"Fireheart"

(A Prelúdium prelúdiuma)
Mutáció. Az evolúciónk kulcsa. Lehetővé tette számunkra, hogy egysejtűből a bolygó uralkodó élőlényévé váljunk. Ez a folyamat lassú, legtöbbször évezredek hosszú során keresztül megy végbe. Azonban néhány százezer évenként az evolúció hirtelen egy ugrást tesz előre.
- Nem engedem, hogy megtedd! – Ahton-Thebathen szorosabban karolta át a hercegnőt, aki a karjaiba omlott. A nő vállából és oldalából kiálló nyílvessző remegett, ahogy Akana mellkasa súlyosan emelkedett és süllyedt.
- Nézz rám, Ahton, nézz rám, Nap fia – mondta Egyiptom hercegnője levegő után kapkodva -, nézz rám, kedvesem! Nézz ki a kapukon, és mondd… Mondd, hogy nem hanyatlik le a Nap… ha átjutnak a város falain… A fiunkért kell megtegyem… Hercegem…
- Nem engedem! Nem… - Ahton-Thebathen, Egyiptom hercege arcán egy könny húzott fekete csíkot, ahogy végigmázolta az ónos festéket az arcán.
- Szeretlek… - mondta Akana, és tágra nyitotta a szemét. A Nap leánya szabadon engedte utolsó erejét. A csatatéren holtak keltek fel, az élők szemében felgyulladt Amon tüze és a kardokon Hórusz haragja csillant meg. Sebek forrtak össze, a megtörtek lábra álltak. Megtorpant az ostromló sereg a falak alatt… A város kapuján kiömlő fény az Ég erejét öntötte Egyiptom katonáinak eribe, ahogy új lendülettel indultak rohamra, megtörni Núbia hadát…

Sokat tudok ma, amit régen nem tudtam. Elvégre, akadémikus vagyok, akármivé is váltam az évek alatt. Hogy ma hova tartozom, az nem fontos. Ma már tudom, hogy kísérteties szerencse, a véletlen események bámulatos játéka, hogy itt ülök. Egykor egy megfelelő géneket hordozó brit tisztnek a megfelelő géneket hordozó kopt lánytól lett gyermeke Egyiptomban. Eközben a megfelelő magyar grófnő a megfelelő zenésztől esett teherbe. Csak egy évszázadot kellett várni, hogy a gének öröklődjenek és a két-két megfelelő gént hordozó, heterogén nem-mutáns embernek megszülessen a mind a négy gént hordozó, homogén, recesszív genotípusú gyermeke. Egy mutáns. Én.
Azért nem akarom túl hosszúra nyújtani az életem történetét. Annyit mondok el, amennyit szükséges most, arról, hogy lettem az, aki. Akkor értem el életem első fontos fordulópontját, amikor egy szép tavaszi napon leszálltam a buszról.
De nem rohanok előre. Hogy jutottam idáig? Szóval, apám, a Lexinbourgh kékvérű angol család fejének első fia vagyok. Édesanyám magyar volt. A születésemkor halt meg… Azt hiszem, ez is közrejátszhatott, hogy bennem felébredt a… képességem. Apámnak egy ír nőtől még két gyermeke született. Nem emlékszem nagyon rá… hat éves voltam, amikor meghalt. Megölték, a Közel-Keleten. Bátor, melegszívű férfi volt. Caitlin, második felesége, testvéreim anyja egészen bele is betegedett az elvesztésébe. Szegény rákos volt, nem sokkal élte túl apámat. Melonóma; bőrrák. A legkeményebb fajtából.
A család feje apám öccse, a nagybátyám lett. Hideg, merev kékvérű. A világ úgy hívná, „angol”, az angolok úgy, „seggfej”. Kritizálta apám naivitását, de fel is nézett az emlékére, folyton hozzá mért. Engem a legjobb elit iskolákban neveltetett, de azt hiszem, sosem szeretett igazán. Engem kékvérű businessman-nek nevelni… logikus volt számára. Ez nem sikerült neki.
Aki igazán domináns volt az életemben… az Jane volt. Apám kishúga, aki tizennégy éves koromban tűnt fel, érkezett meg Egyiptomból, ahol évekig kutatott. Ha nem az Oxford Egyetem professzora lett volna, Dean bácsi tán ki is hajítja a családból csavargásért. Amikor pont a legnehezebb volt kamaszként az unalmas kastélyok és drága elitiskolák üresfejű fiataljai között az életem, segített rajtam.
Egy nyári délutánon, a kastélyparkban, miközben tanultam a kertben és a testvéreim fára mászással múlatták az időt, puffanást, majd sírást hallottam. A könyvet félrehajítva rohantam oda. Alexis, kishúgom esett le a fáról. Én csak nyugtatni akartam és megvizsgálni a sérült lábát, amikor elkezdtem érezni valamit, amit még sosem. Forró hőhullám folyt végig a karjaimon, mintha perzselő nap tűzné a bőröm és áthatna a csontjaimig… majdnem fájt. Csak azt tudom, hogy segíteni akartam és az ujjaim alatt Alexis deformált lába lassan eredeti formát nyert. Patrick, kisöcsém eddigre lemászott a fáról és csak bámult, ahogy Alexis is egyre csak nézett a szemembe. Mire a kastélyból a személyzet kiért, a lábán állt. Azt mondta nekik, hogy csak megijedt, amikor leesett, kutya baja sincs. Ezt Patrick is megerősítette. Csak bámultak rám. Mások talán megijedtek volna, de a testvéreim csodáltak engem. Ez soha nem változott meg.
Jane megtudta a dolgot. Hogy hogyan, azt akkor nem tudtam. De a szárnya alá vett, és tanítani kezdett. Akadémikus tudományokat kezdtem el tanulni, filológiát, nyelveket, miközben harcművészetre is tanított és a képességem használatára. Ugyanis neki is volt egy képessége. Telekinézisre volt képes, a tárgyakat mozgatta az akaratával, és egymás mellett szárnyra kaptunk. Elkezdte megismerni az anyagok belső struktúráját, elkezdett az energiával, töltésekkel játszani… elkezdett villámokat szórni kedves nagynéném, aki alig tíz évvel volt idősebb nálam. Mintha egy anya és egy nővér összegyúrása lett volna. Én pedig elsajátítottam a gyógyítás képességét, már nem csak az érzelmek hatására, tudatosan is tudtam az energiáimat használni. A kezem érintése csontokat forrasztott össze, bőrt hegesztett, izmokat kapcsolt. Mindez simán és gyorsan, ám ha valami igazán fenyegetőt kellett kezelnem, az engem is komolyan megviselt. Nehéz volt feltűnésmentesen az ilyesmit gyakorolni, ám a Lexinbourgh család hagyományosan finanszíroz egy kórházat Londonban, itt születtem én is, ide szabad bejárásunk volt. Ez akkor is jól jött, ha egy edzés után zúzódásokkal voltam tele, amiket el kellett tüntetni – önmagamat soha életemben nem tudtam meggyógyítani.
Minden majdnem tökéletes volt, egészen kevés hiányzott hozzá. Ám tizenhét éves koromban terroristák foglalták el a Lexinbourgh kastélyt. Én és Jane felvettük velük a harcot. Eközben kommandósok hatoltak be a birtokra, tehát már egészen azt hittem, minden rendben lesz, amikor minden elromlott. A hall elfoglalása után Jane felment az emeletre, hogy villámokat szórva kiszabadítsa a bátyját, engem pedig lent hagyott őrizni a bejáratot. Egyszer csak kék és sárga villanásokat láttam a lépcsőforduló falán, sercegést és fegyverropogást. Ahogy felrohantam, az emeleten három alakot találtam a földön; Dean bácsi, Jane és egy halott, füstölgő terrorista feküdt a földön. A falakat és a padlót szertefröccsent vér borította. – Jane! – üvöltöttem és odarohantam hozzá. Ő Dean-re nézett. Azonnal tudtuk mind a ketten, hogy kiftunk az időből, amiből mindkettejükre nem juthatott elég.
- Mentsd Dean-t… - mondta Jane – ő a család feje, a védelmező… ő fontosabb…
- Nem! – üvöltöttem, de ő egy csókot nyomott a homlokomra és felemelkedtem a földről… kapálóztam, de gyengéd erejével átlebegtetett a pár méterre fekvő Dean mellé.
- Kérlek… - suttogta. Én Dean-re néztem, aki csak kapkodott a levegő után és nézett rám. A szájából vér szivárgott.
- Vigyázz magadra, Greg… szeretlek, kölyök… - suttogta Jane és meghalt.
Üvöltöttem.
Olyan erő járt át, mint még soha. Dean mellkasára tettem a kezem és életemben először, éreztem egy ember testét, teljes valójában. Éreztem, ahogy a szíve félrever, éreztem, hogy nem sok van neki hátra, a gerince eltört, a tüdejében vér szivárgott, az aorta sérült… és kiengedtem magamból minden erőt, engedtem, hadd szakadjon ki a forró energia. Aztán elájultam.
Állítólag egy hétig voltam kómában. Dean képe fogadott a kórteremben, ahol felébredtem. Közölte velem, hogy Jane meghalt és hogy bármit is tettem, az segítségére volt a helyzetnek. Azonban olyan furcsa és riasztó emberi mutáció jeleit mutatom, amivel nem tud a család azonosulni.
- Ahogy jobban leszel, egy kocsi elvisz a kastélyba és összeszedheted a személyes holmid. A számládra érkezik bizonyos összeg, ez elég lesz, hogy messze kerülj el innen. Kezdj új életet, izé, meg miegymás…
- De… mi… hogyan…?
- Jobbulást, Gregor. Jane… nem tudom, mi volt ő valójában. De meghalt a családja védelmében. Neked is ezt kellett volna tenned. Talán apádnak nem kellett volna azt a magyar… nőcskét választania, és akkor nem lenne ez a problémánk…
Igazából nem lepett meg a kitagadás, de a sértés belém égett. Én mindig békés és kedves gyerek voltam. Nem ártottam másoknak. De amint jobban lettem, és egy reggel felkeltem, hogy elhagyjam a kórházat, más emberként léptem a világba. A nekem kikészített, visszafogottan elegáns ruhákat kihajítottam az ablakon, úgy ahogy voltam, kórházi köpenyben sétáltam be az első plázába és vettem egy rend ruhát, egy bőrkabátot és egy baseball-ütőt. Majd elmentem a kastélyhoz és Dean parkban leparkolt, vadonatúj Aston Martinját darabokra vertem. Nem tudtam még, hogy hogyan történt, de tényleg, első osztályú módon darabokra törtem a kocsit. Amikor végeztem, láttam, hogy a verandán egy karosszékben ül Dean és whiskey-t iszik jéggel. Nem tudom, meddig volt ott, valószínűleg fapofával nézte végig, ahogy lerombolom a sportkocsiját.
- Bravó – mondta, mintha csak lóversenyről beszélne – végre felmutatsz valamit a család erejéből. Kár, hogy egy barbár futballhuligán szintjét nem léped túl. Őrök, kísérjék ki ezt a vandált a házamból.
És kidobatott apám kastélyából.
Csellengtem Londonban, a híreket néztem kirakatokban, amikben arról volt szó, hogy az amerikaiak találtak egy „gyógymódot” a mutációra. Aztán mutánstüntetésekről volt szó. Én is láttam őket Londonban, de a CNN képei egyenesen sokkolóak voltak; San Fransisco-ban egy Magneto nevű mutáns vezér egy Főnix nevű mutáns nővel bűnöző mutánsok hadát vezetve leszakította a Golden Gate hidat a helyéről és megostromolta a szigeten lévő kórházat, ahol az ellenszereket őrizték. Tudtam, hogy sokan vannak még mások is… de nem tudtam, hogy ennyien. Gondoltam egyet és repülőre szálltam Amerikába. New York teljesen új volt nekem. Majdnem meglincseltek egyszer, amikor elővigyázatlanul használtam az erőm, ám egy furcsa, pofaszakállas, kézfejéből fémkarmokat növesztő úriember megmentett. Ő ajánlott egy helyet, ami a hozzám hasonlóak menedékhelye. A hozzám hasonlóan mutánsok… és otthontalanok otthona.
Hát így érkeztem el életem első fordulópontjához. Leszálltam a buszról egy erdős bekötőút mellett. Mindez, amit elmeséltem, végigfutott a fejemben, míg elérkeztem a kapuig. „Doctor Xavier’s school for gifted children”, állt egy táblán a kapu mellett. Tizenhét éves voltam, tele energiával, és sehova nem tartoztam.

Hát becsengettem.

Név: Sean Gregory Lexinbourgh
Faj: mutáns
Életkor: 17
Születési hely: London, Egyesült Királyág
Születés éve: Nem túl távoli jövő előtt 17 évvel
Jellem: Emberbarát. Mármint, nem csak emberpárti, hanem egyenesen filantróp, humanista fiatal akademikus. Udvarias, jól nevelt és mosolygós, származása ellenére (vagy talán épp ezért) nagyon utálja a sznobizmust, a képmutatást, ami szembemegy az ő értékrendjével. Mindig igyekszik másokon segíteni, igyekszik mindenkit megmenteni, és ha ez nem sikerül neki, az nagyon fájdalmas – de tanul is belőle. Talán a különleges képességével egyenértékű, hogy meghallgat másokat, megpróbálja felvidítani az embereket – megpróbál a társaság szíve és lelke lenni.
(Arról, hogy a tökös és menő mutánsok új nevet választanak maguknak, nem tud. Azonban ha ez lehetséges, valamelyik NPC szájából felmerülhetne a Fireheart név, miután meggyógyította. Ha más karaktereknek más ötlete van és ez neki megtetszik, azt fogja használni.)
Személyazonosság: Nem vág fel azzal, hogy mutáns. Nem csinál belőle nagyon nagy titkot, ha emberéletet kell menteni, használja, de egyébként nem látszik rajta és a képessége nem is olyan kirívó (még…)
Külső: Közepes magasság, (170 cm) átlagos súly, (kb 70 kg) fehér bőrű, zöld szemű, barna hajú, átlagos, 17 éves. Ha nem szólal meg, fiatalabbnak is nézhetik, ha megszólal, idősebbnek.
Különleges ismertetőjel: Egy egyiptomi gyűrű a kezén,amin ankh-kereszt van. Jane nagynénjéé volt, és bár tudja, hogy az ankh az életet szimbolizálja, nem tudja, van-e valami jelentősége a gyűrűnek.
Képesség: Gyógyítás. Gregory alapvetően, fizikai érintéssel, kb. Wolverine gyógyulási sebességével képes gyógyítani másokat, egyszerre egy embert, (vagy kettőt félsebességgel) azonban önmagát soha. Ekkor forró, perzselő energiát érez keresztülfolyni a testén, a mellkasából kiindulva a mási ember testébe, és a gyógyított is ugyanezt érzi.
Képzettségek: "Akademikus" (bölcsész) ismeretek: Angol, francia, spanyol nyelvismeret, klasszikus sémi filológia, (alapszintű asszír, babiloni, egyiptomi/kopt olvasva, lassan hézagosan érthető számára) gondolkodástörténet, valamint harcművészet, atlétika (alapszint; bűnözők, átlagos rendőrök nem okoznak gondot, átlagos játékos karaktertől tud védekezni, hacsak nincs fegyvere, nem mutáns, stb. Mutánsok elől van esélye elfutni, ha egyedül van és megtámadják)
Felszerelés: Hátizsák, pár napi ruhával; ingek, hosszú, vászon nadrágok, rajta van egy bőrkabát és van egy okostelefonja.

Elképzeléseim vannak magasabb szintekre, ahol már nem csak gyógyítani, hanem más módon is tudja „buffolni” társait. A képessége maga az élet ereje, ami hol gyógyít, hol pusztít.
Második szinten már több embert (pl. nem több, mint 5) tud pár lépésen belül „automatikusan” gyógyítani, fizikai érintés nélkül. A forró energia állandó, megszokott, meleg érzést jelent a testében, ami a szívdobogásával hullámzik rajta végig, csak egy kicsit koncentrálnia kell, hogy ezt kitolja magából. Ekkor mások is érzik ezt a szívdobogás-ritmust, mintha éltető energia hullámai folynának rajtuk keresztül, mint a víz.
Harmadik szinten már nem csak testileg gyógyítja a társait, hanem képes pozitív érzelmeket, magabiztosságot is sugározni, azok, akik nem képesek kontrollálni a képességüket (tehát pl. mindig automatikusan működik) „feltöltődnek” és egy időre képesek lesznek tudatosan irányítani a mutációjukat. (Ki-be kapcsolni, állítani, stb.)
Negyedik szinten már képes annyi erőt átadni, hogy a gyógyuláson és a pozitív érzelmeken kívül tényleg, a szó legszorosabb értelmében forró energiával telnek meg társai, amit tűz formájában képesek kiengedni a testükből. (Szájon, kézen át, stb.) Ez nem jelent nagy támadó erőt, csak egy kisebb mellékes, átmeneti buff.
Ötödik szinten ő maga is képes irányítani ezeket az energiákat, a tenyeréből tüzet lő. Az életerő pusztító esszenciája ez, hogy másodlagos képesség, vagy az első egyik magasabb foka, mindegy is. A támogató jellegű, katalizátor képessége mellett igazi badass nuker képességet nyer. Mindez azonban a személyisége változásával is jár, ha ezt a szintet eléri, már csak távolról fog hasonlítani régi önmagára – és 50-50% az esély, hogy melyik oldalon fog állni. Mindenesetre legfeljebb 4-5. szinten jelent közvetlen harci veszélyt, addig a második sorból tudja csak támogatni bajtársait.
Ami mindig kötelező érvényű szabály, hogy önmagát gyógyítani képtelen. Akármilyen hatalmas képességet is fejlesszen is ki, egy pisztolygolyó bármikor végez vele.

Nagyon ajánlom, hogy ne egy ősi legyőzhetetlenség gyűrű legyen az, amit hordasz
Ha valaki, hát én szeretem a rendhagyó előtörténeteket, úgyhogy elfogadva mintajátékként is, jó játékot az oldalon

Szia!Igazából úgy képzeltem el, hogy azért hordja, mert az egyiptomiaknál ez az élet, életerő szimbóluma, a koptok helyenként még ma is használják a kereszt alternatívájaként. Ő meg az életerővel játszik. Szóval ez csak egy kis mellékes szimbólum, egy aprócska gyűrű. Lehet? Légyszilégyszi?

Persze, hogy lehet;)
Dísznek azt hordasz amit csak akarsz, amíg nem ruház fel mágikus erővel
(Szavaimat nem kiforgatni, az AK-47 nem dísz)

No, de akkor elfogadva minden, jó játékot

Megszerzett kredit: 26
Elhasznált kredit összesen:20
Szerzemények: védenc mutáns lány (NJK mutáns)
Erről PM megy Szellemnek.
-

Szellem jóváhagyta az NJK-t.
Greg, akinek hasonló a képessége, nem élt kikötéssel ellene.

Az NJK, Sarah Blaze megy az NJK adatbázisba.

Módosítok, az NJK nem került a játékba.
Megszerzett kredit: 83
Elhasznált kredit összesen:15
Szerzemények: sportkocsi: Aston Martin zagato
(Ez)

A játékban ezt úgy indokolnám, hogy Sean munkája busás fizetéssel járt. (Egy számítógépes játék és kiegészítőinek fejlesztésében vett részt kulturális munkatársként: történeteket írt, karaktereket fejlesztett, az ősi egyiptomi és indiai kultúrából készített sajátos alternatív mutáns-központú legendavilágot)

Úgy döntöttem, a karakterem betöltötte a 18. életévét.

Az idő múlását szerintem nem kötöttük szabályhoz, de a rend kedvéért ez is elfogadva