William Tranner

ADATOK

NÉV: William Tranner
faj: Mutáns
kor: 17 év
születési hely: New York, Manhattan

jellem: William egy magának való, enyhén zárkózott művészlélek. Nem igazán igényli a társaságot, nagyon jól elboldogul mások nélkül is, ennek ellenére meg tud bízni másokban. Segítőkész, valamint könnyen képes feltalálni magát és alkalmazkodni az új helyzetekhez. Rendkívül önálló és elég nehezen lehet felingerelni. Jóformán kötélből vannak az idegei, viszont könnyű megszakítani a koncentrációját. Ugyanolyan könnyen vissza is tud rázódni, de ettől függetlenül még nem lesz tőle boldog.
személyazonosság: Kilétét tikolja, még saját édesanyja előtt is. Mások előtt pláne, de újabban már egyáltalán nem szégyelli használni erejét. Elvégre ugyan kinek tűnne fel?

KÜLSŐ: Rövid, barna haj, valamint ugyanilyen színű szemek. Átlagosnál valamivel alacsonyabb, viszonylag sovány. Inkább a praktikus, egyszerű öltözködés híve, póló, farmer, sportcipő. Ruhatárában ami egyedül jellegzetes, hogy kedveli a zipzáros pulóvereket. Pláne, ha van kapucni is hozzá.

KÜLÖNLEGES ISMERTETŐJEL: Nem igazán van, kerüli a feltűnést, de ha valami jellegzetes nála, az a kapucnis, zipzáros fölső, ami jellemző őrá. Mindegyik szürke, vagy fekete.

KÉPESSÉG:
Entered Apprentice: William képessége mentális jellegű, azon belül is mások agyához való hozzáféréshez áll a legközelebb. Ennek módja: az érzékek befolyásolása. Idegen szóval az illúzió. Képes mentális úton megtéveszteni célpontjának érzékeit, legyen az akár látás, hallás, szaglás, ízlelés, vagy akár tapintás. Mivel még nem olyan gyakorlott újdonsült erejének használatában, nem képes hatalmas dolgokra. Eddigi korlátai két ember érzékének megtévesztéséig tartottak. Ha két emberre próbált meg hatni, akkor egy bizonyos érzékre ható illúziót tudott létrehozni előttük, ha viszont az erejét egyetlen célpontra koncentrálta, olyankor már annak két érzékszervét is tudta befolyásolni. Használata egy 5 méter sugarú körben működik jelenleg, persze ez később még változhat. Minél gyakorlottabb lesz, annál részletesebb illúziókat fog tudni létrehozni, jelenleg azonban még nem képes nagyon részletes manipulálásra, így be kell érnie néhány egyszerűbb mondattal, képpel, erőteljes szaggal, vagy épp jellegzetes ízzel. Túlzott használata jó esetben mentális kifáradáshoz vezethet, rosszabb esetben először fejfájás, orrvérzés, majd akár ájulás is. Természetesen ez a képességének fejlődésével javul, de mivel eleve a koncentrálás nehezebb a túlerőltetés körülményei között, valamint eleve könnyű kizökkenteni, ezért ritkán jut el odáig, hogy akár fájdalmat érezne képességéből kifolyólag.

Fellow craft: Képességének fejlődésével immáron egy személynél három érzékszervet is képes befolyásolni, két személy esetén kettőt, míg a maximális befolyásolható határa öt emberre bővült. Hatótávolsága immáron 8 méter. Az illúzióival immáron képes bonyolultabb mondatokra, valamint olyan illetők nagyjábóli (ámbár hihető) ábrázolására, akiket már ő maga is tüzetesebben ismer. Ugyanez vonatkozik a többi érzékszervre ható illúziókra is.

Master mason: Ezen a fokon William már négy érzékszervét is képes egyszerre becsapni, ha az erejét egyetlen célpontra összpontosítja. Két embernél három, míg öt emberig kettő érzékszervet tud becsapni. Egyetlen érzékszerv erejéig nyolc tudattal rendelkező lényt tud megzavarni. A hatótávolság tovább nő 12 méterre. Illúzióiba már képes belevinni saját fantáziáját is, de ezeknek a megnyilvánulása még csupán kiegészíti eddigi ismereteit.

Secret master: William elérte azt a pontot, ahol már egy személyen mind az öt érzkszervet meg tudja téveszteni egyetlen illúzióval. Két embernél ez négy érzékre csökken, öt emberél háromra, nyolc embernél kettőre, míg egyszerre 15 embert tud egy dologgal megtéveszteni. A hatótávolsága immáron 16 méter sugarú kör, illúzióinak részletessége pedig saját képzeletének korlátja. Az illúzióban szereplő illetőket képes komplex jellemekkel felruházni, valósághű képeket, hangokat, szagokat és ízeket is képes megjeleníteni áldozatai előtt. Ezen a ponton képes fizikai fájdalmat is okozni képességén keresztül áldozatának.

Perfect master: Mentális illúziói szinte a tökélyre lettek fejlesztve. William képes valóra váltani mások legféltettebb vágyait...vagy azok legszörnyűbb rémálmait is, ezen kívül az adott célpontként kiszemelt mutáns esetlegesen fennálló hatodik érzékét is képes megtéveszteni (például ha egy mutáns fémdetektor-képességgel rendelkezik, akkor azt ideális esetben meg tudja téveszteni). Ez persze egy illetőre vonatkozik. Három embernél képes mind az öt érzék befolyásolására, öt embernél négyre, nyolc embernél háromra, tizenöt embernél kettőre, míg az egy érzékre ható illúziói már egy kisebb tömeget is képesek becsapni (max 25 fő). A hatótáv 20 méter sugarú körre nőtt.

~°~

ELŐTÖRTÉNET:

Üdvözöllek. A nevem William Tranner és nem mondhatnám, hogy olyan nagyon izgalmas életet éltem mindezidáig. Nem igazán szeretek mesélni sem magamról, de most úgy tűnik mégis kénytelen leszek rá. Ülj le akkor és elmesélem, hogyan is éltem eddig az életem.
Amióta csak az eszemet tudom, Manhattanben élek. Ha a külföldiek New Yorkot eleve zsúfoltnak tartják, egyszer megnézhetnék, micsoda mozgolódások vannak itt egy átlag szombat reggelen. Olyanok, mint a hangyák, csupán nem mindenki dolgozni megy éppen. Jómagam rendszeresen megfigyelhetem mindezt szobácskám kis ablakából. A huszonötödik emeletről kifejezetten szép tud lenni a kilátás, ha éppen látod a földet a ködtől vagy a szmogtól. Itt, ebben a lakásban élek szerető édesanyámmal, aki az Olivia Tranner névre hallgat, már ha nem éppen én szólítom. Számomra mindig is Anyu marad, senki más.
Édesapámat – Louis Cornwall – sajnos nem volt lehetőségem nagyon megismerni, még egészen fiatal voltam, amikor elváltak Anyával. A pontos okáról mindeddig nem volt szívem kérdezni őt, de kizárt, hogy békés körülmények között zajlott le, hogyha jelenleg is a Tranner nevet viselem a Cornwall helyett. Mindenesetre a gyerektartást nem fizeti és a pletykák szerint valahova Európába vándorolt el. Anyu szerint a felelősség elől menekült el.
Egyetlen hasznos örökségünk tőle ez az emeleti lakás maradt, melyet azért még most is megirigyelhetnek. Két személyre nézve viszonylag nagy, olyannyira, hogy nemcsak saját hálószobám, de még külön tanulószobát is volt helyem kialakítani. Ez utóbbi mindig tele van vászonnal, szobrászati és festészeti, valamint egyéb rajzi kellékekkel és természetesen a legfrissebb műalkotásaimmal. Anyu néha el tud adni belőlük, hogy ezzel is egy kis extra pénzre tehessünk szert. Kicsit sajnálom ugyan, szeretek gyönyörködni az alkotásaimban, dehát nekünk is meg kel élni valamiből.
Ejnye...megint eltereltem a témát. Látjátok? Ezért nem szeretek magamról beszélni, mert ígyis másra terelem a szót. Jelenleg tizenhét éves vagyok és a Bronxi Művészeti középiskolába járok. Szerettem volna a Milleniumi Művészeti Akadémián tanulni, de hiába a nagy lakás, sajnos édesanyám nem tudta nekem finanszírozni a drága tandíjat hozzá. Teljesen meg is értem és nem is panaszkodok rá, hiszen éjt nappallá téve dolgozik. Azt hiszem egy biztosító társaságnál, de ehhez a részéhez soha nem értettem a világnak. Annyi nekem elég volt belőle, hogy reggel láttam Anyut mosolyogva elmenni, majd holtfáradtan és letörten hazaérni onnan.
Segítettem neki persze mindenhol, ahol csak tudtam. A lakást gyakran én takarítottam és ha kinnhagyott nekem pénzt, akkor én is vásároltam be itthonra. Mivel ő nem igazán ért rá, így főzni is kénytelen voltam megtanulni. Az első próbálkozásaim botrányosságáról inkább nem beszéltem, de mikor végre szülői felügyelettel készítettem el az első néhány vacsoránkat, mind a ketten elégedettek voltunk. És persze jóval kevésbé éhesek. Amit pedig magamnak el tudtam intézni, azt el is intéztem. Emlékszem még rá, amikor Anyának előálltam egy szépen összeszedett őrezentációval, hogy miért és hová szeretnék menni középsuliba. Azt mondja, hogy ezt a pedáns viselkedést se tőle örököltem. Talán a brooklyni nagyimtól? Lehet, habár állítólag ő csak fiatalabb éveiben volt ennyire rendezett.
Igaz...a hóbortos nagymamámat még nem is említettem. Egykoron tanár volt, méghozzá nem is akármilyen: művésztanár. Valaha a Milleniumin tanított, ahol rengeteg díjat nyert el ő is és a diákjainak többsége is. Jól kiképezte őket, állítólag a legjobb volt...igazán elintézhette volna nekem, hogy jutányos áron odakerüljek, de akkor még nem voltam ennyire okos. Később aztán, mikor megöregedett, otthagyta a tanítást. Sokan várták, hogy továbbra is tanítson...de ő nem akart. Ragaszkodott a nyugdíjához és hogy kivételesen végre nyugodtan, nagyobb felelősség nélkül alkothasson. Azóta valahányszor jártam nála, olyan érzésem támadt, mintha épp most léptem volna be Three Miles Island frissen leolvadt reaktorblokkjához belső vizsgálatra.
Anyu legnagyobb meglepetésére sikerült elintéznem, hogy megfelelő anyagi hozzájárulásért (és rendszeres adagnyi csirkemájért) cserébe hajlandó lesz felkészíteni engemet az egyetemre. Viszonylag hosszú tortúrának ígérkezik, de egyelőre minden gond nélkül viselem az akadályait, amiket megpróbál elém állítani. Szeretné velem tudatni, hogy nem lehetek egyszerre mesteri festő és szobrász is. Eddig szerencsére mindig sikerült rácáfolnom erre a hitére, remélhetőleg ez így is marad. Kíváncsi leszek rá.
...Mi az? Még mindig itt vagytok? Nem ölt meg benneteket az unalom, hogy a lapos élettörténetemet tűzdeltem tele a magam szakasztikus attitűdjével? Vagy a pikáns részekre vagytok kíváncsiak? Hát persze...végig arra vártatok, mi? Na jó, elmondom, csak Anyuék ne tudják meg!
Szóval...nem vagyok egy átlagos tizenéves. Újabban szeretik a magamfajtát "különlegeseknek", vagy "áldottaknak" nevezni, de kár lenne ilyenkor már tagadni: mutáns vagyok, habár ez nem látszik meg rajtam különösebben. Sőt, semennyire sem. Hogy honnan tudom ezt?
Az egész egy késő délután kezdődött. Épp Rosie-nagyim különórájáról tartottam hazafelé. Szokás szerint úgy festettem – na persze most nem vászonra –, akár a feldíszített karácsonyfa. Teljesen meg voltam rakodva a különböző gyűjtőmappákkal, táskákkal, gyűjtőhengerekkel és megannyi más luxuskiegészítővel, amire egy magamfajta művészpalántának csak szüksége lehetett. Minden bizonnyal én kevesebb helyet foglalnék el, mint a felszereléseim, amiket cipelek. Lényeg a lényeg, elég könnyű célpont lehettem, amikor kipécéztek maguknak ketten. Lehetett volna egy kicsivel több eszem is, hogy inkább tovább haladok egy metróállomást és biztonságos közegben gyaloglok hazáig, de nem tettem. Fáradt voltam és éhes, otthon pedig várt Anyu egy pizzakészítésről szóló ígérettel. Meg is lett a böjtje, mivel ez a két helyi bandaszökevény rögtön be is rángattak az ottani sikátorba. Normál esetben rohantam volna, ahogy a lábamtól telik, de itt már erre nem volt se erőm se lehetőségem.
Természetesen be voltam tojva, de hát ugyan ki nem lett volna a helyemben? "Murphy mester közbeszólt", ahogyan néhai nagyapám mondogatta egykoron. A "banditák" a földhöz vágtak és az összes vagyonomat követelték tőlem. A készpénzemet, bankkártyámat, mobiltelefonomat és bármit, ami számukra értékesnek tűnhetett. Furcsa...ha tudnák, mennyivel többe kerültek a felszereléseim annál a hat dollárnál és a régi Siemens telefonnál amit a zsebemben hordoztam, nem lettek volna ennyire sablonosak. Az agresszívabbik egy bicskát szorított a nyakamhoz.
–Ide a pénzedet, Öcsibogyó, vagy miszlikbe aprítom a torkodat! - szólt az agresszor. Nyelvezete kultúráltsága nem tévesztett meg, ez tényleg meg akart engem ölni a pénzemért. Mikor a társa egy tisztességes méretű, közel sem békés szándékokra alkotott machete-t vett elő, akkor kezdtem el magamban imádkozni, hogy jöjjön erre egy járőr, aki kihúz ebből a slamasztikából.
Hamarosan, mintha csupán az égiek meghallották volna imáimat, a két bandatag felkapták a fejüket.
-Hallottad ezt? – kérdezte a nagykéses.
'–Visítanak a disznók. De honnan? –kontrázott a másik. Nem voltam ugyan ismert a helyi zsargonban, de azt hiszem szirénákról beszéltek. Feltehetőleg izgalmamban nem hallottam meg.
A választ nem kapta meg azonnal, társa fegyverét eltéve rohanásnak indult a sikátor másik vége felé. A pillangókéses viszont nem tágított, úgy tűnik a fejébe vette, hogy engem mindenképpen eltesz láb alól, hogy véletlenül se tanúskodhassam ellenük. Amikor már éppen a halál torkában éreztem volna magamat, a támadóm mégis visszahőkölt. A sikátor közelebbi vége felé furdult, szinte már elképedt ábrázattal. Szemét takarta, pedig nyilvánvaló volt, hogy nincs előtte semmi olyan fényforrás, ami erre késztethetné őt. Amennyire meg tudtam akkor állapítani, arca egy csapásra felvette fehér pólójának színét, végül kését a sikátor vége felé vágta, majd sebesen kapkodva lábait eltávozott a helyszínről.
Percekig nem tértem magamhoz. Sehol egy rendőr, vagy egyéb hatósági személy, ezek mégis úgy futottak, akár a nyulak a farkasok elől. "Ugyan mi a jó fene történhetett?" Ezen gondolkoztam még a vacsora alatt is, miután már otthon voltam. Anyu szerencsére nem is sejtett semmit, sikerült megtévesztenem azzal, hogy a nagyi megint felforgatta a szobanövényeit, amibe sikeresen belebuktam a küszöbön és ettől lettek koszosak a ruháim. Nem tudom feltűnt-e neki hallgatagságom, mindenesetre ekkor már kezdett felmerülni bennem néhány furcsa, hátsó gondolat.
Annak idején a híradások már tele voltak mindenféle mutánsjelenségekkel való tárgyalásokkal és hasonlókkal, akiknek különböző, már már mágikusnak is mondható csodálatos képességeik voltak. Eddig nem nagyon vette róluk tudomást, most viszont valami miatt mégis előre tolakodott az agyamba ez az elsőre lényegtelennek tűnő háttérinformáció.
~Mi van, ha én is az vagyok?
Természetesen tudtam, hogy őrültség, elvégre ugyan miért lennék mutáns? Biztos csak megláttak egy veszett macskát, vagy egy szokásosnál igénytelenebb hajléktalant, attól ijedtek be. Azonban a gondolat akkor sem hagyta el a fejemet, hogy szirénákra és rendőrökre hivatkoztak, miközben még abban az elkeseredett állapotban is tudtam, hogy nem volt ott rajtunk kívül senki. Anyukám ekkor már épp a maga tányérjait mosogatta és pakolta el az asztalra hozott eszközöket. Ekkor tettem meg azt, ami megváltoztatta az életemet. Hogy milyen megfontolásból próbáltam meg, mai napig nem tudom. Kicsikét talán még szégyellem is, de nem is teljesen tudatosan cselekedtem.
Koncentrálni kezdtem. Lelki szemeim előtt elképzeltem, ahogy valaki az ajtó előtt kopog, miközben Anyut figyeltem. Legnagyobb megdöbbenésemre Anyu meg is szólalt nyomban:
–Megyek már! – szólt lelkesen. –Ugyan ki lehet az ilyen későn...
Némán ültem és vártam, mi következik. Őszintén szólva reméltem, hogy ott helyben csap belém a konnektorból egy villám, amiért ilyen ostobaságokra mertem gondolni. Az ajtó viszont nyílt, majd ugyanígy záródott is. Anyu szépen visszajött hozzám, mintha mi sem történt volna.
– Ki volt az, Anyu? – kérdeztem kíváncsian.
'– Biztos valamelyik szomszéd kisfiú játszik a lakókkal. Nem láttam senkit az ajtóban.
Ahogy mondtam, onnantól kezdve az életem teljesen megváltozott. Újdonsült csodatévő erőmnek birtokában itt-ott igyekeztem megkönnyíteni a dolgomat ezekben a nehéz életkörülményeket biztosító gigászi nagyvárosban. Persze tudtam, hogy nyugton kell maradnom. Ha kiderül a turpisságom, az sokba kerülhet. És amúgyis, Pókember is megmondta: "A hatalmas erővel hatalmas felelősség is jár"

~°~

FOGLALKOZÁSA:diák, gimnazista tanuló a Bronxi Művészeti Iskolában.

SZAKÉRTELMEI: művészetben járatos, főként festészet és szobrászat, de nem vet meg más tradicionális médiumot sem. Főzni is egész jól megtanult, valamint jó a helyismerete a városban.

ESZKÖZÖK, FELSZERELÉSEK: mobiltelefon, rajzeszközök, papír, 6$ vészhelyzet esetére,

~°~

MINTAJÁTÉK:
Újabb nap a BMI-ben, mely a mostanában jellemző borús, őszies időt tükrözi. A fiatalok zajosan közlekednek a folyosón, miközben jómagam mosolyogva tekintek az elsőévesekre, akik ugyanolyan izgatottan várják az órákat, mint annak idején én, ahogy ide kerültem.
Az első órám biológia volt. Ugyan az iskola a művészeti oktatásra volt centralizálva, nem maradhattak el a további kiegészítő tantárgyak oktatásai sem. Kár érte, pedig a biológiát szívesen kihagytam volna. Viszonylag későn értem be az osztályterembe, ugyanis épphogy lepakoltam, már meg is szólalt az óra kezdetét jelző csengő. Szerencsére még időben ki tudtam pakolni a felszerelésemet. Mr. Brukes nem szerette, hogyha kora reggel felingerlik apróságokkal. Én nem akartam megadni neki ezt a lehetőséget.
Az őszhajú biológia professzor egy kötegnyi papírral a hóna alatt fáradt be a terembe.
– Üljenek le, nem kell jelentés! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, ezt követően pedig olyan sebesen foglalt helyet asztalánál, mint még eddig soha. A nagy kötegnyi papírt annak sarkára téve felszólította egyik osztálytársamat az első sorban:
– Jeremy, kérem ossza ki a múlt heti dolgozatokat. Magának nem kell megnéznie, emlékszem rá, hogy E lett.
Nem tartott sokáig, mire második sorban lévő padomra eljutott az én dolgozatom is. Enyhe csalódottsággal tapasztaltam, hogy mindössze C+ eredménnyel zártam a témazáró tesztet.
~Mr. Brukes megint bal lábbal kelhetett fel. Olyan sűrűn vonogatja le a pontokat mindenhol, hogy alig látom a saját írásomat.
Nem volt mit nagyon tennem, a saját lelki nuygalmamnak nem volt megengedhető egy C osztályzat, legyen szó még akár egy olyan tantárgyról is, amelyet akár a hátam közepére is kívánhatnék. Azonban hiába böngésztem át tüzetesen, a javítás tökéletes volt. Mr. Brukes ritkán hibázott. Tanakodni kezdtem ezután, mi is legyen a következő lépés.
~Megpróbálhatnék beszélni vele, de hajthatatlan. Még a végén rosszabbul jönnék ki, viszont csak két pont kellene és megban a B-
A döntés súlyos volt, a megoldás viszont adott. Úgy döntöttem, bevetem a titkos fegyvert. Kezemet a magasba emeltem és közömbös hangon felszólaltam:
– Mr. Brukes! Találtam egy hibát a dolgozatban!
Professzorom szemüvegét leemelte, hogy úgy nézzen végig arcomon.
'– Természetesen, Mr. Tranners, ezért van tele piros tollas javításokkal – válaszolta tanárom. Csípős megjegyzéseit szerette a fejemhez vágni, habár inkább csak miheztartás végett. Elvégre pályafutása során talán én lehettem az egyetlen, akit három év alatt egyszer sem tudott robbanásig feszíteni.
– Nem, Professzor úr, a javításban találta hibát – reagáltam a szemrehányásra. Többen felém is fordultak, hiszen tudták, hogy szeretett bilógiatanáruk ritkán véthet el egy javítást. Még Mr. Brukes is felhúzta szemöldökét.
'– Hozza csak ide, Tranners! – utasított engemet, melynek készséggel engedelmeskedtem. Időközben koncentrációmat igyekeztem megőrizni, hiszen egy ilyen pedáns embert nem olyan egyszerű megtéveszteni.
Mr. Brukes elvette tőlem dolgozatomat, hogy ő is áttanulmányozhassa tüzetesen a hibát, amelyet véthetett.
– A hatos feladatnál a B-választ jelöltem be, mégis pontlevonással sújtotta a dolgozatomat – szólaltam meg végül néhány másodpercnyi társalgási szünetet követően. A professzor urat is meglepte, amit látott, de életemben először egy olyan reakciót sikerült előcsalogatnom belőle, amilyet még eddig soha. Mosolygott, sőt, felnevetett.
'– Maga mázlista, Tranners! Hat éve nem volt már rá példa, hogy elvétettem volna egy javítást. Lehet alábecsültem magát. –mondta az idős tanárom. Piros tollát elővette, a pontlevonást eltüntette, majd a jegyemet is átírta. Arcomon immáron sugárzó mosoly ült, látván, hogy fáradozásaim eredményt értek el.
– Köszönöm, Professzor úr! A dícsérete megtisztelő! – válaszoltam, miután visszavettem tőle a dolgozatomat, majd ugyanazokkal a kimért léptekkel visszafáradtam helyemre, amellyel az asztalához léptem. Mikor már a táskámba pakoltam az imént említett papírost, azon az illúzió hatása már minden bizonnyal semmissé foszlott.
~Ne eméssze magát, Mr. Brukes, hiszen tévedni emberi dolog...