Champs-Élysées

Szellem az idén olyan meglepetést eszelt ki kedvese számára, amire egészen biztosan nem számít majd szegény, már csak azért sem, mert márciusban kerül rá sor. Mikor Lynn felébred édes álmából, azt veheti észre, hogy hegyi kuckójuk jó öreg kétszemélyes matraca helyett egy baldachinos ágyban fekszik, selyempizsamában, akár egy hercegnő. A hotelszoba gyönyörűen van berendezve, minden hófehér, és ezüstös színben pompázik, a díszektől kezdve a bútorokon át egészen a kiságyig, melyet valaki előzékenyen az ágy elé húzott, hogy anyuci láthassa amint felébredt: nem, nem felejtettük otthon Alistair-t, ott alszik szépen csendben, szorongatva az a furcsa, zöld színű, kockás fülű plüssnyulat, melyet apja nyújtott oda neki egy hete, és azóta egyikük sem tudta elvenni tőle.
-Jó reggelt szívem - szól Szellem csendesen, kezében egy óriási ezüsttálcával, rajta egy nagy kancsó, gőzölgő teával, a hozzá tartozó készlettel, és persze némi reggelivel is, ami ezúttal pár szelet pirítós, és némi rántotta, illetve pár szem narancs, és alma.
-Remélem jól aludtál - szól, még mindig suttogva. - Alistair meg sem mozdult út közben, de te néha felmordultál. Már kezdtem aggódni, hogy lebukom.

//Boldog Valentin napot!!! ♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥//

Heily jól megérdemelt szabadságát tölti a világ egyik leghíresebb és legcsodálatosabb fővárosában, Párizsban. Itt végre nem kell a mindennapok gondjaival foglalkoznia, azt teheti, amihez kedve van. Párizs éjjel is, nappal is csodás. Szabadságod második napján ráadásul rögtön lovagod is akad...
A férfi idősebb nálad, de csak két vagy három évvel. Jóképű, sportos alkat, szeme sarkában nevetőráncokkal. Olyan természetességgel ül le a kávézó utcafrontján elhelyezett asztalok közül ahhoz, ahol épp Heily is ül, mintha jó ismerősök lennének. Pergő francia nyelven szólítja meg:
- Üdv, a nevem Jean-Paul Gauthier. Nem tudtalak nem észrevenni, és tudom, milyen ostobán hangzik is ez, de szeretnék megismerkedni veled. Még soha nem csináltam ilyet... Mármint csak így, egyszerűen leszólítani valakit... De nem tudtam ellenállni a szemednek.
Ósdinak és mesterkéltnek tűnhetnek a férfi szavai, de olyan áthatóan, kedvesen néz Heily-re, amitől valahogy muszáj komolyan venni. Talán igaz, amit a francia férfiakról mesélnek...
Tehát ha Heily nem küldi el, Jean-Paul valószínűleg ott marad az asztalánál...