Michael Bodwin és Aya Caine lakása

65 négyzetméteres, egy hálószobás, amerikai konyhás, modern berendezésű lakás egy Manhattan forgalmas utcáján álló társasház hatodik emeletén. Található ugyan egy-két növény itt-ott, valamint pár kép a falon, de igen visszafogott mennyiségben, mivel Ayanak és Mike-nak inkább a praktikus kényelem a fontos, nem a szemet gyönyörködtető esztétika. Belépve a nappaliban találja magát az ember, jobbra pedig két másik ajtót, melyek a fürdőszobát és a hálót rejtik. A lakáshoz tartozik egy kicsi erkély is, ahova szintén a nappaliból lehet eljutni.

Nappali:



Fürdőszoba:



Hálószoba:

Tulajdonképpen mi a fenét keresek én itt? Komolyan képes voltam idejönni? Ennél már aligha süllyedhetek mélyebbre. Ez a csaj folyton csak bajba kever, a pasijáról már nem is beszélve, és mi hasznom van belőle? Egy kis pénz, semmi több. Még a... De hagyjuk is. az ember ne gondoljon ilyet terhes nőkről. Nem egészséges.
A ház előtt megálltam. Legutóbb még máshol laktak, nem? Eh, kit érdekel? Nekem csak az számít, hogy letisztázzuk végre ezt a hülyeséget, lehetőleg Mike óvó tekintete nélkül. Meg esetleg az, hogy a preparált pornóvideót megszerezzem magamnak, de gondolom Mikey-fiú azt már törölte...
A lifteket sosem szerettem, így a lépcsőn mentem. a liftet túl könnyen megbuherálhatja bárki. Bár, mióta megy ez a telekinetikus izé nekem, lehet, hogy azzal sem lenne nagy gond. De jobb nem kockáztatni. Lássuk csak, lássuk csak... Vajon a saját nevét írta Aya az ajtóra? Nem... annyira még ő sem lehet hülye. De a Bodwin stimmel. Oké... A kismamáknak csend és nyugalom kell, szóval csak finoman, az öklömet alig érintve dörömböltem az ajtón egy sort.

Mike megint szolgálatban volt, ami azt jelentette, hogy az a szemét King, akit már eddig is legszívesebben egy ketrecbe zártam volna Kardfoggal, hogy ölre menjenek azért, melyikükkel végezzek előbb, ismét végtelennek tűnő papírmunkára kárhoztatott. Sajnálattal gondoltam rá, hiszen tudtam, mennyire utál az íróasztal mögött görnyedni, de valahogy örültem is neki, hogy nem kell semmiféle rázós akcióban részt vennie. Én! Aki eddig remegő térdekkel gondoltam rá, valahányszor fegyverrel kényszerített megadásra néhány régi kollégát, hogy mennyire szexi az én vőlegényem, most nem tudtam nem hálát adni azért, amiért most a legveszélyesebb katasztrófa, ami vele történhet, ha megvágja az ujját a lap széle (bár még erre is erővel kellett lenyelnem a pánikomat).
-Az istenedet, talán emeljelek is át a küszöbön?! Nyitva van, te eszement! - köszöntöttem tőlem telhető szívélyességgel az érkező Gordont.
Ha bejött, a távirányítóval lejjebb halkítottam a Sex Pistols-t, ami a hifiből harsogott, neki meg intettem a kanapé felé, hogy üljön le.
-Kérsz egy sört?
Magamnak mindenképpen kivettem egy üveggel, ha pedig kért, akkor neki is. Én a fotelba huppantam le, egyik lábamat a dohányzóasztalra dobtam, másikat meg átvetettem a fotel karfáján, úgy lendítettem felé az italomat.
-Rám! Nyugi a tiéd normális, nem ez a szar alkoholmentes lötty, amit nekem kell innom.
Valóban nem rajongtam ezért a csecsemőknek való förmedvényért, de nem volt olyan könnyű lemondani a kedvenc italomról, mint azt először hittem. Egyenlőre csak idáig sikerült eljutnom. Idáig, és...
-Na, szóval - kezdtem bele nagyot szippantva az elektromos cigimből - azért rángattalak ide, mert meg kell beszélnünk bizonyos részleteket, én meg lusta voltam kimozdulni, de hát én vagyok a terhes, úgyhogy benézted, úgyis nekem van igazam! Tehát, amit tudnod kell az esküvőről, az az , hogy... Hogy az a jó ku...!!!
Felpattanva kirohantam a fürdőszobába, és vagy két-három percig nem is tértem vissza. Miután már mindent visszaadtam a természetnek, amit reggel olyan nagylelkűen reggeli képében nekem ítélt, némi szájvizes öblögetés után megint elfoglaltam a helyem a fotelban.
-... hogy négy koszorúslány lesz. Igazából kettő elég lenne, de mivel te valószínűleg legalább kettőt felcsinálsz öt perccel a ceremónia előtt, örülnék neki, ha maradna olyan is, aki még használható állapotban lesz. Számolva a plusz-mínusz eggyel, ami a te esetedben nyilván inkább plusz lesz, így még mindig marad legalább egy. Értve vagyok?
Ismét nagyot szippantottam a cigi formájú fém rúdból, mire kivillant az eleje, mintha tényleg felparázslott volna, és még kellemes pirítós illatú füstöt is eregetett. De akkor is, hol volt ez az igazitól!
-Kettő: nem szólíthatsz Ayanak, és ezt most a lehető legkomolyabban mondom: fejvesztés terhe mellett vésd az eszedbe, hogy aznap Kaori Takahashi vagyok, de nyilván elég neked a Kaori, oké? És három: Soha a büdös életben nem hittem volna, hogy akár csak a közelébe juthatok ennek az idióta helyzetnek. Én és a házasság! Én és a gyerek! Ugyan már! Ráadásul még a hormonjaim is csesztetnek! Szóval, ha esküvő előtt rám jönne az öt perc fel vagy hatalmazva rá, hogy lekeverj nekem egy istenes pofont. De csak egyet és csak indokolt esetben, vagy kibelezlek. És... ööö... ezen kívül azt hiszem, nincs más. Hacsak nem jelent nehézséget elcsámpáznod az oltárig. Ígérem, nem szorítom majd közben túlságosan a karod, nehogy még a végén bibis legyen.

Belöktem az ajtót, ellenállva a kísértésnek, hogy ezt lábbal, vagy, ami még látványosabb, egy karlegyintéssel tegyem. Végtére is, nem muszáj folyto menőzni... És ezt Aya is igazán megérthetné. elvégre, vigyorodtam el, csak úgy magamnak, ő most már tisztes családanya...
Kértem sört. Igyekeztem nem megmosolyogni azt a valamit, amit ő ivott, de nem igazán jártam sikerrel. Amíg ő a vécén tartózkodott, megnéztem magamnak a műcigit is. hát, elképesztő, micsoda változáson át nem megy valaki, ha gyereket vár...
Szépen türelmesen végighallgattam mindent, amit mondott, és udvariasságom jeléül a gondolataira nem reagáltam. Persze megtehettem volna, hogy nem is olvasok beléjük, de olyan unalmas a mimikából találgatni, hogy ki mire gondol...
Mélyet sóhajtottam, belekortyoltam a sörömbe, és belekezdtem vélgre a válaszba.
- Valami elcseszett módon úgy alakult, hogy te meg én, hát, ha nem is barátok lettünk, de valami izék, akik nem feltétlen akarják kinyírni egymást, legalábbis nem mindig. Ennek szellemében ja, ott leszek a flancos esküvődön, és még papuskát is játszom. De! Vagy négy koszorúslány, vagy kettő, de azok egyszerre, ennél alább nem adom. Leszel szíves velük is közölni. Azt is vállalom, hogy nem rogyasztom rá a vőlegényedre a templomot, amiért múltkor meg akart verni, nem tehet róla, hogy humorérzék nélkül született. Elképesztő jóindulatom jeléül nem kettyintelek majd meg, amikor rád jön a terhes-és házassági pánik, hogy te ezt nem is akarod, hanem majd szépen Mike felé terelgetlek. Nem azért, mert annyira szeretem a gondolatot, hogy elvegyen, hanem mert terhesen már nem fogsz tetszeni.
Gonosz élvezettel mondtam ezeket, bosszúból, mert minden találkozásunkkor megvert valaki, rám lőttek, falhoz csaptak, pókok martak meg... Szóval minden ilyesmi. Ennyit igazán megérdemelt.
- Na jó, komolyra fordítva a szót. Szólítottalak én valaha is Ayának? Amennyire emlékszem, a megszólítás a "Hé, te!, a "Kiscsaj" és a "hülye liba" vonalon mozgott. Semmi nevek. Nem személyeskedünk. De... Ha nem bánod, én azért észnél leszek - kopogtattam meg a halántékomat - És figyelek. Egyikőtök se egy James Bond, és elég egy régi ellenség is, hogy gallyra vágja az esküvőt. Tekints ingyen biztonsági őrnek. Tökre megéri.
Hátradőltem, beleittam a sörömbe, és elvigyorodtam.
A pofont meg biztosra veheted.

A kis mocsok, hát nem kiröhögte, hogy én itt feszengek a műcigimmel meg a műsörömmel?! De legalább volt benne annyi belátás és életösztön, hogy megpróbálja leplezni, hiszen biztos tudta, hogy az első rossz szóra kettécsapom, az hétszentség. A rosseb ott egye meg, de hát a sok lófing közül még mindig ő volt a legjobb. Micsoda világ ez! Még jó, hogy van benne olyan is, mint én.
-Ó, hogy az isten rogyassza rád az eget! - forgattam a szemem, majd felkaptam a mobilomat és tárcsáztam. - Stacy? Igen, én vagyok az. Emlékszel, miről beszéltünk a múltkor? Nem, nem gondoltam meg magam, és szerintem Mike sem, viszont tudnék ajánlani valakit. Hogy jóképű-e? Most hazudjak?
~Jó, hát veszett jóképű, de hogy ezt sosem fogja tőlem hallani, az biztos. Hmmm... mintha elfelejtettem volna valamit... na, mindegy!~
-Figyelj, nála rosszabbat is kaphatnál te és az ikertestvéred - nyomtam meg ezt a szót Gordonra kacsintva. - És garantálom, hogy fogja bírni a tempótokat, legalábbis nagyon meg fogja próbálni. Hogy mit? Ja, hát akkor a bilincset hozzátok ti, ő meg majd beszerez valahonnan egy tonna tejszínhabot. Nincs mit, egészségetekre.
Kinyomtam a telefont, Gordon mellé hajítottam a kanapéra, majd unottan fordultam felé.
-Na, elégedett vagy? Megnyertek valami megyei szépségversenyt, úgyhogy mondhatni elég csinik. Direkt a legribancosabb ismerőseinkből válogattam össze a koszorúslányokat, hogy megspóroljam a nyafogásodat. Rossz szavad nem lehet.
Még hogy nem rogyasztja Mike-ra a templomot! Ugyan már! Az épületek összeomlasztása az én reszortom, nehogy már ennyire rám akarjon hasonlítani! Ja, meg persze, Mike-ot se bántsa ha már ott van, bár ettől annyira nem tartottam, hiszen ott leszek én is, fél kézzel lenyomnám, ha próbálkozna.
-Tájékoztatásul közlöm, hogy az esküvő egy hét múlva lesz, és eddig egy dekát sem szedtem magamra - fortyantam fel. - Kevés esélyt látok rá, hogy hét nap alatt annyit szedjek magamra, hogy már csak gurulni tudjak, szakadj meg! Ha az egész násznépet felcsinálnád, akkor is csak erőszakkal tudnád visszagyömöszölni a cicerélődet a gatyádba, úgy éljek!
Ajánlatára meghatott, meleg mosoly ült ki az arcomra, és mielőtt még észbekaptam volna egyik pillanatról a másikra hangos bömbölésben törtem ki. Leginkább oroszlánüvöltéshez tudnám hasonlítani azt a vigasztalhatatlan zokogást, ami egész testemben rázott és eláztatta az arcomat. Pedig rendes körülmények között elküldtem volna a fenébe, hogy én sem tegnap kezdtem a szakmát, a nyomomba sem ér, ráadásul ott lesz Mike is, meg a fél rendőrség, szóval az általa alakított Supermanre semmi szükség, de most nem éreztem mást, mint hálát és meghatottságot, amiért így gondoskodik rólunk, odafigyel ránk, megvédene a bajban, szóval... szóval a hülye hormonok, na!
-Kö... köszö... EEEEEEE! - jött az újabb sírógörcs, amit már az asztalra borulva vészeltem át. - Rohadt hormonok, hogy dögölnének me-he-he-heeeeg! - bömböltem öklömmel az asztallapot püfölve, arcomat a másik karomba rejtve.
Ekkor megszólalt a csengő.
-Ez az ebédem lesz - szipogtam, majd kezemmel intettem Gordonnak, hogy várjon.
Átvettem a futártól a kínai kaját, ami több kisebb papírdobozban érkezett. Olyan mennyiségű kaja volt, ami nagyjából háromszor annyi volt, mint amennyit Mike meg tudott volna enni egy átkoplalt nap végén, de most egész jó étvágyam volt (nem lehettem hát biztos benne, hogy hamarosan mégsem fognak már meglátszani a felesleges kilók). Lepakoltam a dohányzóasztalra a szerzeményemet, majd visszafészkeltem magam a fotelba törökülésbe, és egészen kicsire gömbölyödve kezdtem szemezgetni az első kezembe kerülő dobozból.
-Bocsi - motyogtam a tojástekercsnek. - Tudod, a terhességgel járnak ezek az érzelmi... AZ A ROHADT SZEMÉT!
Felpattantam, és az egyik virágcserépből előhúztam egy jókora méretű pisztolyt, majd kibiztosítottam, és vértengert ígérő morgással a futár után siettem. Hamarosan vissza is tértem, újabb adag ebéddel a kezemben.
-Extra adagot kértem, az meg tíz doboz, nem kilenc - magyaráztam füstölögve, ismét az ebédem fölé görnyedve teljesen megfeledkezve iménti melankóliámról. - Te nem vagy éhes? Csak mert úgy emlékszem, van még a hűtőben egy fél szendvics tegnapról. Tudod, evés közben jött rám a hányinger, úgyhogy meghagytam.

Először vigyorogva, majd elhűlve, végül újra vigyorogva hallgattam a telefonbeszélgetését. Aztamindenit! Ha ez bejön, egy éltre az adósa... Na jó, azért messzire ne menjünk. Akkor valamicskét törleszt abból, hogy egy csomószor majdnem kinyíratott.
- Szóval veszett jóképű, mi? Imádom, hogy az emberek nem bírnak a gondolataikkal... De hát, ha te már foglalt vagy, jók lesznek nekem a ribancos ikertesók is... Persze, nem mondom, ha egyszer szakítotok, még lehet esélyed...
Iszonyúan el voltam telve magamtól, de azért igyekeztem nem túlzásba vini. Egy ideje azt vettem észre magamon, hogy odafigyelek Ayára, főleg, hogy ne bántsam meg nagyon. Káros az ilyesmi, de hát úgy látszik, elkerülhetetlen. Ha már a tiszteletbeli apja lettem, vagy mi...
- Nos, gratulálok ahhoz, hogy tartod a súlyod. Sajnos ez nem marad így, de még lehetsz szexi a szülés után, ne aggódj.
Amikor sírásban tört ki, hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Karoljam át? Még a végén azt hinné, rá akarok mászni, és lelő. De hát valamit csak kell tenni... Végül, felkészülve a legrosszabbra, mégis átvetettem az egyik karom a vállán.
- Hé, nyugi. Majd elmúlik, és akkor újra a normális, hálátlan, idegesítő Aya leszel. - vigasztaltam.
Aztán megjött a kaja is, és miután sikeresen elkerültük a mészárlást, a lány végre hozzá is látott az ebédjéhez. Kimeredt szemmel néztem.
- Basszus, ezt mind megeszed? Én nem kajálok ennyit, pedig háromszor akkora vagyok, mint te... És szerintem ha őrizni akarod az inkognitódat, ne vadássz kajafutárokra embernagy mordályokkal, de ez csak egy ötlet.
Elfintorodtam a meghagyott fél szendvics gondolatára.
- Kösz, azt kihagyom... gondolom, az orrom alá dugnád azt a bitang nagy stukkert, ha a tiédből kérnék...

A büdös életbe, hát ezt felejtettem el! Ez a majom egy orbitális nagy gondolatolvasó, hogy szakadnék bele a hülyeségembe!
-Nem... nem te, hanem... egy másik, aki... Áh, mindegy! - vontam meg indulatosan a vállamat, amikor rájöttem, hogy nem, ezt nem lehet kimagyarázni. - Akkor az vagy, mi közöd hozzá? Egyébként ha nem vetted volna észre, épp arra készülök, hogy a lehető legfoglaltabb legyek, de amíg mi egyszerű halandók a gondolatainkkal nem bírunk, te a himbilimbiddel, éppen ezért válogattam össze a valaha volt leggátlástalanabb, legribancosabb koszorúslányokat, szóval ne merészelj nyarvogni, hogy belőlem egy falatot sem kaphatsz.
Hiába próbáltam a szokott módon elküldeni a fenébe, azért a szavaimnak elvette az élét, hogy már egészen hozzászoktam, hogy egyfolytában ilyesmiken rágódunk. Mondhatni ez is hozzátartozott a sármjához (bár amikor ez eszembe jutott, sürgősen elkezdtem dudorászni fejben a Jackson seriff hat töltényét, hátha még túl tudom harsogni ezt az erősen kompromittáló gondolatot). Tehát már akadtam fenn rajta annyira, mint régen, bár azt azért elhamarkodott volna kijelenteni, hogy egyszer sem rándultak meg az ujjaim, hogy adjak neki egy tockost. Komoly dilemmát okozott, hogy ha Mike nem lett volna, vajon hány numera után csaptam volna ketté. Kár lett volna érte, jó bőr, de talán így alakult a legjobban. A legelviselhetőbb seggfej volt az életemben.
~Hallod, te anyaszomorító? Becsüld meg, mert többet ilyet nem hallasz tőlem, úgy rohadjak meg!~
Hát ha úgy is rohadok meg, sajnos nem kalkuláltam bele a hormonjaim tombolását, amikor is hirtelen érzelmi kitörések száguldottak végig rajtam a legfurcsább eredményekkel. Bármennyire is utáltam, nem tehettem ellene semmit. Ha máskor tette volna, tuti, tőből kitépem a karját, hogy aztán félholtra verjem vele, de most nem csupán hagytam neki, hogy átkaroljon, de még hozzábújva a nyakába borulva folytattam a zokogást, miközben valahol nagyon mélyen a régi Aya icipici maradványa undorodó, elképedt pofával meredt rám.
-Gondolod? - hüppögtem a vigasztalására. - Már alig várom... ez elviselhetetlenül gány... de rendes vagy... ÉN ÚGY SZERETLEK! - visítottam fel túlcsordult meghatottságtól, ahogy tovább bömböltem hol a vállain, hol az asztalra borulva.
Végül, miután végre lecsillapodtam, és a kaja is megérkezett, már sokkal racionálisabban tudtam hozzáállni a dolgokhoz.
-Két ember helyett kell ennem, apafej - emlékeztettem rákszirmokat ropogtatva. - Az a barom meg odafigyelhetne jobban, nem akarok miatta börtönbe kerülni. A mocskos disznaja! Hú, de kinyírom, ha megint átcsesz! És pont a szezámos csirkét akarta lenyúlni!
Fintorára szemforgatva rúgtam közelebb hozzá a dobozhalmot.
-Nesze - morogtam. - De a szezámos csirkéhez hozzá ne merészelj nyúlni, az az enyém. És még valami...
Előre dőlve halált ígérő tekintettel néztem rá a rákszirmok fölött.
-Amikor hormonhullám van, az nem jelent semmit. Értve vagyok? Beszélek össze-vissza, nem kell rám odafigyelni. Ez a hosszú élet titka.
Még egy jelentőségteljes pillantást vetettem rá, aztán ismét hátradőltem, és visszatértem a kajámhoz. Idővel persze nem ártott visszatérni arra, amiért idehívtam, hiszen jelenleg az volt a legfontosabb.
-Na, szóval, mondom a lényeget, pöcök. Mikor mi bemegyünk, már bent lesz mindenki. Vagyis mi leszünk az utolsók. Előttünk a koszorúslányok mennek be... vagy az az egy szem, akit meghagytál és még lábra tud állni, de Gordon esküszöm mindenre, ami szent, ha egyet se hagysz meg, én bedarállak! Szóval beléd fogok karolni, a másikban meg a virágok lesznek. Szépen lassan, mintha egy aknamezőn sétálnánk odamegyünk az oltárhoz. Na most ilyenkor az apa kezet fog a vőlegénnyel, ami a ti esetetekben azt jelenti, hogy nem nyírjátok ki egymást, de még csak be sem szóltok egymásnak. Utána te elhúzol a bánatba, lesz az első sorban egy hely fenntartva neked, oda leülsz, és kussolsz a ceremónia hátralevő részében. És még valami...
Nem azért tartogattam a végére, mert nem volt fontos, hanem azért, mert nem akartam, hogy azelőtt kezdjen el pampogni, hogy a lényeget megbeszélnénk.
-Logan és Lily is ott lesznek, de majd elintézem, hogy jó messze legyenek tőled, bár nem hiszem, hogy ezt kétszer kéne nekik mondani. Mindenképpen ott lesznek, ebből kár vitát csinálni, muszáj látnom a csajt, aki papucsot csinált abból az állatból. És te sem mondhatod le, mert kár beléd a golyó! Valahogy próbáljátok elviselni egymást, vagy egyesével csinálok ki mindenkit.

- És én ezért a válogatásért nagyon is hálás vagyok neked - bólintottam vigyorogva. - Bár te lehetnél a hab a tortán... Esetleg nem csak képletesen... De igyekszem tiszteletben tartani, hogy azt a... Másikat választod - mondtam továbbra is vigyorogva.
Ültömben meghajtottam magam.
- Ez igazán csodás bók volt tőled, asszonyom... - mondtam alig leplezett gúnnyal - Amíg élek, nem feledem... Hé, most meg mi van? Én csak azt mondtam, hogy... Na jó, jó, nyugi, én is bírom azt az idegesítő fejedet, ne sírj már...
Arra a következtetésre jutottam, hogy bár egy terhes nő sem könnyű eset, ha az a terhes nő még ráadásul Aya is, akkor már igazán nagy bajok vannak. Ez a csaj alapjáraton is életveszélyes, hormonokkal meg aztán kész rémálom. Nagyon, nagyon hosszú kilenc hónap lesz ez... Végső soron még örülhetek, hogy nem tőlem sikerült bekapnia a legyet...
Felvettem az egyik dobozt, amiben valami izé volt. Nem tudtam, eszik-e vagy isszák, én ettem, és nem volt rossz.
- Nemhogy pizzát ennél, mint minden normális ember... - morogtam, de azért jó étvággyal termeltem befelé a valamit.
Aztán felnéztem, és kivételesen minden gúny nélkül mosolyodtam el.
- Nyugi, mind mondunk hülyeségeket. Majd elmúlik. Betudom annak, hogy nő vagy... Mármint terhes nő, na. - most már lopódzott némi vásottság a mosolyomba - És amúgy sem nagyon szoktam odafigyelni rád...
A "lényeg" után megvakartam a fejem.
- Hát, de csak ha a szertartás után enyém lehet az is, amit addig meghagyok. - alkudoztam, aztán elhallgattam, sőt, el is fintorodtam. - Logan? Az a szőrős-karmos jószág? Minek hívsz te meg állatokat az esküvődre? Mondjuk, nekem aztán mindegy. Bár, én a helyedben elküldeném, manikűrre, de hát... Csak ne jöjjön a közelembe, és akkor én se megyek az ő közelükbe.
Fura lesz újra látni Lilyt. Vajon haragszik rám? ezek szerint összejöttek a Torzonborzzal... Hát, lehetne jobb ízlése is, mondjuk... Legokosabb lesz, ha tényleg nem megyek a közelükbe.

-Azt a másikat - ismételtem szemforgatva. - Remélem, az esküvőn már nem így fogod szólítani, csibematyi. Egyébként meg meglesz a tejszínhabod, engem el lehet felejteni. Ott kvázi az apám leszel, úgyhogy ne legyél nagyon betegesen perverz, ha kérhetem... legalábbis velem ne, a csajokkal azt csinálsz, amit akarsz.
Hát lehet, hogy ő azt az orvul kihallgatott bókot nem fogja elfelejteni soha, én viszont azt nem, ami ezek után jött. Hogy ezek a rohadt hormonok milyen undorító helyzetbe ráncigáltak! Azok után, hogy annyi ideje gondjukat viselem, melegen tartom őket, így elárulnak. Menjenek a fenébe!
-Hú, bazeg, az előbb még a válladon vinnyogtam, most meg nincs nagyobb bajod, mint hogy nincs pizza? - mordultam rá. - Még majd ezt is levered rajtam, mi? Mármint a bőgést. Figyelj, én nem tehetek róla, jelenleg sok mindenről dönthetek, csak éppen arról arról nem, hogy mit csinálok. De majd valahogy elseggelhetsz érte. Mondjuk, amikor te leszel terhes, te is kisírhatod magad a vállamon, mit szólsz hozzá? - nyújtottam ki rá a nyelvem.
Gyorsan ki akartam használni, hogy addig mondhassam a magamét, amíg a hormonok ismét át nem veszik az irányítást fölöttem. Mert hát az, hogy szeretem Gordont, elég nagy túlzásnak gondoltam. Hogy pontosan akkor mit is éreztem iránta, azt nem feltétlenül tudtam volna definiálni, de nekem tökéletesen megfelelt az, hogy nem rühellem annyira, mint a többi embert. Erre még rásegített a vallomása is, hogy úgysem nagyon szokott figyelni rám, amire hálás vigyorral válaszoltam.
~Ugyan már, picur, tudom, hogy csüngsz a szavaimon!~
-Te, hogy a szertartás után mit csinálsz, az engem már hidegen hagy. Felőlem felcsinálhatod az egész násznépet, leszarom. Bár mondjuk Mike anyját hagyd ki, azért még én is harapnék. És harapás alatt pár kiló ólmot értek, de hát úgyis tudod ezt te már magadtól is. Nem az az állat érdekel... bár, ha cukorkát dobunk neki, talán pörög nekünk, majd feltétlenül próbáljuk ki. Inkább a csajra vagyok kíváncsi. Messziről már láttam, de most talán meg is interjúvolhatom. Persze csak tapintatosan, úgy néz ki, mint aki egy kézfogástól is össze tud törni. Hmmm...
A gondolatra értetlen-kíváncsian néztem Gordonra.
-Te komolyan meg akartad dugni? Nem féltél, hogy ráfekszel, és kilapítod a habtesteddel? Nekem már az is magas, hogy Logant hogy bírja el! Azt a nőcit én még lanyha tavaszi szellőbe se vinném ki sétálni, mert átrepülne vagy három kontinenst.

Vállat vontam. Egyelőre még nem tudtam, hogyan fogok viselkedni az esküvőm. Eddig senki nem volt olyan hülye, hogy meghívjon, főleg azután, hogy rámásztam. De azért viszonylag nagy esélyt láttam rá, hogy nem cseszem el a dolgot.
- Annyit megígérhetek, hogy egy kicsit sem leszek perverz veled szemben... Várj, az perverziónak számít, hogy az "örömapa" az oltár felé menet megfogja az ara seggét? Tedd el a stukkert, csak viccelek.
Legyintettem, hogy nem nagyon érdekel.
- A hormonok, azok hormonok, nincs mese. alapesetben sem vagy túl normális, szóval nyugi, nem veszem magamra. Még jobban is tetszel néha, amikor hormonizálsz... Jó, jó, megint csak viccelek.
Csüngnék én valamiden, kislány, de az nem a szavaid... De hát, ezt már eljátszottad...
Még a telepatikus beszédemben is érezni lehetett a kaján vigyort...
- Nem bukom az idős hölgyekre, köszi. Már te se vagy mai csirke, de téged még bevállaltalak volna... Na de hagyjuk. Logan meg... Hát, azt a cukrosat, mikor kipróbálod, szólj. Ha elég ügyes vagyok, tényleg ugrani fog érte - vigyorogtam gonoszul. Csodás dolog telepatának lenni...
Kétkedve néztem a lányra.
- Tudod... Megesik, hogy nem a nő van alul. Vannak bizonyos pózok... Asszem, Mike egy Káma-Szútrát kap tőlem nászajándékba. Várj, tud olvasni? Lehet, hogy inkább a DVD-verziót veszem meg... Csodálom, hogy összehoztatok egy gyereket úgy, hogy azt sem tudod, van más is a misszionárius-pózon kívül...

Még épp időben szólt, hogy tegyem le a stukkert, mert az ujjaim bizony már a markolatra siklottak. Még hogy megfogja a seggem! Hogy szakadna rá a csillagos ég, hogy nem bír egy percre nem Gordon lenni!
-Nem számít nagyobb perverziónak, mint hogy a menyasszony lábmelegítőnek használja az örömapa beleit - morogtam visszatérve a kajámhoz. - Márpedig a kettő együtt jár, jobb ha felkészülsz.
Nagyon nem bírt magával, de hát őszintén mit vártam tőle? Hormonizálok, hát szakadjon meg!
~Szerintem baromira örülj neki, mert nem bírnád velem az iramot, te kis pillecukor! Terpeszben járhatnál egész életben, jobb esetben is mankóval!~
Nagy megkönnyebbülés volt a számomra, hogy a belső elválasztású seggfejek már nem dumáltak bele abba, hogy miről mit gondoljak, mondjak (főleg, hogy egy telepata társaságában ez a kettő lényegében egy és ugyanaz volt), még ha ez azzal is járt, hogy visszatértünk a szokott ,,lehengerlő" stílusához. Igaz, ezzel többet tudtam kezdeni, mint azzal a lovagias istencsapásával, amit az előbb produkált. Kikérem magamnak, engem nem kell pátyolgatni!
-Huszonöt vagyok, te IQ bajnok, hadd ne érezzem már szatyornak magam - vicsorogtam rá mérgesen. - Te vagy az, akihez gond nélkül fog passzolni az örömapa szerepe, papus! Logan meg... ugyan már, mágnest rejtek a cipőiben, és egész nap úgy fog pörögni, mint az ipari ventilátor.
Én egy zseni vagyok! Hogy ezt miért nem próbáltam ki eddig! Áh, de sebaj, ha elég szórakoztató papucs lesz, megkegyelmezek neki, elvégre egyszer elviselhető alakítást nyújtott, meg Kardfogat is segített elintézni. Igaz, hogy inkább csak kerékkötő volt, de olyan helyesen próbálkozott, mint egy kis pincsi kutya.
-Gordon - nyögtem fel fáradtan, majd egy flegma mozdulattal magamra mutattam. - Gondolod, hogy hagyom, hogy mindent a pasi vigyen? Most nem vezetnélek végig a lakáson, hogy megcsodálhasd a kitört ágylábakat, megrepedt ebédlőasztalt, gyújtóssá vált fotelt, karcos járólapot, de hidd el, a misszionárius póz már csak akkor szükségeltetik, amikor viszket a hátam és a dörzsis pléd van leterítve. De tudod Lily... hát az a csaj úgy néz ki, mint aki tényleg megtanult hárfázni, hogy amellett gajdolva várja a királyfit egy toronyban. Nem hiszem, hogy tisztában van vele, milyen igazán szeretkezni, de úgy istenesen, hogy még a szomszédok dörömbölését se hallja meg... de hát ezt neked biztos nem kell bemutatnom - szúrtam oda ugyanolyan kaján vigyorral, mint amilyennel ő kóstolgatott az előbb. - Ha veled találkoztam volna előbb és nem Mike-kal, talán rád is lett volna gusztusom, hogy megmutassam neked, hogyan kell ezt igazán egetrengetően művelni, de erről sajna lecsúsztál.
Abszolút felsőbbrendű mosollyal nyúltam a zsebembe, hogy előhúzzam a cigimet. Most aztán jól a földbe döngöltem, és mindennek a megkoronázása az lesz, ahogy a világ leglekezelőbb tekintetével, amit végig a szemébe fúrok gyújtom meg a számba tolt bagót, amit...
-A rohadt életbe!!! - dobtam el mérgesen az elektromos cigit meg gyújtóst is. - De utálom ezt a szart!
Duzzogva húztam elő egy másikat (nem ez volt az első, amit tönkretettem, úgyhogy volt néhány pótrúd), és minden ceremónia nélkül pöfékelni kezdtem a műfüstöt.
-Se sör, se cigi... Te! Nem kell néhány tampon? Azokkal se tudok mit csinálni.

//Aya//

Este van, két nappal az után a cirkusz után, ami a Central parkban történt. Mike felől azóta semmi hír, még a kollégái sem tudják megmondani, mi történt vele, igaz egy tapasztalt bérgyilkos sejtheti, hogy nem egészen őszinték a kérdésben. Ugyanakkor a helyi alvilág besúgói sem valami segítőkészek, leginkább azért, mert felszívódtak mind egy szálig...legalábbis azok, akik a környéken voltak, és bármilyen hasznos információval szolgálhattak volna. Marad hát az a morzsa, amit Sheena-tól kapott: valami bűnöző "haverja" sittre került, és Mike segített neki megszökni. Ha így történt, nagyon ügyesen csinálhatta, mert senki sem tud az egészről semmit, igaz könnyen előfordulhat, hogy a rendőrség nem is szeretné világgá kürtölni a dolgot.

Hatalmas robajjal válik meg a bejárati ajtó a keretétől, köszönhetően az apró robbanószerkezetnek, amit a S.T.A.T emberei helyestek rá. A robbanással egy időben vakító fény árasztja el a szobát, a zaj pedig fülsüketítő. Szinte pillanatok alatt lepi el a lakást egy tucat kommandós, élükön egy nagyon magas, és rendkívül bosszúszomjas férfival, kinek hatalmas erőfeszítés nem meghúznia ravaszt,a mikor fegyverét többedmagával a köntösben talált nőre szegezi.
-AYA CAINE! LE VAN TARTÓZTATVA! NE TANÚSÍTSON ELLENÁLLÁST, TÖBBET NEM FIGYELMEZTETJÜK.
King mögött egy másik, jóval pufókabb páncélt viselő Technikus indul meg a nő felé, kezében egy ezüstösen csillogó bőrönddel, amineka tartalma már ismerős lehet a nő számára, nagyon is.

Pár órával korábban:

Kohler egyedül ül az irodájában, kezében egy fájdalmasan száraz laposüveggel, mikor befut a hívás. A monitoron egy nála valamivel idősebb, kissé beteges de elszánt férfi szólal meg.

-Jó estét Richard, régen beszéltünk már. Kérem, mielőtt bármit mondana, E-mailben átküldtem az azonosító adataimat, és egyéb olyan dokumentumokat, amiket biztos lehet benne, hogy csak tőlem kaphat meg. Nem sértődöm meg, ha előbb ellenőrzi ezek valóságtartalmát, mielőtt elhinné, hogy az vagyok, akinek mondom magam, elvégre, ha az ön halálhírét keltenék, én is szkeptikus lennék.
Kohler olyan gyorsan olvas, amennyire csak tud, ám hiába rágja át magát mindenen, nem talál hibát. Az életét is fel tudná tenni rá, hogy az ember, aki most felkereste Skype-on nem más, mint William Stryker ezredes személyesen!
-Most, hogy ezt tisztáztuk, információim vannak a számára. Az egyik emberére büszke lehet, ugyanis tudtán kívül ugyan, de nekem dolgozik, és nem túlzok, amikor azt mondom, hogy King százados nagyon hasznos tagja a Tisztogatóknak. Ezzel szemben a másik embere...
Az idős férfi arca elkomorodik, aztán felemeli az érintett képét, ah esetleg a nevéről nem ugrana be Kohlernek, kiről van szó.
-Michael Bodwin...kitüntetett rendőrtiszt, kiváló kommandós...meg tudom érteni, hogy ha nehezére esik elhinni róla, hogy már több mint egy éve az orránál fogva vezeti önt. Mutáns, és veszélyes, nem is akármennyire, épp, mint a felesége, aki képes földrengést kelteni...
-Földrengést? - Kérdi a rendőrfőnök, akit úgy tűnik ez az információ bosszant fel ma este a leginkább, amint eszébe jut amit King-től hallott az egyik szökevényről.
-Úgy érti, nem elég, hogy az egyik emberem mutáns, de ráadásul feleségül vett egy körözött bűnözőt, Aya Caine-t?
Stryker arca kővé dermed néhány másodpercre, igaz nehéz megmondani, hogy ezt a döbbenet okozza, vagy csak az internetkapcsolat hibája.
-Érdekes fejlemény, nem igaz? Nos, én nem is zavarok tovább, azt hiszem tudja a dolgát....

Esküszöm, özvegyet csinálok magamból, a gyerekemből meg félárvát, amint Mike előkerül!!!
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben már két napja, egészen pontosan azóta, hogy Mike nem jött haza műszak után. Mikor már egy perce késett, az aggodalom már elkezdte befurakodni magát a bensőmbe, mostanáig pedig tomboló, dühös, kétségbeesett pánikká nőtte ki magát. Senki nem tudott semmit, sem a rendőrség, sem az én ismerőseim. Az egyik oldal még a szokásosnál is sötétebbnek tűnt, a másik meg mintha felszívódott volna. Hát mi van itt?! Mindenkit körbetelefonáltam, aki csak eszembe jutott, de vagy nem voltak elérhetőek, vagy még nálam is kevesebbet tudtak. Sheena volt az egyetlen, aki végre valami használható információval szolgált, de sajnos az sem bizonyult elégnek, mivel Mike munkaidőben segített annak a pacáknak, de hát arról eddig is tudtam, hogy akkor éppen hol tartózkodott. A kérdés az volt, hogy most hol van.
Persze nem voltam olyan hülye, hogy ne gyanítsak összefüggést az illegális szabadon bocsátás és Mike eltűnése között, de nulla információval nem tudtam dolgozni. Körbejártam a helyeket, ahol lehetett, körbejártam a helyeket, ahol valaha volt, körbejártam a helyeket, ahol még sosem volt és igen valószínűtlennek tűnt, hogy valaha is betenné oda a lábát, de sehol nem volt, sem ő, sem valami rá utaló jel. Én, aki annyi éven át emberek felkutatásával foglalkoztam, igencsak rosszul éltem meg a helyzetet, de nem csak azért, mert a kudarc nem tett jót az egomnak, hanem azért is, mert egy olyasvalakit nyeltek el a nyilvánvalóan veszélyes körülmények, akiért az életemet is adnám, és akinek a gyereke egyre nagyobbakat rúgott a hasamban.
Két nap elteltével szinte már az őrület szintjéig jutottam, alig aludtam, egyfolytában utána kutattam, ha pedig otthon voltam az ablakból figyeltem az utcát, hátha meglátom, ahogy érkezik hozzánk haza, és minden apró neszre reménykedve kaptam fel a fejem, hátha ő az, hátha épp a kulcsáért matat, és végre megjelenik, hogy egy irgalmatlanul nagyot sózzak a fejére, amiért képes volt ezt tenni velem, aztán magamhoz öleljem, és soha többé ne engedjem el, mert azt ő sem képzelheti, hogy ezek után egy tapodtat is elmozdulok mellőle.
Szégyenkezve gondoltam rá, hogy ő hányszor érezhette magát hasonlóan miattam, amikor én mentem ,,dolgozni", és tudta, hogy veszélyben vagyok, de azt nem, hogy pontosan mit csinálok, vagy egyáltalán hol vagyok. Még akkor is, ha én sosem tűntem el ennyi időre. És egyébként is, én szóltam előre. És különben is... Hú, de fáj már megint!
Egész nap éreztem, de nem csodálkoztam rajta, hiszen már gyomorfekélyt kapok az aggódástól! Mindig, amikor elmúlt, azt hittem, most végre vége van, de mindig újrakezdte! És egyre kevesebb idő telt el a két hullám között. És ha mindez nem lett volna elég, igen gyanús kezdtek történni körülöttem.
Nem tegnap kezdtem a szakmát, a fülem, a hatodik érzékem ki voltak élezve arra, hogy azonnal megérezzem a bajt. Az ablakból megláttam a közeledő alakokat, aki nyilván nem azért jöttek, hogy megnyugtassanak, hogy Mike-nak nincs semmi baja, hiszen arra nem kéne egy egész osztagnyi swatos. Az arcukat ugyan ilyen magasságból nem láthattam, de azt igen, hogy mennyire alkalomhoz illően vannak öltözve, és a mozgásuk sem kerülte el a figyelmemet. Ahány támadás ért már engem életemben, azonnal felismertem a helyzetet. Menekülnöm kellett.
A terhesbugyin és terhesmelltartón, valamint Mike egy pólóján kívül (ésszerűbb megoldásnak tűnt, mint vagyonokat költeni kismama pólókra, amiket úgyis csak pár hónapig hordhatok), csak egy köntös volt rajtam. Tudtam, hogy nincs idő átöltöznöm, úgyhogy azzal nem is vacakoltam, helyette elővettem a Desert Eagle-t, amit még tőle kaptam. Nem ettem meszet, hogy védtelenül meneküljek. Nyilván nem a főbejáraton át, és a vészkijáratot, meg a tűzlépcsőt is nyilván figyelik, de amikor ideköltöztem, azonnal felmértem a pincében uralkodó állapotokat, és az egyik ablakon át, ami a járdával volt egy szintben, ha nem is kényelmesen, de ki lehetett mászni az utcára., ahol csupán két lépés volt a másik ház bejárata. Ha rázós is, nem lehetetlen.
Na, igen! Csak éppen terhes voltam! Úgy már nem olyan egyszerű a menet. Sőt, szinte lehetetlen. Főleg, amikor így kell pisilni! Szégyenkezve kellett beismernem, hogy ez nem olyasmi, amit vissza lehet tartani. Nem is egészen olyan volt, mint, amikor a természet szólít, annál furcsább volt, de leginkább talán ahhoz lehet hasonlítani. Viszont most a szabadságom, és a swatosokat vezető King miatt így az életem volt a tét, nem finomkodhattam. Ha út közben árasztom el magam, akkor út közben árasztom el magam, ez azért nem olyan nagy ár a sikeres menekülésért. Persze azért igyekeztem visszatartani, csak éppen...
-Mi a fene?
És csak dőlt és dőlt belőlem. Döbbentem és tehetetlenül néztem, ahogy elárasztottam az előszoba padlóját, aztán kétségbeesetten siettem a fürdőszobába, hogy egy vizes törölközővel letöröljem magamról a magzatvizet.
-Istenem, csak most ne!
De már késő volt. Tudtam, hogy elkéstem. A Desert Eagle érintetlenül feküdt az ajtó mellett a kisasztalon, én pedig a hasamat átkarolva vártam, hogy rám törjenek. Így már semmiképpen nem menekülhettem. Az sem ért különösebb villámcsapásként, hogy ezek szerint a játéknak vége, mindent megtudtak. Csak idő kérdése volt. Bár azért reméltem, hogy Mike nem emiatt tűnt el.
-Úgy nézek én ki, mint aki ellenállást tanúsítana? - morogtam megvetően, majd Kingre néztem. - Felőlem elszórakozhat velem, kiélheti rajtam a beteges perverzióját, halálba kínozhat, de a gyerekemet nem bánthatja.
Fejemmel az óriási tócsára böktem, hogy értse, miről beszélek.
-Ne féljen, már nem kell sokáig várnia.
Bármit is csináltak, nem ellenkeztem. Megbilincselhettek, nyakörvet rakhattak rám, meg is üthettek, nem védekeztem (bár a hasamat azért védtem). A fájásoktól néha fel-felnyögve, meggörnyedve lépkedtem, de egyébként a sorsomba belenyugodva lépkedtem utánuk.

-A trükkjeimet! - leheltem, ami igazából gúnyos felhorkanás akart lenni, csak éppen megint jött egy fájás, ami miatt a falnak vetve a hátamat görnyedtem meg egy picit, már amennyit a nagy pocak engedett.
Hogy biztos lehessen benne, nem akarom becsapni (mármint dehogynem, ez nem is volt rossz ötlet, de most sajnos tényleg nem erről volt szó), szétnyitottam a köntösömet, és felhúztam a pólómat (Mike pólóját...), hogy lássa az igazi nagy hasamat, ami néha itt-ott kidudorodott, ahogy a baba jól láthatóan mocorgott benne. Már nagyon ki akart jönni. Szomorkás mosollyal simítottam végig rajtam, és gyengéden érintettem meg a pár másodpercre feltűnő kitüremkedést, ami nem volt más, mint a gyerek bokája.
-Még egy kicsit bírd ki - suttogtam neki halkan. - Még egy nagyon kicsit, picur.
Úgy tűnt, King is végre elfogadta, hogy az igazat mondtam, ezért aztán olyan bilincset kaptam, mint azok a bűnözők, akik X-gén hiányában kimondottan protekciósnak tűntek a szememben. Felszólítását csak egy bólintással jeleztem, hogy felfogtam, egyrészt, mert nem akartam, hogy a hangom ismét elárulja, mennyire el vagyok gyengülve, másrészt, mert eszemben sem volt uramnak szólítani. Igazából egy zsarut se, de Kinget nem, az tuti, hiszen a ganékupac is túl jó szó lett volna rá. Így aztán inkább meg sem szólaltam, akkor azon sem akadnak fönt, hogy kimaradt a tiszteletteljes megszólítás. Persze, ha egyedül lettem volna, vállaltam volna a fenyítést, de King akkor se érezze magát az atyaúristennek, de hát nem voltam egyedül. Nagyon nem. Ha valami erőt adott a hallgatáshoz és az előremenetelhez, az a King ellen érzett megvetésem volt, ami mindig dobott egyet az adrenalin szintemen, valamint a bennem fészkelődő kisember, aki ha egyszer végre meg akart érkezni, erősnek kellett lennem. A szüléshez, és a fene essen bele, rögtön utána a védelméhez, ami akár az életéről is szólhat, hiszen nem akárkik vesznek most körül minket, nem akárki vezetésével, még akkor is, ha ő ezt még nem tudja.
Odakint akár némi önelégültséggel is figyelhettem volna a nagy felhajtás, ami miattam verte fel az utca csendjét, hiszen ennyi fejes, ennyi rohamrendőr, de még helikopter is csak azért, hogy engem elkapjanak, igazán nem semmi. Hát igen, ennyire király vagyok. Most mégsem tehettem ezt. Másra kellett figyelnem.
A következő fájás már nagyobb volt, és bár az egyik szakkönyv (egyik a rengeteg közül, ami elolvastam), Mike-nak ilyenkor hátulról meg kellett támasztania és erősen tartani az alkaromnál, mintha a tenyere egy asztal vagy pult lenne, amin támaszkodhatok, erre most nem számíthattam. Viszont attól még megtántorodtam a hirtelen fájdalomhullámtól, és éppen akkor kapaszkodtam meg King karjában, amikor a mentőautót említette. Persze szinte azonnal engedtem el, még a ruhán keresztüli érintésétől is undorodtam, de megint erőt vettem magamon, hogy a babámért ne rontsak el semmit.
-Köszönöm - morogtam legalább annyira meglepetten, mint bosszúsan, majd a helyzethez mérten szerintem viszonylag jól palástolt könyörgéssel a hangomban folytattam. - A gyerek nem mutáns. Kivizsgáltattuk. Hiányzik belőle... Au!... nincs meg a gén. Őt ne bántsa... uram.
Persze ez hazugság volt, sosem vizsgáltattuk meg, bár Lynn szerint nem lehetetlen, ha nem is bizonyítani, de legalább valószínűsíteni, hogy vajon mutáns lesz-e később a gyerek. Még azt sem kérdeztük meg, hogy fiú lesz-e vagy lány, azt akartuk, hogy meglepetés legyen, mindig csak a legfontosabb részekre voltunk kíváncsiak, vagyis hogy minden rendben van-e.
A köntösöm zsebéből papírcetlit vettem elő. Akkor vettem magamhoz, amikor már az ajtómat ostromolták. Enyhén remegő kézzel adtam oda Kingnek.
-Ők sem mutánsok. Utánajárhat, megvizsgálhatja őket. Csak két nyugdíjközeli ember, akik gondját viselik, ha megszületett. Vigyék el oda.
A papíron Lynn szüleinek neve, címe, telefonszáma állt. Természetesen mindenről tudtak, már régebben megbeszéltük ezt, így ha felhívják őket, igazolni fogják, hogy valóban így egyeztünk meg, de arra aztán őszinte lesz a hápogásuk, hogy én lennék Aya Caine, mivel engem csak a lányuk barátjaként ismertek, akiről úgy tudták, halálos agydaganat miatt lehet, hogy le kell mondania a babáról, mivel a gyerek apja még régebben elhagyta őket, az én szüleim pedig már nem élnek. Persze nem rájuk bíztam őt, hanem Lynn-ékre, de róluk tényleg könnyű megállapítani, hogy nem mutánsok, és még sosem követtek el bűncselekményt, nem úgy, mint a baromi becsületes doki néni, és a még becsületesebb kamu vállalati igazgató.
Szóval a gyerekünk jövőjéről gondoskodtunk akkor is, ha ez vagy ehhez hasonló történne. Ez megnyugtatott. Bár természetesen annak örültem volna a legjobban, ha mi nevelhetjük fel, de a legfontosabb az volt, hogy biztonságban legyen. A mama és a papa csak a második. Ők majd megoldják valahogy.
A számba harapva battyogtam előre, magammal cipelve a hatalmas, mocorgó pocakomat, nem tudván, hogy addig be kell-e ülnöm az egyik rendőrautóba, esetleg a rabszállítóba, de az sem lenne hülyeség, ha a felettünk röpködő helikopterbe, elvégre tényleg mintha közeledett volna. De ezt nekik kellett tudniuk, én arra battyogtam, amerre irányítottak, és vártam, mi fog történni.

Az arcomra fagyott rezzenéstelen kifejezéssel nézem az alattam lévő felhajtást, a szirénázó rendőrautókat, az oly ismerős kommandósokat szállító buszt, a nyüzsgő egyenruhásokat és a közöttük araszoló, a peckesen sétáló nagydarab férfi mellett szinte elvesző apró alakot: Aya-t.
Egy kívülálló számára semmi nem olvasható le a vonásaimról, miközben a lelkemben tornádó tombol és legszívesebben azonnal a mélybe vetném magam, hogy mindenkit megöljek, aki csak egy ujjal is hozzányúlt kedvesemhez, aki láthatóan alig áll a lábán, néha megtorpan és összegörnyed, amit csak annak a számlájára tudok írni, hogy ezek az állatok bántották.
De nem tehetem meg! Még nem! A parancs, az engedély még nem hangzott el, ami lehetőséget ad nekem, hogy darabokra cincáljak mindenkit és főleg azt az embert, aki erre az egészre parancsot adott, aki egy terhes nőt sem kímél, de hát mit is várhatnék tőle azok után, amit a saját szerelmével tett.
A pilóta ideges pánikolására, csak felé fordítottam a fejem és egyetlen szót ejtettem csak ki összepréselt ajkaim közül.
- Nem!
Ekkor megszólalt a fülesem és végre elhangzottak a várva várt szavak, amitől sötéten felvillantak a szemeim és hidegen bólintottam, bár ezt a pilótán kívül, aki már erősen izzadt, senki nem láthatta.
- Értettem Mester!
Ellenőriztem a derekamon a hevedert, meg a magamra csatolt fegyvereket és most a pilótának is bólintottam.
- Mehetünk, oda le. – intettem a lezárt terület felé. – Elég, ha 30 méterig leviszel és ha földet értem, húzhatsz is el.

Bár az idegei citeráznak a pilótának, azért becsületére legyen mondva teljesíti a parancsomat, igaz nincs is sok választása, ha nem akar velem együtt leszállni.
Egyelőre még nem aktíválom a képességemet, mert azzal macerás lenne simán földet érni, akármelyiket is vetném be, így csak feszülten figyelem az alattam kialakuló helyzetet, hogy kellő időben tudjak reagálni.
Látom, hogy King dühösen beszél a rádiójába és, hogy Kohler is felém meregeti a szemét, hiszen szinte csak rájuk fókuszálok.
Már készülök, mikor a pilóta jelzi, hogy a kellő magasságban vagyunk, aztán azt is, hogy ultimátumot kapott, de ez már engem nem érdekel.
- Astala Vista Baby! – ragadom meg a vékony hegymászó kötél végét és kiugrom a gépből.
Az övemre csatolt racsni szinte füstöl a sebességtől, ahogy vészesen közeledem a földhöz, majd az utolsó méteren húzom be a féket és a sok éves gyakorlatnak megfelelően landolok. Azonnal kicsatolom magam, mert sejtem, hogy különben a gép magával ránt, hiszen az azt vezető srác már biztos összetojta a gatyáját.
Aztán – a testem atomjainak összesűrítése után - minden figyelmem a feleségemet körülvevő kommandósoké és legfőképp Kohle-ré.

Már épp elcsodálkoztam azon, hogy megtartott, amikor megtántorodtam, de már láttam is, ahogy elsötétült a tekintete, és persze azonnal durvasággal kellett kompenzálnia az előbbi előzékenységét. Tipikus King. És hát... tipikus én.
-Egy babát lecsukni? - engedtem meg magamnak egy gunyoros mosolyt. - Csak addig hagyj életben, amíg azt a tárgyalást megnézem... uram.
Viszont már tényleg nagyon nehezen bírtam tartani magam, egyre nehezebb volt visszatartani a nyögéseimet, támaszték nélkül talpon maradni meg szinte lehetetlen. De hát muszáj volt. Tudtam, hogy itt senki nem fog segíteni, és nem szerezhetem meg Kingnek azt az örömöt, hogy összeesek, vagy pihenőért és ülőhelyért esdeklek.
-Még egy kicsit... csak még egy kicsit bírd ki - suttogtam a hasamnak, miközben folyamatosan simogattam rajta keresztül az odabent mozgolódó apró emberkét. - Itt van a mama, nem lesz semmi baj. Itt vagyok... még...
És hamarosan a papa is megérkezett. Igen hatásos belépővel, hozzá kell tennem. A helikopter, ami még nekem is gyanús volt, már mindenki tekintetét vonzotta, mint egy hatalmas mágnes, de nem annyira, mint a hamarosan megjelenő Mike, aki ninjákat megszégyenítő módon, másodpercek alatt letudta azt a vagy harminc métert, ami elválasztotta a talajtól.
Elkerekedett szemekkel figyeltem, mit művel. Bár határtalan megkönnyebbülés árasztott el, amiért láttam, hogy él, megint itt van a közelemben, ráadásul ilyen mutatványokra képes, hogy legszívesebben azonnal nekiláttam volna csinálni vele a következő kismanót, ugyanakkor leesett állal figyeltem, mit művel. Valahogy tőle szokatlan módon olyan volt az arckifejezése, a mozgása, az egész kisugárzása... olyan... mint nekem. Vajon hol járhatott?
Mivel már lelepleződtünk, nem volt értelme finomkodni, esetlen pingvintotyogással közelebb mentem hozzá, hogy végre együtt lehessünk, bár fogalmam sem volt, hogy hogy akar a zsaruk gyűrűjéből kiszabadulni.
-Szivem! - kiáltottam felé. - Hol voltál? És...Ó! - fintorodtam el fájdalmasan az újabb görcstől, és megint a hasamba karoltam. - Egek!... Hát nem így képzeltem, de... gondoltam szólok, hogy... Istenem!

Aya hangja az ami elsőre a fülembe hatol és önkéntelenül is teszek felé egy lépést, bár tudom, hogy ő csak a második helyen szerepel a mester tervében és először az elsőt kell elvégeznem.
De a következő pillanatban megkeményedik a tekintetem, ahogy azok a lapát kezek visszahúzzák és a látóterem jórészét a főnököm, azaz a volt főnököm teszi ki.
- Azt majd meglátjuk! – buknak elő a szavak az ajkaimról, de igazából már nem is rá figyelek, hanem a megszólaló Kohler-ra, bár fogalmam sincs honnan veszi, hogy használom a képességemet, de nem is érdekel. Ahogy a rám szegeződő fegyverek sem, hiszen tudom, hogy nem sok kárt tudnak bennem tenni.
Egy pár percig csak állok a golyózápor közepén, hagyva, hogy megtapasztalják annak hiábavalóságát és tehetetlennek érezzék magukat, ami az én malmomra hajtja a vizet, és még az sem érdekel, hogy King dühösen, minden erejét beleadva vágjon kupán, amire egy gonosz mosoly szalad szét az arcomon, hogy a következő szavaira ez döbbenetté alakuljon át.
Még jó, hogy rajtam van a napszemüveg, így talán nem árultam el magam, de mielőtt ez még nyilvánvalóbb lenne, megszólal a haed seet-tem, és a Mester minden más gondolatot kitakarít a fejemből, de a közelemben álló Aya láttán ismét visszanyerem a józan eszem maradékát, hiszen tudom, hogy ha megölöm Kohlert, akkor neki és a.....rögtön megszülető gyermekemnek is vége.
- Megteszem, de nem......nem azonnal! - sziszegem szinte hangtalanul.
A szemüvegem romjait lekapom a fejemről, aztán egy határozott mozdulattal taszítom félre az előttem lecövekelt King-et, majd egy villámgyors lépéssel Kohler mellett termek, majd a fejéhez szegezem a pisztolyomat és recsegő, érzelemmentes hangon kiáltok fel.
- Mindenki dobja el a fegyvert, ha nem akarják, hogy szétloccsantsam a fejét! Aya, gyere ide hozzám! Mi most elmegyünk! – nézek sötéten King szemébe, miközben szinte belefúrom a fegyverem csövét a rendőrfőnök halántékába.

Meg kell vallanom, nem számítottam arra, hogy ez a nyomorul Kohler nem félti az életét. Vagy annyira hülye, hogy elképzelni sem tudja, hogy valaki tényleg beváltja a fenyegetését?
A végeredmény mindegy, mert a tervem Így se, úgy se jött be és az sem segít az idegállapotomon, mikor King megszólal, mert elvonja a figyelmemet és csak rá kell néznem a feleségemre, hogy tudjam, akármennyire is kemény csaj, most a zsarunak igaza van.
Hirtelen eltanácstalanodtam, hiszen az Aya felé érzett mérhetetlen szerelem kezdte legyűrni a kondicionálás hatását, főleg, hogy ilyen szorul és veszélyes helyzetben láttam. Magamat nem féltettem, eszembe sem jutott, de azt tudtam hogy velük bármelyik percben végezhet egy eltévedt golyó.
Ekkor hallottam meg azt a fura hangot, de mire elgondolkozhattam volna, hogy mi a fene az, már felhangzott a fülemben a Mester erőteljes parancsa, aminek most már képtelen voltam ellenállni.
Az ujjam megszorult a pisztoly ravaszán és a golyó elhagyta a csövet. Szinte abban a pillanatban már löktem is az elnehezült testet King karjaiba, majd jó pár lövést megeresztettem az Aya-t körbefogó zsarukra, és ha tudtam, bár nagyon aggódtam, hogy én magam okozok sérülést nekik, nagy lendülettel az egyik üres rendőrautó felé löktem a kedvesemet, hogy talán azzal elmenekülhessünk.
- Megtörtént, uram! – kiáltottam bele a mikrofonba. – És most segítsen, hogy megmentsem a feleségem, ahogy ígérte! – tört rám a féltés szinte atomi erővel.
- Ne aggódj drágám, kijutunk innen! – szóltam Aya-hoz is, ha sikerült egyáltalán.

Elképedve néztem, ahogy Mike fegyvert fogott Kohlerre. Nem voltam hülye, tudtam, hogy nem üres fenyegetés. Bérgyilkos vagyok, és mint ilyen, sokszor találkoztam már a halállal hullák, haldoklók, gyilkosok személyében. Meg tudtam különböztetni a blöfföt a valódi elhatározástól, hogy most bizony megölünk egy embert. Pláne, hogy Mike eddig tényleg csak önvédelemből ölt, az előre tervezett gyilkosság nagyon nem az ő asztala volt. Az ilyesfajta harchoz a magamfajták jobban értettek, legalábbis, hogy ne süssön közben rólunk, ha nem muszáj, hogy tényleg ne számítsanak semmi jóra, a kezemben lévő ember meg fog halni. Láttam a szemén, hogy komolyan gondolja. Hogy bármi is történik, Kohler nem fogja túlélni a ma estét.
De hát miért csinálja? Miért viselkedik abszolút ellentétesen a természetével? Mi történt vele? Eddig is kerültem már húzós helyzetbe, de akkor is tudott uralkodni magán, legalább annyira, hogy ne leplezze le magát. Ez pedig ráadásul a főnöke, akit szeret, nem szeret, akkor se hittem soha, hogy meg tudna ölni.
-Mit művelsz? - meredtem rá döbbenten. - Mi a fenét művelsz? Tedd le azt a rohadt pisztolyt! Mike, te nem vagy gyilkos, ne csi... NE!!!
Ugrotta volna én valami remek kis fedezékbe, de hát hogy a fenébe csináltam volna ezt ekkora, mozgó hassal? Lebuktam, amennyire csak tudtam, de ez volt a maxi, amit össze tudtam hozni, és egyáltalán nem ellenkeztem, amikor egy rendőrautó felé penderített. Ültő helyemben lábal húztam magamhoz az egyik földön vergődő, Mike fegyveréből szabadult töltényt bekapott rendőr szolgálati pisztolyát, majd a világ legesetlenebb aerobic mutatványával vettem kézbe, hogy beszálljak a lövöldözésbe, hogy távol tartsam magunktól Mike ex-kollégáit.
Mikor azonban meghallottam, mit mondott, elöntött a düh. Most, hogy jobban megnéztem, valami kis pöcök állt ki a füléből. Nyilván abból a headsetből szóltak az utasítások. Már csak azt kéne tudni, kitől, és miért engedelmeskedik neki Mike ilyen vakon.
-Az istenit neki - csikorgattam a fogamat, és feltápászkodva belöktem Mike-ot a helyemre a hátsó ülésre, én pedig beültem a kormány elé, ahol miután hátralöktem az ülést, hogy a nagy hasammal elférjek, egyik kezemet a kormánykeréken tartva, a másikkal kifelé célozva folytattam a töltények, és így a minket fenyegető rendőrök ritkítását, gázt adtam. Előtte azonban, mikor Mike még a kezeim között volt, egy gyors mozdulattal kitéptem a füléből a headsetet, és a sajátomba tömtem.
-Ki a szar vagy te?! - üvöltöttem bele a mikrofonba, miközben elfordítottam a slusszkulcsot, és a gázra léptem. - Ebben a családban csak én gyilkolhatok! Ha ki akarsz valakit nyíratni, hozzám fordulj, ne hozzá! Ez neked is szól! - dörrentem rá Mike-ra a visszapillantó tükörben szegezve rá szikrázó tekintetem. - Megmondtam, hogy ilyen esetben fordulj hozzám. Én már úgyis gyilkos vagyok, nekem már mindegy. Kellett ez neked?! Te is azzá akartál válni, mint én? Most elégedett vagy?! Ááá... Az istenit! Hány kölyökkel kell egyszerre foglalkoznom?! Az eszem megáll! Meghülyültetek? Felbőszíteni egy terhes, szülő nőt! Sok idióta!

A rendőrök teljesítik a főnök parancsát, és nem tántorítanak, Kohler pedig ridegen szól Mike-hoz, mint akit a legkevésbé sem érdekel, mi fog most történni.
-Ha le akar lőni, esünk túl rajta, de jobb, ha tudja, ha ki is jut innen élve, nincs olyan hely a földön, ahol ezek után biztonságban lesznek. Adja fel, egyenlőre ha jól viselkedik a börtönben, 10 év múlva ki is szabadulhat. Tényleg azt akarja, hogy a gyermeke ne ismerje egyiket sem a szülei közül?
Egy ideig úgy tűnik, a szavai eljutnak fogva tartójához, a kívülállók közül csak Aya sejtheti, hogy valójában Mike nem a hallottakat mérlegeli...pontosabban nem azt, amit Kohler-től hall, hanem amit Stryker üzen a fülébe. Amikor a rendőrfőnök vérző fejjel zuhan közéjük, a döbbenettől először ledermednek, és a félelem, amit eddig olyan jól el tudtak nyomni a tudatuk legsötétebb zugába, most rémes valóságként jelenik meg szemeik előtt, és bár tudják, hogy tenniük kéne valamit, egyszerűen képtelenek rá. Még azok is csak állnak, akiknek Aya-t kellett volna arrébb vinni, a mellkasukba csapódó golyóktól pedig hanyatt esnek, mint valami civil, akit most lőnek meg életében először. A színtiszta elemi terror még King-et behálózza, így ezek után ő sem tud mást tenni, mint a kezében szorongatni néhai főnöke holttestét, mintha azzal segítene rajta, hogy nem hagyja őt a földre zuhanni.
-Miért...
Csak ezt suttogja, majd mikor a rendőrautó elszáguld, akkor tud csupán annyira erőt venni magán, hogy utána nézzen.
-Megbíztam benned...ha elkaplak, az ég irgalmazzon neked, és a fattyadnak!

-Szép munka - szól a mester az utca másik végében lévő házban Ratna-nak, ki kegyetlen mosolyt villant válaszként.
-Szeretné, hogy levadásszam őket?
-Nem. Azt ígértem, elmenekülhetnek, és azt hiszem, nincs abban semmi rossz, ha futni hagyom őket, arra a kis időre, ami még hátra van nekik.
Aya hangjára nem reagál semmit, hacsak az nem reakció, hogy kikapcsolja a gépet, és megparancsolja a kommandósainak, hogy "takarítsanak ki" amíg ő Ratna-val együtt távozik z épületből.

Ahogy a lopott rendőrautó távolodik a helyszínről, a hatalma Mike felett is egyre gyengül, mígnem semmivé foszlik. A szabadság szédítő, gyomorforgató érzéssel párosul, ami csak részben tudható be a képesség mellékhatásainak....

Mellesleg, a rendőrautók helyzetét centiméterre pontosan be tudják mérni, szóval van durván 3 percetek, mielőtt a rendőrségi helikopter ismételten a sarkatokban lesz, és ezúttal már csak magatokra számíthattok.