Manhattani Kulturális Központ

Tekintve hogy ma este volt a kínai kultúrális napok megnyitója többünk enyén színes, de inkább fekete színű formaruhában rohangáltunk, még a röbbiek az egyszerűbb edzső ruhában várta hogy rájuk kerüljön a sor. É személyszerint igyekeztem az edzőnek segíteni ha valamiben kellett illetve lenyugtatni a kisebbeket, már amelyiket kellett. Hogy más egyesületek hogy an szmint mit csináltak azt nem tudom. De még én is éreztem hogy mások is, nem csak a mi egyesületünk tartott a kínai negyedi iskolától. Én csak együtt érezni tudtam velük tekintve hogy a versenyzéstől visszaléptem egészségügyi problémákra hibatkozva. Ezt az edző nagyon nem akarta elfogadni, mármint látva hogy nagyjából egész jó formában voltan és a bemutatót nem akartam kihagyni. És igaza is volt valahol, rendes magyarázat nélkül ez eléggé ellent mondás. De végül csak örült hogy eljöttem.
A rendezvény a kicsik bemutatójával kezdődött. Aztán jöttek a versenyzők, majd a következő szint bemutatója és versenye, és így tovább.
Végül aki még bírta az esti időpontot kis üdítő és rágcsa mellett körbe mehetett a tárlaton is ami mostantól négy napig volt nyitva. Természetesen a kínai kultúrűhoz kapcsolódó tárgyakat lehetett megtekinteni. Kerámiákat, ruhákat, tekercseket, régebbi kézifegyvereket és efféle csecsebecséket. természetesen nem a legértékesebbeket. Az ilyesmiknek a nemzetimúzeumban lett volna a helyük vagy valami ilyesmi.

Mindig is érdekelt engem a Kínai kultúra, de sose értettem, hogy miért is. Talán, a sok filmhez lehetett köze, amit eddig megnéztem. Minden esetre, ma eljöttem ide, de nem egyedül. Ebi kisértel, de nem túl sok kedvvel ha jól látom. A meg nyitó kezdete óta, állandóan csak a óráját bámulja, ami engem már kezd idegesiteni, de még nem szólok rá. Tekintetemet, inkább a bemutatóra forditom. Először, a kicsik mutatják be, hogy mit is tudnak, majd a versenyzők jöttek, és a többi dolog. Mondjuk, engem nagyon lekötött a bemutató. Irigykedve nézem végig, azt a sok mozdulatott, amit ezek az emberek meg csinálnak. A bemutatók után, drága barátnőm fáradságra hivatkozva, hagy magamra. Bár, simán meg is tehetném, hogy én is le lépjek, de én inkább maradok, és meg nézem a tárlatott is. Tekintetem, egy másik nőre téved, akit már láttam nem régiben a bemutatón, ott volt az egyik csapatnál. Mondjuk, jól nézki meg minde, de nem ezért vagyok itt. El indulok felé, és amint oda érek, szólok hozzá.
- Helló, klasz volt a bemutató. - Elegyek vele szóba, majd várom, hogy mit is mond. Csak az bánt, hogy Ebi nem maradt még, de majd fel hivom őt, és át hívom magam hoz. Azért remélem lesz hozzá kedve.

Kicsit azért irigykedtem az egyesületetemböl lévőkre akik versenyestek. De így volt a legjobb mindenkinek. Nem hiányzott hogy bárkinek maradandó, vagy csak akár kicsit is észlelhetö sérülés okozzak, főleg nem ennyi ember szeme láttára. Szépen nézett volna ki ha az ellenfelem csak úgy indokolatlanul összeesik. De elég volt még izgulni a többiek ért is.
Ahogy az várható volt a kínai negyedi iskola magasan vezetett, de végül nem volt töretlen a sikere, ez azért egy kis elégedettségel töltött el.

Azt hiszem majdnem félre nyeltem a narancslevemet, annyira nem számítottam rá hohy valaki megszólít. Főleg nem hogy egy idegen. Elvoltam a saját kis gondolataimba... Eddig.
- Óó, köszi... Esetleg egyesületis vagy, vagy csak lelkes érdeklődő? - kérdeztem kedélyesen. - Na jó igyekszek, nem beszervezni - mosolyogtam.
- A kiállítás hogy tetszik?

Szegény nő, szinte hallani, hogy félre nyel, mikor köszönök neki, és meg dicsérem a bemutatót.
- Csak lelkes nézző vagyok. Egyik egyesületnek sem vagyok a tagja. - Mondom neki, majd ő is mond valamit, mire én is el mosolyodok. A következő kérdése, kicsit el gondolkodtat, de csak kicsit.
- Amit eddig láttam, az gyönyörű szép, de a többit még nem volt szerencsém meg nézni. - Mondom, egy huncut mosolyal az ajkamon. - Esetleg, ha gondolod meg nézhetnénk együt a többit is. - Hozom fel a dolgot, mint ötletet.
- egyébként, te mióta csinálod ezt? - Kérdem, mert érdekel a dolog. Mondjuk, kéne valami önvédelmet tanulnom, ha már itt tartok, mert az amit Amanda tanított nekem, az nem elég. Mondjuk, csak addig, míg el sajátitok pár fogást, hogy meg védhessem magam, egy szórakozo helyen, vagy bárhol máshol. De, mondjuk a kínai harc művészethez, már öreg vagyok. Ahoz már túl késő lenne, a tanulás. Hiába, ez van nincs mit tenni.

(Most csak ennyit tudtam írni.)

- Nem baj az is kell - mosolyodok el. - Jó tudni hogy nem csak minket érdekel iyesmi, akik már bele vannak zanzulva a dologba. - Belekortyoltam az üdítőmbe, reménykedve benne, hogy ezúttal nem nyelem félre majd folytattam. - Egész jó ötletnek tartom hogy a kiállítással is összekötötték a dolgokat, hát ha így több érdeklődőt vonz a dolog. Tényleg jó tudni, hogy nem csak a nagyjából a kicsik szülei jönnek el megnézni minket, akik aztán szörnyűlködve nézik a dolgot, és csak muszájból mosolyognak hozzá - vigyorogtam.
- Persze, mért ne - feleltem a nézelődés kérdésére. - Merre nem jártál még? Nem mintha amúgy annyival többet tudnék a kiállításról, én is most látom először, úgyhogy nem leszek egy profi idegen vezető - mondtam viccelődve.
Amint eldönötöttük merre menjünk elindultunk. Még többnyire az étkező részleg területén kidobtam a poharamat. Természetesen szinte minden kiállítási tárgy vitrinben volt, de azért biztos ami biztos.
- Ó, én legalább öt éve- feleltem, de igazából most nme számoltam végig valóban mióta csinálom. - De még csak a negyedik vizsgámon vagyok túl...
Igazából ahogy ezt kimondtam, sokkal inkább fanyalgásnak tűnt a dolog mint azt annak szántam. Közben eljöttünk egy régebbi stílusú ruha mellett. Szép volt az igaz. Amúgy nem volt előtte kivételesen semmilyen tábla, úgyhogy nem lehetett eldönteni hogy csak ,,másolat" vagy pedig ,,eredeti". Mint mondtam nem a legértékesebb tárgyakat hozták el ide, úgyhogy a kiáűllítási tárgyak nagyja másolat volt, hogy itt is be tudják mutatni őket, és kevesebb legyen a rizikó hogy esetleg tönkre megy valami.
- Amúgy holnap délután shaolin verseny lesz, ha esetleg az  is érdekel. Holnap után pedig a döntő.
Közben már egy harci páncél felé közeledtünk. Nem sokkal messzebb a kézi fegyverek jöttek. A kerámiák és egyéb csecsebecsék nagyja pont vagy a másik irányban voltak, vagy pedig még jóval arrébb.

~ Ez valami új szleng szó lehet ez a zanzulás, mert most hallom először. - Gondolom magamban, miközben ő két mondat között ismét iszik egy kortyot. A következő mondata után, én is meg szólalok, hogy necsak ott álljak, mint a kuka.
- Hát, igen mondjuk most is vannak itt szép számmal, ha jól látom. Ez, az első ilyes féle rendezvény, vagy volt már ilyen máskor is? - Kérdem, hisz erről is csak valamikor a múlt héten szereztem tudomást, a neten. Az ötletemet, hogy nézzük meg együt, el fogadja, majd kérdi, hogy mi az amit még nem láttam. Majd, viccelődik is, mire fel nevetek.
- nekem a ruhák, és a páncélok már meg voltak, mármint azokat már láttam, de nagyon szívesen meg tekintem megint. - Mondom neki, hisz úgy is rá érek, hisz most még a színház is be zárt, hogy mindenki nyaralhasson. Így, akár nyúgodtan meg nézhetem megint. Közben egy kérdést teszek fel, amire meg is kapom a választ tőle.
- Értem. - Mondom röviden. - Hivatás szerű, vagy hobby? - Faggatom tovább. Közben, meg nézünk egy ki állított ruha darabot, majd a nő folytatta. A shaolin versenyre, meg csillan a szemem.
- Persze, holnap is itt leszek, és holnap után is. Nem hagynám ki semmiért se. - Mondom, mert igen tényleg érdekel engem. Mondjuk, az is igaz, hogy majd valamikor készülnöm is kell, mert majd megyek haza pár hétre, hogy otthon is legyek, és a barátnőmet is magammal viszem, hogy meg mutassam neki a helyet, a várost, ahol fel nőttem.

És igen, valóban voltak páran. Némelyik nagy ijedséggel próbálta kordában tartani a lelkes gyerkőcét, aki nagy mozdulatokkal mesélte az előbbi verseny eseményeit sűrű, ,,te is láttad nem, anya?" kérdések között. Még más a vitrinekről próbálta lehámozni a porontyát, ,,mivel azt messziről is lehet nézni", ,,ne nyalogasd az üveget", vagy ,,kincsem már késő, van megyünk haza" indokokkal.
- Szokott verseny lenni minden évben nagyjából. De így kiállítással egybe szervezve talán most van először... vagy pedig tök régen volt, mert én nem elékszem rá.
- Rendben akkor teszünk egy kis kanyart - ha már látta őket akkor nem akartam untatni. A ruhákból amúgy is szerintem kevés volt. Lehet a kiállítás tervezőjének volta nnyi esze, hogy olyan ruhákat nem rakott ki amit amúgy a versenyőkön amúgy is lehetett látni. Ha jobban belegondolok, így mi is a kiállítás rászei voltunk... váó...
A kérdésésn kicsit elgondolkoztam, csak aztán válaszoltam.
- Na látod ez egy jó kérdés. Mert nem mondanám azt hogy hobby, mert annál komolyabban veszem. És hivatásnak sem mondaném, met csak egy diák vagyok a sok közül.
Közben beértünk a fegyverek közé. Itt inkább több ,,egyszerű" érdelődőt lehetett találni, és olyan kölköket akiket az anyjuk még nem rángatott haza. A dolog valószínűleg abból fakadhatott, hogy a régebbi diákok, ne adj isten tanárok láttak már eleget ilyeneket, vagy volt sajátjuk. De azért elvétve lehetett látni őket is.
Azért volt itt pár érdekesség, az egyszerű ám díszes kardoktól, az érdekesebb, és ijestőbb darabokig, amiről talán az ember első látásra nem is tudta, hogyan lehet őket használni egyáltalán.
Ott állva és nézelődve esett le a dolog...
- Jaj bocsi, meg sem kérdeztem, csak vezetlek jobbra balra, a kerámiák, és csecsebecsék jobban érdekeltek volna? - néztem rá kicsit aggódva.
- Micsoda lelkesedés - mosolyogtam. - Na de örülök, hogy akkor érdekel a dolog. Én valószínűleg majd cak holnapután jövök a döntőre, segíteni a mesternek, meg többieknek. És persze megnézni. Szép is lenne, ha nem érdekelne, hogy an végeznek a többiek.

Azt tudtam, hogy külön versenyek szoktak lenni, és külö kiállitások is, de ilyen csak most, és csak ezen a három napon. A nő mellet, hallom a gyerekek, és a szüleik mondatát is, de inkáb a nőre koncentrálok, hisz vele beszélgetek.
- Értem. - Mondom röviden, majd mikor úgy dönt, hogy forduló van, ha már láttam, aakkor nyitom szóra a számat.
- Téged nem érdekelnek a ruhák? - Kérdem, hisz engem tényleg nem zavar, ha újra meg nézem, és gondolom őt is érdekli, vagy legaláb remélem, hogy érdekli. Bár, az is lehet, hogy ő majd máskor nézi meg azokat, de ez csak amolyan tip nállam. A kérdésemre, ismét kapok választ, hogy se ez, se az.
- Tehát akkor te egy diák vagy. - Mondom, közben figyelem a fegyvereket. Milyen érdekes, hogy réfen mikkel harcoltak a Kínaiak, hát nem szívesen lettem volna az ellenség helyében, mikor harcra került a sor. Közben, a nő is kérdez, ami vissza ránt a gondolatomból.
- Előbb, a fegyvereket nézzük végig, utánna jöhetnek azok is. - Mondom, ha már úgy is azt kezdtük el nézegetni. Hallom, hogy ő csak holnap után lesz. A döntőn, de holnap viszont lehet, hogy nem. Minden esetre, nem fogok rá kérdezni, hisz nem rám tartozik, ha nem lesz itt.
- Akkor, holnap után, még látlak. - Mosolygok a nőre. - Ja, tényleg még be sem mutatkoztam, Szabó Éva vagyok, de egyébként nyúgodtan hivj csak Évának, vagy Évinek. - Mutatkozombe neki, közben a kezemet nyújtom felé.

Elmosolyodtam.
- Csak nézz rám! Ha megállnék az egyik vitrin mellett még valaki azt hinné én is kiállítási baba vagyok! - kuncogtam. - Amúgy is, voltam már elég ilyen kiállításon, és olvastam eleget utána, mostanra már kicsit untat a dolog. Kell egy kis szünet.
Jó persze nem halltam volna bele a dologba, ha még egyszer végig kell mennem a ruhákat megnézegetni, de ha már ő is volta arra, akkor nem túl sok értelmét láttam.
- Így van - bólogattam. - De tudod ez nem is rossz ötlet. Talán majd még elgondolkozom rajta.
Bár kissé furcsa volt belegondolni, hogy én majd egyszer oktató legyek. Nem beszélve a jelenlegi kis problémámat. De ötletnek nem volt rossz.
Lehet kissé bunkónak is tekinthető volt, ahogy felvont szemöldökkel ránéztem a nevét hallva.
- Érdekes neved van - próbáltam menteni a helyzetet, de lehet, csak rontottam a helyzeten. - Eva? Eeva... - próbáltam kimondeni a nevét. Próbáltam elmosolyogni a dolgot, de csak nem jött össze a dolog azt hiszem.
- Mindenesetre örvendek. Én pedig Sarah Connor lennék, szerény személyeben - fogtam meg a kezét.
Ahogy tovább haladtunk egymásután, vagy kisebb csoportokba sedve következtek a dárdákra hasonlító fegyverek, bár ez előbb utóbb csak a hosszukból következően volt így. Köztük megbújt az egyik személyes kedvencem (amibe így belegondolva lehet velem van a baj, tekintve hgy milyen brutalitásra lehet képes vele valaki... ) egy szimpla fa gyerebje, melynek fogait vészlyósló fém tüskékre cserélték ki.

Mosolyogva hallgatom végig, hogy úgy van öltözve, hogy őt is a kiállitás részének hinnék.
- Aha, értem. - Mondom, miután ő befejezte a mondatát. Mondjuk, én sem tudok ehez hozzá szólni többet, így hagyom a témát. Aztán, magáról a tórnáról is szó esik, és nagyon úgy fest a dolog, hogy lehet talán hivatás szerüen fog foglalkozni a dologgal. Aminek, gondolom örülök. Majd, be mutatkozom neki, mire fel emeli a szemőldökét, és hallom, hogy érdekesnek találja a nevemet.
- Nos, igen mondjuk itt, nem annyira elterjedt, mint otthon, Magyarországon, de attól még szeretem. Nagyon örvendek Sarah. - mondom, mikor ő is bemutatkozik, és közben kezet is rázunk. Valamint, nagyon aranyos tőle, hogy a nevemet mondja.
- Maradjunk, az Evánál. - Mondom, mert szerintem már neki kínos a dolog. Majd, tovább is haladunk, a kiállitási tárgyak között, és figyelem a fegyvereket. Már, szóra nyitnám a számat, mikor is egy lány rohan felén.
- Sarah, Sarah, Sarah nézd mit kaptam anyujék tól. - Abból, hogy a lány ismeri Saraht, és úgyan az a öltözetük, arra enged következtetni, hogy egy ilyen dozsdoba vagy mibe járnak. A lánynál, egy szépen fel öltöztetett Kínai ruhát viselő porcelán babavolt, csak még a dobozában volt, de lehetett látni, mert volt egy át tetsző fólia vagy mi.-A néni kicsoda, akivel beszélgetsz? - Kérdi a lány, de meg előzöm őt, és én válaszolok a kérdésére.
- Szia, én Szabo Eva vagyok, és most találkoztam először Sarahval. - Mondom, mire ő egy ahaval jelzi, hogy érti. Miközben bemutatkozom, el is szégyenlem magam, mert Sarah nál is így kellet volna csinálnom. Majd a kis lány is meg szólal.
- Én pedig, Rebeka vagyok. - Mutatkozik be nekem a lány.
- Nagyon őrvendek Rebeka. - Mondom, de már úgy sem figyel rám. Inkább, Sarah felé fordul, és bele kezd.
- Ja, és anyujék szeretnék tudni, hogy fel jösz-e, hozzánk vacsira? Finom, házilag készült pizza lesz vacsira. - Mondja a lány, majd várja, hogy Sarah mit is mond a vacsora meghívásra. Közben, én csendben figyelem a dolgokat, és egyenlőre nem megyek sehova se, mert Saraht várom, én is.

- Magyarországon? - vonom fel a szemöldökömet, és az agyamban a hörcsögök máris gyorsan hajtani kezdték a fogaskereket, hogy vajon mit tudhatok én egy olyan országról mint ez a Magyarország... de a végén még az sem lett volna meg lepő ha a fülemen keresztül füst kezd el felszállni a nagy erőlködéstől, de így sem jutott eszembe semmi.
- Rendben Eva, akkor örcendek a találkozásnak - mondtam megeresztve felé egy bájos mosolyt.
Igazából érdekelt volna ő mégis milyen országból jött... hirtelen úgy éreztem hogy nem túl sokat tudok arról ami a saját országomon kívül történik.
Ekkor azonban befutott Rebeka.
- Nahát, ez csodaszép! - ámuldoztam ahogy a lány mutogatta a babát. Majd elhalgattam ahogy besélgetnek.
- Pizza? - kérdeztem vissza. Pizzára nem igazán akartam nemet mondani... Evára pillantottam egy pár másodpercre, de így is végül elég gyorsan döntöttem.
- Persze, szívesen megyek - mondtam majd Evához fordultam.
- Akkor találkozunk holnap után - kacsintottam. - És érezd jól magad.

(köszönöm a játékot^^)

Sarah kérdésére, bólintok egyet. Aztán hagyom, hogy had gondolkozzon hátha eszébe jut valami.
- Egy magyar találta fel a rudik kockát, amit össze kell keverni, majd ujra úgy forgatni, hogy a szinek egyezzenek rajta. Valamint, egy magyar jöt rá arra is, hogy a paprika televan c-vitaminnal, és egy magyar volt az is aki meg mentette az édes anyákat a korai halálozástól. - Segítek neki, de nem tudom, hogy ezekről mennyit tud. Majd mondja, hogy őrvend a találkozásnak, amire én is bólintok. Aztán, meg jelenik Sarah egyik csoport társa, vagy milye Rebeka, hogy meg mutassa a kapot babáját Sarahnak. A nő, ámuldozik mikor Rebeka meg mutatja, közben egy kicsit beszélgetünk, bár ezt nagyon nem nevezném beszélgetésnek, mert közben, ismét Sarahhoz intézi a szavait, hogy el hívja őt hozzájuk, vacsorára. Hallom, hogy pizza lesz vacsorára, amire össze fut a nyál a számban, de nem mondok semmit. Mikor Sarah rá kérdez, Rebeka igenlően bólint a kérdésre, és fel ragyog a kis arca, mikor Sarah el fogadja a meg hivást. Majd, hozzám fordul, és mond nekem valamit.
- Köszönöm, úgy lesz. - Mondom egy mosolyal az arcomon, majd azt nézem, hogy ők ketten távoznak, majd egyedül felyezembe a kiállitás nézését, utánna én is haza indulok, mert otthon még van dolgom nekem is. Meg aztán, holnap is el jövök, szintén Abivel aztán majd meg látom a dolgokat.

(Én is köszönöm a játékot.)