Nerissa Howard

Go down

Nerissa Howard

Témanyitás by Nerissa Howard on Vas. Márc. 04, 2012 4:33 pm

ADATOK

NÉV: Nerissa Howard
faj: ember
kor: 18
születési hely: 1993. augusztus 3. ~ Liverpool

jellem:
Régebben igazi lázadó voltam, folyton ellenkeztem a szüleimmel. Nem mondom, hogy rossz kislány voltam, de átlagosnak sem mondható. Mindig is imádtam tanulni, de nem voltam a tanárok kedvence a néha elég idegesítő viselkedésem miatt.
Viszont John halála óta teljesen megváltoztam. Visszahúzódóbb lettem és már szóba állni is alig merek másokkkal. De meglepő módon - pont most, amikor nem kéne - még többen közel akarnak kerülni hozzám, én viszont csak nagyon keveseknek engedem meg. A mutánsokhoz pedig semlegesen viszonyulok. Nem zavarnak, de nem is különösebben érdekelnek

KÜLSŐ:
A külsőm... Nincs benne semmi érdekes. Hosszú, szőke hajamhoz szürkés-világoskék szemek társulnak. És igen, természetes szőke vagyok és ez a nagyon halvány szemöldökömön is meglátszik. Az egyetlen, ami nem átlagos rajtam, az a temérdek mennyiségű szeplő az arcomon. Egyesek cukinak találják, én viszont inkább idegesítőnek.
Régen divatosan és feltűnően öltözködtem, ám mostanában inkább csak előbbi jellemző rám, ugyanis igyekszem kerülni a feltűnést.

KÜLÖNLEGES ISMERTETŐJEL: -

~°~


ELŐTÖRTÉNET:
Egyszer volt…

1993 augusztusában láttam meg a napvilágot, Liverpool-ban. Átlagos nap volt, egy átlagos anyukával, aki egy átlagos szülőszobában szülte meg akkor még átlagos gyermekét, vagyis engem. Most jöhetnék azzal a dumával, hogy „de az a gyerek nem volt átlagos, más volt, mint a többi”. De személy szerint én unom az ilyet. Tehát megpróbálom úgy elmesélni, hogy mindenkit megkíméljek az unalmas és sablonos soroktól. Egy próbát csak megér, nem?

A nagyon idegesítő és agysejtpusztító Howard família

Hogy őszinte legyek, nem éltem tökéletes családban. Tehát előre szólok, hogy ez nem egy nyálas és boldog amerikai tündérmese lesz. Már abból is kiindulva, hogy a történet nem az Egyesült Államokban, hanem az Egyesült Királyságban játszódik.
De térjünk is vissza az alcímhez. Az egész már kiskoromban elkezdődött. Az anyám világéletében egy olyan nőszemély volt, aki mindenen képes felhúzni magát. Ha csak annyit csináltam, hogy véletlenül leejtettem egy kiskanalat a földre, már azonnal le is támadott és percekig hallgatnom kellett a kiabálását. Mondanom sem kell, hogy fejben többször is kirajzolódott előttem, amint bántom. Igen, igen, tudom. Meg se kéne forduljon egy ilyen a fejemben, elvégre arról a nőről van szó, aki órákon át szenvedett mire megszült engem.
A másik nagy probléma az én drága édes anyukámmal, hogy olyan ruhákat erőltetett rám, amitől hányni tudtam volna. Amíg el nem kezdtem lázadozni és ellent mondani a muternak, mindenki úgy ismert, mint „a lány aki olyan pancserül öltözködik, hogy még a csöves is kiröhögi”. Gondolom így már érthető a súlyos probléma, nem? Nanáhogy.
Azt hiszitek csak az anyámmal voltak gondok. Á, szép is lett volna! De sajnos ott van az a bizonyos másik probléma, az a kolonc, az én „imádnivaló” hugicám. Öt éves voltam, amikor megszületett és mondanom sem kell, hogy eleinte nagyon örültem neki. Viszont nemsokára előjött belőlem a jól ismert szörnyeteg, a testvéri féltékenység. A szüleim szinte csak vele foglalkoztak és én másodrangúnak éreztem magam. Azonban minden rosszban van valami jó, mert így anyának már nem volt annyi ideje szidni engem.
Amikor a kicsi tíz éves lett, én már a tizenötödik életévemet töltöttem be és nagyon, de nagyon idegesített a kiscsaj. Folyton ott ugrált körülöttem, ami önmagában nem olyan rossz, de amikor a szüleink nem voltak a közelben, ő egy igazi ördögfióka volt. Folyton idegesített és gonoszságokat művelt. Néha legszívesebben kihajítottam volna az ablakon. Persze amikor voltam olyan hülye és meggondolatlan, hogy beárultam anyuéknak, a muter azonnal leszidott, hogy „jaj, ő még csak tíz éves” meg „tanulhatnál tőle tiszteletet” és egyéb közhelyek. Ezért is utáltam meg a hugicámat.
Nem tűnt fel valami a kedves olvasóknak? Valami hiány? Persze az is lehet, hogy csak sitty-sutty átfutottak a szövegen, mert az első két mondatnál bealudtak. Pedig a könyveknél is csak a nyolcvanadik oldal környékén szokott beindulni a történet, nemde? De senki ne aggódjon, ez nem lesz olyan hosszú, sőt talán túl rövid is.
Na de térjünk is át arra a bizonyos „hiányra”. Gondolom sokaknak feltűnt, hogy a szüleim közül folyton csak anyát szidtam. Nos, erre egy nyomós és egyértelmű indok van. Apa ugyanis az egyetlen ember a Howard családban, akivel jóban voltam és vagyok. Amikor anya ellenem fordult, ő mindig kiállt mellettem. És csak ő volt az, aki rajtam kívül észrevette a húgom valódi, ördögi énjét. Oké bevallom, én sem vagyok egy angyal, de ennyi gonoszság azért nincs bennem. Sőt, igazából nem is vagyok gonosz, inkább csak egoista és maximalista. De ez a kettő viszont nagyon. Igazi törtetőként mindig is anya agyára mentem, mert ő nem csak hirtelen haragú, de lusta nőci is volt.

Ki mondta, hogy a stréberek nem lehetnek szépek?

Itt el is érkeztünk a harmadik fázishoz. Vagy fejezethez, ahogy tetszik. Ez a rész arról szól, hogy akármilyen szörnyű is a családi hátterem, attól még lehetek szép és sikeres.
Világéletemben jó tanuló voltam és igen, eleinte én voltam az osztály randa strébere. De aztán jött a lázadozó korszakom, amikor magasról tojtam arra, hogy anya milyen ruhákat erőltet rám, mert a suliban mindig átöltöztem a legdivatosabb göncökbe. Honnan volt rá pénzem? Sehonnan, az egyik nagylelkű és gazadag barátnőm adta kölcsön.
Azt hihetitek, hogy megváltoztam, sokkal inkább érdekelt a divat, mint a tanulás. De ez nem így lett. Össze tudtam egyeztetni a kettőt és megmaradtam a legstréberebbnek, de a külsőmre is sokat adtam. Így persze könnyű dolgom volt pasik terén, mert valahogy buktak az „okos szépség”-re. Nyilván ezt egyáltalán nem bántam. Haha. Miért is bántam volna? Egyenesen élveztem. Viszont…
Emlékeztek arra, amikor azt mondtam, hogy minden rosszban van valami jó? Nos, ennek a fordítottja is igaz, mert minden jóban van valami rossz.

„Amint egy csillag felragyog, egy másik kihunyni látszik”

Tizenhat évesen megismerkedtem egy John Peters nevű sráccal. Előtte sok pasival jártam, de ő volt az első nagy szerelmem. Most szólok, hogy a szellemes elbeszélőmódot szüneteltetem, mert egy kevésbé vidám rész jön. Sőt, egyáltalán nem lesz vidám.
John-al mi voltunk a suliban a tökéletes pár. Szinte csodáltak minket, mert annyira hűségesek voltunk egymáshoz, hogy azt be kellett volna mondani a hírekben. Igyekszem rövidre fogni a dolgokat, mert fáj ezekről az emlékekről mesélnem.
Mint minden normális tinédzser, mi is eljártunk bulikba. Mindketten igyekeztük tartani a mértéket alkohol terén, mert mindketten szigorú szülőkkel lettünk megáldva, és ha részegen keveredünk haza, az őseink valószínűleg örökre elválasztanak minket egymástól. Azonban egyszer csak sikerült berúgnunk, de persze mi ebből semmit nem észleltünk, csak annyit, hogy egyre jobb lett a hangulat. Az egyik haverja házibuliján voltunk, még 17 éves korunkban és nagyon belejöttünk a „nyomulós tánc”-ba, hamar meglett a fűtött hangulat. Úgy gondoltuk, hogy ideje lenne szobára menni. Nos ott meg is történt a dolog, de a pillanat hevének és a részeg állapotunknak köszönhetően nem védekeztük. És itt a gond.
Két hét múlva kiderült, hogy terhes vagyok. Teljesen sokkba kerültem, bepánikoltam, de John végig mellettem állt. Tudtam, hogy el kell, mondjam a szüleimnek, nem titkolhatom el előlük, mert egy idő után csak feltűnt volna nekik, hogy rohamosan gömbölyödik a pocakom.
Anya teljesen kiakadva fogadta és kiabált vele. Apa sokkal megértőbb volt, igyekezett mindentől megóvni. Nemsokára megszültem a gyermeket. Otthonszülés volt, mivel a kórházban nem volt már hely, mert a közelben történt egy vonatbaleset és mindenkit odaszállítottak. Amikor magamhoz ölelhettem a gyermeket, annak leírhatatlanul örültem. Boldog anya voltam. De nem sokáig.
Elkértem apától a mobilomat és tárcsáztam John számát, hogy elmondjam neki az örömhírt: egészséges és gyönyörű kisbabánk született. Azonban egy idegen férfi vette fel a telefont. Megkérdezte, hogy ki vagyok, mire én csak azt válaszoltam, hogy a mobil tulajdonosának a barátnője. Akkor a férfi egy olyan dolgot közölt, ami teljesen lesokkolt: John éppen azon a vonaton ült, amelyik kisiklott és már a helyszínen halottnak nyilvánították őt. Többet erről a részről nem is mesélek, nehogy valaki miattam essen depresszióba.

Tovább kell lépni…

Sikerült túltennem magam a gyászon, de valamiért teljesen megváltoztam. Sokkal csendesebb és visszahúzódóbb lettem, az ártatlanság mintapéldánya. Mondhatni új életet kezdtem, csak a családom tud a nem túl fényes múltamról. Azóta egy év telt el és New York-ba költöztem a famíliával együtt.
Idén végzem majd el a gimit, utána valószínűleg jogi egyetemre megyek majd és ügyvédnek tanulok.

~°~


FOGLALKOZÁSA: diák

SZAKÉRTELMEI: ekég jó a meggyőzőképességem

ESZKÖZÖK, FELSZERELÉSEK: egy mini svájci bicska

~°~


MINTAJÁTÉK:

Hozott szerepes példa >> innen << és remélem nem baj, ha nem kapcsolódik a karakterhez, sem a világhoz, de az látszik belőle, hogy hogyan játszok.

Igen, igen. Egyértelműen látszott az arcán, hogy élvezi a helyzetét. Azon kezdtem el bosszankodni, hogy miért mindig én kerülök össze elmebetegekkel? Miért én? Miért? Mit ártottam én a sorsnak, hogy így játszadozik velem? Hm? Szerintem semmit. Nem is tudom, tisztára úgy érzem magam, mintha a Pretty Little Liars-ben én lennék a négy főszereplő közül valamelyik és "A" folyton kiszúrna velem. Csak ebben az esetben nem egy titokzatos üzeneteket küldözgető "A" cseszik ki velem folyton. Nem, nem. Velem egy sokkal nagyobb hatalaom, maga a Sors játszadozik. Ha nem éppen lúzereket fogok ki, akkor Trevorhoz hasonló elmebetegekkel futok össze. Mert bár még nem bizonyosodott be, hogy pszicho, de minden jell arra mutat. Köszönöm szépen, Sors, hogy elém küldted őt! Igazán hagy hasznom származik majd belőle...
Még mindig nem tudtam rendesen megszólalni. Rettenetesen féltem, de ugyanakkor, mintha a sokk odaszögezett volna a földhöz, nem tudtam felállni és elrohanni. Persze nagy valószínűséggel a túlélési esélyeim akkor mínuszba mennének, szóval mindenképp meghalnék. Ki tudja, mit forgat ez az őrült, idióta, elmebeteg állat a fejében?
Az, hogy a kérdésemre egy pofátlan kérdéssel felelt, csak dühöt kevert a félelem és a sokk mellé. Az pedig az egyik legrosszabb kombináció. Nem csodálkoznék, ha egyszer csak szó szerint szétrobbanna a fejem, amiért ki akar belülről törni a Düh, de Félelem és Sokk az útját állják. Az egyetlen hasznom az lenne belőle, hogy talán az ő arcára is jutna egy kis darab és talán fújolna egy sort. Vagy örülne neki? Ez sokkal inkább valószínűbb. Azt is kinézném belőle, hogy ember életében is egy pszicho, netalántán egy kannibál volt. Mindkettő lehetséges, sőt Lecter bácsi személyesen mesélhetne erről. Persze nem létező figura, de azok alapján, hogy épp az előbb jöttem rá, hogy léteznek vámpírok, simán el tudom képzelni, hogy az összes filmekben látott dolog lehetséges. Miért is ne? Sors szeret játszadozni bizonyos emberekkel és ehhez nem fél természetfeletti eszközöket használni.
A következő pár mondata teljesen kiverte a biztosítékot. Mit képzel ez magáról? Sőt, mit képzel rólam? Hogy csak egy két lábon mozgó, élő játékszer vagyok? Ha jobban belegondolok, valószínűleg ezt gondolja rólam. És úgy általában az összes emberről. És most zsákutcába szorított. Vért mindenképpen veszíteni fogok, szóval biztos, hogy nem jutok haza épségben. De ha el is tudnék futni, akkor sem jutnék messzire, mert időközben lement a nap és itt az erdő közepén, elzárva a külvilágtól, nagyon sötét van. Szóval vagy utolérne, vagy még mielőtt elkaphatna, beleesnék egy hatalmas gödörbe, vagy elbotlanék egy sziklában, egy másikba beverve a fejem. És ezt ő is tudja. Ő is tudja, hogy sokkal kevésbé kellemetlen megoldás lesz a harapást választani. De az is fájni fog, talán jobban is, mint a késelés... Viszont biztos van megoldás arra, hogy valamivel elviselhetőbbé tegyem a helyzetem. Aztán eszembe jut valami. Nem fog nekem dirigálni, alkut köttetek vele. És van is egy ötletem, mi lesz az. Csak reménykedni tudok benne, hogy elfogadja. De muszáj lesz neki, mert... Áh, nem történne semmi, úgyis erőfölényben van. Riadt tekintettel néztem a kezében lévő szúróeszközt, majd vettem egy nagy levegőt és megszólaltam.
- Egyik verzió sem különösebben kedvező az én szemszögemből nézve, de... Az elsőt választom. - mielőtt közbeszólhatott volna, gyorsan mondtam tovább - Viszont csak is és kizárólag azzal a feltétellel, hogy élvezni fogom. Mert nehogy csak neked járjon ki jóból. Ha harapsz úgy tegyed, hogy ha ne is kellemes, de azért kellemetlen ne legyen. Világos? - ajánlottam fel az alkut. Még magam is meglepődtem azon, milyen magabiztosan csengett a hangom. Sokkal magabiztosabban, mint ahogyan éreztem magam. Ezzel a pillanatnyi magabiztosság-hullámmal felálltam és odamentem hozzá, majd összefontam a karjaimat és várakozó-elszánt arckifejezéssel néztem rá. Pedig legbelül talán még sosem féltem ennyire.
- Vagy, hagyhatsz elmenni. - tettem hozzá, de tudtam, hogy nem volt a legjobb ötlet. Ha most nem úgy reagál, ahogy az nekem kedvezik, akkor aláírtam a halálos ítéletemet.
avatar
Nerissa Howard
~entered apprentice~
~entered apprentice~

Hozzászólások száma : 1
Hírnév : 0

Vissza az elejére Go down

Re: Nerissa Howard

Témanyitás by Szellem on Vas. Márc. 04, 2012 4:59 pm

Előtörténet elfogadva, és bár kicsit furcsa, hogy máshonnan importáltad a mintajátékot, felőlem mehet Smile
Jó játékot az oldalon, és kérlek ne felejts el jelentkezni az "Ember" csoportba itt:

http://postoutsiders.hungarianforum.com/groups

_________________
I am the shadow, and the smoke in your eyes,
I am the ghost, that hides in the night
avatar
Szellem
~perfect master~
~perfect master~

Hozzászólások száma : 1428
Hírnév : 74

http://eladokkonyve.freeblog.hu/

Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.