Francis R. Buono Emlékhíd

Miután köddé váltunk, még láttam, ahogy mindenki megy a dolgára, de aztán a saját feladatunkra kellet koncentrálnom. Ami végül két fázisból állt, azután is, hogy megérkeztünk. Az út maga ugyanis, amilyen rövid ideig tartott, annyira rémes volt. Másodpercekig sem tarthatott az egész, mikor már a hídon álltunk, de még ez az apró, talán még időnek sem nevezhető kis csonknyi semmi is, olyan volt, mintha kifordították volna az egész testemet, mint egy egyujjas kesztyűt, és aztán bedobták volna a hulladékzúzóba.
Az első fázis tehát abból állt, hogy térdre zuhanva hánytam össze az aszfaltot a lendülettől egy jó vaskos csíkot húzva a lábunk elé.
-Oké - álltam fel, és remegő kézzel töröltem meg a számat. - Azt megígérhetem, hogy ezen a vonalon nem jut át egyik sem. De azt is, hogy ha még egyszer ilyet csinálsz, még a tavalyi kajáimat is visszaszolgáltatom, és nem biztos, hogy sikerül elfordulnom. Úristen, ez gyilkos volt!
A tócsától eltávolodva, igyekeztem összeszedni magamat. Mély levegőket vettem, igyekeztem úrrá lenni háborgó gyomromon, és csak arra koncentrálni, hogy minden bennem felgyűlt indulatot, amit az utóbbi időben növeltek bennem, most mind az én oldalamra állítsam. Mert most már senki nem tarthatott vissza attól, hogy mindent rájuk zúdítsak, és kamatostul megfizessenek azért, amit velem tettek.
A föld ismét remegni kezdett. Most azonban kihagyta a szokásos felvezetést, nem volt enyhébb, aztán egyre erősebb rengés. Rögtön a bivalyerőssel kezdte, úgyhogy rajtam kívül mindenki más a közelben egy veszettül nagy rándulást érezhetett, ami ledönti őket a lábukról. Minden átmenet nélkül zúdult rájuk a földrengés olyan elemi erővel, hogy a híd máris panaszosan felnyögött, tartórudak törtek el, hajlottak meg, zsinegek pattantak el, és csaptak a vízre korbácsszerűen, az aszfalt megrepedt, a híd lábai az orrunk előtt adták meg magukat.
Akik már a hídon voltak, most a törmelékkel együtt zuhantak a vízbe, és ha az esést túl is élték, a rájuk boruló roppant súlyok már biztosan halálosak voltak, hacsak nem egymást húzták le a víz alá, hogy az éltető levegőtől elzárva vesszenek hullámsírba.
-De régóta várok már erre - jegyeztem meg halkan, miközben ajkaim halvány, kegyetlen mosolyra húzódtak.
A hangzavarban Szellem nem túl valószínű, hogy meghallotta, de ha mégis, az sem érdekelt. A rengést megszüntettem. A híd vagy ötven méteres szakasza átköltözött a víz alá, vagyis még egy távugró világbajnok sem igen juthatott ott át.
-És most? - néztem Szellemre. - Ki kéne hozni a többieket is. És ha már úgyis taxis kedvedben érzed magad, nincs kedved kidobni valahol Derek Kinghez nagyon közel. - Sötét pillantással fordultam vissza a börtön felé. - Van még egy kis elintéznivalóm vele.

Szellem hevesen viszonozza Lynn csókját, s nem is sieti el a dolgot, köszönhetően annak, hogy a tábornokká avanzsált Sean őt valamiért nem sürgeti. Hogy ezt annak köszönheti, hogy gyermeke kivételez vele, vagy esetleg azért van, mert szegény képtelen nézni ezt a jelenetet azt nem tudja, de pillanatnyilag nem is foglalkozik vele, hisz egy hete mást sem csinál, mint ezt a nőt hiányolja, arról beszél egy pszichológusnak mennyire hiányzik neki ez a nő, vagy agyonver pár idiótát, amiért nem lehet vele. Azért idővel csak sikerül elindulni, s megtenni azt a pár másodperces utat a Queens-i hídfőig. Amint elérik a céljukat, Szellemben ott motoszkál, hogy köszönetet mondjon a vöröskének, amiért korábban félrelökte őket az a zsaru lövedéke elől, de a hányás, és Aya szitkozódásai közt valahogy sosem talál erre megfelelő pillanatot, arról nem is beszélve, hogy nem is tűnik annak a lelkizős típusnak, így inkább hagyja a dolgot a fenébe.
~Vajon Star Wars-os hulladék zúzóra gondolt? Áh...~
-Ugyan már mini sárkány - csipkelődik kicsit, hogy fennmaradjon a rend kettejük között - ne emészd magad, elsőre majdnem mindenki hány...többek közt én is...

A híd teljes szerkezete beleremeg abba, ahogy Aya szabadjára engedi a benne rejlő erőket, s rövid úton sikerül több milliós kárt okoznia a városnak, ám ez semmi ahhoz képest, ami akkor történt volna, ha ezek a huligánok kiszabadulnak, így megérte a dolog. Az első sorban szaladók közül jó páran még a rengés kezdetekor sem fordulnak vissza, ami végzetes hiba részükről, páran pedig éppen megállnak ugyan a frissen képződött hasadék előtt, a mögöttük érkező viszont nem... A lényeg, hogy több tucat ember hullik a mélybe, mielőtt sikerülne leállniuk.
-Mond, nem játszottál véletlenül a Lemmings-el? - Kérdi Szellem, ahogy a mélybe hulló emberkéket nézi. - Ezt a pályát most buktad volna el... - teszi hozzá, de aztán villámgyorsan megöleli Aya-t, s eltűnik vele, éppen időben ahhoz, hogy a feléjük repülő tűzgolyó átszálljon a testükön, és ne rajtuk, csak a betonon robbanjon fel. Az égen felettük röpködő démonszerű valami elég dühösnek tűnik, s ha ez nem lenne elég baj, a tömegből is kiválik egy fura, talpig szőrös, macskapofájú alak, ki nekifutásból hatalmasat ugrik, aztán a gravitáció törvényeit meghazudtolva, két karját kitárva mint egy madár átlebeg a hasadék fölött.
-Túl könnyű lett volna, nem igaz? - Kérdi, miután megjelentek. Időközben egy harmadik mutáns ijesztően nyúlékony keze is megragadja a híd szélét, s átrántja magát a folyó felett, egyenesen eléjük. Hosszúkás arca, és tűhegyes fogai beteg, szinte már groteszk külsőt kölcsönöznek neki, pedig a képessége nélkül is ilyen randa. Neki is, mint minden férfi mutánsnak a börtönben Szellemet kivéve összeégett a bőre, mintha valaki alaposan megperzselte volna őket egy elektromos ösztökével.
-Nocsak, a szellem! És King játékszere! Jó napom lesssz! - Ujjong sziszegő hangján, mely főleg egy éppen leeresztő lufira hasonlít. Ujjai vége tüskés formát vesznek fel, fogai pedig még jobban megnyúlnak, ezzel egy időben pedig állkapcsa is sokkal tágabbra nyílik, mint azt egy embertől -vagy egy krokodilból - kinézné az ember.
-Na jó, tiéd a cica, enyém a gumiember, mit szólsz? - Kérdi Szellem, de már rohan is ellenfele felé.

Elégedetten szemléltem, ahogy a híd jókora része leszakadt, elnyelve megannyi gyűlölt arcot, még többnek meg elvágva az útját a szabadság felé. Végre tehettem, amiben jó voltam: törni-zúzni, méghozzá a legprofibb módon. Sikerült annyira kordában tartanom az indulataimat, és így a képességemet is, hogy leállítsam, mielőtt még a börtön is összedőlt volna, így az ott lévőket nem kellett féltenem.
-Nem szoktam számítógépes játékokkal játszani - vontam vállat Szellem megjegyzésére. - Akkor már a valóságban játszom.
Már épp meg akartam kérdezni tőle, hogy ebben a bizonyos játékban a börtönőrök vagy a szökevények oldalán kell állni, de ekkor három jómadár, ahelyett hogy jól nevelten lezuhant volna a többivel, de legalábbis maradt volna a seggén a túlparton, kitört a hömpölygő tömegből, és egyenesen felénk lódult. Egyikőjük már oda is pörkölt alánk, és bizonyosan ott hagytuk volna a fogunkat, ha Szellem nem reagál elég gyorsan.
-Egy macsekot kinyírtam, eggyel összehaverkodtam - villant meg kegyetlen mosolyom, ahogy a számomra kijelölt ellenfélre néztem. - Mondhatni értek a macskák nyelvén.
Szellemre többé nem figyelve a szőrmók elé álltam, és karjaimat két oldalra emelve jeleztem neki, hogy kezdje, amikor gondolja. Úgy gondolta, azonnal. Hatalmas karjait felémlendítve tűhegyes karmok csillantak milliméterekre az arcomtól. Nagyon gyors volt. Bár sikeresen elhajoltam, azért hagyott pár apróbb karcolást az arcomon. Három párhuzamos vágás a szemem alatt.
Ahogy vitte tovább az ugrás lendülete, úgy fordultam én is utána, még mozdulat közben előhúzva a sokkolós gumibotot, és egyenesen a még nem túl távoli hátába vágtam. Érdekes volt, ahogy még a levegőben ívbe feszült a teste, és fogcsikorgatós nyögéssel összerándult. Miután a földre zuhant, érdeklődve magasodtam fölé.
-Hogy is van ez?
És már nyomtam is újra a hátába sok-sok voltot, mint egy kisgyerek, aki bottal bökdös egy hangyabolyt, hogy lássa mi történik. Mikor elhúztam, ő lihegve próbált feltápászkodni, de legnagyobb megelégedésemre, nem nagyon ment neki. Erőtlenül küzdötte fel magát négykézlábra, de aztán hirtelen megpördült, és elkapva a karjaimat kicsavarta belőle a botot, ami egyenesen a vízbe zuhant. Öreg hiba volt lebecsülni az ellenfelet, de már késő volt erre gondolni. Egyenesen magához rántott, és úgy lefejelt, hogy pár másodpercig csillagokat láttam.
Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy elkezdek kábán botladozni, úgyhogy a következő pillanatban már robbant is bele a hasába a könyököm. Bár a nyekkenéséből ítélve, akkorára sikerült az ütés, amekkorára terveztem, ő sem habozott az ellentámadással, és máris ellökött magától a vállaimnál fogva, hogy a talpait a gyomromba rúgva átperdítsen a feje fölött.
Méltó ellenfélnek bizonyult, ráadásul a haverja is ott körözött a fejünk felett, és időnként nem sokon múlt, hogy sikerült elugrani/gurulni a lángcsóvái elől. Arra végképp nem volt időm, hogy megnézzem, Szellem hogy van, de azért nagyon reméltem, hogy brillírozik, egyenlőre ugyanis a saját seggemet is csak élével-lapjával tudtam védeni, őt már nem tudtam volna bevállalni.
-Cicc, cicc - vigyorogtam gúnyosan a nagymacska felé, ahogy ismét egymás felé araszoltunk. - Na, mi van? Máris elfáradtál, tökikém?
-Rohadtul nem ellenünk kellett volna harcolnod, te álszent kis szuka - morogta a felhergelt mutáns. - Ugyanúgy szökött rab vagy, ráadásul fajtánkbeli! Semmiben sem különbözöl tőlünk! Mi a francért kellett a fakabátok mellé állnod?
Sajnos volt abban valami, amit mondott. Valójában tényleg nem érdekelt volna, ha a többi is kiszabadul, de hát ígéretet tettem Mike-nak. Ezt persze nem mondhattam el neki, inkább arra próbáltam koncentrálni, ami még okot szolgáltathatott nekem arra, hogy ne kegyelmezzek meg neki.
-Mond csak - kérdeztem összeszűkült szemmel -, emlékszel, amikor nem is olyan régen átvittek egy női mutánst a férfi blokkba?
Ennyi volt! Az az undorító, mocskos vigyora mindent elárult. Ha nem is emelhetett kezet Sheenára, nyilván azok közé tartozott, akik mindent megtettek azért, hogy megkaparintsák maguknak.
-Te szemét állat! - ordítottam rá, és már neki is ugrottam.
Támadásom nem érte váratlanul, de újra felizzó gyűlöletemnek hála sikerült bemosnom neki néhányat. Sajnos a macskareflexei miatt közel sem annyit, mint amennyit szándékoztam, és mindeközben természetesen ő sem tétlenkedett, így néhány újabb zúzódással, karmolással, harapással gazdagodtam, de nem érdekelt. Abban biztos voltam, hogy én ezt a szemétládát most meg fogom ölni. Úgysincs itt Mike, úgyhogy még az sem tarthat vissza. Igaz, Szellem ott volt... na, de ne röhögtessenek már!
Sajnos, mint már annyiszor, most is be kellett látnom, hogy a közelharc nem az én terepem. Hamar a földön találtam magam. A macska ember fölöttem térdelt, és borzalmas erővel szorította a nyakamat. A karmai is előbújtak, úgyhogy hamarosan vér serkent ki az ujjai alatt. Kezdett elsötétülni a világ. Még láttam, ahogy a tűzokádó ismét felénk lőtt egy lánglabdát, ami egyenesen felém süvített. Pont az oldalamat találja el, ha ideér.
Egy utolsó kétségbeesett erőfeszítés, és az engem fojtogató férfit oldalra taszítva sikeresen elkerültem a tűzhalált, őt használva élőpajzsnak. Ujjai azonnal engedtek a szorításból, és borzalmas hangon üvöltve kezdett el ide-oda rohangálni hisztérikus rángatózás és kapálózás közepette. Hamarosan az egész macskaember lángokban állt, így nem volt más választása, egyenesen a habok közé vetette magát.
Köhögve, harákolva keltem fel, megráztam magam, és a híd széléhez futottam.
-Még hogy számítógépes játékok! - dörmögtem, ahogy lenéztem a hullámsírrá vált hullámokra. - Ezt próbálja überelni bármelyik!...

-Én ezt máshogy hallottam - szól Aya-hoz, anélkül, hogy levenné a szemeit a feléjük tartó rémekről - de legyünk optimisták, ez csak nem fog feltámadni, és meggyilkolni egy tucat kisbabát, mint a másik, akit megöltél.
Ezek után viszont magára hagyja a bérgyilkosnőt új háziállatával, hogy a gumiemberre koncentráljon, akinek valahonnan nagyon ismerős volt a képessége.
~Sheena mintha mesélt volna valamit...ja igen! Egy ilyen pofa támadta meg Sean-t! De...az elpatkolt..hmm...Mi a...~
A lény valami hihetetlenül gyorsan csap le rá, s ostorrá nyúlt ujjai a két szeme közé csapnak. Ezt követően a másik kezéből kialakult szadista gereblye próbálta őt próbálja őt jobb belátásra bírni, de az elől már sikerül kitérnie, még ha csak épphogy is.
-Kitalálom, neked Dhalsim volt a kedvenced, igaz? - Kérdi, miután a felé nyúló láb rúgása elől is kitér - igaz seggre huppan közben - aztán kámforrá válik, és a fickó hegyes ujjai a betont találják el helyette. Egy másodperccel később a manus háta mögött jelenik meg, és iszonyatosan fejbe rúgja.
-Az enyém Skorpió! - Közli nevetve, aztán mikor hátra fordul ellenfele, megint mögé kerül, és most a veséjére üt egy nagyot. Normális esetben diadalittas röhögés kísérné az akcióját, de most valami nem stimmel. A fickó bőre nemhogy nem reped fel, de meg sem látszik rajta a találat, csak remeg egy darabig, mint a kocsonya, aztán megunja a dolgot.
-Öhm...őrült csaj? - Szól Aya-nak, aztán gyorsan eltűnik, mielőtt szíven szúrhatná ez a gumiember. - Azt hiszem van egy kis baj!
Hosszabb időre nem mer eltűnni, hisz akkor Mike csaja egyedül maradna ezzel az X-akta szökevénnyel, és a lángoló nagymacskával...
~Lángoló? Várjunk csak, ez az!~
A cica úgyis a habok közé vetette magát, úgyhogy szabad a pálya!
-Vigyázz, egyedül maradsz! - Kiáltja Aya felé, és aztán kámforrá válik, hogy a szárnyas lény hátán jelenjen meg.
~Basszus, egy ilyen izének a hátán lovagolok a levegőben! Lynn vajon mit szólna, ha látná ezt?~
A gumiember nem sokáig zsörtölődik azon, hogy faképnél hagyták, és ő maga is táncpartnert vált, miközben Szellem öklével ütlegeli a démon hátát.
-Bocs...ez...a...komp...megy..Staten...Island...re? - Szaggatott beszédének az az oka, hogy folyamatosan teleportálhatnia kell, hogy a bestia közelében maradhasson, és még csak szét se tépje az az izé. Emellett kezd fáradni is, de nagyon. Egyre jobban megviseli ez a nap, és minden ugrás után egyre nehezebb nem a forró fürdő hívogató ölelésére gondolni, ami otthon várja majd, miközben mesét olvas majd a mellette pancsoló Alistair-nek, s ezzel egy időben saslikot zabál.
~Sok mindent kell bepótolnom, az tuti.~
Azért annyi ereje még van, hogy a küzdelemre koncentráljon, és amikor Aya épp úgy helyezkedik, hogy nincs útban, úgy teleportál a lény elé, hogy az tűzgolyóval próbálkozzon, ami elől ő aztán elteleportálhat, s helyette a gumiember kap majd lángra.
~Na végre! Már vagy tizedszer bohóckodom itt előtte. Már kezdtem félni, hogy találhatok ki mást Jim Carrey ellen odalent.~
Aya mellé teleportál, de utána le is rogy a betonra. Ezt most muszáj kipihennie. sajnos a démon nem így gondolja, ezért bárhogy is zihál, kénytelen erőt venni magán, és arrébb gurulni a következő tűzlabda elől, ami annyira közel csapódik be hozzá, hogy rabruhájának ujja lángra is kap tőle.
-Hé te, hagyd már ezt abba! Már kinyírtad az összes haverodat!
Ez mondjuk a szó legszorosabb értelmében nem igaz, a cica él még, csak nagyon fújtat, mert rohadtul utál fürdeni, ami pedig a gumiembert illeti...Szellemnek eddig nem tűnt fel, mert mással volt kénytelen foglalkozni, de valami istentelenül büdösen ég a csávó, a sikolya pedig semmihez sem fogható. A valószínűtlenül magas hang végül azonban elhallgat, amikor visszaváltozik emberi alakjába, épp időben ahhoz, hogy eszméletét veszítse a fájdalomtól. Bőre eddig is csúnyán össze volt égve, a háta azonban most már egy merő korom, és szén.
A démon dobál pár tűzlabdát, aztán alá száll, mint egy bombázó repülőgép, és megpróbálja a levegőbe kapni Aya-t. Ha sikerül neki, a magasba száll vele, hogy aztán onnan hajítsa le a habok közé, nagyjából a tigris mellé, bár abból a magasságból nehéz célozni.

-Őrült ám a jó édes...! - kiáltottam Szellemre, de már el is tűnt szem elől. - ÉS MÉG BUNKÓ IS VAGY!!
Kimerülten estem térdre, és próbáltam visszanyerni a normális légzésemet. Nem volt könnyű, mivel a torkom még mindig kapart, és fájt is veszettül minden egyes lélegzetvétel. Mivel esélyem sem volt beszállni a két férfi égi harcába, elvégre én nem tudtam repülni, még a földrengés sem hatná meg egyiket sem odafönt a magasba, inkább arra figyeltem, hogy minél hamarabb össze tudjam szedni magamat.
Hogy közben se tétlenkedjek, a túlpartot figyeltem. Elsősorban azért, hogy megbizonyosodjak róla, senki más nem tudott átjutni a tönkretett hídon, de ugyanakkor azért is, hogy mereszthessem egy kicsit a szemem, hátha valamelyik apró pontban felismerem az ép és sértetlen Mike-ot. (Na jó a fontossági sorrend nem egészen így nézett ki, de tegyünk úgy, mintha mégis!).
-Most megdögleeeeesz!
-Hogy mit csinálok? - fordultam meg hitetlenkedve, mert a gumiemberről megfeledkeztem.
-Megdöglesz! - üvöltötte a választ.
Elvigyorodtam.
-Ki döglik meg? - kiáltottam vissza lelkesen a fejem fölé bokszolva a levegőbe.
-TE!
Még szélesebb vigyorral csóváltam meg a fejem. Az ürge miután kitombolta magát felém kapott, és abnormálisan megnyúlt karjait felémlendítve megpróbálta elkapni a nyakam.
-Nana - ráztam meg felé az ujjamat. - Azt már nem!
Előkaptam a pisztolyt, amit még a sokkolós gumibottal együtt csakliztam a biztonsági őrtől odabent. Rászegeztem, és lőttem. Ugyanebben a pillanatban a gumiember kigyulladt, én pedig elismerő-hitetlenkedő pillantást vetettem a pisztolyra.
-Ez már döfi!
Aztán persze leesett, hogy ez aligha az én érdemem, már csak azért is, mert a pisztoly tárja üres volt, meg ekkora tűzerőre inkább volt képes a felettem köröző mutáns, mint egy hétköznapi pisztoly.
-Cseszd meg, Mr. Doki, hát ennyire sem vagy képes! Majdnem eltalált! - kiáltottam fel, hogy túlharsogjam a gumiember hangos (és meglehetősen bűzös) agóniáját.
Sok mérgelődésre azonban nem jutott időm, ugyanis a következő pillanatban már fel is kapott a tüzes kedvű rohadék, és mielőtt még rendesen beolvashattam volna neki, már hajított is egyenesen a víztükör felé. Tudtam, hogy innen nincs menekvés. Bár nem voltam messze a híd peremétől, sajnos túl messze voltam ahhoz, hogy bármiben is megtudjak kapaszkodni. Ennyit éltem, sok hülye kretén megmentése miatt fogok meghalni.
~Mike...~
Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt belecsapódtam volna a vízbe.
Hmmm! Valahogy nem így képzeltem el. Egyrészt nem ilyen kevésnek, másrészt, nem ilyen keménynek, harmadszor pedig nem ilyen ROHADTUL HIDEGNEK!!!
-Lynn? - vacogtam.
-Ne mozdulj - mondta a derekamat körülvevő jégtömb, és lassan elkezdett velem felfelé mászni.
Mikor feljutottunk, végre elengedett, én pedig dideregve néztem, ahogy a doktornő lihegve változott vissza emberré. Szegény, mint az előbb én, alig kapott levegőt, bár ő nem éppen holmi fojtogatás miatt, inkább azért, mert saját magán kívül még engem is felcipelt jó pár méter magasra, nem éppen sima terepen.
-Ez rendes volt tő... - kezdtem, de befejezni nem tudtam, mert a következő pillanatban előrelendült, és félrelökött.
Értetlenül fordultam vissza, de hamar rá is jöhettem, miért tette. A kudarctól felbőszült mutáns, mint kilőtt nyíl suhant felénk, kezében pedig már ott volt a következő tűzlabda. Lynn egyenesen nekiugrott vízként, kioltva a tüzet, majd jéggé fagyva foglyul ejtette az egész testét, ahogy az előbb engem. A különbség csak az volt, hogy a mi merénylőnknek egyetlen porcikája sem lógott ki a jégtömbből. Tüzet sem tudott ott csiholni magának. Lynn ott tartotta egy darabig, aztán vízzé olvadva elengedte, ő pedig ájultan terült el a földön.
-Na jó - mondtam, mikor odamászva mellé hátba veregettem -, csak így kettőnk között: ez az egész orvososdi csak álca, ugye?
Fáradtan legyintett, és tekintetével Szellemet kezdte keresni.
-Mike jól van? - kérdeztem tőle halkan.
-Kutya baja - bólintott rám se nézve, de halvány mosollyal.

-Hiába hízelegsz, a bigámia illegális ebben az államban...asszem. - Mint már korábban említette, munkájából kifolyólag a leghalványabb fogalma sincs a legtöbb törvényről, annak ellenére sem, hogy párat lehet épp miatta vezettek be. - Egyébként meg, csak hogy tudd, rád céloztam, de az a hülye eléd ugrott az utolsó pillanatban! - Mutat itt a szenesedő gumiember felé. - Gondoltam vele könnyebb lesz szót értenem, de hát ez van...HÉ!!!
Sajnos ennél többet nem tud tenni a vöröskéért, amikor elragadja őt a démon, legfeljebb, hogy imádkozik, egy bosszúálló angyalért, aki megmenti őt, attól, hogy a kopasz tigris tutajnak használja a hulláját. Imája meghallgattatásra találna kivételesen, ugyanis az angyal megérkezik, ő pedig azon nyomban elfelejti, hogy nem érzi egyik lábát sem - olyan szinten, hogy percenként megnézi, ott vannak-e még - s a híd azon ritka pillanatokban is remeg alatta, amikor Aya nem vág ideges grimaszt, ugyanis Lynn láttán nyomban felpattan, és kedvese felé szalad, hogy szorosan átölelje, és megcsókolja őt. Nem valami profi magatartás ez a harcmezőn, de nagyon rég nem látta már, és egyébként is.
-A másik oldalon mi a helyzet? - Kérdi, mikor már levegőhöz is jutnak a hosszú csók után, ami annyira szenvedélyesre sikerült, hogy még a föld is bele remegett(és mintha még a haját is tépte volna...fura ez a föld mostanság). - Vissza kell jutnunk valahogy. Hárman nem fognak elbírni az egész...
Itt eláll a szava, hisz gesztikulálás közben a távolba téved tekintete, és mivel ezidáig olyan jól meg tudta állni, hogy belegondoljon, mit is vállalt magára a fia, most valósággal sokkolja az előre hömpölygő embertömeg látványa.
-A fenébe is! Gyertek, megpróbállak vissza vinni titeket oda! - Háta fölött Aya felé fordul, ki mostanra remélhetőleg befejezte az öklendezést. - Na mist szólsz? Még egy menet? Viszont, ez nem lesz olyan sima, mint az első...
Ujjait átkulcsolja Lynn ujjai közt, másik kezét pedig Aya vállára teszi, hacsak a vöröske nem akar úszni, vagy repülni a sziget felé, szép lassan eltűnnek mind a hárman, és aztán másodpercekkel később a börtön udvarán jelennek meg mind a hárman. Szellem majdnem összeesik - illetve ha Lynn nem támogatja, akkor nem csak majdnem - de azért még eszméleténél van, épphogy.
-Menj, jól vagyok - suttogja, jócskán túlértékelve egészségügyi állapotát, ám abban igaza van, hogy jelenleg nincs közvetlen életveszélyben, egyesekkel ellentétben ott a parton.
-Szükségük van rád, menj. Amint tudok, követlek...
Az egyik falhoz támaszkodva eldől, és a földig csúszik. Minden erejére szüksége van, hogy ébren tudjon aludni, még ebben a borzalmas hangzavarban is. A reggeli ébresztő borzalmasan távolinak tűnik, ahogy az az idő is, amikor csak simán eltűnt volna, a sorsára hagyva mindenkit. Néha még mindig megdöbben azon, hogy vajon mi történt vele ebben a röpke egy évben...de persze tudja a választ.

//Folytatás: A part. //