Hudson folyó

Az óta a nap óta... vagyis este óta, voltak olyan esték amikor nem tudtam aludni, vagy csak egyszerűen sokkal több energiát éreztem magamban a nap végére, mint a nap elején. Ilyenkor úgy döntöttem általában, hogy elmegyek a városba még lófrálni egyet. Lehetőleg azért a biztonságosabb környékekere, és még az előtt haza érve hogy túl késő lett volna. Még ha egyedül is voltam, valamit kezdenem kellett magammal. Bárjobban örültem volna, ha Vigyorkandúr velem van, de úgy döntött, hogy inkább meghúzza magát egy darabig.
Megálltam a folyó parton, és a korlátnak támaszkodtam. Jól esett az esti szellő, a folyó vize még frissebb érzetett kölcsönzött neki. A közelben még páran lézengtek. Elképzeltem hogy napközben mekkora nyüzgés lehetett. Biztos teljesen ellenéte lehetett a jelenlegi nyuginak. Hol a szemközti part fényeit néztem, hogy behunyt szemmel élveztem az időt. Valahogy mégsem hagyott nyugodni a közelben lévők jelenléte. Egy egy ilyen alkalommal mikor behunytam a szemem, óhatatlanul elképzeltem éppen merre lehetnek körülöttem az emberek. ,,Hallgattam őket", még ha a hallgatózás csúnya dolog is. Már amennyire a város zajai hagyták.
Hiába kaptam valami útba igazítást Vadalmától, a dolgokat illetően, ez a képesség dolog továbbra is amolyan tabu dolog volt nálam. Nem egy olyan dolog volt amit csak úgy gyakorolhattam volna. De arra nem is gondoltam volna hogy ez bármi hiány érzetet kelthetne bennem, vagy akár azt az egyfajta tehetetlen feszültséget, ami szép csöndben megbújt bennem, bármi ehhez kapcsolódó okozta volna.
Felpillantottam a merengésből és oldalra néztem. Valószínűleg az épp arra jövő férfi miatt önkénytelenül is nénytelenül. Fiatalos harmincasnak tűnt. Inge, és zakója amit átvetett a vállán, épp úgy gyűröttnek tűnt mint ő maga. Valószínűleg haza felé tartott. Nagyokat ásított.
Nem is néztem rá tovább, talán még félre érti vagy valami. A folyót néztem ismét. VAlmiért mégis számon tartottam merre tart a lépései alapján.
Furcsán éreztem magam... hogy mégis hogyan, azt nem sikerült meghatároznom, mert addigra egy hatalmas puffanás ébresztett fel az álmodozásból. Méghozzá a pali esett szépen össze ott helyben ahogy volt. Ilyetten és értetlenül néztem rá, talán még kicsit bugyuta kifejezéssel is, és lassan tettem pár lépést hátra mint aki meg ijedt. Talán így is volt, az más kérdés hogy mitől. Pár pillanat így telt el. Még valaki észbe kapott és megpróbálta felébreszteni a tagot, talán az én tehetetlenségemet is látva.
pár lépést még hátrálltam, majd egy megfelelő pillanatban úgy döntöttem ideje távozni, tekintve hogy valaki törődik a pasassal. Igyekeztem nem rohanni, nehogy még valakinek gyanús legyek, majd nagyjából a legközelebbi utcán befordulni. Pár méter után befordultam egy újabb kisuttcába, majd házfalnak dőltem, eltakartam a kezemmel az arcomat, és nagyot sóhajtottam.
Nem énd voltam... - ismételgettem magamban, pedig tudtam hogy lehet, hogy igen. Sőt valószínű...

-Érdekes mutatvány - szólal meg egy végtelenül nyugodt hang, melynek forrása a közelben van, annak ellenére, hogy a sikátorba nem jött senki Sarah után. A hang gazdája egy másik harmincas férfi, ki hátát alig egy méterre Sarah-tól a falnak dönti, és azzal nem törődve, mennyire hozhatta most a frászt a lányra, rágyújt egy cigarettára.
-Ártott neked valamit az a csávó, vagy... - mélyet szív a rákropiból, kifújja a füstöt, és megrázza a fejét.
-Nem, akkor nem néznél ilyen rémülten gondolom. De nem is ez az első eset, mert a jelek szerint pontosan tudod, mi a helyzet. Vagy sejted, vagy ilyesmi. Kérsz?
A cigis dobozt a lány felé nyújtja, és megvárja a választ. Hangja, és testtartása alapján úgy tűnik, nem nagyon hatja meg, akármit is felel az ifjú mutáns.
-Általában nem szoktam beleütni a dolgom mások mutánskodásába, de te az előbb átszaladtál rajtam, és ezt képtelen vagyok megszokni...egyébként meg, ha így elrohansz valahonnan az marhára gyanús. Lefogadom, máris keresnek téged...
Elhallgat, és figyel, a síri csendre pedig megvonja a vállait.
-Vagy nem. No mindegy, szóval...jól érzed magad?

Annyira megijedtem, az amúgy nyugodt hangtól, hogy úgy kellett elfojtanom egy sikoltást. Amint felbukott belőlem egy kevés hang már mindkét kezemet a számra szorítva tompítottam a dolgot.
Ami azt illeti a pasas megtapasztalhatta, hogy nem igazán jó dolog engem ijesztgetni. Hiszen ahogy megijesztett, egy pillanatra úgy érezhette, mintha ezer tű fúródna a bőrébe mindenhol. Persze, mindezt az én tudtom nélkül. De az hogy nyugodtan, és nem fenyegetően beszélt hozzám, meg tette a hatását. A képességem szinte azonnal lekapcsolt, ahogy a sikkantást is elfojtottam.
- Mondd csak élvezed hogy másokat ijeszgetsz? - csattantam fel, bár az első szó után megint eszembe jutott hogy nem jó ötlet túlságosan is hangoskodni, úgyhogy halkabban mondtam dolgokat, bár egyáltalán nem kevesebb indulattal. Az meg hogy most tegeződünk, vagy nem, épp ebben a helyzetben marhára nem érdekelt.
Kissé megilletődve néztem a felém tolt cigarettás dobozra, de végül elvettem egy szálat. Ennek ellenére nem mutattam jelét annak, hogy rágyujtani is szándékoznék, csak a kezembe fogtam és nézegettem.
- Amúgy meg vagyok kösz... - elhallgattam kicsit, majd az üres kezemre pillantva, összeszorítottam az ujjaimat egy, majd elengedtem őket, és kicsit halkabban hozzá tettem. - Soha jobban...
Ami azt illeti, talán nem is neki, vagy nem csak neki mondtam. Ez volt az első amikor egyáltalán figyeltem volna ilyesmire, de úgy éreztem szinte kicsattanok az erőtől. Furcsán éreztem magam...
- Szóval mutáns vagy, mi?
Igyekeztem meg várni a választ...
- És hogy működik ez? Ha te is mutáns vagy, meg én is, akkor innentől öribarik bagyunk? - számomra ez most tényleg egy mély filozófiai kérdés volt, amit igyekeztem a szarkazmus felhangja alá rejteni. Minden ellenére nem büszkélkedhettem, túl sok mutáns ismerőssel.

-Igen - feleli morcosan arra a kérdésre, hogy élvezi-e mások ijesztgetését, hála annak a fájdalomnak, ami a testébe hasított, de kívülről nem nagyon látszik rajta, hogy ez a helyzet, és csupán csak kissé érdesebb a hangja, illetve valamivel sürgősebb lesz, hogy rágyújthasson arra a cigire.
-Aaaaaha... - mondja némi gúnnyal, miután Sarah kijelenti, hogy jól van, aztán előveszi az öngyújtóját, felpattintja, és a lány felé tartja a lángot.
-Bőrön át nem sokat ér a cucc.
A mutáns dologra bólint, kár is lenne tagadnia. A következő kérdésre eltart egy darabig, amíg válaszol. Először csak halványan elmosolyodik, nagyot szív a cigijéből, aztán lemondóan sóhajt.
-Az jó lenne...de sajnos nem csak ezen múlik. Egy végtelenül pacifista, és művelt ember például sosem kedvelne egy olyan bunkót, mint én. De hagyjuk az én agymenésem, van ennél fontosabb bajunk is. Például, lassan nem ártana elhúznunk innen, ha nincs kedved egy sokkal kényelmetlenebb beszélgetéshez valami kék egyenruhás taggal.
Az órája csipog egy kicsit, mire ellenőrzi, aztán eldobja a csikket, és elnyomja a koszos földön a cipője sarkával.
-Ugye nem ettél semmi erőset, vagy nehezet ma?

Csak a szemem sarkából pillantottam fel rá, mikor nyugtázta a szavaimat. Remek, csak kicsit néz idiótának, de sebaj! Nem mintha érdekelne! Inkább mókásnak tartottam kissé.
Kétségek között tartottam a láng felé a cigarettát. Nem voltam bagós, de jelnleg majdnem hogy minden mindegy hangulatban voltam. Az egyetlen ami miatt aggódtam, hogy lehet, ez a cigi az ő egészsége kárára mehet, mint inkább az enyémre.
Amikor belefogott a filozófiai kérdésem megválaszolásába végül úgy döntöttem beleszívok a cigibe, miután egy darabig megbűvölve néztem a kavargó füstöt. De szinte azonnal meg is bántam. Mocskosul undorító volt, és köhögni is kezdtem tőle.
- Áh, szóval bunkó is vagy? - szegeztem neki félválról a nem kissé sértőnek vehető kérdést. Azért megnyugtatásból villantottam felé egy kedves mosolyt.
- Hogy mi? - kérdeztem kicsit elhülve. Rendőr? Ez most komoly? Nem hittem volna, hogy ilyen tényleg megtörténhet! Istenem, pedig hát nem tettem semmit!
- Nem, nem... - feleltem lerázva magamról a kérdést. Csak utána jutott eszembe, hogy az hogy mit ettem mit számít egyáltalán... - Miért? - kérdeztem vissza.
Ha belegondolok, talán ebéd óta nem is ettem igazán semmit. Mostanában kevesebbet eszem... asszem.

-A jobb napjaimon az vagyok - biccent, és aztán nem tér ki rá, hogy milyen a rosszabb napjain. Nem mintha csak úgy ok nélkül tenné pokollá az életét mindenkinek,a kivel szembetalálkozik, de egész biztos benne, hogy ha a rendőrség most ide jönne, Sarah-t futni hagynák, és inkább őt akarnák elvinni.
-Persze, hogy komoly. Tudod, ebben a városban nincsenek oda a fajtánkért. Ha valaki rosszul lesz a közelünkben az pláne el tudja mérgesíteni a dolgot. Na most, neked cuki, ártatlan arcod van, szóval nem előbb fognak lőni, és csak aztán kérdezni, de ugyanakkor, bilincset azt hoznak, szóval, ha nem gerjedsz az ilyesmire, mit szólnál, ha lelépnénk innen?
Ellép a faltól, és szembe fordul a lánnyal, aztán pedig a gyanakvó kérdésre csak oldalra dönti a fejét, és sejtelmesen mosolyog.
-Csak úgy...
A lány vállára teszi a kezét, és mindketten elkezdenek áttetszővé válni, majd el is tűnnek, nem sokkal azelőtt, hogy két járőr valóban befordulna a kis mellékutcába, az ő hűlt helyükre. Pontosabban, keresztül sétálnak a két mutáns testén, csak ők ezt nem látják. Hirtelen elmosódik minden, és a közeli Queensboro híd tetején találják magukat, elrejtve a kíváncsi szemek elől. Újra a valóságba kerülnek, Szellem pedig nyomban hátralép utasától 3 lépést, ki már érezheti is, hogy a gyomra görcsbe áll, és meg akar szabadulni mindentől, ami benne van.

Megforgattam a szemeimet. Édes istenem! Most két dolog volt lehetséges: vagy egy kóros melanchóliában szenvedő fazonnal hozott össze a sors, vagy komolyan gondolja. Mondhatnám, hogy én inkább az elsőre tippeltem volna, de manapság nem lehet tudni ugyebár. Az öregek is ezt mondogatják mindig.
Elhúztam a számat. Valami frappánsat akartam mondani, de nehezen jutott az eszembe bármi.
- Pedig én aztán egy légynek sem tudnék ártani... -mondtam, ki de szinte egyből füllentésnek éreztem. Ha belegondolok, ez nem így van, lásd akár a mellékelt tájékoztatón, vagy pedig a múlt lapjaihoz tartozó 2/b mellékleten...
Ez mutáns kontra ember dolog viszont jelenleg nem igazán fért a fejembe. Oké hogy hallani ezt meg azt a sajtóban, de ugyan már! Attól még én én vagyok, ember vagyok aki egy kicsit más... ( Abba bele sem gondolva, hogy az általános köz utálat listán vajon a mutások állnak előbbi helyen jelenleg, vagy a melegek... Igen, ennyire naív voltam.)
- De... - jegyeztem meg, de befejezni már nem tudtam. Ami ez után következett... hát arra biztos nem számítottam. És csak egy kicsit könnyebben tudtam csak valamennyire felfogni. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak, vagy legalább vicces lett volna az a cigi, amit a pasastól kaptam. Mintha egyáltalán tudtam volna milyen az... Aztán jött a 100-szoros hullámvasút, képmosódás, és ringlispír egyszerre, és még ki tudja mennyi fermedelem.
Aztán üdvözölve (üdvözülten) a friss levegőt, szippantottam egy nagyott az éltető gázból, de szinte azonnal megbántam. Szédülni keztem, és azt hittem hátra vágódok, de aztán előre görnyedtem, a gyomromba maró fájdalomból. Csk hogy tényleg nem volt lent semmi, és ez nem segített semmin. A talajra támaszkodtam kézzel, mármint arra miről azt hittem hogy az. Így próbálta kiadni a szervezetem ami nem volt, miközben sűrűn, vagy inkább kevésbé sűrűn levegő után kapkodtam. Nem vettem észre, de még sikerült el is fehérednem, csak éppen egy árnyalattal sötétebbre majdnem mint a fal. Az meg megint egy újabb kérdés hogy ez a homályban mennyire látszott.
A pasas érezhette a szinte már ismerős tűszúrásokat a testén amik egyre erősödtek, úgyhogy nem volt egy rossz ötlet hátrálni.
- Vúhú! - kiáltottam végül fel kissé halovány hangerőn, mikor sikerült végre összeszednem magam valamennyire, mint aki tényleg egy extrám hullámvasútról szállt volna le éppen, és még élvezte volna is... többnyire. Megtöröltem a számat, és leültem. Majd megszólaltam abban az esetben, ha a pasas még eeszméleténél és élő állapotban volt.
- Tudom, hogy eddig is okoztam elég gondot, de nincs egy csokid véletlen?
A hangom kicsit jobban visszatért az előzőnél, a fekete karikák a szemem alatt egy pár pillanatig megmaradtak aztán, szépen eltűntek, és többnyire a színemet is visszakaptam.

-Aaaaha - vágja rá, nem sok meggyőződéssel arról, hogy Sarah tényleg nem tudna ártani senkinek. Valahogy nehezen tudja figyelmen kívül hagyni azt, amit a saját szemével látott, aztán pedig a bőrén érzett. Emiatt is tűnik el azonnal, ahogy megint elkezdi érezni a tüskéket odafent. Ezer tüskéből bőven jut az egész testére...oda is!
Nem is jelenik meg, amíg meg nem hallja a kissé erőtlen Vuhú-t, mire viszont nevetve rázza meg a fejét, és így teleportál vissza Sarah mellé, hogy megveregesse a vállát.
-Cuki vagy. Ha így folytatod, lehet még örökbe fogadlak. Csokim az viszont nincsen, de ha nagyon ki akarod mosni a szádból ezt az ízt, van nálam egy kis Whiskey, az tuti megoldja.
Már nyúl is a zsebébe az alumínium laposüvegért, ám mielőtt átnyújtaná azt, elgondolkodik egy pillanatra.
-Hmmm....lehet nem járnál jól velem gyámként. No mindegy, ez marha erős, és éget, szóval...kéred?
~Elmúlt már a csaj egyáltalán 18? Vagy 21 a korhatár ebben a bolond országban? Ehh, olyan baba arca van, nehéz megmondani.~
Aztán leül a betonkorlátra a híd tetejének szélén, és onnan sandít a bűntett helyszínére.
-Ne aggódj, mivel nyom nélkül tűntél el, idővel azt hiszik majd, csak rosszul lett a pali. A szokásos mese. Ja, egyébként innen lemászni elég necces, szóval készülj fel a gondolatra, hogy előbb utóbb megint velem kell jönnöd...úgy....

Valahogy úgy éreztem, hogy jelenlegi... vagyis az előző állapotom több egy áltagos rosszullétnél. De ahog a pasas hozzám szólt szinte azonnal el is felejtettem ezt  a gondolatot.
- Köszi, amúgy mégsem annyira bunkó emberke... - mosolyogtam halványan, és elterültem a padlón. Arra hogy hol vagyunk még nem igazán jöttem rá, vagy talán nem is akartam olyan könnyen rájönni.
- Igazából éhes vagyok, azért kérdeztem, de lehet ez is megteszi... Kalória az kalória... - fogadtam el a kis üveget, és azért óvatosan kortyoltam belőle. Még így is cefetül esett. Elfintorodtam.
Az eget szemlélve jutott eszembe egy gondolat... Ami talán fura volt, hogy egy viszonylag vadidegennel osztok meg, de most ilyen hangulatom volt.
- Az jó - feleltem.  - Nem igazán szeretném még egyelőre, hogy bárki emiatt nyaggasson.. És akkor az még enyhe kifejezés.
Nagyot sóhajtottam.
- De akkor te is - pillantottam fel rá, majd rákacsintottam. Lehet jól titkolta, de magamtól is volt egy olyan sejtésem, velem ilyen mutatványokat végezni nem egy élerbiztosítás.
- Lehet hogy apuval is ez történt? - vezettem fel a dolgot. - Hiszen ha én is mutáns vagyok, és az unokatesóm is akkor lehet ő is az volt. Lehet egyszer eltűnt így ahogy mi, aztán nem tudott visszajönni - merengtem. - Vagy csak egszerűen lelőtték és... - inkább nem fejeztem be a mondatot. Még így túl tárgyilagosan adtam elő a dolgokat még magam számára is.

-Hmmm... - mordul fel kissé, szinte már csodálkozva a jelzőn, mint aki elgondolkodik rajta, hogy ez-e a legpozitívabb értélkelés, amit valaha kapott másoktól. Végül rá kell döbbennie, hogy igen, 8 éves kora óta a cuki, zabálni való, és édes pofa az inkább sértésszámba ment felé, szóval a nem annyira bunkó kimondottan pozitív.
-Én már megszoktam a veszélyes mazsola mutánsokat körülöttem. Kétlem, hogy ez feldob, de messze nem te vagy a legrosszabb.
Aztán érdeklődve vonja fel a szemöldökét a lány ködös kérdésére, és inkább végighallgatja, ahelyett, hogy megkérdezné, mi is történt apuval. Arcán nem látszik semmi érzelem a kíváncsiságon kívül, belül azonban nagyon is ismerős számára a Sarah által felvázolt helyzet. Olyannyira, hogy ezúttal őszintén felel:
-A fiatal mutánsok gyakran hagyják el az otthonukat, és kerülnek az utcára...van, hogy nem önszántukból, és nagy ritkán az is megesik, hogy csupán egy baleset miatt kerülnek olyan helyzetbe, ami miatt nem találnak többé haza. Sajnos minden lehetséges.
Aztán egy laza mozdulattal eldobja a cigi csikket, ami menet közben jut eszébe, hogy már nincs is a kezében, így nem zuhanhat a mélybe propellerként pörögve, ezen viszont gyorsan túlteszi magát, és lehuppan a lány mellé.
-Egyenlőre viszont van fontosabb problémád is. Meg kell tanulnod, hogy használd ezt a képességet, különben sosem törhetsz világuralomra, ráadásul megdobálnak paradicsommal is. A némileg súlyosabb következményekbe most ne menjünk bele...
Közel lép a lányhoz, és a karját nyújtja felé, hogy felsegíthesse a földről.
-Gyere velem, szerzünk neked valami kaját, aztán megmutatom, hogyan éld túl a világot...egy darabig.

Összeráncoltam a homlokomat, mint aki valamit nem ért, magyarázatát hallgatva.
- De apu nem is volt fiatal... - tetten hozzá mikor befejezte. - Jó nálad nem lehetett időssebb mikor eltűnt. Na mindegy... - legyintettem. - Csak eszembe jutott. Jó lenne tudni azért mégis hogy mutánskodás közben tűnt el, vagy csak lelőtték mint egy kutyát - magyaráztam könnyed hangnemben. - Tudom, nem mintha te tudnál róla bármit is.
Nagy nyűgösen felrápászkodtam. Olyan jó kényelmesnek tűnt eddig ott a földön. Igazából csak ekkor néztem szét.
- Váo... Hol vagyunk? - kérdtem úgy mint aki nem is tudja, hogy akar-e választ, illetve hogy kapni fog-e rá választ kapni.
- Őö rendben. Ez rendes tőled. Ha így mondod biztos nagy gyakorlatod lehet már az ilyesmiben - somolyogtam.

Felhorkan arra a kijelentésre, hogy a lány apja nem volt idősebb nála, amikor eltűnt, majd még halkan hozzáteszi:
-Hát kösz...egyébként a kor nem feltétlenül jelent semmit. Nem mindenki akkor kezd el el érdeklődni a kezéből kilövellő tűzgolyók iránt, mint a másik nem iránt. Én 8 voltam, amikor kezdődött, de hallottam már olyanról is,a ki így születik. Na azok ritkán nőnek fel...
Aztán vállat von, miután felsegítette a lányt, és a vállára teszi a kezét.
-Innen dobta le Gwen Stacy-t  a zöld manó a képregényben. És később Mary Jane-t is, de őt már sikerült megmentenie pókinak. No, ahova megyünk, ott viszont marhára nincs kedvem felmosni, szóval tessék. Ééééés, bátorság.
Rákacsint, aztán eltűnik vele megint, majd kissé lelakott, jóformán üres terembe kerülnek, ahol a falakon annyi festék sem maradt, hogy eltakarja a téglákat. A hatalmas helységben simán elférne egy focipálya, de csupán egy kényelmetlennek tűnő kanapé, és egy hűtő van benne, meg persze két ajtó, amik közül az egyik a kijárat, a másik pedig a wc.
-Van még tegnapi pizzám. Négysajtos. Ha befejezted a hányást, találd ki, hány szeletet kérsz...

Valahogy nagy súllyal nehezedett rám a kjelentése amit tett, miserint aki szültésétől kezdve... ilyen, azok nem nőnek fel. Valahol olyan abszurdbak tűnt az egész, és nem akartam elhinni. Egy részem viszont sejtette, hogy ebben van igazság... és ez szörnyű volt. Akármilyen kedélyesen és jópofán tálalta az egészet, mintha maga a tény létező tárgyként koppant volna a gyomromban. Ami mellesleg üres volt, szóval még visszhangozhatott is, nem tudom.
Kicsit zavarodottan néztem rá ahogy magyarázta hol is vagyunk pontosan, de azért elmosolyodtam, közben gyorsan körbe pillantottam. Egy híd tetején voltunk... egy kib****tt híd tetején!
Mély levegőt vettem a végszóra, és még mielőtt sikerült volna eltűnnünk szinte reflekszből belekapaszkodtam a karjába. Nem mintha féltam volna hogy félúton elfúj a szél vagy ilyenek... de a mai világban már nem lehet tudni. Azt mondják semmi sem a régi manapság. Lehet akkor a teleportáló mutánsok sem.
Ami azt illeti jó ötletnek tűnt utólag hogy olyan nagy levegőt vettem, mert úgy éreztem legalább pár percig nem jutottam újhoz. Ennek ellére szúntelenül próbáltam levegő után kapni, de nem nagypn sikerült. Szédültem, és ebben a hatalmas térben, amit csak utoljára fogtam fel mennyire az, nem volt semmi a közelben aminek támaszkodhattam volna, így megint padlót fogtam. Most nem voltam annyira rosszul, mint elsőre, vagy pedig csak számítottam rá. Most azt hiszem ha más nem is, az a kis alkohol amit megittam visszajött valamennyire. Más nem is lehetett a gyomromban, és talán ez volt a szerencsém eddig. Viszont miután összekapartam magam, úgy éreztem egy fajta feszültsé így is maradt bennem.
- Azt hiszem először kezdjük eggyel - kezdtem rekettes hangon miközben kiegyenesedtem.
Egy kicsit fvártam. Nem is tudom mire. Talán csak nem tudtam mit kezdfeni magammal, talán a pizzámra, vagy hogy engedélyt kapjak arra hogy leüljek, mert különben ülök én a földre. Aztán megszólaltam végül.
- Amúgy te hogy bírod? Téged nem... bántottalak? - kérdeztem félszegen.

Bólint, és kiveszi az egész dobozt a hűtőből, ahol a kartonon kívül még vagy 10 üveg sör, némi üdítő, és fél tucat origami pingvin álldogál. A pizzás dobozt leteszi a kanapé közepére, aztán int Sarah-nak, hogy üljön le nyugodtan. Ő egyenlőre még ledobja magáról a zakóját, amit utál hordani, majd hátat fordítva Sarah-nak kigombolja az ingét, és egy gombócba gyűrve a sarokba hajítsa, hogy aztán a hűtő melletti hátizsákból egy tiszta fehér pólót húzzon magára. Mielőtt bőrét elrejtené a ruhadarab, Sarah láthatja, hogy a férfi hátát számos sebhely borítja, szúrt, vágott, és még harapott sérülések emléke is díszíti szellemet, s az alkarján is akad jó néhány egyenes vágás.
-Egy kicsit... - jegyzi meg halkan, de nagyon nem zaklatja fel a dolog.
-De nem ez az első rodeóm. Na, de egyél, aztán mesélj nekem a képességedről. Minden apró részletet, amit el tudsz mondani róla.
Újra szembefordul a lánnyal, s ezúttal már mosolyog rá, most, hogy végre kiszabadult az utált alkalmi ruhákból.
-Tudom, hogy zavarba ejtő lehet a téma, és nem szoktál róla beszélni, de hidd el...
Eltűnik, és feltűnik egy méterrel arrébb, apró szellőt keltve,a mi még kellemes is a nyári melegben.
-...nekem nem tudsz újat mondani. Vagy legalábbis nem fogok meglepődni semmin.

Hát nem igazán örültem neki, hogy őt is sikerült megegrecéroztatni a képességemmel. Még ha csak egy ,,kicsit" is. Nem adott okot rá szegénykém hogy bántsam. Najó azért a kétszeri majdnem-hánytatós-émelygéses trükk sem volt kellemes, az igaz...
Amint leültem, már kicsit kevésbé éreztem magam feszélyezve. A helyzet szürrealiásába megn is akartam belegondolni. Azt hiszem ilyen dolgokkal már hetek óta nem foglalkoztam, hogy mi szürreális, és mi nem az.
Óvatosan haraptam bele a pizzába, és nem azért mert attól tarottam volna, hogy romlott vagy valami. Olyan rég óta nem ehettem, hogy étvágyam sem volt az elején, és az első pillanatban, még fordult is egyet a gyomrom az étel illatától. Egyáltalán lehetéges az ilyen? Na mindegy... Ahogy az elsó falat lement, pár másodperc múlva a gyomrom, morgások közepette elemezte a helyzetet és próbált helyet csinálni a többinek. Innentől megkaptam a zöld lámpát, és viszonylag elég gyorsan toltam be az első szeletet. Közben igyekeztem nem leselkedni. Valahogy azért mégis óhatatlanul felpilantottam, két harapás között. Való igaz, hogy a pasas korra az apám lehetett volna. Az izmain viszont akkor is látszott, hogy azokat többnyire nem konditeremben szerezte... ahogy azokat a szép vágásokat, és s a többit. Jelenleg inkább ez volt ami ledöbbentett, és azt hiszem az utolsó pillanatban akaályoztam meg hogy a pizza szeletem maradéka a földön landoljon, valószínűleg még azelőtt, hogy ő is észre vette volna.
Szóval végül elvettem még egy piizza szeletet, egy falatot elmajszoltam, majd egy nagy levegőt vettem.
- Ami azt illeti még nekem is vannak részek amik elég homályosak. De abból a pár tapasztalatból ítélve, képes vagyok mások erejéból gyógyítanom magam.
Ahoyg kimondtam majdnem sikerült elképednem azon, hogy milyen finoman sikerült megfogalmaznom hogy egy ki****tt energiavámpír vagyok vagy mi a szösz . Hurrá!(+szarkaztikus vigyor képzeletben).
- Pár hete sikerült valakinek megkéselnie, ha minden igaz. A jelek legalábbis erre utalnak, én nem emlékszem rá pontosan hogyan történhetett, és a sebb sincs meg. Na szóval, a pasast sikerült puszta érintéssel kiütnöm, és a sebeim is gyorsan gyógyulnak többnyire.
- A pasast te is láttad, aki össze esett. És 98% hogy én voltam, és nem csak hirtelen elájult. Csak figyeltem ahogy közeledik és puff! Nagyjából ennyi...
Hát ez nem volt valami túl sok, gondoltam. A következő félpercre inkább a pizza evésbe temetkeztem elterelésképp.

-Heg sem maradt utána? - Kérdi közbevágva, aztán újra a hűtőbe nyúl, és kikap onnan egy üveg sört, amit aztán a hűtő élével bont fel, a kupakot meg csak hagyja leesni a földre.
-Szóval, már meg sem kell érintened hozzá a pácienst, pazar...a zsibbadás gondolom annak a jele, hogy elhalnak a sejtek a testben...nem nagyon, csak...ehh, nem vagyok orvos, mint hallod.
Valójában Szellem szöges ellentéte az orvosnak, de úgy tapasztalta, hogy azok, akik ezt a vallomást bizalomgerjesztőnek tartják, azokkal ő sem szeretne együtt lógni, úgyhogy egyenlőre ezt megtartja magának. Egy korty sör után újra megszólal.
-Térjünk inkább arra, amihez értek. A képességed akkor szabadul el, ha veszélyben érzed magad, ami elég tipikus. Két módon lehet megbirkózni vele. Az egyik az, hogy sosem mész többé emberek közelébe, ami elismerem, csábítóan hangzik, és manapság nem is lehetetlen, a 24 órás pizza kiszállítással, és online rendelésekkel...
Hagy egy pár másodpercet hatásszünetnek, aztán rátér a második opcióra.
-Vagy, meg kell tanulnod nem félni. Na jó, ez így nem pontos, had fogalmazzam át. El kell érnünk, hogy ha valaki késsel támad rád, képes legyél a képességed nélkül is elintézni, hogy a csávó megtérjen kereszténynek, és bevonuljon néma szerzetesnek.
Megropogtatja az öklét, és a nyakát is, mielőtt folytatná:
-Nem mintha nehéz lenne betartania ezt a két fogadalmat nyelv nélkül. Szóval, mi legyen?

- Nem, bizony - feleltem, aztán hozzátettem -, már amennyire tudom. Nagyobb sérülésem azóta csak az az egy volt.  - Már ha volt, mert ugye nem emlékszem rá igazán, de ezt most nem akartam túl hangsúlyozni, úgyhogy csak gondolatban filóztam.
Utána csak megráztam a fejem, megerősítve amit mondott. Azt hogy igaza van-e a sejtekkel kapcsolatban fogalmam sem volt. De úgy látszik neki sem.
- Szóval zsibbafást éreztél? - kérdeztem végül vissza. Hiszen honnan tudnám hogy ilyenkor milyen hatással vagyok másokra azon kívül, hogy hajlosabbak elájulni. Pedig valószínűleg jó lett volna tudni. Igazából viszont még csal most keztem föl fogogatni én mit érzek mikor a képességem aktív.
Aztán csak hallgattam amit mond. Konstatálnom kellett hogy ez az ember elég jó fej... tekintve a körülményeket, és hogy majdnem vadidegen. Igyekeztem minél kevésbé vigyorogni ahogy a mondókája vége felé tartott, még a végén félre értené vagy nem tom.
- Ühüm... - nyugtáztam hogy jobbára felfogtam amit mond. Mellesleg az egész felértékelte az előbbi kupak lepattintós trükköt.
- És te akkor szakértője lennél annak hogy kell valakit rá venni hogy örök cölibátust fogadjon? - néztem rá bazsajogva.
- Ugye nem arra gondolsz amire gondolok? - kérdeztem. Az ujj ropogtatózsdi valahogy egyből egy valamire engedett következtetni. És ami azt illeti szinte úgy éreztem magam mint egy ovis karácsonyi ajándék osztáskor. Amiről szintén azt gondoltam, hogy más épp eszű személy azért nem így állna a dologhoz, úgyhogy valamennyire igyekeztem leplezni a dolgot.
- Ami azt illeti igaz, van még mit tanulnom mások hittérítése terén - vigyorogtam szinte. Na nem mintha számított volna, kit milyen hitre sikerül esetleg téríteni egy ilyen alkalommal.

-Többek között... - jegyzi meg, ide-oda ingatva a fejét Sarah hatását illetően. Aztán pedig bólint arra, hogy igen, valóban nagy szakértője a cölibátus népszerűsítésének, és visszamosolyog.
-Összetört medencével persze nem olyan nagy cucc ellenállni a kísértésnek, de ne veszünk el a részletekben.
Természetesen arra gondol, amire Sarah gondol, bár ezt nem jelenti ki szóban, csak közelebb lép a lányhoz, és feltartja az egyik tenyerét maga elé.
-Kezdjük az elején. Mutasd meg, hogyan ütsz. Ne fogd vissza magad, bírom...DE! A tenyeremre célozz, ne az arcomra. Az elég hülye vicc...a többi célpontról nem is beszélve.
Aztán csak áll, és vár türelmesen.

Ez a többek között egyerre volt informatív és rohadtul nem is. De legalább valami információmorzsám volt ezzel kapcsolatban.
Aztán kicsit elkerekedtek a szemeim, de nem szóltam semmit. Eddig poénkodva vettem a dolgokat, azonban egy medence eltörése viszont már elég konkrét volt.
Feltápászkodtam és szembe álltam vele, amikor arra került a szó hogy nincs visszaút. Még egyszer ránéztem.
- Akkor ne fogja viszza magam... - ismételtem, de inkább gondoltam kérdésnek megerősítésképp mint kijelentésnek. Amint valami megerősítést kaptam már reflexből alapállásba álltam, még ha lazán is, a könyökeimet magamhoz húzva. Majd megcéloztam a tenyerét. Egész jó ütés volt, mégis úgy éreztem lehetett volna ennél jobb.

-Ne - mondja tömören, aztán áll mint egy kőszikla, arra várva, hogy végre belé csapódjon valami, ám ahogy meglátja Sarah öklét lendülni, az utolsó pillanatban eltűnik, és a lány mögött jelenik meg.
-Hékás! - Jegyzi meg meglepetten - Hát így már hirtelen sokkal kevésbé tűnsz cukinak te lány. Vagyis, nem úgy cukinak, mint egy bébinyuszi, inkább mint egy ninja pizza cica. Vagy Pizza Ninja cica? Ehh...
Megvakarja a fejét, de aztán végül arra a következtetésre jut, hogy talán ez annyira nem fontos.
-A lényeg, hogy ezek szerint nem vagy te olyan védtelen, és ez jó...bár, felteszem, nem volt részed még igazi küzdelemben ugye? A késelős manust leszámítva...

Azt hiszem nem csak nagy kerek szemekkel álltam ott mikor az öklöm maximum a levegőt súrolhatta. Jó oké, igaz tudtam róla hogy a pasas valahogy el tud tűnni, mégsem állt ösze a fejemben eddig. Szóval azt hiszem kicsit bamba képet is sikerült vágnom.
Pislogtam egyet majd leengettem a kezeimet és úgy ahogy kihúztam magam, hogy normálisan álljak.
Megráztam a fejem.
- Nem nagyon szokásom verekedni... És vállalkozó delikvens sem akadt, valószínűleg szerencsémre, igen, késelésen kívül.
Egy pillanatra elszontyolodtam visszagondolva a dolgokra. De aztán gyorsan összeszettem magam.
- Szóval akkor mi legyen? - kérdeztem végül egy kis hallgatás után.

-Hogy mi legyen? - Ismétli meg a kérdést elgondolkodva - Nos, több mód is van arra, hogy legyőzzük a félelmet. Az egyik út, hogy te válsz mások rémálmává, de szerintem az instant levegőben terjedő kómával ezt elég jól le tudod fedni, szóval a másik megoldás az, hogy magadban bízol.
Sóhajt, mint aki pontosan tudja, ez mennyire sablonosan hangzik, és megint kortyol egyet a söréből, ami ki tudja mikor került a kezébe.
-Régebben borzasztóan féltem a magasságoktól. Gondolom el tudod képzelni, a képességem hogyan váltotta ezt ki, ám mielőtt ez megtörtént, bármikor,a mikor megijesztett valami, ösztönösen eltűntem, és valahol máshol jelentem meg, órákkal később. Én úgy edzettem magam, hogy magas helyekre másztam fel, falak tetején rohangáltam, és átugrottam egyik háztetőről a másikra, míg végül már csak akkor tűntem el, amikor én is akartam.
Újabb korty a sörből, aztán elgondolkodva méri végig Sarah-t.
-Tehát a kérdés, te mitől félsz? És ne mond, hogy egy manustól késsel...

- És nem estél le egyszer sem? - kérdeztem vissza. Egyszerűen nem tudtam megállni. Mellesleg ha véletlenül egyszer sem sikerül neki, akkor csak egy hajszálon függött az élete, vagy hogy van ez? - És a rosszul lét? Az is elmúlt? Vagy te sosem lettél rosszul tőle, csak másoknak adod mge ezt az örömöt? - mosolyodtam el.
De aztán már nem tudtam több elterelő kérdést feltenni. Legalábbis nem tudom nem lett volna helyes. Amúgy meg amit az előbb kérdeztem tényleg érdekelt.
- Nos ez egy jó kérdés... - mondtam, és elkellett gondolkodjak, hogy tényleg válaszolni tudjak rá.
- Nem, tényleg nem attól a pasastól, egész szépen összesett a múltkor. Bár ami azt illeti akkor rohadtul ijesztő lett volna a helyzet, ha az épp eszemnek nem sikerül bemondani az unalmast - fanyalogtam.
- Azt hiszem tényleg attól, hogy egy ilyen helyzetben tényleg nem lennék elég... vagy hogy valaki olyat bántok akit nem kéne... - pillantottam fel ismét a férfire kissé tanácstalanul.

-Dehogynem, rengetegszer. Főleg az elején. aztán eltűntem, és megjelentem máshol. Azt hihetnéd, így nem is olyan veszélyes sport ez, de a máshol lehetett másik ország is...
Ami a rosszullétet illeti, arra már nem felel ilyen gyorsan. Lassan elhúzza a száját, és sóhajt egyet, mielőtt megszólalna.
-Vannak, akik sosem dobják ki a taccsot tőlem. Én nem voltam ilyen szerencsés. De hozzá lehet szokni, igen.
Sarah válaszával viszont nem megy sokra. Mégsem rabolhat el egy tucat késés fickót, hogy azokon gyakoroljon a lány vagy....vagy....NEM! Neeeem....az lehet túlzás lenne...valamiért.
-Én valami specifikusabb fóbiára gondoltam. Ha tényleg csak attól félsz, hogy nem lennél Ripley, ha rád akarna mászni egy Alien, akkor sajnos nincs mese, marad a hagyományos módszer.
Sóhajt egyet, és körbenéz.
-Kár, hogy az életben nem tudunk lejátszani egy 3 perces montázst valami jó zenére. Na jó, szerettél volna ninja lenni a farsangon?