A part

Az éjszaka kellős közepén - hisz ilyenkor feltételezhető, hogy mindhárom védencük a seggén ül a cellájában, arról nem is beszélve, hogy valakik nem tudtak reggelig várni - két emberalak, és valami vízistennő emelkedik ki a habok közül, talpig feketébe öltözve. Sean még egy Ninja maszkot is felvett az alkalomra, s kivételesen nem kellett kétszer mondani neki, hogy azt a fránya dobócsillagos tasakot is a lábához rögzítse, Fagypont nagy örömére. A hátára csatolt szamurájkardot már lehet ellenezné, de sajnos most nincs itt, hogy szólhasson érte, úgyhogy marad a szabja, ahogy a fiú mobilja is, aminek segítségével remekül látja, mikor néz rájuk a kamera, és hol találják meg annak vakfoltjait. Az egyik nagyobb szikla takarásában leguggol, feltartja tenyerét, vár...még egy kicsit vár...
-Rendben, indulhatunk! Gyorsan!
Őrületes vágtában indul meg a kerítés felé, ahhoz a ponthoz, ahol a kamerát véletlenül leverték ma délután kosárlabdázás közben. Azonnal a rács elé guggol, s már elő is készítené a fogóját, hogy utat vágjon maguknak, ám ebben a pillanatban Lynn, mint valami terminátor egyszerűen csak átfolyik a fémen. Őt követi Mike, ki szintén úgy sétál át rajta, mintha ott sem lenne a dupla kerítés.
-Ne már, ez most komoly? - Kérdi cseppet ingerülten, aztán hátrébb sétál, majd nekifut, és egy hatalmas ninja ugrással - rásegítve egy kis telekinézissel - átugrik a kerítés felett. A szögesdrót kissé megkarcolja a könyökét, de megéri, mert valami hihetetlenül látványosra sikerül az ugrás, és be is jutott.
-Falvágósok... - Veti oda két társának, aztán Lynn felé fordul, ki kimondottan ijesztő látványt nyújt így éjjel ebben a betörő szerelésben. - Te jössz Anyu.
Valójában, eredetileg nem számolt vele, hogy mostohaanyját is belekeveri az akcióba, ám elkövette azt a hibát, hogy telepata létére azt hitte, Szellem viccelt, amikor azt mondta, hogy ez a csaj veszélyesebb, mint az összes titkosszolgálat együttvéve. Eltitkolni előle valamit képtelenség, arra rávenni pedig, hogy otthon maradjon vigyázni a gyerekre, amíg mindenki más az életét kockáztatja...még nehezebb. Viszont, így akad majd 10 percük kamerák nélkül, ha minden jól megy, s akkor csak az után lesz gáz, hogy kikapcsolták a béklyókat.
~Fater, megjött a felmentő sereg! Ha egy mód van rá, ne most énekeld el a Hair című számot a rácsokra ugrálva. Elvileg fél óra, és szabad vagy, vége.~
Egy ehhez hasonló üzenetet kapnak a lányok is, csak őket nem szólítja Faternak.

Még hogy maradjak otthon! Az eszem megáll! A férjem, a barátunk... és Aya veszélyben van, és én maradjak otthon malmozni! Már attól teljesen kivoltam, amikor Szellem előadta a tervét, hogy be akar jönni. Azt a balhét (na jó: balhékat) nem szívesen csinálnám végig megint, de végül megértettem, hogy ha nem teszi, ez a két lány valószínűleg meg fog halni, és ráadásul még lassan is, fájdalmasan, megalázóan. Bele kellett egyeznem. Már csak azért is, mert Szellem hajthatatlan volt, ment volna mindenféleképpen.
De most már vége, kijöhet. Kiszabadulnak mind a hárman. És nem tudnak felhozni semmit, amivel elérnék, hogy ne legyek itt, ne segítsek. Mégiscsak a férjem!
Az épület egyre ijesztőbb volt, minél közelebb jutottunk hozzá. Persze egy börtön milyen is legyen, de kirázott a hideg, hogy szegénykéimnek itt kellett szenvedniük már hetek óta. Pláne, hogy belülről valószínűleg még rosszabb.
Nem volt alkalomhoz illő ruhám, így azt vennem kellett. Feszülős bőr nadrág és ugyanolyan felső, középen öv, amiben akadt zseblámpa, és egy rövidebb vascső (a régi szokásoktól nehéz megszabadulni). Természetesen minden koromfeketére volt festve, a hajamat pedig kontyban a fejem tetejére tűztem, hogy ne zavarjon.
Sean és Mike jelenléte nyugtatóan hatott, de sajnos épp csak annyira, hogy ne fájjon annyira a heves szívdobogásom. Nagyon féltem.
-Csak semmi pánik, fiúk, jó? - mondtam remegő hangon, a parton állva farkasszemet nézve a börtön falaival, mert könnyebb volt őket bátorítani, mint megkérni őket, hogy bátorítsanak engem. - Mindenki nagyon szuper lesz, csak emlékezzünk rá, hogy számunkra fontos embereket tartanak ott fogva, és akkor nem hibázunk.
Mike-ra néztem.
-Tudom, hogy maga is benne van, de azért csak szólok: kedves rendőr úr, én most törvényt fogok sérteni.
Sean és fürge lábaink segítségével eljutottunk a kerítésig. Ott ő akkurátusan nekilátott, hogy rést vágva rajta utat nyisson nekünk, mire én csak megcsóváltam a fejemet, és vízalakban egyszerűn átléptem rajta. Mike is a képességét választotta Sean fogója helyett, aki durcás képpel pattant át a kerítésen olyan eleganciával és könnyedséggel, ami gyanússá tette, hogy valamelyest azért ő is használta a képességét.
-Felvágósok? - kérdeztem vissza, és a magasba tekintettem, ahol az imént még ő hasította a levegőt pontos, kecses mozdulatokkal, mint egy ninja. - Aha.. hogyne. Mi aztán felvágósok vagyunk!
A megszólításra meg összehúztam a szemem.
-Ezt már megbeszéltük - jelentettem ki szigorúan, majd mutatóujjammal magamra böktem. - Lynn. - Megint az épületre néztem. - Bent találkozunk!
És már futottam is az ajtó felé, ahol maradtam ugyan víz formában, de nem emberalakban, hanem egyszerű tócsaként. Így könnyű volt a réseken át beszivárogni. Biztonsági okokból nem változtam vissza, így folydogáltam arra, amerre a kamera szoba volt. A tervrajzok alapján már annyiszor elismételhettem magamban az útvonalat, hogy nem kellett attól félnem, hogy eltévedek...
-Ez meg mi?
Két őr volt az, és egyenesen rám néztek. Mozdulatlanul vártam, hogy odébb álljanak, és bár tudtam, hogy fogalmuk sem lehet arról, hogy ember vagyok, azért épp lett volna torkom, a szívem már ott dobogott volna.
-Szólj már valami takarítónak. Megtanulhatnák ezek is rendesen végezni a munkájukat. Lusta banda!
-Ja, azok - értett egyet vele a másik.
Több figyelmet nem szenteltek nekem, hanem mentek tovább. Amint befordultak a sarkon, már haladhattam is tovább.
Mikor megérkeztem a kameraszobához, ismét átfolytam az ajtó résein, ott pedig kiemelkedve a pocsolya lapos állapotából, a két kukkoló fölé magasodtam.
-Nézd, milyen békésnek tűnik - bökött az egyik az előtte lévő monitorra. Mikor megláttam, hogy Szellemet bámulják, majdnem felnyögtem a fájdalomtól, amiért ilyen helyzetben kellett őt látnom.
-Rohadt állat - mordult fel a társa. - Az ilyen elcsökevényesedett mocskokat ki kéne nyírni, aztán jó napot! Minek még etetni is, meg hagyni, hogy ölje a többit.
-Nem mintha azok hiányoznának bárkinek is! - jegyezte meg az első, bár az ő tekintete is elég utálkozó volt.
-Aha, és meg akarod várni, amíg hozzánk is eljut?
-Azt nem mondtam.
-Na ugye? Basszus, legszívesebben saját kezűleg törném kerékbe!
-Azt már nem - morrantam fel.
Mire megfordultak, már el is ájulhattak. A vascső nagyot koppant a fejükön, ők pedig lefordultak a székről, egyenesen a földre. Gyorsan megnéztem a pulzusukat, pupilla reflexüket, de minden normális volt, úgyhogy megnyugodhattam, hogy csak elájultak. Ma sem lettem gyilkos!
~Jól van, Sean. Bent vagyok. Mond, hogy mit csináljak!~

~Ahogy akarod,mellesleg, nem muszáj beszélni, elég gondolni is rá, Anyu.~
A nőre kacsint, ki most, hogy valamivel ádázabb külsőt öltött, már-már ijesztően hasonlít szívszerelmére, aztán a falhoz lapulva vár Mike mellett.
~Gondolom, most biztos képmutatónak tartasz.~
Miközben Sean hangja Mike fejében visszhangzik, a telepata végig néz saját magán. Na igen, pár napja még nem akart sorozatgyilkosokat kihozni börtönből, de persze, ha az a sorozatgyilkos az apja, úgy már mindjárt más a helyzet. Az élet néha elég hülye helyzeteket szül...
~Nos, nem hat m...ó várj.~
Meghallja Lynn üzenetét, s innentől kezdve már nem tapad úgy a falhoz, mint eddig, hisz nem volna semmi értelme, így, hogy nem nézi senki a monitorokat, ahová a kamerák a képet közvetítik.
~Ügyes voltál. Egyenlőre ennyi, majd még jelentkezem.~
Beüti az ajtó mellett található konzolba a kódot, s szezám tárulj! Már szabad is az út előttük a folyosóra.
~Innentől tiéd a pálya Mike. Vezess a gépterembe!~
~És lehetőleg ne mészárold le a fél őrséget út közben...jobban örülnék neki, ha inkább elkerülnék őket. Hogy miért nem mondom ezt neki "hangosan"? Ránézésre hirtelen haragú alaknak tűnik, akinek fegyvere van, és másfél hónapja fogva tartják a barátnőjét...lehet nem értékelné a humoromat...~

Most igazán nem foglalkoztam azzal, hogy hová köt a hivatásom. Lehetek még hős zsaru elégszer, nekem most ki kell onnan hoznom Aya-t és nem érdekel semmi más!
Már így is majd szétvetette a türelmetlenség, főleg amikor King még vigyorogva mesélt is a ténykedéséről. Akkor majdnem ott tartottam, hogy beverem a képét és azon nyomban nekilátok a szabadító akciónak, ha segít Szellem, ha nem.
De a düh nem jó tanácsadó, így még időben visszafogtam magam.
Aztán közbejött az a „baleset” és sem Dereket, sem Szellemet nem láttam azóta, már kezdtem nagyon ideges lenni, mikor végre megjött a várva várt üzenet, hogy mehet az akció és most itt lapulok Sean-nal és Lynn-nel a börtön előtt a parton egy szikla mögött. Kicsit megdöbbentem Sean beszámolóján, hogy az apja is odabenn van, de egy rövid eszemecsere után már megtudtam, hogy miért és most igenis hálás voltam egy sorozatgyilkosnak, hogy megtette ezt a lányokért.
Mikor elhangzott a parancs, rohantam a fiú után, aki váratlanul megtorpant a kerítésnél, hogy rést nyisson rajta, de ahogy elnéztem se nekem, se Lynnek nem volt rá szükséges, aztán kiderült, hogy igazán Sean-nak sem, ahogy filmbeli jelenetet idéző módon átsuhant a kerítés felett.
Csak megvontam a vállam a megjegyzése hallatán, de az „anyu” az nagyon tetszett, és még meg is mosolyogtam volna, ha nem ebben a helyzetben vagyunk.
Mikor az ajtó mellé érünk Lynn egyszerűen víz formájában átszivárog az ajtón és eltűnik a szemünk elől. Ha nem világosítottak volna fel még az akció előtt, hogy mi a képessége és mi a feladata, most nagy szemeket meresztenék, de így most megint az idegörlő várakozásé a főszerep.
~ Miért tartanálak képmutatónak? Csak még sokat kell tanulnod az életből. ~ nézek a fiúra, hiszen tényleg így is gondolom. Sosem tudhatjuk mit hoz a jövő! Vegyünk például engem meg Aya-t. Ha valaki ezt pár hónappal ezelőtt elmeséli először képen röhögöm, aztán behúzok neki egyet, most meg….
De nem érek rá itt a sors kezén meditálni, mert gondolom a nőnek sikerült bejutni a kameraszobába, hiszen Sean hirtelen megélénkül és gyors kódolás után kinyitja az ajtót, majd már benn is vagyunk.
~ Oké! Csak kövess! Megpróbálok minél észrevétlenebbül eljutni oda, ezért továbbra is játszhatod a ninja-t. Minél később fedeznek fel bennünket annál jobb! ~ válaszolok gondolatban, aztán a kezembe kapva a pisztolyomat megindulok a gépterem felé.

Szemeit forgatja Mike megjegyzésén, mely pont akkor éri el őt, amikor egy őr agyából kilopott belépőkóddal nyitott maguknak zöld utat.
~Lehet inkább a világnak kéne többet tanulnia tőlem. Az én párom is az utcán nőtt fel, de ő ma este babázik egy biztonságos helyen...~
Persze nem gondolja komolyan, hogy ez az ő érdeme lenne, azt viszont már annál inkább, hogy jó eséllyel ő az egyetlen normális mutáns, aki nem keveredik bele minden másnap valami életveszélyes kalandba, az utóbbi pár hónapban például abszolút nyugisan élt, már a Mass Effect 3-at is majdnem végig vitte.
~Mondjuk, ma bepótolom a kimaradt őrültségeket, annyi szent. De miért kezel mindenki kölyökként? Biztos a kisfiús arcom az oka...vagy lehet a Super Mario csengőhangot kéne lecserélni végre valami másra? De annyira tettszik...
Aztán az is lehet, hogy a kisfiús lelkesedése az, ami folyton ilyen helyzetbe hozza őt. Most is emberfeletti buzgósággal lopakodik, mint valami filmbeli Ninja, amikor meghallja Mike megjegyzését. Vissza nem szól érte, mert már megszokta ezt másoktól, de azért felegyenesedik.
~Te, minek az a pisztoly? Állítólag golyóálló vagy, nekem meg...bakker!~
Két őr ebben a pillanatban lép ki az egyik ajtón. egyikük egy hosszú vörös hajú nő, kinek valaki annyira összekócolta a haját, hogy még a sisakját sem tudta rendesen visszavenni. A mögötte érkező szőke hajú, magas férfi haja rendezettebb, igaz azt a fél centit nem nehéz karbantartani.
-Megáá...mi a....!!!
Mindketten a fegyverükért nyúlnak, ám azok közben csatlakozhattak valami hippi mozgalomhoz, ugyanis nagy lendülettel szállnak el az övükből, nyomukban az elektromos gumibotjaikkal. A két megszeppent őr összenéz, majd a férfi Mike-ot próbálja leteperni, a nő pedig a rádiójához nyúl.

-Diszpécser! Riadó! Van két behatolónk! - Üvölti a rádió recsegő hangja Lynn előtt. A képernyőkön láthatja is, hol történt mindez, hisz az aktuális kijelző alatt egy piros lámpa ki is gyullad, hogy a kezelők lássák, honnan jött a hívás. - Erősítést kérünk! Mut...
A nő hangja elhal, ugyanis nem túl lovagias módon valami istentelenül kupán vágja őt két gumibot egy időben.
-Nem értettem a végét! - Szól a rádióba egy hang.
-Hova kérik az erősítést? Azonnal Rohanunk!
-Diszpécser! Merre van a zűr, jelentést kérek, de azonnal!
~Lynn, tudnál nyerni nekünk egy kis időt? Fél perc, és ott vagyunk!~
És valóban, épp csak be kell menniük az ajtón, ahol a két őr kijött, s ott van előttük a szerverterem, ami a sors fintoraként nagyon hasonlít egy másik szerverteremre...
~Ezek most szórakoznak? Megmérgezték a tavamat!!!~
Szerencsére nem pánikol, csak a számítógéphez rohan, ahol máris munkához lát.
-Időzáras ez a vacak, ha kikapcsolom, csak fél óra múlva lövi le a béklyókat...lehet át tudom írni, de ahhoz több idő kell! Alex, fedezz! - utasítja Mike-ot. Amúgy fogalma sincs, mi alapján osztotta ki Szellem a kódneveket az akciótra, az ő neve például Jason lett valamiért, Lynn pedig Odette, de az Anyu rövidebb, szóval Sean inkább maradt annál.

Sajnos vagy fél tucat csizma dobogása utal rá, hogy sokáig már nem hagyják őket békén, illetve, ha Lynn nem talál ki valamit, akkor lehet, hogy hamarosan még több is érkezik onnan, ahonnan ez jött. A meglepetés erejének már lőttek, az egyszer biztos.

Mivel nem tehettem egyenlőre semmit azon kívül, hogy vártam, hogy Sean jelentkezzen, addig is meredten néztem a monitorokat. Végig víz alakban voltam, mivel az ajtóhoz nem találtam kulcsot, így nem tudtam bezárni, de ha valaki be is jött, csak szét kellett loccsannom, és védve voltam, ha a két ájult őrt észre is veszik.
Vágyódva néztem Szellem alakját, és legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy megöleljem, és elmondjam neki, hogy minden rendben, nem lesz semmi baj, most már itt vagyunk, és megmentjük, de hát tudtam, hogy ez nem lehetséges, és azt sem akartam, hogy Sean egy sürgető bár, de egyáltalán nem fontos kérés nyomán, már se anyunak, se Lynn-nek ne szólítson, inkább csak hárpiának. Inkább hagytam őket, hadd tegyék a dolgukat. Már egyébként sem kellett sokat várnom, hogy végre ismét Szellem karjaiban lehessek. Finoman azért megcirógattam a monitort ott, ahol az arcát lehetett látni, amitől ugyan csak az üveglap lett vizes, biztos nem érezte, de nekem azért jól esett.
Sheena és Aya is a cellájukban voltak, és nagyon jól viselkedtek. Meg nem mondtam volna, hogy valamire készülnek, ha nem tudtam volna, hogy Sean értesítette őket, hogy a reggelit már nem itt fogják elfogyasztani. Ennek igazán örültem, mert Sheena ugyan elég temperamentumos volt, azért tudta türtőztetni magát, ha kellett, Ayaval kapcsolatban azért voltak fenntartásaim. Szerencsére azonban, legalábbis egyenlőre úgy tűnt, aggodalmam alaptalan volt. Nem dobolt a lábával a rácsai előtt csípőre vágott kézzel, nem ordítozott, hogy hol a jóistenben vagyunk már, nem cukkolta az őröket, hogy ő megmondta, hogy úgyis ki fognak jutni. Eddig minden rendben volt.
Aztán észrevettem a két őrt, akik Seanék felé haladtak. Kinézetükből ítélve már nagyon benne voltak a gyors mozgásban, most azonban ez kevés volt. A fiúk elintézték őket, bár sajnos a nőnek még sikerült beleszólnia a rádiójába. Gyorsan előkaptam a mellettem fekvőét, (persze csak miután jéggé váltam, hogy ne hagyjak ujjlenyomatot sehol), és azonnal beleszóltam:
-Veszély elhárult - Próbáltam nagyon határozott, mégis lezser hangot megütni. - Már elkaptuk őket, megvannak. Vacsoránál hátramaradt, most meg szökni készült... - behunyt szemmel hadartam el a végét -... két korcs mutáns!
-Az ebédlőnél? - szólt bele egy hang. - Mindjárt ott vagyunk. Biztos nem kel erősítés?
Egy pillanatra elgondolkodtam. Az ebédlő pont az ellenkező irányban volt, mint ahol Sean és Mike voltak, ráadásul egy emelettel feljebb.
-Tudjátok mit? De. Ezekhez az... ocsmány... férgekhez minden segítség elkelhet. Gyertek oda, aztán félúton majd találkozunk.
-Vettem. Indulunk.
A következő dolgom az volt, hogy nagyon erősen gondoljak egy üzenetet Seannak, mivel nem igazán tudtam, hogy működik ez az egész, csak nem kutakodik egyfolytában mások fejében, viszont nem kockáztathattam meg, hogy hátha épp most kukkantott az enyémbe, gondolatban kiabálni kezdtem neki, hogy biztos meghallja.
~SEAN! FÖLÖTTETEK VANNAK, AZ EBÉDLŐ FELÉ MENNEK. NEM HISZEM, HOGY ÖT PERCNÉL TÖBB IDŐTÖK LENNE, MIRE VISSZAINDULNAK FELÉTEK, ÚGYHOGY HÚZZATOK BELE!~

Sean kérdése a pisztolyról váratlanul ért, és igazán nem is gondolkoztam rajta, hiszen annyira természetes volt.
~ Mert már megszoktam, hiszen a munkám során nem használhatom a képességem. ~ vonom meg a vállam majd megyek tovább, egészen addig, míg az előttünk pár méterrel lévő ajtón ki nem sétál két smasszer, egy nő és egy nagy darab férfi. Pár másodpercre mindannyian megdermedünk, de aztán az őrök a fegyverekért nyúlnak, amit……amit Sean még időben lenyúl tőlük, így az ujjaim elernyednek a ravaszon, de nem sokáig örömködhetek ennek, mert a kefehajú férfi már nekem is esik. Még időben aktíválom a képességemet, aminek következtében egyszerűen átesik rajtam, én meg nemes egyszerűséggel tarkón csapom a fegyveremmel.
A nagyobbik baj csak az, hogy mielőtt Sean hatástalanította volna a nőszemélyt, az már leadta a riasztást rádión, így nem valószínű, hogy ezek után észrevétlenek maradnánk.
- Csessze meg! – ütöttem a falra egy nagyot. – Se…öööö…Jason sietnünk kell! – rohanok az ajtóhoz, amin a két őr kijött, hiszen épp oda tartottunk.
~ Óóó, ezek a hülye nevek! ~
- Remélem Lynn el tudja terelni a figyelmüket egy darabig, vagy félre tudja vezetni őket, mer ha nem akkor lehet a ma éjszakát már mi is itt töltjük! – adok nekik egy kis löketet, hogy gyorsabban járjon az agyuk és a kezük, ha a sarkukban érzik a veszélyt.
A terem szerencsére üres, így Sean azonnal munkához láthat, de megint csak rossz híreket közöl.
- Fél óra? Atya Világ! És mennyi az a több idő? Mert ha jól hallom már most vendégeket kapunk! – forgatom a szemeimet, de már rohanok az ajtóhoz, hogy feltartsam ezt a gyors reagálású egységet.
Gondolom nem kellett nagyon nagy találgatás, hogy vajon hol lehetünk, hiszen a két eszméletlen egyenruhás ott hevert az ajtó előtt. Gyorsan robbantam ki, hogy meglepjem őket, most besűrítve a testem molekuláit, egyrészt, hogy ha lőnek nem sebesítsenek meg, másrészt így azért elég kemény egy becsapódás, ha valaki az utamba kerül. Közben igyekeztem felkapni a sokkolós gumibotokat, hogy legalább egy-két őrt azzal hatástalanítsak. Igazán, akármennyire is dühös voltam rájuk, megölni nem akartam senkit, ha nem muszáj.
Egy őr áldozatul esett a kirohanásomnak, két másik a botnak, így már csak három maradt állva, de reményeim szerint nem sokáig.

Sean őszinte meglepetésére az a lágy, kellemes női hang, ami mostohaanyjához tartozott valamiért elég meggyőző volt az őrség számára, s egy nagyobb hadsereg helyett csak azzal a bandával kellett szembe nézniük, akik ráhibáztak, mi lehet a mutánsok célpontja, a többiek az ebédlőt ostromolták meg, nem sok sikerrel. (A nem sok ezúttal nem a ködös Albionra jellemző tapintatos megfogalmazás, ugyanis egy meghökkentő véletlen folytán így rajta kapják a takarítókat, amint az őrök chipsét dézsmálják meg munka helyett, ám az valóban nem ad okot túl sok sikerélményre.)
~Sikerült neki, viszont nekem kell még legalább...sok idő!~
A számítástechnika baromi unalmas, és kiábrándító mesterség. A legtöbb ember úgy képzeli, hogy hatalmas zöld 3 dimenziós ábrákat húzogat egymásra a szakértő hacker, miközben több ezer soros szöveget gépel be egy olyan nyelven, amit csak ő ért meg, a valóság viszont az, hogy az esetek 95%-ában csak a "Next" gombot kell nyomogatni, meg néha figyelmesen elolvasni a képernyőn lévő szöveget, mielőtt rácsap az ember az enter-re egy bunkósbottal. Ez most a maradék 5%...
~Basszus, Linpus Linux? KOMOLYAN? Mi a halálért használnának ilyen...ó várjunk...~
Miközben Sean elvan a nagyra nőtt Nintendo-val(el sem hiszem, hogy ezt én írtam) Mike megszenved az őrséggel. A golyók amit rá lőnek lepattannak a bőréről,sőt, néhány még gellert is kap, ezért a legtöbb amit az ellenségeik elérnek, hogy saját soraikból sikerül megsebesíteni pár embert, igaz ők már amúgy is a földön fekszenek.
-Ez mutáns, a golyó nem használ! Váltunk sokkolókra, az áram általában működik!
A megmaradt őrök előkapják sokkolós botjaikat, és azzal támadnak a férfira. Sajnos ellenségük is gyakorlott ebben a fegyvernemben, így nem sokra mennek ellene, bár az eléggé komikusan néz ki, ahogy egyikük gyakorlatilag vívni kezd Mike-al, azokkal a viszonylag kicsi botokkal.

~Anyu! A vezérlőteremben ahol vagy, ott található elvileg a béklyók manuális indítója. Ha van egy perced, légy oly drága, és tedd tönkre légyszíves, aztán menekülj onnan, mert rájöttek a turpisságodra!!~
Mellesleg a cellák rácsait is onnan lehet kinyitni. Ha akarja, Lynn azt is elindíthatja, bár ez cseppet rizikós, hisz a blokkokban puskával járőröző őrök még mindig ott rontják a levegőt, és kitudja barátaiknak mennyi esélye lenne a képességeik nélkül, márpedig anélkül kell megélniük még...
~Ajjajj...a jó hír, hogy lealkudtam 10 percre. A rossz, hogy 10 perc, és minden béklyó kikapcsol a szigeten! Készüljetek fel, mert a 14 veszélyes mutánsból csak 3 a barátunk!~
Az óra ketyeg, és immár egy nagyobb hadsereg tart Lynn és Mike felé is. Közben valaki a rendőrséget is riadóztatta, úgyhogy hamarosan nagyon nagy lesz itt a nyüzsgés.
~Remélem akkor már nem leszünk itt. Nincs kedvem megint bekerülni a hírekbe!~

A monitoron láttam, mi történt Seanékkal, és egyáltalán nem tetszett. Már csak azért is, mert bármikor gondolhattak egyet a pajtásaik, és mehettek utánuk segíteni nekik, főleg, ha valamelyikük még segítséget is kért rádión keresztül. Ismét felkaptam hát a rádiót, és a lehető leghatározottabb, legélesebb hangomon belekiáltottam:
-Mindenki a konditerembe! Vészhelyzet! Azonnali erősítést kérünk! Ismétlem vészhelyzet! Erősítést kérünk a konditerembe!
Láttam, ahogy többen azonnal arrafelé kezdtek el rohanni, és többen oda is szóltak, hogy már mennek is. Néhányan leakadtak Mike-ról, hogy a konditerem felé rohanjanak, de még így sem maradt társaság nélkül. Többet egyenlőre nem tehettem értük, csak remélhettem, hogy boldogulnak.
Sean kérésére megkerestem a béklyókért felelős kapcsolót, és egy gombnyomással kikapcsoltam... Na jó, fogtam az egyik őr gumibotját, és az egyszerűség kedvéért szétvertem az egészet, mivel volt vagy öt kapcsoló ott, és nem voltam biztos benne, melyik az. Szóval sokkolás kizárva.
Ahogy ismét a rabok felé néztem, legalábbis azok felé, akik érdekeltem, észrevettem, hogy a nyakörveiken kicsi pontok kezdtek el villogni. Feltételeztem, hogy ha lejár a 10 perc, amit Sean ígért, a villogás abbamarad, és a béklyók kikapcsolnak. Az viszont még tíz perc, 600 másodperc, és bár felfogtam én, hogy akkor nem csupán a szeretteink, de sok más veszélyes, és számunkra egyáltalán nem kedves fogoly is elszabadul, mégis nagyon hosszúnak éreztem. Hiszen ez nem csupán további 10 perc volt, amíg nem lehettem Szellemmel, aki ráadásul nagy veszélyben is volt, d mindenekfelett még addig ki is kellett tartanunk, a jelenlegi helyzetünkben pedig ez igencsak nagy kihívást jelentett.
Még kicsit filóztam azon, hogy a cellaajtókat is kinyissam-e, de végül arra jutottam, hogy inkább nem. Elég ellenfelünk volt már eddig is, és a többi mutáns minél később szabadul ki, annál jobb. A két értékesebb cellát majd kinyitjuk máshogy. Például...
-Köszi... - suttogtam, ahogy lehajoltam, az egyik ájultan nyáladzó őrhöz, és kihúztam a zsebéből a kulcsait. Nem volt belőlük túl sok, de akadt ott egy szürke kártya is, alján fekete színű aprócska számsorral. Akaratlanul is megnyaltam a számat, mikor rájöttem, mi az. Az övemre tűztem, óvatosan kikukucskáltam a folyosóra, hogy nem jön-e senki, aztán kiléptem az ajtón, és ismét tócsává estem össze.
~Elindultam a cellák felé! Mire tudják használni a képességeiket, már szabadok lesznek!~
Messzebbről mintha lábdobogást hallottam volna, d nem foglalkoztam vele. Tudtam nagyjából, hogy hol vannak, legalábbis egy részük, úgyhogy annál is kevesebb esélyem volt összefutni valamelyikükkel. Azért persze óvatosan haladtam, ha ellenséges mozgást vettem észre megint csak ártalmatlanul terpeszkedtem a földön, hogy a takarítókat vegyék elő, aztán amint tiszta volt a levegő, már folytattam is az előre folydogálást. Olyan gyorsan haladtam, amilyen gyorsan csak tudtam előre a cellák felé, és nem voltam hajlandó másra gondolni, mint hogy sikerülni fog, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal.

Verekedés és a golyók kerülgetése közben azért meghallom, hogy Lynn-nek sikerült legalább az erősítést elterelni egy kis időre, és legelább azokkal nem kell élethalál harcot vívni.
Eddig még sikeresen megakadályoztam, hogy Sean-t lerohanják, de most taktikát változtattak, hiszen rájöttek, hogy a pisztolyaikkal nem sokra mennek velem szemben. A sokkolóktól azonban már nekem is van félni valóm, ha más nem akkor a képességem inaktiválódik, és az sem lesz kellemes, így igyekszem elkerülni, hogy meg tudjanak bökni vele.
Hát ha most valaki látná azt a komoly vívótechnikát, amivel hárítom a támadásokat, akkor én kapnám a következő főszerepet valamelyik középkori kosztümös filmben.
Persze én is tudom, hogyan kell használni a botot, így aztán akit elérek, nem is kímélem vele.
Míg az a kettő, aki még nem a földön fekszik ájultan, álmélkodva torpan meg a vagdalkozás láttán, addig az egyiket egy könyökütéssel segítem eszméletlenségbe, míg akivel éppen csatászok, végül belelép egy szúrásba és a működésbe lépő sokkoló szerencsétlenségére nagyon érzékeny pontján találja el. Artikulátlan üvöltése még sokáig visszhangzik a folyosón.
A még épkézláb smasszer megborzongva nézi a lába közét szorongató társát, aztán eltorzult arccal ugrik nekem, én meg az ugrással egy időben lépek hozzá közelebb, így a lendülete nagy erővel csapja nekem, és szépen le is pattan. Ekkor lendítem a lábam és rúgom gyomron, aztán ahogy összegörnyed egy kiadósat ütök a fejére a gumibottal.
Aztán lihegve állok egy darabig, majd visszarohanok Sean-hoz, hogy megtudjam mi a helyzet.
Az ujjai még mindig vadul táncolnak a billentyűkön, de a telepetikus üzenet, amit gondolom Lynn miatt is küld, nem tesz boldoggá.
- 10 perc? Az rengeteg! Nagyon necces lesz és kérdés, hogy addig nem érnek-e ide. A mutánsok meg inkább az őrökkel lesznek elfoglalva, vagy a többi rabbal, mint velünk. – nyugtatom meg magam és Sean-t is. - Nem kéne elindulni a cellák felé közben? - toporgok idegesen a fiú mellett.

Kedve lenne felajánlani Mike-nak, hogy ha ennyire sokallja azt a 10 percet, akkor csinálja ő, de az a fránya telepátia miatt megint tisztában van vele, hogy a csávó csak jót akar, és egyébként is, harcmezőn nem illik csipkelődni...legfeljebb Anyuval egy kicsit, de ú úgyis tudja, hogy csak viccel.
~Az időkorlátot azért rakták be, hogy ha valami illetéktelen behatoló akarná deaktiválni a béklyókat, még legyen idejük lecsörtetni ide, és korrigálni a problémát.~
~A paranoiás mindenségüket.~
~9 perc múlva az apámnak kevesebb ideig tart majd megoldani ezt az egészet, mint nekem ezt kimondani, addig meg legalább kiütünk párat. ~

Időközben Szellem a cellájában malmozik, Lynn pedig egyre közelebb csordogál. Bármennyire is óvatos, egy őr azért mégis észreveszi, ahogy a szexi folyadékkupac előre araszol, s már rohan is oda, hogy jó nagyot sózzon botjával a padlóra, szétfröcskölve ezzel pár cseppet.
-Mit csinálsz, hülye vagy? - Korholja le egy társa.
-Láttam, hogy mozgott!
-Aha...mond, el tudod képzelni, milyen nevetségesen festesz, ahogy püfölöd azt a tócsát?
A büszkeségében sértett őr bekapcsolja a sokkolót, hogy áramot vezessen a vízbe, de mikor ez után sem történik semmi említésre méltó, diadalittas mosolya az arcára fagy.
-Nyugi, nemsokára kinyírhatsz annyi mutánst, amennyit csak jól esik ha...
A férfi szavait egy előre beütemezett üzenet szakítja a félbe a hangosbemondóból.

A gépterembe újabb rohamrendőrök érkeznek, akik ezúttal San-ra próbálnak rárontani. Egyikük épp fejbe várná őt hátulról a botjával, ám az az utolsó pillanatban kirepül a kezében, és végül gazdáját sokkolja tarkón. Természetesen nem volt egyedül, ám addigra Sean megfordul, és egy hatalmas erejű rúgással valósággal átrepíti a másik rohamrendőrt a szobán, kit végül egy polc állít meg, annak viszont minden tartalma a fejére borul, így ő sem kel fel többet ma már.
~Megpróbálnak egy gondolatolvasóra lesből támadni, és én vagyok az, akinek többet kell tanulnia az életről...~
Mike-ot sem tervezik kímélni, s mivel ő a nagyobb darab, 7-en támadnak rá egyszerre gumibotokkal, ám mielőtt akár csak a közelébe mehetnének, egy pár lebegő, körfűrész sebességgel forgó shruiken ledarálja munkaeszközük háromnegyedét, ami így bénám zuhan a földre. Ami a kezükben marad, annál a gyerekjáték változat is félelmetesebb, de üsse kő, rohampáncélban ezek a fiúk akár puszta kézzel is lenyomják ez a két pancsert nem igaz? Hát, könnyebb dolguk lenne, ha a sisakjuk nem mindig pont az előtt repülne délre, hogy a látványosan ugrándozó Sean fejbe rúgná őket, de Mike ütéseitől sincsenek igazán védve.
-Látod - közli lihegve, a térdein támaszkodva - megy ez. Mit nekünk néhány tucat rohamosztagos, ha velünk van az er...

Figyelem minden biztonsági személynek. A behatolók átvették az irányítást az épület fölött. Életbe lép az Omega Protokol!! Ez nem gyakorlat!!

~Ez nem hangzott valami biztatóan.~
Mike szemébe néz, aztán a monitorra. 5 perc, és minden mutáns visszakapja az erejét, amit nem valószínű, hogy nagy dobra akarnak verni, hacsak...
-Menj, én itt el leszek.

-Omega protokol? - Kérdi meglepetten a cseppfolyós Lynn felett álló egyik őr.
-Csőre tölts, és induljunk. Diszpécser, hallasz engem? Diszpécser?
A nagy semmi hangja nem túl kielégítő az őr számára, ezért előhúzza pisztolyát, és az első olyan cellához sétál, ahol mutánsok is tartózkodnak. Célra tart, és lő. A mutáns fogoly, és ember cellatársa átlőtt fejjel zuhan a padlóra. Vérül apró cseppekben csurdogál lefelé a falról.

Eszméletlen volt, hogy az őr tényleg leállt püfölni a gumibotjával. Jó, nem mondom, lehettem volna elővigyázatosabb, nem lett volna szabad hagynom, hogy észrevegyenek. De hát az ég szerelmére! Persze érezni éreztem, de csak annyira, mint mikor az embernek megfogják a kezét, szóval nem kellett elszenvednem az ütések okozta fájdalmat. Aztán jött a sokkoló. Na az már rázósabb volt (szó szerint), mivel borzasztóan csikizett, én meg azt nagyon nem szerettem. De azért hősiesen tűrtem.
Végül a társának csak sikerült lehűtenie őt, és már úgy tűnt mennének is tovább, amikor megszólalt a hangosbemondó. Bár fogalmam sem volt, mi az az Omega Protokoll, minden mást értettem, így biztosra vettem, hogy az Omega Protokoll sem annyit takar, hogy át kéne húzni az ágyneműket a piros pöttyös mintájú huzatokkal. Tanácstalanul várakoztam, mi lesz, és a felettem állók is, mivel a diszpécsert már nem kaphattak eligazítást.
Mikor mégis megindultak egyenesen a cellák felé, nagyon rossz előérzetem támadt, mivel túl határozott léptekkel haladtak, célirányosan a cellákhoz, nem csupán az arrafelé lévő számtalan helyiség egyikébe. Felemelkedtem hát a földről, hogy ismét két lábon tudjak haladni, ami jóval gyorsabb volt, és feléjük kezdtem masírozni.
Pisztoly dörrent, én pedig akaratlanul is felsikoltottam, és a szám elé kaptam a kezem, ahogy döbbenten torpantam meg, és elkerekedett szemekkel bámultam rájuk. Azonnal felém perdültek, és rám is leadtak jó pár lövést, de a víz testemen a golyók akadálytalanul haladhattak tovább.
-Hogy kerül ide egy mutáns szuka?! - üvöltött fel az egyik.
-Kapjuk el! - üvöltött vissza a másik.
Előkapták ismét a gumibotjaikat, és futólépésben közeledtek felém. Fegyvereiket magasra emelték, hogy annál nagyobb erővel sújtsanak le, de természetesen nem sok mindent értek el vele. Ütöttek-vágtak, rúgtak, löktek, lőttek, sokkoltak, de nem érdekelt. Csak álltam ott mozdulatlanul még mindig a számra tapasztott kezekkel és meredten bámultam a cellát, ahol az a két szerencsétlen meghalt. Ez lenne az Omega Protokoll?
-Maguk... - hebegtem elszörnyedt fejrázás közepette -... maguk...
Mivel azonban nem találtam elég jó szót, amivel le tudtam volna írni, hogy milyen undorító rémségeket láttam bennük, a kezeimet előre lendítettem, elkaptam a torkukat, hogy aztán jéggé fagyva ejtsem őket foglyul. Szemük rémülettől pattant tágra, ahogy megpróbálták lefejteni az ujjaimat a nyakukról, persze mindhiába. Nem kellett sokat szenvedniük a levegőhiány és az elviselhetetlen hidegtől, ugyanis mindkettőt lendületből vágtam a falnak, aztán összekoccantottam a fejüket, mire már mindkettő elájult. Ott hagytam őket, ahol voltak, és siettem tovább immár emberi formámban.
Már mindenki fent volt. A hangzavar a rabokat is felkeltette, és ahogy a cellák között rohantam, a rácsaikhoz lapulva követtek a tekintetükkel, és kurjongatásaikkal még a hangosbemondót is túlharsogták volna. Nem törődtem velük, csak futottam előre, egészen addig, amíg meg nem találtam, amit kerestem.
A kártyát elhúztam a leolvasó előtt, mire az pittyenő hangot hallatott, és szabad utat engedett nekem be, ahogy ki is. Azonnal kivágtam az ajtót, szinte berobbantam a cellába, és azon nyomban Szellem karjaiba vetettem magam. Elárasztottam a csókjaimmal, öleltem, ismételgettem, hogy mennyire szeretem, miközben a könnyeim a vállára folytak.
-Gyere! - mondtam végül, és kézen fogva elkezdtem kifelé húzni. - De legyél nagyon óvatos, ezek... ezek lőnek. Megöltek két rabot a cellájukban. Hallottad a lövéseket? Nem is csináltak semmit, és egyszerűen csak megölték őket. Ennyire félnek, mi lesz, ha az összes mutáns visszanyeri az erejét. Inkább megölik őket előtte. Felháborító!
A női részleg felé vezettem.
-Ki kell szabadítanunk a lányokat, mielőtt velük is végeznek. Siessünk!

Értem én, persze, hogy értem, miért van ez az időgát beépítve és értékelem is Sean ténykedését, de hát már épp eleget malmoztam arra várva, hogy kiszabadítsuk Aya-t, most duplán türelmetlen voltam már a szabadítás kapujában.
- Hát neked legyen igazad! – válaszoltam hangosan a fejemben elhangzott nyugtatásra, de valahogy nem győzött meg és valahogy nagyon rossz érzéseim is voltak.
Mivel már felfedeztek bennünket én is tudom, hogy vannak különleges előírások vészhelyzetre és nem szeretném, ha bármelyiket is bevetnék, de nincs idő ezen meditálni, hiszen újabb lábdobbanások jelzik, hogy megjött az utánpótlás, és vagy 8-10 rohampáncélba öltözött fickó zúdul be a gépterem ajtaján. Most nincs időm válogatni, vagy Sean egészsége miatt aggódni, hiszen egyből vagy hetet kapok a nyakamba. Aztán mielőtt még komolyabb bunyóba keveredhetnék halk surranással repül valami az őrök felé, hogy megkurtítsa sokkoló botjaikat, és ami széles mosolyt varázsol az arcomra, hiszen egyrészt ez igen csak megnehezítette a dolgukat, másrészt már tudom, hogy kedvenc telepatám jól van.
Most már nagyobb hévvel ugrottam nekik megszilárdítva a testemet, ráadásul még Sean jóvoltából a sisakjukkal sem kellett bíbelődnöm, csak a fejékre kellett céloznom az öklömmel, hogy egymás után hulljanak el. A pisztolyaikat esélyük sem volt elővenni, olyan gyorsan zajlott le az egész, hiszen egyáltalán nem számítottak ilyen ellenállásra és „aljas” trükkökre.
Vigyorogva és egyre nagyobb elismeréssel néztem a lihegő srácra, aki számítógépes kocka létére ninja-ként harcolt és igazán nagy segítségemre volt. Épp válaszolni akartam, mikor megszólalt a hangosbemondó a fejünk felett és a legrosszabb rémálmaimat láttam megvalósulni a hallottaktól. Láttam, hogy Sean fejében is valami hasonló fordulhatott meg.
- Sietek! – nézek rá elkomorodva és hevesen dobogó szívvel. – Meg leszel? – De igazán már nem is várom meg, hogy válaszol-e, hanem olyan gyorsan rohanok a női blokk felé, ahogy csak a lábam bírja.
~ Csak nehogy valami baja essék! Csak időben érjek oda! ~ zakatol az agyamban a rémület és most nem adja az ég, hogy az utamba kerüljön valaki, mert most nem leszek kíméletes.

~Püfölöd azt a tócsát?~
Úgy pattan fel az ágyban, mintha valami rajzfilmben lenne, ahol valami szadista őrült egy bazi nagy rugót szerelt a fekvőhely alá, hogy az dobja ki őt belőle. Meg sem áll a rácsig, ahol amennyire csak tudja kidugja a fejét, hogy még pont láthassa, ahogy Lynn elintézi azt a két őrt.
-Ez az édesem! - kiáltja ujjongva, egyenlőre nem foglalkozva vele, hogy szinte biztos, hogy nem csak ez a két bohóc próbálta szórakoztatni őt, és hamarosan itt lesz az egész cirkusz, de addig még van pár perce, hogy szorosan magához ölelje, és szenvedélyesen megcsókolja az ő hős megmentőjét.
-Te vagy a legédesebb ninja akit valaha láttam! - Jelenti ki mosolyogva, miközben végigméri a fekete ruhás maszkos nőszemélyt. - Bocsáss meg egy pillanatra...
Elengedi felesége kezét, s átlendül a korlát felett, majd abba kapaszkodva lejjebb ugrik egy szintet, ahol landolás közben fejbe rúg két másik őrt, s mielőtt azok feltápászkodhatnának egyszerre sokkolja mindkettő tarkóját a gumibottal. Gonoszul vigyorogva egyenesedik fel, kezében a két sokkolós gumibottal. Ha Lynn utána folyik, csillogó szemekkel figyeli a szexi vízesést.
-Nem jutunk át a női blokkba innen, ha kimegyünk, akkor meg szemet vetnek ránk a lövészek....
Felemeli a csuklóját, hogy szemet vethessen a hálóvetőjére.
-Két perc, és kikapcsol ez a vacak. Utána sétag...
Valami ördögi mesélő imádja félbeszakítani a karaktereket, ugyanis a következő pillanatban nagyon is ismerős zaj közeledik feléjük a távolból, rémisztő sebességgel.
-...nem szeretném, hogy aggódj, de mi lenne, elmennénk az ablakoktól? - Int itt a fejével a hatalmas üvegtető felé.

//Folytatás: börtönblokk//

-Nyugi, ne aggódj mi...á, már nem vagy itt, pazar. Na szóval...
Újabb adag rohamrendőr érkezik, s jóval többen vannak, mint amennyivel szívesen összeverekedne, úgyhogy vérző szívvel, de a vezérlőgép billentyűzetére irányítja tekintetét, a levegőbe emeli a klaviatúrát, aztán egy hatalmas ütéssel ketté töri az eszközt.
~Szegény billentyűzet...~
Aztán egy újabb Jedi ugrással az egyik nagyobb szekrény tetején terem, és ott várja a támadóit.

A női blokkban sem sokkal jobb a helyzet mint a férfiban. Az omega protokolt ott is szépen, pontosan hajtják végre, igaz ott csak két mutáns csövezik, úgyhogy nem tart valami sokáig, amíg oda jut két fegyveres őr.
-Jó reggelt lányok. Adjátok át üdvözletemet a sátánnak!
A két őr célra emeli pisztolyaikat, készen arra, hogy Sheena és Aya agyvelőjével dekorálják ki a szobát.

Percekkel később hatalmas robaj rázza meg az épületet, ezt követően pedig nyári esőként hullanak alá az üvegszilánkok odafent, nyomukban tucatnyi fehér páncélt viselő, fájdalmasan ismerős kommandóssal. Közben a szerverteremben ájult testek tucatjai közt lépkedő Sean szeme láttára a monitoron a számláló eléri a 0-t.
-Na, kezdődik...
~Figyelem srácok, a béklyók kilőve!!!~

Épp időben, ugyanis az új jövevények mindenre lőnek ami mozog, legyen az ember, mutáns, őr, vagy biztonsági kamera. Az egyik csapatszállító helikopter fedélzetén egy magas alak áll, a plafonba kapaszkodva, s fejcsóválva szemlélve az odalent kibontakozó mészárlást.
-Így nem lesz jó. Nyissák ki a rácsokat. Úgy hihetőbb, hogy szökni próbáltak a mocskok.

Követem a fiút, hogy ketten valami jó kis sorfalat alkotva álljuk el a rabok útját és csak felmorranva veszem tudomásul a felém küldött mosolyt és szavakat.
- Te még nem láttál engem idegesnek! – vicsorogok vissza adrenalintól fűtve.
Alig érünk azonban a kapu közelébe, mikor idegesen felfedezem fel, hogy bizony nem mindenki akart eszét vesztve a hídon keresztül távozni a szabadság felé, mert az egyik vérszomjasnak tűnő és felettébb hosszú csápokkal megáldott mutáns itt maradt kicsit szórakozni. Eléggé brutálisnak látszottak azok az éhesen tekergőző és valami szájformából kinyúló polipkarok, ráadásul épp egy szerencsétlen egyenruhást igyekszik összeroppantani, vagy földhöz csapkodni. Ez azonban soha nem derül ki, mert ahogy a mutáns meghallja, hogy áldozata hozzám kezd könyörögni, ahogy meglát, máris áldozatot vált és engem célozz meg azokkal a tekergődző végtagokkal. Már reflexből elő is meresztettem borotvaéles karmaimat, hogy meglepjem a támadót, mikor valami elröppen a szemem előtt, mint egy leszakadt propeller, hogy szabályosan leszeletelje a felé nyúló csápokat. Az üvöltés végig szánkázik a gerincemen, de valahogy nem tudom megszánni a csonkolt mutánst.
Mikor a még mindig veszettül pörgő fémtárgy útját visszakövetem szemeimmel az elszántan, a visszarepülő kardját megmarkoló Sean-t fedezem fel.
- Ez szép dobás volt kö…- hirtelen visszaszívom a szót, mert már a múltkor is éreztem, hogy valamiért nem komálja ezt a fiú, - Sean! De ne adjunk rá esélyt, hogy visszanövessze! – húzódik éhes mosolyra a szám és átengedve magam állati énemnek párducként vetettem rá magam a még mindig sikoltozó csáposra. Most nem fogtam vissza magam egy cseppet sem!

~Ahogy te sem engem.~
A békesség megőrzése érdekében figyelmen kívül hagyja, mit olvasott ki a nő gondolataiból, és inkább úgy tesz, mintha a "köszi" lett volna az a szó, aminek végül karmos társa elharapta a végét.
~Apja fia, ha meg kell szívat másokat? Ezt most bóknak kéne vennem? Nem is csoda, hogy Mike nem merte hangosan kimondani.~
A szörnyeteg még mindig a sebeit nyalogatja, amikor szemből nekiugrik a párduc. A támadás ereje a falhoz vágja őt, az ütés hangja pedig úgy tűnik az, amire már nagy szüksége volt az egyenruhásoknak, hogy végre felocsúdjanak, és elhúzzanak innen a fenébe.
~Menjenek vissza a helyükre! A rabok nemsokára visszatérnek, és ketten nem tudjuk őrizetbe venni mindet!~
Miután elküldte ezt az üzenetet a mellette elszaladó - és őt nagy ívben kikerülő - embereknek, a polipgyomrú férfit marcangoló Sheena felé néz. Pár apró csápja már kinőtt, amivel épphogy meg tudja akadályozni, hogy a fenevad ne harapja le a fejét, és cincálja őt cafatokra, ám ő is belátja, hogy ez kevés, ezért egyik kezével a földet tapogatja. Már épp elérne egy sokkolós gumibotot, ám az kirepül ujjai közül, s gonosz módon őt vágja kupán néhányszor, amíg végre elájul.
~Jól van, elég lesz, semmi szükség rá, hogy megöld.~
Amint Sheena leszáll az ájult férfiről, a lebegő bot azért megsokkolja még egyszer a mutáns bűnözőt.
-Utálnám, ha hátba támadna minket. Gyere, még rengeteg dolgunk van!
A kidöntött vaskapukra mutat, melyeket egyedül biztosan nem bírna el, aztán ő maga elkezd mindenfélét szétszórni a nemsokára érkező rabok útjába: nagyobb köveket, dobozokat, székeket, egyszóval bármit, amiben fennakadhatnak, akár csak addig is, hogy ne tudják őket lerohanni, mint egy megvadult bivalycsorda. Szerencsére ez egy börtön, úgyhogy akad itt kordon, és hasonlók bőven.
-Ne aggódj, tudom mit csinálok. - Ám a híd legmagasabb pontjáról feléjük szaladó csőcselék láttán azért még ő is nyel egyet. - Azt egy szóval sem mondtam, hogy könnyű lesz, de sikerülni fog!
Annyi előnyük legalább van, hogy mutáns nincs köztük egy sem, hisz aki megmaradt, az most a másik két csapattal hadakozik, viszonylag távol innen.

Úgy látszik ez a furcsa mutáns ráadásul nagyon gyorsan regenerálódik, hiszen alig ugrom neki, máris kinőttek annyira a csápjai, hogy távol tartsa magától a fogaimat, amik így csak a nyaka előtt csattognak. A karmaim elől viszont nem tud elmenekülni, így azzal szaggatom, ahol csak érem. Még állati alakban is érzem, hogy sietnem kell, ha nem akarom, hogy azok a polip karok megnőve már esetleg az én nyakam köré tekeredjenek.
Közben hallom az eddig sanyargatott őrök menekülő lábdobogását, így legalább azokat nem fenyegeti több veszély, legalábbis ezen mutáns részéről.
~ Tiszta hülye vagyok, hogy azokat az őröket védem, akik nem is olyan rég még meg akartak ölni! ~ fut át rajtam a gondolat, de végül is az előbb engem akart szétcincálni ez a szörny.
Aztán egyszer csak elernyed a mancsaim között a fickó, és én meglepődve és gyanakodva hőkölök hátra, hogy vajon mi történhetett, akkor szólal meg Sean a fejemben.
~ Mmmmrrr! De ő is meg akart ölni engem! ~ küldöm vissza az üzenetet, hiszen beszélni ebben az alakban nem tudok, de végül győz az emberi oldalam és vonakodva, de ott hagytam a vérző csápost.
Ekkor láttam meg, hogy a mellettünk lebegő gumibot volt a ludas az ájulásért, amivel most még egy kis áramütést is kap a fickó, hogy biztosan így is maradjon egy darabig.
Mivel most nincs más veszély, én is visszaváltozom, mert így jobban tudok kommunikálni és segíteni is, ha kell, és ahogy elnézem Sean tevékenységét, kell is, hogy elég sok akadályt és barikádot helyezzünk el a visszazúduló fegyencek útjába.
- Én nem aggódom! – vontam meg a vállam ránézve a srácra. – És eddig sem volt sétagalopp a benti móka. – intek a börtön felé. – Úgy, hogy nem hiszem, hogy nagyobb meglepetést tudnának okozni. Aztán meg mi jó csapat vagyunk, ahogy az iménti eset is mutatja, így biztos vagyok a sikerben nagyfiú! – biccentek felé vigyorogva, majd a felén rohanó emberekre szegezem sárgálló pillantásomat.

Amikor valaki lehülyézi magát illene ellenkezni, de Sean pontosan tudja, mennyire idegesítő, amikor Nagy Testvért játszik mások agyával, ezért kivételesen visszafogja magát, s csak akkor válaszol, amikor Sheena direkt hozzá szól.
~Igen,igen, ő egy vérszomjas, groteszk szörnyeteg, de talán épp ez az oka, hogy érte nem jött senki, nem gondolod?~
Az akadályosítás egészen jól halad, bár az igazat megvallva rumlit csinálni mindig is remekül tudott a képességével, és amikor elnézi a súlyos fémtárgyakat hajigáló szőkeséget, nem kételkedik benne, hogy erre a nőre is jellemző, hogy utána kő kövön nem marad, ha nagyon belejön a dologba.
-Na jó, itt jönnek, készülj! - Kiáltja, de aztán magában elmosolyodik. "Nagyfiú"? Még sosem szólították így irónia nélkül.
A rabok első hulláma csupán 20 emberből áll - úgy tűnik különböző ütemben adják fel a reményt/unják meg a másik parton zajló mutáns harc nézését - így nem tűnnek velemi vészesnek. Az elől érkező nagydarab fickó előrántja a fogkeféből, és borotvapengékből összeeszkábált biológiai fegyverét(a nyelének érintésétől is tetanusz mérgezést kapsz) s diadalittas mosollyal indul meg a páros felé, egészen addig, amíg Sean elő nem kapja szamurájkardját, s egy mozdulattal kettévágja az apró fegyvert. A penge némán pattod a földön, egykori gazdájának arca pedig felejthetetlen.
-Bocs srácok, de túlerőben vagyunk. Adjátok meg magatokat, most!
A vele szemben álló férfi le is hasal, s jó páran követik a példáját, viszont vagy tucatnyi rab csak még dühösebb lesz, s mind egyszerre rohamozzák meg a két mutánst. Az eléjük rakott akadályok persze nem kicsit zavarják őket a mozgásban, így képtelenek rendesen bekeríteni őket, s az igazat megvallva, inkább Sheena felé mozognak, mert azt hiszik, ő kevésé veszélyes...a barmok.

Csak egy fog és szemvillanással jelzem Sean-nak, hogy én készen állok, és tényleg így is van, hiszen a megjelenő, durván húsz ember kettőnkre, nem is olyan vészes, és most nagyon úgy néz ki, hogy ráadásul nincs is köztük mutáns, mert akkor már biztos elsőként dicsekedett volna a képességével.
Mikor aztán Sean is demonstrálja a legelső, termetes érkezőnek, hogy komolyan gondoljuk, hogy most adják meg magunkat nekünk, akkor már fülig ér a szám és az adrenalin szintem az egekben van. A földön pattogó csonkolt barkács penge, pár emberből igazán kellemes pánik hatást vált ki, hiszen olyan precíz vágást kevesen láttak, mint amivel a férfi ujja előtt két milliméterrel Sean levágta azt.
A srác hangja most nagyon is határozottan hangzott, aminek következtében jó páran engedelmeskedtek is és a jól ismert koreográfiát követve kezüket a fejükre téve feküdtek le a földre, élen a pengés fickóval.
Viszont a maradék, akik voltak még vagy tízen, még jobban felhergelve támadtak tovább, hiszen eszükbe sem jutott, hogy a túlerővel nem rohannak le minket.
Mivel nagy igyekezetükben árkon-bokron és akadályon keresztül próbálnak a közelünkbe férkőzni, így esélyt adnak arra, hogy külön-külön bánjunk el velük.
Innen már nem követem figyelemmel, hogy Sean hány embert kap a nyakába, de nem féltem, hogy a látottak alapján nem fogja megszabadítani egyiküket, másikukat pár testrészéről.
Nekem is jut pár ember, és mivel csak emberek, így biztos vagyok benne, hogy jót fogok játszadozni, főleg miután felismerek egy két ismerős arcot azok közül, akik rám rontottak elsőként a cellámban. Most eljött a visszavágó ideje.
Most nem változtam át, hiszen felesleges lett volna, csak a karmaimat eresztettem ki, hogy már az első csapásoknál érezzék, hogy nem fogom kímélni őket.
Az első férfit még ugrás közben rúgtam meg, hogy visszarepült pár métert, aztán a következőnek a mellkasát kaszáltam végig, és szép sorban, ahogy jöttek, mindenki felé volt egy kedves mozdulatom. Nem is gondolkoztam, csak tettem a beidegződött mozdulatokat és elhajoltam az ütések és rúgások elől, ha szükség volt rá.

-Vagy veressétek magatokat félholtra - sóhajtja lemondón - úgysincs semmi programom délutánra.
Előre szalad, s a vele szemben térdelő fickó széles vállát dobbantónak használva a tömegbe veti magát kivont karddal. Páros lábbal érkezik valakinek az arcába, s áldozata olyan erővel repül hátra, mintha egy béna akciófilmben lennének, ahol a Jedi lovag képességeit megszégyenítő karate mester egyszerre agyal meg egy egész falut, de amikor Sean földet ér, eldobja a kardját, és az propellerként pörögve járja őt körül, amíg ő üti, és rúgja a felé botladozó rosszfiúkat, az egyszeri szemlélő elgondolkodhat rajta, hogy nem egy valódi Jedi lovagot lát-e akció közben. Penge egyébként nem bánt senkit, csak azt a célt szolgálja, hogy ellenségei a fegyverre figyeljenek, és ne a srácra, aki ennek köszönhetően megesik, hogy a hátuk mögé is képes kerülni. Nem túl sportszerű, de de ketten vannak 20-re...30-re...150-re...Ajjajj...
~Kezdik felfogni, hogy odakint nem jutnak haza!~
Egy hatalmas ugrással átszárnyal egy nagyobb embercsoport fölött, kardja pedig most a Sheena felé vezető utat vágja el a hordától, hogy "mindössze" azzal a negyvennel kelljen megverekednie, akik korábban közel kerültek hozzá.
~Menj hátrébb! Itt csak bekerítenek!~
A nő fejében üvöltő hangja túlharsogja a tömeg moraját, miközben ő egy irdatlan nagy jobb egyenessel küldi röppályára az egyik Sheena-hoz túl közel merészkedő tagot. Az utolsó ugrásával a szőkeség mellé ért, s most a propeller mindkettejüket pajzsként védi a hordától, kár, hogy nincs belőle még tíz.
~Hol vagytok már srácok? Kezdek kifogyni a rabokból, akiket padlóra küldhetek!~
Vízszintes helyzetbe fordítja a kardot, és immár mint egy igazi propellert küldi be a tömegbe. Nem tudja, meddig veszik még be a rabok, hogy akár feldarabolni is hajlandó lenne őket, de egyenlőre győz az életösztön, s a derék magasságban közeledő halálos fegyver elől egymást is fellökve ugrálnak félre.
~A baj csak az, hogy ettől még simán fel tudnak állni.~
Mondjuk, nem egyszerre. A kard ott köröz fölöttük, így még mindig legfeljebb néhány tucattal kell megküzdeniük, és ha sikerült visszavonulni, akkor még a kapu is tovább szűkíti a helyet.

Mikor egy körkörös csapás után egy pillanatra levegőhöz jutottam, és körbepillantottam, meg kellett állapítanom, hogy a kezdeti tucatnyi fegyencből mostanra kicsit sokan lettek.
A híd felől folyamatosan áramlottak az emberek és be kellett látni lassan, hogy akár mennyire is jók vagyunk, azért ennyivel nem fogunk tudni elbírni.
Körülöttem így is már egy csomó sebesült, vagy ájult férfi feküdt, és a meglévők mellé még én is beszedtem egy pár kék-zöld foltot, talán egy pár bordatörést is, és egyre jobban fáradok, hiszen nem vagyok gép, hogy megállás nélkül harcoljak.
Kicsit hátrébb lépek, hogy felkészüljek az újabb hullámra, mikor meghallom Sean hangját felcsendülni a fejemben.
~ És ennek most örülnöm kéne? De, ha így folytatják, akkor mi se nagyon! ~ küldöm vissza a gondolathullámot, amiből remélem leszűri, hogy már nem sokáig húzzuk idekinn kettesben.
~ Halkabban te! – kapom fel a fejem, mint ha egy kantárszárral rántották volna fel. - Éppen azt csinálnám, de nem hagylak itt! Ha nem jössz én sem megyek! ~ védek ki közben egy felém száguldó öklöt, melyet megcsavarva, kényszerítem meghajlásra a vicsorgó férfit, majd végighasítok az oldalán, utána nagyot taszítok rajta, hogy a lendülete még három másikat is letaroljon.
Fáradtan nézek rá, ahogy nagy ugrásokkal és széles ütésekkel ér mellé a srác, majd egy újabb lélegzethez juttatja őket a köröttük pörgő-forgó kard.
- Már hallom a lépteiket. – fülelek feszülten a börtön irányába. – De velük sem biztos, hogy elegen leszünk, van valami másik kiút innen, vagy addig verekszünk, míg bírunk, vagy amíg le nem tarolnak minket?
- Ezek nem úgy néznek ki, mint akiket megrendít, hogy legyőzünk belőlük tizet, húszat, százat! Ezek most vért akarnak! – ugrom az egyik a katanán átjutó rab nyakába, hogy egy hátra szaltóval visszahajítsam a tömegbe. – Szóval, hogy tereljük be őket a celleáikba?

Nagyon kimerült voltam már, de még muszáj volt bírnom. Visszafelé is a csöveken keresztül mentem, és már sokkal könnyebb lelkiismerettel is tettem, hiszen a kiürült épületben már nem volt mitől féltenem Mike-ot. Gyorsabban is haladtam, mint befele menet, elvégre most már még annyira sem volt új az útvonal. Hipp-hopp meg is érkeztem a szabadba azon a a csapon át, amelyen az előbb beszivárogtam a falak közé.
Odakint nem kellett különleges képesség ahhoz, hogy halljam és lássam, hogy a csapat nagyon jó munkát végzett, ugyanis derekasan küzdöttek, és ahogy a partra értem, azt is láthattam, hogy a hídnak konyec, úgyhogy a megmaradt rab sereg nem menekülhetett tovább. Ez pedig azzal járt, hogy itt maradtak a nyakunkon. Most már négyünk nyakán, hogy beértük Sheenát és Seant, akik úgy harcoltak, hogy az még Inigo Montoyának is a becsületére vált volna. Az már más kérdés, hogy a dühödt foglyok hadakozása meg egy egész vogon hadseregnek vált volna a becsületére (vagy mijükre...).
Miután nagy sajnálkozás közepette bár, de sikeresen kiütöttem három fegyencet így törve utat magamnak Sheenához, már én is tudtam válaszolni a kérdésére.
-Sehogy. Nem sokára itt lesz az erősítés. A mi dolgunk annyi volt, hogy megakadályozzuk, hogy átjussanak a városba. Megtettük. A szigetről már nem juthatnak ki, és mi hatan nem vehetjük fel a harcot több száz, több ezer bűnözővel. Ki kell jutnunk innen.
A híd felé néztem. Nem láttam, mi folyik ott csak valami aprócska pontot, ami körül mintha időnként tüzet is véltem volna felfedezni.
-Istenem! - suttogtam elborzadva.
A szám elé kaptam a kezem, aztán miközben próbáltam nem arra koncentrálni, hogy Szellem milyen rossz állapotban volt már akkor is, amikor elindult, Seanékhoz fordultam.
-Azt hiszem, megyek, és besegítek nekik egy kicsit.
Hacsak nem hoznak fel valami nagyon-nagyon nyomós indokot, hogy miért is ne menjek (ami nem túl valószínű, elvégre a férjem volt veszélyben), már el is indultam. Vízként akadálytalanul haladhattam előre, nem kellett hát sok idő ahhoz sem, hogy elérjem a folyót. Belecsobbanva pedig máris sokkal nagyobb sebességre kapcsolhattam. Borzadva kerülgettem a rengeteg hullát, de akármerre néztem, egy mozgó testet sem láttam, nem volt már kin segítenem. Csak Szellem.
A híd megfelelő lábához érve elkezdtem fölfelé mászni. Hozzáöleltem magamat, majd jéggé fagyva stabilan elhelyezkedtem. Kicsit feljebb löktem magam, vízként elvékonyítva, meghosszabbítva magam, és megint hozzáfagytam. Hosszú percek kellett ahhoz, hogy végre felérjek, és volt hogy majdnem feleslegessé is vált az erőfeszítésem, ugyanis a földrengéstől már egyébként is meglazult szerkezetű hidat még az időnként lecsapó tűzgolyók is csépelték. Ennek köszönhetően mondjuk akadt néhány kiszögellésem, amiben meg tudtam kapaszkodni, vagy kijjebb merészkedni, hogy jobban ráláthassak, mi folyik odafönt, ha majd feljebb jutottam.
Egyszer csak egy lángoló test zuhant le mellettem. Úgy néztem, túlélte, de amekkora felületen sérülhetett, ha a sokkhatást el is kerüli, ha nem kezelik nagyon gyorsan, a sebeibe bele fog halni. Kiáltást hallottam. Felkaptam a fejemet, még épp időben ahhoz, hogy meglássam Ayat, amint a furcsa röpködő, tüzes mutáns karjaiban a magasba röppen, majd elképesztő sebességgel nekivág a mélységnek...

A gyengélkedőt kivéve üres börtönben most is egyedül rohantam végig a kihalt folyosókon, hiszen Lynn a számára gyorsabb utat választotta, a vízvezetéket. Gyorsan haladhattam, átlebegve minden akadályon, de a nő képességével nem versenyezhettem, így hamarább ért le az udvarra, mint én, habár ott már legalább behoztam a lemaradásomat.
Nem volt nehéz megállapítani, hogy merre lehetnek Sean-ék, hiszen a kapu túloldaláról hatalmas hangzavar, ordítozás, puffanások és ütések zaja hallatszott, így egyenesen arra irányítottuk rohanásunkat.
A falon kívül érve azonban még én is elképedtem, hogy milyen hősiesen állta a sarat mindössze két ember, hiszen Aya- tevékenységének hála a hídon nem voltak képesek átmenni a rabok, így ugyan a város megmenekült, de a kudarcot vallott és felettébb dühös tömeg, most az őket feltartó Sheena-ra és Sean-ra zúdult, akiknek meg kellett akadályozni, hogy ez az eszét vesztett csürhe, a bentieken álljon bosszút, amíg meg nem érkezik az erősítés.
De ezt sokáig már ők sem bírják, még akkor sem, ha közben mi is beszállunk a küzdelembe, mert itt több száz fegyencről van szó, akik nem ijednek meg egy-két pofontól.
Miután a láthatóan egyre kimerültebb Sheena is megkapta a magyarázatát, hogy lassan vége a megpróbáltatásoknak, és végre leléphetünk erről a nyomorult helyről, Lynn átnézve a túlpartra, ahol a férje és Aya harcolt, kissé ledöbbent hangon közölte, hogy úgy látja odaát is elfér a segítség, és már választ sem várva bele is vetette magát a vízbe.
Én is szívesen mentem volna, mit mentem, rohantam volna Aya-hoz, hogy segítsek neki, de ez most lehetetlen volt, így csak reménykedhettem, hogy elegen lesznek, hogy megoldják a problémát, mert nem hagyhattam itt a még mindig becsülettel harcoló társainkat.
Így hát újból aktiválva a képességemet, már el is indultam, mint egy páncélozott orrszarvú, hogy jobbra-balra ökölcsapásokat osztogatva, a közelükbe verekedjem magam, miközben egyre jobban igyekeztünk a kapu közelébe húzódni, ahol legalább nem egyszerre zúdult ránk az egész sereg, hanem a szűk hely miatt csak tucatjával, de azok az istennek sem akartak elfogyni.