Victor Creed

ADATOK

NÉV: Kardfog – Victor Creed
faj: mutáns
kor: ismeretlen, nagyjából ott 175 körül
születési hely: Meanwhile in Canada

jellem: nem vagyok az a barátságos ember, aki körül a hirtelen feszültség feloldódik. Sokkal valószínűbb, hogy jelenlétemben a borzongás erősödik, a kutyák ugatási kényszere nő, és a szimpla embereknek a lábukba áramlik a vér. Ez egy teljesen normális reakció, ha olyat látnak, ami elől legszívesebben menekülnének. Emberi bőr takarja állati belsőm, és bár az emberek mindig is jók voltak a négylábúak megszelídítésében, velem nem jártak sikerrel: én fajtámé, a mutánsoké vagyok.

személyazonosság: nyílt

KÜLSŐ: heh. Én vagyok a maci a málnásban. Az az ember, akinek nem örülsz, ha szembejön a sikátorban. Aki nem kísér át öregeket a zebrán, de ebben biztos is vagy, csak rám kell nézned. Ezt persze nem szívesen teszed, mert csak egyszer néztél a szemembe, és már ennyiből tudod, hogy még véletlenül se kéne kontaktust teremtened azzal, akinek ilyen tekintete van. De mondjuk az se elhanyagolható tény ezek mellé, hogy valószínűleg nem a metrón találkoztunk, épp két állomás között zötykölődve, emberek között, teljes világításban.

KÜLÖNLEGES ISMERTETŐJEL: a mosolyom. Nem sokáig élnek, akik látják.

KÉPESSÉG(ek):
- állati érzékek: sokkal érzékenyebben reagálok a hangokra, hőmérsékletváltozásra, szagokra. Távolabbról is megérzem, meghallom őket.
- regenerálódás: a halálos seb nálam csak addig halálos, amíg túl nem élem. És általában egész jó vagyok túlélésből. Sőt, ha már itt tartunk, feltámadásból is. Ne bízz a pulzusomban. Ha lelőttek, és a pulzusom szerint halottnak kéne lennem… nem biztos, hogy az is vagyok.
- karmok: nem olyan helyre kis karmok, mint testvéremnek, de nem is használnám rá a szimpla és meglehetősen lekicsinylő „körmök” szót sem. Nekem karmaim vannak. Punktum.

~°~

ELŐTÖRTÉNET:
Igazán nem mondható el rólam, hogy nem tettem sokat a hazámért, és vele az emberekért. Ezért egyrészt lehet gyűlölni, hiszen ami számukra halálos volt, az nekem csak játék. Amit ők komolyan gondoltak, azzal én csak az időmet ütöttem el. Nyilvánvaló volt, hogy felettük állok. A csatáik számomra egyre halványuló izgalmak voltak csupán, míg az emberiség milliárdnyi számából véreztek el ezrek azokon a harctereken, amiket én végigküzdöttem. Az én vérem is folyt, de mindig gyorsan elapadt. Nem sirattam katonákat, bajtársakat, hiszen gyorsan cserélődtek körülöttem, míg én állandó voltam, legfeljebb más néven, más személyazonossággal háborúról háborúra. Úgy döntöttem, egyetlen testnedvemet érdemli meg a hazám, ez pedig az volt, amelyikkel azokat a mutáns géneket is tovább adhattam volna, amelyek annyira meghatároztak engem. Vietnámban békeszerződés ellenére tettem volna olyat egy lánnyal, amit ő az eltérő kultúrák ütközése miatt elutasított volna, bár szerintem minden más szempontból hajlott rá. Katonatársaim azonban az ő pártját fogták. Nem örültem neki, nem tetszésemet pedig úgy nyilvánítottam ki, ami hadbíróságot, majd a lelövetésemet vonta következményként maga után. Igazából talán meg kellett volna rémülnöm tőle, vagy talán azon gondolkoznom: felébredek-e most is? De csak arra tudtam gondolni: az egész csak show… Talán üvöltenem kéne.
Az ébredés olyan volt, mint mindig: fémes íz a szájban, már hallod a koppanásokat, ahogy a fémlövedékek távoznak a testedből, és a földre hullnak. Kicsit kavarog a gyomor, ahogy minden újra helyreáll, de azért semmi különös. Mondtam: egész jó vagyok túlélésből.
William Stryker. Egy név, ami újabb szórakozást ígért. Érdekes figura kevés fantáziával nyakon öntve. Semmi stratégia a stratégiában, úgy egyébként is igen kevés tervezés: az akciók nagy része nem volt más, mint a képességeink adta lehetőségek végtelen kiaknázása, és így a célok elérése. Arra pont elég jó volt, hogy rájöjjek: testvéremmel nem mi vagyunk az egyetlenek, akik jobbak az embereknél.
Furcsa volt egy olyan csapatban dolgozni, ahol majdnem olyan jók voltak néhányan, mint én. Lehetett rájuk számítani, egyes munkákat jó volt rájuk hagyni, kevesebb munkával elintézték ugyan azt. Más kérdés, hogy a kevesebb munka kevesebb szórakozást is ígért. Érts meg egy kicsit: halhatatlan vagyok, és nem ismertem olyat, aki komoly kárt tehetett volna bennem. Csonttüskék, teleportálás, lámpaoltogatás gondolattal, zéró hibával dolgozó fegyverek, sőt kardpengék… ugyanmár! Ezek semmi kihívást nem jelentettek volna. Legfeljebb egy kicsit több munkát.
Az egyetlen problémát itt az jelentette, aki nagyon is hasonló volt hozzám. Az öcsém. A fülemben hallottam még sokáig a köhécseléseit. Kinőtt belőlük, de soha nem tudott kinőni a küszködésből. Állandóan küzdött valamivel: a múltjával, a benne is megbújó állattal, a végtelen éveivel. Normális életet akart, és azt hitte, hogy ez működni is fog. Kilépett a csapatunkból. Nem volt pótolhatatlan, de a célok hamarosan megváltoztak, és ami a mi feladatunk volt, az bezárult. Életem sötét része következett, amiben nem volt helye öldöklésnek, lehetőségeim kihasználásának, vérontásnak… pedig ha az ember egyszer hozzászokik, sőt megszereti ezeket, egészen nehezen fog tudni élni nélkülük. Helyette nem maradt más, mint az öcsém fejével gondolkodni: kibe szeretne bele, hol élné le életét. Az egész marhaság volt, de ők ezeket akarták tudni. Úgy döntöttem, a jó életért, a további vérontásért megteszem nekik.
Az a feladat, hogy be kell bizonyítanom: tényleg jobb vagyok náluk, egészen mélyen megdobogtatta kicsi szívem. Nem volt kihívás egy fejben villanykapcsoló kiiktatása, de még sosem csináltam ilyet mutánssal: érdekelt, milyen érzés lesz. Egyre kevésbé éreztem az, hogy akár a mutánsok elég jók lennének hozzám. Szembefordultam önmagammal, már amennyire ez lehetséges: a legújabb küldetés, James rendbe szedése… szánalmas ellenfél volt. Az öcsém volt, akire eddig vigyáznom kellett, és most, hogy nélkülem akarta megállni a helyét: csúnyán elvérzett. Pedig hasonló volt hozzám, még gyorsabban is gyógyult nálam. De sebezhetőbb is volt.
Ó, hogy ami a közbeeső időt illeti: új mutánsokra vadásztam. Voltak közöttük igen érdekesek, és voltak olyanok, amik csak az időmet pazarolták. Tanulatlanok voltak, menekültek, féltek használni az erejüket… gyakran azt sem tudták, már kis gyakorlással is többre lennének képesek. Egyáltalán nem voltam közömbös velük szemben. Egyrészt szörnyen élveztem az összefogdosásukat. Mint rémült kis állatok, úgy próbáltak elmenekülni előlem. Másrészt úgy éreztem: ennél igazán jobbak lehetnének a fajtársaim. Nem emberek vagyunk, akkor miért akarnánk közöttük élni, miért akarnánk eltűnni a tömegben?
A gondolatok megzavarhatták a fejem. Nem esküdtem fel arra, hogy éppen ezért soha többé nem fogok gondolkodni, de ahogy az események árja ezek után hirtelen magukkal ragadott, abban kevés volt a tudatos tervezés. Árulásról derült fény, és ez újabb árulásokról rántotta le a leplét. Jamie ellen kellett küzdenem, majd újra mellette álltam. Minden a feje tetejére állt, minden pusztulni kezdett. Ez végtelen örömmel töltött el: úgy éreztem, egy új, a korábbiaknál sokkal nagyobb csata elején állunk.
Innentől kezdve az ösztöneim vezettek, és engedelmeskedtem annak, amit csak parancsoltak. Az ösztöneim pedig falka után kiáltottak, így hozzám hasonlóakat kerestem, akik osztják az elveimet: nem akartam eltűnni az emberek árjában, hogy hullámuk a fejem felett is átcsapjon. Olyanok társaságára vágytam, akik nem csak jobbak náluk, hanem tudatában is vannak ennek, és nem félnek használni az erejüket, sőt, büszkén kiállnak faji hovatartozásuk mellett. Magneto-hoz csatlakoztam, és hiszek abban, amiért újra és újra harcba szállunk az emberek ellen.

~°~

FOGLALKOZÁSA: embervadász, mutánstoborzó… hobbi falkavezér az erdő farkasai között – vagy éppen ellen.

SZAKÉRTELMEI: 175 év alatt egész sok mindent sajátít el az ember. Főleg, ha nem is ember, sokkal inkább mutáns.

ESZKÖZÖK, FELSZERELÉSEK: humorgyilkos tekintet, újabban télapós szakáll, ha éppen derogál borotválkozni.

~°~

MINTAJÁTÉK:
Nem tetszett a tekintete. Volt benne valami, ami magával ragadta a figyelmem, és igen nehezen szabadultam, miközben éreztem, ahogy érzelmeim felkorbácsolódnak, a fejemben üldözni kezdik egymást az emlékek… azt üzenték: haver, évek óta nem voltál nővel.
A régi szép éveket sirattam, mert ezzel pedig sosem volt problémám. Nem húztam vissza a karmaimat, miközben felé közeledtem. Figyelt rám, egy pillantás erejéig se nézett másfelé. Láttam, hogy a teste megfeszül, izmai ugrásra készen várnak a bőre alatt. Gyönyörű nőstény volt. Felszisszentem, de beillett volna horkantásnak is: nehezen bírtam magammal, hogy el ne veszítsem a fejemet, miközben lépésről lépésre közeledtem felé. Félkörívet írtam le, vadásztam rá. Nem mozdult, csupán a fejét forgatta, többre nem méltatott.
Nem tudom, pontosan mi riaszthatta meg. Szél kelt, de egyikünk oldaláról se fújt, éppen merőlegeset zártunk be vele, semmi sem mozdulhatott, ő mégis látott valamit, amitől menekülni kezdett. Pedig gyönyörű nőstény farkas volt. El akartam ejteni, kellett volna a préme. Ez is remekül pótlója volt annak, hogy a civilizációtól távol rég szerezhettem magamnak nőt.
A zászlóra néztem, ami nyilvánvalóvá vált, pedig hideg szél fújt. Így már mindent értettem, hogy mitől is riadhatott meg. A zászló… avagy a szakállam. A széltől hirtelen mozdult, e miatt kezdett menekülni. Elkámpicsorodva indultam el az északi hegységeki búvóhelyünk felé.
Elhatároztam: most már tényleg ideje megborotválkoznom.