Börtönudvar

Kiérve olyan hőség fogadott minket, ami szerény véleményem szerint, még Rozsomák testében is megolvasztaná az adamantium csontozatot. A nap akadály nélkül tűzött a szemünkbe, mivel egy felhő sem volt az égen.
~Persze szivasson még ez is!~
-Oszolni! - kiáltotta az egyik őr, és elindult visszafelé. - Egy órát kaptok, aztán húzás befelé!
Voltak, akik nyomban betámadták a kosárlabdapályát, és olyan lelkes játékba kezdtek, hogy komolyan elgondolkodhattam azon, vajon tényleg játszani akarnak, vagy a palánkkal van valami bajuk. Megint mások a falnak dőlve lazítottak, ki a napon, ki inkább az árnyékban. Néhány izompacsirta rab itt sem vesztegette az idejét, és már neki is állt a parázsló aszfalton fekvőtámaszozni, vagy felüléseket végezni, függetlenül attól, hogy még fölös háj hiányában is nagyobbak voltak szélében, mint hosszában. Egyesek beszélgettek, cigivel (most mondjuk, hogy csak az volt), lopott tablettákkal, és persze védelemmel kereskedtek.
Ami engem illet, igyekeztem Sheenát egy a többiektől távolabbi, de az őrökhöz azért közelebbi (az örök optimista) hely felé vezetni. Ott leguggoltam, és elővettem a zsebemből egy kis gyufásdobozt, amibe az elhajigált csikkeket (egészen kettőt) sikerült összeszednem, meg még néhány gyufát. A használt kormos végével gyorsan felfirkantottam egy kis házikót rajta néhány tejszínhabszerű turbánt lángoknak, mellé pedig egy autót, amiből spriccelt a víz.
-Na, hogy tetszik eddig az itteni élet? - kérdeztem közben, nehogy gyanús legyek valakinek. - Szerelem első látásra, mi?
Még gyorsan odafirkantottam egy másik kocsit is benne egy nagy csomó emberrel, mellé meg két másikat, akiknek a szökését egy nyilacskával jeleztem.
-Egyébként mit mondtál Kingnek? Felteszem tőled is ugyanazt kérdezte, mint tőlem, csak szeretném tudni, mennyivel lett okosabb. Én annyit tehettem, hogy elküldtem Kardfog után, gondoltam, bármelyik döglik is bele a találkozásba, az nekem csak jó. De sajnos mostanra már egészen biztosan rájött, hogy kamu volt. Ha máshogy lenne, az már kiderült volna. Mindegy, egy próbát megért. Na, halljam, te mit dobtál be a közösbe?
Még a rajzom mellé odabiggyesztettem egy kérdőjelet, és valóban kérdőn néztem rá, hogy némán megtudakoljam, mit szól. Ez is megér-e egy próbát. Hogy jelezzem, valamit mindenképpen tennünk kéne, először szemforgatva az épület felé mutattam, majd ujjaimmal eljátszottam, ahogy főbe lövöm magam.
Ha elfogadja, kezdhettem töprengeni, pontosan hogy is kéne kivitelezni a tervet. Ha nem felé nyújtottam a dobozt, hogy akkor mutassa, neki mi az ötlete, hátha az jobb. De bárhogy is reagált, a rajzomat mindenképpen elmaszatoltam a kezemmel, hogy más ne láthassa.

Végül is megúszta a csaj, mert kiértük az udvarra mielőtt annyira felhúztam volna magam, hogy nekiugorjak, így aztán atrocitás nélkül érkeztünk meg a hőségtől vibráló levegőjű, aszfaltozott udvarra.
~ Egy óra! Hát nem viszik túlzásba, de ma ebből a pokolból talán ennyi elég lesz. ~
Akik már régebben élvezték az intézmény vendégszeretetét, már rutinosan foglalták el a helyüket, ki játékkal, ki testedzéssel, ki csak szimplán jóleső semmittevéssel magukat.
Rábíztam magam Aya-ra, aki igyekezett valami kevésbé feltűnő és csendesebb helyre húzódni, hogy szem és fültanúk nélkül beszélhessünk.
Mikor leguggolt és elővette a csikkeket tartalmazó dobozt, azt hittem bagózni akar, de aztán belemerült egy egész kis történet lerajzolásába és én érdeklődve néztem mi fog ebből kisülni.
A lángoló épületet és a tűzoltóautót nem volt nehéz kisilabizálni, na meg a két alakot sem, de most nem tudtam mire vélni, hogy ezt nem szóban közli. Habár ki tudja ki akar nekünk keresztbe tenni, így talán jogos az óvatossága.
- Hát még nem sokat láttam belőle, de mivel élből utálom a bezártságot, gondolhatod. – válaszoltam könnyedén, de aztán a rajzról rákaptam a tekintetem, ahogy King-ről kérdezett.
- Rólunk? Semmit. – vontam meg a vállam. – Tulajdonképpen nem is érdekelte igazán, inkább a megbízóról faggatózott, és miután nem voltam beszédes kedvember kicsit eljátszadozott az új szerzeményünkkel. – mutattam a nyak és lábperecekre. – Végül engedve a zsarolásának elküldtem a „megbízóhoz”, remélem kellemesen tölti majd az idejét vele. – húzódott hideg mosolyra a szám, habár tisztában voltam vele, hogy valószínűleg nagyon megkeserülöm még, ha rájön, átvertem.
Mikor a kérdőjelet felrajzolta és rám nézett és csak megráztam a fejem, mert egyáltalán nem tartottam kivitelezhetőnek. Ha tüzet gyújtunk, itt elég fejlett rendszerekkel rendelkeznek, hogy a tűzoltók nélkül is eloltsák, minket meg a celláinkba zárnak, még azzal sem törődve, hogy akár bent éghetünk. Nem két mutáns életéért fognak aggódni!
A dobozt visszaadtam neki, mert amire én gondoltam, azt úgy sem tudnám lerajzolni.
- Várjuk meg, hogy mit hoz az első látogatást, akkor okosabbak leszünk. – mondtam neki sokat sejtető kacsintással, hogy értse várnunk kell. Bíztam benne, hogy Szellem értesülve a bekasztlizásomról, valamilyen módon felveszi velem a kapcsolatot, és akkor felkészültebben vághatunk neki egy esetleges szökési terv megtervezésének.
Persze Aya ötlete sem elhanyagolható, de csak, ha már más út nincs. Bólintottam, ahogy elmaszatolta a rajzokat, így már más nem kíváncsiskodhat bele.
- Neked lesz, aki meglátogat? – kérdeztem aztán lazán az épület forró falának dőlve.

Gonosz hangon kuncogtam fel, mikor Sheena elárulta, hogy ő sem éppen Disney Landbe küldte Kinget. Az, hogy közben a százados kicsit elszórakozott a korcs bizsuval, nem lepett meg. Nem mondanám, hogy örültem neki, elvégre tudtam, milyen rémes, amikor ezzel élnek vissza, másrészt meg jelenleg a szövetségesemet bántotta. De hát ezek szerint őt sem kell félteni, megáll ő a saját lábán.
-Remélem ottdöglik az a szemét! - vigyorogtam rá elismerően.
Az, hogy az ötletemet elvetette, nem ért különösebb szívfájdalomként, ki lehet még találni ezer másikat, csak az nem tetszett, hogy ennyire a külső segítségre apellált.
-Kisanyám, honnan veszed, hogy meg fogjuk érni az első látogatást? - néztem rá szigorúan. - Itt percekben számold az idődet, ne napokban. Lényegében egy cölöphöz kötöztek minket, és ránk szabadítottak egy falka dühödt oroszlánt. Mégis szerinted meddig élhetjük azt túl?
Hogy ezt a képet elhessegessem, rágyújtottam az egyik cigimaradványra, a másikkal Sheenát kínálva meg. Kérdésére pöfékelve ráztam meg a fejem.
-Nem hiszem, hogy bárki is bejönne meglátogatni - morogtam színtelen hangon. - Én már... beszélhettem azzal, aki számít, de ő nem jöhet el hozzám. Remélem, ezt ő is szem előtt tartja.
Igyekeztem úgy beszélni, hogy ne vegye észre, mennyire másra sem vágyom, mint újra látni őt, és beszélni vele, hiszen mióta elváltunk magamon éreztem ölelő karjait, száját az enyémen, hangja ott csengett a fülemben, ahogy testének minden egyes szeglete, ahogy ott térdelt mellettem, és legalább pár másodpercig elhitette velem, hogy már nem lesz semmi baj, ő mindig ott lesz velem.
-Na, nézd csak, pöfékelő korcsok! - csattant egy hang a közvetlen közelünkből, ami azonnal elkergette fájó, mégis csodaszép ábrándképeimet, mintha csak fejbe vágtak volna. Ahogy körülnéztem, és megláttam a felénk közeledő foglyokat, sajnálattal vettem tudomásul, hogy az a fejbevágás nem túl valószínű, hogy megmarad képletes értelmében.
-Kíváncsi volnék, kitől csórták - szólalt meg egy másik is dühödten méregetve minket.
Még egy utolsót szívtam a cigimből, majd eldobtam a csikket.
-Oké, ne tegyetek úgy, mintha ürügy kéne rá, hogy szarrá verjetek - válaszoltam nekik, miközben már felkészültem arra, mi fog következni. - Csak essünk túl rajta.
Ha nem ellenkezik, hátamat Sheena hátának vetettem, hogy védhessük egymást harc közben is, de hosszabb taktikai megbeszélésre nem jutott időnk, mivel már suhant is felénk az első ököl.
-Ne fogd vissza magad, ők biztos nem teszik - súgtam oda neki, és már emeltem is a karomat, hogy hárítsam az ütést.
A legtöbbjük csak őrjöngve biztatta társait, hogy belezzenek ki minket, nyírjanak ki, rohadjon meg az összes rohadt, torzszülött mutáns, és hasonló kedves dolgokat, miközben a kör közepén ránk egyszerre nagyjából négyen-öten támadtak. Nem tudnám pontosan megmondani, mert nem láttam, Sheena hány rabbal harcol egyszerre, csak a hangokból saccoltam.
Egyenlőre csak puszta kézzel csépeltek, de biztosra vettem, hogy nem sokára előkerül valami cellában tákolt fegyver is, vagy a többiek is beszállnak a csetepatéba.

Úgy láttam, hogy Aya sem zárta a szívébe kedvenc főzsarumat, és már nem csak a kifizetett fejpénzért lenne hajlandó eljátszogatni vele.
- Azért én nem féltelek, még ha meg is tudnak gyötörni, ráadásul most már ketten vagyunk és az én képességeim szerencsére, nem mind aktiválják a kis bizsunkat. – válaszolom mosolyogva, habár tisztában vagyok vele, hogy nem lesz könnyű, sőt valószínűleg lesznek páran akik emlékezetessé akarják tenni az itt tartózkodásunkat, mind rabtársak, mind őrök.
A cigi kínálásra csak megrázom a fejem, aztán elnézem, hogy a látogató firtató kérdésemre reagál. Nem kell kifinomult érzekeimnek lenni, hogy érezzem a feszültséget és a fájdalmat, amit a saját szavai okoznak.
~ Tehát van valakije, de nem akarja bajba sodorni a megjelenésével. ~
Mielőtt azonban ebbe jobban belementünk volna, úgy nézett ki végei is szakadt idilli békénknek, mert a helyi gorillacsapat állt meg előttünk, megunva a kondigépek nyugalmát, hogy valami élő dolgon is demonstrálják erejüket, és benyalják magukat az őröknek.
Aya frappáns megjegyzésére csak a villogó szemű nagydarab némberre néztem, aki most megnyalta serkedő bajuszú ajkait, jelezve, hogy mennyire élvezni fogja a verésünket.
Ahogy a vörös hajú lány a hátamnak dőlt és megadta a kezdő lendületet a szavaival, már hajolhattam is el az első, az állkapcsomra érkező ütés elől, aminek még a szele is veszélyes volt. Igyekeztem gyors lenni és kiszámíthatatlan, és közben erősen kellett ügyelnem, hogy még véletlenül se használjam a képességemet, mert egy váratlan sokkolás most egyáltalán nem hiányzott volna.
Nem is figyeltem, hogy hányan jöttek nekünk, csak próbáltam kitáncolni, ugrani és hajolni miközben kiosztottam pár pofont és ütöttem a felém zúduló testeket, ahol értem.
Ahogy éreztem Aya-t sem kellett félteni, legalábbis még tartotta magát, hiszen éreztem a néha nekem ütődő hátát.
Persze sokáig nem tarthattuk magunkat, de érezhető volt a meglepődés a támadóink részéről, hogy nem hagytuk magunkat és a fájdalom őket is visszatartotta még, csak kérdés meddig.
Már erősen sajgott az öklöm és a bordáim is enyhülésért kiáltottak, a szám és a szemöldököm felrepedt, de még talpon voltam.
Érdekes módon a mindig éber őrök nem siettek a segítségünkre, habár éles fülemmel már hallottam, ahogy kitrappoltak az ajtón, de valamiért még nem értek ide.
Aztán mikor megláttam egy felém villanó bökőt, akkor már nem haboztam, a kézélemmel hatalmasat csaptam a fegyvert tartó kézre, majd még levegőben elkaptam a kieső kiélezett vasdarabot, és a támadót magamhoz rántva a nyakához szorítottam a pengét.
- Vissza! Koszos csürhe, különben a vérében fürödhettek a táratoknak. – sziszegtem feléjük.

Nem volt okom panaszra, Sheena nagyon is jó küzdőtársnak bizonyult. Más talán már összeesett volna a megerőltetéstől, a bekapott ütésektől, rúgásoktól, de ő nem csupán tartani tudta magát, de még arra is maradt ereje, hogy alaposan ellássa ránk támadók baját. Egyre jobban örültem neki, hogy ő kaptam meg cellatársnak. Jól fog még jönni, hogy végre nem egyedül kell szembenéznem az egész börtönnel.
Általában nem szokott zavarni, ha az ellenfelem nagyobb, mint én, esetleg erősebb is, hiszen ritkán kell annyira megközelítenem őket, hogy ez számítson. Most viszont nagyon is testközelben harcoltunk, ezért aztán az erő és méretkülönbségek nagyon is az ő részükre döntötte a mérleg nyelvét. Ha csak egy ütést nem sikerült kivédenem, az már annyi volt, mint egy normális ellenféltől legalább három. Ezek a csajok óriásiak voltak.
Rendesen még be sem gyógyult sebeim mellé most újabbak szakadtak fel, de nem állhattam meg, ápolgatni magam, bármennyire is sajogtak már a tagjaim, és kezdtem kifulladni. Bírnom kellett, mert elég egyszer hibáznom, és az végzetes lehet.
Kitartóan hárítottam hát, viszonoztam az ütéseket és rúgásokat, miközben igyekeztem nem túlságosan eltávolodni Sheenától, hiszen így legalább attól nem kellett tartania egyikünknek sem, hogy valaki hátba kapna minket.
Közben persze a pompon lányok sem tétlenkedtek.
-De egymásra talált a két kis csótány!
-Ontsátok ki a beleiket!
-Nyírd már ki!
-Mocskos mutánsok!
A szemem sarkából láttam, hogy néhány őr megindult ugyan kifelé (bár volt, aki csak a korlátra támaszkodva nézte a küzdelmet, mint egy ókori római nemes a gladiátorokat), de valami rejtélyes oknál fogva egyik sem avatkozott közbe, pedig már biztos megérkeztek.
Aztán meghallottam Sheena kiáltását, és a támadóim is eltávolodtak. Rám már nem is nagyon figyeltek, inkább felé bámultak. Így tettem én is, és amikor megláttam, hogy az egyikőjüket sikerült lefognia, és még a kését is elcsaklizta, szám széles vigyorra húzódott.
-Ügyes! - mondtam neki elismerően, majd mellé lépve a többi felé fordultam. - Szóval mindenki húzzon el innen a bús pi...
Nem tudtam befejezni, mert ekkor olyan eszelős fájdalom nyilallt belém, hogy egész testemben megfeszültem, és mintha egy láthatatlan erő egyszerre húzott volna szét a négy égtáj felé égető, szúró fájdalommal, képtelen voltam mozdulni, csupán enyhén remegtem, miközben vicsorom az arcomra fagyott. Amint a borzalmas élmény alább hagyott, térdre estem, de nem kellett hozzá sok ész, hogy rájöjjek, mi történt.
-Hogy rohadnátok meg! - morogtam az őrök felé, akik közül az egyik épp engedte le a távirányítóját.
Nagyot nyögve tápászkodtam fel.
-Ne kíméld - mutattam a késsel fogva tartott mutánsgyűlölőre -, ennél rosszabb már nem lehet, és minél kevesebben vannak annál jobb. Gyorsan, amíg még...
Megint jött a sokkolás, úgyhogy miközben kínok közt vergődve vártam, hogy végre leszálljanak rólam, nagyon reméltem, hogy Sheena nem várja meg, amíg őt is elkezdik csiklandozni, hanem átvágja annak a mocsoknak a torkát, amíg még megteheti.

Meglepő visszatámadásom alaposan meglepte a verőbrigádot, a minket becsmérlő és társaikat biztató szavak a torkukra forrtak, és hirtelen olyan csend lett körülöttünk, hogy a szívdobogásukat is tisztán hallottam.
Szép tiszta kör alakult ki körülöttünk, ahogy minden szem rám meredt. A nyakánál fogva mozdulatlanságra kárhoztatott és most majd. hogy nem nyűszítő nőimitátort keményen tartottam és a hegyes vasdarab sem remegett a kezemben. Láthatták, hogy nem tréfálok, ha kell akkor tényleg beváltom a fenyegetésemet.
Csak Aya lihegett közvetlen mellettem és a hangját meghallva, igyekeztem még jobban felé húzódni, hogy mindketten fedezve legyünk.
Sajnos az őrök másként gondolták megoldani az ügy kimenetelét, mert szegény lány még a megkezdett mondatát sem tudta befejezni, máris összekoccantak a fogai a nyakörvéből és a bokaperecéből villódzó szikrák nyomán, majd pár másodperc múlva kínlódva roskadt a földre.
Szemem a rabok szétváló sorfaláról a közeledő és felettébb jókedvű őrökre villant, de mielőtt csatlakozhattam volna Aya jókívánságaihoz, vagy jobban belevághattam volna a túszom védtelen torkába, már engem sem kíméltek. Így aztán éppen csak meg tudtam vágni a bőrét annak az anyaszomorítónak, de akárhogy hadakoztam a fájdalom ellen, az most túl sok volt. A vigyorgó őr nem vette le az ujját a gombról, míg az izomrángás a földre nem döntött és kést ki nem rúgták a kezemből.
Mikor abbamaradt a kín, csak halkan nyögtem oda Aya-nak.
- Sajnálom, majd legközele…….. – de a következő fájdalom hullám elakasztotta a szavamat.
Valószínűleg igaza volt a lánynak abban, hogy jó lesz ha megéljük az első látogatási napot, hiszen nem csak a folyamatosan minket támadó rasszista rabtársakkal kell majd megküzdenünk, hanem még a szintén ránk utazó személyzettel is. Talán már ezt a napot sem éljük túl, ha ilyen állapotban még ránk uszítják az erőművészeket.

-Nézd már, micsoda dráma királynők! - röhögött fel az egyik őr. - Ennyit a nagy, ijesztő bérgyilkosokról!
Meghallottam közeledő lépteit, majd leguggolt mellénk, egészen közel hajolva hozzánk. Szája kárörvendő, betegesen vidám vigyorra húzódott, ahogy minket méricskélt, ujját folyamatosan a sokkoló gombján tartva, hogy ha gyanúsan mozdulnánk, azonnal tudjon védekezni.
-Na, mi van? Túl sokat kaptatok a jóból, kiscicáim? - kérdezte megjátszott kedvességgel a hangjában.
-Te, ez hozzád beszél - morogtam oda lihegve Sheenának, miközben próbáltam négykézlábra tornázni magam.
-Nagyon rossz kislányok voltatok - folytatta gúnyos negédességgel. - Ilyen sok fejfájást okozni másoknak, ráadásul ilyen rusnya szörnyetegeknek lenni...!
-Azért csak álljon meg a menet! - sziszegtem oda neki. - A fenekem szerintem egész formás!
Nem vártam meg a válaszát, kihasználva a kettőnk közti szinte semmi távolságot, elrugaszkodtam, és nekiugrottam. Elsősorban nem őt céloztam, hanem a kezében lévő kapcsolót, amit sikerült is elvennem tőle, mivel annyira meglepődött a hirtelen mozdulattól, hogy nem reagált elég gyorsan.
A lendület vitt tovább, így ő hanyatt vágódott, én pedig fölébe kerültem, és már le is sújtottam rá a kemény távirányítóval úgy, hogy mindig a sarka érje az arcát. Már az első ütés után összerándult, és panaszosan kiáltott fel. Nem hagytam abba, miért is tettem volna ilyet. A többi őr már mozdult felénk, a rabok meg hirtelen nem tudták eldönteni, hogy kinek szurkoljanak, úgyhogy egyenlőre csak várták a végkifejletet, de féltem, hogy előbb-utóbb csak dűlőre jutnak, és nem nagyon tudtam hinni benne, hogy a mi javunkra.
Mindenesetre, amíg tudtam ütöttem az őrt olyan erővel, amennyit csak össze tudtam szedni. Elég volt. Mire a társai odaértek, a kapcsoló már teljesen tönkrement, az őr arca már egyáltalán nem látszott ki a vértől, és a felismerhetetlenségig roncsolódott. Már halott volt, mikor én még egyszer felemeltem a kezemet, hogy megint megüssem, de ekkor az én fejemre suhintott valaki egy hatalmasat.
Ketten voltak, a gumibotok ütései pedig csak úgy záporoztak rám, én pedig olyan kicsire húztam magam össze, amennyire csak lehetséges volt, és próbáltam védeni a fejemet, hogy az okozott károk minél kisebbek legyenek.
Mikor végre megunták, lehajoltak, hogy a karomnál fogva megragadjanak, és bevonszoljanak az épületbe. Ez viszont nagyon is tetszett nekem, elvégre ez csak egy valamit jelenthetett: náluk nem volt sokkoló. Vagy azért, mert nem volt olyan minden őrnél, vagy egyszerű hanyagságból, nem tudom, de nem is érdekelt. Bár a rám mért fenyítéstől minden mozdulatom fájt, biztos voltam benne, hogy egy-két nap alatt el fog múlni, de hogy azt megérjem, nem ártana egy kicsit megmutatni, hogy velünk sem lehet akármeddig, és akárhogy szórakozni.
A kés után nyúltam, ami a földre esett, és ugyanazzal a lendülettel döftem a hozzám közelebb álló őr térdhajlatába, és szépen végig is szántottam rajta. Éreztem, ahogy az inak, izmok elszakadtak, ő pedig szörnyű kínban üvöltött fel, én pedig talpra szökkentem, egyszerre azzal, ahogy ő hátrébb ugrott, bár a sebesült lába ezt nem bírta, és elesett.
Egészen elememben éreztem magam, és reméltem, hogy Sheena is legalább olyan szakértelemmel kezd el csipegetni a svéd asztalunkról, mint amivel ellenem támadt a moziban.

Szerencsére a sokkolót irányító őr annyira biztos volt a győzelmében és annyira ki akarta élvezni a fölényét, hogy esze ágában sem volt erősítést hívni, de még a rasszista csajokat is elküldte a dolgukra, de legalábbis távolabbra parancsolta őket, míg ő fölénk hajolva vigyorgott a kínunkon.
Persze az ujját azért elővigyázatosságból nem vette le a gombról, annyira nem volt bátor, de a gúnyolódást semmi pénzért nem hagyta volna ki.
- Ez??? Egyáltalán hozzánk beszél? – kérdeztem vissza szuszogva, ahogy igyekszem összeszedni magam. – Azt hiszem eltévesztette a házszámot, a szörnyetegek ott állnak a háta mögött.
Amikor Aya a vigyorgó őrnek ugrott és elragadva tőle a távirányítót péppé verte a fejét, már én is talpon voltam, hogy ha a némberek esetleg meggondolnák magukat és mégis csak beszállnának ellenünk, akkor legalább megnehezítsem a dolgukat, de ők nyugton maradtak, sőt döbbenten nézték, ahogy a kistermetű vörös lány elintézi a férfit.
Mivel most nem tudtak sokkolni, amikor a négy magához tért smasszer nekiesett Aya-nak és a gumibottal agyba-főbe verték, már én is bevetettem magam és az egyik őrnek elkaptam a nyakát, hogy lerántsam a földre, így aztán legalább ő nem tudta a lányt csépelni, viszont kaptam én egy-két ütést vállra, vesére, lábra, amit viszonoztam ököllel és rúgással, de ekkor már rám is kettő jutott belőlük. Aya-t végül elvonszolták az épület felé, amit velem is megpróbáltak, de mielőtt elkaphattak volna, úgy döntöttem bevállalok még egy tíz másodperces sokkolást és kipattintott karmaimmal felhasítottam az egyik őr torkát.
Sajnos az izmok összerándulása miatt csak félig sikerült a vágás, így is szépen spriccelt a vér minden felé, de nem voltam benne biztos, hogy bel is fog halni, talán, ha gyorsan segítséget kap még meg is mentik.
Aztán mielőtt még az egy szem megmaradt ellenfelemre koncentrálhattam volna, újabb fájdalom hullám száguldott végig rajtam, úgy nézett ki valaki hozott egy újabb távirányítót, de még egy jókora ütést is kaptam a gumibottal a tarkómra, így végül is a sokkolás további részét megúsztam, mert elvesztettem az eszméletemet.

Oldalra sandítva láttam, hogy Sheena is bedobta magát, méghozzá kellőképpen profin. Ahogy elnéztem, hogy csépeli az őröket, hirtelen el sem tudtam képzelni, hogy lehettem olyan eszméletlenül zseniális, hogy eddig egyedül kibírtam. De hát ez nyilván a velem született szívósságnak, tökösségnek valamint a profizmusomnak tudható be. Hiába, mégiscsak én voltam a valaha volt legászabb bérgyilkos! De azért könnyebb volt így, hogy van már társam.
Már nem is számoltam, hányadszorra vertek szét, mióta bent voltam, csak azt tudtam, hogy már egyre kevésbé bírtam. Az előző még be sem gyógyulhatott, mire jött a következő. Éppen ezért, megöltem azt az őrt, megsebesítettem azt a másikat, és ezzel kész voltam. Nem bírtam tovább. Nem volt hát nagy ügy elfogniuk, képtelen lettem volna eléggé összeszedni magamat, hogy tovább ritkítsam őket.
-Kitartás! - kiáltottam még oda Sheenának, miután a földre köptem egy nagy adag vért. - Rohadtul nem fog hiányozni egyik féreg se!
-Kuss legyen! - förmedt rám az egyik, aki a karomat markolta (vagy épp ki akarta tépni tőből, nehéz lett volna megmondani). - Ne rontsd tovább a helyzetedet!
-Rontani? - fordítottam felé vicsorogva a fejem. - Avass már be, azt mégis hogy tudnám csinálni?
Válaszul ököllel sújtott az arcomba, én pedig jobbnak láttam nem beszélni többet, ha másért nem, azért, mert marhára fájt mozgatni a számat. Meg persze megvoltam további ütlegek nélkül.
-Üdv a törzshelyeden, te patkány! - löktek be az aprócska cellába, ami messzebb volt a többitől, és csupán egyszemélyes volt.
Alig két órája hagytam el, máris jöhettem vissza. Ugyan nem lehettem benne biztos, de a hiúságomnak jót tett a gondolat, hogy ezzel rekordot döntöttem.

//Folytatás: Börtönblokk//