom a levegőben a befejezést és végignézek vörös arcán. Ilyen bolondos lánnyal sem találkoztam jó rég, de, valahol mélyen érzem, hogy talán pont ez kellett nekem... És még én hittem az előbb, hogy a normális társaság kell nekem!... Telik az idő a bor lassan fogy, de az étel annál gyorsabban. Az utolsó falatok gyorsan pusztulnak el és mikor úgy látom, készen van, úriemberhez méltóan előveszem a lopott pénzt és azzal fizetem ki mindkettőnk vacsoráját. Hát, nem férfias gesztus? Ha ellenkezni akarna csak megrázom a fejemet és közlöm Tess-el, hogy meghívtam, végül felállok.

- Nos, Tess… - váltok kimért modorra, ízlelgetve a nevét, miközben a kijárat felé indulok. – Volna kedve egy sétára? Ígérem, a villámoktól nem kell félnie… nagyon - mosolygok felé mindent tudóan és ha belemegy a dologba, út közben az egyik szék támlájára akasztott esernyő végét a lábfejemmel felpöckölöm a kezembe (természetesen megpróbálom nem Tess orra előtt csinálni... mondjuk azt, hogy eddig is nálam volt) és mint, aki jól végezte dolgát, lépek ki a szabadba.

Ahogy beleegyezik, kedvesen elmosolyodom és már-már mohó csodálattal vizsgálom mosolygós arcát. Sok lánnyal találkoztam már. Nem sokkal volt igazán közeli kapcsolatom, de azok közül azért mégis akadt számos, akikről többféle lánytípust is ki tudtam alakítani saját magamban... Rendben, osztályoztam. Akaratos, szexi, makacs, kedves, simulékony, buta… De az agyamban visszapörgetett elfuserált randik, üzletkötések, direktbe menő csábítások, egy éjszakás kalandok közül egyik sem volt ennyire… ártatlan. Bár, be kell vallanom nem voltam nagy követője a hirtelen jött, hirtelen ment kapcsolatoknak. És miközben tekintetemmel iszom az arcának minden szegletét, akaratlanul is mosolygok. Nem tudom min. De egy idő után nem is érdekel.

- Ugyan… csak szerencsém volt – válaszolom és pár elnyújtott pillanatig még nézem az előttem álló lányt. Egy lassú lépéssel közelebb állok hozzá, kinyitom az ernyőt és a fejünk fölé emelem. – És azt is a szerencsének köszönhetem, hogy veled összefutottam – szökik ki a számon, mielőtt még meggondolhatnám magam, de még azt sem engedem, hogy válaszoljon. Nem, egy ekkora nyálas valamire, soha! Megköszörülöm a torkomat, majd a járda egyik felére mutatok, ezzel jelezve, hogy talán indulhatnánk. – Mesélj egy kicsit magadról! – kérem meg egy idő után, miközben az esőcseppek keményen csapódnak a földre, szüntelen zenét biztosítva körülöttünk. A villámok, amiktől a lány annyira tartott pont velünk szemben a távolban villantak fel, hogy világosságot lopjanak a már igen sötétté varázsolt éjszakának. Majd következett az imádott dörgés, amibe még a gyomrom is beleremegett. Ha látnám rajta, hogy feszeng emiatt, bátorítóan megsimogatom a hátát és bár gyengéden, de határozottan terelgetem. Kíváncsi vagyok mindenre, így ha bármibe belekezd, érdeklődve hallgatom, legyen az a magánélete, a munkája vagy a hobbijai.

Nem tudom mennyi ideje mehetünk, de hirtelen megtorpanok és az előttem viaskodó két alak sziluettjére esik a pillantásom. Az esőfüggöny eltakarja őket és a hangok is csak daraboknak jutnak el hozzánk, akik úgy tizenöt méterrel távolabb állnak tőlünk, de az kifejezetten látszik, ahogy harcolnak. Valami miatt... vagy valaki miatt. Az egyik talán egy nő lehet, a másik meg…

- Maradj itt! – kérem és egy bocsánatkérő, mégis sürgető pillantás után kilépek a lopott esernyő alól, otthagyva a lányt és a táskámat. Nem érdekel a fejemre záporozó eső, még kevésbé, hogy nehezen lehet haladni a csúszós betonon.

- Hagyjon!... Segíts… Ne! – hallatszik egyre határozottabban a nő hangja és mire odaérek a sejtésem beigazolódik.

- Hé, bunkókám! – vakkantom a férfi felé, aki az egyik kezében egy kést a másikban a nő csuklóját szorongatja. Nem várok semmire, mikor megszólalok már a közvetlen közelében vagyok és az utolsó pár métert futva tettem meg, hogy minél nagyobb legyen a meglepődöttsége. A hangomra felkapja a fejét, amit rögtön egy jobb egyenessel üdvözlök. Érzem, ahogy a csontja keményen a bütykeimnek ütközik és hogy ezt bizony meg fogom érezni még holnap is, de az utca nem arra nevelt, hogy a fájdalom miatt abbahagyjam, amit elkezdek. Még két-három erősebb ütés és elvágódva végzi az úton. A kés kiesik a kezéből, miközben megrázza a fejét. Felnéz rám, a szeme összeszűkül, majd valamit érthetetlenül sziszeg a hiányos fogai között. A kés után kutakodik sebesen. Egészen addig, amíg be nem vetem a képességemet, előhívva a "félsz"-et belőle. Kikerekedett szemekkel néz ismét rám, majd megremeg a szája és ültében kezd el hátrálni. Szinte egészen az út túloldaláig csúszik, mikor végre feláll, megfordul és elszalad. Szerencséjére nem jött egy autó sem… Nem érezném magamat túl boldognak, ha a lelkemen száradna egy újabb gyilkosság. Kifújom a levegőt és ezzel egy időben a „félelem” megszűnik körülöttünk. A nőhöz fordulok és pár hálás köszöngetése és néhány aggódó kérdésem után elválnak útjaink. Azért még egyszer furcsa, ám hálás tekintettel felém pillant, majd megszaporázza lépteit.

Miután vége a kis jelenetnek összeszorított szájjal párszor behajlítom a kezeimet. Basszus, hogy kell nekem mindig megtalálni az ilyen idiótákat! Visszamegyek Tess-hez és bebújva az ernyő alá kérdőn ránézek.

- Ugye te jól vagy? – kérdezem. Már csak az kéne, hogy az előbbi kis jelenet elriassza. Ám, ahogy felteszem a kérdést a mellettünk elzúgó autó megajándékoz minket több liter vízzel. Reflexszerűen húzom be a nyakam, ahogy a jéghideg esővíz befolyik a kabátom alá, végigcsurog a bőrömön és a tollaimon. Majd kinyitom az egyik szememet és mikor meglátom az ázott lányt, felkacagok.

Valahogy nem érzem azt, hogy többet tudtam volna meg róla, mikor tőmondatokban válaszolt. Sőt. Persze megértem, ha nem akar sok mindent megosztani egy „vadidegennel”, de valamiért a zsigereimben mégis azt érzem, hogy direkt hallgat. Az érzelemmentes hangjából és az arcából legalábbis erre következtetek. Egy ideig még elgondolkozva figyelem a vonásait, hátha leolvashatok róla valamit, esetleg folytatja a mondandóját – aztán, mikor a másodpercek egyre inkább elnyúlnak, felhümmögök. Csakhogy tudja figyeltem és nem aludtam be útközben, de mielőtt még tovább faggathatnám, megtörténik a kis… köh… incidens. Hát, mit ne mondjak, sosem voltam A Nagy Harcos… Ha szükséges verekszem és pont. Tudok tűrni, nem nyavalygok, nem hátrálok meg. De ettől függetlenül az-az idegesítő kis bizsergés az öklömön csak nem akar elmúlni. Természetesen most aggódhatnék a kezeim miatt, mint a hegedűművészek, hogy jaj, mi lesz, ha eltörnek és soha a büdös életben nem tudok újra játszani… mármint lopni. De úgy hiszem, valahogy túlélem a dolgot.

Tess kérdésére azonban nem tudok válaszolni. Hiába, a röhögő roham olyannyira elkap, főleg akkor, mikor a döbbent arcát és kikerekedett szemét is meglátom. Komolyan mondom, mint egy bőrig ázott kiscica! Aztán, mikor elindul, megrázom a fejemet, mielőtt megtorolná rajtam a dolgot. Ó, ugyan, dehogy rajta! Hogy őt nevetném ki? Hova gondol? Két apró lépéssel hátrébb megyek, miközben szerencsére sikerül annyira visszafognom magam, hogy csak félhangosan kuncogjak tovább. De megérezve Tess kezeit a hátamon, megfeszülök és döbbenetemben még nevetni is elfelejtek. Döbbent csend áll be közénk és tudom, hogy elszúrtam a dolgot. Nagyon jól tudom, hogy a kabát alatt érezni lehet a szárnyamat. Puhább, beljebb lehet nyomni egészen a hátamig, ha nem ütközik az ember szárnycsontba vagy izomba, ami visszatartja a szárnyamhoz közel eső tollakat. Nem fog kemény lapockát vagy gerincet tapintani. Nincs akkora szerencsém. Rájövök, hogy itt befejeződik az egész, boldog és felhőtlen (értem én, hogy esik) este, amit a lánnyal töltöttem. És én még azt hittem, hogy akár egy percig is normálisnak érezhetem magam! Ostoba vagyok. Nem, nem is ostoba, egyszerűen csak egy mutáns. Lenézek a mellkasomhoz érő arcára és ha látom rajta az értetlenkedést, akkor halványan, beletörődötten elmosolyodom, majd felemelem az egyik kezemet és végigsimítok az álla vonalán, egészen a fülcimpájáig.

- Azt hiszem ennek itt a vége – szólalok meg, miközben egyik kezemmel a karját finoman lefejtem magamról a másikkal pedig tarkójáért nyúlok és lassan magamhoz húzom egy pillanatra, hogy megcsókoljam a homlokát. – Köszönöm a gyönyörű estét – suttogom neki mosolyogva, elrejtve a csalódottságomat és, hogy mennyire szívesen arcon köpném magamat a hibám miatt. – Nagyon élveztem a társaságodat. – Egy kicsit ellépek tőle, majd végignézek rajta, hogy emlékezzek rá. Mindenre. Tudom, tudom – érzelgős. De régen éreztem magamat ilyen jól, talán ez tette ezt velem. Az ernyőt felé nyújtom. – Bár nem tudom, hogy ezek után mekkora szükséged lesz rá. – rántom meg a vállamat, bocsánatkérően elmosolyodom és várom, hogy elvegye.

Nem ringatom olyan kis pitiáner álmokba magamat, hogy ha igazából ismerne, nem undorodna meg tőlem. Persze, minden nő álma egy mutáns, akikről az embernek a terrorizmus, a kitaszítottság és a veszély jut eszébe. Vagy ezeknek a változata. Hiába, a média alapos munkát végzett, hogy az előítéletek jó mélyen burjánozhassanak az emberek elméjében. Nem, nem… Ráadásul Tess sem érdemelné meg, hogy elrontsam az egészet. Ez így még pont elég szép és jó, hogy abba lehessen hagyni. Legalább jó emlék válik belőle. Egy gyönyörű, elragadó lány, aki miatt pár órára megfeledkezhettem mindenről. Remek… Ezt is kipipálhatom a listámon.

hangulatzene ^^



Számíthattam volna rá, hogy nem hagyja annyiban a dolgot és ez bosszantott. Miért nem lehet egyszerűen és gyorsan vége? De a szemeibe nézve, egyszerűen nem bírtam ellenállni annak, hogy maradjak. A hangja, a kérése… Nem lett volna könnyebb, ha hátat fordítok és mondjuk… nem olyannyira lovagiasan, de elfutok?! Rendben, eléggé nevetséges lenne, ráadásul ezt a tekintetet nem lehet nem inni egyre jobban és jobban. Muszáj figyelnem az arcát, azt, ahogy az esőcseppek lefolynak az álláig, utat rajzolnak a bőrén és tincsekbe tapasztják a haját. Egy szó jut eszembe, mikor a beállt csend közben felém lép: gyönyörű. Akaratlanul megremegek, mikor megérzem kecses ujjait a karomon egyre feljebb és feljebb vándorolni és az-az érzés, ami elkap valami isteni. Még sem annyira csodálatos, amikor megcsókol. Valahogy számíthattam volna erre is… És nem bánom. Legszívesebben elégedetten felsóhajtanék, de helyette tenyeremet az arcára teszem, végigsimítok a tökéletes bőrön, az arccsontján, a fülén, végül beletúrom ujjaimat a hajába és még közelebb húzom. Becsukom a szememet. Abban az egy pillanatban annyi mindent akarok. Elsősorban érezni ezt a törékeny kis tündért a közelemben. Hallani a szívverését, a lélegzetét, érezni az ajkait. Nem tudom hogy csinálja, de megnyugtat a jelenléte és a hirtelen jött, kétségbeesett csókja pedig felmelegít. Megbizserget… Basszus, mikor éreztem, hogy élek? Hogy ennyire élek?! Apró mozdulatokkal simogatom a fejbőrét, néha levándorolok a tarkójára, belemarkolok a hajába és ha lehet még jobban magamhoz húzom. Élvezem az ajkát, amivel lassú játékot kezdek el, gyengéden kóstolgatom, elcsigázott mozdulatokkal, hogy minden szívdobbanásnyi időt kiélvezzek, miközben egyre jobban feltüzel. Jézus! Egy csók miatt! Mit tud ez a lány? Szárnyam is megmozdul, együtt mozog mindenemmel a meglepődöttség miatt, de nem érdekel.

Szükségem van rá… Ebben a másodpercben, majd a következőben és a következőben... nem tudom meddig akarom a közelségét, de most, biztosan. Ahogy ott állunk az esőben, a kihalt járda közepén, a szürke felhők felett, másik kezemmel elengedem az esernyőt (ami tompán koppan a földön) és már emelném a derekához, hogy megöleljem ezt a gyönyörűséget, de ekkor eltávolodik és megszólal. Nem nézek a kezemre, egyszerűen nem érdekel. Ugyan, kit érdekelne, mikor egy ilyen tünemény van előtte? Homlokomat a homlokához támasztom és nem engedem, hogy eltávolodjon. Úgy érzem minden úgy tökéletes, ahogy most van. Nem engedem el. Nem fogom megtenni. Ahhoz túlságosan élvezem a közelségét. Szemem még mindig csukva van és az édes, félénk szájának ízére gondolok, mikor aprót bólintok. Az előbbi vonakodásomat úgy oszlatja el ez a csók, olyan könnyedén, hogy most legszívesebben gúnyosan felkacagnék a saját hülyeségemen.

- Rendben… - egyezem bele fojtott hangon és komolyan kezdem szánni magamat. Hogy lehet ilyen hatással rám egy csók? Persze nem bánom… Miért is bánnám, amikor még nem tud semmit arról, hogy mutáns vagyok? Na, én is tudom hogy lehet kerülni a konfliktusokat...

Megadóan követem Tess-t és egyáltalán nem zavar, ahogy maga után húz. Némán sétálok mellette, néha-néha ránézek és keze szinte elveszik a tenyeremben, ahogy körbefogom az ujjait. Finom. Eddig mindene finom volt és bűbájos. Én a legtöbbször távolságtartó mutáns vagyok. Nem szeretem, ha rést találnak a körém épített falon, hiszen a munkám és a mutáns mivoltom miatt állandóan figyelnem kell. Vagy a megbízóimra, az elégedetlenkedő ügyfelekre, a rám küldött ostoba pojácákra… az utóbbiakat olyan könnyű kijátszani, de ez még nem jelenti azt, hogy elengedhetem magam. Főleg akkor, ha a bátyám gyilkosa után kutatok… Ki tudja milyen mély vizeket zavarok meg. Ki tudja milyen nagyhal lapul a felszín alatt. Egy szó, mint száz… Sosem voltam a gyors kalandok híve. A már paranoiának beillő feszültség és bizalmatlanság még most is elkísért.

A házat meglátva egy kérdés fogalmazódik meg bennem. Rendben paranoia, üdv itthon! Készségesen hajolok lejjebb, hogy elérjem a lány száját és finoman csókolom meg a selymes ajkait. Bár az érintése nyomán kellemes melegség fut végig a testemen tekintetemmel még mindig a hatalmas házat figyelem.

- Tess – lehelem ki a nevét közvetlen a fülébe, miközben lassan az arcára vezetem a tekintetemet és szórakozottan végigsimítok a nyakán. Érződik a hangomon a gyanakvás. – Biztos, hogy nincs egy baltás gyilkos barátod, aki az ajtó mögött vár minket? Úgy értem… Ez a ház óriásinak tűnik egy fiatal lány számára – magyarázom és szorgosan lépdelek mellette. Nos, ha mégis igazam van, még akkor is megéri követni ezt a tündért.

- Valakiről megfeledkeztél – kacagok fel az állításán, miután beérünk, majd a derekára fonom a karomat, miközben ő a hajammal játszik és végignézek a szintén csuromvizes lányon. – De azért nagyon remélem nem vagy cukorból. Kár lenne, ha elolvadnál, amíg távol vagy – suttogom még neki szórakozva és végül mégis csak rászánom magamat, hogy elengedjem. Az igaz, hogy nem várat sokáig, de legalább van időm közbenézni. Megnézni a fényképeket, a könyvespolcot és a visszafogottan, mégis elegánsan berendezett szobát. Majd mikor meghallom a lépteit, gyorsan huppanok le a kanapé karfájára, mintha egy kisgyereket kaptak volna rajta valami csínytevésen. A legártatlanabb mosolyomat villantva felé nézem, ahogy leül, az apró kezei közé veszi az enyémet és elkezd rajta szöszmötölni. Mikor a fertőtlenítőt ráteszi az amúgy eléggé elhanyagolható sebre, kezdenek bennem megdőlni a sztereotípiákkal szembeni ellenszenveim. „Egy férfi soha nem mutat fájdalmat, még halálos seb esetén sem, de mindig felszisszen, amikor egy nő megvizsgálja a testén lévő bibit.” Miért nem mondták, hogy ez ennyire csíp?! A másik kezem ökölbe szorul, de azért nem annyira vészes a dolog, hogy jajongva felálljak és körbetáncoljam a házat. Már csak az kéne…

- Talán… - bólintok. - De ahogy az embereket ismerem, holnapra már nem is fog emlékezni rá – rántom meg a vállamat. – Általában nem szoktam beleavatkozni a dolgaikba. Mindenki boldogul valahogy. – Pár másodperc szünetet tartok, miközben gyönyörködök a lányban. Igen, ez a póló sokkal jobban tetszik. Öhm… Ráadásul a kivágása sem elhanyagolható. Megköszörülöm a torkomat, majd elhúzom a kezemet, de csak azért, hogy felemeljem az állánál és megcsókoljam. A dolgok után, nem nagyon tudom, hogy képes leszek-e ennyivel beérni. A kis elsősegély dobozkát kiveszem az öléből és jobban előrehajolva, folytatva a csókot, a dohányzóasztalra rakom. De mikor már félig rajta fekszem, elválok tőle és ismét végignézek rajta. Összehúzom a szemöldökömet, mert a látvány aggasztó. Valami mintha…

- Olyan sápadtnak tűnsz… Biztos, hogy jól vagy?

Láttam az arcán a változást, hiszen ennél közelebb már nem is lehettem volna hozzá. Könnyedén ki lehetett olvasni a tekintetéből azt a hirtelen jött feleszmélést és az arcizmai mikro-rándulásai is elárulták, hogy ezt nem kellett volna megkérdeznem. Az pedig, hogy miután kiszabadult és háttal válaszolt nekem még inkább gyanúsabbá teszi a dolgot. Elgondolkozva figyeltem az ügyködését, ahogy szinte az egész szobát bejárva tett-vett, de még véletlenül sem nézett felém. Mozdulatai arról árulkodtak, mintha nagyon el lenne foglalva, de közben mégis olyan… gyenge volt. Erőtlen… A reszketeg sóhaja pedig már csak hab az eléggé keserű tortán. Mégsem tettem semmit. Nem, egyenlőre nem. Tartottam tőle, hogy a kérdezősködésemmel mindent elrontanék. És itt kellene elgondolkoznom azon, hogy ugyan, engem mit érdekel egy alig pár órája ismert lány lelkivilága? Pontos választ én sem tudtam volna erre a kérdésre adni… egyszerűen olyan mélyről tört fel ez az érzés, mintha már évek óta ismerném és védeni akarnám a… Na, de mitől is?... Azt hiszem kezdtem megbolondulni - ha már nem bolondultam meg. Lehet, hogy elloptam valami elátkozott nyakláncot?

Mikor ismét a kezemmel kezdett bajlódni, még mindig némán ültem. Figyeltem a szorgos ujjait, a hófehér bőrét és vörös ajkait. Akartam őt. Egyre jobban. Újra nyeltem egyet, de mikor belecsókolt a tenyerembe éreztem, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem fogom kibírni nélküle. Már az sem érdekelt, hogy direkt úgy ültem, hogy rálássak az összes ablakra, a lépcsőre és az ajtóra. Hátha csapda, hátha egy újabb csali… De ezt a gondterhelt, törékeny porcelánbabát látva minden ostoba bizalmatlanságom megszűnt. Hangtalanul felálltam, pár lépéssel mögé léptem. Egyik kezemet az oldalától lassan lapos hasára, majd a másik oldalára csúsztattam, közelebb húztam a mellkasomhoz és beszívtam az esős illatát. Ha ellenkezett volna közben, azonnal abbahagytam. Nem akartam magamra haragítani, de… Ettől függetlenül nem bírtam ellenállni neki. Kisöpörtem a nyakából a haját, majd finoman megcsókoltam a vállát, majd egyre beljebb és beljebb, élvezettel haladva a nyakhajlatába, majd onnan fel, egészen, amíg meg nem éreztem az állkapcsát. Élveztem, ahogy a szám alatt lüktetett egy ér, megbabonázó volt a forró, puha nyaka... Talán túlságosan is forró. Bár a homlokomat összeráncoltam, mégis magamban tartottam a kérdésemet.

- Mondd, hogy nem akarsz elküldeni… - suttogtam bele a füle mögötti kis gödröcskébe. Az egyik kezem elindult felfele a hasán, követve vékony vonalait, átkúszva a domborulatai között, érintve a kulcscsontját felvándorolva a hattyúnyakán, egészen az álláig, ahol finoman oldalra hajtottam a fejét, hogy még jobban hozzáférjek a nyakához és újabb csókokkal halmozzam el… Persze, ha közben nem állított le. Nem mondom azt, hogy nem éreznék csalódottságot, de ha akarta volna, bármikor leállíthatott volna. Nem voltam az a fajta férfi, aki rákényszeríti magát másra. Másik kezemmel megtámasztottam a vállánál, majd a póló pántjára tévedt az egyik ujjam és annak vonalán kezdtem el cirógatni a hamvas bőrt. Nem tudtam mit akarna, de ha nem ellenkezett, egy idő után magam felé fordítottam, megkerestem az ajkait és miközben egyre türelmetlenebbül faltam, a térdhajlatába csúsztattam az alkarom, hogy felkapjam és elinduljak megkeresni a hálószobát.

- Nem lesz semmi baj – mondtam és a szemébe néztem. Nem tudtam miért rémült meg az előbb ennyire. Nem tudtam mi lehetett a baj. Egy biztos: nem akartam még egyszer az arcán látni azt a reménytelen kétségbeesettséget. Ezen az éjszakán biztos nem, a reggellel meg ráértünk később foglalkozni.

Szóval „nem akarlak elküldeni”, ismétlem magamban elégedetten. Az jó. Sőt, egyenesen remek. Mert, ahogy reagál minden egyes mozdulatomra már ha akartam volna se bírtam volna itt hagyni. Képtelen vagyok betelni puha ajkaival, a sóhajtozásaira és apró nyögéseire pedig igen határozottan kezd el alul mozgolódni valami. Szinte vakon lépkedek fel az emeletre és az első kettő téves ajtó után, amik mögé csak egy pillantást vetek, végre megtalálom a hálót. Már kezdtem kétségbeesni – azért a kanapé nem épp a legkellemesebb - mikor végre megtalálom a nekem kellő szobát. Szerencsére franciaágy álldogál a helyiségben, bár, ha jobban belegondolok nagyon nem lesz szükségünk térre. A lábammal tolom be az ajtót, majd finoman lefektetem Tess-t és fölé hajolok, miközben egyik kezemet a melegítőnadrágja szélébe akasztom és lassan elkezdem megszabadítani a ruhadarabtól. A szobából nem sokat látok. Meg kell mondjam őszintén – annyira meg nem érdekel. A villámok kékes fénye néha megvilágítja, hallom, ahogy az ablakot veri az eső és a dörgések egybemosódnak Tess sóhajaival. Ennyi amit érzékelek és ez nekem tökéletesen megfelel. Ítéletidő van odakint. És én furcsa mód élvezem azt, hogy bent a melegben csókolom a lány száját nyakát, majd a kezemet a mellére helyezem és óvatosan kényeztetem. Egyre csak egy mondat ismétlődik a fejemben: Vigyázni kell rá, hisz olyan törékeny. Vigyázni kell rá, hisz olyan… Hófehér, porcelánszerű bőrére szabálytalan ritmusban vet árnyékot a hideg villámfény, szemében látom tükröződni a vágyat.

- Gyönyörű vagy – csókolok bele a fülébe, majd finoman megharapom a fülcimpáját. És igen, ekkor jön a felismerés, mintha csak az egyik villám hozta volna magával. Ja, mondhatni belém villan az, hogy miközben megszabadítom a nadrágtól és a fölsőtől én még mindig cipőben, vizes ballonkabátban térdelek az ágyán. A mozdulataim megfagynak forró bőre ellenére és elkezdek keresni valamit a tekintetében. Nem hátrálhatok meg. Nem akarok meghátrálni. Akkor meg…

- Kérlek ne ijedj meg… Nem foglak bántani – búgom mély hangon és megcsókolom, mielőtt eltávolodna az értetlenkedés miatt. Lassan, apró mozdulatokkal rángatom le magamról a kabátot a csók közben mélyen a szemébe nézve, mintha csak belé akarnám szuggerálni, hogy nem lesz semmi baj. Tartok a dologtól. Heh, mindenkinek van valami titkolnivalója nem igaz? És pont ezért nem szerettem az egyéjszakás kalandokat. Lehet, hogy a következő pillanatban a nyakam köré fonja a kezét… vagy felpattan és hívja a rendőröket, „szörnyeteget” kiabálva az éjszakába. A kabátot a hátam mögé dobom és két tenyerem közé fogom az arcát, majd miközben próbálok olvasni a vonásaiból a kiszabadult, fekete szárnyakat kitárom. Vitorla módjára terülnek szét a tollak. Lazán nyitom ki, nincs benne semmi erőltetettség, de még így is könnyedén végigsöprök a felsőbb tollakkal a plafonon.

+18

Ahogy szárnyaimmal felnyújtózom a mennyezet felé, egyedül azt vizsgálom, vajon mi lehet a következő reakciója. Elfut? Kész vagyok feltépni az ablakot és elrepülni. Megtámad? Bár nagy bajom nem esne; lefogom és miután megnyugszik elmegyek. Felsikít? A szájára tapasztom a kezemet és az igazi érzelmeimet elrejtve, fapofával várok. Ugyanaz a séma – lenyugszik, elengedem, eltűnök. Nem ez lenne az első eset. Igen, mondhatni már megszoktam. Már amennyire meg lehet szokni az állandó futást. Tudom mennyire szeszélyesek az emberek, hogy mennyire nem tudják elfogadni a mást és ismeretlen. De ugyan… nem hibáztatom őket. Az csak ne szólaljon meg, aki saját magát sem tudja elfogadni, nem igaz? Húzza meg magát, rejtegesse a hibáit, bujdosson és maradjon a sötétben. Elvárható tőle, sőt… Ám, muszáj bevallanom – kezdek belefáradni.

Talán pont amiatt döbbenek meg, hogy ezek közül egyiket sem teszi a lány. Két-három másodpercig nem történik semmi. Ez az a rövid idősáv, amikor várom azt, ami elkerülhetetlen. Legbelül nem számítottam másra. Azonban, amikor kibukik belőle a képtelen, mégis a jelen helyzetben olyan logikus kérdés egy halvány mosoly költözik az arcomra és elengedem magam. Ennek az-az eredménye, hogy a szárnyak beljebb csukódnak, elérhető közelségbe és az egyiket rézsútosan előre, Tess felé nyújtom. A bal szárnyam, mintha csak egy függöny lenne, vet árnyékot a lányra és takarja el az ablak felől tomboló időtől. Az, ahogyan ujjait fésű módjára a tollak közé fúrja, különös, ismeretlen érzés fog el. Még én magam sem gondoltam volna, hogy az érintése ilyen hihetetlenül jól fog esni. Természetesen, eddig nem is nagyon volt kinek megérintenie a szárnyakat, szűkösen elfértek a kabát alatt és igyekeztem elfeledkezni róluk. Mintha sosem lettek volna. De most, az ágyon térdelve, szemben a lánnyal, „csupaszon”… nem is tudom. Leginkább a szabadságot érzem, amit eddig egyedül a repülésnél éreztem. Most mégis… a földön vagyok – és mintha repülnék. Először megdöbbenek, majd felkacagok, de érezni lehet a csipetnyi, beletörődött gúnyt, ami belecsempészek a hangomba.

- Hát mások nem így gondolják. Inkább használják a mutáns, korcs és szörny szavakat… vegyítve – teszem hozzá és elhúzom a számat a csókja után. Aztán észbe kapok, visszavezetem a tekintetemet Tess-re és végigsimítok az arcán. – De örülök, hogy te nem így gondolod. Őszintén szólva, megleptél – mosolygok és közelebb húzom magamhoz. Ekkor érzem meg, hogy apró remegések futnak végig rajta, (egyszóval – fázik) így felbuzdulva nemcsak a karjaimmal ölelem körbe, hanem a szárnyaimat is magunk köré helyezem, teljesen eltakarva Tess-t. Na, ehhez mit szólsz, kicsi porcelánbaba? Tudom, hogy egy idő után a tollak között ragad a meleg levegő… nem hiába van a takaróban tollpihe…

Nem bírom tovább. Lassan, de biztosan elveszi az eszemet. Ott csókolom, ahol tudom, már kapkodom a levegőt és érzem, ahogy egyre inkább feszülök lenn. A sóhajai, meleg teste, ahogy hozzám simul, megölel. Nem tudom mikor és hogyan szabadulok meg a ruháimtól, de arra még emlékszem, hogy a térdemre ülve, magamhoz szorítva a lányt, háttal volt nekem, mikor végigpusziltam a hátát és egy gyors mozdulattal kikapcsoltam a melltartót. Majd egyik kezemet ismét a mellére vezetem és miközben lassan, óvatosan fedezem fel a testét (Vigyázni kell rá, hisz olyan törékeny), másik kezemet levezetem a hasán, két combja közé, hogy a legérzékenyebb ponton megérintve és kényeztetve juttassam el a csúcsra. Védelmezően ölelem közben körbe. Miközben ágyékom lüktetve, folytatás után könyörögve nyomódik neki keresztcsontjának. De még bírom... Majd megpusztulok a várakozástól, de még bírom!

+18

- Megleptelek? – kérdezek vissza suttogva és újra végigsimítok a sima arcbőrön. Az ujjaim alatt érzett arc olyan tökéletes, hogy kezdek kételkedni, egyáltalán evilági-e ez a lány. – Enyje… - mosolygok sunyin, mikor ismét meghallom a „gyönyörű” szót a szájából – ezt férfiakra nem mondják, ugye tudod? – kíváncsiskodom és az elkövetett, visszavonhatatlan és egyben főben járó bűnt egy csókkal jutalmazom.

…
Tess testének reakciói egyre inkább homályt és őrületet teremtenek bennem. Nem, nem egy sorozatgyilkos őrületével leszek megáldva… Valami olyasmivel, amit nagyon rég nem éreztem: vággyal. De olyan erős és hirtelen önt el, hogy ha józanul tudnék gondolkozni, még talán meg is ijednék tőle. Ám most… attól tartok ez lehetetlen. Egyre jobban akarom őt és valami kellemes melegség jár át, mikor meghallom a fogai között kiszökő nevet. A nevemet. Köré kulcsolt karjaim megfeszülnek az izzadt, meleg testén, ahogy megérzem az ujjait magamon. Kész, eddig bírom csendben – akaratlanul felnyögök és a sóhajok, az apró testrezdülések, amik megszínesítik a sötétséget, már nemcsak a lányra vonatkoznak. Érzem, ahogy a nyakamon hevesen lüktet egy ér, hallom a szívem dobolását a fülemben és tudom hogy itt fogok elégni, mint egy pokolba taszított angyal, ha tovább kell várnom. Örömmel nézem, ahogy ellazul és rám dől, miközben belecsókolok a vizes hajába… Ki tudja, hogy az esőtől vagy a szobában történtektől áll tincsekben.

Amikor magára húz, nem kell kérlelnie. Akarom őt. Itt és most. Azonnal. Rögtön. Tüstént. Haladéktalanul. Valami állati, ostoba részem még igényt is tart erre a porcelánbabára, mintha csak az övé lenne. Mintha járna neki. Megrázom a fejem és a vállai felett tenyerelve, rosszallva összehúzom a szemöldökömet egy pillanatra, mikor még mindig remeg… De nem tudok vele többet foglalkozni. Ebben a pillanatban képtelen vagyok ésszerűen végiggondolni a dolgokat, elemezni és hidegvérrel mérlegelni. Férfiből vagyok. Így hát ezt a gondolatot igyekszem elnyomni és, miközben kezeimmel újra és újra vándorutat teszek a testén, karjaimmal, amikor csak tudom jobban magamhoz húzom, apró csípőmozdulattal, szinte kétségbeesve teszem meg, amit meg kell. Amit meg akarok.

A nyögéseim szinte úgy fonódnak egybe a lányéval, mintha csak a testek példáját akarná féltékenyen követni. A lágy ringatózás kellemes, miközben mélyen a szemeibe nézek. Nem látom a zöld színt, de a csillogása csodával határos. Szinte megvakulok tőle. Nem tudom mit csinál velem. Nem értem. Sima tenyere, ahogy a hátamhoz ér, izmaim megrezdülnek a puha érintésre. Mozdulataira azonnal válaszolok, mintha csak ez lett volna mindig is a dolgom. A láz, érzem, hogy nagyobb benne, de az én bőröm alatt is száguldozik a vér. Izzik mindenem. A szárnyaim néha megrándulnak, kinyitom őket, majd hirtelen összezárom. Aprókat csapok. Úgy viselkedik mint másnak a lába vagy a keze, ebben a helyzetben. Sosincs nyugton, hiszen a vágya elér mindenhova. Tetőtől talpig bennem van. Szinte alig érzem az apró csapások keltette hűs levegőt. De be kell vallanom – ahogy sok más, mióta Tess megcsókolt – ez sem érdekel.

A villámok néha-néha felvillannak és a szembe falra egy nő és egy szárnyas férfi finom árnyéka vetül, ahogy lágyan ringatóznak, majd egyre gyorsabban, eszeveszettebben járnak egy különös táncot…

//ha még valamit akarsz az estéhez írni, szívesen kibővítem : ) //

…
Hunyorogva nyitom ki a szememet, azon emberek (mutánsok) elégedettségével, akik nem tudják mégis miért kellene örülniük és békésnek érezniük magukat, mégis az van bennük, nem tudnak ellene mit tenni. És nem is akarnak. De ezt a nagy nyugalmat leszámítva, legelőször nem tudom hol lehetek. Mármint sejtem… Otthon kellene lennem, nem igaz? A gyenge, reggeli napsütésből nem sok derül ki, de ahogy az órám felé nyúlnék, ami ugyebár az ágy melletti komódon van és a hideg fém helyett egy meleg, puha nyakat tapintok ki, hirtelen teljesen felébredek. Mármint az ijedtségtől megfeszülnek a szemhéjaim, a hason alvás miatt a nyakam is természetellenesen hajlik hátra, hogy körülnézzek, majd ahogy meglátom a lányt, mintha csak egy csettintésre visszaadta volna valaki az emlékeimet. Ismét ellazulok, a párnára ejtem a fejem, karomat oldalra nyújtom és mikor megtalálom a derekat, ráfonom magam, közelebb húzom a törékeny testet és a Tess-hez közelebbi szárnyamat ráterítem az alvó lányra. Nem akarok felkelni… Álmos vagyok… Pedig valahol mélyen motoszkál bennem egy gondolat, hogy nem ártana azelőtt eltűnni, mielőtt a lány felébred. Hisz ki tudja, nem lesz-e kiakadva attól, ami az este történt… igen, mit szépítsünk a dolgokon – egy mutánssal. Talán túlságosan fáradt volt, hogy meggondolja magát… talán… talán… Ismét elalszom a legnagyobb lelki nyugalommal és a gondolatmenetem befejezetlen marad.

Meghallom a kuncogást és a félálomból ismét felébredek. Lustán emelem meg a szemhéjamat, hogy megnézzem, ki nem bír nyugton maradni, amikor aludni akarok, de mivel még mindig Tess van mellettem, most az egyszer megbocsájtom neki. A derekára kulcsolt kezem lassan, finoman, olyan óvatosan, amennyire ez egy ilyen reggelen lehetséges, felkúszik az oldalán, majd tenyerembe simítom a vállát és mutatóujjammal elmélázva simogatom a bőrét körkörös mozdulatokkal. Néha-néha a kézfejemmel a vállától egészen a könyökéig lemegyek és a cirógatásomból szerencsére nem lehet rájönni, hogy a mellkasomnak nyomódó női hát felett a tekintetem a semmibe réved. Gondolkozom. Most, hogy valamennyire tiszta fejjel végiggondolom az egészet, olyan emlékek is visszajönnek, amiket nem értek. A forró, lázas test, az erőtlen remegés, amit nem csak a vágynak tulajdonítottam. Nem először voltam nővel, ismerem őket. Ismerem az általános reakciókat és a ma esi új volt és furcsa, mintha minden erejét bele kellene adnia. Felsóhajtok és mikor meghallom az újabb kuncogást, visszazökkenek a jelenbe. A lány tarkójára nézek, számra huncut mosoly költözik és mielőtt még bármit is csinálhatna megmarkolom a vállát, hogy ne tudjon elszökni és belefújok a nyakába, ahogy a kisgyerekeknek a pocakjába szoktak. Ha védekezne vagy felkacagna, még inkább nem engedem a karjaim közül. Kész, egyszerűen nem bírom megállni a dolgot, túlságosan csábító az a hosszú, íves nyak.

- Szóval nem hagysz aludni… - állapítom meg morgós hangon, mintha annyira zavarna és gonoszul kuncogva, kezemmel a hasán keresem az érzékeny pontokat. Számat ismét a nyakába fúrom. – Nem menekülsz. – Ha nem állít le és belemegy a játékba, nemsokára már az ágyon térdelve támadom, ahol tudom a kacagó lányt, sietve védekezem, ha mégis visszatámadna, a felém közeledő kezeket csuklónál megfogom, fájdalommentesen fegyverzem le, majd tovább csikizem… egészen addig, amíg jó pár perc csata után, belegabalyodva a takaróba elvesztem az egyensúlyomat és egy harci kiáltással el nem terülök a padlón. Basszus…

- Jól vagyok, jól vagyok! – mondom sietve és felemelem az ágy széle fölé a kezemet, mintha csak egy tengeralattjáró periszkópja bukkanna fel, hogy legalább azt látva megnyugodhasson mindenki, aki azt hitte, hogy az ágyról lekerülve a biztos halál vár rám. Pár másodperces töretlen és tökéletes bénázás után csak talpon leszek, majd elfáradva kifújok egy tincset a szememből. Az összetekert takarót úgy ahogy a derekam köré tekerem, csakúgy megszokásból. Csalódott kiskutyaszemekkel, összeborzolt hajjal, csapott vállal nézek Tess-re, szárnyaim bénán lógnak a földre, szinte az egész lényemből az sugárzik, hogy nekem semmi sem akar összejönni. És ha netán kinevetne vagy ha csak egy apró szájrándulást is látok az arcán, a szemem összeszűkül. Fenyegető lassúsággal nyújtom felé a karomat és mutatok rá, mint bűnösre, de mikor szólásra nyitom a számat, hogy valamilyen indok miatt újra megsorozzam, meglátom a tollpihéket. A kezem leereszkedik és bár számítanom kellett volna rá, mégis meglep, hogy szinte mindent fekete, apró tollpihék borítanak. A polcokat, a párnát, a takarót, az ágyat, a földet. Még a függönyre is felragadt pár, különös, fekete hótakaróként borítva be a szobát. Egy teljes fordulatot teszek meg a saját tengelyem körül, ahogy körbenézek és mikor visszanézek a lányra egy bocsánatkérő pillantást küldök felé. Szárnyamat szorosan összezárom, egyik kezemmel a takarót fogom össze a másikkal zavaromban megvakarom a tarkómat.

- Upsz…

- Mit szépítsek a dolgon, ez van, ha elszabadulnak – rántom meg a vállamat a szárnyakra utalva, mintha semmiségről lenne szó. Persze, semmiségről. De a közömbösségem úgy hullik le, ahogy a lány közeledik. Szinte felfalom a tekintetemmel a csábosan felém lépkedőt, oldalra döntötte fejjel, minden zavar nélkül nézek végig rajta. Nőies, hosszú láb, légies járás, vékony vonalak, finom mozdulatok és az-az elmaradhatatlan csábos mosoly. Mit ne mondjak, kezdek igazán meglepődni és egyik énem igazán nem akarja itt hagyni ezt az egy éjszakás kalandot. Egy gyönyörű lánnyal egy gyönyörű este, majd egy gyönyörű reggel… ja igen, és én is gyönyörű vagyok. Azért ezt sem szabad kihagyni. Mi mást kívánhatnék?

- Sajnos nem adok. Hidd el, a saját érdekedben! Nagyon jól áll neked ez a… hmm… stílus – próbálom meggyőzni, miközben figyelem a meztelen testet bujkáló mosollyal. De mikor elém ér, rosszallva megrázom a fejemet, mintha azt mondanám „Jaj, hát tudok én neked ellenállni?”, leveszem magamról a takarót, átdobom a vállán, mint egy palástot, majd a két csücskénél magamhoz húzom rabot. Homlokomat a homlokához hajtom, majd megcsókolom. És még jó, hogy így teszek, mert az ajka íze a tegnap este óra még mindig „nem romlott meg”. Miután megszakítom a csókot, az államat a feje búbjára teszem és magamhoz húzva felsóhajtok. – Szóval morgós angyalka… Ezt megjegyeztem. – dörmögöm, miközben kiélvezem a pillanatokat. Ez volt az egyik legjobb estém mind közül. Mintha már évek óta ismernénk egymást. Furcsa volt. És jó. De én ne tudnám, hogy minden jónak egyszer vége szakad?... Ideje lenne indulnom. Igen, még akkor is, mikor azt érzem, hogy megnyugszom, ha a lány a karomban van. Ez csak egy érzés, semmi több… Pár másodperc néma csend után ismét lenézek rá, hogy valahogy belekezdjek a dologba, de az a felhőtlen öröm, amivel a reggel indult, azonnal eltűnik.

- Tess… Jól érzed magad? – kérdezem és a zöld arcán végigsimítva érzem a lázas bőrét. Most már kifejezetten aggódok. Pedig én nem sokszor szoktam aggódni – másért. Nagyon nem tetszik ez nekem, de mielőtt tovább faggathatnám, valahonnan a ruhakupac alatt megszólal a telefonom. És kész, ez az egy hang visszahozza a tegnapi munkámat. Az arcom megnyúlok. – Ajjaj… - Elengedem a takarót elugrok a lánytól és elkezdem keresni a telefont, ami viszonylag hamar a kezembe kerül. Szüntelen csörgését gyorsan megszüntetem és a lehető leghiggadtabban szólok bele. Hiába, a szórakozás, a munka és a bosszú, három külön dolog… Eléggé. – Tamity – mondom színtelen hangon. – Igen, uram, tisztában vagyok vele, csak tudja, egy kis hiba csúszott a dologba… Hogy-hogy hogy? Ön mondta, hogy a zsarukat lerendezi, de amit csinált, az minden volt csak… Nem, nem vágom át – felelem, majd gúnyosan, mégis elegánsan felkacagok. – Ugyan, ha azt akartam volna, azon kívül, hogy nem is tudna róla, el sem tudna érni. Profi vagyok és a profit értse is úgy… Pontosan… A pénz ott lesz időben, ne aggódjon… Igaz, mást azon kívül úgy sem csinálhat, nem igaz? Ó, és még valami; addig se próbálkozzon átverni, mert ha meghallom, kénytelen leszek felszívódni… Nos, úgy látszik értjük egymást – fordulok meg és lecsapom a telefont, de mikor nem látom sehol se a lányt, elgondolkozva felhümmögök. – Érdekes – motyogom magam elé. – Öhm… Tess? – kérdezem hangosan, kissé bizonytalanul a szobától és elindulok, hogy megkeressem. – Minden rendben? - hajolok ki a folyosóra és mikor meghallom a hangokat, elindulok a fürdő felé.