Cendre

ADATOK

NÉAD: Alice Ducharme „Cendre”
faj: mutáns
kor: 26
születési hely: Kanada, Québec

jellem:
Alapvetően társasági ember, szeret pörögni, a figyelem középpontjában lenni, azt meg pláne nem bírja elviselni, ha valaki levegőnek nézi. A magabiztos külső azonban gyakran csak álca, amivel a bizonytalanságot próbálja leplezni. Rendkívül törtető, a céljai elérése érdekében bármire képes. Néha kissé szétszórt és feledékeny, és rendkívül haragtartó ember, ha egyszer valakiben csalódik, annak nehezen bocsájt meg.
személyazonosság: nyílt

KÜLSŐ: hosszú barna, enyhén hullámos haj, sápadt bőr, zöld szem, légies alkat, munkájából adódóan a megjelenésére rendkívül odafigyel, általában számos kiegészítőt hord (ékszerek, kalap, kendő, stb…), smink nélkül szinte sosem látni

KÜLÖNLEGES ISMERTETŐJEL:nincs

KÉPESSÉG:
1. szint: Képes a testét hamuvá változtatni, a saját test-térfogatának megfelelő mennyiségűvé, amit aztán képes szabadon irányítani, akár „hamu-felhő” formában mozogni, közlekedni, vagy a hamuból egy emberi alakot alkotni. Kisebb használati tárgyakat és a saját ruháit is képes átalakítani, amíg megvan a fizikai kontaktus. Ilyen formában egyelőre nem képes beszélni, viszont a telepaták képességét jócskán megnehezíti, ugyanis ilyenkor csak a legerősebbek képesek belenézni a fejébe, irányítani, megállapítani a hollétét, vagy bármilyen módon hatni rá… (a játékban mondjuk 4-5-ös szintűek). Továbbá hamu alakban jóval kevésbé sebezhető, nem érez fizikai érzéseket, szinte lehetetlen kárt tenni benne. Viszont, a víz és a szél egyelőre komoly „ellenségnek” számít ilyen formában. Ha Alice-t a képessége használatakor ilyen hatások érik, sokkal több időre és energiára van szüksége ahhoz, hogy összekapja magát. Továbbá a víz- és szél-manipulátor mutánssokkal sem szeret rosszban lenni…

~°~

ELŐTÖRTÉNET:


MT: Üdv, Alice! Kérlek, mesélj magadról valamit!
AD: Üdv! Nos, hol is kezdjem. 26 évvel ezelőtt születtem, Kanadában, ám szinte az egész életemet Québec és New York között ingázva éltem le, ugyanis a családomat hol az egyik, hol a másik helyre szólította a munka. Apám kanadai francia, ám fiatalon Amerikában próbált szerencsét, nem is rosszul. Csak akkor volt gáz, amikor lejárt a vízuma és ki akarták paterolni az országból. Na, apám egészen véletlenül pont ekkor ismerte meg anyámat, s akár egy tündérmesében, első látásra egymásba szerettek és összeházasodtak. (Neeem, apám nem csak a vízum miatt vette el anyámat, és anyám se a pénz miatt ment hozzá a fateromhoz, ugyaaan… Severaldéknál amúgy sem szokás szerelemből házasodni, nyílt titok, hogy ott egymás bankszámlájába szeretnek bele az emberek, bocsi anyu, nagypapi, meg a többiek…). De visszatérve az én történetemhez, az iskolákat is hasonlóan ingázva végeztem, elkezdtem az egyikben, majd pár évvel később már a másikban fejeztem be, hol Kanadában, hol Amerikában, mikor angolul, mikor franciául. Testvérem nincs, akármennyire is nyúztam a szüleimet érte, de hát amennyire az eszemet tudom, a rokonságban mindig mindenki egyke volt… Vagyis pontosítok, még régen egyszer, anyai ágon volt valami óriási botrány öröklés terén, azóta egyke mindenki… Ám hiába vagyok én szüleim egyetlen szeme fénye, szerencsére pár éve már sikerült önállósítani magamat, kirepülni a családi fészekből, hogy egyedül boldoguljak a nagyvilágban. Valahogy az idő tájt, amikor a fotós karrierbe belevágtam… Azóta többnyire New Yorkban élek, bár az elmúlt pár hónapot külföldön töltöttem munka kapcsán. A múlt héten érkeztem haza, egyelőre úgy tűnik, hogy egy darabig ismét itt maradok.

MT: Miért pont ezt a hivatást választottad?
AD: A tőzsdézés meg a nagyvállalatok igazgatása nem az én világom, apám meg nagyapám nagy bánatára. Sokáig dilemmáztam rajta, hogy író vagy fotós legyek, ám végül az utóbbi mellett döntöttem. Mégiscsak jobb az olyan munka ami kapcsán az ember beutazhatja a világot, rengeteg új embert ismerhet meg, és a legszebb pillanatokat örökítheti meg képekben, mint egész nap egy számítógép előtt kuksolni és a billentyűzetet koptatni, nemde? Meg egy író már így is van a felmenők között, gondoltam, akkor én más vonalon próbálom ki magam.

MT: A legutóbbi kiállításod témája a mutáns képességek bemutatása, ami nem kis port kavart. Nem bántad meg, hogy belevágtál?
AD: Nem, sőt…! Ha újra döntenem kéne, akkor is ez lenne a választásom. Napjainkban teljesen normálisnak számít, hogy egyesek
különleges képességgel rendelkeznek, még ha a társadalom egyes tagjai számára ez nehezen elfogadható. Konzervatív nevelés, vagy csupán irigység, azt nem tudom, mindenesetre remélem, hogy hamarosan lecsillapodnak ezek a lázongások. De tudják, hogy van ez, valami téma mindig kell a népnek, amin épp szörnyülködhetnek, hol a bevándorlók, hol a háborúk, természeti katasztrófák pusztításai, úgy látszik, most éppen a mutánsok vannak napirenden.

MT: Igaz, hogy te magad is közülük való vagy?
AD: Igen, bár ezt sosem titkoltam különösebben. A becenevemet is ez után kaptam, a „Cendre” franciául hamut jelent.

MT: Ha az információim helyesek, akkor hamuvá tudod változtatni a testedet. Megkérdezhetem, hogy mikor és hogyan jelentkezett a képességed?
AD: Elég fiatalon, több mint 20 évvel ezelőtt. Még mielőtt elkezdtem volna az iskolát, egyik hétvégén Kanadában, a nagyszüleim birtokán lovagoltunk, amikor viharba keveredtünk. Mivel elég messzire keveredtünk a családi villától, ezért hiába indultunk el egyből hazafelé, nem úsztuk meg a dolgot. Én legalábbis, gyakorlatilag olyan erősen fújt a szél, hogy az egyszerűen lefújt a lovam, Chocolate hátáról… én pedig már attól rettegtem, hogy mikor érek földet és taposnak át rajtam a lovak, ám mire észbe kaptam, már valahol a bokrok közül szemléltem a többieket, akik próbálták megzabolázni a megvadult lovakat – hát igen, esés közben egyszer csak átváltoztam hamuvá… Nem elég, hogy újonnan jelentkezett a képességem, még utána egy esőt is kaptam a nyakamba, szóval vagy 3 napba telt, mire újra össze bírtam szedni magam, szó szerint, valahogy visszaalakulni emberi alakomba, és hazakeveredni ló nélkül… Mondjuk utána évekig nem jelentkezett újra a képességem, de aztán rendszeresen, a legváratlanabb helyzetekben, jó sok kínos helyzetet köszönhetek neki, ám szerencsére mára már olyan természetességgel tudom használni, mint ahogy a beszéd vagy a járás megy.

MT: Értem. És az milyen érzés, hogy a Princeton igazgatója a rokona? Nem érzi e magát emiatt frusztrálva, különcnek?
AD: Először is, vér szerint nem rokon, mivel csak anyám nővérének a férje. És mivel nem a Princeton-ra jártam(pont ezért… amúgy nem megmondtam? Drága nagynénim – aki mellesleg Severald- is biztos a kellemes jelleme miatt szeretett bele, nem az igazgatói fizetésért…), ezért különösebben nem zavart. Amúgy meg most komolyan, hamuvá tudok változni, majd pont egy távoli rokonom miatt érezzem magam frusztrálva?

MT: Hogyan telik egy átlagos napod?
AD: Ez elég változó, lévén elég kötetlen a munkaidőm. Ébredés után többnyire az irodámba megyek, aztán utána megbízástól, munkától függ a dolog. Vagy irány a repülőtér, vagy valamelyik fesztivál, kiállítás, vagy bármi más színhely, előre sosem lehet tudni. De ha nem utazni kell, akkor is van mit csinálnom, mindig van elég fénykép amire némi digitális korrigálás vár, vagy egy következő kiállítás anyagát összeállítani, az egyes témákhoz kutatómunkát végezni. Néha már kora délutánra végzek, de sokszor volt olyan is, hogy késő estig munkával telt az idő. De pont ezt szeretem benne, pörgős, változatos, érdekes.

MT: És mit csinálsz, amikor nem dolgozol?
AD: Elugrok Staten Islandre az egyik lovardába, megnézek egy kiállítást, vagy egy filmet a moziban, előhívatok néhány új fényképet amik aztán egyenesen a nappalim falán köt ki, meglátogatom a rokonokat, a Szabadság-szobor tetejéről ugrálok le miközben a képességemet használom… Mikor melyikhez van hangulatom, amúgy, semmi extra.

MT: Jut eszembe, van bármilyen háziállatod?
AD: Itt New Yorkban, a lakásban nincs, ám az egyik közeli lovardában van egy szürke Selle Français lovam, Opale. Meg ahogy anyámat hallottam, drága unokaöcsém, Grégoire is egész állat módon viselkedik néha, legalábbis ha igaz, amit legutóbb valami Pubban művelt…

MT: Mi lesz a következő projekted témája?
AD: Pontos részleteket még én sem találtam ki, de mindenképp szeretnék a továbbiakban is a „mutáns” témával foglalkozni, úgy gondolom, hogy bőven van benne lehetőség. Csodálkozok is, hogy eddig még nem csaptak le rá mások…

MT: És mit gondolsz, milyen lesz az életed 5 év múlva?
AD: Elismert és világhírű fotós leszek, és lehetőleg magamnak, és nem a felmenőim nevének köszönhetően. Egy állandó galériának is örülnék valahol Manhattanben, de majd meglátjuk, mi lesz belőle.

MT: Lassan elértünk az interjúnk végére. Van még valami, amit a rajongóidnak szeretnél üzenni?
AD: Először is, köszönöm mindenkinek az eddigi segítséget, a sok-sok lelkesedést és a támogatást! Ó, és igen, a továbbra is is várom a mutáns „modellek” jelentkezését a további projektek témájához kapcsolódóan. Amennyiben valaki elég lelkesedést érez magában, az elérhetőségeimet megtalálhatja a honlapomon.

(Matthew Taylor)

~°~

FOGLALKOZÁSA: fényképész
SZAKÉRTELMEI:
angol és francia nyelv anyanyelvi szintű ismerete, jogosítvány autóra, fotózás, művészettörténet, úszás, lovaglás
ESZKÖZÖK, FELSZERELÉSEMT:
a fényképezőgépei és a hozzá tartozó felszerelések, memóriakártyák, stb…, egy szolgálati autó, és persze a a Staten Islandon lévő istállóban lévő lova, Opale

~°~

MINTAJÁTÉMT:
Ha az előtörténet nem elegendő, akkor jelezzétek és írok azt is!

Előtörténet elfogadva mintajátékként is, jó játékot az oldalon