Brooklyn Bridge Lakópark

,,Akkor azért nem tűnt még fel" - gondoltam magamban, amikor a költözésről beszélt.
Mondjuk nem mint ha én valami törzsgyökeres városlakó lettem volna, csak pár éve élek New Yorkban. Mondjuk lehet, jobban kiismertem a várost, mint más helyi lakos. Hiába, aki tilosban jár ki étkezni, az bizony többet tud, mint az átlag.
- Remélem kedvét találja a környékben. Brooklyn elég csendes hely mostanában, nem sok a fennforgás.
Hamarosan az étkek elkészültek, mi pedig kézhez kaptuk őket. Viszont a fogyasztási hely kérdése beütött. Ha csak magamban lettem volna, akkor valószínűleg elrágcsálom én állva is, mint mindig. De ha már a lány ennyire le akart ülni, akkor nosza, kerítsünk helyet. Legelőször nekem is az a pad jutott eszembe, amit Amelia is kiszúrt, de persze az foglalt volt. Miért ne, ez már csak így szokott lenni. Szép volt élet. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kirázom a helyéről a muksót, de aztán elvetettem. Tudja a manó, milyen betegségeket hordozhat magában, a végén még elkapja valamelyikünk. Sajnos tapasztalat, hogy a legtöbbjük tele van valami nyavalyával. Tudom ezt, hiszen főleg ők állnak az étlapomon. Na de ne legyen a nevem Scott, ha nem találok ki valamit. Ha már a lány ilyen kedves volt...
- Pár méterrel arrébb van egy másik.
Még jó, hogy van helyismeretem elég. Szóval kezemben a meleg, bár már az illata alapján is csípős étellel mutattam az utat Ameliának a Brooklyni éjszakában.

Elkezdek filózni rajta, hogy akkor most hogy is vannak a bérek. Annak idején elég sok újságot bújtam, amikor végre sikerült normális keresetre szert tennem az idénymunkák helyett, így volt némi rálátásom a dologra.
- Hááát... - megvakarom a tarkómat, persze a szabad kezemmel, mielőtt még tiszta mustár lennék. - Nos, attól függ, milyen szállásra van szükség. Ha csak azért kell, hogy tudjon aludni este valahol, az általában nem vészes, kijön viszonylag kevésből is. Ha már vannak igényei, akkor kezd el gázos lenni a helyzet. Igaz, pár éve a 7. sugárúton meg ebben a térségben olcsón árulták a kellemesnek nevezhető helyeket. Hogy mennyi maradt meg belőlük mára, azt nem tudom, elvégre általában sorban állnak a főbérlőknél a vevők az ilyen esetekben.
Szóval végül letettem róla, hogy kiebrudálom helyéről a koldust és helyet foglaltunk egy másik, ezúttal már tisztább padon.
- Önnek is.
Igaz, nem kerülte el a figyelmem, hogy pár mondattal előbb letegezett, de a jelek szerint visszatértünk a magázódáshoz, szóval nem is tettem szóvá. Elfojtottam egy ásítást, majd nekikezdtem az étkezésnek. Sajnos a hot dognak volt egy olyan kellemetlen szokása, hogy nem rakja tele az ember hasát, de arra mindenképp elég, hogy elfojtsa az éhséget. Szóval a kedélyállapotom kissé javult, de ez még nem csitította le lelkemben kavargó dolgokat. Ahhoz kb egy újjászületés kellene. Közben jött egy újabb kérdés.
- Igazság szerint anyámnak adott igazat, de nem számít ez már - mondom két harapás között. - Közvetlenül utána elmentem otthonról.
Kívülről hallgatva magamat úgy, hogy tudom, mi történt, eléggé morbidnak tűnt nekem ez az egész. Igyekeztem minél köznapiabban fogalmazni, de mégis, eléggé kezdett elsötétülni a téma a részemről. Talán jobb lenne hamarosan távozni... ah, Scott, ennyi elől még ne fuss el... nem szokásod...

Már majdnem végeztem a hot dog majszolásával, amikor hirtelen Amelia felpattant és elrohant valahová. Megilletődve néztem utána, még enni is elfelejtettem. Ülve néztem végig az eseményeket, majd amikor arra lettem figyelmes, hogy Amelia kiabálások közepette spurizik vissza, azonnal talpra is ugrottam. Láttam, hogy üldözik. Ez pedig cselekvésre késztetett. Gyors léptekben indultam el a lány felé, pontosabban az őt üldöző suhancok felé. Minden egyes megtett lépés után egyre csak növekedett bennem a harag. Gondolom érthető, főleg azok után hogy hallottam, miket kiabálnak. És akkor mi van, ha valaki mutáns? Már megint itt járunk? Nincs abban semmi kivetnivaló, ha így vagyunk. De nem. Mindig vannak ilyen, magukat okosnak vélő elemek, akik azt hiszik, hogy ők a normálisak, aki pedig ettől eltér, az csak valami genetikai zsákutca. Argh. Annyira mérges voltam, hogy szinte világítottam. Elhaladtam Amelia mellett közben, egyre csak közeledve a suhancok felé. Kedvem lett volna farkassá változni és kitépni a szívét mind a kettőnek, csak úgy, brahiból. Szememből áradt a düh, ahogy ráordítottam a srácokra.
- HÉÉÉÉÉ!!!!! - számból mély ordítás szakadt ki az érkezők felé. - TAKARODJATOK HAZA ANYÁTOK SZOKNYÁJA MÖGÉ, TAKNYOS KÖLYKÖK!!!!!!
Vicsorogtam az egyre közelebb levőkhöz, akikre átkaimat zúdítottam pár mondatban. Nem lehetett kétséges: hogy ha közvetlen közel merészelnek jönni, akkor nem fogok visszakozni, agyon fogom verni mind a kettőt a saját öklömmel. Ez nem üres fenyegetés volt, sem pedig próbaijesztés. Véresen komoly elhatározás. Annyi embert öltem már meg eddigre, két újabb, ráadásul ilyen gerinctelen férgek élete, már nem oszt, nem szoroz a számomra.

Szóval így állunk. Ez a kis taknyos nagyon nagylegénynek képzeli magát. Kettesével megy rá egy lányra, aztán még kést is ránt, hogy megmutassa, ki itt a főnök. Ha tudná, hogy ezzel csak a gyávaságát bizonygatja. Nincs mersze puszta kézzel megütközni, inkább fegyverhez nyúl, attól reméli a megváltást. Számomra ezzel csak még jobban azt bizonyította be, hogy egy kis taknyos, aki hozzá még egy gyáva féreg is. Így már nem lesz számomra lelkiismeret furdalás eltaposni. Amúgy se lenne, de így már főleg nem. Vicsorogtam egyet a srácra, már ezzel jelezve, hogy én nem játszani jöttem ide. Míg közeledtem, felrémlett bennem egy emlék. A TV-ben volt egy műsor, ahol egy rendőr adott önvédelmi tippeket a betelefonálóknak. Rákérdeztek nála a késes támadókra is és elég tanulságos választ adott. Nem szabad, hogy a kés megtévesszen. Továbbra is a kést markoló ember az ellenfél, nem a fegyver. Így rá koncentráltam. Végül már szúró távolságon belül volt és támadott is. Én viszont kitértem előle. Egyik kezével jó erősen megmarkoltam a kezét, míg a másikkal gyomorszájon vágtam. Ettől meggörnyedt, de nem fejeztem be. A következő ütés a fejét érte, szinte éreztem, hogy betörik a szájába a foga a kemény ütéstől. Már ettől elindult hátrafelé, de még egyet utánaküldtem, mielőtt elengedtem volna a kezét és el nem terült a földön. Már harcképtelen volt, de ez nem akadályozott meg abban, hogy ágyéktájon jól megtapossam a földön feküdve. Hagy érezze csak, milyen az, amikor agyonverik a másikat. Érezze csak, mit is akart ő elkövetni az imént. Az egész meccs pár másodperc alatt lezajlott, a tekintetem pedig a másik kurafira terelődött. Rávicsorogtam, jelezve, hogy ha nem húzza el a belét, akkor rá is hasonló sors vár.

Elégedetten konstatáltam, hogy a másik inkább felhúzta a nyúlcipőt és végre azt csinálja, amire már felszólítottam előzőleg. Én szóltam... én nagyon is szóltam. Innentől viseljék a következményeit. Vicsorogtam még párat, míg el nem tűnt a srác a látótávomból, utána pedig, mint aki jól végezte dolgát, zsebre dugott kézzel visszasétáltam a lányhoz. Na, most meg ez az arc. A jelek szerint már megint sikerült jól bemutatkoznom. De legalább erőt vett magán és mosolygott egyet, mint hogy elkezdjen rohangálni, mint egy hisztis hagy ne mondjam én ki, micsoda.
- Nincsmit - mondtam.
Még eléggé morcos voltam odabent, szóval lassan nem ártana leállítanom magam, mielőtt gondolok egyet és visszamegyek lakmározni a végén. Közben a lány felvetett egy ötletet, mire megvontam a vállam.
- Hívd csak őket, de ha kitalálják, hogy én voltam az agresszor, akkor te fogsz tanúskodni mellettem.
Szóval vettem egy mély lélegzetet és leültem a legközelebbi padra. Fejemet lógattam előre, próbálva lenyugtatni magamat. Mélyen vettem ki-be a levegőt. Jó rég volt már, hogy ennyire felidegesített valaki a hülyeségével... mondjuk olyan is régen volt, hogy utána lecsaptam, mint a taxiórát. Az, hogy időről időre elharapom valakinek a torkát, nem jár annyira stresszel, mint egy ilyen dolog. Vicces nem? Pedig most nem is öltem... mondjuk, még megtehetem... ah, na Scott, elég volt már a jóból, szegény lányt így is halálra ijesztetted. Nyugodj le szépen aztán ballagj el hamarosan. Elég volt belőled ennyi ma.

- Csak természetes, hogy neked tanúskodom! - pillantok fel rá hirtelen - Ki tudja mit csinál velem az a két srác, ha beér és te nem segítesz. De muszáj volt segítenem azon a lányon... - mondom, közben megtalálom a telefonom a táskában - Tudod.. nem tudom, hogy igaz volt-e amit a fiúk mondtak róla.. hogy mutáns.. de azt hiszem ezen nincsen semmi elítélni való. Nem másabbak sokkal az embereknél... Nekik is meglehet a maguk élete, szerettei. Aki ezt nem képes megérteni, na az a nem ember... - mondom kicsit dúlva fúlva, majd megerősítést várva pillantok fel Scottra - Nem így van? - kérdezem. Válaszát még megvárom, majd hívom a mentőket. Nem sietik el, nem életveszélyes a sérülés. Erről aztán eszembe jut az előbbi jelenet és miután leraktam, Scottra nézek.
- Bátor dolog volt tőled, hogy úgy neki mentél, pedig még fegyvere is volt. - mosolyodom el halványan - Én azt hiszem akkor már a tárgyalások szövegén gondolkodtam volna... Mondd, te tanulnál valaha önvédelmet, vagy küzdősportot? Nagyon gyakorlottan csináltad...
-

Lassan kezdtem lenyugodni, ahogyan kiszállt az adrenalin a fejemből és hallgattam közben a lányt. Eléggé közérdekű témánál voltunk, mit ne mondjak. Manapság úton útfélen ilyesmikről beszélgetnek az emberek. Nekem még nem volt alkalmam rá, elvégre nem tartozok bele semmiféle ,,értelmiségi" körbe. Most van mit pótolni ebben a rövid időben.
- Az élethez alapvetően mindenkinek van joga ezen a világon, így nekik is. Nem az alapján kell megítélni őket, hogy mik, hanem hogy miket csinálnak. Az embereknek olykor nem ártana körbenézniük a saját házuk táján, mielőtt másokra kezdenek el grimaszokat vágni és mutogatni, mint egy utolsó senkire.
Ezután következett egy kis szünet, amíg a lány telefonált, én meg elnéztem a ,,sérült" felé. Eléggé fetrengett a földön, köszönhetően az intenzív testápolásnak. Úgy kellett neki, legközelebb majd kétszer is meggondolja, kivel szemben kell játszania a nagyfiút. Már ha lesz legközelebb, mert talán azzal a rúgással a férfi mivoltát sikerült semlegesítenem. Mondjuk, az ilyenekre aligha lehet mondani, hogy férfi. Inkább taknyos kölyök, de talán ezt a jelzőt már használtam. Mindenesetre kissé meglepődve nézek a lányra, amikor megszólít a telefonálás után.
- Hát nem tudom, mennyire lehet ezt bátorságnak nevezni. Szimplán elöntötte az agyamat az ideg és csak cselekedtem - vigyorogtam egyet, majd megint reagáltam. - Nem, nem tanultam önvédelmet. Amit most láttál, az szimplán egy brutális harc volt, semmi egyéb. Kocsmákban is láthatsz hasonlót, ha eldurvul a helyzet - kis szünet. - Na és te jól vagy?

//semmi gond, lényegében like-oltál //

- Alapvetően az állatokat nem az hajtja, hogy megöljék az embereket. Például a farkasok tipikus példák erre. Mindenhol vérszomjas állatoknak vannak beállítva, akik megtámadják a gyanútlan embereket. Ám valahogy elfelejtik azt megnézni, hogy hoppá, hol is történt az eset? Az állatok eléggé makacsul tudják védeni a területeiket és a kölykeiket, hogy úgy fogalmazzak. Mondjuk a medvék jobb példák erre.
Az állatokkal elég sok személyes tapasztalatom volt. Már nem azért, mert lényegében én is egy állat voltam. Elég sok állat területén megfordultam azokban az időkben, miután elmenekültem otthonról és a vadont jártam. Volt lehetőségem tapogatózni, azt meg kell vallanom. Míg ezen filózgatok magamban, egyre erősödik a távolban a sziréna hangja, ahogy megérkeznek a hívott személyek. Na tessék, ennyit arról, hogy szolgálunk és védünk. Valahogy sosem vannak ott, amikor kellenének, de azért ők a rend őrei. Na mindegy, megvártam, míg kikérdezik Ameliát, majd utána én is elmondtam a magamét. Na nem, ez nem jó megfogalmazás, elvégre nem küldtem el a francba a rendőrt, amiért csak utólag érkezik meg. Helyette részletesen beszámoltam a történtekről, kicsit se ferdítve el a dolgot... ami elég nehéz volt úgy, hogy legszívesebben még mindig rugdosnám a srácot a földön, de azért megerőltettem magamat és sikerült.

Hamarosan a hatóságok elmentek, aminek én kiváltképp örültem. Ah, nincsenek itt, amikor balhé van és még utána faggatóznak. Naszép. Jó, aláírom, nem lehet ott mindenhol valaki, de csak azért is morogtam magamban valamin. Szóval ott tartottunk, hogy hamarosan már megint ketten álltunk az utcán, illetve már nem sokáig. Ránéztem a lányra, amikor kilátásba helyezte, hogy elmegy. Szó mi szó, az órámra pillantva láttam, hogy eléggé későre jár, meg aztán egy agresszív cselekedetet látni egy napra bőven elég volt. Kissé ugyan ez elszontyolított, de tudtam, hogy idővel menni kell, hát menni kell. Mindenesetre kissé zavarba ejtő volt, hogy megadta a telefonszámát és megint hálálkodott nekem.
- Csak vigyázz magadra, ezzel kvittek vagyunk - mosolygok halványan.
Valahogy... furcsa gondolatok fogalmazódnak meg bennem a lánnyal kapcsolatban. A hálája felébreszt bennem valamit, amelyhez hasonlóhoz még nem igen volt dolgom eleddig. Nézve a mosolygó lányt, mint ha kissé megszédülnék. Mi a fene van? Megfogalmazódik az a fejemben, hogy felajánlom, hazáig elkísérem, de aztán elvetem. Itt van nem messze az egyik buszmegálló, meg taxit is lehet hívni... már ha persze nem hagyja el megint a tárcáját.
- Remélem összefutunk még - mondom elköszönésként. - Vigyázz hazafele.
Csendben állok még egy darabig az utcán, miközben nézem a távolodó lányt, már ha elindult magából. Fejemben kavarodnak a gondolatok... majd miután szem elől vesztem a kedves hölgyet, csak sóhajtok egyet, miközben megrázom a fejem.
,,Őszintén megfordult a fejedben, nemigaz, Scott?" - gondolom magamban. - ,,Ez is csak azért van, mert egy idióta vagy."
S elindultam az ellenkező irányba...

//köszönöm a kalandot, élvezetes volt //

*Lassan, komótosan lépkedtem fel a lépcsőn. A mai nap eléggé fárasztónak bizonyult és legszívesebben csak az ágyba zuhantam volna bele. Ahogy végre valahára felértem a 4-re, megálltam egy kicsit pihenni, majd a lakásomig sétáltam és a kulcsaimat kezdtem keresgélni. Amint megtaláltam végre valahára őket kinyitottam az ajtót és beléptem a meleg lakásba. gyorsan megszabadultam a cipőmtől és a kabátomtól, amit még reggel kaptam magamra és megálltam a tükör előtt. Egy szép lila folt virított rajtam, amit természetesen még alapozóval sem lehetett eltüntetni. Nagyon sóhajtottam, majd elindultam befele a szobába. Ahogy megpillantottam az ágyamat eszembe jutott a tegnap este és a szívem hevesen kezdett kalapálni, máshol pedig lüktető érzés kezdett kialakulni. Egy pár percig hagytam, hogy ezek mind fölém kerüljenek, aztán erőt vettem magamon és elkezdtem lehúzni az ágyneműt, majd újat feltenni. Nem akartam, hogy minden tiszta foltos legyen. Amint végeztem és elindítottam a mosógépet gyorsan leültem bekapni pár falatot, aztán eldőltem kanapén egy könyvvel a kezemben. Már éppen elbóbiskoltam volna, amikor csörögni kezdett a telefonom. Felültem, hogy megnézzem ki az, ám amikor a kijelző ismeretlen számot írt ki kicsit meglepődtem.*
- Hello?-*Szóltam bele a telefonba végül bizonytalanul.*
- Heily? Szia, Sam vagyok.-* Szólt bele a telefonba a bátyám. Alig kaptam levegőt. Nem hittem volna, hogy felhív.. a múltkori után...*
- Szia..-*Nyöszörögtem a telefonba.*
- Nézd, tudnánk találkozni valamikor? Beszélnünk kellene.-* Szólalt meg komoly és szilárd hangon. Egy percig el kellett gondolkoznom, hogy tényleg vele beszélek-e vagy csak képzelődöm, majd amikor rádöbbentem, hogy igen felsóhajtottam.*
- Rendben, mikor és hol?-* Kérdeztem, majd amint elmondta a dolgokat letettem. Egy pár percig csak ültem a kanapén és bámultam előre..*

Eléggé vánszorgott az idő aznap. Talán ez volt a böjtje a tegnapi szép napnak. Magamban elmosolyodtam, akárhányszor eszembe jutott Heily. Persze a csoporttársaim autómatikusan hülyének néztek emiatt, de gondolhatja az olvasó, mennyire édekelt ez engem. Az emlékek túlságosan szépek voltak ahhoz, hogy ilyen kicsinyes dolog elferdítse az összképet. Próbálkozhatnak ezek akármive. Jó, talán azért se veszem fel, mert tudom, hogy csak hülyéskednek. Mondjuk ha elmondanám nekik, akkor meg jönne a don Juan szöveg, na az meg főleg nem hiányzik. Szóval maradt a hülyének tettetés. Igaz, a nap eléggé vánszorgott. Csak három órám volt aznap, de persze pont a legunalmasabbak kerültek elő. Én hülye, kellett nekem ezt így összeállítanom. Mindenesetre aztán végetért én meg végre kijöhettem az egyetemről. Kint sétálgatva azon tűnődtem, mihez kezdjek magammal. Elvégre, jön a hétvége, van egy rakat időm. Elővettem a telefonom, hogy megnézem, mennyi az idő, de a mozdulat megakadt. Óh, hát persze, tudom, mit fogok csinálni. Teszek egy kis látogatást hazafele menet, megnézem, hogy van Heily. Nem tervezem hosszúra, tegnap így is elég sok időt töltöttem nála... ah, még mindig beleborzongok, ha eszembe jut az éjszaka. Szóval felszálltam a Brooklynba tartó buszra és elmentem abba a városrészbe. Nem kellett sokáig vakarnom a fejemet, elvégre innen mentem az egyetemre is, így tudtam az utat. Lassan sétálva haladtam a célállomás felé. Közben eszembe jutott, hogy talán még se kellene ilyen hirtelen rátörnöm... igaz, reggel azt mondta, hogy jöhetek akármikor.... de azért... elővettem a telefonom. Tárcsáztam a számot, majd amikor felvette, beleszóltam.
- Szia. Itt vagyok a környéken, beugorhatok hozzád?

*Pár perccel később, ahogy letette a telefont ismét megszólalt az. Nagyot sóhajtottam de azért felvettem és meglepő módon Andy számát jelezte a kijelző. Egy pillanat alatt gyorsabban kezdett verni a szívem és alig kaptam levegőt.*
- Szia!-* Szólaltam meg végül, miután felvettem a készüléket és csendben hallgattam a mély hangot, ami tegnap éjszaka annyira beleivódott az agyamba. Csak mosolyogva üldögéltem egy ideig,aztán felálltam és oda sétáltam az ablakhoz, ahol reggel integettem neki, mikor elindult az egyetemre. Egy pá pillanatig csak mosolyogva figyeltem az utcán járókat, majd megköszörültem a torkom.*
- Persze, én itthon vagyok, úgyhogy szívesen látlak.-* Mosolyogtam a telefonba és legbelül repestem az örömtől, hogy erre járt.*
- Hát.. akkor szia.-* Tettem le végül a telefont, majd pár pillanat tán elkezdtem gondolkodni, hogy tényleg ezt mondtam?!?!? De nem nagyon firtattam a dolgot. Gyorsan összepakoltam azt a kis kupit, amit tegnap éjszaka és reggel okoztunk, jobban mondva én, aztán belepillantottam a tükörbe, hogy hogyan is festek, és lefagytam. Az arcomon ég mindig ott virított a véraláfutásos dolog, és azt nem mondhatnám, hogy alig észrevehetően, mert iszonyatosan lila volt. A szemem is bevérzett, így aligha sikerült volna bárhogy is eltüntetnem. Így át felvettem ismét a napszemüvegemet és reméltem, hogy Andrew nem fog teljesen elmezakkantnak hinni, hogy októberben napszemüvegben járkálok. Aztán visszasétáltam a konyhába és feltettem egy kis teavizet főni. Az idő többi részét pedig a kedvenc könyvem olvasásával töltöttem, mindaddig, amíg meg nem hallottam a határozott kopogtatást az ajtómon...*

A pozitív visszajelzés után gyakorlatilag fülig ért a számon a mosoly. Mondjuk... ez a pont erre jártam duma egy picit utólag átlátszónak tűnt. De hát na... kicsit még szokatlan volt nekem ez a párkapcsolat dolog. Igazából fel se tudtam fogni teljes egészében, hogy együtt vagyok Heilyvel. Annyira szép volt ez az egész hogy már túlságosan is. Persze a mosoly lassan lehervadt az arcomról, de csak azért, hogy ne nézzenek teljesen bolondnak a járókelők. Bár... áh, mit számít, elvégre a boldogságtól vagyok most mosolygós, nem az elmebaj miatt. Mire lassan felocsúdtam, már ott álltam a lakóház bejárata előtt. Heily reggel megadta nekem a kódját is, így minden gond nélkül átjutottam az ajtón. Éreztem, hogy egyre jobban ver a szívem, ahogy kapaszkodtam fel a megfelelő emeletre. Jobbnak láttam, ha gyalog megyek. Addig is lemozgom az izgágaságomat. Mert bizony az voltam. Vajon... vajon az egész csak egy egyéjszakás kaland volt? Vagy reggel a csillogás Heily szemében csak nem látszat volt a hosszú kapcsolat ígéretével. Nem tudhattam. De minden ki fog derülni, az a legbiztosabb. Végül már ott toporogtam egy masszív ajtó előtt, melyre a kedvesem neve volt felírva. Kopogtattam... majd vártam... vártam... és vártam... és vártam... nagyon sokat vártam... legalább is nekem nagyon úgy tűnt... de aztán kinyílt az ajtó és megjelent benne egy alacsony, szívemhez közel álló leányzó... akit gyakorlatilag azonnal a kezeim közé zártam, magamhoz húzva őt.
- Hiányoztál - suttogom a fülébe.

*Gyorsan odasiettem az ajtóhoz és még egyszer bele pillantottam a tükörbe aztán, ahogy megláttam magam abba a béna napszemüvegbe inkább úgy láttam, hogy leveszem. Aztán belesöpörtem a szemembe a hajamat és úgy nyitottam ajtót. Amint megláttam Andrew-t mosolyogva megöleltem, és meglepő módon iszonyatosan jól esett, hogy újra itt van a közelembe.*
- Te is hiányoztál nekem.-* Bújtam a kezei közé, aztán szorosan megöleltem. Azonban néhány másodperc után kicsit elhajoltam tőle lehajtott fejjel és beljebb léptem.*
- Búj beljebb.-*Léptem be a lakásba, majd elindultam a konyhába, hogy lekapcsoljam a forró fizet. Közben néha-néha hátra pillantottam a nappaliba, hogy Andrew jön-e utánam, aztán gyorsan megcsináltam a teát.*
- Kérsz egy kicsi teát?- Kérdeztem és megfordultam vele szembe. Egy pillanatig mosolyogva néztem, majd amikor megláttam a megdöbbent a szemébe, gyorsan elfordultam és elkezdtem sürögni-forogni a konyhában továbbra is. A kezeim remegtek, mert féltem, hogy mit fog szólni, és magamat iszonyatosan utáltam azért, hogy levettem azt a fene napszemüveget.*
~Gratulálok Heily, iszonyatosan ügyes vagy, pont ezt nem akartad elérni!!~
* Nagyot sóhajtottam, majd csöndben ténykedtem tovább. Amint végeztem letettem a teákat a konyhapultra, aztán elpakoltam a holmikat és háttal megálltam Andrew-nak. Kezeimet a konyhapulton pihentettem és lehorgasztott fejjel vártam, hogy elkezdődjön a kérdésözön.*

Minden rendben volt addig, amíg bementünk a konyhába. Viszont... valami éreztem, hogy zavar az összképben. Heily mint ha nem szívesen nézett volna rám valamiért. Vetettem egy pillantást magamra a bejárat mellett levő tükörben, de semmi különöset nem láttam. Nofene, mi folyik itt? Átértünk konyhába, ott Heily eléggé sokáig szöszmötölt, mire végül szembefordult velem és... észrevettem valamit a haja takarásában. Gyorsan el is fordult... de... a gyanakvásom egyre nagyobb és nagyobb lett. A lány végül megállt előttem, nekem háttal, lehorgasztott fejjel. Sok minden forgolódott a fejemben... mit is láttam? És ha azt, amire gondolok... akkor még tovább növekedett a kérdések özöne. Lassan odasétáltam Heily mögé. Rátettem a vállára a kezemet, majd finoman szembefordítottam magammal. Minden durvulást mellőztem, inkább határozott, mint erőszakos volt a mozdulat... ugyanez igaz volt a kezemre, amit beakasztottam az álla alá és lassan magam felé emeltem az arcát... végül kisodortam az arcából a haját. Na ekkor szembesültem vele, hogy mi is a tényállás.
- Ki...
Nem tudtam végigmondani a kérdést, elakadt a szavam. Heily ha akart volna se tudott volna átverni azzal kapcsolatban, honnan szerezte az arcán levő sérülést. Rengeteg hasonlóval találkoztam már... így jól tudtam, hogy egy ilyen sérülést egy kiadós pofon okoz. Nem is akármilyen. Ezt bizony jó erősnek szánták.

Ahogy ezek átfutottak az agyamon, az kihatott a lelkivilágomra is. Egyik pillanatról hatalmas dühöt éreztem felgyülemleni. Ki volt ez? Ki volt az az állat, aki kezet mert emelni a lányra? Ajh, csak tudjam meg! Megtalálom, úgy ellátom a baját, hogy attól kódul! Utáltam szívből az ilyen állatokat. Nőket verni! Arrgh, kinyírom őket vagy őt, akárkiről legyen szó! Nagyon ráléptek ezzel a tyúkszememre... csak egy napra nem nézek rá... egyetlen átokverte napra és már sérülten látom. Annyira ideges lettem most, mint még sose. Hiszen most egy olyan embert bántottak, aki fontos számomra... nagyon fontos. Most tényleg képes lettem volna gyilkolni... de aztán... a fejembe éles fájdalom hasított. Mindkét kezemet a fejemhez emeltem, elhátráltam Heilytől. Ez az új érzés... döbbenetes volt. A fejemben valami lüktetni kezdett, valahonnan az agyam közepétől kiindulva. Nem tudtam mire vélni... csak egy volt a biztos. Rohadtul fáj! Olyannyira, hogy már ordítottam is egyet. Majd... nem tudom... az agyamban valami változás állt be. Hirtelenjében egy új érzés jelentkezett. Valahol az agyam mélyén mint ha érzékeltem volna valamit. Egyszeriben... mint ha apró jelzőtüzek gyúltak volna a fejemben. De nem egy... nem kettő... hanem több tucat... száz... úristen ez... újabb ordítást hallattam, habár a fájdalom már elmúlt, pontosabban tompává vált. Ez az új érzés... kezdett megőrjíteni... de nem csak ez jelentekzett. Nem tudtam rá értelmes választ adni... ez pedig kezdett pánikot előidézni... és én pedig eléggé rosszúl viseltem a hasonló érzeteket.
- Ne... ne...
Talpra álltam és kibotorkáltam a konyhából... itt nem szabad, Heily... nem bánthatom. Útközben feldöntöttem az egyik ruhaállványt, de járulékos veszteség volt ahhoz képest, ami történhetett. Bebotorkáltam Heily hálószobájába... és becsuktam magam mögött az ajtót. Még meg is támasztottam a hátammal... és ekkor kitört belőlem a tudatromboló-hatás. Éreztem, ahogy a pusztító energia elkezdi ostromolni a körülöttem levő falakat. De nem... nem bánthatott olyat, akit nem láttam... lassan leroskadtam az ajtó tövébe, továbbra is becsukva tartva...

*Amint meghallottam Andrew lépteit közeledni tudtam már, hogy nem menekülök a magyarázkodás elől. Így amikor maga felé fordított és felemelte a fejemet, majd a hajamat is félre söpörtbe belenéztem a szemeibe. Láttam, hogy az arca egy-kettőre megváltozik. Az eleinte rémült tekintetét, valami hátborzongatóan fura, dühös pillantás váltotta át. Ahogy meghallotta a hangját, már tudtam, hogy mérges. Nem kellett hozzá semmi több, egyszerűen éreztem és hallottam.*
- And..-* Kezdtem volna bele, mikor hirtelen megéreztem, hogy az államon lévő keze egyre erősebben és erősebben kezd szorítani. A végén már szinte fájt, annyira szorította az államat. Aztán ahogy megláttam, hogy a fejére szorítja a kezét és meghallottam a kiabálását iszonyatosan megijedtem. Azt se tudtam, mi történt, így csak álltam ott, reszketve, hogy esetleg én nyúltam hozzá, aztán lepillantottam a kezemre és megláttam, hogy rajtam van a kesztyűm így nem bánthattam. A következő pillanatban pedig már csak azt hallottam, hogy valami felborult és a szoba ajtóm hangosan bezárult. Nem törődve senkivel és semmivel az ajtóhoz szaladtam és megpróbáltam bemenni. Az ajtót valamennyire kitudtam nyitni, de valami kemény dolog nem hagyta, hogy teljesen kinyissam. Ekkor jutott eszembe, hogy talán Andrew az aki az ajtóban csücsül.*
- Andrew.. mi a baj? Engedj be.. kérlek..-* Szólaltam meg már-már hisztérikus hangon aztán, amikor semmi választ nem kaptam nem tudtam mit csinálni, csak dörömböltem és dörömböltem a fa ajtón.*
- Andrew, mi a baj? Mi történt veled?-* Kérdeztem és szemeimből már könnyek folytak.*

Nem tudom, mi ez az új dolog, de határozottan bizarr. Szó szerint mint ha hangyák mászkáltak volna a fejemben. Nem tudom, mi ez. Csak azt, hogy halálra rémit. Ha lett volna valaki a szobában, már agyatlan zombiként fetrengene a földön. Ezt el akartam kerülni... főleg, hogy Heily legyen az a valaki... meg is gyilkolnám magam. Fejemet a kezembe fogtam és úgy dőltem előre, az ajtó elé ülve, nehogy kinyíljon. Miközben így mentek a másodpercek, lassan figyelmes lettem valamire. Az érzés, ami a fejemben motoszkált... nem, ezek nem csak a képzelet szüleményei voltak. Hallottam, hogy Heily szólongat engem... az ajtó túlfeléről. Na már most, határozottan volt egy középpontja ennek a valaminek, ami kialakult bennem. Sőt, ha jobban megnéztem, nem sík volt, hanem térbeli. De... a központ mögött volt az egyik ilyen kis ,,mozgó hangya"... és ha vontam egy párhuzamot, akkor pont ott helyezkedett el, ahogy Heily állt az ajtó túloldalán.
,,Mi a fene..."

Megpróbáltam kikapcsolni ezt a valamit, de nem sikerült. Akárhogy erőlködtem, a képességem bekapcsolva maradt. Lemondóan sóhajtottam... majd eszembe jutott, hogy Heily ott van a túloldalon. Hallottam a hangján, mennyire aggódik, talán kicsit síri is a hangja. Összeszégyelltem magam, hogy pont előtte kellett megtörténnie. De... magyarázattal tartozok.
- Heily... nyugalom, ne aggódj, jól vagyok... legalább is azt hiszem, hogy jól vagyok. De... sajnálom, volt valami, amit nem mondtam el neked eddig, pedig meg kellett volna tennem - sóhajtottam egyet. - Heily... én egy mutáns vagyok.

*Amint meghallottam Andrew hangját kicsit megkönnyebbültem. Aztán, még egyszer megpróbáltam bejutni, de nem sikerült. Mindaddig próbálkoztam, amíg ismét meg nem hallottam a hangját. A szavak furán csengettek. Egy pillanatig csak álltam és próbáltam felfogni a szavak értelmét. Lassan térdre rogytam az ajtó előtt, majd leültem az ajtóval háttal és fejemet a kezeim közél temettem.*
~ Mutáns.. olyan, mint én.... ~
- Andy, nézd.. ez nem változtat semmin, érted? Csak.. csak hadd segítsek. Engedj be! Majd ketten megoldjuk a dolgot.-* Szedtem újra össze magamat és igyekeztem higgadt maradni.*
- Nézd, Andrew.. segíteni szeretnék, csak mondd meg mit csináljak.-* Kérleltem, amikor a csönd kezdett túlságosan hosszúra nyúlni. Szemeimből apró könnycseppek kezdtek hullani, de gyorsan letöröltem őket, és továbbra is az ajtónak vetetettem a hátamat. Míg a válaszra vártam a kis fekete szőrcsomót figyelte, aki a kanapén ücsörgött és éppen elhelyezkedni próbált pontosan ott, ahol pár órája még én feküdtem. *

Éreztem, ahogyan kicsit megremeg az ajtó, ahogyan nekidől ő is. Elképzeltem, ahogyan ülünk az ajtó két oldalának vetve a hátunkat és beszélgetünk. Elégé filmes jellege lett volna, az tény. A szavait hallva, halványan is, de elmosolyodok. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy Heily itt van velem ezekben a percekben. A jelenléte valamelyest jobbított a felálláson, de... az erőm tombolt, éreztem, ahogyan örjöngő állatként járkál a szobában, keresve az áldozatot... mi több... mint ha az általam érzékelt pontok felé akart volna terjeszkedni, de valami visszafogta.
- Köszönöm, Heily - mondtam. - De... most azzal segítesz a legtöbbet, ha nem kerülsz a szemem elé. Tudod... a képességemnek az egyik hátránya az, hogy van egy erő, amelyet nem tudok irányítani. Ez általában akkor jön elő, ha pánikba vagyok esve, nem tudok koncentrálni... és... ez az erő gyakorlatilag zombit csinál mindenkiből, akit látok... kisütik az agyukat... szóval... légyszíves, maradj odaát, kérlek. Nem akarlak téged bántani.