The Herculoids

Egyáltalán nem örültem ennek a helyzetnek, és most szakadt el bennem valami, mikor Greg megpróbált meggyőzni arról, hogy ez egy baromi jó dolog.
-Mi a fenéről beszélsz? Tudod, te egyáltalán mit állítasz?-és erre már végképp nem bírtam magammal és felálltam. Persze igyekeztem vigyázni a varratra, hogy ne szakadjon fel, nem akartam annyira ugrálni, de képtelen voltam türtőztetni magam.
-Már hogy lehetne ez az egész jó? Megöltem egy rendőrt...aki a társam volt, és egyben a legjobb barát....megöltem, anélkül, hogy tudtam volna, hogy én vagyok a gyilkosa, láttam a holttestét...és....megfogadtam, hogy megölöm aki ezt tette....és most...erre meg kiderül, hogy mindvégig saját magam után kutattam.-nézek a saját kezeimre, mintha nem is önmagam lennék.
-És az a mentős?-fordulok vissza Greghez, zaklatott vagyok, ez tény.
-Mi bűne volt annak a szerencsétlennek...és láttad mi történt....nem. Ez nem csak egy vicc...és mit érek azzal, ha az én életem megmentette, miközben ártatlanokét meg elvettem....-túrok bele vörös loboncomba, mely a mocsoktól és a vértől eléggé össze vissza volt tapadva és ragadva, de ez izgatott a legkevésbé.
Ekkor pillantok fel a telefonos képre, amelyről visszatükröződik a sárga szemem. Meredten bámulok a telefonra.
-Lássuk be....egy szörnyeteg vagyok.-a dühöm lassan csillapodni látszott.
-Érted már, miért kell találnom ez ellen valamit?Ha tudod ki az aki segíthet, akkor el kell vinned hozzá....-ekkor fel sem merül bennem, hogy ismét egy szívességet kérek,de ha volt gyógymód, akkor tudnom kellett, hogy mi az.
Kérdő de elszánt tekintettel néztem Gregre, a sárgás szín is lassan visszahúzódott, és a saját emberi szemszínem kapott ismét teret.
-Azt sem tudom, hogy mi is ez konkrétan. Nem ismerem, hogy miféle lény lesz belőlem, és hogy mi mindenre képes még azon kívül, hogy válogatás nélkül öl. Tennem kell valamit Greg...kérlek....-furcsa egy kettősség, már kábé másodszor kérem meg, hogy segítsen egy óra leforgása alatt, miközben meg folyton zavar, ha a közelemben van. Nem vagyok egy bizalmaskodó típus, de ennek ellenére mégis úgy éreztem, hogy ha nagy sz*rban vagyok ő segíteni tud nekem. Bár ennek ellenére nem szimpatizáltam vele.

Úgy fest, hogy ez balul sült el...
~Legközelebb az ilyen hülye dumát meghagyom Adamnak, neki ez megy, mint az ágyba szaharázás.
Eleinte csak egy szimpla kirohanásnak tűnt a dolog de ahogy folytatta és szépen sorjában kiegészítette mondandóját eddig elhallgatott információkkal, kezdtem egyre jobban ledöbbenni. Hüvelykujjamat halántékomra nyomtam többi ujjammal pedig a homlokomat dörgöltem miközben azon agyaltam mit is lehetne most mondani. Legkisebb gondom most az, hogy valójában egy rendőrnőt adtam el qrvának egy üveg whiskyért... Aztán mikor már ép eszembe jutott valami használható szöveg ami enyhítő körülményként szolgált volna szóba került a mentős. Kisit még töprengtem a dolgon, rendeztem gondolataimat egy-két lépésnyire megközelítettem Roxit aztán határozottan és magabiztosan belekezdtem.
-Kezdjük ott, hogy nem vagy szörnyeteg, csak még nem vagy ura önmagadnak. Ha megtanulnád irányítani, felvehetnéd a versenyt az olyanokkal mint mi vagyunk. Gondolj bele, egy egyszerű ember, vagy hétköznapi rendőr, ellenünk tehetetlen. Az olyanok mint te hiányoznak a rendőrség soraiból. Csinos, laza és emberfeletti. Ha megtanulod irányítani, elejét veheted annak, hogy másoknak árts évagy hozzánk hasonlóak árthassanak embereknek. Vagy nem ezért lettél rendőr? Ott van Penge a filmből. Te is lehetnél 1 penge csaj. Nem de? Ha megfosztod magad ettől akkor úgy járhatsz mint a kiscica az úton amikor találkozik a kamionnal...
Kezeimet széttárom tenyerem felé nyitva fejem kissé oldalra billentem. Ezzel mutatom ki bizalmamat iránta. Egy kicsit még ki is húzom magam, jobban érezze azt, hogy biztonságban van. A mozdulat sor amolyan reakció a kétségbe esett, nyugtatásra és támaszra szoruló magatartására. Az apai ösztön! ( xD )
-Látom kicsit lenyugodtál. A sárgaság eltűnt a szemedből. Nem éreztél valami furcsát mielőtt az a valami előtört volna? Ugyanis az érzelmek nagyban befolyásolják a képességeinket.

Nah bumm neki, elég egy érzelmi vihar-ami alapesetben közel sem volt rám jellemző- és egyből megindulnak az információk bugyogni a számból. Talán nem véletlenül, hiszen a Ross-szal történtek a mai napig felzaklatnak, főleg, így, hogy most már az igazságot is tudom. És ez egyáltalán nem szépített a dolgokon. Végül csak sikerült lenyugodnom, a légzésem is szabályosabb lett, és persze ennek köszönhetően a fájdalom is egyre érzékelhetőbbé vált...újra. Nyugodtabban ültem le, a Greg kreálta ágy helyett valami rönk vagy padkafélre volt, meg se néztem, csak letelepedtem rá. Halkan szuszogtam párat, ahogy néma csendben igyekeztem kirekeszteni a lüktetést, amit a varrat körül éreztem. Szerencsére ez könnyebben ment, mint hogy visszafogjam a kiborulásomat.
-Ne aggódj, ha le akarnálak csukatni, már rég megtehettem volna...-jegyzem meg, ahogy látom az aggodalmas arcát, igen ha valaki bajban érzi magát, azt elég könnyű leolvasni az arcokról. Tudtam, hogy az előbb jobban elárultam magam, mint szerettem volna, de ha Greg ártani akarna, akkor már ő is korábban megtehette volna...vagy ki tudja. Ettől még óvatos vagyok vele, főleg most, hogy kisakkozta a foglalkozásomat is. Tulajdonképpen egy cseppet sem érdekel, hogy ezek után most mit gondolhat rólam, de érdekes, hogy a magatartása egy szemernyit sem változott, pedig ilyenkor ha ez kiderül, a nagy átlag visszahúzza magát és megtartja a három lépés távolságot. Ő nem tette meg. Talán titokban hálás is voltam ezért, ki tudja.
Némán hallgatom végig a kis monológját, olykor talán bele is fintorgok abba amit mond, majd ahogy befejezi, egy kis szünet után kezdek rá én is.
-Nem épp olyan indíttatásoktól vezérelve lettem az ami vagyok, amit hiszel.-felsóhajtok, ezt nem szándékozom az ő orrára kötni.
-Emberfeletti? Talán pont ez a baj...-igen, kicsit nehezen emésztem meg a dolgot, így is kilógtam mindig a többi zsaru közül, de ezek után....inkább bele sem akartam gondolni.
-Hogy lehetnék jó rendőr azok után, hogy megöltem a saját társam és ezzel együtt a legjobb barátomat?!Irányítani? Nem tudom emlékszel e arra a tombolásra, amit odabent műveltem....-mutatok bal kezemmel a falon át arra, amerre a Herculoids-et sejtettem.
-Nem egészen teljes még a kép a fejemben...de vannak villanások...még arra sem emlékszem amit olyankor művelek....hogy lehetne akkor ezt kordában tartani? irányítani? Átmenetileg egy vadállatot is meg tudsz szelidíteni, de az ösztönöket akkor sem irthatod ki belőle.....-igen, talán pont ez volt most a legjobb hasonlat. De csak azért , mert jelenleg fogalmam sem volt arról, hogy miféle lényként tudok olyan tombolást véghezvinni, amit eddig sikerült.
-És ugyan ki nyújtana mindebben segítséget? Te?-meglehet, hogy kissé gúnyosan kérdeztem ezt meg, de nem gondoltam volna, hogy talán pont ez az előttem álló pejnahajder lenne az, aki az én problémámon segíteni tudna.
-Magam sem tudom mit éreztem akkor.Igazából nem tudom leírni, egyszer csak valami megváltozott a levegőben...és mintha ez a feszültség belém áramlott volna....-próbálok visszaemlékezni az apró részletekre is, de elég nehezen megy, hogy összerakjam a képet.
-Nem tudom....így olyan hihetetlennek tűnik ez az egész....-rázom meg vörös loboncomat, majd hátradőlök, és érzem ahogy a hideg fal kellemesen hűvöst nyújt a hátamnak. Majd Greget vizslatom.
-Nálad, hogy kezdődött?-próbálom terelni magamról a szót.

Míg ülőalkalmatosságot keresett magának elmerengtem a helyzeten. Pontosabban Roxi magatartásán. Amennyire eddig kiismertem, hirtelen haragú, lobbanékony távolság tartó...Ugyan akkor a előző kis elszólásai erről a Ross-fazonról arra utaltak, hogy RoSSzul ítéltem meg és mégis csak szorult elé nőiesség. Ami valljuk be nem egy RoSSz dolog.
~Ennyi RoSSz szóviccet... RoSSzul fog elsülni.
Végleg félre téve a rosszabbnál rosszabb szóvicceket tovább pörgettem az agyam és próbáltam minél JOBB és pontosabb következtetéseket levonni a dologról. Végül is arra jutottam, hogy talán ez a Ross srác váltotta ki ezt a visszautasító jellemet.
~Ez így rossz... Megéri ennyit gürizni érte?
Végig mértem ismét a lányt végül rájöttem, hogy igen. Úgy sincs jobb dolgom, no meg egy kis protekció a rendőrségnél sosem árt. Meg végre valaki aki visszafogottan nyafog... Viszont a lesittelős kijelentésén felvontam a szemöldököm.
-Ohh, azét az nem menne olyan egyszerűen... Hogy ne emlékeznék, ha egy hétköznapi rendőr lennél, akkor már mind a 3-an alulról szagolnánk az ibolyát. Örülj annak amid van... Nem a lőtt sebedre gondoltam!
Mondom magabiztosan, pimaszul mosolyogva és elengedek felé egy kacsintás is a miheztartás véget. Rend őre meg minden de úgy hiszem ebben a szituációban ez nem számít. Nem mintha egyébként zavarna, hogy forgalom irányítóval vagy éppen a rendőrfőnökkel diskurálok. nekem ennyi jár, én megtehetem. Nem tetszik... pereljen be... vagy próbáljon meg.
Az ágy szélére ültem szembe Roxival. Egyenes hát, laza terpesz, kezem térdeimen pihennek, fejem enyhén oldalra billentve hallgatom szavait. Melyek jobbára csak újabb kérdéseket szülnek a fejemben. Ezeket azonban egyenlőre jobbnak látom nem firtatni. Hosszú még az éjszaka, ráérünk. Ha így fojtatja úgy is magától fogja elmondani. Sajnos a tünetek leírásával nem haladtam előrébb így inkább ott folytattam a beszélgetés ahol érdemben is hozzá tudok fűzni valamit.
-Egy szóval sem mondtam, hogy mindenben, sem azt, hogy én. Ismerek viszont olyanokat, akik tudnak segíteni... Nálam? Nos...
Ekkor a föld felé szegeztem tekintetemet és felidéztem azt az első alkalmat amikor feltűnt, hogy valami nem stimmel. Így átgondolva a dolgokat, már egészen kicsit koromban is túl jól ment a gyurmázás. De azok az emlékek nem túl tiszták, no meg nincsenek összetételi emlékeim. Ezek szerint egyszerűen zseni voltam.
Tenyerem lassan felfelé fordult és szépen apránként, látszólag a semmiből egy kristálypohár kezdett szépen lassan atomról atomra felépülni a tenyeremben. Ahogy elkészült ujjaim közé fogtam és megforgattam, közben tekintetem mélyen bele veszett.
-Hogy meg ijedtem volna? Talán. Meglepődtem? Abszolút. Először furcsa érzés egy 100 dolláros kristálypoharat úgy össze nyomni mintha csak 1centes papírpohár lenne.
Ekkor demonstráció gyanánt összenyomom a poharat mire ujjaim közül kibuggyant az üveg. Engedek a szorításból, megforgatom ujjaim közt az üveg trutyit majd elengedem. Lassan kihullik a kezemből, földet ér és elcsattan a padlón. Apró kis szilánkokra törik amik széjjel szaladnak a földön.
-Először furcsa volt, kicsi tartottam a dologtól, hogy amihez hozzáérek eldeformálódik, aztán...
Eközben felálltam az ágy széléről és a lány felé indultam. A földön heverő szilánkok elsüppedtek a talajban. A lány elé érve néhány centire felé nyúltam és a falból kivettem a poharat.
-Rájöttem, hogy uralom az anyagot.
Arcunk közé emeltem a poharat, forgattam.
-Aztán itt sem állt meg a tudomány. Illetve, a tudomány megállt de én nem.
A pohár magába roskadt és egy kis vasgolyóvá alakul.
-Évszázadok óta próbálnak vasból...-Ekkor sárgás színűvé válik a fém.-... aranyat csinálni... Nem rossz mi? És ez még nem minden...
Haloványan mosolygok, enyhén oldalra billentem a fejem aztán felegyenesedek és kimászok a személyes szférájából. Az arany golyót pedig kifújom a kezemből.
-Ezt az egészet sokféle képen emlegetik. Mutáció, fejlődés, betegség...
Itt hagyok neki némi gondolkodási időt, ezalatt visszasétálok az ágyhoz és elveszem a rögtönzött éjjeliszekrényről a lövedéket, elnézegetem és felé fordulok.
-Rajtad áll ,hogyan tekintesz erre a lehetőségre. Ha fejleszted magad úgy láthatod a világot ahogy senki más... Gondold meg...
Még egy picit nézegetem a lövedéket aztán eszembe jut valami.
-Mi is a teljes neved?

Mulattat a stílusa, ezt be kellett valljam magamnak, az egyik pillanatban legszívesebben betörném az orrát, de a másikban meg mégis olyan mint egy gyerek...csak elmosolyodom, ahogy annyira biztosra veszi, hogy nem tudnám lecsukatni, persze én sem vagyok mindenható, az én kezem sem ér mindenhova, de ha valakit kispécizek, akkor azt addig űzöm, amíg el nem érem amit akarok, de persze ezt ő még nem tudhatja.
-Mondták már, hogy túlontúl magabiztosnak hiszed magad?-de csak mosolygok, a hangomban nincsen semmi szemrehányás, hiszen az ő szarvait is le lehetne törni, csak meg kellene találni a módját. Mint ahogy engem is le lehet szerelni, ha valaki tudja, hogy miként...akár egy golyóval. Már egyre kevésbé veszek róla tudomást, hogy egy frissen varrt sebem van, és talán a sok morfium, és ez együttesen de jótékonyan tereli el a figyelmem a fizikai fájdalomról, csak olykor a kezem téved önkéntelenül is oda.
-Hétköznapi.....sok jelzőt aggattak már rám, de hogy hétköznapi lennék....néha talán jobb volna...ki tudja.-ezen egy pillanat erejéig el is merengtem, de tudtam, hogy soha nem voltam gyerekként sem az, aki meg tud ülni egy helyben, és ahogy idősebb lettem, ez csak rosszabb lett. Igazándiból bele sem tudok gondolni, hogy én milyen lettem volna ügyvédként,orvosként.....nem. Egyszerűen lehetetlen küldetés lett volna.
Még mielőtt ebben túlzottan elmerültem volna felkeltette az érdeklődésemet, ahogy magáról és a képességéről kezdett mesélni, ahogy figyeltem miként változtatja, formálja, teremti az agyagot, és mindez még csak erőfeszítésbe sem kerül neki. Persze képben vagyok, hogy mit is takar az hogy"mutáns", és hogy különböző erőket birtokolnak, de ilyesmivel eddig még nem találkoztam. Bámulatos volt. Majd képzeletben elnyomok egy fintor.
~Nesze neked Roxy, te meg kaptál egy őrjöngő gyilkos fenevad ént....totál lúzer vagy.....~gondoltam, és nem nagyon dobott fel a gondolat, tisztára mint a Hulk, csak csajos verzióban....eléggé lelombozó volt.
Volt valami vonzó a képességében, ezt le sem tagadhattam volna.
-Gondolom sok szarból kihúzott már ez a kis "plusz".-jegyzem meg, igen,kétlem, hogy ezalatt a néhány óra alatt nagyon félreismertem volna, sejtettem, hogy nem épp egy mintapolgár, ahogy bevitt a Herculoidsba, és egyéb finomságok. A hideg fal érintése a hátamon egyre jobban kezdett észhez téríteni, persze rettentően fáradtnak és nehéznek éreztem minden porcikámat, de ahogy beszélgettünk, az agyam felélénkült. Rájöttem, hogy hiába minden, a mutációról, hogy ez mit is takar, halvány lila gőzöm sem volt, pedig ha ez így marad, akkor ideje lesz tankönyveket bújnom, bár kétlem, hogy ez egy tanulható információ lenne. Annak ellenére, amit Greg mondott, azért reménykedtem még benne, hogy meg tudok szabadulni attól a valamitől, ami bennem lakik.
-Azért merőben más létrehozni valamit, ami "csak" egy szimpla anyag....mint esztelenül belerohanni a nagyvilágba és öldökölni. Azt mondod tanulható, irányítható, fejleszthető....de mi van akkor ha ez a lény egy cseppet sem idomítható? Ha lételeme a gyilkolás....-elég ijesztő volt, hogy úgy beszélek mint egy skizofrén, nem igazán akartam elfogadni, hogy az a valami is én vagyok. Pedig sajnos ez volt a rideg valóság.
-Gondolom gyerekkorodban te is olvasgattad a Hulk-os képregényt...-most már tényleg kieresztem azt a fintort az ajkamra.
-Persze, nem mondom,hogy újdonság a dolog. A munkám során nem egy hullát láttam már, és itt ha életben akarsz maradni, akkor van, hogy elkerülhetetlen, hogy ölj. De ez csak szükségszerűség. Ezt nem lehet összehasonlítani azzal, ha élvezetből ölsz, főleg nem olyanokat, akik közel állnak hozzád.-elkeserít a téma, de az imént már kitomboltam magam, így már nincs szükségem arra, hogy újabb hisztiroham törjön rám. De ettől még nem volt könnyebb beszélni róla.
-Azt sem tudom, mi motiválja, motivál...mi az indok, a miértek, a hogyanok...-rettentően tudott zavarni, ha valamire nem volt kézenfekvő válasz vagy megoldás. Tényleg piszok rossz jellemem van.
-És nem vagyok biztos abban, hogy mindezt meg is akarom ismerni, vagy meg akarom e érteni....-fújtam egyet a levegőbe, kicsit mélyebbre kellett szívnom a levegőt a seb okozta hasogatás miatt.
-Elég, ha a Roxanne-t tudod. Még ez is túl sok.-állok fel mosolyogva, ha nem kellett a szörny énemről fecsegni, egész jó hangulatba tudtam kerülni,látszólag. Felálltam, majd megálltam mellette.
-Nos? Akkor elviszel azokhoz az ismerősökhöz, akik készek segíteni?-töröm meg a pillanatnyi csendet, elegem volt a tétlenségből, épp itt az ideje összekaparni magam....minden értelemben. Várakozás teljesen pislogtam Greg arcába.

Enyhén oldalra fordítottam fejem, felnéztem a plafonra mint aki elvész saját gondolataiban. Azonban tudatosan keresgéltem és találtam is bőven okot amiért ilyen biztos lehetek magamban. Aztán lenéztem Roxira.
-Igen, de hamar rájöttek, hogy nem alaptalanul.
Megejtek irányába egy röpke, barátságos kacsintást. Az, hogy ő ezt kihívásnak, vagy csak játékos megmozdulásnak veszi ezt ráhagyom. Értelmezni majd úgy értelmezi ahogy neki jólesik és remélhetőleg nekem kedvezőbb.
Feldobom a lövedéket majd elkapom és visszasétálok felé. Köztem és közte a föld elkezd púposodni. Alig 2 méterre van tőle. Rálépek a púpra át érve fölötte pedig gyorsan megindul és egy rögtönzött szék...
-Igen, volt rá precedens, sajnos.
...Najó, igazából egy fehér bőrfotel ölt alakot, két csicsás, barokkos karfával amire lehuppanok. Hátra dőltem a székben, rákönyököltem a karfára és fejemet kezemnek támasztottam. Mutató ujjam fülem előtt, hüvelykujjam állam alatt míg középső ujjam a szám előtt, alsó ajkamon tétlenkedett. Súlyos érveket hozott fel képességével kapcsolatban, ez határozottan megnehezíti a dolgomat. Nehézkesen de megfogalmazódnak bennem megfelelőnek tűnő szavak, érvek, mondatok. A komolyság egy szempillantás alatt eltűnt az arcomról amikor szóba jött Hulk és jókedvűen mosolyogva kezdtem bele immáron kiegészült beszédembe.
-Igen, olvastam... de ha ilyen csinos Hulk lett volna benne, talán nem teszem le a 3. rész után. Viccet félre téve... ~kicsi Hulk...~ igen, tanulható, kontrollálható, legvégső soron pedig meg lehet tőle szabadulni... Én se egyik napról a másikra tanultam meg kezelni, igaz zseni vagyok szobrászatban és úgy értek a kémiához, mint senki más, de voltak nekem is gondjaim vele.
Itt hagyok egy kis emésztési időt, na meg vissza kéne kanyarodni a leányzó problémájához.
-Úgy beszélsz a képességedről minta valaki más lenne az... Talán le kéne ülnötök beszélgetni, van néhány telepata akik akár segíthetnek is ha egyedül nem megy. No, meg az öregek ehhez jobban értenek... ha meg elszabadulna a pokol akkor sincs semmi gond. Vannak nálad jóval veszélyesebb mutánsok is... Még ha külsőre nem is tűnnek veszélyesnek...
~Ratna, Sarah... ha már a nőknél tartunk... az a füst pamacs...
Felállok a székből... jó fotel... mire az elszíneződik és összeroskad minek után nyoma sem marad.
-A motivációit is ki tudjuk deríteni, meg vannak hozzá a legmegfelelőbb alanyok is. Nem kell félni. Minden rendben lesz.
Nyugtattam meg és amikor mellém ért biztatóan a vállára tettem a kezem.
-Nyugi.
Az érintésem után a ruházata egy szempillantás alatt visszanyerte eredeti állapotát. Már amelyikben a Herculoids előtt találkoztunk. Mögöttünk az ágy és minden általam létrehozott tárgy a fotel sorsára jutott. Kezemmel az egyik fal irányába mutattam mire azon kirajzolódott egy ajtó, alakot öltött. A Herculoids az épület másik oldalán van.
-Menjünk...
Kilépve az ajtón egy pár lépcső vezet a földszintre amin túljutva az ajtó és a lépcső is eltűnik. Pár lépés után oda lesek és ha úgy látom nehézkes neki a séta akkor segítő kezet, vállat, testrészt nyújtok. Szabad kezemmel közben hívok egy taxit majd írok egy SMS-t a suliba, hogy nagyjából mire számítsanak.
-Ha kérdezik, nem ittam semmit... jó?
Szögezem le az útpadkánál állva miután befut a taxi és kinyitom neki az ajtót. Ha beszállt, ajtó be, én is be a kocsiba és benyögöm a címet.

// Xavier bírtok - Alagsor - Gyengélkedő //

Csak a szemöldököm kúszik fel alá, ahogy hallgatom Greget, hihetetlen mennyi önelégültség és nagyképűség szorult belé, alapjáraton kimondottan nem kedveltem az olyan gazdag elkényeztetett csemetéket, akik mindent megkaphattak, és ezzel a végtelenségig vissza is éltek, valahol Greg is éppen ilyen volt, de mégis volt benne valami, ami rettentően mulattatott, no és persze azért némi emberség is, ahogy a jelek mutatták, hiszen máskülönben nem valószínű, hogy megtette volna értem azt, amit megtett. Ezért kimondatlanul is, de hálás voltam neki, hiszen ha otthagy, jó ég tudja mi történt volna velem, jobb esetben elvérzek, a rosszabbikba inkább bele sem akartam gondolni.
A Hulkos megjegyzésen csak elmosolyodtam, és bár végig hallgattam, azért hiába minden megnyugtató szava, mégis úgy éreztem nekem ez kevés. Én nem megnyugodni akartam, hanem megszabadulni ettől az...izétől....persze jobbnak láttam, ha ezt tovább nem hangoztatom, hiszen Greg szavaiból azt szűrtem le, hogy ő igenis élvezni,és szemmel láthatóan ki is használja minden téren a képességét. Én nem voltam biztos abban, hogy ugyanezt szeretném. Sőt...egyelőre úgy gondoltam, jobb lenne ha ez a lény és én két külön úton tengetnénk tovább a kis mindennapjainkat. Nem tudtam belegondolni abba, hogy ebből én hasznot húzzak, vagy nem tudtam úgy gondolni rá, mint "áldás" vagy "ajándék"...sőt, épp ellenkezőleg. De ebbe az újabb érdektelen vitába már nem akartam belefolyni Greggel, így csak csendben konstatáltam mindazt amit mondott.
-Egyelőre maradjunk abban, hogy vagyok én, és van az a....lény...nem fogom egy lapon emlegetni magammal.És erről nem áll szándékomban vitába bocsátkozni.-jegyeztem meg ellentmondást nem tűrően neki.
Azért azon viszont elgondolkodtam, hogy veszélyesebb képességű mutánsok....mindig is tudtam, hogy velük kétszer nehezebb mint az emberekkel, volt is alkalmam találkozni néhánnyal, de azért többnyire az volt a tapasztalatom, hogy a nagyobb szervezeteken kívül igyekszenek meghúzni magukat, és nem nagy dobra verni a képességeiket, ha a sajátomba belegondolok, akkor meg tudom érteni, hogy miért.
-Rendben, akkor menjünk.-bólintottam az indulásra, majd egy hatalmas fintort vágtam, ahogy Greg helyrehozta a ruhámat.
-Jobban örülnék, ha valami kényelmesebbet varázsolnál elő, nem pedig ezt...-elhúztam a számat még egyszer, mert ebben olyan vagyok mint egy nagyon drága lotyó, nem pedig mint egy vérbeli rendőr....és ez frusztrált. De jobb híjján Greg mellett azt hiszem örülhettem, hogy egyáltalán ruha volt rajtam.
Természetesen kezdett kimenni lassan a fájdalomcsillapító és a morfium hatása, így megéreztem ahogy húzódott a friss varrás, de tartottam magam, és igyekeztem a lehető legjobb pofát vágni, ami a sok korábbi eset kapcsán nem is ment olyan nehezen. Eszem ágában sem volt ismét segítséget kérni, már így is sokkal tartozom neki, és semmit sem utálok jobban minthogy valakire támaszkodni kelljen,az már nem én lennék...
A magassarkút eszem ágában sem volt felvenni, elég volt a ruha, ami rajtam volt, a cipőt otthagytam a dohos pincében.
-Mi van?-fordítom felé a tekintetem a piálós megjegyzés hallatán, nem igazán vettem a lapot, hogy a fenébe jön ez most ide. Csak ahogy beültünk a taxiba mértem végig a mellettem ülőt, ha jobban megnézem nem volt valami öreg, ekkor esett le, hogy talán miért is mondta amit mondott.
-Mondd csak, egyáltalán betöltötted te már a nagykorúságot?-és kíváncsian fürkészem az arcát.
-Ha jobban megnézlek kétlem.-konstatáltam a dolgot magamban, majd hátradőltem és kifelé bámultam a taxi ablakán. Persze ha beszélt hozzám, arra figyeltem, de gondolatban újra és újra ezen az átváltozósdin agyaltam, és hogy hová is megyünk most.

//előzmény: Roncstelep//

Logan a nő kérdését csak nagyzásnak veszi, így nem is válaszol rá. Túlságosan emlékezteti őt egy másik apró japán lányra, hasonló modorral, ezért aztán már fel sem veszi az ilyen apróságokat, ha szerinte nem kell félni a zsaruktól, biztos igaza van, csak azt felejti el minden testvériséges, hogy ha egyszer véletlenül nyernek, és ők irányítanak mindent, az ő dolguk lesz rendet tartani is, és akkor bizony az ilyen őrültek, mint Kardfog mehetnek a feneketlen kútba, ha a bölcs vezér nem akar a nyakába egy másik lázadást, melyben a mutánsok és az emberek összefogva rúgják szét a...na de ne kalandozzunk el ennyire. Amikor a páros átlépi ennek a lélekvesztőnek a küszöbét, Parázs orrát azonnal megcsapja az izzadsággal, és dohányfüsttel vegyített alkohol bűze, Logan pedig már kint is érezte, fintorgott is tőle rendesen.
-Logan San? - Kérdi meglepve, de annyira azért nem keltette fel az érdeklődését a hölgy, hogy hátra is forduljon ahogy visszakérdez. - Csak nem Japánból származik kegyed? - Kérdi, valódi érdeklődéssel a hangjában, s egy cseppnyi félelemmel.
~Remélem igazi japán, és nem valami anime rajongó...mondjuk az akcentusa, és az arca alapján ez nem valószínű.~
-Hosszú utat tettél meg, hogy bajba keverd magad...
A pulthoz érve kikér magának egy pofa sört, Parázsnak pedig egy málnaszörpöt, színes szívószállal. Helyet is foglal, és nagyon úgy tűnik, hogy vár valakire, vagy valamire. Annyira persze nem lehet fontos, hisz néhány kósza körbetekintést leszámítva tekintetét a nőn tartja.
-Szóval, te csatlakozni akartál ahhoz a csürhéhez? Miért?

Egy igazi lebujba érkeztünk, ezt már a külsejéből is leszűrtem, de a benti szagok, csak megerősítették a feltételezésemet. Miután a mindenféle italtól tocsogó pulthoz is eljutottunk és Rozsomák megrendelte a saját és az én italomat, ami tényleg egy alkoholmentes valami volt, amihez még egy lyukas szalmaszálat is adtak, gondolom ez valami dísz féle lehetett, ami a színéhez passzolt, mert a férfiéban nem láttam, így aztán én is mellőztem a használatát, akkor már a kérdésére is válaszoltam.
- Igen, japán vagyok és abban is igaza van, hogy hosszú volt az út, nagyon hosszú. – merengek el azon, hogy hogyan is kerültem ide. – És nem önszántamból vállaltam, de hát ennek már nincs jelentősége. – rázom meg a fejem, hogy kiűzzem belőle a keserű gondolatokat. – Most itt vagyok és kell egy klán, ahová tartozhatom, nem akarok rónin lenni, aki cél nélkül kóborol a világban. – felelek meg ezzel a második kérdésére is, miközben belekortyolok az italba, és szemrebbenés nélkül nyelem le, holott borzalmas az íze. – Nem tudom, milyen csürhéről beszélsz, én Magneto mesterhez akartam csatlakozni. – játszom tovább a szerepem.
Felmerül bennem, hogy talán belekeverhetnék valami erős nyugtató vagy altatószert az italába, ha lett volna nálam, de hát nem erre készültem, így legfeljebb egy következő alkalommal tehetem azt meg, de nem vagyok benne biztos, hogy lesz következő alkalom, ha rájön, hogy ki vagyok.

-Ha te mondod - vonja meg a vállát, és nagyot kortyol a söréből. - De mi szükséged van klánra? Ahogy elnézlek, egymagad is tudnál boldogulni - jelenti ki, s a nő ugyan nem tudja, de ez volt a legnagyobb elismerés, amit az utóbbi 10 évben bárki is kapott a férfitól. - Más még ha fel is mert volna ülni a motoromra, és követni engem ide, ezen a helyen már annyira parázna, hogy annak szaga lenne...
Újra végigméri a mellette ülő nőt, és elismerően hümmög.
-Persze, nem mondom, hogy nem félsz, csak azt, hogy a többi elmebeteggel ellentétben, akik kiteszik a csürhédet, te belátod, hogy akár még bajod is eshet, még akkor is, ha állítólag felsőbbrendűnek teremtett az ég.
Lehajtja a maradék sörét, a következőt viszont egyenlőre nem kéri ki. Van valami idegen, valami egzotikus ebben a nőben, és egy percig sem szeretné, hogy köd telepedjen az agyára, amíg rá nem döbben, hogy mi az.
-Furcsa szavakat használsz... - jegyzi meg halkan, s menet közben feldereng neki, hogy kire emlékezteti őt nagyon ez a hölgy. Jóformán mindenkire Japánból...csak épp nem abból a Japánból, ahová ebben a században utazhat az ember.

Gondolom, hogy nem sokan motoroznak egy ilyen veszélyes kamival, így ezzel valamilyen szinten bizonyítottam előtte ezek szerint, mert mintha elismerés csengett volna a szavaiban.
Viszont nem tetszett, ahogy a klánomról és a tagjairól beszélt, de nem azért vagyok még életben, mert nem tudom, hogy mikor kell faarccal ülni a helyemen, hanem azért mert fel tudom mérni az esélyeimet, és ez most nem nekem kedvez.
Így hát továbbra is igyekszem nyugodt maradni és illedelmesen válaszolni a kérdéseire, amik meglepő éleslátásról tesznek tanúbizonyságot. Talán ismeri a szülőhazámat és a kort, melyben éltem?
- Engem úgy neveltek, hogy kiválasztott vagyok. – válaszoltam csendesen. – Nekem szokatlan ez a világ, ahol üldözik és megvetik a magamfajtát. Az embereknek inkább tisztelettel illene felnézni ránk. – mondom továbbra is érzelemmentesen.
Nézem, ahogy elfogyasztja az italát, majd elgondolkozva teszi szóvá, a szokatlan beszédemet, ami úgy látszik neki is feltűnt, de hát még nem vagyok itt annyi ideje, hogy ez ne lehessen észrevehető.
- Bocsáss meg, ha nem vagyok érthető, de igyekszem, hogy hamar beilleszkedjem, de még nem megy tökéletesen.
Minden rezdülését próbálom megjegyezni, figyelni a viselkedését, hogy később ebből is előnyt kovácsoljak magamnak, hiszen nem azzal akarom majd megölni, hogy lyukat beszélek a hasába.

Van valami ebben a büszke nőben, ami megfogja Logan-t, bár egyenlőre nem egészen biztos benne, hogy pontosan mit szeretne tenni vele, ha egyszer a kezei közt tudhatja őt...megfojtani is pont olyan logikusnak tűnik, mint...más.
-Kiválasztott mi? - Kérdi, olyan hangon, mint aki alig képes visszafojtani nevetését. - Ez esetben, fog még érni pár kényelmetlen meglepetés. Az emberek nem birkák többé - feleli némi gúnnyal a hangjában - ha úgy viselkedsz, mint egy Oni, nagyon gyorsan letörik a szarvadat.
Finoman megrázza a fejét a nő szabadkozásán, aztán, hogy bizonyítsa, egyáltalán nem zavarja őt az, ahogyan beszél, Japánul válaszol:
-Teljesen megértelek, csak furcsa, hogy olyan szavakat is használsz, amiket nem hallottam már nagyon-nagyon régen. De egyáltalán nem zavar.
Többet nem szól, hisz azért a biztonság kedvéért jobb kivárni, hogy vajon tényleg érti-e őt ez a tünemény, elvégre Japánban sem feltétlenül beszél mindenki...Japánul.Helyette Rendel magának még egy sört, a lánynak pedig még egy Málnaszörpöt.

Érdeklődve kaptam fel a fejem, mikor ő is olyan szavakat használt, mint én. Tehát mégis csak ismeri a kultúránkat és még a régebbi korokkal is tisztában van, úgy néz ki.
- Tudom, hogy nagyot változott a világ, és elszaladt mellettem, de a régi beidegződéseket nehéz levetkőzni. Ettől függetlenül igyekszem beilleszkedni, hiszen manapság nem kevés kami él a földön, ami igen csak megváltoztatja a viszonyokat. Már nem csak én vagyok kiválasztott, ….vagyis olyan egyedi példány, - keresem a megfelelő szavakat, - akit nagy becsben tartanak és tisztelet övez a képessége miatt. Nem dicsekszem vele, ha erre gondolsz, de úgy gondolom meg kell tennem mindent, hogy a kamik a társadalom megfelelő szintjére kerüljenek. Azt neked is be kell látnod, hogy az emberek, - szavaimban alig halható megvetés bujkál, - nem vetélkedhetnek velünk.
Meglepődve nézek fel rá, mikor az anyanyelvemen szólal meg, és még egy halvány mosoly is végigszalad az arcomon, hiszen olyan rég használhattam, így rögtön magam is átváltottam.
- Nem e kor szülötte vagyok. Talán az Istenek akaratából kerültem ide egy ősi vetélytársammal együtt, aki szintén valahol itt él a városban. Érzem! Érzem, ahogy készülődik, hogy ismét összemérhessük erőnket és kardjaink találkozzanak! 400 év nagyon hosszú idő, de egymás iránti harci hevünk egy pillanatra sem lankadt, alig várom már, hogy ismét találkozzam vele. – pillantok a szemébe kissé hevesebben a nálam megszokottnál, de már a gondolat is felpezsdített, hogy egyszer találkozom Fagyponttal.
Az újabb italra csak egy pillantást vetettem, de már nem ittam bele. Azon morfondíroztam mi is lesz ennek a társalgásnak a vége. Valahol tudtam, hogy nem vette be a mesém, így bármikor számítottam rá, hogy megtámadhat.

-Nem tudom - feleli kaján vigyorral az arcán. - Az ágyban jobbak, mint a legtöbb mutáns. Tudom, régimódi vagyok, de engem nagyon tud zavarni a pikkely, vagy a csáp...
Letesz egy ötöst az asztalra, aztán az amúgy is megrepedt, s cseppet véres korsót a nő elé tartja.
-Mellesleg, ezt ugye emberek csinálták. Elvileg csak a gyémánt tudja átvágni... - Diszkréten előtolja egyik karmát, aztán úgy vágja le a korsó fülét, mintha papírból lenne - és ez is az ő művük. - Leteszi a romokat az asztalra a bankó mellé, aztán visszafordul a japán lányhoz, széles mosollyal az arcán. - Rég jártam a hazádban, de akkoriban a hiúság még nem volt erény, és kétlem, mostanra azzá vált volna.
Képtelen leplezni döbbenetét a nő beszámolója hallatán. Igaza mond, ez nyilvánvaló, de mégis olyan hihetetlen, találkozott volna egy dögös nővel, aki idősebb nála? Na jó, persze...testvériséges a csaj, de senki sem lehet tökéletes...
-Szóval, már van valakid. - Jegyzi meg, nem kevés gúnnyal a hangjában. - Kár.
Mosolyogva figyeli, hogy a hölgy hozzá sem ér a következő málnaszörphöz. Igazándiból, számára már az is meglepő volt, hogy az elsőbe beleivott, vagy, hogy ezen a helyen egyáltalán felszolgálnak ilyet. Int a csaposnak, és a következő körben mindketten mást kapnak: Egy-egy pohár szakét!
-Egészségünkre! - Villantja felé fogsorát kihívóan, aztán pedig egy hajtásra kivégzi a pohár tartalmát.
~Hú, ez de borzalmas!~

Az első mondataira nem kívánok reagálni, de a japán szöveg már alaposan felpiszkál.
- Nem a hiúság beszél belőlem, hiszen nem arról beszélek, hogy csak én vagyok az akit mindez megillet, hanem az össze…ööö, ahogy ti mondjátok, mutánst! – rázom meg a fejem, hiszen nehéz belátni, hogy egy erős kami, nem így gondolkozik. – Nem tudom mire gondolsz, mikor azt mondod, hogy az emberek műve, amit tudsz, amire képes vagy, én így születtem! Harcosnak neveltek, aki beteljesít egy ősi jóslatot, ahogy Fagypont is! – mondom neki ismét japánul, hiszen nem kell, hogy mások is tanú legyenek ennek a beszélgetésnek. - Két ellenséges klán gyermekei voltunk, aki végül magunk maradtunk, hogy csatázzunk addig, míg egyikünket el nem éri a vég. Mindent megtanítottak nekünk, ami ehhez szükséges, de a képesség velünk született, ezért lehettünk mi a kiválasztottak. – próbálom megérteni vele az indítékaimat, de magam sem tudom miért. Talán csak az időt húzom, hogy közben kitaláljak valamit, hiszen nem biztos, hogy lesz még egy alkalmam Rozsomákkal ennyire „szolíd” körülmények között találkozni.
Mikor megint int a csaposnak, már éppen készülök leinteni, hiszen még az előző szörpnek nevezett valami is érintetlenül áll előttem, de meglepetésemre, most szakét rendel.
Nem szoktam inni, de most úgy érzem kivételt tehetek, hiszen úgy látszik mindent megtesz, hogy a saját világomat hozza ide nekem, még, ha csak egy nyelv, vagy egy ital formájában is.
Megemelem felé a kis poharat és egy kisebb meghajlással köszönöm meg, majd felhajtom, és……és úgy vagyok vele, mint a szörppel, egy arcizom rándulás nélkül nyelem le, holott életemben nem ittam ilyen rettenetes „szakét”. A kocsma tulajdonosa megérdemelné, hogy régi jó szokás szerint belefojtsák ennek a löttynek a hordójába

-Hát persze, értem én - bólogat, megértően, mint aki egy gyerekkel beszél - nem csak te vagy felsőbbrendű egyedül, hanem mindenki más is, aki olyan mint te. Ezer bocsánat, nem is értem, mi ütött belém, hogy ezt hiúságnak tituláltam.
~Hogy én mennyire imádom húzni az ilyenek agyát. Vic-el 17 náci börtönparancsnokot kergettünk öngyilkosságba, amikor bezártak minket egy haláltáborba valahol Norvégiában asszem...régi szép idők...~
-Fagypont? - Kapja fel a fejét, s annyira meglepte őt ez a név, hogy véletlenül visszaváltott angolra, de csak egy szó erejéig. - Te vagy az az őrült szexi ninjahölgy, akire vén jégcsap vadászik? - Kérdi, elhűlve. - Hát...ezek után meg tudom érteni.
Elismerően hümmög, hisz kevés nő van, aki ilyen jól bírja az italt, főleg azt a borzalmasat, amit itt szolgálnak fel. Az igazi szaké sem tartozik a kedvencei közé, ettől itt viszont mintha homályosan látna, pedig alig ivott ma még... Viszont parázsból is kettő lett egy pillanatra, ami tiszta haszon!
-Kérsz még egyet? Nagyon rég nem volt rá alkalmam, hogy magamnál idősebb nővel igyak, és be kell vallanom, ahhoz képest, hogy ahhoz az őrültek gyülekezetéhez csatlakoztál, nem is vagy olyan elviselhetetlen, mint gondoltam volna...mondjuk, még mindig nem bocsájtottam meg a mágneses trükködet...
Maga is furcsállja mennyire megeredt a nyelve...lehet mégsem kéne többet inni? Ezt a gondolatot gyorsan elhessegeti, és kikéri a következő kört.
-Egészségünkre!

Igyekszem a gúnyolódását elengedni a fülem mellett, hiszen nem vághatom le a fejét itt a kocsmában, mert egyrészt nincs nálam a katanám, másrészt, nem biztos, hogy olyan könnyen menne. Viszont, ahogy Fagypont nevét kiejti a száján, már én is csupa fül vagyok.
- Mi? Te ismered Fagypontot, és tudod hol van? – zökkenek ki a sztoikus nyugalmamból.
Igaz, hogy számítottam rá, hogy előbb-utóbb ráakadok ősi ellenségemre, de, hogy pont a Rozsomákkal való találkozás kapcsán derül ki, azt nem hittem volna. Még eggyel több ok, hogy kifaggassam, ha magától nem mondaná el, hol találom.
Az újabb meghívásnál nem is igazán figyelek rá, mit mond, hiszen még mindig a hallott információval vagyok elfoglalva. Végre meg vagy! Fagypont itt van!
Így hát eléggé értetlenül nézek az ismét előttem megjelenő szakéra, majd az előttem ülő férfira, aki mintha kicsit berúgott volna, úgy viselkedik, pedig én jól láttam, hogy alig ívott valamit. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, hiszen, ha én kevertem volna valamit az italába, akkor jól is jönne, de ez most érthetetlen.
Azért lopva óvatosan körbenéztem, hogy figyel-e minket valaki, hiszen elég feltűnőek lehettünk, hogy japánul beszélgettünk, még ha nem is értett belőle senki semmit akkor is.
Nem igazán láttam senki gyanúsat, így ismét Logan-ra fordítottam a figyelmem.
- Milyen mágneses trükkömet? – nézek rá, most már leplezetlen döbbenettel.
~ Honnan a csudából jöhetett rá, hogy mit tervezek? Vagy csak blöfföl? ~
De mielőtt még válaszolhatna megissza az újabb adag szakét, és utána még rosszabb lesz a helyzet. Mármint a számára, mert egyrészt én nem ittam meg az enyémet, másrészt nekem csak jól jött, hogy ennyire fejbe vágta az ital, akár volt benne valami, akár nem.
- Mond Rozsomák, nem akarsz levegőzni egyet? Eléggé kezdesz összekuszálódni, talán odakinn jobban össze tudod szedni magad. – ajánlkozom és már le is pattanok a székről, hogy segítsek kitámogatni, mert úgy néz ki, eléggé bizonytalanul áll majd a lábán.
~ ha ennyire elvesztette az önkontrollját, akkor, ha elvinném itt egy csendesebb helyre, talán erőszak nélkül is ki tudnám faggatni, ha meg még jobban elveszti a fejét, akkor valahogy még a Házba is elcipelhetem Kardfognak. ~ körvonalazódik egy halvány terv.

-Hát persze, hogy ismerem - tör ki jóízű nevetésben - a kölykök a suliban folyton nyúznak, hogy játsszak velük azzal a kütyüvel...a mortal kombattal! A sok pisis, mindig ronggyá verem őket! - Még hangosabban felröhög, de aztán közelebb hajon a japán lányhoz, és nagyon halkan a fülébe súgja - na jó, van, hogy nyernek, ha adok a kezükbe kontrollert...
Egyébként, mostanra már visszaváltott angolra, úgy tűnik az idegen nyelv már túl sok volt a számára. Már észre kellett volna vegye, hogy valami itt nem kerek, de egyenlőre sokkal jobban érdekli valami egészen más, ami legalább annyira fontos, mint az, hogy miért szédül...
-Te...megiszod még azt ott? - Válaszra sem várva felhajtja a másik szakét is, innentől kezdve pedig végképp elfelejti, hol is van éppen. Csak abban biztos, hogy ez a kedves lány, aki roppant mód aggódik érte, mellé pattant, és valamiért taperolni kezdi őt...vagy csak átkarolni? Egyre megy, gyengéden félrelöki a kezét.
-Nincs semmi bajom! - Kiáltja, örömittas hangsúllyal, majd lepattan a székéről, ám talpon maradni csak azért tud, mert megkapaszkodik Parázsléptűben. - De, ha ennyire levegőzni akarsz, én nem bánom, menjünk...
A nő támogatásával elhagyják az ivót, s bár a férfi ismertnek számít ezen a helyen - hisz romba döntötte már kétszer -mégsem ered utána senki, hogy megtorolja rajta múltbáli sérelmeit. Lehet mostanra rájöttek, hogy ezzel a figurával nem érdemes újat húzni? Vagy csak félnek, mit tenne azzal, aki randi közben zavarná? A lényeg, hogy rájuk sem hederít senki, leszámítva egy kíváncsi szempárt, melyet ugyan egyikük sem láthat, mégis úgy érzik, mintha folyamatosan figyelné őket az árnyak közül bármerre is járnak.
-Tessék, kint vagyunk! - Kurjantja el magát, aztán belerúg az ajtóba, és két másodperccel később valóban a szabad ég alatt botorkálnak. - Most jobb?

Értetlenül meredek Rozsomákra! Mi a fene az a mortal kombat? És miért onnan ismeri Fagypontot: Belépett valami ismeretlen klánba? És milyen kölykök? Ááááá! Ez egyre rosszabb lesz! Nem tudom mi a bánat ütött ebbe a nagydarab emberbe, hogy úgy viselkedik, mint egy kiskamasz, hiszen nem láttam, hogy bárki is csinált volna vele valamit, és inni sem ivott annyit, hogy megárthasson neki! Vagy mégis? Vagy van itt valamilyen kami, aki manipulálja? Ismét körülnézek, most már figyelmesebben, de nem látok senkit, aki épp most kapná le rólunk a tekintetét, és gyanúra adna okot.
Miután az én italomat is lehajtotta és megpróbálom rábeszélni, hogy menjünk innen, mert akár mennyire is nem látok semmit, ez a helyzet egyre lehetetlenebb, na meg az ötletem sem megvetendő, csak, hogy ilyen állapotban még kikérdezni sem lehet, mert nem értenék belőle egy kukkot sem.
Először azonban nem kér a segítségemből, mert nem veszi észre magán a bajt, csak amikor már majdnem összeesik. Ekkor már megtámasztom és rogyadozó léptekkel kísérem ki az ivóból. Nem tudom miből van ez az ember, de olyan nehéz, mintha legalább is ólomból lenne.
Viszont továbbra sem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ha nem is vettem észre semmit, azért figyelnek bennünket. Jobb lenne eltűnni a környékről minél előbb, mert ha megtámadnak, Logan.-nak sok hasznát nem veszem ebben az állapotban.
- Nekem igen. – nyögöm halkan a súlya alatt. – És neked? Hogy érzed magad? Ha megmondod hol laksz, akár haza is vihetlek? – puhatolózok könnyedén. – A társaid biztosan örülnének, ha épségben érnél haza, főleg Fagypont. Az öreg harcos sokat tud aggódni.

-Igazándiból, nekem is... - jelenti ki, majd kihúzza magát, a nőt viszont nem ereszti, sőt, még szorosabban magához húzza őt. - De, mi volt a kérdés babám?
~Hol a pokolban vagyok? És miért jöttem ide? És ki ez a...hmmm....nem számít, ő maradhat.~
Logan képessége túlórázik, hogy kihajtsa szervezetéből a mérget, amit lenyelettek vele, ám egyenlőre nem sokat tud tenni az ügy érdekében, annyira be van tintázva, hogy legszívesebben dalra fakadna, és csupán csak azért nem teszi, mert a megszokottal ellentétben percről percre rosszabbul érzi magát. Valahol a tudata mélyén még rémlik neki, hogy vigyáznia kéne ezzel a nővel mert....van pasija? Esetleg neki kötötték be végre a fejét, már megint? Azt talán csak nem, de mégis...
-Fagypont? á, az egy tapló...Raiden! Na ő az istenkirály! Látnod kéne, hogy a villámaival kivégez valakit, neki nincs párja!
Ha követte is őket valaki, mostanra felszívódott, de legalábbis, ők nem látják többé, igaz Rozsi semmit sem lát többé. Egyre jobban ránehezedik Parázsra, s léptei is egy összefüggő csoszogássá fakulnak, bal lábát pedig már gyakorlatilag csak húzza maga után.
-Mikor érünk már haza bébi? - Kérdi, elhaló hangon, s csukott szemekkel. ezek után összeesik, s legurul a mellettük található lépcsőn, egyenesen egy elhagyatott pincehelyiségbe. Az ajtó eredetileg zárva volt, ám a 130 kilós faltörő kos erről gondoskodott, innen azonban szinte képtelenség megmozdítani, a lépcsőn visszahúzni felfelé pedig egyenesen lehetetlen vállalkozás. Ami Logant illeti, neki tökéletesen megfelel itt is, karjából párnát formáz, és miután bevackolta magát a fatörmelékek közé, békésen szundikálni kezd, a mocsokban.

- Az, hogy hol laksz, mert talán haza is vehetnélek. – ismétlem meg újból, de már súlyosan nyögök, ahogy rám nehezedik egyre jobban.
Egyre jobban érezhető rajta a bizonytalanság és, hogy nem ura lassan önmagának. Tántorog és össze-vissza beszél, fogalma sincs hol vagyunk és minek. Ez így nem lesz jó, hiszen, ha teljesen elveszti az önuralmát, akkor a kérdéseimre sem fog választ adni, így megpróbálom annyira magánál tartani, hogy erre képes legyen.
- Nem soká Rozsomák, nem soká! – válaszolom míg igyekszem megtartani. Arra gondolok, hogy kéne fogni egy olyan …taxi nevű kocsit, amivel elvihetném a Házba, de mielőtt ezt megtehetném egyszerűen összeesik és én képtelen vagyok megtartani a hatalmas súlyt, így az magatehetetlenül bucskázik le az oldalánál lévő lépcsőm, majd beszakítva a pincébe vezető ajtót, megállapodik a romok között, hogy mély álomba merüljön.
~ Hát ezt jól kifogtam! Először nem tudom elfogni, amikor szerettem volna, most meg képtelen vagyok kezdeni valamit, mikor a kezemben van! Ez nagyszerű! ~
Mivel nincs jobb ötletem, hiszen a súlya miatt onnan biztos nem tudom felcipelni, így én is lesietek a lépcsőn és legalább megpróbálom beljebb húzni az ajtóból, ami nagy nehézségek árán még sikerül is, miközben Logan feje végig szántja az utolsó pár lépcsőfokot és a fadarabokat, majd megfordítottam és pár ébresztő pofonnal indítottam, hátha lelket tudok verni bele.

-Hova tűntek? - Szűrődik le a hangjukból ítélve pár maszkos ember beszéde, miközben a páros odalent pihenget. - Nem tudom, de messzire nem juthatott! Minden egységnek, Rozsomák felszívódott, de tuti itt bujkál még valahol, ne hagyjuk meglógni!
A fickó rádióján még felelnek neki páran, de aztán a kis szerkezet elhallgat, ő pedig fájdalmasan felsóhajt.
-Csak kiszúrjuk ezt a szőrmókot, ha megpróbál meglépni, a következő pár órában menni sem tud egyenesen, nemhogy elszaladni.

Logan nagyon morog, amikor Parázs arrébb húzza, s másik karját az arcához szorítja, mintha a nap sugarait akarná kiszűrni, esetleg egy kézzel befogni mindkét fülét, minden esetre nagyon igyekszik a csaj tudtára adni, hogy ő most csak azért sem akar felkelni, még ha a nyakára küldik a vidék összes kommandósát akkor sem.
A sötét dohos pince, ahova bejutottak egyébként továbbra sem figyelemreméltó. Gazdái minden bizonnyal lomtárnak használják, hisz több kacat hever itt szerte-szét, mint a mesélő szobájában valaha. Ha Parázs gyújt egy kis tüzet, hogy jobban lásson, találhat pár pókháló födte szekrényt, benne rengeteg puccos estélyi ruhával, miket egykori viselő gondosan becsomagoltak, ezért még mindig meglepően jó állapotban vannak, s nem is néznek ki rosszul, ha valaki kedveli a rokokó stílust.
-Na...hagyjál már... - morogja a még mindig félálomban lévő Logan.

Alig, hogy megpróbáltam felpofozni ezt a nagydarab és felettébb súlyos egyéniséget, hangok ütötték meg a fülemet, amik már csak azért is feltűntek, mert fojtottak voltak, mint egy útonállóé, aki eltakarja az arcát miközben beszél. Aztán amit hallottam, az már azonnal kihegyezte az érzékszerveimet és közel lopakodtam az ajtóhoz, hogy jobban értsem azokat.
~ Hmm! Rozsomákra vadásznak? Ezek szerint ők intézték úgy, hogy Logan barátunk itala különleges ízesítésű legyen. De vajon kik lehetnek és mit akarhatnak tőle? Barátkozni vele biztos nem így akarnának, így inkább másra tippelnék. ~
Minden esetre nem akartam felhívni magunkra a figyelmet, sőt igyekeztem karmos társamat is jobb belátásra bírni, hogy nem most akarjon nagymonológot előadni, mégpedig hangosan, mert egyelőre nem tudni ezek a fenti emberek mennyien vannak és hogy vannak felfegyverkezve, hiszen nálam csak a jól elrejthető tőrök voltak, és tudtam, hogy a mai világban inkább a lőfegyvereknek hódolnak jobban, ami azért erősen csökkenti az esélyeimet, akármennyire is jó harcos vagyok.
Ismét a még mindig kómás férfi felé néztem, aztán úgy döntöttem, talán körül kéne nézni, hogy több információhoz juthassak. Nem akartam átengedni a prédát, rá nekem van szükségem, főleg, hogy megtudtam, hogy talán fel tud világosítani Fagypontról.
Csendben felsurrantam a lépcsőn, majd a tetejénél hasra feküdtem, hogy kilessek a sikátorra.

Rozsomák márpedig szeretne méltatlankodni, amiért pofozgatják édes álmában, de persze a szájára tapadó kéz ebben elég hatékonyan meggátolja, így csupán csak hümmög, először kicsit haragosan, de idővel egyre lágyabban teszi, ahogy szép lassan eljut megtizedelt - de már gyógyulófélben lévő - agysejtjei maradékához, hogy egy női kéz az, ami lefogja őt, s Parázs egyszerre arra lehet figyelmes, hogy amíg ő hallgatózik, Logan szőrös kezei cirógatni kezdik az ő karját.
-Hmmm....
Ha nem húz el onnan de gyorsan, bevetve minden ninja reflexét, akkor az ájult férfi plüss sárkánynak fogja nézni, Parázs pedig megtapasztalhatja, "áldozata" milyen bújós tud lenni részegen.

Ami a katonákat illeti, még mindig nincsenek tisztában vele, hogy egy ninja figyeli őket. A négy, fehér testpáncélt viselő alak ott álldogál az út közepén, mintha várnának valamit. Fél perccel később egy furgon áll meg mellettük, és még vagy tíz rohamosztagos száll ki belőle, gépfegyvert szorongatva.
-Na végre! Kutassuk át az összes házat! Biztos itt haldoklik valahol!

Meglepetten tapasztalom, hogy, amíg én azzal vagyok elfoglalva, hogy hallgatásra bírjam, legalább is most Rozsomákot, neki egészen más jellegű gondolatai támadnak, és lágyan dörmögve magában simogatni kezdi a száját befogó kezemet.
Na, ez nem éppen a legjobbkor akar nekem kedveskedni, erre majd ráér később is, de akkor sem ilyen formában, hanem azzal, hogy beszédes kedvében lesz, amiért megmentem a seggét, ezektől a kinti vadászoktól.
Mikor úgy látom, hogy talán most már nem fog hangoskodni, a saját és az ő biztonsága érdekében is az ajtóhoz lopakodom és kilesve rajta tovább próbálok rájönni, hogy kik akarják megszerezni maguknak az én áldozatomat.
Ahogy megpillantom őket összehúzom a szemem. Mik ezek az alakok, és mi van rajtuk? Valami modern ninják? A négy férfi még nem is lett volna gond, de aztán jön egy nagy fekete kocsi, és abból még vagy tíz sorjázik ki, ahogy elnézem elég komoly fegyverzettel.
Mikor meghallottam, hogy sorban átkutatják az épületeket, akkor már aggódni kezdtem, de reméltem, hogy ehhez szét fognak válni és kettesével, vagy hármasával fognak jönni, így talán van esélyem, mert, hogy Logan nem fog felállni és beszállni a harcba, abban biztos voltam. Épp most fordult cuppogva a másik oldalára.
Visszahúzódtam hát az ajtó mellé, hogy takarásban legyek és ha meglátják a bejövők a pince közepén alukáló Rozsomákot, váratlanul csaphassak le rájuk.