Tibutty Tamity lakása

3 / 4 oldal Previous  1, 2, 3, 4  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Annabelle Shirley on Szer. Dec. 26, 2012 10:13 am

Szóval szárító! Annyira tudtam, hogy már láttam ilyet, és valami értelmes dologra lehet használni! Na, most már ezt nem felejtem el, nehogy legközelebb megint túlértékeljem a teherbíró képességét.
-Tibu? - vontam fel a szemöldököm, de a magyarázkodására végül csak elmosolyodtam. - Örülök, hogy inkább Tibutty Tamity-nek hívnak, a Leon olyan furcsán hangzott. De nem kell aggódnod, tudom, milyen zsigerből gyanakodni, nekem nem kell bemutatnod, és jól is teszed, ha nem bízol meg feltétlenül bárkiben. Most elmondom azért egyszer: senkinek nem dolgozom, tőlem nem kell tartanod. Tessék. Bízol bennem, vagy nem a te dolgod. Egyébként pedig...
Itt hatalmas szárnyaira böktem.
-... tetszenek. Az igazat megvallva kicsit irigylem is őket tőled. Egy gyíktól még ha nem is lenne csöves, mindenki undorodik, de egy angyalszárnyú embert szerintem még a karácsonyfájukra is felbiggyesztenének. Meg egyébként is könnyebb vele menekülni, ha fázol, mindig van mivel betakaróznod... Tudnám mire használni.
A fürdőszobában Tess egészen furcsán viselkedett. Nem volt fél órája, hogy először találkoztunk, mi ez a nagy bizalom és törődés? Miért ilyen kedves velem? Amennyire Leonban... mármint Tibuban megbíztam, annyira kellett őbenne is, de egyszerűen nem tudtam hova tenni ezt az odafigyelést, ami a lányból áradt.
-Hát... előbb lássuk el a lovagod kezét - feleltem tétován, mert őszintén lett volna kérdésem dögivel. - Nem akarnám megváratni. De azért köszönöm. Rendes tőled, és... öh... Biztos nem kell egymás nyelvét rágcsálni? - böktem ki mégis suttogva. - Úgy mozgott a szátok, mintha rágóztatok volna.
Nem mintha nem fogadtam volna el, amit Tibu mondott, hogy ilyesmi nem történik csókolózás közben, de ha egyszer tényleg úgy nézett ki! Azt hiszem, szükségem volt egy második megerősítésre, hogy tényleg megnyugodhassak. Így is elég ijesztő volt arra gondolni, hogy a férfinek esetleg igaza van, és egyszer még én is sorra kerülhetek. Éppen ezért reméltem, hogy már nem fognak tovább húzni ilyen kilátásokkal. Csak rágondoltam, és gombócnyira ugrott a gyomrom.
Visszatérve már azonban másra kellett figyelnem. A ragtapasz használatára azért még emlékeztem, gyerekkoromban nekem is sokszor volt rá szükségem famászás, fogócska, meg egyéb hasonló játékok után, amikor túlságosan belelendültünk, meg a Hentes is szokott adni párat, ha meglátogattam, hogy mindig legyen nálam egy vagy kettő, ha szükség lenne rá. Amíg tehát Tess a pizzáért ment, én Tibu kezét ápoltam. Úgy koncentráltam, hogy biztosan jól csináljam, hogy még a nyelvem hegyét is kidugtam oldalra, a mozdulataim pedig óvatosabbak voltak, mintha épp most zsebeltem volna ki (amit még mindig túl korainak éreztem).
-Nem fájt? - kérdeztem végül, amikor végre kész voltam, bár éltem a gyanúperrel, hogy ennyi idő alatt egy komplett vakbélműtétet is el lehetett volna végezni. - Várj csak...
Visszanyúltam a neszesszerbe, és kihúztam a szemceruzát. Csak egy pillanatra hasított belém a fájó emlék, hogy a nagynéném is ilyet használt, mielőtt kidobott az utcára. Lehúztam a kupakját, aztán visszahajoltam Tibu keze fölé, és pár gyors vonallal odakanyarítottam neki egy lehunyt szemmel mosolygó, integető, apró fejecskét.
-Tényleg sajnálom, hogy miattam megsérültél - mondtam végül. - De azért...
A kintről érkező váratlan kiáltásra úgy megijedtem, hogy majdnem hanyatt vágódtam, de végül csak mint mindig gyík alakba változtam. Most aztán pedig még annyira sem voltam hajlandó visszaváltozni, hiszen a folytatódó durva ordibálás és Tess rémült hangja egyértelműen mutatták, hogy mióta ebben a lakásban vagyok, most először tényleg veszélyben vagyunk. Jelenleg elsősorban ő.
Ha Tibu mondott is valamit, nem törődtem vele, azonnal felfutottam a falon egészen a mennyezetig, hogy biztos ne szúrjanak ki, és a bejárat felé spuriztam, amilyen gyorsan csak tudtam. A látványtól kis híján a mélybe pottyantam. Nem ilyet nem lehet csinálni senkivel! Tess pedig már egyébként is Tibué, másnak nem szabad ilyesmit művelni vele. Pláne nem így. Hát a végén még a nyelvét is megrágcsálja!
Átrohantam a fejük felett, mint a csík, hogy a hátába tudjak kerülni, aztán odakúszva hozzá bemásztam a nadrágjába, és ahol értem, haraptam és karmoltam, miközben haladtam előrefelé. Még szerencse, hogy a férfiak nem szoktak feszülős nadrágot hordani, hiszen így könnyedén elfértem a koromsötét járatban. Gyík létemre könnyedén megkapaszkodtam, hiába ugrált, vagy rázta a lábát, az ütései elől pedig igyekeztem szapora helyváltoztatásokkal védekezni. Mikor végre kibújhattam a túloldalon, valami nagy és dudorodó dolog mellett találtam magam, de a közelébe sem mertem jönni, mellette viszont nem féltem belemélyeszteni a bőrébe a fogaimat, mire megint panaszosan kiáltott fel.
-Te undorító féreg! - üvöltött fel, és a farkamnál elhajított, egyenesen egy kis asztalon álló üvegvázába, amit mielőtt még kimászhattam volna belőle, fejjel lefelé fordított, hogy majdnem kettévágott a mozdulattal.
~Csak ezt ne! Úristen, bármit csak ezt ne!~
Kétségbeesett pánikban rohangáltam körbe-körbe, hogy kijussak, de a váza túl nagy volt nekem, nem tudtam feldönteni, de még csak egy apró lyukat sem találtam, ahol kibújhattam volna. A konyhaszekrény alatt pedig túlságosan sokat időztem, a végén még...
-Áááááááúúúúúú! - nyüszítettem fel panaszosan.
Nem tudtam tovább tartani a gyík alakomat, visszaváltoztam emberré. A váza az egyre növekvő testem feszítésére szétrobbant, de a legtöbb üvegszilánk nem szóródott szét, hanem a bőrömbe fúródtak. Nem okoztak túl mély sebeket, de rémesen fájtak. Úgy utáltam, ha bezártak valahova! És még Tibu vázáját is eltörtem. Most biztos mérges lesz.
Miután nyökögve kiszedtem magamból két-három szilánkot, amik nagyobbak voltak, és túlságosan zavartak, körülnéztem, hogy mi van a többiekkel.
avatar
Annabelle Shirley
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 297
Hírnév : 25

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Tibutty Tamity on Szer. Dec. 26, 2012 12:04 pm

Ann válasza megmosolyogtatott és egy kissé jobb kedvre derített. Tényleg bírtam a kislányt és, ahogy hallgattam, egyre inkább örültem annak, hogy elmondtam neki a dolgot. Ugyan… nehogy már egy kicsi, vékony lánytól tartsak a legjobban?!
- Nem kell irigyelned, hacsak nem szereted, hogy mindig mindenkinek szemet szúr és a kisgyerekek megveszve próbálnak rád mászni, ha véletlenül valahol lelepleződsz… És ne mondj ilyet magadról, én például szeretem a hüllőket. Hmm… Egy bizonyos, zöld gyíkocska, pedig kifejezetten aranyos – vágtam elgondolkozó arcot, miközben még véletlenül sem néztem rá. Ha felháborodott volna a jelző hallatán csak egy gonosz fél vigyorra húzódott a szám, de nem reagáltam mást.
A léptekre csak megpörgettem a mutató- és hüvelykujjam között a telefont, miközben rutinosan elkaptam pár gombot rajta, hogy ismét sötét legyen a képernyő, majd ugyanazzal a lelki nyugalommal és folyamatos mozdulattal csúsztattam a zsebembe a készüléket, mielőtt megfordultam volna. Semmi különös, semmi felháborodott, durva esetleg furcsa gesztikulációt nem láttam és így ismét töretlen mosollyal száműztem a paranoia maradványait.
- Ajjaj… - lett rémült az arcom, mikor kiderült mekkora bajban is voltam. – Ez azt jelenti, hogy büntetésben vagyok? – kérdeztem, miközben engedtem a lány kezének nyomására és leültem. Szárnyaimat automatikusan átvetettem a háttámlán, hogy valamennyire hátra tudjak ülni. A csendet kihasználva, amit Tess vizsgálódással töltött el, csillogó szemekkel néztem az elgondolkozó, aggódó arcát. – Ha igen, akkor ez a világon a legjobb börtön… - jelentettem ki, mielőtt felnézett volna rám és én lenéztem volna a sebre. – Ugyan Tess, mondtam már, semmi bajom, kibírom, sőt ha tudni akarod, nem is fáj… - a hangom elhalt, mikor a lány megcsókolta a kezemet. Csendben maradtam. Még a veszettül csípő érzéstől sem nyílt el a szám, hogy elkezdjek jajongani, egyedül csak nyeltem egyet és élveztem a szőke porcelánbaba közelségét.
- Ne, nem kell, gyere vissza – hisztiztem bosszúsan, mikor felállt, hogy ragtapaszt keressen. Remek… A csöngetés után még mindig sértett fejjel néztem egy ideig Bogyó ügyködését, majd az arcvonásaim egyre inkább kisimultak, ahogy most az ő ügyködő arcmimikáját figyeltem. Tényleg nem értettem miért kellett ebből ekkora ügyet csinálni, jó, vérzett, na és akkor mi van? De ahelyett, hogy sebesen elkaptam volna a kezemet, megelégelve a két nő ápolgatását, inkább hagytam. Nem, nem csak azért, mert férfi voltam és egyenesen imádtam, hogy itt sürögnek-forognak körülöttem, hanem leginkább Ann arca minden másodpercet megért. Mikor végzett jóízűen felnevettem, de mielőtt megköszönhettem volna, egy veszélyes szerszámot húzott ki a női fegyvertartó zsákból. Érdeklődve figyeltem mit csinál és az apró fájdalom ellenére, amit a szemceruza nyomása miatt éreztem, elmosolyodtam, majd kihasználva, hogy még mindig a közelemben volt, gyorsan összeborzoltam a haját egy fejsimogatással. Már a tüdőmben volt a levegő, hogy kifújva, köszönetet mondjak, de a kinti férfihang és Tess kétségbeesett utasítása…
Azonnal felpattantam, a szemem sarkából még láttam, ahogy Ann gyíkká változott, de nem törődtem vele többet, miközben előrelendültem, hogy kiviharozzak a folyosóra. Tess, Tess, Tess… Úgyis az volt a legjobb, ha gyík alakban meghúzta magát valahol, legalább rá nem kellett figyelnem – futott át a fejemben a gondolat, miközben megmarkoltam a fal sarkát és befordultam a folyosóra. A férfit látva, majd az alatta eltörülő lányt, a mellkasomból indulva valami nehéz, súlyos valamit öntött el, méregszerű pusztítással. Ijedtség? Ugyan… Féltés? Na, ne nevettess! Színtiszta, elemi düh, járta végig a testemet, miközben közeledtem a férfihoz. A kezem ökölbe szorult, szinte fájt, ahogy a körmeimet a tenyerembe mélyesztettem, miközben a beragasztott seb fájdalmasan sikítozott valami kellemesebb tartás után. A tekintetem szikrákat szórt, a könyörület vagy a békesség utolsó cseppje sem volt meg bennem. Felemelte a fejét és mikor beazonosított, elengedte a játék kedvéért megcsörgetett nadrágját és a pisztolyán erősebb lett a szorítása.
- Á, szóval kegyeskedik megjelenni! – röhögött fel, majd a másodperc törtrésze alatt hagyta abba, csak a torz vigyora maradt utána, miközben becélozta a fejemet. – Rendben, legalább megkönnyíted a dolgomat. – Hüvelykujja lenyomta a kakast, miközben a szárnyam tollai, egyenként, fentről lefelé elkezdtek megkeményedni. Mintha csak fémből olvasztották volna ki, szoborszerű faragás volt csak, páncélozott hatást kapott, miközben egyre gyorsabban indultam meg a férfi felé. Egy dolgot tudtam: most megölöm. Szépen lassan, de megölöm.
Persze tisztában voltam vele, hogy ha túl lassú vagyok és nem tudom kellő gyorsasággal magam elé húzni az egyik szárnyamat, lelő, de ez abban a pillanatban nem érdekelt. A furcsaság akkor lett egyre szembetűnőbb, mikor a döbbent arca után nem szorult tovább az ujja a ravaszra, helyette valami furcsa táncot kezdett el lejteni. Elemző tekintettel néztem végig rajta, majd az eszméletlen Tess-re esett a pillantásom. Gyorsan megfogtam, a karjaimba kaptam… a szemem kikerekedett… a tehetetlen kezében lévő pisztoly egymás után ugatott fel, fülsértő csengést hagyva maga után… a szárnyamat pajzsként kaptam magam és Tess felé. Éreztem, ahogy a hatalmas, masszív felületről, visszapattan pár eltévedt golyó. Összeszorított foggal hátráltam a nappaliba, majd sietve biztonságba helyeztem Tess-t az ágyon, miután megbizonyosodtam róla, hogy lélegzik. Bármennyire is fájt, több időt nem fecsérelhettem rá, mert a további dulakodás miatt ráeszméltem, hogy Bogyó nem elbújt valahova… Ó basszus! Azonnal futottam vissza minden késlekedés nélkül és még épp láttam, ahogy a lány visszaváltozik, felette pedig a férfi ütésre emeli a kezét. Megfogtam a lányt a felkarjánál. Most nem érdekelt, hogy fájdalmat okozok neki. El kellett tűnnie! Ezalatt, rámarkoltam a férfi csuklójára, megállítottam az ütést, majd a háta mögé csavarva a kezét, egy nagyot löktem rajta, hogy elterüljön a földön.
- Bogyó, jól vagy? – kérdeztem meg gyorsan. – Menj vissza a nappaliba Tess-hez és maradj ott! – parancsoltam rá, majd visszafordultam a magában káromkodó férfihoz, aki csak megtántorodott, de nem esett el. – Bármit hallasz, ne gyertek ki! – sziszegtem. – Értetted? Bármit! – ha bólintott, biztonságban tudva őket, indultam el az ellenségem felé. – Rossz választás volt idejönni… - Köptem a szavakat, majd rávetettem magamat. Pár percig csak a nyers erő hadakozott a nyers erővel, majd bevetettem a képességemet, hogy az utolsó porcikájáig is átjárja a félelem, miközben kigáncsoltam és ráléptem a tenyérrel lefelé lévő kezére. Felkiáltott, mire fokoztam a nyomást, egészen addig, amíg el nem engedte a pisztolyt. Még mindig a kezén állva leguggoltam, belemarkoltam a hazába, hátrahúztam a fejét, majd teljes erőből a padlóhoz vágtam. Egyszer… kétszer… háromszor… négyszer… ötször…
Felnyögött. Abbahagytam, majd felálltam, a hátára fordítottam, megfogtam a pisztolyt, kivettem belőle a tárat, majd a fejére céloztam. A beállt csendben csak a lihegésünk hallatszott.
- Játsszunk – javasoltam vészjósló hangon. – Szerinted mennyi golyó maradt benne? – Felköhögött, de nem válaszolt, túlságosan el volt foglalva az eltört orrával és a sajgó fejével. Leadtam egy figyelmeztető lövést pont a bal füle mellé, mire fájdalmasan felkiáltott és a füléhez kapott. A szeme figyelmesebb lett. – Még egyszer megkérdezem… Szerinted hány golyó maradt?
- Úgy négy – felelte és a tekintetében a képességem által generált rettegést kapott helyet.
- Remek… Előre szólok, rémes lövő vagyok. Egyszer véletlenül lelőttem a társamat, mert túlságosan remegett a kezem az idegeskedéstől – hazudtam, de a válaszom megtette a hatását. Becéloztam a fejét, mire erősen behunyta a szemét, majd leadtam azt a négy lövést, egyenesen a másik füle mellé, a feje fölé és a nyaka két oldalára, csakhogy érezze a fegyver pusztító erejét… Aztán felfüggesztettem az összes képességemet. A természetellenes félelem leszállt róla, teret adva az igazinak, ami bár sokkal kisebb volt, azért ott kellett, hogy legyen, majd a tollaim is ismét puhák és könnyedek lettek. Felrángattam, majd az utolsó, amit látott az ájulás előtt, egy integető, mosolygó fejecske volt.

Pár perc után már egy, a konyhából hozott székhez volt kötözve a nappali közepén. A feje lehanyatlott, más életjelet nem mutatott a fel-le mozduló mellkasán kívül. Az ágy szélén ültem, pont úgy, hogy tökéletes rálátásom nyíljon a fickóra, míg az ágyon lévő, mindkét lányt vizsgáltam. Miután felajánlottam a segítségemet Bogyónak, óvatosan távolítottam el a testéből a szilánkokat, amiket nem ért el, miközben néha-néha az eszméletlen Tess felé kaptam a fejemet és megigazítottam a fejére rakott borogatást. Az én arcomat, kezemet is színezte néhány piros horzsolás a dulakodás közben, de nem érdekelt.
- Nagyon köszönöm szépen a segítséget Annabelle. Ha te nem lettél volna… Ne haragudj… - szólaltam meg halkan, Bogyóra nézve, miközben a véres szilánkokat a lehető legfinomabban próbáltam kiszedegetni belőle. A darabokat egy tányérba gyűjtöttem, amit az ágy végére raktam. – Néha elfelejtem, hogy milyen is az igazi életem. Túlságosan figyelmetlen voltam és téged kevertelek bajba… - suttogtam tovább halkan, majd mikor Tess elkezdett mocorogni, azonnal fölé hajoltam és kisimítottam az arcából a haját.
- Tess… édesem, jól vagy? – kérdeztem halkan és a megnyugtató választ kaptam, felsóhajtva csókoltam meg finoman az ajkait. – Kérlek, ne haragudj… Mindent elmagyarázok, ígérem! Soha, soha többé nem engedem, hogy bántsanak, esküszöm… - A szék felől, hirtelen egy nyöszörgés hallatszott, mire elkomorult a tekintetem. – Elnézést… - Lecsúsztam az ágyról, megkerültem és út közben felvettem a tányér mellé helyezett pisztolyt, majd a férfi felé tartva feldobtam a levegőbe. Ahogy számítottam rá, a tekintete a mozgó tárgyat követte. Fegyver csöve a kezembe csusszant és teljes erőből megütöttem a markolatával az arccsontját, mire döbbenetében felkiáltott. Lelassultam. Az előbbi düh az ütéssel együtt elpárolgott belőlem és felsőbbrendű eleganciával ültem le vele szembe a kanapéra. Keresztbe tettem a lábamat, a pisztolyt az ölembe helyeztem, a támlára könyököltem, miközben az öklömre támasztottam a fejemet.
- Beszélgessünk… - kezdeményeztem higgadt, jeges hangszínen, miközben a szemébe fúrtam a tekintetemet.
avatar
Tibutty Tamity
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 279
Hírnév : 37
Tartózkodási hely : Elmém legbenső zugában, ahol a távol is túl közelivé válik.

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Tess D. Thorne on Csüt. Dec. 27, 2012 1:24 am

Tess csak eszméletlenül feküdt. A események többségére nem reagált, mivel nem is nagyon volt agyilag ott. Halványan hallotta ugyan a hangokat, a kiabálást, és azt is érezte, hogy két biztos kéz felemeli a földről, aztán a hangos durranások. Tess teste kissé megrázkódott, aztán, amikor megérezte a puha talajt maga alatt teste kiabált a meleg és biztos kezekhez, amik az előbb olyan védelmezően tartották. Nem tartott sokáig ez az éberség sem, így ismét visszazuhant az eszméletvesztés mély, sötét gödrébe. Amikor aztán újabb hangos dörrenéseket hallotta a szemei csukva voltak ugyan, de szemgolyói ide-oda cikáztak, miközben igyekezett legyőzni minden fogva tartó kezet, ami a sötétségbe taszította. Aztán nem is olyan sok idő múlva a lány kezdett magához térni az eszméletvesztésből. A feje iszonyatosan sajgott, ám, amikor megérezte, hogy egy test fölé emelkedik összerezzent, az ujjak érintésétől pedig egyenesen rettegett. Atán, ahogy kinyitotta elnehezült szempilláit, Tibutty-t, azaz Leon-t, azaz Dimitrít pillantotta meg. A lány zavarodottan nézett a férfira és a kérdésén egy kicsit el gondolkozott. A nyaka fájt, az idegen férfi erős szorításától, a feje pedig iszonyatosan sajgott, ahol a férfi fejbe vágta valami kemény tárggyal.
- Jól vagyok.
Mondta és egyik kezét nehézkesen felemelve megérintette a férfi arcát. Tibutty ígérete meglepte a lányt, de mielőtt válaszolhatott volna finoman viszonozta Tibu váratlan csókját, majd meghallotta a nyögést nem is olyan messze tőlük. Ijedten kapta arra a fejét, aztán, amikor meglátta a székhez kötözött áll pizza futárt ijedten húzta fel a lábait. Kezeivel szorosan átkulcsolta azokat és úgy nézett fel Tibutty-ra, aki elnézést kérve elindult a férfi felé. Ám a szája is tátva maradt, amikor megpillantotta a kezében a fegyvert. Ijedten nézett a mellette ülő Annabelle-re, akinek kisebb sebek látszottak a testén.
- Anna… Jól vagy?
Kérdezte, és óvatosan odamászott az ágy végében ülő lányhoz. Gyorsan megnézte a sebeket, és újra a lány szemébe nézett.
- Mit tett veled?
Kérdezte hitetlenkedve és szorosan magához húzta Bogyó apró testét. Szorosan fogta, mert nem csak a lánynak akart biztonságot nyújtani, hanem magának is. Szüksége volt valakire, akit megölelhetett, hogy kibírja a sokkot, amit az idegen férfi okozott. Tekintetét egy pillanatra se vette le Tibutty-ról és a másik férfiról, ám amikor meglátta, hogy mit csinált Tibu megrezzent. Férfi üvöltése megtöltötte a lakás csöndjét és Tess arcán könnycseppek kezdtek lefele peregni.
- Anna…. Gyere..
Ragadta meg a lány kezét és óvatosan felállva az ágyról elindult a két férfitől lévő legmesszebb szobába. Amikor megérkeztek a fürdőbe beterelte a lányt és bezárta maguk mögött az ajtót, még a szennyes tartó kosarat is odatolta, hogy ha bárki be akarna jönni, nehezebb dolga legyen, aztán ismét a lányhoz lépett és megölelte törékeny testét.
- Tudod ki ez az ember?
Kérdezte eltolva magától a lányt és kérdő tekintetét végigjártatta a lány arcán. Rettegett, és nem akarta, hogy a lány is valami súlyosabb sérüléssel ússza meg a dolgot, mint ő. Miközben Bogyó válaszára várt belepillantott a tükörbe. Látta, hogy a feje rondán be van dagadva, és némi vért is észre vett a fején. Ijedten fogta meg a púpot, de abban a pillanatban, amikor hozzá ért meg is bánta. Sziszegve engedte le a kezét, majd odasétált a kádhoz és leült a szélére. Kicsit szédült és hányinger is kerülgette, de igyekezett úrrá lenni a testén, nem hagyhatta, hogy most elgyengüljön
Aztán, míg üldögélt azon gondolkodott, amit Tibutty akkor mondott, amikor magához tért. Hogy mindent elmagyaráz, és nem hagyja, hogy többé bántsák. De még is kik? És mit akart ez a férfi Tibu-tól? Miért tőrt rá És miért hívta Dimitrí-nek? Tess össze volt zavarodva, nem tudta összerakosgatni a kirakó darabkáit és ez megőrjítette. Hiába akart logikusan gondolkozni, nem merte elhinni azt, amit a feje kitalált.
~Nem, az nem lehet, hogy Tibutty valami olyanba keveredett volna. Biztosan csak össze vagy zavarodva Tess. Verd ki ezeket a butaságokat a fejedből, de gyorsan!~
Parancsolt magára és erősen megmarkolta a kád szélét, hogy kicsit elterelje a gondolatait.
avatar
Tess D. Thorne
~fellow craft~
~fellow craft~

Hozzászólások száma : 84
Hírnév : 6
Tartózkodási hely : Manhattan

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Annabelle Shirley on Csüt. Dec. 27, 2012 11:52 am

Tibu utasítására azonnal Tesshez mentem, aki az ágyon feküdt eszméletlenül. A fején dudorodó enyhén vérző sebtől eltekintve olyan volt, mintha csak aludt volna. Lehunyt szemei nem mozogtak, résnyire nyitott szájából finom szuszogás szűrődött ki, meg-meglibbentve az arcába hulló hajtincseket. Mint egy Csipkerózsika. Magamhoz vettem a még mindig nedves törölközőt, amivel Tess Tibu kezét ápolgatta, és most az ő fejéről törölgettem le nagyon óvatosan a vért. A párnákkal felpolcoltam a lábát (még a Hentes mondta, hogy ilyenkor ezt kell csinálni), utána pedig már csak vártam, hogy Tibu visszajöjjön.
Ő pedig jött is. Először elintézte a betörőt, hogy már igazán ne bánthasson minket, majd hozzánk lépve mindkettőnkről gondoskodott. A szilánkok eltávolítása nem volt éppen fájdalommentes, de amikor csak tudtam visszafogtam a sziszegésemet, mert inkább arra kellett figyelnem, hogy ha már képtelen vagyok abbahagyni a reszketést, legalább ne annyira, mintha két kézzel ráztak volna.
-Ne köszönd - mormoltam összeszorult torokkal, könnyes szemekkel. - Nem hagyhattam, hogy... azt csinálja vele.
Szabadkozása viszont már tényleg sok volt. Hevesen ráztam a fejem, és még hátrébb is húzódtam tőle.
-Nem, nem, nem. Nekem kéne bocsánatot kérnem. Azt hittem, azért, mert gazdag vagy és kényelmes, meleg otthonod van, neked már nincs is semmi.. nehézség az életedben és... biztonságban vagy... engem meg már annyiszor vertek meg, hogy ez igazán... de azt hittem, itt nem bánthatnak... sajnálom, hogy a nyakadba akaszkodtam... és neked nem is kéne... féltened... érdekelni, hogy fáj-e... és... és... Eltörtem a vázát!
Eddigre már nem csupán pityeregtem, de a gát átszakadt, jöhetett a zokogás. Nehéz lett volna megmondanom, miért is sírtam. Mit sírtam! Bömböltem! Az igaz volt, hogy az efféle atrocitásokhoz már hozzászoktam (már amennyire ehhez hozzá lehet szokni), szóval annyira nem ért hideg zuhanyként, hogy velem ilyesmi is történhet. Az viszont igen, hogy még egy ilyen helyen is. Zárható ajtók, masszív falú lakás, ráadásul nem is voltam egyedül. Az utcán annyit ábrándoztam arról, hogy ilyen helyen élhetek, ahol nem csupán a megfagyástól, éhhaláltól, betegségektől nem kéne többet félnem, hanem a különféle támadásoktól sem. De ha már itt sem lehetek biztonságban, akkor hol? És Tess kedves volt velem. És Tibu is. Féltett, ellátta a sebeimet, vigasztalt, köszönetet mondott, de még bocsánatot is kért valamiért, amiért igazán nem kellett volna, de egyébként is... Ki kér tőlem bocsánatot?
Egyrészt tehát azért, mert megtámadtak minket, ami azért jó adagnyi ijedséget szült, főleg mivel pontosan tudtam, mennyire bele tudnak lendülni az ilyen alakok, és már a gondolatától is úrrá lett rajtam a pánik. Másrészről azért, mert a biztonság illúziója is darabjaira hullt bennem, hiszen már álmodozni sem tudtam olyan helyről, ahol védve lehettem volna az ilyen veszélyektől. Harmadrészt pedig igazán nem voltam hozzászokva, hogy ennyire emberszámba vegyenek. Tibu úgy viselkedett, mintha tényleg a bátyám lett volna, ez pedig jelen körülmények között még fájdalmasabb boldogságot szakított fel bennem, mint pár perccel ezelőtti ölelése. Bármennyire is vágytam rá, már elszoktam tőle, nem tudtam mit kezdeni vele.
Úgyhogy sírtam. Mindezek kitöltötték a bensőmet és nyüszítő, könnyzáporral áztatott zokogásban törtem ki, miközben csak azt tudtam ismételgetni, hogy úgy sajnálom, hogy eltörtem a vázát. Az ágyon ültem törökülésben, ujjaimmal a takarót szorítottam magam előtt, fejemet lehajtottam, és képtelen voltam lecsillapodni. Alig fogtam fel, mi történik körülöttem, csak hogy egyszer csak Tibu már nem volt ott, helyette Tess érkezett, ahogy magához vonva megölelt. Zokogva bújtam hozzá, de ő már szerencsére megúszta a nehezét, mert idővel kezdtem elcsitulni.
A hátam mögött iszonyatos ütés hallatszott. Összerezzenve bújtam még közelebb Tesshez, mikor pedig a fürdőszobába vezetett, olyan közel húzódtam hozzá, hogy kis híján a sarkára léptem. Kérdésére a fejemet ráztam, miközben szipogva vártam, hogy mi fog történni. Tess láthatóan szédült, aggódtam is érte, de úgy tűnt, már ő is kezdte visszanyerni az erejét.
-Nem kéne leragasztani a sebedet? - kérdeztem még egy kicsit elfúló hangon. - Vagy jegelni. Nem tudom, talán inkább meg kéne mutatni egy orvosnak. Nem fest valami jól. Sajnálom, hogy nem voltam gyorsabb.
Tétován pillantottam az ajtó felé. Nem hallottam kintről semmi gyanús zajt, ez azonban a legkevésbé sem nyugtatott meg.
-Ne menjünk vissza? Nem biztos, hogy jó ötlet egyedül hagyni őket... és a fürdőszoba... olyan közel van a bejárati ajtóhoz...
avatar
Annabelle Shirley
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 297
Hírnév : 25

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Tibutty Tamity on Csüt. Dec. 27, 2012 2:23 pm

Mikor Ann elkezdett zokogni azonnal magamhoz vontam, lehetőleg úgy, hogy a kapott sebeit ne sértsem fel még jobban a bőrömmel. Megfogtam hátul a fejét és finoman a vállamhoz vontam, majd amíg nem hagyott alább a motyogása, valami ostoba vázáról, csendben, enyhén hintáztattam előre-hátra, hogy lenyugodjon. Ugye nem kell mondanom, hogy ösztönös cselekedet volt.
- Sss, semmi baj… Hát persze, hogy féltelek, ne butáskodj. Azóta, amióta itt vagy, egyre jobban megkedveltelek, te kis piszok. Sosem bocsájtanám meg, ha miattam esne bajod – egy pillanatra Tess felé kaptam a tekintetemet és nyeltem egyet. – Különben is, ez az én életmódomnak köszönhető. Ebben nőttem fel... Máshol, jobb helyen nem történne ilyesmi, hidd el! A normális családokban soha, de soha nem történik, szóval ne gondold azt, hogy sehol sem lehetsz biztonságban. Rendben? Csak… Csak meg kell találnod a megfelelő helyet. Annyi lehetőséged van még az életben, hiszen okos vagy és szerethető – felemeltem az arcát és a könnyein át, a szemébe néztem. – Ezt ne felejtsd el Bogyó! Sokkal többet érsz, mint hinnéd. – Persze, ki tudja, lehet, hogy a bűntudatos lelkemet akartam orvosolni ilyen gyorsan és hirtelen ezzel a szent beszéddel… miközben a lényem apró része tudta, hogy komolyan is gondoltam ezeket. – Most már vége van – suttogtam még, mielőtt Tess felkelt volna és a lánnyal együtt kimenekült volna. Nem bírtam rájuk nézni, ahogy kiiszkoltak… El innen, nem igaz? Hát persze. Sokkal könnyebb volt így lezárni a dolgot.
A férfi kiköpött, de a nyál nem érte el a lábamat. Elhúztam a számat.
- Nem ez a legjobb módja a csevegésnek Matthew…
- Pedig csak ennyit érdemelsz, sz*rcsimbók! Lenyúltad a munkámat, aztán ott hagytál a sz*rban, mint valami csalit!
- Megegyeztünk, tudtad a feltételeimet. Tisztában voltál a dolog kockázatosságával, főleg azzal, hogy a főnököd orra alá fogok pörkölni.
- Majdnem kinyírtak a megbízó emberei, miután nem szereztem meg!
- Fordított esetben szerinted mit csináltak volna? – kiabáltam vissza ingerülten. – Szerinted az a módja annak, hogy ne legyenek a seggedben, hogy bosszúból felkeresel és megölsz? Te tudod egyáltalán mit csinálsz?
- Persze, hogy tudom!... – elnézett, majd felsóhajtott. – Azt mondták az-az egyetlen esélyem, hogy ha visszaszerzem tőled.
- Visszaszerezni?! Visszaszerezni???!!! –felpattantam, az üres pisztoly megint valahogy a kezembe csúszott a dühtől és azzal gesztikuláltam. – Majdnem meggyilkoltál két nőt! Ártatlanokat! Fel tudod ezt fogni?!
- A mutánsról és a szőkeségről beszélsz? – kérdezte gyilkos pillantással. Hallgattam csak merőn néztem rá. – Hát, pedig hidd el ez az, ami a legkevésbé érdekel, ha adsz egy kis időt, akkor igazán elszórakoztam volna azzal a kis... - ismét egy éles csattanás és a markolat még élesebb lett. Megmozgatta a zsibbadó állát, majd bár ugyanolyan dühösen, de higgadtabban szólalt meg. - Nem tudtam, hogy lesznek többen is. Csak lopni akartam, de… ismersz.
- Nem, nem ismerlek… Aki lopni akar, az megtalálja a módját, hogy hogyan verje át a másikat, ehelyett te mindent el akartál tiporni. Undorodom tőled. Remélem nem kell magyaráznom, hogy miért.
- … És most? Mit fogsz csinálni? Megölsz?
- Nem – ráztam meg a fejemet. – Nem fog a halálod a lelkemen száradni.
- Elengedsz? – jött az újabb kérdés a félelem halvány szikrája jelent meg a szemében. Ismét csak hallgattam. – Dimitri, azok a fickók elevenen fognak megnyúzni!!!
- Tudom… Elintézem, hogy kapj egy hónap egérutat. Remélem, nem kell mondanom, hogy ha itt keresel, nem fogsz megtalálni. Se a két lányt. Nem fogsz róluk többet hallani, ha őket elkapod, nem tudsz majd sarokba szorítani, mert én sem fogom tudni hol lesznek. Ne próbáld őket bántani. Semmi értelme.
- Vá-várj, minek segítesz nekem? Egy hónap alatt ezerszer eltűnök.
- Kell idő, hogy kipihend a sérüléseidet – feleltem és elővettem a telefonomat.
- Milyen sérüléseimet?
- Halló, mentő? Egy balesetet szeretnék bejelenteni… Igen, még él, de több csontja eltört, lehet, hogy egy borda át is szúrta a tüdejét… - Szeme kikerekedett, ahogy hallgatott engem. Fapofával néztem vissza rá. - Hogy mi történt? Kiesett az ablakon…
Pár perc múlva már csak egy köteg pénz (ezer dollár) és egy-egy levél volt a nappaliban. Az egyik ablak nyitva volt, a szél csípős ízével kitartóan lengette a függönyöket. Az egyik levélben ismét bocsánatot kértem Annabelle-től, majd elmagyaráztam benne, hogy a pénz az övé és ha egy közeli motelban vagy egy hotelben kivesz egy szobát, szívesen fizetem az ott tartózkodását. Tudni fogom hogyan találjam meg. A másikban, ridegen, tárgyilagosan mondtam el Tess-nek a teljes igazságot, a családom idekerülésétől kezdődően, az átváltozásomon, a bátyám meggyilkolásán és a rablói pályára lépésemen át, egészen Annabelle-ig. Mindkettőben megfogalmaztam, hogy azonnal eltűnhetnek, ha akarnak, nem kell rám várni, csak szerettem volna, ha tudják a teljes igazságot. És Tess-nek még azt, hogy szeretem. Hogy még mindig szeretem, de ha az ő jólétét akartam előbbre helyezni, ez volt a legjobb megoldás. Fájt a dolog… Túlságosan üresnek éreztem magamat, ahogy írtam a leveleket. Mosolyogtam. És minél nagyobb lett a mosolyom, annál kihaltabb lettem belül. Nem az enyém volt az a viasz szerű, kényszeredett mosoly. Egyszerűen gyakoroltam, hogy egy újabb álarc legyen tökéletesítve, hogy minden érzelmet eltemessek valahová mélyre.
Számomra, mikor már elkezdtem zuhanni az ablakból, már vége volt a dolognak. Már azóta vége volt, mióta Tess és Annabelle rémült tekintettel elhagyták a nappalit, hogy eltűnjenek. Ehhez értettem a legjobban. Lily-nek nem volt igaza. Senkiben sem szabad megbízni. Főleg nem közel engedni magamhoz őket. Csak baj és fájdalom származott belőle… Persze tudhattam volna előre, de túl ostoba voltam… Mint mindig…
Sokáig vártam, mielőtt ismét hazafelé vettem volna az utat. Már beesteledett, tíz is elmúlhatott, így hát reméltem, hogy mindketten eltűntek. Nem bírtam a szemükbe nézni. Rühelltem magamat ezért, de… nem voltam elég erős hozzá. Féltem, hogy túl önző leszek ismét, ahogy meglátom Tess-t. A testemet, most még több seb díszítette, mielőtt elmentem volna. Az oldalamon egy rövid, de mély seb volt vöröslött, de a kötés eltakarta, ahogy a többit a ruha.. Talán az volt a legrosszabb, de még miután meglátogattam Frederick atyát, aki összefoltozott, nem lett enyhébb a fájdalom. És én beteges, keserű módon még örültem is neki, hogy csak ezt éreztem.
avatar
Tibutty Tamity
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 279
Hírnév : 37
Tartózkodási hely : Elmém legbenső zugában, ahol a távol is túl közelivé válik.

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Tess D. Thorne on Csüt. Dec. 27, 2012 3:45 pm

Tess-t a gondolkodásból Bogyó hangja hozta vissza. Felnézett a lányra, majd mosolyogva megrázta a fejét a kérdésére.
- Nem, jó ez így.
Válaszolta, aztán amikor meg hallotta a mentegetőzését felállt és megfogta a lány két vállát.
- Anna, nem a te hibád, érted? Én köszönöm, hogy segítettél nekem. És sajnálom, hogy miattam történt ez veled. Ha nem szólaltam volna meg, talán tudok segíteni neked a hapsival szemben.
Motyogta Tess és szorosan megölelte Bogyót. Aztán, amikor meghallotta Tibutty egy-egy szófoszlányát a szobából, majd a férfi szavait esze ágában nem volt elengedni a lányt. Mindaddig szorosan magához ölelte, amíg a csönd hosszúra nem kezdett nyúlni odakint. Ekkor eldöntötte, hogy utána néz, mi folyik kint.
- Bogyó, maradj itt, én kinézek, rendben?
Mosolygott a lányra, aztán kisöpörte zöld haját a szeméből és eltolva az ajtó elől a kosarat kiment a folyosóra. Csendben lépkedett, tekintete éber volt érzékszervei pedig finoman kutattak valaki után. Ám, amint odaért a nappaliba nem talált ott senkit. Csönd volt, a némaság pedig nyugtalanította Tess-t. Ahogy megpillantott két borítékot és egy köteg pénzt az egyik kis asztalnál. Dylan ijedten sietett oda, aztán, mikor meglátta, hogy az egyik levél Bogyónak szól a másik pedig magának megijedt. Remegni kezdett, szemeibe könnyek szöktek és remegő kezekkel vette fel a levelet. Óvatosan kinyitotta és olvasni kezdett. A levél felénél se járt, amikor lábai feladták a küzdelmet és sírva borult térdre. A szíve ’majd meghasadt a levelet olvasva és azaz egy szó, amit Tibutty odaírt a levélbe Tess még nagyobb bánatra ösztökélte. Amint végigolvasta a levelet, már mindent értett. Az áll neveket, hogy miért támadták meg és hogy Tibutty most miért is nincs a lakásba. Egy ideig csak a padlót bámulta, majd összeszedte magát, felállt és visszament Bogyóhoz a fürdőbe.
- Ki jöhetsz, elmúlt a veszély.
Mosolygott, miközben könnyeit törölgette, majd amint a lány kijött a szobából odanyújtotta neki a köteg pénzt és Annabelle-nek szánt levelet.
- Ezt Tibutty írta neked. Nem olvastam el, ne aggódj.
Nyugtatta meg Tess Annabelle-t és míg a lány a levelet tanulmányozta Tess elindult hogy keressen egy seprűt és lapátot és elkezdje összeszedni az üvegszilánkokat, amiknek nagy része Anna mellkasába fúródott. El kellett terelnie a figyelmét valamivel és a takarítás eléggé jó ötletnek tűnt.

Mikor már mindennel elkészült leült egy pillanatra a konyhában az egyik székre, aztán megvárta, míg Annabelle is csatlakozik hozzá.
- Éhes vagy? Gondolom igen. Készítek valami harapni valót.
Mondta kedvesen, felállt, majd nekilátott főzni valamit, abból, amit a hűtőben talált. Egy kis rántottát csinált Bogyónak, szelt mellé paradicsomot és egy kis paprikát, aztán letette a lány elé.
- Jó étvágyat! Amíg befejezed én… Kicsit körbenézek.
Mosolygott Tess, és elindult a szobák felé. Lassan lépkedett, csizmája tompa sarka azonban még így is kopogott a kövön. Minden egyes szobába benézett, amit csak talált, de egyik se nagyon érdekelte. Igazából abban reménykedett, hogy az egyikben ott van Tibutty, de nem így volt. Aztán, amikor ismét a nappaliba ért meglátta Tibutty-t. Épp az ablakon jött be. Sántított, ruháját pedig vér fedte.
- Istenem..
Kapta a kezét a szája elé Tess és könnyekkel teli szemmel rohant oda a férfihoz. Óvatosan, még is szorosan bújt hozzá miközben könnyei az arcán folytak lefele.
- Szeretlek. Szeretlek Tibutty és nem akarom, hogy elmenj.
Suttogta a mellkasába és könnyes szemekkel felnézett a férfi szemeibe.
- Szeretlek!
Jelentette ki egyre határozottabban, és hogy nyomatékosítsa szavait megcsókolta a férfi ajkait. Hosszan szenvedélyesen tapadt rá, kezeit a nyaka köré fonta és úgy csókolta, mintha az élete múlt volna rajta.



avatar
Tess D. Thorne
~fellow craft~
~fellow craft~

Hozzászólások száma : 84
Hírnév : 6
Tartózkodási hely : Manhattan

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Annabelle Shirley on Csüt. Dec. 27, 2012 11:47 pm

Miközben Tessre vártam, hogy visszajöjjön, egyre Tibu szavain gondolkodtam. Talán igaza van. Talán van azért biztonságos hely a világon, ahol még én is elférek. Igaz, ami igaz, az utóbbi időben egy kicsit elhagytam magam, és már egészen elfogadtam a tényt, hogy én az utcán fogok meghalni. Egy nap, egy hónap vagy hatvan év múlva, de nem kerülök én már el onnan. Már nem is reménykedtem benne. Álmodozni, persze álmodoztam róla, de sosem komolyan. Már évek óta egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy talán mégiscsak lehet valami kis reményem egy jobb életre, ahonnan gyerekként kitaszítottak.
Ügyes tolvaj voltam. Ezt senki nem vehette el tőlem. Talán nekem is nagyobb akciókat kéne vállalnom, mint Tibu. Összegyűjtenék egy kis pénzt, elköltöznék valami messzi helyre, hogy ne találjanak rám, és boldogan élnék, amíg meg nem halnék tele hassal, fűtött házban, zárható ajtók mögött. Vagy ha ezt nem is... vajon a Xavierbe még felvennének? Lehetne belőlem becsületes úton is valaki? Ez ugyan jobban tetszett, de nem éreztem magam odavalónak. Tudtam volna én bármit is kezdeni azzal a hellyel? Nem tartoztam oda, kívülálló voltam, senki sem akarhat egy olyan lepukkant iskolatársat, mint én. Ugyanakkor... talán egy próbát megér. Megér?...
Azért ennyi időre nem lehetett Tessnek szüksége, hogy megnézze, mit csináltak Tibu/Leon/Dimitrí meg az a másik. Csak kidugtam hát az orromat a fürdőszobából, hogy utánamenjek, épp egyszerre vele, mivel már jött is vissza. Egyértelműen kisírt szemekkel. Én eddigre már egészen lecsillapodtam, de ettől megint elfogott a pánikszerű aggodalom. Vajon mi történhetett? Döbbenten néztem a felém nyújtott köteg pénzre és a levélre. Aztán megint Tessre kérdőn, aztán megint a levélre, ha már volt.
A tartalmától először a döbbenet újabb, az eddiginél sokkal mélyebb bugyrait ismertem meg. Hát ennek tényleg így elment az esze? Utána pedig mérges lettem. Hogy volt képes itt hagyni minket? Pont most. Ráadásul így. És ez a pénz... az enyém? Ezer dollár? Tudtam jól, hogy ez lenne a belépőm abba az életbe, amiről az előbb álmodoztam (vagyis talán tervezgettem), csupán zsebre kéne vágnom, kisétálnom az ajtón, kibérelni valami olcsó garzont, és kicsípve magamat nekivágni a nagyvilágnak. De ezt ő sem gondolhatta komolyan! Hát a pofám leszakad!
Dühös mélázásomból üvegcsörömpölés zaja térített magamhoz.
-Bocs, nekem kellett volna.
Kicsit már elkéstem a segítőkész mozdulattal, amivel a lapát után nyúltam, mivel Tess már éppen végzett. Ajánlatát természetesen elfogadtam, hiszen evésre azóta sem került sor, hogy megbeszéltük a rendelést.
-Benne vagyok, csak ha lehet, pizzát ne.
Rántotta lett belőle, ha nem is volt hosszú életű. Szótlanul nyeltem a finom, meleg falatokat, egyre csak dohogva magamban, hogy milyen egy Tibut sodort elém az élet. Az a nyüves élet, hogy sosem volt jobb dolga, mint engem szivatni.
A lakás felfedezésébe sem szálltam be, volt nekem annál jobb dolgom is, konkrétan, hogy duzzogva üljek az asztal alatt, és várjam Tibut. Aki előbb-utóbb (inkább utóbb) meg is jelent. Előbb hagytam, hogy kellőképpen megharapdálják egymás nyelvét, csak akkor léptem oda én is.
-Na, csak megjött a drámakirálynő is! Te disznó! - förmedtem rá életem legvérszomjasabb, brutálisabb, könyörtelenebb homlokpöckölését végrehajtva rajta. - Nesze! Képes voltál itt hagyni minket! Mindezek után! Szégyelld magad! És ne akarj lepénzelni, oké? Ezer dollár? Azt mondtad, sokkal többet érek, mint gondolnám, erre hozzám vágsz ezer dollárt, hogy lekoptass? Akkor ezek szerint ennyit érek? Tudod mit?! Kézzel ettem a vacsorámat, legalább háromszor böfögtem is, és nem mosogattam el magam után, és tudod mit? Tojok rá, egyáltalán nincs bűntudatom, és ezek után legyen bőr a képeden ezt... Mi van veled?
Dühömben csak most vetem észre, milyen állapotban volt. Ijedten kaptam el a karját, akár támolygott, akár nem, és ellentmondást nem tűrően kezdtem el az ágy felé vonszolni.
-Tess, ehhez már mindenképpen orvos kell - mondtam meglehetősen zaklatottan. - Mutasd, mi van itt... Uhh! Orvost, de azonnal! Hívsz egyet?
Addig nem hagytam békén Tibut, amíg végre le nem dőlt ugyanarra az ágyra, amin pár órája még Tess feküdt eszméletlenül, én meg meglehetősen zaklatott lelkiállapotban. Nem nagyon értettem a sebek szakszerű ellátásához, így jobb híján én is vizes törölközőt használtam, mint ők, a többit Tessre bíztam.
-Olyan lökött vagy - morogtam félig még mindig sértetten, félig szétaggódva a fejemet. - Örülnél neki inkább, hogy itt van neked ő, inkább ellököd magadtól. Ennyire ne akarj magányos lenni, hidd el, nem jó dolog. Engem meg két napra béreltél ki, bratyó, úgyhogy addig maradok is - nyújtottam ki a nyelvem. - Te hálátlan dög!
avatar
Annabelle Shirley
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 297
Hírnév : 25

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Tibutty Tamity on Pént. Dec. 28, 2012 4:54 pm

Mikor visszaértem sokkal nyugodtabb voltam. Vagy inkább nevezhetném ridegségnek és komorságnak, ami kacagva járta táncát bennem. Tudtam, hogy jól döntöttem, nem volt a dolgon mit meggondolni. Ez a támadás megmutatta, miért is kellett azonnal beszüntetnem azt, amit teszek. Pofonnal ébresztett fel az álmodozásból. Játszadoztam, hülyéskedtem – nevettem. Ez nem volt nekem való. Ostoba módon elfelejtkeztem minden másról. Az árnyoldalról. Magamon jót nevetve csóváltam volna meg legszívesebben a fejemet, lekezelően és utálkozva, amiért ennyire szűk látókörű voltam. Újabb hiba… A bátyám halála óta megfogadtam, hogy soha többé nem lesz ilyen, erre meg… A lakásban még égett a villany, de ezt nem tekintettem semmilyen előjelnek. Elmentek. Ez volt a lényeg, az számított, hogy éreztem az ürességet, amit minden árasztott magából. Tudtam, hogy majd megszokom. Egy kis lökés kellett hozzá, meg jó sok elfoglaltság. Nos… legalábbis reméltem, hogy ismét megszokom.
Aztán valami megváltozott, ahogy meghallottam azt a lágy hangot… Az első gondolat, ami eszembe jutott, az „A francba!” volt. Ezt követte a „Basszus”, majd „A rohadt életbe!”, aztán még pár egyéb dühös káromkodás. Megdöbbentett, hogy itt volt, olyan érzés volt... hát, leginkább, mintha gyomorszájon vágtak volna. Némaságom ellenére azonnal végignéztem rajta, hogy jól van-e és mikor az ütésen kívül nem találtam rajta semmit, egyenlőre megkönnyebbültem. Nem értettem miért maradt, ennek… tényleg nem volt semmi értelme. Nem nagyon fogtam fel mi történt, hogy hogyan repült a karjaimba, hogy miért öleltem magamhoz és miért törölgettem le már szinte reflexből a könnyeit az arcáról. De jó érzés volt. Önző módon húztam magamhoz még közelebb, miközben megnyugtatott a szájából elhangzó szó. Megnyugtatott? Nem. Annál sokkal többet jelentett.
- Én is szeretlek – feleltem halkan, mielőtt magamon erőszakot téve toltam el kissé, mikor meghallottam a másik lány kifakadását. Úgy éreztem magamat, mintha minden egyes szónál, amit kiejtett összébb mennék, de közben örültem is, hogy ismét láthatom. Pedig csak egy pöttöm lányról volt szó, az Istenit! – Nem, én… Szerintem… Azt azért… de… Nem, nem ennyit… Én csak… Azt gondoltam… - próbáltam a szavába vágni, nem sok sikerrel, azonban a vége felé, már ne is akartam, csak hallgattam és néztem. Egy valamiben rémesen igaza volt… Ó, én hülye, hogy elfelejtettem erről! Beszéde közben lopva őt is végigmértem, hogy nem esett-e ennél is nagyobb baja. Savanykás örömmel konstatáltam, hogy nem volt több sebe és ami volt, az is egyenlőre rendben volt. Mikor megakadt a jól megérdemelt és jogos kitörése, összébb húztam a szemöldökömet, majd a rákövetkező pillanatban már tudtam mi lehetett a gond. Egészen elfelejtkeztem magamról, de ahogy emlékeztetett rá, a sajgó fájdalom ismét visszatért belém. Remek…
- Jól vagyok – feleltem szárazon, miközben megpróbált az ágyhoz vonszolni. Egy ideig ellenkeztem és próbáltam mindenféle aggódó kezet eltolni magamtól, egyrészt, mert nem érdekeltem meg és dühített az aggódás, másrészt, mert tényleg jól voltam. Még éltem, nem? De aztán a lábam felmondta a szolgálatot és erőtlenül engedtem a tuszkolásnak. Összeszorított foggal ültem le az ágyra, de nem voltam hajlandó lefeküdni. – Tényleg jól vagyok, nem kell bepánikolni egy kis horzsolástól. – Aztán fájdalmasan felnyögtem, mikor Ann ledöntött az ágyra. Vörös és fehér foltok táncoltak a szemem előtt. Az orvosra, azonban összegyűjtöttem minden erőmet és mindkettőjükre bosszúsan rámorrantam. – Nem kell orvos! Minden a legnagyobb rendben van velem, túl fogom élni, nem fogok elvérezni és minden rosszabb seb már össze van varra. Csak pár nap és rendbe jövök. – Majd hirtelen változtattam a technikámon, ha nem győztem meg őket és a zsebembe nyúltam, mielőtt bármelyikük is cselekedhetett volna. – Rendben, majd én hívok. – De mielőtt ténylegesen megcsináltam volna, sóhajtva leengedtem a kezemet. – Ann, én örülök… - Tess-re néztem. – Nem is tudod mennyire. És neked is örülök… de ez így nem biztonságos. Az a betörő, eléggé tanulságos volt, ráébresztett néhány dologra. Oda kellett volna figyelnem… Jobb lett volna, ha már elmentek, mire visszajövök, így – becsuktam a szememet – sokkal nehezebb. – Lassan, nagyon lassan felnyomtam magamat és bár eltorzult az arcom, nem adtam ki hangot. – Hívok egy taxit. Néhány eléggé befolyásos ember is tudhatja, hogy hol lakom most már. Nem akarom, hogy itt találjon bárki is titeket. – Magyaráztam szemlesütve. Hihetetlen nagy lelkiismeret furdalásom volt a történtek miatt, így, nem tudtam a szemükbe nézni, egyszerűen csak felemeltem a telefont, hogy bepötyögjem a számot.
avatar
Tibutty Tamity
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 279
Hírnév : 37
Tartózkodási hely : Elmém legbenső zugában, ahol a távol is túl közelivé válik.

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Tess D. Thorne on Pént. Dec. 28, 2012 6:50 pm

Tess elhúzódva figyelte a kis színjátékot Aztán apró mosoly jelent meg ajkain, amikor Bogyó abbahagyta a kérdezősködést. Majd ahogy meglátta a férfi sebeit aggodalmasan összevonta a szemöldökét és segített odaterelni az ágyhoz Tibutty-t. Aztán, amikor Annabelle lelökte rá és megpillantották a sebét Tess aggodalmasan ült le mellé.
- Igen, mindj... mindjárt f-felhívom... csak... meg kell keresnem a ... a.. telefonom.
Dadogta Dylan és minden energiája elszállt, hogy megpillantotta a sebeket a férfi testén.
- Ki tette ezt veled?
Kérdezte megrémülve és aggodalommal teli szemekkel nézett a férfira. Igyekezett kívülről a nyugodt oldalát mutatni, de félt, hogy nem igazán sikerült neki. Finoman megfogta a férfikezét, amivel a telefont fogta.
- Tibu, nyugalom. Ha nem akarod, nem hívunk senkit.
Nyugtatta meg a lány, amikor tiltakozni kezdett, majd Annabelle-re mosolygott.
- Bogyó a fürdőből hozz két tiszta törölközőt, és vizezd be mindegyiknek az egyik oldalát. De csak az egyiket, rendben?
Kérte a lányt, majd amikor kettesben maradtak, finoman lehúztam a férfi cipőjét, óvatosan kibújtatta a kabátjából, ügyelve, hogy a szárnyait ne bántsa, majd visszaült az ágyra.
- Miért nem mondtad meg a legelején? Vagy miért mentél bele az éjszakába? Miért Tibu?
Nézett a lány kérdőn rá, miközben igyekezett a könnyeit visszanyelni. Aztán, ahogy megjött Annabelle, elvette az egyik törölközőt, felhajtotta a férfi pólóját és lassan elkezdte lemosni róla a vért, de nagyon-nagyon finoman csinálta, hogy ne okozzon fájdalmat Tibu-nak. Ám, amikor Tibutty taxit akart hívni keze megfagyott és a félelem és aggódás minden szikrája eltűnt a szeméből, helyét pedig a hidegség vette át.
- Tudod mit? Ha azt akarod, hogy elmenjünk, mondd meg nyíltan és ne gyere ezzel a nevetséges kifogással, hogy veszélyben leszünk, ha veled maradunk.
Kiabált Tess hangosan és elkezdett az ágy előtt sétálni.
- De mindegy is, nem akarok a terhedre lenni.
Emelte fel a lány megadóan a kezét, aztán felvettem a kabátjár a székről, majd a táskáját is és el akart indulni, de a lábai nem hagyták. Valami furcsa belső kéztetés nem hagyta, hogy fogja magát és kilépjen azon az ajtón, mert félt, hogy akkor nem csak egy ajtón lépne ki, hanem egy sokkal fontosabb dologból is. Tibutty és a közte lévő kapcsolatból. És fájt be ismernie, akárhogy is megbántottnak érezte magát, feleslegesnek, egy semminek, - hiszen egy ember volt és pontosan tudta, mennyire nem illik bele Tibutty életébe, - még is ledobta magáról a kabátot és a táskát és visszament az ágyhoz, és leült a férfi mellé. Kezét az arcára csúsztatta és immár patakokba folyó könnyein keresztül nézett Tibu szemébe.
- Nem tudlak itt hagyni. Nem akarlak elveszteni.
Suttogta és finoman megcsókoltam kedvesét.
avatar
Tess D. Thorne
~fellow craft~
~fellow craft~

Hozzászólások száma : 84
Hírnév : 6
Tartózkodási hely : Manhattan

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Annabelle Shirley on Pént. Dec. 28, 2012 7:43 pm

-Még, hogy örülsz! - dohogtam mérgesen csikorgatva a fogamat. - Ez igazán kedves. Te piszok disznó, képzeld, én is nagyon örülök neked! És ezzel semmi bajom, elvégre meg is érdemled. Kicsit sem vagy dög, hogy itt hagytál. Egy pillanatig sem féltünk, egy cseppet sem aggódtuk ki a lelkünket érted, nem is alakulhatott volna jobban ez a mai nap, igaz, Tess? Már ez a betörés is tök jó buli volt, de aztán az, hogy te még faképnél is hagysz minket... ráadásul így... hát az valami mennyei volt. Kérlek játsszuk ezt el minden héten!
A végére már szinte kiabáltam, de aztán minden átmenet nélkül inkább Tibunak ugrottam, és átöleltem. Nem törődtem azzal, hogy a görcsös szorongatástól kap-e egyáltalán levegőt, jól esett ez a biztonság, hogy érezhettem, hogy jól volt, ott volt velünk, és még legalább egy picit nem mehet sehova.
-Te egy akkora idióta vagy! - morogtam a fülébe. - Istenem, de örülök, hogy semmi bajod.
Még gyorsan nyomtam egy puszit az arcára, aztán kerülve a tekintetét, a szemeimet törölgetve álltam fel, hogy Tess is hozzáférjen, elvégre most biztos szerettek volna együtt lenni. Kérésére szipogva bólintottam, majd elérzékenyülve nagyokat sóhajtva fojtottam vissza a sírásomat, majd leeresztettem a kezem, szusszantam még egy utolsót, és ismét Tibura néztem.
-Hülye! - vágtam hozzá megint csattanó hangon, azzal durcásan hátat fordítottam neki, és sértetten elmasíroztam a fürdőszobába.
Bár nem egészen értettem Tess kérését, hiszen akkor miért ne vizezzek be teljesen egy törölközőt, egy másikat meg hagyjak szárazon, de hát, ahogy gondolta. A gond csak az volt, hogy nem volt több törölköző. Amit nem használtunk el már a délután folyamán seb törölgetésre, azok mind a vécében áztak azóta is, mint használt felmosórongyok. Más hasonló anyagot meg nem találtam. Átmentem hát a hálószobába, és kerítettem két lepedőt. Ahogy kérte félig vizesen, félig szárazon szervíroztam neki, hogy elláthassa vele Tibu sebeit.
-Bocsi, csak ezek vannak - nyújtottam oda neki. - A többi még ázik a vécében, azokat talán nem lenne jó a sebeibe nyomni. De ezek legalább nagyobbak.
Tibu taxis ötletére én csak a szememet forgattam.
-Hát csak nem tudja abbahagyni...
Tess azonban egészen kikelt magából. Nem mintha én romantikus filmeken nőttem volna fel, de ezt még én is sajnáltam volna. Úgyhogy amikor láttam, hogy a kabátját húzza, felkaptam egy széket, beállítottam a folyosóra vezető irányba, jelezvén, hogy csak a holttestemen keresztül, s összefont karokkal leültem elhatározván, hogy innen aztán markológéppel sem fognak elvonszolni.
-Könyörgöm, egyszerre csak egy hülyét - vontam össze szigorúan a szemöldököm. - Senki nem megy sehova! Nem tudom, melyik nagyon okos pillanatotokban jutott eszetekbe, hogy külön-külön nehezebb elbánni velünk, mint együtt, de őszintén nem is érdekel. Együtt maradtok, legyőzitek a sárkányt, összehoztok egy fészekaljnyi röpködő bumburnyákot, vagy mit tudom én, de hogy nem fogjátok egymást orrba-szájba faképnél hagyni, az tuti!
Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán odafigyeltek arra, amit mondtam, éltem a gyanúperrel (legalábbis nagyon reméltem), hogy Tess nélkülem is maradt volna. Összeborulásukat figyelve, úgy véltem, megnyugodhatok, egy kis ideig nem lesz most semmi baj. Szeretik egymást, kéz a kézben meglesznek valami szép rózsaszín felhőn, szóval legalább ezért nem kell már aggódnom.
-Na akkor - léptem hozzájuk közelebb és csípőre vágtam a kezem. - Most, hogy ezzel is megvolnánk, azt hiszem, itt az ideje, hogy foglalkozzunk végre a még mindig elég vészesen fontos problémával, amit úgy látom, képesek voltatok elfelejteni. Mégpedig azzal, hogy ÉHES VAGYOK!
avatar
Annabelle Shirley
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 297
Hírnév : 25

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Tibutty Tamity on Szomb. Dec. 29, 2012 1:21 pm

A lány dohogására csak szomorúan lekonyult a szárnyam és a szám is, de mikor kiéreztem belőle az aggodalmat és a megkönnyebbülést, kicsit megnyugodtam. Bár iszonyúan fájt, mikor rám ugrott, de nem adtam ennek jelét, mert nem akartam, hogy elmenjen… Na, tessék, ezért nem jó, hogy itt voltak! Az egész olyan önzően zavaros lett, egyszerűen megnehezítették a dolgomat!
- Tudom, hogy az vagyok, ne haragudj – motyogtam vissza. A puszi meglepett, nem is kicsit, de csak halványan elmosolyodtam. Egyszerűen imádnivaló volt ez a lány! Tess reakcióját látva a sebek miatt, azonnal eltakartam őket. Nem akartam, hogy még rosszabbul legyen a látványtól, hiszen nem volt olyan vészes, mint ahogy kinézett az egész.
- Hidd, el tényleg jól vagyok, semmi bajom - hazudtam, majd a következő kérdésére nyeltem egyet. – Csak el kellett intéznem néhány tárgyalást, hogy az a férfi, aki megtámadott titeket, még egy kicsit életben maradjon. Megadtam neki az esélyt a menekülésre, de… akikkel kikezdett, meg fogják találni. Nem akarod tudni mikre képesek. A lényeg, hogy megkapja a méltó büntetését, amiért egy ujjal is hozzátok nyúlt. És… még tettem néhány óvintézkedést, hogy engem ne tudjanak megtalálni olyan gyorsan. - Nem szólaltam meg többször, hanem fáradtan lehanyatlottam az ágyra és pihentem pár percet, amíg Tess elküldte Bogyót. Csak némán figyeltem mire kéri Ann-t. A lány utolsó szitkára, már össze sem rezzentem, inkább csak bocsánatkérő szemekkel néztem, ahogy eltrappol a szobából. Tess segítségét csak el halk köszönöm elsuttogásával köszöntem meg. A kérdései bár halk hangon hangzottak el, ez még rosszabb volt, mintha kiabált volna, hiszen csak a keserűség és nem a szemrehányás érződött ki belőle. Felsóhajtottam, majd vettem egy mély levegőt… aztán még egyet… Mondj már valamit az istenit!
- Én… el akartam mondani, de… tartottam tőle, hogy mit fogsz reagálni. Egyszerűen gyáva voltam, ez az igazság, nincs mit szépíteni rajta. Te nem ilyen életet érdemelsz Tess, ez hozzád képest túlságosan piszkos… Ne haragudj… El kellett terelnem a gondolataimat, le kellett kötnöm magamat. Nem akartam a szemedbe nézni ezek után. Nem bírok… - ültem az ágy szélén, könyökömmel a térdemen támaszkodva, miközben lehajtottam a fejemet. Szinte észre sem vettem, mikor érkezett vissza Bogyó (a WC-be tunkolt törülközőkről igyekeztem tudomást sem venni), de azt, ahogy Tess kezei megfagytak, nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Mikor ellépett tőlem, azonnal felpattantam, nem törődtem a fájdalommal, csak a dühvel, ami elöntött.
- Hát nem érted Tess? Tényleg nem érted, hogy sosem fogom megbocsájtani magamnak ezt? Csak azért nem megyek többször fejjel a falnak, mert a lábam miatt nem tudok! Borzasztóan érzem magamat, egyszerűen undorom attól, aminek ki tettelek titeket! Undorodom magamtól! Attól, hogy fájdalmat okoztam, hogy fájdalmat okozok minden döntésemmel! Legszívesebben eltűnnék a Föld színéről! Tudom, hogy csak akkor leszek teljesen nyugodt, ha biztonságban tudlak! Teljesen biztonságban, amit nem egy piti tolvaj mellett fogsz megtalálni! Ezért, akarom, hogy… - felsóhajtva fújtam ki az össze levegőmet és erőtlenül ültem le az ágyra. – Nem érdekes, hagyjuk… - Temettem a kezembe az arcomat és vártam, hogy elhaljanak a léptei, de helyette egy szék csikorgását hallottam, ahogy valaki maga után húzza, aztán megszólalt Bogyó. Még véletlenül sem akartam felnézni, nem is tudtam volna, mert már mindenem sajgott. Azt akartam, hogy megértse, hogy tudja, miért akarom, hogy elmenjen. Nem azért mert nem szeretem! Pont azért! Ó, komolyan mondom, ez rosszabb volt, mint a filmekben… Még akkor sem néztem fel, mikor éreztem, hogy valaki leült mellém, csak akkor szántam rá magamat, hogy felé fordítsam a fejemet, mikor éreztem a bőrömön az apró, kecses ujjait. De nem néztem a szemébe. Nem tudtam. A csókot összeszorított szájjal fogadtam és a lehető legkisebb odaadással viszonoztam. Bár nagyon vágytam az érintésére, mégsem bírtam megbocsájtani magamnak eléggé, hogy teljesen élvezni tudjam a közelségét. Bogyó sokat mondó felszólalására elkaptam a fejemet és a lányra néztem. Bólintottam egy aprót, majd Tess-hez fordultam ismét, mielőtt felálltam volna, hogy kibicegjek a konyhába. Ismét letöröltem az arcáról a könnyeket, direkt a kézfejemmel, mert ott még nem úszott a könnyeiben a bőröm. Szörnyű látvány volt, hogy sírt...
- Kérlek, ne sírj... Majd megbeszéljük – feleltem száraz hangon, majd megpróbálkoztam egy bátorító mosollyal és hüvelyujjammal párszor végigsimítottam az arcán, miközben a tenyerembe vontam. Pár másodperc után felálltam és elindultam a konyha felé. – Átengedsz? – kérdeztem Annabelle-től érzelemmentesen, de nem rosszindulatúan, majd ha megtette, kinyitottam a hűtőt és a mellette lévő pultra támaszkodva egy lábon állva kutattam át, hátha találok valamit. – Szendvics jó lesz? – kérdeztem és ha mindkettejüknek megfelelt, kivettem a sajtot, a paradicsomot, a paprikát, a tojást és a felvágottat, majd elkezdtem felszeletelni őket, mielőtt a megvajazott zsemlébe raktam az összeset, igény szerint. Nem engedtem, hogy átvegyék tőlem, aki megpróbálta, arra sokat mondó pillantást vetettem, szikrázó szemekkel. Muszáj volt lefoglalnom magamat, ráadásul nem is panaszkodhattak, hogy koszos vagy véres lesz az étel, mivel előtte kezet mostam és felhajtottam a szakadt pólóm ujját. Lassú, monoton, kiégett mozdulatokkal dolgoztam, akár egy alvajáró...
- Jó étvágyat! – mondtam, miután az asztalra raktam a kilenc darab szendvicset, ismerve Zöldike étvágyát, de mielőtt nekieshetett volna, még valami eszembe jutott. – Ha kéred, csinálhatok belőle meleg szendvicset is – ajánlottam fel és ha kapva kapott az alkalmon, elindultam ismét vissza a pulthoz. Minden egyes ránehezedésnél éreztem a nyilalló fájdalmat a lábamban és a zsibbadt, kellemetlen nyomást a testem többi részén, de nem érdekelt. Nos… önsanyargató életmódot folytattam, mint mindig. De megérdemeltem.
avatar
Tibutty Tamity
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 279
Hírnév : 37
Tartózkodási hely : Elmém legbenső zugában, ahol a távol is túl közelivé válik.

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Tess D. Thorne on Szomb. Dec. 29, 2012 3:34 pm

Amint kettesben maradtak, és Tibutty válaszolni kezdett a kérdéseire, Tess szíve egyre nagyobbakat dobbant. Félt, nem is inkább rettegett. Rettegett attól a dologtól, amit a férfi akart.
- Miért, most szerinted mennyivel jobb? Előbb utóbb úgy is megtudtam volna…
Kezdte a lány, aztán mintha csak fejbe vágták volna. Rácsapott a homlokára, majd egy gúnyos vigyor terült szét az ajkain.
- Nem, ha ez nincs nem tudom meg, igaz? Istenem… Tibutty komolyan azt hiszed, hogy ilyen dolgok… Szerinted? Te is tudod, hogy leukémiás vagyok, még sem irtózol tőlem, mint a többi ember, ha megtudná, és tényleg képes vagy azt hinni, hogy ez sokat nyomna nálam a latba? Jó, tény, egy kis idő kellett volna, míg feldolgozom, de…. azt hittem bízol bennem. Főleg a tegnap éjszaka után. Én akkor bíztam benned, de most már félek, azt sem tudom, hogy ki vagy. Az isten szerelmére, szerinted mikor megtudtam, hogy téged keres, miért nem árultam el, hogy hol vagy?
Tess magából kikelve kiabált kicsit Tibutty-val, ám nem azért, hogy a férfi megijedjen tőle, vagy hogy még jobban eltaszítsa magától. Nem, csupán azt akarta, hogy Tibu is végre felfogja, hogy fontos a lánynak és bár Tess nem bírta volna ki, ha elveszti Őt, lassan kezdte magát nyugtatni, hogyha még is elhagyja, hogy elmegy és egyedül itt marad, a sarkára fog állni, és nem törődik mással, csak a munkájával, a betegségével, és talán ha már csak hónapjai vannak hátra, kiélvezi rövidke élete utolsó pillanatait.
De elhatározta hogy nem adja fel. Amíg nyíltan a szemébe nem mondja Tibutty, hogy vége, hagyja békén, addig harcolni fog a férfiért, hogy újra a mosolygós ember legyen, aki tegnap este volt a pizzériában, vagy a lakásán. Aztán, ahogy a férfi is egyre hangosabban kezdett vele beszélni Tess dühös pillantásokat vetett rá és keményen a szemébe nézett.
- Nem, nem értem, magyarázd el.
Válaszolta fagyosan, aztán végighallgatva a férfi kirohanását ő is felpaprikázva kezdett el kiabálni Tibutty-val.
- Tibutty, szarok az egész ma történt dolgokra. Élek, Annabelle is és, te is élsz. És rohadtul nem érdekel, hogy piti tolvaj vagy. Ezzel a hírrel kicsit korábban kellett volna szolgálnod, mert így ha törik, ha szakad nem fogod tudni kiverni belőlem, hogy szeretlek. És ez bármikor előfordulhat, velem is, nem egy páciensem van, aki próbálkozott már az éves során és hidd el, megtanultam kezelni. Amint látod, most sem vagyok padlón, de megőrjítesz ezzel a „nem merek a szemedbe nézni” dologgal. Mindenki követ el hibákat, még te is. És ha egyszer megtörtént valami, annak vállalni kell a következményeket. Igen, ma megtámadtak, pont. Van egy púp a fejemen, de élek, és amíg nem a koporsóm felett állsz, addig ne kezd el nekem ezt a szamárságot, hogy nem mersz rám nézni.
Hangoskodott a lány, aztán, amint elhallgatott levegő után kezdett kapkodni. Régóta nem kiabált már ennyit senkivel, sőt… soha nem kiabált még így senkivel, pedig élt már meg egy-két alkalmat, hogy nagyon-nagyon szívesen ordított volna valakivel, hogy kiengedje, a belső feszültséget Mindaddig idegesen és dühösen nézte a férfit, amíg az oda nem ment hozzá és le nem törölte még mindig patakokban folyó könnyeit.
- Ne taszíts el magadtól. Lehet, hogy már csak hónapjaim az is meglehet, hogy heteim vannak hátra. Nem szeretnék úgy meghalni, hogy nem vagy velem. Szükségem van rád, Tibu, nagyon nagy szükségem van rád.
Vettem halkabbra a lány a mondandóját, majd amikor meglátta az erőltetett mosolyt inkább hátrébb lépett. Az ablak felé fordulva bámult ki a városra. Nem volt elég ereje. Akárhogy is igyekezett nem bírta tovább elviselni, hogy a férfi ennyire nem küzd érte. Nem is érte, kettőjükért. Szerette Tibu-t, bár alig tudott róla valamit, még is ezek után se akart futva elrohanni tőle. Mellette akart maradni, ápolni a sérüléseit, ölelni, és legfőképp megnyugtatni, hogy nem kel magától undorodnia.
Megriadt, hallva Tibutty érzelemmentes hangját. Mély levegőt vett, majd megfordult és kinézett a konyháéba. Kezeit maga köré fonta, szemeit pedig a két konyhában lévő félre szegezte. Nem akart odamenni. Akkor csak még jobban fájt volna a szíve. Egy kis ideig figyelte a lányt, ahogy kapva kap az alkalmon, majd mosolyogva közelebb ment, aztán magára erőltette a ”semmi bajom, tök vidám vagyok” maszkot és leült Anabelle mellé.
- Jó étvágyat!
Mosolygott a lányra, aztán felnézett Tibu-ra és megköszörülte a torkát.
- Akkor én megyek is, gondolom, jól fogtok szórakozni. Szia Annabelle, örülök, hogy megismerhettelek.
Nézett a lányra őszinte kedvességgel a szemébe, aztán felállt az asztaltól és elindult a kabátjáért, és a táskájáért, ami még mindig a földön hevert. Aztán megtorpant a konyha ajtajában és visszafordult.
- Tibu, téged is jó volt látni. Remélem rendbe jönnek a sebeid.
Mondta a lány és egy mosolyt villantott a férfira, aztán tovább ment, felvette a holmijait a földről és elindult az ajtó felé. Mély levegőt vett, aztán egy pillanatnyi habozás után kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra. Amint bezárult mögötte az ajtó, fejét az ajtófélfa melletti falnak döntötte, lehunyta a szemét és rázkódva hagyta, hogy könnyei ismét elárasszák az arcát.

/Köszönöm szépen a játékot! Egy élmény volt! Smile /


A hozzászólást Tess D. Thorne összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Dec. 29, 2012 6:56 pm-kor.
avatar
Tess D. Thorne
~fellow craft~
~fellow craft~

Hozzászólások száma : 84
Hírnév : 6
Tartózkodási hely : Manhattan

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Annabelle Shirley on Szomb. Dec. 29, 2012 5:07 pm

Hagytam, hogy kitombolják magukat, elvégre mindenkiben rengeteg volt a feszültség, ki kellett adnunk magunkból, hogy ne robbanjunk szét. Azért persze lehetett volna szebb vége, mint hogy Tess a végén csak elviharzott, de már nem volt erőm megállítani. Meg aztán elég nagy fiúk, lányok voltak ahhoz, hogy eldöntsék, mit akarnak... khm...
-Hagyod elmenni, mi? - morogtam bele a sokadik szendvicsembe, mikor már csak ketten maradtunk Tibuval. - Tényleg nagy hülye vagy.
Többet nem is igen szóltam hozzá. Egyébként sem értettem, hogy lehet ennyire mesüge, hogy ellöki magától a nőt, akit nemhogy szeretett, de még ő is viszontszerette Tibu hülye fejét, ráadásul szegény lány leukémiás volt (ez azért eléggé megdöbbentett). Viszont nem akartam beleszólni a magánügyeikbe. Ha tönkre akarják tenni, ami kettejük között folyik, csak tessék, semmi jogom beleszólni. Csupán annyit tehettem, hogy halkan, magamban reménykedtem, hogy azért sikerül rendbe hozniuk, és túllépniük ezen a kis összezörrenésen. Kár lett volna értük. Mindkettőjüket megkedveltem már annyira, hogy azt kívánjam, valahogy végződjön happy enddel a történetük. Igaz, ebbe Tess állapota némiképp akadályozó tényező volt, de hát én ne tudtam volna, milyen úgy élni, hogy fogalmunk sincs, vajon megérjük-e a másnapot? De azért mégis... én csak csövi voltam, ő viszont halálos beteg. Azon kevesek közé tartozott, akikkel semmi pénzért nem cseréltem volna.
Vacsora után segítettem elmosogatni az edényeket, hogy azt már ne a sebesült Tibunak kelljen, aztán jó éjszakát kívántam neki, és befészkeltem magam a kanapéra.
-Tudok neked... hogy ne fájjon... valamit? - kérdeztem kicsit bátortalanul a sebeire mutatva, mert nem akartam megkockáztatni, hogy megint kiabálni kezdjen.
Attól függően, hogy kért-e valamit, előbb-utóbb csak ágyba kerültem -vagyis kanapéra. Elrendezgettem magamon a takarót, hogy sehol se jöjjön be a hideg, lábaimat felhúztam, kezeimet összehúzva föléjük pakoltam, hogy a hasamnak és a mellkasomhoz szoruljanak, a fejemet pedig lehajtottam. Így a teljes magzatpózba gömbölyödés után már nem volt más dolgom, mint várni, hogy elaludjak.
Hát jó hosszú várakozás volt. Félálomig még csak-csak eljutottam, de annál tovább nem, bármilyen álmos is voltam. Nagyon felzaklatott ez a mai nap. Még mindig zakatolt a szívem, ha a támadásra gondoltam, az utána következő aggodalmas órákra, aztán a felkorbácsolt érzelmektől hangos szóváltásokra. Ilyen feldúltan nem lehetett aludni. Nem szoktam mocorogni, megszoktam, hogy mozdulatlanul kell feküdnöm, egyrészt, hogy minél észrevétlenebb maradjak, másrészt, hogy az éppen takarónak használt kabát, újságpapír vagy bármi ne csússzon le rólam, mert ha nem veszem időben észre nagyon beteg lehetek, de akár meg is fagyhatok. Ma éjjel azonban sokat mocorogtam, mert a tekintetemet egyszerűen vonzott a a bejárati ajtó, ami most rémeket rejtett el előlem, aki ki tudja, mikor törik ránk az ajtót, hogy ezúttal már ne kegyelmezzenek.
Miután Tibu is elment aludni, csak még rosszabb lett a helyzet. Sehol nem égett már villany, egy idő után ő sem motozott, úgyhogy olyan volt, mintha én lettem volna egyes egyedül a hatalmas lakásban. Nem mintha kint az utcán nem féltem volna. Hát hogyne féltem volna! Főleg, ha támadás ért. De utána mindig elmenekültem arról a helyről, most azonban itt maradtam. Arról nem is beszélve, hogy még Tibu szerint is visszajöhettek. És akkor mi lesz? Mi van, ha téved, és már ma éjjel megint jönnek? Egyre jobban belelovaltam magam saját rémületembe, hogy a végén már minden árnyban, minden halk neszezésben támadókat sejtettem, aki az éj leple alatt eljöttek értem befejezni, amit elkezdtek. Majd eszemet vette a félelem.
Nem tudom, mennyi lehetett az idő, de már jócskán benne jártunk az éjszakában, amikor lecsúsztam a kanapéról, és a takarómat magamhoz szorítva halkan Tibu hálószobaajtaja elé totyogtam. Félszegen emeltem fel a kezemet, hogy bekopogjak. Egyszerűen nem mertem tovább egyedül maradni. Évek óta nélkülözöm kellett az ilyen esetek után az óvó, vigasztaló szavakat, simogatásokat, öleléseket, amelyek vigyáztak rám, elűzték a gonoszakat, a rémeket, és azokat, akik igazán bántani akartak, vagy esetleg bántottak is. De most... ugyanott voltam... s az az ajtó... Istenem, csak ne bámulna így rám.
Reszkettem, mint a kocsonya, szememben a félelem könnyei gyűltek, de végül nem kopogtam. Már így is annyi bajt jelenthettem neki, nehogy már még aludni se hagyjam. Kis szerencsével túlélem a mai éjszakát. Csak ne lenne ilyen ijesztő az az ajtó! Mint egy szörnyeteg szája, ami csak még több rémséget akarna rám okádni. Lehet, hogy Tibu talán mégsem bánná, ha egy szobában aludnánk?...
Ha Tibu felkelt, és kinyitotta a szobája ajtaját, az első, amit megláthatott (ha nem botlott rögtön bele), a fekhelyem volt. Illetve félig-meddig bunkerom. A kanapé ülőpárnáit mind idehoztam, és körbe felállítottam magam körül. Így a puha fallal kaptam egy kis védelmet, nem láttam tőle azt a borzalmas ajtót, és picit olyanná tették rögtönzött kuckómat, mintha Tibu szobájának meghosszabbítása lett volna. Nem volt ugyan teljesen olyan, mintha tényleg bekéredzkedtem volna, de legalább egy picit. Ha nem is nyugodt álomra hajthattam a fejem, de legalább el tudtam aludni. A takaró most félig a lepedőm is volt, félig pedig valami, amit egész éjszaka szorongathattam, hogy ébredéskor iszonyúan sajogtak az ujjaim, de legalább olyan volt, mintha lett volna valami a kezemben, amivel védekezhetek, ha valaki még ezen a barikádon is átjut, és megtámad.
avatar
Annabelle Shirley
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 297
Hírnév : 25

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Tibutty Tamity on Szomb. Dec. 29, 2012 9:29 pm

- Nem, nem jobb, csak vártam a megfelelő alkalmat… Ami ugye sosem létezik – morogtam, ám Tess további kiborulására nem tudtam mit mondani. Egyedül némán, fapofával tűrtem, hogy a fejemhez vágja az igazságokat. Nem szóltam, nem akartam félbeszakítani és tovább vitázni ezen. Ám, ahogy hallgattam, akaratlanul megfogalmazódtak bennem a válaszok, hiszen… Vállalni a következményeket? Pont ezzel akarom vállalni, hogy a kisebbik rosszat választom! Vagy azt hitte, hogy nekem olyan jó szórakozás elküldeni? A koporsós megjegyzésére csak halkan felnyögtem és megmasszíroztam az orrnyergemet, miközben igyekeztem kiűzni a képet a fejemből. Ijedten néztem rá, mikor levegő után kapkodott és pár másodperc után odamentem hozzá ám… Mielőtt bármit is felelni tudtam volna a következő mondataira, amik maróan égették el a még érző pontokat bennem, hátrébb lépett és az ablakhoz ment.
A konyhában még mindig a magam iránt érzett gyűlölet, a lelkiismeret furdalás és az idegtépő tétlenség érzése fojtogatott, amit akárhányszor próbáltam leküzdeni magamról, mindig ismét megjelentek. Tess szavaira nem válaszoltam. Mit válaszolhattam volna? Pillantásomból sem tükröződött semmi, ahogyan az arcomon is a természetellenes nyugodtság vert tanyát. Akárhányszor szólásra nyitottam a számat, a következő pillanatban éreztem, hogy nincs levegőm megszólalni. Bogyó kérdésére csak lapos pillantással néztem át a vállam felett rá, mikor összeszedtem a tányérokat. Visszafordultam, megkapaszkodtam a pultban, miközben a fejem a két vállam közé hanyatlott előre. Felsóhajtottam, aztán…
- A rohadt életbe! – kiáltottam el magamat, miközben teljes erőmből, ököllel belecsaptam az egyik szekrényajtóba. Ha fából lett volna, simán átütöttem volna, de a fém csak sajgó zsibbadást hagyott maga után. Ellöktem magamat, majd minden lépésnél ránduló arccal mentem ki a konyhából. Bogyó mosogatását már csak később vettem észre, de a lefekvésénél sem köszöntem meg.
- Megoldom! – csattant a válaszom a kérdésére a lányra sem nézve, majd becsaptam magam után a vendégszoba ajtaját. Nem a lányra voltam mérges és más esetben soha nem emeltem volna fel a hangomat, ám a mai nap engem is kikészített. Egyedül a szobában égett a villany, a pizsamám egy egyszerű, hosszú szárú tréninggatya volt, abban róttam a köröket. A kislámpa világított, így nem szórt nagy fényt, pont annyit, amennyinél le tudtam mosni a megszáradt vért a testemről. Szépen lassan haladtam fentről lefelé, néha-néha kinyomogattam a lepedőmaradványt, amit egy durva mozdulattal szakítottam le az egyik nappaliban maradtról, miután behoztam magamhoz. Az edényben lévő víz az idő múlásával egyre sötétedett, átvéve a vér színét, de nem mentem ki, hogy kicseréljem tisztára, mert féltem, hogy Ann felébredne a sétálásomra. Helyette csak újra és újra átmostam a helyeket. A kulcscsontomon több horzsolás volt, ám leginkább a vállamon lett még több a számuk, meg az egyik oldalamon. Az egyik vállamon egy hosszú vágás vezetett egészen a hátamig, ahol beleszaladt a jobb szárnyam és a hátam közötti érzékeny területre, ahol a mutáció megkezdődött, hogy onnan továbbhasítva vágjon bele a tollak tövébe. Az ajkam alsó része felszakadt, ahogy a szemöldököm is, de nem volt vészes. A lábaim közül csak a bal volt jobban megterhelve a térdemre és a combomra kapott ütések és vágások miatt, de ez nem azt jelentette, hogy a másik sem fog egy idő után szépen belilulni. De ez mind elhanyagolható volt az oldalamnál kapott mély szúráshoz képest. Megfeszült állkapoccsal szedtem le a kötést, hogy megnézzem a varrást, amit az atya csinált. Mint most is, tökéletes munkát végzett, de aggasztott, hogy a vérzés nem akart elállni, még most sem. Lassan, de szivárgott ki belőle a vörös folyadék. A lepedőből egy újabb maradékot leszakítva tekertem körbe az anyagot a derekam körül, jó szorosan, hátha a nyomás elállítja.
Aztán felsóhajtottam és körülnéztem. Igazándiból pihennem kellett volna, le kellett volna feküdnöm, hátha csak a stressz miatt kezdtem el vérezni, de erre a képtelen ötletre felnevettem magamban. Még, hogy aludni, jó vicc! Az ágy szélén ülve könyököltem a térdemen, miközben az államat az öklömre raktam és úgy meredtem a szoba egyik távoli pontjára, a gondolataimba merülve. Egyre jobban kattogott az agyam, de mindig ugyanott lyukadtam ki: Nem akartam elveszíteni Tess-t. A betegségére vonatkozó beszéde mély ütés volt, még a sebemnél is mélyebb és azt akárhogy akartam volna, nem tudtam bekötni, hogy elálljon a vérzése, egyszerűen… Ujjaimmal megmasszíroztam a homlokomat, majd fáradt szemekkel a komódon lötykölődő véres vízre néztem, végül az órára. Talán most már nem ébresztem fel a lányt – gondoltam és a kezembe véve, elindultam és kinyitottam az ajtót…
Ahol majdnem a fejére ejtettem a kotyvalékot, de még szerencsére időben megálltam. Döbbenten néztem végig a kis várkastélyon, amit maga köré épített, majd a törékeny, összekuporodott, görcsös testtartására esett a pillantásom. Ismét pofon vágott az élet, miközben nem tudtam levenni a kislányról a szememet. Csak egy kislány volt, semmi több. Akit túlságosan korán lökött ki a kényszer a nagybetűs Életbe. Szükség miatt volt ilyen. Túlélő volt, aki jól rejtegette a sebezhető pontjait, de ebben a rettegő pozícióban olyan csupasz lett előttem a lelke… beleláttam és, ami fogadott élve kezdett felemészteni. Nem bírtam tovább. A látvány, az elmúlt nap eseményei és a tudat, hogy én ezt a kislányt akartam kihasználni egy rühes munka miatt, megadta az utolsó lökést. A szemem előtt elhomályosult minden, miközben vonallá préselt szájjal szívtam be mélyen a levegőt. A következő pillanatban nyeltem egy nagyot, visszamentem a szobába, leraktam az edényt, majd lehajoltam a lányhoz. Ha sikerült eléggé halkan és óvatosan megfognom, a karjaimba kaptam, majd az ágyhoz mentem, leraktam és betakartam. Ha felébredt, sietve kezdtem el nyugtatgatni, a megtépázott idegeit.
- Sss, semmi baj, csak én vagyok – suttogtam neki kedvesen. – Gyere be, mert megfázol – azzal elkezdtem felhúzni a karjánál, hogy az ágyhoz vezessem és betakarjam. Lekapcsoltam az ő oldalán világító lámpát, hogy ne süssön a szemébe. Nem érdekelt, hogy félmeztelen voltam és gondolom neki sem ez volt a jelenlegi legnagyobb problémája, így minden ruhafelkapkodás nélkül mentem oda hozzá, hogy szeretetteljesen végigsimítsak a feje búbján, majd adjak rá egy puszit. –Ne haragudj az előbbiért. Aludj... itt vagyok. – Majd ismét elfoglaltam az előbbi helyemet – az ágy végét, térdemen könyökölve, miközben vigyáztam, hogy a szárnyammal se érjek hozzá az ágyban fekvő lányhoz. Kint még sötét volt, de tudtam, hogy már csak pár óra lehetett a napfelkeltéig. Folytattam, amit elkezdtem. Mereven néztem a szoba egyik távoli pontjára.
avatar
Tibutty Tamity
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 279
Hírnév : 37
Tartózkodási hely : Elmém legbenső zugában, ahol a távol is túl közelivé válik.

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Annabelle Shirley on Vas. Dec. 30, 2012 4:10 pm

Melegre ébredtem. Sokkal melegebb volt körülöttem minden, mint az előbb. És puhább. És kényelmesebb. És egyáltalán nem volt felmosó meg textília szaga. És még ringatott is. Ruganyos felületű volt, szabályos időközönként pedig tompa dobbanás szűrődött ki a belsejéből, ahogy az arcomat adott ütemre csiklandozta meg valami különös, langyos fuvallat. Anélkül, hogy be tudtam volna azonosítani, hova is kerültem, valami megmagyarázhatatlan nyugalmat éreztem iránta, úgyhogy jól eső szusszanással még mélyebbre kucorodtam a valamiért egészen biztosan védelmet nyújtó fészekbe. Aztán vége szakadt. Egészen másfajta puhaságú helyre kerültem, de az hideg volt, sokáig nem is melegedett át. Kényelmesnek ugyan kényelmes volt ez is, de jobban éreztem magam az előbb, mert ehhez nem járt a talán hamis biztonságérzet. Hol vagyok?
Eddigre felébredtem annyira, hogy rájöjjek, ki is vagyok, melyik városban is lakom, mi is történt velem. Valaki felemelt, aztán berakott egy ágyba. Még be is takart. De ki? Ó, igen. Hát olyan sok mindenki nem lehetett. De most megint egyedül vagyok? És ez... ez egy puszi volt?
-Tibu... - motyogtam alig hallhatóan, bár még a szememet is csak résnyire voltam képes kinyitni.
Ott ült a lábamnál az ágy szélén. De hát olyan hatalmas volt ez az ágy, hogy egészen elvesztem benne. Oldalra csúszva, ismét lehunyt szemekkel bebújtam a takaró alá, és mint egy pillefalú alagútban, odamásztam hozzá. Ott kidugtam a fejemet, majd közelebb gömbölyödtem hozzá, hogy a fejem a lábának dőlt. Kitapogatva a hozzám közelebb eső kezét, magam felé kezdtem húzni. Ahogy elérte a fejem búbját, pici kitérőt tettem, és a csuklójánál fogva párszor végighúztam rajta az ujjait, mintha ő simogatott volna meg, mert az előbb is olyan jól esett, aztán letettem magam mögé, hogy az alkarja a hátam mentén húzódjon, míg a kézfeje valahol a tarkóm körül legyen, persze, ha nem ellenkezett.
Én a felhúzott kezeimre támasztottam a homlokomat, a tenyeremet, meg az ő lábának.
-Köszi, hogy vigyázol rám - motyogtam megint, bár itt már ismét rám nehezedett a közelgő alvás, úgyhogy erre másnap már nem is emlékeztem. - De azért... te se félj... majd én is... megvédelek...
És már aludtam is.
Reggel először emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy hogy is kerültem ide ebbe az ágyba. Arra emlékeztem, hogy Tibu behozott ide, de már erre is homályosan. Épp csak megfordult a fejemben, hogy mikor is aludtam utoljára ágyban, de sajnos nem tudtam egy kis ejtőzéssel tovább nyújtani az élet eme apró, de számomra igen becses örömét, mivel reggel lévén sürgős elintéznivalóm akadt.
Így nappal már nem volt olyan ijesztő a lakás, de azért szerettem volna biztosra menni. Ha Tibu még aludt, csendben mozogtam, hogy ne keltsem fel. Először is az ajtóhoz lopakodtam, majd négykézlábra ereszkedtem, a fejemet pedig annyira lehajtottam, hogy az állam majdnem súrolta a két alkarom között a padlót. A résnyire kinyitott ajtón át óvatosan kikukucskáltam. Nem volt ott senki. Feltérdelve kinyújtóztam, hogy magasabban is körülnézzek. Továbbra is tiszta volt a levegő. Akkor pedig spuri!
Miután pár decivel könnyebben visszamentem a nappaliba, hogy visszategyem a kanapé betétpárnáit a helyükre, már csak Tibura vártam. Ha már fent volt, mentem utána.
-Jó reggelt - köszöntem nagyot ásítva. - Köszi, hogy a... tudod. Khm... Ma mit fogunk csinálni?
avatar
Annabelle Shirley
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 297
Hírnév : 25

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Tibutty Tamity on Vas. Dec. 30, 2012 7:06 pm

A hihetetlenül fontos bambulásomból a lány mocorgása ébresztett fel. Fáradt, lapos pillantással néztem, ahogy a kis pukli átfolyik hozzám, majd nekem dől, mint valami védtelen kis koala. Érdeklődve figyeltem, amikor az egyik kezével elkezdett a levegőben tapogatózni, majd kíváncsiságom miatt, laza karral hagytam, hogy tegye, amit tenni akart. Elmosolyodtam a cselekedetén és még akkor is ott maradt az arcomon az a halvány vigyor, miután letette a kis teste mellé a karomat. Halványan, de mosolyogtam. A melegség és a szeretet, pedig óvatos formában bontakozott ki bennem, először azóta, hogy Tess elment. Alig hallottam mit mondott, így jobban elkezdtem figyelni és mikor értelmet nyertek a szavai, még szélesebb lett a mosolyom egy pillanatra és az előbb birtokba vett kezemmel elkezdtem magamtól simogatni a fejét, úgy, ahogy az előbb ő tette. Lassan, ütemesen, nyugtatóan. Leginkább egy békés kiscicára emlékeztetett. Egy eddig kóbor, de most már felkarolt kölyökmacskára. Száz százalékig biztos voltam egy valamiben - a történtek után nem tudtam elereszteni. Fontos lett számomra. A sok szemét között egy kincs... Ki gondolta volna, hogy egy ilyen mutánst találok az utcán!
- Tudom – feleltem halkan suttogva, de már nem voltam benne biztos, hogy hallja, amit mondok. – Tudom Bogyó...

Nem aludtam túl sokat… Nagyjából semmit. Miután Bogyó mély álomba merült, körülnéztem, hogy mit lehetne elpakolni vagy helyére tenni, de a két lány szinte minden gondolatelterelő munkát elvégzett, így hát visszamentem és az ágy szélén az oldalamra feküdve vártam, hogy végre eljöjjön a reggel. A vérzés elállt, pedig a kötésemre is gyakran odakaptam a tekintetemet. Már épp elmosódtak volna a hangok, a való és a hamis kezdte elveszteni az elválasztó falat egymás között, mikor Bogyó megmozdult mögöttem és ismét kipattantak a szemeim. Biztos voltam benne, hogy hatalmas karikák vannak alatta és tiszta véreres, de ahelyett, hogy hagytam volna a fenébe az egészet és aludtam volna, felkeltem és kimentem a szobából. Miközben Bogyó a fürdőben volt, azonnal felhívtam a takarítónőt, hogy előbbre hozassam a havi idelátogatását. Beszélgetés közben a folyosón jártam fel és alá, még mindig pizsamában, igyekezve figyelmen kívül hagyni a fájdalmat. Bogyónak csak intettem egyet, mikor elhaladt mellettem a párnáival, majd miután letettem a telefont, a konyhába mentem és bekaptam egyszerre két fájdalomcsillapítót egy pohár vízzel. Ahogy teltek a percek, egyre inkább éreztem a hatását és egyre inkább enyhült a fájdalom.
- Ma pihenünk – jelentettem ki, miután bólintottam egy aprót a köszönetére. - Leellenőrzöm a sebeidet, ha akarsz közben tévét is nézhetünk. Te választhatod ki, hogy mit – ajánlottam fel. Tisztában voltam vele, hogy a tegnapi dolog eléggé megviselte, így hát, képes voltam bármit bevetni, hogy lenyugodjon. - Aztán meg fog jönni Lily a ruhákkal… Ha még tényleg meg akarod csinálni, akkor az utána következő órákban átnézed a vendéglistát, a fontosabb embereket és a hely térképét – néztem rá jelentőségteljesen a ha szócskánál, aztán ha kért töltöttem neki és magamnak is egy-egy pohár narancslevet. – Reggelit? Csak salátával tudok szolgálni, sajnálom – mondtam és ha kért, lassan elkezdtem készíteni egy adagot, majd ha kész volt, a kezébe nyomtam. Miután megreggelizett a válaszától függően vagy a nappaliba vagy a tv szobába vettem az irányt, hogy a kanapén törökülésben elhelyezkedve kezdjem el átvizsgálni a sebeit. - Melyik fáj a legjobban? - kérdeztem és azokat, egy előbb megszerzett, nyugtató hatású kenőccsel, szépen lassan lekezeltem, majd beragasztottam őket ragtapasszal. Közben a kezébe adtam a távirányítót, hogy tegyen, amit jónak lát.
avatar
Tibutty Tamity
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 279
Hírnév : 37
Tartózkodási hely : Elmém legbenső zugában, ahol a távol is túl közelivé válik.

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Annabelle Shirley on Kedd Jan. 01, 2013 5:51 pm

Nem mondhatnám, hogy túlzottan odavoltam az ötletért, hogy a sebeimet piszkálja, elvégre még mindig fájtak, de végül arra jutottam, hogy egyszer van részem rendszeres ápolásban, nehogy már visszautasítsam. Nem mintha, ha zavarna, ha hamarabb elmúlnának, ráadásul még a tévét is kedvemre kattintgathattam, szóval egy rossz szavam nem lehetett. Persze, nem nagyon dolog váltogatni a tévécsatornákat, de én azért nagyon vártam. Amikor az embernek a mindennapi dolgok közül egyikre sincs lehetősége (rendesen enni, ágyban aludni, tévézni), legyen az bármilyen jelentéktelen, nagyon tud hiányozni egy idő után. Még ha csak arról is van szó, hogy a távirányító gombjait nyomogathatom.
-Persze, hogy meg akarom csinálni! - vágtam rá azonnal, amikor szóba hozta a munka esetleges sztornózását. - Megígértem, és egyébként is, ha már értek valamihez, használjam is, nem igaz? Majd add ide a listát, és még ma bemagolom.
Narancslevet persze kértem. A salátára vonatkozó szabadkozására meg értetlenül vontam össze a szemöldököm.
-Az én világomban nem szoktuk a kaját és a ,,csak" szót egy mondatban használni emlékeztettem türelmesen. - Hogyne volna jó a saláta!
A rémisztő éjszaka után végre felengedve ropogtattam a friss zöldségekből álló reggelit, utána pedig alávetettem magam a gyógyító kínzásnak a tévé szobában. Leginkább a vállamon és a nyakamon, a tarkóm alatt lévő sebek fájtak, mivel azok érintkeztek először a vázával, így azokba fúródtak legmélyebbre a szétfeszített üveg szilánkjai. Sokszor nem is azért váltottam csatornát, mert nem tetszett a műsor, hanem azért, mert a krém felvitelétől összerándultam, és akaratlanul is megnyomtam a léptető gombot. De szerencsére nem tartott sokáig a kezelés, a kenőcsnek meg kifejezetten kellemes illata volt, szóval hamar vigasztalódtam, pláne miután találtam egy csatornát, amin épp egy régi Superman filmet adtak.
Nagyjából egyszerre az utolsó sebtapasz felkerülésével fordultam Tibuhoz.
-Én akkor is elfogadnám a szárnyaidat. Nézd, azért ő is tud, mit kezdeni vele.
Az ő arca azonban, ha leplezni is próbálta sehogy sem tudta teljesen elfedni a bánatát. Felé fordulva ültem le a két bokám közé. Közel hajoltam hozzá, mintha valami különleges műtárgy lett volna, és mutatóujjammal finoman megbökdöstem a karját.
-Elmész hozzá, ugye?
Biztos voltam benne, hogy nem kel külön megmagyaráznom, kiről beszélek, tudja ő magától is. Továbbra sem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volna elengednie, de hát ez végül is az ő dolguk volt. Ha nem tagadta, halványan elmosolyodtam, és biccentettem, ha nem is repestem az örömtől, hogy itt hagy.
-Helyes. Csak... csak majd ugye... majd sietsz vissza? Persze csak miután - A képernyőre mutattam, ahol ép Superman reptette Loist a magasban - miután csináltál vele valami ilyesmit.
Leginkább nyilván annak örültem volna, ha el sem megy, nyugodtabb lettem volna, de hát tényleg nagy hülye lett volna, ha lemondott volna Tessről. De legalább Lily itt lesz velem. Ha szépen megkérem, talán még a tanulásban is segít nekem.
avatar
Annabelle Shirley
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 297
Hírnév : 25

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Tibutty Tamity on Szer. Jan. 02, 2013 12:15 pm

Nem emlékeztem, hogy mondtam volna valamit vagy csak egy bólintással tudtam volna le azt, hogy még mindig benne volt a dologban. Pedig nagyra értékeltem, de míg nekem leginkább a gondolataim lekötéséhez kellett, neki a pénz miatt lett volna rá szüksége. Nem gondoltam volna, hogy az ő fejében olyan sok dolgot zavart volna össze a kis jelenetem Tess-szel. A munkáért jött, el fogja végezni -pont. Csak még jobban megijedt és már úgy érezte itt sincs biztonságban, gondoltam, miközben a salátát raktam össze…
Majd a sebeit ápolva, még mindig a gondolataimba voltam merülve. És emiatt jelen helyzetben hihetetlenül értékeltem azt, hogy Bogyó sem kérdezősködött. Bár nyomott volt a hangulat, miközben óvatosan kentem be a bőrét a lapockájának fölső részénél, mégis volt benne valami furcsán családias, nyugodt és álmos. Lassan és óvatosan kezeltem a lányt, minden egyes ragtapaszolás egy-egy bocsánatkérés volt tőlem. Sosem érdekelt, hogy mások mit mondanak. Sosem kellettek a mély, lelki kapcsolatok, ami miatt csak kihasználják az embert, de Bogyó kedvességétől és a megtört lelkivilágom Tess miatt, olyan szánalmasan vágyott arra, hogy valaki legyen a közelében, hogy az egyszerűen sajnálni való volt. Azonnal visszahúztam a kezemet, mikor hátra fordult a lány. Kíváncsian néztem rá az első pillanatban, aztán a képernyőre esett a pillantásom. Halványan, de kedvesen mosolyodtam el, miközben a pillantásom ott ragadt Superman-en. Máskor oly sok mindent tudtam volna mondani Superman-ről és a mutánsok megjelenésének kapcsolatáról, de most… Bólintottam egy aprót és a kezem az ölembe hull, csakúgy, ahogy az említett szárnyaim is lazábban hullottak a támlára és kiterítve a tollakat folytak szét, lefelé az ülő részre.
- Ha ennyire tetszik, talán egyszer téged is elviszlek egy levegőtúrára – feleltem végül színtelen hangon, mielőtt megbökdösött volna és felkaptam volna a fejemet. A kérdése megdöbbentett, valamennyire visszazökkentett a való életbe, hiszen pont ezen gondolkoztam egész este, de csak bocsánatkérően elmosolyodtam.
- Ennyire látszik rajtam? – kérdeztem vissza. Az újabb kérdésére olyan furcsa érzés hajtott az uralma alá és miután az együtt röpülő szerelmesekre néztem, nem bírtam tovább. Magamhoz húztam és megöleltem. Olyan jó volt az egész lány, olyan ártatlanul jószívű és kedves… - Sosem találkoztam még olyannal, aki ennyire önmaga tudott maradni, miután olyan sorsra jutott, mint te. Bogyó, köszönöm… Nem is kellene törődnöd velünk, mégis azt teszed és ez annyira tiszta. Sokat jelent nekem. – Most jól esett a közelsége és nagyon reméltem, hogy nem húzza el magát. Természetesen ez nem azt jelentette, hogy nem engedtem volna el azonnal, de egyszerűen szükségem volt a mozdulatra, hogy feltöltődjek energiával. Tényleg úgy viselkedett, mint egy apró húg. Miután elengedtem, hátradőltem, majd az egyik kezemet invitálóan felemeltem és ránéztem, hogy ha akar, bújjon ide. Most jó pár óráig nem akartam még elmenni, hiszen meg kellett várni a takarítónőt és Lily-t is. Ráadásul a sebeimnek is jót tett, ha nem mozgok olyan sokat. A választásától függetlenül ültem ott tovább, miközben a tekintetemet a villogó képernyőre szegeztem.
- Most már jobban vagy az estéhez képest? – kérdeztem meg, majd miután válaszolt, pár perc némaság után jött egy következő kérdés. – Eddig hogyan élted túl kint? Mármint olyan fiatalon, mikor kitettek, nem lehetett egyszerű. És mi a helyzet az árvaházzal, miért nem mentél azonnal oda? - Tényleg érdekelt a felelete, hiszen elképzelésem sem volt, hogy... nos, hogy egy lány, hogyan úszhatta meg ilyen kevés sérüléssel és hát... ártatlanul. Voltak nekem is tapasztalataim arról az életről, hiszen jó sokáig én is ott tettem, amit tennem kellett, de egy lány szemszögéből talán még kegyetlenebb lehetett az egész.
avatar
Tibutty Tamity
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 279
Hírnév : 37
Tartózkodási hely : Elmém legbenső zugában, ahol a távol is túl közelivé válik.

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Annabelle Shirley on Szer. Jan. 02, 2013 7:26 pm

-Juj, az szupi lenne - tapsikoltam vidáman az ígéretre. - Csak előbb gyógyulj meg. Bár... elbírnál? Mármint tudom, hogy fel tudsz emelni - Az emlékre halványan azért elpirultam. -, de a repülés gondolom nehezebb. Tartanod kell a saját súlyodat is, én meg nem tudok sokáig gyík lenni.
Azért reméltem, hogy ez nem akadály, elvégre Tibu nem tűnt kifejezetten konditermet igénylő embernek. Persze bármennyire is felvillanyozott a kilátásba helyezett röpködés, azért nem felejtettem el, hogy egyenlőre fontosabb dolgokkal kell foglalkoznunk. Elsősorban Tess-szel. Na jó, hát igazából ez az ő dolga lesz, nekem csak diszkréten szurkolnom kell nekik, és még diszkrétebben seggbe rúgnom Tibut, ha el akarná mismásolni a látogatást. Még akkor is, ha kissé bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy mennyire tapintatlanul gázoltam bele a magánéletükbe.
Ezért is ért teljesen váratlanul az ölelése. A szavai meg aztán végképp. Még sokkal felkészületlenebbül ért, mint előző nap, ráadásul most valahogy sokkal nagyobb súlya volt (már úgy értem, a testtömegén kívül is). Döbbenten nyíltak tágra a szemeim, ahogy igazából gondolkodás nélkül viszonoztam az ölelését. Kezeim a vállán pihentek, mintha egy szakadék szélén kapaszkodtam volna, és ez valahol igaz is volt, hiszen Tibu azzal, hogy legalább erre a kis időre befogadott, addig is visszahúzott a szakadék pereméről, késleltetve a zuhanásomat.
-Tibu, ne... ne mondj ilyeneket - motyogtam zavartan. - Én nem tettem semmit, sőt! Visszaéltem az ajánlatoddal, amivel pénzhez tudtál juttatni, és még rád is akaszkodtam. Neked ez talán nem jelent sokat, de nekem rengeteget. Fűtött, zárt helyen aludni, minden nap enni, ráadásul többször és mindig frisset, nem ami már lassan gyökeret eresztett a kukákban. Ne tegyél úgy, mintha én tettem volna a jó dolgot. Zavarba hozol.
Nem sokáig maradtunk ölelésen kívül még a kibontakozás után sem, mivel máris nyújtotta a karját, hogy ha sokkal lazább karoljon is át, azért még az is ölelés. Mint egy puha fészek, ami ugyanakkor kemény, mint a kő, és távol tart minden rosszat. Nem is kellett kétszer mondani, bújtam én azonnal. Bár a kényelmességétől eltekintve is szokatlan helyzettől azért pislogtam egy kicsit. Most akkor nekem tényleg van egy bátyám?
Szó nélkül, csak apró, jóleső szusszantással bólogattam bele magam ölelő karjaiba, de aztán már nem maradhattam néma. Akkor sem, ha olyan témát vetett fel, amihez sok kedvem nem volt. Itt voltam a kényelemben, biztonságban, távol a zord, hideg világtól, ami kegyetlen, és ahol mindig éhes vagyok, az életem pedig veszélyben forog minden egyes nap minden egyes percében. Hogy hozhatja ezt most fel?
Komoran kapcsoltam ki a tévét, és arrébb húzódva tőle szembefordultam vele a kanapén.
-Mire vagy kíváncsi? - néztem rá elsötétülő tekintettel. - Hogy milyen abbahagyni a koldulást, hogy kevesebbszer verjenek meg, hogy elvegyék mindenedet, mert ők is éhesek? Hogy milyen mások elszáradt, elfonnyadt, elrohadt maradékát enni, és imádkozni, hogy ne betegedj meg tőle, mert a kutyát se fogja érdekelni, hogy attól még, hogy nem tudod kifizetni a gyógyszert, még nincs rá kevésbé szükséged, mint gazdagoknak? Hogy milyen, amikor három napja nem ettél, és egy szendvicsért cserébe ,,csupán" a szüzességedet kérik? Hogy milyen, amikor nem is kérik, hanem rád másznak, és megpróbálják erőszakkal elvenni, és csak a vakszerencse ment meg? Hogy milyen, amikor elnyomják rajtad a cigicsikket, szemenköpnek, belelöknek sárba, körbe állnak, és versengve aggatnak rád ocsmány gúnyneveket, üvegbe zárnak, mert azt hiszik, majd ott pusztulsz, ha nem tudsz kijutni, de csak széttörik rajtad, ahogy visszaváltozol, csupán azért mert megtehetik? Hogy milyen az, amikor kislányként felriadsz egy rémálomból, és nincs ott senki, aki megvigasztaljon, esetleg csak olyan, aki félholtra ver, hogy elszedhesse a pokrócodat, mert tél van és fázik, az meg kit érdekel, hogy így meg te fogsz megfagyni? Hogy milyen tüsszögésnél rettegni, nehogy beteg legyél, mert akár egy influenza is végzetes lehet rád nézve? Arra vagy kíváncsi, miért nem mentem árvaházba, ahol talán ugyanilyenek lesznek velem, pláne, ha megtudják, hogy mutáns vagyok, csak éppen oda be is lennék zára, és nem tudnék onnan elmenekülni? Szeretnéd tudni, hogy hogy éltem túl???
Indulatosan vágtam a távirányítót a kanapéra kettőnk közé.
-Nem tudom - kiabáltam Tibu felé. - Nem tudom, hogy éltem túl, nem tudom, ezentúl hogy fogom túlélni, azt se tudom, egyáltalán miért élek még! Erre voltál kíváncsi?!
Fel-felszakadó sírással másztam vissza hozzá négykézláb, és fejemet a lába mellett a kanapé ülőpárnájába fúrva világgá zokogtam minden bánatomat.
-Úgy félek - sírtam a párnát markolva.
avatar
Annabelle Shirley
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 297
Hírnév : 25

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Tibutty Tamity on Szer. Jan. 02, 2013 8:16 pm

A repüléshez kapcsolódó aggályait egy-két mondattal reméltem, azonnal eloszlatom, hiszen könnyedén elbírtam még valakit, a szárnyaim erősek voltak és sokat segített a felszálló levegő, amit már egyre többször és többször találtam meg a gyakorlás miatt, szóval amiatt, hogy nem bírom el (főleg őt és a csont sovány testét), nem kellett aggódnia.
- Lehet, hogy így látod, de az én szemszögemből, pedig szinte semmit nem jelentett. Tényleg nem jelent sokat. Olyan érveket hoztál fel, amik igazak voltak. Meg kellett tanulnod valamennyire úrinőhöz viselkedni és kellett egy hely, ahol fel tudlak készíteni erre…. – feleltem a szabadkozására. Mikor kikapcsolódott a tévé és láttam a rideg tekintetét, már akkor tudtam, hogy valami baj van. Némán hallgattam, az erősödő hangszínéhez igazodva, pedig egyenes arányosságban feszült meg a szárnyam és kapaszkodtam bele a térdem melletti kanapérészbe. Összezsugorodtam és közben a feszültség mellett éreztem, hogy nem most kellett volna megemlítenem a dolgot. Mindegy mit hittem a lány kirohanásán már nem változtatott, mintha egy beforrt vagy leragasztott, mélyre eltűnt sebet hoztam volna a felszínre és téptem volna fel azzal a pár szóval. A nagyját megértettem. De ha én adtam volna elő, a fájdalom nagy része eltűnt volna. A hevessége hidegségbe csapott volna át, a düh, pedig száraz megvetéssé. Távoli emlék volt már nekem csak – neki új. Túlságosan új és ahogy hallgattam, tudtam, hogy túlságosan gyors is. Az egész lány, az elinduló könnyeivel ismét sebezhetővé vált. Mintha egy felnőtt ember, a kiskorában elszenvedett sérüléseit, dühét, gúnyát adta volna ki, csakhogy az, aki a képzeletemben felnőtt ember volt, az a való életben egy ijedt kislány. Egy gyerek, aki erőszakot téve magán küzdötte fel magát a felnőttek rideg világába. A kanapén tompán puffant a távirányító, miközben ordítozott, majd onnan leesett a földre. A tárgyról ismét a lányra kaptam a tekintetemet, de nem szólaltam addig, amíg el nem kezdett sírni. Nem akartam hozzá érni. Egyenlőre nem. Hátrahajtottam a fejemet és becsuktam pár percre a szememet, hogy nekikészüljek a feladathoz. Iszonyatosan fáradt voltam, ráadásul a végtagjaim is sajogtam. Sok vért vesztettem és nem tudtam, hogy az újabb harchelyzettől, ami itt kialakult, nem fogok-e még többet veszteni. Nem aludtam semmit, a fejem lüktetett, ráadásul állandóan Tess-en járt a fejem, hogy mennyire elrontottam… Beletörődötten sóhajtottam fel, majd megembereltem magamat, felemeltem a fejemet és óvatosan megsimogattam a lány fejét, ha hagyta.
- De hiszen már itt vagyok veled – szólaltam meg nagy nehezen. – Lehet, hogy egy senkinek hiszed magad, de azt akarom, hogy tudd az én szempontomból is, hogyan látlak téged. Annabelle én szinte senkiben sem bízok. Nem tudok, ezt tanultam meg, ezt verte belém az élet, ahogy beléd is. Lélekben üres vagyok, ahogy a szívem is csak muszájból dobog. Lehet, akármennyi pénzem, lehetek akármennyire agyafúrt, hogy átvágjam az embereket és hasznot húzzak belőlük, de ez csak a máz. Robotként működök. Érzelemmentes valakiként. Nem voltam senki. Ellenben te, kicsi lány, tele vagy szívvel. Fájdalommal is, de szívvel még inkább. Erősebb vagy mint én. Jobb. Megértem a fájdalmadat, de te ahelyett, hogy kiégtél volna, még makacsabbul küzdöttél… És ez megfogott. Azt a pár napot, amióta itt vagy nem csak a várt haszon miatt éltem meg örömmel és szinte játszva, hanem miattad is. Tudod, mi az egyetlen egy nagy bajod? Hogy túl jó vagy oda ki az utcára… Lehet, hogy semmiségnek éled meg azt, amit tőled kaptam, de amit adtál az sokkal több, mint amit én adhatok. De nem fizikailag helyeztél biztonságba Ann, hanem lelkileg. Persze Tess-szel együtt. Nagyon csábító volt az ő és a te közvetlen jóindulatod is, olyan régen kaptam már belőle, hogy el is felejtettem milyen… Lehet, hogy csak egy-két napja ismerlek, de mégis volt ahhoz elég tehetséged, hogy újra értelmes legyen ez az egész.
- És, ha azt hiszed, hogy ezek után csak úgy ismét visszadoblak az utcára, egy köteg pénzzel a markodban, hogy tessék, csinálj, amit akarsz, boldogulj, rosszul hiszed. Pár órája még talán ezt tettem volna. El akartam lökni azt, amit tőled kaptam és Tess-től, de… gondolkoztam és rájöttem, hogy hibáztam. Tess-szel is és veled is. Én akartalak kihasználni. Most gondoltam bele, mekkora kegyetlenség is volt elhúzni előtted a tökéletes, biztonságos élet illúzióját, hogy aztán széttörjem.
- De mondok én neked valamit. Nem fogom széttörni. Te csak egy kislány vagy Ann, egyre fontosabb kislány az életemben. Soha, a büdös életben nem hittem, hogy egyszer ennyire őszinte leszek valakihez, de te és Tess képesek voltatok kihozni ezt belőlem. Nem fogom széttörni – ismételtem, halkan, rekedtesen beszélve. – Ha akarsz, itt maradhatsz velem. Nem vagy kolonc a nyakamon Bogyó… Nem kell félned – simogattam ismét meg. – Nem akarom, nem engedem, hogy többé féljed kelljen valamitől is. Csak engedd, hogy segítsek.
avatar
Tibutty Tamity
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 279
Hírnév : 37
Tartózkodási hely : Elmém legbenső zugában, ahol a távol is túl közelivé válik.

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Annabelle Shirley on Szer. Jan. 02, 2013 10:31 pm

Valóban féltem. Sőt rettegtem. Rettegtem, mi lesz velem, ha visszakerülök az utcára, rettegtem, mi lesz, ha eltűnik a szerencsém, és a legközelebbi verést, telet, éhezést, betegséget már nem élem túl. Rettegtem, mi lesz, ha nem tudom megvédeni magam egy túl erős kiéhezett férfival szemben, ne adj' isten, még a haverjaival is. Rettegtem, mi lesz, ha összefutok Tibuval odakint, vajon megszólíthatom? Rettegtem, milyen lesz megint hajléktalannak lenni ezek után. Mindennapos borzalmas félelmeimhez még annyi minden hozzáadódott, és nem tudtam, hogy kapaszkodhatok-e a mellettem ülő férfiba. Egyáltalán szabad-e nekem olyat tenni, még ha engedi is.
Szavaira, amelyekkel először önmagát ócsárolta, először magamhoz húztam a kezét, hogy egy kicsit ölelgessem, mint egy kisgyerek a maciját, és hevesen ráztam a fejemet, de még hevesebb zokogásomtól nem tudtam megszólalni. El nem tudtam képzelni, hogy akárcsak egy szó is igaz lehetett abból, amit mondott. Még hogy üres, meg robot! Hát hogy juthat ilyesmi az eszébe! És főleg az, hogy én... milyen vagyok meg milyen? Istenem, hát van ember, aki a fene tudja, miért, de ennyi jó dolgot lát bennem? Az egy dolog, hogy nem undorodik tőlem, de tényleg ilyennek lát? És nem is akar kidobni? Hanem... MI VAN???
-Neked elment az eszed - nyögtem elfúló hangon, miután a váratlan ajánlatra felkaptam a fejem, majd visszaültem a sarkaim közé.
Kicsit hátrébb húzódtam tőle, hogy kényelmesebben tudjak a szemébe nézni, de aztán észrevettem, hogy a keze nálam maradt, úgyhogy azt némi hezitálás után visszanyújtottam neki.
-Tibu, szeretném tisztázni a helyzetet - szögeztem le, türelmetlen mozdulatokkal törölgetve az arcomat. - Egyrészt nem vagyok kislány. Tizenkét évesen ért véget a gyerekkorom, most pedig már húsz éves vagyok, szóval már egyébként sem aktuális. Éppen ezért nem fogadhatsz örökbe. Ezért és azért mert nem tartozol nekem semmivel, hiába mondogatod. Ne szégyelld, hogy el akartad titkolni a műtárgyak valódi értékét, az üzlet volt. Abban soha senki nem tisztességes. De jó voltál hozzám. Végig. Annyi mindent adtál nekem, amiben azt hittem, már sosem lehet részem. Ha vissza is kell mennem az utcára, ezt már senki nem veheti el tőlem. Kaptam egy fivért, aki kedves volt velem, gondoskodott rólam, mindent megadott nekem, amit csak lehet. Pedig nyilván van elég baja nélkülem is.
Enyhén oldalra döntöttem a fejem, ahogy fürkészőn pillantottam rá. Tudtam, mennyire irritáló olykor mások szánakozása, de most nem tudtam leplezni. Szerintem nem is akartam.
-Neked is nehéz volt, ugye? - kérdeztem csendesen. - Ezért nem bízol másokban, és ezért nem akartad megmutatni, hogy mutáns vagy. Téged is bántottak. Te ráadásul mindenhova magaddal cipeled a szárnyaidat, a mutációd mindig veled van, mint egy céltábla, ahova a sok disznó rúghat. Te vagy az erős, Tibu. Te felküzdötted magad onnan. Én ott ragadtam.
Viszont felajánlotta, hogy segít. Önként. Én pedig igazán nem akartam visszamenni az utcára, még ha nem is úgy éltem volna meg, hogy Tibu összetörte volna az illúziómat. Nem akartam többé félni, nem akartam napról napra, percről percre élni. Viszolyogtam a gondolattól, hogy ha túl is élem, a legjobb, amit felmutathatok, hogy öreg hajléktalanként haltam meg az utcán. De talán volt egy másik megoldás.
-Igazából sokat gondolkodtam ezen - böktem ki végül valamiért kerülve a tekintetét. - Nem vagyok biztos benne, hogy helyesen döntöttem-e, de... megtennéd, hogy elviszel a Xavierbe?
avatar
Annabelle Shirley
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 297
Hírnév : 25

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Tibutty Tamity on Szomb. Jan. 05, 2013 7:07 pm

Végre valamennyire összeszedte magát, mikor felült, amit megkönnyebbülve fogadtam. A kezem esetlenül hullt le, ahogy elengedte, de nem az erőtlenségtől, hanem attól a hatalmas nagy érdektelenségtől, amit magam felé tanúsítottam. Ritkán pislogtam. Lassan. Hallgattam. A szememből nem lehetett kiolvasni semmit, ahogy arcmimikámból sem. Hiszen nem volt rajta semmi… Nekem Bogyó mindig kislányként jutott eszembe a tagadása ellenére is. Pedig tényleg nő volt már, abból sem a legrondább fajta, ha levakartuk az arcáról a sok mocskot. Megráztam a fejemet és sóhajtottam egyet.
- Ez nem a baj vagy nem baj kérdése Bogyó. Nem okoztál bajt… Én csak megkérdeztem. Nem kell törvényesnek lennie, hiszen – gúnyosan felhorkantam – nem akarok a gyámapád lenni vagy ilyesmi, ilyen eszembe sem jutott. Sokkal jobban tetszik a nagytestvér titulus, ha azt akarod. De megnyugtatna, ha a közelemben maradnál. Hagyjuk, a ki kinek tartozik maszlagot, mostantól nem érdekel. Bocsánatot kértem és százszor is képes vagyok megtenni érted, pedig általában nem jellemző rám. Ám… ha tudnám, hogy ha baj van, azonnal segíthetek… Nos… a lényeg az, hogy bárhogy döntesz, nem fogsz visszamenni az utcára. A te döntésed mit csinálsz ezek után, azonban bármikor visszajöhetsz ide… - A fejem hátrahanyatlott és jólesően csuktam be a szemeimet pár másodperce. Aztán kinyitottam és a szemem sarkából megláttam azt a tekintetet. A szemem összeszűkült.
- Ne nézz így rám! – sziszegtem halkan és visszafogott, figyelmeztető dühvel. Rühelltem az ilyen pillantást, ebben benne volt minden, amit egész életemben kerültem. Ha csak egy elém tartott maszkomra szegezte volna ezeket a tekinteteket nevetve tűrtem volna… ám rám… Többet nem reagáltam a pillantásra, csak a plafonra szegeztem a sajátomat. Az állkapcsom megfeszült, miközben beszélt, de nem mozdultam meg. Arra vágytam, hogy befejezze… Csak fejezze be…
- Nem attól válsz feltétlenül erőssé, amiről azt hiszed, hogy az lettem – jelentettem ki szárazan az ítéletemet magamról, mint végszó. De aztán rájöttem, hogy nem mondtam ki, csak gondoltam a szavakat magamban. A némaság volt a legjobb… Nem akartam ezzel, a magamról szóló témával foglalkozni. Feldühített és egyben még erősebbé tette a hányingert. Nem kellett a szánakozás. Nem kellett a szánakozása nekem. Nem kellett a szánakozás senkitől sem.
- A Xavier? – kérdeztem vissza, bár a szavaimból érezhető volt, hogy költői kérdésről volt szó, miközben még mindig a plafont bámultam. Ahol neveletlen mutánskölyköket szednek össze, hogy ideggyenge, vérszomjas tanárok tanítsák őket? Ahol furcsa hacukában képzik ki a magánhadseregüket és játszanak önkéntes világmegmentősdit? Szarkasztikus gondolataimat megtartottam magamnak. Nem az ő hibája volt, hogy sosem tartottam sokra az ilyeneket, nem kellett róla tudnia. Ráadásul a nemrég történtek is hozzáadtak a hangulatomhoz egy adagnyi gyűlöletérzést mindennel szemben. De valamit mondanom kellett volna, nem? A lány várakozó arcára néztem, majd ismét felsóhajtottam. – Nézd… - de mielőtt befejezhettem volna, csengettek. Az ajtó felé kaptam a fejemet, aztán fáradtan ránéztem a lányra. – Ez biztosan a takarítónő lesz… - Ha jól emlékeztem, valami Rita volt a neve… Na, mindegy, mindjárt ki kellett derülnie. Összeszorított szájjal felálltam, majd miközben elmentem a lány mellett nyugtatólag rátettem a vállára a kezemet pár pillanatig.
Tényleg a takarítónő volt az – állapítottam meg, miután egy lepedőbe csavartam magamat, hogy eltüntessem a mutánsságom jegyeit. És igen, tényleg Rita volt… vagyis hát, ezen megszólításra nem javított ki és nem kezdett felháborodott ócsárolásba. Miután tett egy kört a lakásban, egyetlen perce sem volt tovább ezen rágódni, hiszen azonnal nekikezdett a lakás széppé tételéhez. A legnagyobb dolga leginkább a fürdőben volt, így miközben ő ott foglalatoskodott egy pillanatra visszamentem a vendégszobába, majd csatlakoztam Bogyóhoz.
- Nézd, mivel nem tudom mennyi időnk lesz az indulás előtt, így most szeretnék már nekikezdeni valaminek. Szeretném, ha nem csak menekülni tanulnál meg, hanem védekezni is. – A kezemben tartott kés egyszerű volt, a nyele sötét fából készült és tökéletesen kézbe illett a lesimított szélekkel, míg a nyélhez képest kissé hosszabb acélötvözete, pedig vékony és éles penge volt az egyik oldalon. Nem tartalmazott semmi recét vagy egyéb pluszt, sima konyhakésnek is elment volna, de sokkal élesebb és kézbe illőbb volt. Mármint női kézbe illőbb. Nem volt hatalmas a súlya és gyorsan lehetett forgatni. Egy aprányit feldobtam a tenyeremben, hogy hirtelen a veszélyesebb végére fogjak rá és a nyele a lány felé nézzek. Úgy tartottam neki, hogy vegye el, miközben tovább beszéltem. – A partin nem biztos, hogy állandóan melletted tudok maradni, lehet, hogy balul sül el néhány dolog. Erre kicsi az esély, de szeretném, ha nem lennél fegyvertelen. Tudod nagyjából hogyan kell használni?
avatar
Tibutty Tamity
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 279
Hírnév : 37
Tartózkodási hely : Elmém legbenső zugában, ahol a távol is túl közelivé válik.

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Annabelle Shirley on Kedd Jan. 08, 2013 10:27 am

Szavai nyomán apró, szomorú mosoly jelent meg az arcomon, ahogy enyhén megcsóváltam lehajtott fejemet. Ahogy kérte, nem néztem rá tovább úgy, de attól még, kurta válasza ellenére is válaszolt a kérdésemre. Együtt érzően szorítottam meg a kezét, és ebből már nem engedtem, ha el akarta húzni, akkor sem hagytam magam, az ujjaim ott maradtak összefonódva az övéivel. Nem tehettem róla, de ahogy ott ültünk egymás mellett, ő lehunyt szemekkel, én lehorgasztott fejjel, egyre csak arra gondoltam, hogy milyen remek téma lehetne egy fényképhez, ahogy a két kitaszított, nehézségektől és igazságtalan fájdalmaktól kimerült ember próbálja összeszedni magát. Ráadásul az egyiknek méregzöld haja, a másiknak meg fekete szárnyai vannak. Milyen remek színkompozíció és téma! Még festménynek is jól mutatna! Hát hol van ilyenkor egy Jacek Yerka vagy Señor Dalí?
Szívesen elmondtam volna neki, mennyire hálás vagyok neki, megpróbáltam volna valahogy kifejezni, mennyit jelent, amit értem tett és még tenni szándékozik, hogy hányféle módon is mentette meg az életemet, hogy menyire illettek a szárnyai ahhoz a képhez, amilyenné a szememben vált, de hát értettem én a szép szóból, nem forszíroztam a témát.
-De jó fej bátyám van - Csak ennyit mormoltam.
A Xavier említésére igen furcsán reagált. Nem volt ideje kifejteni, pontosan mi is a probléma, de láttam rajta, hogy valami böki a csőrét. Ez meglepett, hiszen Logan annyira mondogatta, hogy az milyen egy klassz hely. Mégis nekem lett volna igazam, és oda a világ legálnokabb emberei jártak? Na jó, ne szaladjunk ennyire előre, Tibu végül is még nem mondott semmit. Viszont eléggé nyugtalanított a tekintete, meg az a sóhaj. Mi lehet a gond?
Amíg ő beengedte a takarítónőt, én a hüvelykujjam körmét rágcsáltam, amit rögtön abba is hagytam, ahogy visszajött. Mielőtt azonban rákérdezhettem volna, mit is akart nekem mondani a Xavierről, megint helyzet volt.
Ijedt sikkantással hőköltem hátra a közeledő kés elől, de mielőtt reflexszerűen alakot váltottam volna, sikerült lecsillapodnom, ami ilyen rövid idő után, nagy bizalmat mutatott Tibu felé. Elengedtem a kanapé támláját, amiben kapaszkodtam, és nem túl sok lelkesedéssel elvettem az orrom alá dugott fegyvert. Gyanakodva méricskéltem, szagolgattam, forgattam ide-oda a kezemben, de sehogysem sikerült megszeretnem.
-Hát - vakargattam a fejem - tudok vele bökni, vágni, meg kenyeret kenni, az biztos. Hát... ennyi elég? Egyébként meg minek fegyverforgatást tanulnom? Nem úgy volt, hogy Sznob őlordságához megyünk? Nem hiszem, hogy ott bárki nekem ugrana, a végén még bepiszkolnák a kisujjukat.
Persze, ha ragaszkodott hozzá, hogy valami azért ragadjon rám a maszaton kívül, akkor szemforgatva megadtam magam neki. Végül is talán még hasznát veszem máskor is, ha zűrbe keverednék.
avatar
Annabelle Shirley
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 297
Hírnév : 25

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Tibutty Tamity on Pént. Feb. 01, 2013 6:51 pm

A lány reakciója nem lepett meg és csak egy fáradt sóhaj hagyta el a számat (ismét), miközben hagytam, hogy rájöjjön arra, hogy nem akarok neki rosszat. Pedig olyan szépen és lassan húztam elő, ahogy azt egy ilyen helyzetben tehette volna mindenki. Ahogy a fegyverhez állt, egyáltalán nem tetszett. Vagyis legelőször megdöbbentett, mégis miért ilyen idegen neki egy fegyver kézbe vétele, aztán feldühített a felkészületlensége a kinti élettel szemben. Bár mentségére legyen mondva, sokkal tovább élt, így mint én. Tudhatott valamit kés nélkül is. Viszont a mostani helyzet egészen más volt.
- Sznobot mondtam volna? Ó, igen – léptem közelebb hozzá, hogy eligazítsam az ujjait a késen. – A világ legegoistább bandája, akik tisztában vannak vele, hogy milyen értékeket rejtegetnek. Akiknek semmibe sem kerül bevetni minden fegyvert az értékeik megvédésére, főleg, ha ijedtedben kiderül, hogy mutáns vagy. Nem fognak kockáztatni. Ezek cápák és a veszélyesebb fajtából, mert ha megtámadod, hiába éreznek félelmet a mutánsságod miatt, védekezésként támadni fog. Komoly kapcsolataik vannak, az őrség talán még arra is engedélyt kapott, hogy bármi áron akadályozzon meg egy lopást. Ők nem fogják bepiszkolni a kisujjukat, de a vérebeik igen. – Megmutattam neki egy másik fogást, amit leginkább védekezéshez tudott használni. A kés hegye a könyöke felé nézett. – Szóval igen… Bárki neked ugrana. És ahogy ők, én sem akarok kockáztatni – paskoltam meg a kést fogó ujjait. Ha túl szorosan fogta volna esetleg túlságosan lazán, azonnal kijavítottam, majd mögé álltam, a válla felett átnyúltam, a tenyerembe fogtam a kezét és megkértem, hogy engedje el magát, egészen annyira, hogy tudjam irányítani a kés útját, de azért érezze az izmaiban a mozdulatot. Nem sok vágást és szúrást mutattam, de azoknak épp elegendőnek kellett lenniük egy esetleges támadáskor. Majd pár ütést is bemutattam neki a kés nyelével, hogy ha nincs életveszélyben, használja a fejen, hogy az ellenség elkábuljon. Alap mozdulatok voltak, a de a megfelelő gyorsasággal és adrenalinnal a vérben, biztosra vettem, hogy ezek is ha teljesen védelmet nem, de legalább biztonságérzetet adnak a lánynak. Nem éreztem túl soknak azt a háromnegyed órát, amit azzal töltöttem, hogy a mozdulatain, a testtartásán és a lépésein javítgattam, de éppen elég volt ahhoz, hogy Rita befejezze a fürdő takarítását és ismét megszólaljon a csengő. Lily most is teljes energia bevetéssel rohamozta meg a szobát, majd mikor meglátta a lány és az én sebeimet, borzadt pár sort, végül egy „Nem is akarom tudni”-val lezárta a dolgot. Hálást voltam érte... Ám... Az idegeim a pattanásig feszültek egészen idáig. Nem bírtam tovább…
- Elmegyek pár órára. Tess-hez – néztem Bogyó szemébe jelentőségteljesen, majd egy csibészes félmosolyt erőltettem magamra. Felborzoltam a haját, figyelmen kívül hagyva Lee felháborodását azzal kapcsolatban, hogy épp most rontottam el az alapanyagot. – Sietek vissza – mondtam még búcsúzóul. – Ha bármi baj van, azonnal szólj, nálam lesz a telefon, a vonalasról tudod hívni, felírtam mellé a számom. De tudom, hogy nem lesz. Lee vigyázni fog rád – pillantottam a hiperaktív lányra, aki idegesen hessegetett el, hogy minél hamarabb visszajöhessek és engem is kezelésbe vehessen. Ha Bogyónak nem volt semmi baja, még vetettem rá egy biztató pillantást, majd a nappali sarkába léptem, szélesre tártam az ablakot és kitárva a szárnyaimat kiugrottam…
Lily fejcsóválva nézegette hol erről, hol arról a lányt, majd felsóhajtott és megmasszírozta a halántékát.
- Rendben… zúzódások és hegek… alapozó, ráadásul jó sok… Nem fogja irritálni a bőrt, vagy ha mégis, leragasztjuk valami láthatatlannal és azt alapozzuk be. Mit szólsz? Amit a ruha nem takar… Igen, igen – mormolt magában, miközben elővette a varázsládikóját, amiben szinte minden megtalálható volt, még annak ellenére is, hogy mikor Tibu hívta, még egyáltalán nem volt szó sebek eltüntetéséről. – A hajaddal majd utána kezdünk valamit, aztán valami visszafogott smink… Nem, ez nem jó… - emelt fel pár színt a lány arcához, a csuklójára húzott pár csíkot, majd összevetette a ruha színével. Végül jó sok fejcsóválás, hümmögés után csak kész lett a végeredmény… Persze, ha Bogyó hagyta magát.

Pont addigra, mikor halálsápadtan a vérveszteségtől, de egy hatalmas, ostoba vigyorral az arcomon megkapaszkodtam az ablakkeretben és egy rántással beljebb tessékeltem magamat. Az idétlen vigyor, mikor megláttam a nekem háttal álló karcsú, törékeny teremtést, azonnal lelohadt az arcomról, a helyén csak egy megdöbbent ábrázatot hagyva. Tetőtől talpig végigmértem és tettem egy bizonytalan lépést feléjük.
- Váó… - csúszott ki önkéntelenül a számon, mire Lily kikukkantott Bogyó mögül, sunyin elmosolyodott, miközben a fölső szemhéja az elégedettségtől ereszkedett lejjebb, mialatt továbbélvezte a döbbenetemet. Ha kellett, akkor a vállánál fordított egy gyorsat Bogyón, hogy velem szemben legyen. Ha nem és a lány magától fordult meg… Hát, ugyanaz lett a végeredmény. Még inkább megnyúlt az arcom, az állam leesett és a tekintetemben a csodálat, a büszkeség és a megrökönyödöttség vegyítése kavargott. – Ki vagy és mit csináltál azzal a kis koszmóval, aki a Bogyó névre hallgat? – persze máskor sokkal elegánsabb megoldást választottam volna, de a Tess-szel töltött (3-4 óra) idő teljesen elvette az eszemet… Khm… enyhén fogalmazva.
avatar
Tibutty Tamity
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 279
Hírnév : 37
Tartózkodási hely : Elmém legbenső zugában, ahol a távol is túl közelivé válik.

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Annabelle Shirley on Pént. Feb. 01, 2013 7:33 pm

-Oké, szóval ne számítsak nagyon másra, csak mint az utcán, ha olyanba botlottam, akibe nem kellett volna - összegeztem vállat vonva.
Valójában tényleg nem éreztem magam kimondottan veszélyben csak azért, mert mondhatni a skorpióbarlangba készültem. Persze féltem, ahogy azt ilyenkor illik, és nem kimondottan azért, hogy ugye nem fogok petrezselymet árulni, de nem volt szokatlan az érzés, hogy bármikor rám támadhattak. Ha gyűlöltem is, ezt a rémes érzést már régi ismerősként üdvözöltem. Most pedig kaptam valamit, amivel meg tudtam védeni magamat az engem érő támadásoktól. Nem a kést. Ha hasznos is volt, valami azt súgta, hogy ha odáig fajulnának a dolgok, hogy használnom kéne, ott a szerencse és Tibu többet tud majd segíteni nekem, mint a bökő. Nem, én a nevelésre és az álarcra gondoltam. Olyan volt ez, mint egy pajzs. Amíg össze tudtam húzni magamat mögötte elég kicsire ahhoz, hogy sehol ne látszódjak ki én, a koszos csövi, addig biztonságban voltam. Erre jobban figyelni, mint az aprócska fegyverre.
Persze azért részt vettem az ,,edzésen", ki tudja, mekkora szükségem lesz erre a csekély alapokkal bíró, de talán mégis hasznos fegyverforgató képességnek. Meg hát azt sem zárhattam ki, hogy harc esetén magamat többször fogom megvágni, mint az ellenfelet, ha el is határoztam, hogy ha lehet, az ilyen helyzeteket inkább elkerülném. Inkább futnék. Hamar az ujjaimban voltak a helyes mozdulatok, amit én a tolvajlás alkalmával felvett rutinnak tudtam be, hiszen ott is a gyors finommozgáson volt a hangsúly, meg a pontos célzáson, mivel egy belsőzseb kiürítése nem vehetett igénybe több időt, mint két másodperc, vagyis, ha elvétem a célpontot, már nincs időm kijavítani, markolhatom a zakók mihaszna bélését.
A váltás igen hirtelen volt. Lily megérkezésével a harci gyakorlatok helyett a ruhámmal, sminkemmel, hajammal kellett foglalkozni, amiben viszont nekem már viszonylag kevés szerepem volt, elvégre nekem nem kellett csinálnom semmit, csak hagyni, hogy Lily kifessen, mint egy hímestojást. Fogalmam sem volt, hogy ez ilyen macerás, és ennyire sokáig tart.
-Szóval - mondtam, mikor végre rendesen elrendezgette a rúzst a számon, és néhány cuppogás után újra kinyithattam a számat - azért szokták a bálokat este tartani, mert az egész napot elviszi a készülődés?
Ahogy haladtunk előre, annál morcosabb lettem, mert először csak a sebeimre meg a régebbi hegekre kellett alapozót kenni, és az előbbiek esetében ez igencsak tudott csípni, hogy a szemöldökszedésről meg a további szőrtelenítésről azzal az átkozott gyantával már ne is beszéljek, de aztán a ruha miatt már a lépéseimre is figyelni kellett, előkerült megint az az átkozott magassarkú cipő is, végül pedig már az arcomhoz sem volt szabad nyúlnom, nehogy szétkenjem a gondosan felpingált sminket. Mikor pedig már minden megvolt, a szőke, elegáns kontyba csavart paróka is a fejemen trónolt csillogó tiarával átdöfve, már csak egy dolgom maradt: úgy is viselkedni, mint egy úrihölgy.
-Azt a rohadt ménkű csapjon belém, hogy ki ez szétpacsmagolt tehén?! - kiáltottam fel döbbenten, amikor megpillantottam magam a tükörben.
Forogtam erre-arra, illegtem-billegtem, de csak nem ismertem magamra. Sehol egy maszat, sehol egy sebhely, sehol egy szakadt ruhának csúfolt rongy, sehol a görnyedt testtartás, sehol a bűz, csak valami édeskés virágillat, hát az ég szerelmére, hova tűntem? Nem mondom, hogy nem nyűgözött le, amit Lily művelt, mert igencsak tetszett a látvány, de képtelen voltam megbarátkozni vele, hiszen ez nem én voltam.
-Hidd el, Tibu, hogy fogalmam sincs - ráztam a fejemet legalább annyi elveszettséggel. - Majd a bál után előkerítjük, jó?
Sóhajtva csóváltam meg a fejem, majd mosolyogva léptem közelebb hozzá.
-Tess hogy van? - kérdeztem halkan. - Minden rendben, ugye?
Miután átengedtem Tibut is Lily-nek, hogy most már ő is szenvedje össze magát estély-képesre, nagyot szusszanva süppedtem a fotelba. Aztán riadtan pattantam fel. Nem felejtettem el, hogy ezt nem szabad, nehogy összegyűrődjön a ruha. Nem felejtettem el, csak nem jutott időben eszembe. Gyorsan végignéztem magamon. Még minden rendben volt. De a biztonság kedvéért onnantól inkább az egyik konyhai széken ültem, és a tévécsatornákat váltogatva, idegesen vártam, hogy Tibu is elkészüljön.
Mikor végre megjelent, enyhén bosszús képpel fogadtam.
-Ennyi? - vágtam csípőre a kezem. - Belebújsz egy szmokingba, megfésülködsz és már kész is vagy? Ez nem igazság, nekem sokkal többet kellett szenvednem. A férfiaknak annyival jobb - nyafogtam.
Viszont ha már mindketten indulásra készen voltunk, és a óra szerint is ideje lett volna már végre taxiba ülnünk, egy morcos vállrántás után a bejárati ajtó felé böktem a fejemmel.
-Menjünk - dörmögtem igyekezve leplezni egyre növekvő lámpalázamat. - Vagy már sosem lesz vége ennek az estének.

//Folytatás: South Point//


A hozzászólást Annabelle Shirley összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 23, 2013 8:42 pm-kor.
avatar
Annabelle Shirley
~secret master~
~secret master~

Hozzászólások száma : 297
Hírnév : 25

Vissza az elejére Go down

Re: Tibutty Tamity lakása

Témanyitás by Sponsored content


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

3 / 4 oldal Previous  1, 2, 3, 4  Next

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.