Michael Bodwin és Aya Caine lakása

Bár a lövés pillanatában úgy érzem, hogy ezt muszáj megtennem és a világ sorsa múlik rajta, de minimum a mutánsoké és Aya-é, viszont az utána következő minden másodperc ólomsúllyal nehezedik rám, mert valami mintha megszakadt volna bennem.
Bár most egyelőre nem vagyok képes még ezen gondolkozni, hiszen vészes gyorsasággal peregnek az események, de azért még meghallom King fojtott és egyúttal döbbent kiáltását, amit felém intéz.
Most az első, hogy Aya-t és a születendő gyermekemet biztonságban tudjam és ehhez ki kell törni a rendőrgyűrűből, ami most lesz vagy soha, mert még mindenki le van dermedve a sokktól.
Míg a fejemben pörögtek az ötletek, addig viszont szívem szerelme sem tétlenkedett, mert nem hazudtolva önmagát, szerzett egy pisztolyt azzal ritkított mindenkit, aki az utunkba állt, aztán meg úgy káromkodott, hogy csak remélni mertem, hogy ezt a pocakjából épp kifelé készülő lurkó nem hallja, mert nem szeretném, ha valami hasonló lenne az első szava.
Meg sem tudtam szólalni, miközben szinte belökött a kipécézett autóba és maga pattant a volánhoz, de közben megszabadított a fülesemtől, amit csak egy rémült nyikkanással kommentáltam. Mind eközben mindketten lőttünk mindenre ami mozgott.
~ Még szerencse, hogy golyóálló van rajtuk! ~ bukkant fel az első normális gondolat a fejemben, amin meg is lepődtem, hiszen eddig mintha tompa köd ülte volna meg a fejem.
- Mit csinálsz te őrült nőszemély! – kiáltottam a csikorgó gumikkal száguldó nejemre, aki egyszerre vezetett, lövöldözött és üvöltözött valakivel a saját fülesembe.
Ha sikerült kijutnunk a lezárt területről, akkor nagyot fújva dőltem hátra miközben nem értettem semmit, de egyre másra olyan képek villantak fel bennem, amik elrémisztettek.
- Aya, valahol meg kell állnod! A kocsit bármelyik percben bemérhetik. Át kell ülnünk egy másikba…….és azonnal kórházba kell mennünk! – néztem a mocorgó hasára.

-Ne merészelj visszaszólni nekem! - reccsentem rá Mike-ra továbbra is a visszapillantóból nézve, és hozzávágtam az elnémult headsetet. - Eltűnsz két napra, semmi életjelet nem adsz magadról, aztán megjelensz itt, mint egy közönséges gyilkos, leállsz szemtanúk előtt fejeseket ölni, mint a legbénább kezdő, és még neked áll feljebb?! Ezt rohadtul gondold végig, vagy megszülheted te a gyerekünket a büdös életbe! Cseszd meg, édesem, jó?
Közben két rendőrön is keresztül hajtottam, akik nem egészen voltak képesek felmérni az erőviszonyokat köztük és az autó között, úgyhogy miután a kocsi orra nekik csapódott, ők pedig oldalra penderültek, biztos lehettem benne, hogy legalább a medencecsontjuk eltörött, de kis szerencsével a lábuk is, így ők már biztos nem tudnak követni.
-Pofa be, én is tudom! - üvöltöttem most már teljesen kikelve magamból.
Így aztán, amint kikerültünk a közvetlen életveszélyből, satuféket nyomva azonnal lefékeztem az úttest kellős közepén gyönyörű fekete vonalakat húzva magunk után az aszfaltba, hogy csak úgy füstölt. Mindezek után kecsesnek semmiképp sem mondható mozdulattal kikászálódtam a helyemről, odaléptem a leglepusztultabb kocsihoz, aminek a tulajdonosának biztos nem telt nyomkövető biztonsági berendezésre, és nemes egyszerűséggel szétlőttem a zárat.
-Most te vezetsz - intettem a fejemmel.
Mielőtt azonban beszálltunk, még gyorsan elkaptam, és amennyire a hasamtól hozzáfértem magamhoz ölelve szenvedélyesen megcsókoltam, a végét egy fájdalmas hörgéssel elintézve, mivel megint beindultak a fájások. Már egy perc sem lehetett két hullám között.
-Gyerünk már, ne tököljünk - csaptam a hátára sürgetve. - Ne most lőjenek mindhármunkat szitá-vááááá. Jesszus, szivem, gyorsan, gyerünk, gyerünk - kapkodtam a lábaimat az anyósülés felé, ahova azonnal be is huppantam. - Vigyél el innen valahova, ahol... istenem... Azt hiszem... mindjárt... lesz egy... gyerekünk...

//Folytatás: Elhagyatott gyárnegyed//