Re: Archie's Turmix Bár

by **Carlos Furtano** Vas. Okt. 27, 2013 11:14 am

Izzott bennem a harag és a bosszúvágy, így nagyon nem érdekelt a kis hidegvérű mutáns szórakozása, ahogy a farkával megpaskolta a kezemet, bár legszívesebben ott helyben agyon csaptam volna, amiért ezt az egész cirkuszt a nyakamba hozta. Miért nem tudott a seggén békén maradni? És még én vagyok a rossz! Hiszen hozzá sem szóltam volna, erre ide jönnek és belém kötnek!
- Igazán értékelem a felém tanúsított megértését Mister, de azért megkérdezhetné a védencét, hogy most mi is a helyzet? Ki fenyeget kicsodát? Ha van vér a pucájában, akkor beismeri, hogy én soha nem fenyegettem semmivel, nem igaz bébi? Erre itt ülök békésen iszogatva a kávémat, mire idejöttök és nekem támadtok! Hogy is van ez? – néztem a széken közben visszaváltozó ribancra komoran.
Persze hiú ábránd volt, hogy ezek után csak úgy elmennek, kellett nekik még egy kis megerősítés, hogy micsoda nagy emberek ők, akik egy tömött bárban, úgy fenyegetőznek, ahogy akarnak. Én is éreztem a kialakulóban lévő ellenséges hangulatot és persze, hogy rá is játszottam, hiszen most én voltam a sértett, bántalmazott fél, ezt mindenki kristály tisztán láthatta.
Megvető tekintettel néztem a stricijét utánzó kiscsajt, aki megpróbálta előadni a nagy hőst, de a végére csak kiesett a szerepéből, ami persze elégedettséggel töltött el, de úgy tettem, mintha komolyan venném a dolgot, hiszen a szomszéd asztalnál is hallották, amit mondanak.
Mielőtt még teljesen visszazuhan a remegő kocsonya állapotába, gyorsan megszorítottam a felém nyújtott kezet, mint aki kapva kap az alkalmon a fenyegetések hatására.
- Persze, mindent megteszek, amit csak kértek, csak ne bántsatok többet. – hadartam, alig bírva visszafojtani egy kárörvendő vigyort, de tartottam magam a szerepemhez.
Egyre többen adtak hangot a nem tetszésüknek és mikor a fickó felállt és oda súgott valamit a kis ribinek, már tudtam, hogy nyert ügyem van, a felsikoltó szirénákról már nem is szólva.
Nekem nem volt miért félnem tőlük, de úgy látszik a nagy pofája ellenére a férfinek igen.
~ Menjetek csak! Nem sokára úgy is találkozunk, de akkor már én diktálom a feltételeket! ~ sötétült el a tekintetem, ahogy rájuk néztem, miközben enyhe mosoly játszott a szám körül.
- Nem mondom, hogy örvendtem a találkozásnak! – intettem feléjük, majd hátra dőltem a széken és ha távoztak, még sokáig néztem utánuk.
Tudtam, hogy a lány a gyenge láncszem és azt is, hogy rajta keresztül fogom megszorongatni a „bátyuska” tökét, hogy azt is megbánja, hogy valaha találkozott velem.
Még akkor is jókedvem volt ettől, mikor megérkeztek a zsaruk, akiknek előadtam „támadásom” történetét.

by **Annabelle Shirley** Kedd Okt. 29, 2013 8:58 pm

Carlos nagyon jól játékos volt, remekül forgatta a lapjait. Valóban soha nem fenyegetett meg senkit, és igen, egyszer megütött, aztán kéretlenül megcsókolt, de ezt még nem lehetne felhozni vádként, pláne, hogy bizonyítani sem tudnám. Az pedig, hogy olyan munkát ajánlott, ami nekem nem tetszett, még nem bűn, és senki nem hinné el nekem, hogy ennél többet is megtesz, ha éppen kedve tartja, mert csak rá kell nézni, biztosan forgat valami a fejében. A rendőrök nem tanulmányoznák sokáig a tekintetét, leginkább egy pillantásra sem méltatnák. És ezt ő is tudta.
Itt most mi voltunk a zaklató fél, amit mindenki tudomására is hozott a hirtelen rémült kiáltásaival. A körülöttünk felhangzó sustorgásból egyértelművé vált, hogy a nézősereg megette az előadást, és tudtam, hogy megy ez ilyen helyzetekben: aki előbb panaszkodik, annak hisznek, mi ott már mondhattunk volna akármit, mi lettünk volna a képmutatók. Nem is ellenkeztem Tibu sürgetésére, csak vetettem még egy ijedt-kérlelő pillantást Carlosra, mielőtt a kezébe kapaszkodva kisiettem vele az utcára.
-Sajnálom - motyogtam odakint. - Elszúrtam. Ennél jobbnak kellett volna lennem, sokkal többre tanítottál, de amikor rám néz... - Akaratlanul is megborzongtam. - Leblokkoltam. A mozdulatokat is elfelejtettem, még jó, hogy nem támadott meg. És végig csak arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy ott vagy velem - fakadtam ki keserűen. - Ha egyedül lettem volna, még ennyit se tudtam volna kipréselni magamból. Nem vagyok olyan, mint ti, és ő ezzel tisztában van, annyira tudja. Vagy segít nekem valaki, vagy semmire sem vagyok képes.
A kezemre pillantottam, amivel még mindig Tibu kezét fogtam, mint kislánykoromban a nagynénémét, hogy ne keveredjek el a tömegben. És hirtelen paprikavörös lett az arcom, ahogy mérgemben fújtattam, és a számat is összepasszíroztam, mert legszívesebben fejbevágtam volna magam.
-Ne már! - morogtam és megtorpanva kirántottam a kezem Tibu ujjai közül. - Nem fogom mindig azt lesni, hogy mikor mentenek meg vagy leszek teljesen kiszolgáltatva a másiknak. Azt már nem! Most már erősebb vagyok és egyedül is menni fog... Mennie kell!
Akik mellettünk haladtak el mellettünk kimondottan furcsállva méregettek minket, de nem érdekelt. Ezúttal nem. Most nem fog senki zavarba hozni, most nem fog senki eltiporni, most nem fog senki legyőzni. Ma én fogok győzni! Felküzdöttem magam eddig, és nem itt fogok megállni!
Viszont, ha túl ijesztően közelít...
~Annabelle, fogd be, mert ha én fogom be, hidd el, rosszabbul jársz!~
Igen, most már késznek kell lennem, hogy elhagyjam a fészket. Tibu és Adam felkészítettek és én keményen tanultam, hogy ne legyek az, aki eddig voltam, de legalábbis kordában tudjam tartani a félelmeimet. Most már illett volna kezdenem is vele valamit, nem várni, hogy majd csak lesz valahogy.
-Maradj itt - ütögettem meg elszántan Tibu vállát. - Most Bogyón a sor, hogy Tibu legyen!
És már át is alakultam gyíkká, aztán úgy szedtem a lábaimat, mint még talán soha, hogy utolérjem Carlost, aki közben távozott a kávézóból. Nem is bántam, semmi kedvem nem volt a rendőrökkel meg a többi vendéggel bajlódni. Nekem Carlos kellett.
Egy sikátorban értem utol.
-Hé! - kiáltottam rá, miután az andalgó párocska eltűnt a sarkon, és így mi uraltuk a terepet. Illetve én! Én uraltam, na!
Elszánt dühvel trappoltam felé, és menet közben váltottam alakot. Nem akartam egy szót sem fecsérelni rá, úgy rá akartam ijeszteni, mint Tibu, hogy soha többet még csak a közelembe se kerüljön. Akkor és ott azokban a gyönyörű másodpercekben, ahogy lendült a kezem, komolyan azt hittem, hogy ezt most fél kézzel megszerzem magamnak.

by **Tibutty Tamity** Szer. Nov. 06, 2013 1:07 am

Tudtam, hogy Carlos színészkedik. Az eddigi nyugodt, gúnyos, élvezkedő és lekezelő hozzáállása után ez a hirtelen meghunyászkodás kissé erőltetett volt, de hiába, senki sem lehet olyan jó színész (mint én… haha…).
A friss levegő és a nagy tér valahogy oldotta a bent felgyülemlett feszültség kínzó érzését. Nagyot lélegeztem és élveztem az őszi csípős hideget. Nem mondom, hogy nem szoktam hozzá az ilyen helyzetekhez. Nem mondom, hogy nem tudtam őket hidegvérrel és profizmussal kezelni. De ha olyan személy volt mellettem, aki talán az egyetlen gyenge pontom volt jelenleg (a szüleimet és Tess-t leszámítva) az életemben, azért ott lapult bennem a félsz és arra várt mikor ugorhat elém és kiálthatja diadalittasan, hogy: Én megmondtam! Rettegtem attól, hogy történik valami rossz, valami katasztrófális… De sosem mutattam. Próbálkoztam erősnek látszani. Az lenni, akire támaszkodni lehet. De mélyen legbelül…?
Bogyó magyarázkodására csak egy halvány, meleg mosoly volt a válaszom és a jól megérdemelt buksisimije. A kobakjánál magamhoz húztam és megöleltem egy pillanatra, míg a másik kezemet ismét a zsebembe süllyesztettem, mialatt elindultam lassan a járdán. Minél messzebb ettől a helytől és Carlos-tól.
- Ugyan már… Magadhoz képest nagyon ügyes voltál. És tényleg csak alig avatkoztam be – füllentettem, hogy jobban érezze magát. – Már csak egy-két ilyen alkalom és ők fognak félni tőled, nem pedig fordítva. Nekem elhiheted, ki tudlak kupálni, te kis karate-koszmó – kacsintottam le rá, majd pár percig némán ballagtunk egymás mellett.
Éles rántás következett, amelyet mérges felkiáltás előzött meg. Meglepődve és értetlenkedve fordultam vissza a megtorpanó, vörös arcú, tekintetével mérges szikrákat szóró lányra. Kikerekedett szemekkel, de összehúzott szemöldökkel próbáltam megérteni a viselkedését…
„Mennie kell!”
- Mi? Mégis mit akarsz tenni? – A tekintetemet gyorsan a vállamra eső kezére kaptam, majd vissza a lányra. – Annabelle! Várj, már, ki mondta, hogy neked nekem kell, hogy legyél? Ugyan már, ne hülyéskedj, na, gyere… Anna… Annabelle! – De hiába kiáltoztam utána, átváltozott és a kis zöld csík, elveszett a lábak forgatagában. Azonnal nekilendültem. Az első gondolat, ami eszembe jutott, az a „Remek!!!” volt, aztán szépen lassan kifejtettem magamnak a véleményemet az ötletéről, hosszú, cifra káromkodásokkal fűszerezve. Igyekeztem tartani a lépést vele, tekintetemmel görcsösen pásztáztam az aszfaltot, miközben próbáltam kisebb-nagyobb sikerrel az embereket kerülgetni. Néhányan felháborodottan utánam szóltak, mikor durvábban löktem fel őket, de sosem álltam meg. Aki pedig meg akart volna állítani, annak csak erélyesen leráztam a kezét magamról és haladtam tovább.
Láttam a rendőröket. Megláttam őket és automatikusan, berögzült, megtanult cselekedetekkel reagáltam a megjelenésükre. Beolvadtam a környezetbe. Lassítottam a lépteimen, mintha én is egy lennék a délután kiszabaduló, dolgos, szorgalmas munkásosztályból. Azonban az izmaim feszülten várták az alkalmat, pillantásom egyre inkább kétségbeesetten kereste azt a kis állatkát a földön. Vártam, vártam… végül ismét nekilendültem, ahogy a kopók egyenruhái elvesztek a tömegben.
Egy probléma volt. Nem tudtam merre, nem tudtam hová. Két kezemmel belemarkoltam a hajamba és erőteljesen szántottam végig a fejbőrömön őket, tekintetemet ide-oda kapkodtam, saját tengelyem körül keringtem, miközben azon agyaltam, mégis merre lehetett.
- A francba! – kiáltottam el magamat dühösen, toppantottam egyet, ledobtam a kezeimet oldalra és kissé előre hajoltam. A rá következő másodpercben ismét felegyenesedtem. Tudtam, hogy itt sok sikátor és apró, rövid, keskeny utca hálózzák be egymást és azt is ismertem, hogy egy Carlos-hoz hasonló kis utolsó patkány, mégis mit tart előnyösnek. Azt, hogy az árnyékban maradjon, hogy észrevétlenül élhessen a saját kis mocskos, sötét birodalmában. Sikátor… Ezt tudtam. Fejemet jobbra-balra kapkodtam. Na, de melyik?
Éreztem, hogy egyetlen megoldás maradt, ahogy múltak az értékes másodpercek. Azért voltak értékesek, mert ismertem Bogyót és a határait. Ha kettesben marad Carlossal… Nem akartam tudni. Inkább sietve elindultam az egyik sikátorba, ott felmásztam, amilyen gyorsan csak lehetett a tűzlétrán, majd a ház tetején levetettem a kabátomat, a derekam köré raktam és elrugaszkodtam, hogy egyetlen egy könnyed, gyors és lehetőleg észrevétlen szárnycsapással a másik háztetőre érkezzek. Olyan volt az egész, mintha csak egy természetes nagyságú ugráshoz rásegítettem volna 2-3 métert még. Sorra hajoltam előre, néztem le az utcákba, de csak szemeteskukákat, konténereket vagy útvonalakat lerövidítő embereket láttam. Sehol egy zöld haj. Sehol egy zöld gyíkocska. Sehol egy szőke… Homlokom ráncba szaladt. Szőke? Várjunk csak!
Jobban megnéztem a ház sarkán beforduló férfit, majd az utána siető apró kis valamit. A szívem dobbant egyet a megkönnyebbüléstől, hogy megtaláltam épen és épségben, de gyomrom, azonnal görcsbe rándult, ahogy a határozott és gyors lépteit felfogtam.
Sietnem kellett… de… közben még mindig a fülemben csengtek Bogyó szavai. Ki akart lépni ebből a gyermekszerepből. A saját lábára akart állni. Meg kellett volna adnom neki az esélyt? Hogy élesben, komolyan kipróbálja magát, hogy kockáztassam az épségét? Gondterhelt arccal néztem le a két személyre, majd tekintetem a Carlos háta mögötti tűzlépcsőre esett.
Rendben van, gondoltam, majd energikus, durva mozdulatokkal visszavettem a kabátomat, hogy ne zavarjon. Most az egyszer, kapsz 10 perc játékidőt hugica. És miközben feldúltan, minden érzékszervemet élesítve hallgattam és néztem a történteket, egyszer csak lassan, hangtalanul, úgy, ahogy csak egy tolvaj bírt, elindultam a lejárathoz, hogy lejussak a férfi mögé.
Ha Carlos meglátott, azonnal ugrottam, hogy a lehető leggyorsabban lent legyek. Még az sem érdekelt, ha kitöröm a lábamat. Tudtam, hogy ha meglát vagy Annabelle tekintete hívja fel rám a figyelmét és Bogyó mellette marad nem lesz jó vége... A fenébe az ilyen hülye ünneplésekkel, felhagyok vele, mint a születésnapok betartásával! Csak a gond van vele!

by **Carlos Furtano** Csüt. Nov. 07, 2013 9:25 am

Miután a rendőröknek is előadtam a vétlen áldozatot, akik bár innen-onnan ismertek, de most kénytelenek voltak hinni a szavamnak, hiszen a bár legtöbb vendége megerősítette az én verziómat, szóval ezek után, aránylag elégedetten indultam útnak, hogy vissza menjek a „munkahelyemre” és beszedjem az aznapi, jól megérdemelt béremet és talán, hogy a feszültség levezetéseként felpróbáljam Sybillát, legújabb szerzeményemet. A kis hancúr ígérete, már kezdte elhalványítani az előbbi kellemetlen találkozás emlékét, hiszen a kis szajha fiatal volt és hamvas, 21-nek hazudta magát, de én tudtam, hogy alig múlt 17, így kellemesnek és mozgalmasnak ígérkezett a vele való ágytorna.
Mindezek eléggé vizuális elképzelését szakította meg az éles női hang, melyet száz közül is megismertem volna, és gyanakodva perdültem meg, mert számítottam rá, hogy a hős lovagja is vele tart, minek megfelelően a zsebemben egyből az öklömre csúsztattam a boxert csupa elővigyázatossági szempontból.
Így aztán alaposan meglepődtem, mikor csak egymagában láttam közeledni a kis Zöldikét, és míg azzal voltam elfoglalva, hogy körbe nézzek, mi ebben a csapda, elég ideje volt elérni hozzám és ökölbe szorított nevetséges méretű és erejű öklével felém csapni.
Persze a méretbeli különbségek erősen bele játszottak, hogy egyrészt alig ért fel, másrészt reflexből elkaptam a fejem, így az ütés a vállamon csattant, amit szinte meg sem éreztem.
A következőre azonban már nem adtam neki lehetőséget, mert erősen megragadtam a kezét és annál fogva rántottam közel magamhoz, hogy a testünk szorosan összeért.
- Na, mi van édesem? Ennyire nem tudsz nélkülem meglenni, hogy már utánam is futottál? A stricidet hol hagytad? Vagy rájöttél, hogy én többet tudok nyújtani neked bébi?
Azért én sem ma jöttem le a falvédőről, így nagyon is figyelmesen pásztáztam a környéket és eszembe sem volt abba a hibába esni, hogy a pasija nem lohol utána, ha már ennyire védte ott a bárban.
Persze jól esett cukkolni a kis ribit, mert láttam, hogy ez mindig bejön nála, de azért felkészültem minden eshetőségre, míg a válaszára vártam.

by **Annabelle Shirley** Csüt. Nov. 07, 2013 10:39 am

Igazából nem kellett volna meglepődnöm, hogy nem sikerült, hiszen a bunyó sosem volt az erősségem. De most nem adtam magam olyan könnyen. Most eszembe sem jutott (legalábbis nem foglalkoztam vele), hogy szűkölve elmeneküljek, hogy Tibu vagy Adam oltalmazó ölelésében vigasztalódjak. Ezúttal nem. Ezúttal Carlos fog sírva rohanni... hát nem tudom. Valószínűleg a legközelebbi tükörhöz. Nehezen tudtam elképzelni, hogy bárki mást közel engedjen magához önmagán kívül.
De ez most kit érdekel! Nekem most le kell tepernem, a sárba kell tipornom, vagy legalább egy ütést bevinnem, na, mert ez a vállba öklözés akár baráti pacsi is lehetett volna, ráadásul máris a kezemet szorongatta.
-Nincs rá szükségem, hogy szétrúgjam a seggedet - morogtam leküzdve a kisebb infarktust, ahogy közvetlen közelről bámultam az arcába, miközben már megint ő állt nyerésre, úgyhogy egyenlőre az egyetlen, amit tehettem, hogy nagyon magabiztosnak mutatkozom, függetlenül attól, hogy egyáltalán nem voltam az.
Gyorsan visszapörgettem, mit mondott Tibu. Teljesen mindegy, milyen jól kivitelezett egy mozdulat, ha a másik számít rá. Meg kell lepnem valahogy, ami a mostani helyzetre többszörösen igaz volt, mivel Carlos nyilvánvalóan értett a verekedéshez, ezen kívül a fizikai adottságai is adtak neki némi előnyt. Persze rögtön megfordult a fejemben néhány hátraszaltó, pörgőrúgás, ninja-fogás, de ezek persze csak ábrándképek voltak, még akkor is, ha ezektől biztosan meglepődött volna.
A gond az volt, hogy egy gyakorlott bunyósra nem várt csapást mérni igencsak nagy kihívás volt, nekem meg pláne. Kénytelen voltam hát az egyetlen előnyömet kihasználni ellene: az X génemet. Talán még arra a legnehezebb felkészülni. Csak annyira változtam át gyíkká, hogy kiszabaduljak a markából, és elslisszanjak az esetlegesen lendülő lába elől, ha agyon akart volna taposni, és egyenesen mögé kerültem, ahol ismét alakot váltva lendületesen térdhajlaton rúgtam, ami ha nem ment mellé, vagy térdre esett, vagy ha időben megfogta az esést, akkor is közelített hozzá, amit én nem vártam ki tétlenül, hanem amint lejjebb került, indítottam is a következő rúgást, ezúttal a háta közepére, amitől ugyan én is hátrapenderültem, de ennyi azért megérte, meg egyébként sem volt rossz ötlet tartani a távolságot, szóval nem bántam.
Ha nem sikerült, helyzettől függően próbálkoztam tovább, hogy valahol csak eltaláljam már. Ha sikerült azonnal kivirult az arcom, és tapsikolva kezdtem egy helyben szökdécselni.
-Megcsináltam - ujjongtam lelkendezve. - Én egyedül. Én! Megcsináltam! Sikerült! Láttad? Nem tagadhatod le, tényleg összehoztam. Te vagy tanúm rá. Úúú, de klassz! Folytatjuk? Szerintem menne többször is.

by **Tibutty Tamity** Csüt. Nov. 07, 2013 7:12 pm

Láttam Carlos mozdulatát. Szemtanúja voltam éles vigyorának és durva karlendülésének. Hányinger kerülgetett és undor remegtetett, ahogy a lány teste a férfiéhoz simult. Láttam mindent, fentről, mint valami szellem, aki külsősként szemléli az eseményeket, tehetetlen dermedtséggel. Már cselekedtem volna. Már megtettem volna azt a reflexszerű, törvényként is leírható cselekedetet, amely ilyenkor jönni szokott: megvédem a húgomat. Ha akartam, ha nem, ilyenkor a testem adrenalint termelt, a védelmezőösztönöm bekapcsolódott és vörös dühfelhőként keringett körülöttem. Nos – néztem magam mellé, a levegőre, amit sötét, feketésen kavargó füst színezett addig, míg fel nem eszméltem és el nem tüntettem – majdnem vörös…
Ám mégsem tettem semmit. Helyette pár emeletet lejjebb loholtam a tűzlépcsőn, majd az egyik fordulónál, leültem a földre, a rácsok között kidugtam a lábamat, tenyerembe zártam a rácsokat és figyeltem az eseményeket. Szárnyam vége kikandikált a kabát alól, ahogy szétterültek a padlón. Nem. Nem a közömbösség vett hirtelen erőt rajtam. Ami megállított, az a lány szemében csillogó eltökéltség és határozottság volt. Bízva bíztam a sikerében. Hittem, hogy egyedül képes lesz legyőzni a lelkét mardosó démonait és végre kiszabadul a félelem markából. Ki kellett. Szüksége volt rá. A drukkolás, a féltés és a reménykedés vegyes érzelemmé olvadt össze bennem. A gyomrom kavargott. Mégsem tettem semmit…
Egészen addig, míg az első ütése valahogyan be nem talált. Az ujjongását egy szülő büszkeségével néztem. Szám egyik széle enyhén, melegséget sugározva feljebb húzódott, miközben kisimultak a ráncaim. Tovább vártam, mozdulatlan. Mint egy angyal a magasban.

by **Carlos Furtano** Pént. Nov. 08, 2013 8:28 am

Óvatosságom azonban csak arra terjedt ki, hogy a környéket figyeljem, nem-e bukkan fel a fiúja valahol, arra már nem, hogy erre a kis nyomorult mutánsra is ügyeljek, aki kihasználva a képességét egy pillanat alatt kisiklott a kezemből és mint a villám tűnt el azonnal a szemem elől.
Mire gyanakodni kezdtem volna, hogy nem elmenekülni igyekszik, hanem, hogy a hátamba kerüljön, addigra sikerült ennek a kis szajhának meglepnie és belém rúgnia.
Bár gondolom erősnek hitte magát a térdhajlatomra mért rúgás arra nem volt elég, hogy összeessek tőle, csak egy pillanatra megrogyott a bal lábam, de aztán máris megperdültem a tengelyem körül, így a következő rúgása az oldalamat érte.
- Te kis álnok kígyó! – mordultam fel, most már dühösen, mert még ha eddig jól is szórakoztam, és, ha ténylegesen semmilyen kárt nem tett bennem, nem engedhetem meg, hogy egy ilyen kis senki, egy koszos némber kezet emeljen rám. Hát hová lenne így a tekintélyem! Meg kell tanulnia ennek a mutáns kis cafkának, hogy hol a helye az állatvilágban!
Mivel az utolsó ténykedése miatt, pár lépést hátratántorodott, azonnal utána léptem egy öles lépéssel és míg a saját nagyszerűségén örvendezett, hogy egyáltalán el tudott találni, lekevertem neki két istenes pofont, ami valószínűleg mindjárt letörli a jókedvet a képéről.
- Te kis mitugrász! Velem akarsz kikezdeni! Nem bánom, de akkor vess magadra gyíkocska! Ha örülsz, ha adsz, akkor örülj annak is, amit ennek fejébe kapsz!
Most már résen voltam és még egyszer nem állt szándékomban hagyni, hogy hozzám érjen, ha csak simogatni nem akar engesztelésképpen.
- Na? Bunyózunk? - emeltem magam elé az összeszorított öklöm.

by **Annabelle Shirley** Szomb. Nov. 09, 2013 6:57 pm

Nem sokáig örülhettem, hogy ennyire jó voltam, és végre vissza tudtam ütni valakinek. Nem azért, mert bár úgy sikerült a mozdulat, ahogy elterveztem, de közel sem volt elég pontos és erős, én egyenlőre beértem volna ezzel is, inkább azért, mert túl gyorsan tért magához. Ahogy elkezdett vészjóslóan közeledni felém, pillanatok alatt olvadt le a vigyor az arcomról, mire odaért, már mindent elfelejtettem. Hogy mit keresek itt, hogy mit akartam, hogy hogyan kell védekezni, hogy hogy hívnak, csak a nagy, ijesztő szörnyeteget láttam magam előtt, akinek villogó szemei semmi jót nem ígértek.
CSATT! CSATT!
A két pofon gyors egymásutánban történt. Mire az elsőt követve elért a tudatomig a fájdalom, én pedig az ütés irányába szédültem, a második máris a másik oldalra lökött, én pedig megszédülve terültem el a földön. Égett az arcom, de nem kimondottan a szégyentől, bár az sem volt semmi, hogy így elbizakodtam magam, erre tessék! De nagyon fájt, ráadásul a szám is felrepedt, az aszfalt meg felhorzsolta az arcomat a szemem alatt, úgyhogy biztosra vehettem, hogy nem fogom tudni elrejteni Tibu elől az ügyetlenkedésemet, mert ezek még akkor is látszódni fognak, amikor Carlos ujjainak a nyoma már nem. És otthon is látni fogják! Uhh, mit fog szólni Adam? És hogy fogok innen kikerülni? Én tényleg lehettem olyan hülye, hogy egyedül utána jöttem?! Hihettem én azt akár egy percig is, hogy van esélyem ellene?! De most már nincs visszaút. Mindenképpen a lelket is ki fogja verni belőlem, de kis szerencsével talán életben hagy. Azért se fogom hagyni magam. Ha már ő nyer, legalább nem fogom megkönnyíteni a dolgát.
Felálltam hát. Szipogva letöröltem a könnyeimet, és hozzá hasonló mozdulattal emeltem fel remegő ökleimet.
-Állok elébe!
És már lendült is az öklöm, noha annak a magabiztosságnak, ami az ideérkezésemkor bennem lobogott már a zsarátnoka sem pillogott bennem. A mozdulat indításakor tudtam, hogy nem fog sikerülni. De nem is az volt a szándékom. Már nem győzni akartam, csak azt, hogy Carlos rendesen megizzadjon addig, amíg végül a földön maradok, hogy legközelebb kétszer is meggondolja, hogy megérem-e a fáradtságot.

by **Carlos Furtano** Vas. Nov. 10, 2013 5:47 pm

Nem volt túl erős a két pofon, de azért ott maradt a kezem nyoma és, ha jól láttam mikor felállt, mintha kis vér is serkedt volna a szája szélén. Általában nagyon indokolt esetben szoktam csak kezet emelni a lányaimra, megteszi azt az övem is, vagy ami a kezem ügyébe kerül, hiszen miért is tenném tönkre az ökleimet, de az a kiscsaj, ez az idegesítő kis alakváltó mutáns, már kezd kihozni a sodromból és ezért gonosz mosolyra húzódik a szám, mikor végre feláll és nem elszalad, hanem még elég hülye hozzá, hogy tényleg bunyózni akarjon, azzal a nyeszlett karjaival.
Láttam a szemeiben a dacot megvillanni, amit óóóóóóó, de sokszor láttam már a friss husikon, akik hozzám kerültek! Sokszor, nagyon sokszor, hogy tudjam, mennyire könnyű is őket megtörni, elvenni tőlük azt a csepp reményt is, hogy megszabadulhatnak, ha nagyon küzdenek. Ez a tekintet sem volt más! Egy-két további pofon, egy kis tapizás, és máris zokogva fog könyörögni, mint a múltkor, hogy engedjem el.
Körbe néztem ismételten, de sehol senki nem volt még a környékünkön sem, aki a segítségére siethetett volna. Túl jól ismerték az emberek az utca törvényét, hogy egy sikátorban zajló csetepatéba beleavatkozzanak.
Visszafordultam az én kis áldozatomhoz és kivillantva a fogaimat rámosolyogtam.
- Ezt komolyan gondolod? Tudod, hogy ha nem győzöl le, akkor mi lesz? Azt is bevállalod te kis szűzkislány? – kuncogtam fel, aztán ismét előre vetettem magam és, ha meg is próbált ütni, azokat a gyenge próbálkozásokat félresöpörtem és két kézzel megragadva, szinte felemeltem a földről és a Szemetes konténer mellett felhalmozott kartondobozokra vágtam és ha ez is simán ment, akkor a lábammal ránehezedve a mellkasára néztem le rá, miközben elkezdtem kicsatolni az övemet.

by **Annabelle Shirley** Hétf. Nov. 11, 2013 7:00 am

Követtem a tekintetét, ahogy körbenézett, én is olyanokat keresve, aki itt lehetnek a közelben, és közbeavatkozhatnak, csak én nyilván másban reménykedtem, mint ő. De senki sem volt ott, még a közelben sem. Ez hihetetlen! A világ egyik legnagyobb és legnyüzsgőbb városa, és ha fényes nappal bántalmaznak valakit, mégsem jut legalább egy ember arra a területre? Egy egész sikátorra? Valaki. Akárki. Tényleg egyedül vagyok? Tibu sem talált meg?
Istenem! Nos... reménykedjünk a legjobbakban, hogy életben hagy. De akkor is fel kell készülnöm rá, hogy ez most nagyon fog fájni. És mostmár elfutni sincs nagyon lehetőségem. Talán még sikerülne, de nincs értelme kockáztatni, már így is túl jól érzi magát, azt az elégtételt már nem adom meg neki! Ez a kőkemény elhatározás azonban abban a pillanatban porladt szét, amikor megszólalt. Ez most komoly? Képes lenne rá? Arra? De hát... de...
Zihálásom már szinte fuldoklássá alakult, ahogy a heves szívdobogásom már szinte átszakította a mellkasomat, de mindez csak rosszabbra fordult és meghatványozódott, amikor Carlos játszi könnyedséggel védte ki minden támadásomat, hogy aztán egy szinte szórakozott mozdulattal lökjön egy halom kartondobozra. A rám nehezedő szintén elég fullasztó volt, már csak kifejtett erő miatt is, a mellkasomat szintén akár át is tudta volna roppantani, és akkor az egyre növekvő pánikról még nem is beszéltem, amikor megláttam, mire készül. Szinte már reménykedtem benne, hogy azért csatolja ki az övét, hogy rám sózzon vele párat, de azt a túl jól ismert vigyorát elnézve, erős volt a gyanúm, hogy itt valami sokkal rosszabb merénylet van készülőben. És még csak át sem alakulhattam, mert a talpa alá kerülve azonnal agyonnyomott volna.
-Carlos, ne! - nyöszörögtem, most már vonyítva zokogva, miközben eredménytelenül próbáltam lefeszíteni magamról a lábát. - Könyörgök, ne csináld! Hadd ne keljen. Nem ütlek meg többet. Tényleg... megígérem... sajnálom, hogy utánad jöttem... ne... nem akarom... Könyörgöm, Carlos, nagyon kérlek, csak... csak hadd menjek haza!

by **Carlos Furtano** Hétf. Nov. 11, 2013 10:20 am

Szinte élvezkedtem a félelmében, ahogy kínlódott és, ahogy láthatóan elképzelte, mit fogok vele csinálni. Az tagadhatatlan, hogy élénk volt a képzelete, ezt a rettegéssel teli tekintetéből eléggé le lehetett szűrni, de megérdemelte. Miért kötött belém! Mert ő volt az, aki nem fért a bőrébe! Akkor meg tanulja meg, hogy mi jár annak, aki belém köt és kivívja a figyelmemet.
Beleavatkozik a dolgomba, rám uszítja a stiricijét, aztán még meg is támad! Hová lesz a világ, ha egy ilyen kis izgága szajha már ezt is meg meri tenni! Most majd megtanulja, hol a helye a táplálkozási láncban. Alattam! Legalábbis velem szemben!
Ha azt hitte a szánalmas kis próbálkozása, hogy zokogott és könyörgött a talpam alatt, meghatott, hát akkor alaposan félreismert. Eddig igazi úriember voltam, de most ideje más vizekre evezni.
- Igazán? Megígéred? – ismételtem meg gúnyosan, szándékosan elvékonyított hangon utánozva a szűkölését. – Tudod mit, nem hiszek neked! A múltkor már engedékeny voltam és bántatlanul elmehettél, de mit kaptam cserébe? Na mit? – mozgattam meg rajta egy kicsit a cipőm talpát.
Persze nem erősen, hiszen nem akartam maradandó sérülést okozni neki, hiszen ki tudja, nem veszem-e egyszer még hasznát.
- Rám küldted a haverodat! Viszont legalább azt tudom, hogy még neki sem tetted szét a lábad, különben nem rettegnél ennyire. – vigyorodtam el sötéten. – De nincs kellemesebb dolog, mint elsőnek átszakítani egy szűzhártyát. Ezek után ennyit csak megérdemlek vigaszdíjként, nem gondolod? – nevettem fel rekedten. – Ja, és természetesen után mehetsz, ahová akarsz aranyvirág.
Persze azt nem tudhatta, hogy eszem ágában sem volt megerőszakolni itt fényes nappal. Bár igazán kívánatosan hamvas volt, hülye azért nem vagyok, hogy egy ilyen liba miatt kerüljek börtönbe. Bár szeretem a szexet, de már rég nem a farkammal gondolkodom.
Viszont tudtam, hogy ettől úgy összetojja magát, hogy öröm lesz nézni.

by **Annabelle Shirley** Hétf. Nov. 11, 2013 11:10 am

Szerettem volna válaszolni neki, de felvisítottam, ahogy a talpa a bőrömet kezdte horzsolni, és még nagyobb lett a nyomás a mellkasomon. Most már a hisztéria határán voltam, de talán a levegőhiánynak köszönhetően meg annak, hogy a földhöz passzíroztak, nem pattogtam túlságosan, csak egyre erőtlenebbül próbáltam lefejteni magamról a lábát. Hasztalanul. Mintha odaszögezték volna. És megint az a mosoly! Istenem, az a mosoly kegyetlenebbül hatott, mint bármelyik fenyegető szava. Pedig nagyon rákontrázott.
Bár bennem eddig sem volt kérdés, hogy mire készül, ahogy kimondta, mintha bombát robbantott volna bennem, ami áttépte a rettegés gátját, amit már eddig is nagyon nehéz volt egyben tartanom. Carlos olyan mértékű terrorban tudott tartani csupán a szavaival és azzal a borzalmas vigyorával, hogy már komolyan elkezdtem reménykedni benne, hogy inkább összeroppantja a mellkasomat.
-Nem, nem, nem! - kiabáltam kétségbeesve ficánkolva a talpa alatt, miközben már komolyan fuldokoltam a sírástól és a légzésem megnehezítése miatt, de most ez érdekelt a legkevésbé. - Nem! Úristen! Carlos, ne tedd ezt velem! Könyörgöm! Nem akartam rád uszítani senkit, nem is tudtam, hogy te is ott leszel. Én csak nem akartam, hogy továbbra is a radarodon legyek. Esküszöm, csak azt akartam, hogy ne bánts! Hidd el, könyörgöm, hidd el, hogy többet nem látsz, nem is hallasz felőlem, csak ezt ne kelljen! Kérlek, könyörgök, ezt ne csináld! Azt tehetsz velem, amit akarsz, verj meg, zárj üvegbe, bármit csak ezt ne!
Már nem is próbálkoztam lelökni magamról, mert úgyse ment. Igazából már csak kapaszkodtam a nadrágja aljába, miközben bömbölve zokogtam, és majd eszemet vette a félelem.

by **Tibutty Tamity** Hétf. Nov. 11, 2013 8:42 pm

- Na jó… - pattantam fel a lehető leggyorsabban, átugrottam a tűzlépcső korlátját és miközben közeledtem olyan két emeletnyi magasságból a föld felé, enyhén kitártam a szárnyaimat, hogy lassítsak a zuhanásomon. Természetesen így is durva volt, ahogy fél térdre érkeztem, mégsem tört el semmim. Bár, ha eltört volna sem éreztem volna meg. Az utolsó pillanatig vártam. Mire? Talán csodára. Bíztam a lányban, de be kellett látnom, ami férfimunka, az férfimunka maradt. Egy utcai kutyát csak ő tud megnevelni… Nem engedhettem meg neki többet. A féltés és a gyűlölet veszélyes keverékké olvadt bennem. Földet érésemkor nem hezitáltam, nem lassítottam, miközben ismét összehajtogattam a szárnyaimat. Egyenesen a férfi felé iramodtam, miközben kezem ökölbe szorult, ujjaim elfehéredtek és a nyakamon egy ér enyhén kidagadt. De a tekintetemet senki sem állhatta, ahogy szépen, könyörtelenül, megállíthatatlanul közeledtem a férfi felé. Az elemi düh és az ösztönös, ősi védelmezés munkálkodott bennem. Nem hagyhattam. Soha!

Feljebb húztam a felsőm és a kabátom ujját a karomon, egészen a könyökömig. És épp mikor már hallótávolságban voltam már, egy gyors és heves jobb horgot indítottam a felém forduló fejére. Ha az eltalálta, biztos voltam benne, hogy minimum egy-két foga bánni fogja… maximum pedig az egész állkapcsa, aminek kifejezetten örültem volna. Ha sikerült az ütésem és távolabb tántorgott, azonnal úgy álltam, hogy Bogyó felé legyen a hátam és Carlos-szal szemben álljak, egyfajta falat képezve kettejük között. Kezem még mindig ökölben volt és aprókat rángatott a visszafojtott dühtől.

- Ha jól hallottam, a hölgy nemet mondott, te kis mocskos patkány – sziszegtem a fogaim között, összeszűkült, hideg szemekkel, fintorba felhúzódó orral. – Azt hitted magára hagyom? Vajon miért? Csak nem félsz tőlem?... – Fejcsóválva felciccegtem. – Tudod, én komolyan úri módon felajánlottam, azt, amit mondtam. Egy… - kinyújtottam a hüvelykujjamat. – Nem mentél át az utca másik oldalára, mikor megláttad Annabelle-t. Pedig már akkor menekülnöd kellett volna… Kettő – nyújtottam ki a mutatóujjamat. – Bár nem vetted konkrétan a szádra a nevét, igazán sértően beszéltél vele… Muszáj lesz elnézést kérned és ha kell én pofozlak fel… Három. – Nyújtottam ki a középső ujjamat is. - Ha már elsőre nem sikerült megértetnem veled a szabályokat, nagyon remélem, hogy most felfogod. Mert beléd verem. - Felnyújtottam a karomat a férfi felé, kiegyenesítettem az ujjaimat, majd a mutatót lassan behajlítva és kiegyenesítve invitáltam magamhoz, miközben arrébb léptem, a lánytól, épp annyira, ha nekem támad a srác, ne sodorjam magammal.

- Gyere kiscserkész… Lássuk, hogy van-e gerinced vagy csak a nőkkel tudsz így bánni. – Küzdő állásba álltam, enyhén berogyasztottam mindkét lábamat és felemeltem a kezemet derékszögbe magam elé. Vártam a támadását, mint egy közönséges ember. Nem akartam használni a képességemet. Azt csak a legvégső esetben akartam... Nem-nem, most éreznem kellett, ahogy megtörik a verésem alatt. A régi időkben eléggé jól harcoltam az utcán és ez mit sem változott. Sőt, ahogy megkaptam az esélyt, úgy fejlesztettem magamat. Enyhén, undorodva elmosolyodtam Carlos-t szuggerálva, miközben oda sem nézve megkérdeztem a lánytól:

- Bogyó, édesem, jól vagy? – hangomból kihallatszott az aggódás és a szégyen, hogy eddig hagytam elfajulni a dolgot, azonban most nem foglalkozhattam száz százalékig a lánnyal. Abból, amennyit láttam, én azt éreztem, hogy nem történt semmi komolyabb baj, ám muszáj volt hallanom az ő szájából. Szükségem volt rá…

by **Carlos Furtano** Kedd Nov. 12, 2013 10:24 am

A kis kurva könyörgése most zene volt füleimnek, és már biztos voltam benne, hogy soha többet nem kerül az utamba, de legalábbis százszor meggondolja, hogy a közelembe kerüljön.
Bár jó kis anyag vált volna belőle a hárememben, annyi vesződség volt már eddig s vele, hogy már azzal is megelégedtem, hogy rettegjen tőlem és kerüljön, mint a tüzet.
Továbbra is azzal az elégedett mosollyal néztem rá, ami már eddig is az őrület határára kergette, és amitől úgy vonaglott a lábam alatt, hogy komolyan kezdte elérni, hogy mégis beinduljon tőle a testem reakciója.
Ám ekkor mintha zajt hallottam volna a hátam mögött és azonnal arra kaptam a fejem, és ez a kis mozdulat mentett meg attól, hogy a fickó nem üsse le a fejemet, de így is eltalálta az arccsontomat, ami reccsent is egy isteneset és éreztem, ahogy pár fogam meglazul, ahogy belerobbant az ütés.
Szédülten léptem hátra párat, miközben megráztam a fejem, hogy legyűrjem a tompaságot, hiszen épp elég utcai verekedésben volt részem, hogy tudjam, minden másodperc számít, és ha nem reagálok időben, könnyen rajta veszthetek. A kis szukának a lovagja pedig eléggé láthatóan és érezhetően fel volt paprikázva ahhoz, hogy elveszítse az eszét és valami olyat tegyen, amit én bánok meg.
- Eszemben sincs félni tőled kölyök! – nevettem fel rekedten, miután kezdtem magamhoz térni.
Az arcomhoz nyúltam és éreztem, hogy felrepedt az pofacsontomon a bőr és meleg vér szivárog végig rajta, ami fellobbantotta bennem a bosszúvágyat és sötét pillantásomat a ficsúréba fúrtam, most már ügyet sem vetve a szipogó mutánsra.
- Dugd fel magadnak az ajánlatodat pajtás és még jól forgasd is meg! – köptem ki a lába elé, majd a kezem a zsebembe süllyesztettem, felhúzva rá a boxert, majd, ahogy előhúztam az így megerősített öklöm, ismét felragyogott arcomon a gúnyos mosoly. – Elnézést meg akkor kérek, ha meszet ettem! Ti kötöttetek belém és még én voltam az úriember, de ennek most vége! Ahhoz a veréshez meg két ember kell pajtás!
Én is felemeltem a karomat, hogy felkészüljek, de nem voltam annyira sem kezdő, sem elbizakodott – erre már régen megtanított az idő, - hogy ne vegyem észre a mozdulataiban a tapasztalt verekedőt.
Nem dőltem be a gúnyos hívogatásának, én nem a filmekből, Bruce Lee-től tanultam az utcai harcot, hanem a saját és mások bőrén, így eszemben sem volt neki rohanni fejetlenül.
- Elbántam én nálad már nagyobb legényekkel is, így nincs szükségem bizonyításra. Neked viszont úgy látom hiányzik, hogy a bigédnek megmutasd milyen tökös fiú is vagy te! – húztam vigyorra a szám. – Viszont felajánlom most én, hogy még elmehettek…..most…..bántatlanul. – intettem az utca kijárata felé. – Mert ha ezzel összetalálkozol fiacskám, akkor már ezt nem a saját lábadon teszed meg. – vált fenyegetővé a hangom. – Bogyóka már ismer engem, igaz? Vidd a stricidet innen és megúszhatjátok! – szóltam én is a lányhoz.
Persze ez csak figyelem elterelés volt és ha a fickó bedől, akkor azonnal nekilendülök, még hozzá villámgyorsan. A térdére indítok egy rúgást oldalról, majd ezzel egyidejűleg már lendül is a boxeres kezem a halántéka felé.

by **Annabelle Shirley** Kedd Nov. 12, 2013 1:10 pm

Előbb vettem észre Carlos hirtelen mozdulatát, amivel oldalra kapta a fejét, mint hogy meghallottam volna a közeledő léptek, mivel a pánikom mondhatni eléggé lefoglalt, úgyhogy a saját szívdobogásomon és bömbölésemen kívül mást nem is hallottam, legfeljebb a durva súrlódást, ahogy Carlos mosolya szélesedett, és a kis gödröcskék a szája sarkában egyre mélyültek. Bár ez utóbbit valószínűleg csak képzeltem, de akkor komolyan hallani véltem.
-Tibuuuuuu! - nyüszítettem fel szűkölve, és amikor már semmi nem passzírozott a dobozokhoz, négykézláb odamásztam hozzá, és kicsire összekuporodva dőltem a lábának, amit két kézzel öleltem magamhoz, így a homlokom valamivel a bokája fölött volt. - Tibu... sajnálom... nem sikerült... annyira azt hittem, hogy... de túl nagy... és még erős is, és... nem bírom, amikor mosolyog... úgy sajnálom... de olyat akart... olyat... de én azt nem akarom... én azt nagyon nem...
Még az utcán töltött évek alatt, télen sem dideregtem ennyire, amikor a hideg a csontomig hatolt, de nem tudtam leküzdeni. Ahogy semmi (senki) mást sem eddig. A szópárbajukat némán hallgattam, riadt tekintetemet eltakartam előlük, ahogy a szemeimet szorosan összezárva bújtam Tibu lábszárához, de végül nagy nehezen két lábra kecmeregtem, bár még mindig nem voltam hajlandó kibújni Tibu árnyékából, ha nagyon el akart tolni magától, egyszerűen bebújtam a szárnyai alá. A nevem hallatára, ahogy Carlos hozzánk vágta az ajánlatát összerezzentem, és már olyan hevesen reszkettem, hogy a fogaim halkan vacogtak bele.
-Menjünk - kérleltem Tibut a könnyeimet nyelve, el-elcsukló hangon, és finoman húzni kezdtem hátrafelé a felsőjébe kapaszkodva. - Csak menjünk el. Haza... haza akarok menni...
Ha engedett a könyörgésemnek, szorosan fogva a kezét totyogtam mellette, Carlos támadására viszont már sikoltva ugrottam félre, hogy aztán a férfi hátára ugorva próbáljam visszatartani a kezét, hogy megüsse Tibut. Ha maradtunk, lemondóan horgasztottam le a fejemet, majd kiléptem a tollak alól, és kartávolságon kívülre léptem tőle, hogy még mindig reszketve, még mindig az egereket itatva, rémült tekintetemet Carloséba fúrjam, és ismét felemeljem remegő ökleimet. Ha Tibu ott volt nekem, nekem is ott kellett lennem érte. Iszonyú nehéz volt nem fejvesztve elrohanni, de őszintén, sokkal nagyobb biztonságban éreztem mellette magam, még akkor is, ha a sárkánybarlangban kellett maradnom, mint egyedül. És egyébként sem hagyhattam magára. Ilyet nem tehettem. Ha voltak is kétségeim afelől, hogy mennyi hasznomat fogja venni, segíteni akartam, hiszen ez az egész miattam történt, meg aztán a tesók tartsanak össze!
-Nem... *szipp*... bánthatod... *szipp*! - jelentettem ki erőtlen, remegő hangon, miközben pillantásommal tovább könyörögtem Carlosnak, hogy forduljon sarkon, és menjen el. - Őt már... *szipp*... nem engedem... *szipp*!

by **Tibutty Tamity** Pént. Nov. 15, 2013 11:10 pm

Keserű elégedettséggel figyeltem a lefolyó vért az arcán és a fájó pontjainak a mozgatását. Beindította bennem azt a kényszert, hogy még több fájdalmat okozzak neki, egészen addig, míg meg nem éreztem Bogyó szorítását a lábamon. A lehető leggyorsabban felráncigáltam (ha nem jött magától, akkor erővel) és a karom alá vettem védelmezően, miközben egy pillanatra sem tévesztettem szem elől a férfit. Nyomtam egy csókot a homlokára megnyugtatásképp és szorosan magamhoz öleltem.
- Semmi baj, nagyon ügyes voltál. Megtetted, amit lehet. A többi részleten, pedig, majd dolgozunk. Nincs semmi baj, most már nem bánthat – nyugtatgattam futtában, miközben egy hatalmas kő esett le a szívemről, hogy az ijedtségen kívül tényleg komolyabb baja nem esett. A nyálkupacra vezettem a tekintetemet, majd ismét rá. Érdeklődő tekintettel, félrebillentett fejjel figyeltem ahogy előnyhöz juttatja magát. Leejtettem a fejemet egy rezignált sóhajjal egyetemben.
- Hogy ezek állandóan bebiztosítják magukat… Gyáva, gyáva, gyáva… - morogtam az orrom alatt és a fejemet ráztam. Közben igyekeztem eltolni magamtól Bogyót, hogy védjem a távolság növelésével, de sebes mozdulattal elbújt a… na, azért itt ugrottam egy enyhét, mert eléggé furcsa érzés volt, ahogy a tollaim között reszketett. Nem tettem inkább egyelőre semmit, a tekintetemet ismét Carlos-ra vezettem. – Te kis patkány, ha ennyire jó színben akarod feltűntetni magadat, akkor kezd a legelejéről a kis történetet, amikor is te kezdted zaklatni a húgomat – köptem neki a szavakat éllel és dühvel. – A végén már az kéne, hogy pelenkás módjára nyavajogj!
- Hát akkor ne bizonyíts csak terülj el a földön jó kutya módjára – röhögtem fel gúnnyal elárasztott hangszínen, minden utálatomat belecsempészve a betűkbe. Öklöm remegett, ahogy a lelkem is és ahogy Bogyó is, aki nem sokkal utána csak kikászálódott a szárnyaim védelme mögül. El akartam pusztítani az utolsó morzsáig, hogy egy életre emlékezzen erre, azonban Annabelle hangja áttört a dühfelhőn és enyhítette az agyamra szállt ködöt. Felé mozdítottam a fejemet. Öklöm görcsössége enyhült, ahogy a remegő hangja miatt majd megszakadt a szívem. Ismét Carlos-ra néztem. Fülemben ott kopogtak Bogyó lelkének könnyei. Túl sok volt ez neki… Ráadásul biztosra vettem, hogy nem tenne neki jót, ha idekényszerítem. Akkor az én szívem tört volna össze. Nem, nem voltam olyan kegyetlen, hogy még több sokknak tegyem ki, csak azért, hogy helyette megleckéztessek valakit. Felsóhajtottam. Bogyónak tudtam, hogy ez lesz a legjobb.
- Gyere, menjünk – nyújtottam a kezemet hátra és ha megszorította, kipörgettem a kabátom és a szárnyam alól, hogy a karomba zárva elinduljunk és elfelejthesse a fickót… és hogy majd nélküle megkeressem és tönkre tegyem az életét.
Sikoly. Megfordulok. A szemem sarkából látom az ütést. Gerinctelen patkány – gondolom. Közben lendülök. Az egyik kezemmel ellököm Bogyót. A másikat magam elé emelem. A térdem szerencse, hogy rogyasztva van, mert most tört volna szilánkosra a rúgásától. A súlyomat egy-két másodpercig nem tudom tartani, megsüllyedek féloldalasan. Kapcsolok. Megfeszülnek az izmok. Agyam ismét támadásra kapcsol. Támadásra. A legjobb védekezés a támadás. Bogyó mozdulata elenyészően lassítja a kart… Beljebb lépek a férfihez, közelebbi kezemmel hárítok, míg a másikat lendítve egy alsó horgost akarok bevinni neki, hogy ismét megtántorodjon és legyen időm felkészülni teljesen. A térdem sajog, az ütés ereje még mindig visszhangot ver benne tompa fájdalom formájában, mégsem érdekel annyira, minthogy ráüvöltsek Bogyóra, hogy menjen az útból. Hangom rémült és dühös egyszerre.

by **Carlos Furtano** Szomb. Nov. 16, 2013 12:31 pm

Sátáni mosoly suhant végig a képemen, mikor sikerült a kis félrevezetésem. Eszemben sem volt úgy elengedni ezt a kis senkiházit, hogy ne adjam vissza neki, amit kaptam tőle! Nehogy már velem, Carlos Furtano-val, kezdjen ki egy ilyen kis pöcs, akinek a tojáshéj még ott lóg a fenekén, csak azért mert nagylegény akar lenni a csaja előtt! Ha azt hiszi a szövegétől majd hasra esem, akkor baromi nagyot téved! Mit bánom én milyen összeköttetései, haverjai vannak, legközelebb a saját területemen érhet csak utol és ott nekem is meg van a megfelelő hatalmam. Ha meg mégis valami csoda folytán lenne rá módja, hogy megfingasson, hát, akkor vannak nekem alattomosabb módszereim is.
Zene füleimnek, ahogy megreccsen a térde, de aztán a hülye liba váratlan rám ugrása, kizökkent, így a fickónak van ideje hárítani. Bosszúsan morranok fel, majd egy durva mozdulattal markolom meg a kurvát, ahol éppen érem és erős rántással igyekszem letépni magamról és, ha sikerül akkor a stricije felé lódítani, de addigra ennek a szerencsfiának, van ideje bevinni az ütést, amitől keményen összecsattannak a fogaim és vér tolul a számba. Ha nem tartottam volna csukva, most köpködhetném a fogaimat, az biztos. Akár mennyi gyűlölet is van bennem iránta, azt el kell ismernem, hogy van erő a kölyökben!
Na, de ennyit a szerencsfiáról, ideje, hogy megfordítsuk a dolgok állását, még hozzá erősen az én javamra, ami véget vet a további fenyegetéseknek is, így két legyet ütök egy csapásra.
Nem kell nagyon megjátszanom, hogy hátra tántorodok az ütéstől, és ha sikerült megzavarnom azzal, hogy a lányt felé dobtam, akkor villámgyorsan nyúlok a zsebembe és rántom elő 20 centis pengéjű rugós bicskámat, amit azonnal kipattintva, egy fél fordulatot megtéve lendítem fel a kezem széles ívben, has magasságban.
Ha az előbbi tematikát követi, akkor úgy is jön utána, így vagy hasít a penge, vagy egyenesen beleszalad, nekem mindkettő megfelel.
- Nem én leszek az, aki ma itt marad elterülve pubikám! – sziszegem fel, ahogy meghallom a jellegzetes hangot, ahogy a kés a húsba hatol.

by **Annabelle Shirley** Szomb. Nov. 16, 2013 2:29 pm

El nem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem, amikor Tibu beleegyezett, hogy menjünk. Mint a fuldokló a szalmaszálba, úgy kapaszkodtam a karjába, és szorosan hozzásimulva indultam el vele, hátat fordítva Carlosnak, reményeim szerint örökre. Úgy éreztem, egy percet sem bírnék tovább elviselni a közelében. Nem is kell megszólalnia ahhoz, hogy a rettegés, ami a mellkasomat feszítette, már szinte fájjon, sokkal inkább, mint azok a tényleges sebek, amiket felszakított rajtam. Na, de miért is történt volna így?
Nem sikerült olyan erővel eltántorítanom Carlost, amit szerettem volna, de biztos voltam benne, hogy azért jócskán bezavartam neki. Már ameddig tudtam, mert aztán egy határozott mozdulattal elkapott, és egyenesen Tibu felé hajított, de közben sikerült elkapnom a talpammal a vállát, ami benne ugyan nem okozhatott komolyabb kárt, talán még meg sem löktem vele, de irányt tudtam váltani, így nem előre zuhantam, hanem inkább kicsit oldalra, vissza a konténer és a dobozok felé. Esés közben alakot váltottam, így bár a landolás nem volt valami kellemes, megúsztam sérülés nélkül, és a döndüléssel sem zavartam meg senkit, bár értelemszerűen ez csak az egyikőjüknél volt szempont.
Kicsit megráztam magam, hogy magamhoz térjek, majd lemásztam a konténer oldaláról, amin gyíkként könnyedén meg tudtam kapaszkodni. Hallottam Tibu kiáltását, viszont azt is láttam, hogy Carlos mire készült. Nagyon gyors, nagyon profi mozdulat volt, hiszen az, aki ellen irányult, aligha láthatta, még maga sem, de neki persze nem is volt rá szüksége. Én viszont oldalról jól láttam, és hirtelen olyan jeges rémület markolt a szívembe, ami elűzött minden mást a fejemből, hogy csak az maradjon ott ordítva, zokogva, rúgkapálva, dühödten, rettegve, hogy ez ne történjen meg, ennek nem szabad!
Megint menet közben változtam át. Egészen addig, amíg oda nem értem, négy apró mancsomon szaladtam feléjük, zihálásomat pedig csak én hallhattam. Az utolsó lépést azonban már emberként tettem meg. Tibu keze ütésre lendült, Carlos keze szúrásra döfött előre. A köztük lévő parányi helyre épp befértem. Pont meg tudtam állni a két férfi között, hogy most én legyek a választófal, most én mentsem meg a védőangyalomat, aki eddig mindig ott volt nekem, amikor bajba kerültem. Ezt nem hagyhattam! Nem is gondolkodtam az egészen, de később visszagondolva nem tartottam ostobaságnak, újra megtettem volna.
Éreztem a lökést, aztán az előbb ütésnek tűnőszúrást, ami valamelyest célt tévesztett, mert nyilvánvalóan nem nekem, a mozgó és váratlanul a képbe robbanó harmadiknak szánták, hanem egy viszonylag stabilan a helyén álló valakinek, akinél viszont nem tudtam volna elviselni, ha baja esik.
Rövid, éles, nyögésszerű sikoly szállt fel az ajkaim közül, ahogy a penge valahol a gyomorszájam körül felhasította a bőrt. Mindkét kezemet odakaptam, miközben erőtlenül tántorodtam hátra egyenesen Tibunak ütközve.
-Au... - suttogtam, ahogy kicsit előregörnyedtem, és reméltem, hogy most legalább egy kicsit szünetelnek a támadások.

by **Tibutty Tamity** Vas. Jan. 05, 2014 12:31 am

[You must be registered and logged in to see this link.]

A férfi megtántorodását sikerként könyveltem el és már feszítettem be az izmaimat, hogy egy újabb ütéssel véglegesen kiüssem, azonban mielőtt arra sok kerülhetett volna felén hajította a terhét. Egyszerre próbáltam elkapni a felém eső Bogyót, hátrébb lépve távolságot tartani és a kezemmel védekezni Carlos esetleges támadásaival szemben. Nem volt könnyű feladat és bár a kissé oldalra zuhanó lány megkönnyítette a feladatomat, mégis esésének ideje alatt aggódva rajta tartottam a tekintetemet. Nem tehettem róla. Nem tudtam mást csinálni, arcomra kiült aggodalmam sokáig ott virított rajtam. Hiszen egyet akartam csak, őt biztonságban tudni. Hogy végre elüljön a félelme, hogy végre sose kelljen azt az érzést megtapasztalnia, ami eddig minden pillanatát megmérgezte.
Ezért voltam itt. Hiszen én voltam a bátyja, és a testvéreknek ez volt a feladatuk. Fejemet visszafordítva már lendültem is a kissé összegörnyedt férfi felé, hogy egy újabb ütést mérjek a fejére, minél hamarabb hatástalanítva őt. Nem láttam a teste takarásában lévő kést. Nem láttam, csak később tudtam elképzelni, ahogy a gyomromba szalad tövig a tárgy és én döbbenetemben realizálom mennyire ostoba vagyok. Nem láttam… Nem láttam…
Ahogy Bogyó ugrását sem, egészen az utolsó pillanatig. Nem volt időm gondolkozni azon, hogy vajon miért tette, mivel azonnal kínzóan, mindenhonnan hallottam a sikolyát. Gyorsan történtek az események. Túl gyorsan. Istenem, még ma is azt kívánom bárcsak visszafordíthattam volna az időt… Bogyó sikolya. Korbácsütésként hasított végig ez a hang a gerincemen és a szívem megtelt félelemmel. Rettegéssel. Döbbent tekintettel bámultam előre, majd ahogy nekem tántorodott a lány, megláttam a hasából kiálló kést. Szemem nem tudott volna jobban kikerekedni. Szám nem tudott volna jobban elnyílni. A tekintetemben nem volt felesleges hely, amit ne töltött volna meg a fájdalom. Én is felnyögtem. Erőtlenül, hitetlenül, rettegve, gépiesen. Nem lehetett igaz. Nem akartam elfogadni, ami szinte beleüvöltött az arcomba. Ahogy nekem dőlt egyik kezemmel az egyik, a másik kezemmel a másik felkarjára szorítottam rá és miközben kiszökött az összes erő a lábamból, őt is magammal rántottam le a földre. De óvatos voltam, minden lélekjelenlétem elvesztése ellenére is.
- Ne… - suttogtam pár döbbenettel eltelt másodperc múlva. Nyeltem egyet, hangosan és kínkeservesen, de a gombóc nem akart eltűnni a torkomból. Sőt, ahogy kezemmel bizonytalanul kinyúltam, aztán ujjbegyeimmel finoman megérintettem a markolatot, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg igaz, amit látok, még nagyobbá nőtt bennem. – Ó, ne, ne, ne, ne, ne, ne… - ismételgettem alig hallhatóan, feszülten. Magamhoz szorítottam a lányt, vállánál a mellkasa előtt átkaroltam és miközben szememet továbbra sem tudtam elszakítani a késtől, elkezdtem magamat ringatni. Óvatosan és aprókat, hogy a lány ne érezze. – Ann, lélegezz mélyeket! Hallod?... Édes Istenem… nem, nem, ez nem lehet igaz… Mi-minden rendben lesz… - suttogtam neki tovább, miközben beletemettem pár másodpercre a vállába az arcomat.
Majd mintha felpofoztak volna. Ki tudja, lehet, hogy közben Carlos szólalt meg, de mire felocsúdtam, ismét némaság volt. Lehet, hogy csak agyam egy eldugott helyén lévő józanész darabka adott egy seggberúgást, de a lefagyásom egyik pillanatról a másikra eltűnt. Megszűnt. Hirtelen kaptam fel a fejemet, szemöldököm keserű dühvel ráncolódott össze, homlokom fájdalmasan, szám kétségbeesett grimasszal torzult el, orrom kínzó félelemmel húzódott feljebb. Szemem pedig ébenfeketén izzott. Füst szállt ki belőle, ahogy a testem többi részéből is egyre több és több, intenzívebben és intenzívebben. Szárnyamat kinyitottam, a kabát felcsúszott a nyakamra, ahogy a sikátor két fala felé nyújtóztam remegő tollakkal. Miközben tekintetemet a férfin tartva üvöltöttem. Torkom szakadtából őrjöngtem. Kiüvöltöttem a bánatomat és a forrongó haragot. Ordítottam a fájdalomtól, miközben a füstfelhő hurrikán módjára kavarogva körülöttem elkezdett terebélyesedni. Nőtt és nőtt. Bogyót is eltemette, de rá nem volt hatással. A fekete füst most a lelkemmel volt azonos, ahogy szépen lassan elérte a férfit, majd a derekán felkúszva démoni suttogásokat közölt felé. Mindenki egyszerre beszélt a fejében. A szerettei ócsárolták, hirtelen megkapott valami régóta áhított kincset, amit a következő pillanatban elpusztítottam, a saját félelemdémonai tépték a lelkét, rétegenként rángatva le róla egy újabb és újabb foszlányt.
- Megöllek – mondtam felegyenesedve, ellépve a lánytól, halkan. Egészen halkan. – Egyszerűen megöllek – közöltem, de a lelkemet mardosó fájdalom miatt alig bírtam kipasszírozni a szavakat.

by **Carlos Furtano** Pént. Jan. 10, 2014 2:53 pm

Elégedett gonosz mosollyal lendítem előre a kezem, hiszen nem először használom, hogy valakit figyelmeztessek, hogy hol a helye velem szemben, vagy ne adj isten eltakarítsam az utamból. Gyakorlott késelő vagyok, jól bánok a pengével.
Tudom, hogy nem fogom eltéveszteni és már előre iszom a medve bőrére, hogy megleckéztetem a fickót és ezzel a kis kurvát is, hogy lássák nem érdemes Carlos Furtano-val kikezdeni.
Éppen ezért szinte el sem akarom hinni, mikor a semmiből vágódik közénk az a hülye csaj, és én már nem tudom visszafogni a lendületemet és érzem, ahogy az éles, hosszú penge szinte akadálytalanul tövig szalad a puha húsba.
Önkéntelenül engedem el a bicska nyelét, ahogy a lány hátra tántorodik és kikerekedett szemmel, az arcomról lefagyott kárörvendő mosollyal bámulom, ahogy a késemmel a hasában a fiúja karjaiba dől, majd mindketten a földre kerülnek.
Bár a fickót egy percig sem sajnáltam volna, még akkor sem, ha nem éli túl a késelést, de a csajszit, ezt a bogyót, nem akartam bántani, még akkor sem, ha már alaposan felcseszte az agyamat, ráadásul rám ugrasztotta a stricijét is. Persze el tudtam képzelni, hogy kiverem pár fogát, vagy megrugdosom kicsit, ha a a kezeim közé került volna, de az életét nem akartam elvenni.
Kissé hátrébb léptem úgy néztem az orrom előtt játszódó jelenetet, ahogy a fickó kétségbeesetten könyörög a lánynak és próbálja győzködni, hogy minden rendben lesz.
De én tudom, hogy az a penge elég mélyre hatolt és, ha nem tudja marha gyorsan műtőbe juttatni, akkor bizony itt nem használ még az ima sem, nem hogy pár könnyes szó.
- Mi a f&sznak ugrottál közbe, te bolond liba! Most aztán cseszheted! – szólaltam meg végül, ahogy végre lefoszlott rólam az első döbbenet és ismét magam voltam.
Végül is, ha már megtörtént megtörtént, mit lehet tenni? Mondjuk elhúzni a csíkot, mielőtt megjönnek a zsaruk. Már épp fordultam volna el, hogy magára hagyjam a filmbe illő jelenetű párt, mikor megláttam a srácon a változást és értetlenül néztem, ahogy fekete füst száll fel …..alóla? Róla? Aztán megláttam a szárnyait is.
- Mutáns dög! – hörrentem fel észbe kapva és már ösztönösen éreztem, hogy menekülnöm kéne, de már képtelen voltam rá.
Próbáltam befogni a fülemet, ahogy elkezdett üvölteni, mert egyszerűen bántotta a fülem, aztán a következő pillanatban már körbevett az a sötét felhő és most már én is csatlakoztam az üvöltéshez, csak, hogy engem a rettegés és félelem indított erre, mely olyan elemi erővel hatolt az agyamba és aztán az egész testembe, hogy minden izmom kocsonyává vált és a záróizmok is megadták magukat, bár ennek nem voltam tudatában. Soha életemben nem éltem át még ehhez hasonlónak a töredékét sem. Úgy éreztem, hogy valami sötét dolog marcangolja az agyamat és a lelkemet, hatalmas darabokat tépve ki belőle, melyektől egyre gyengébb és elesettebb leszek.
Képtelen voltam mozdulni és abbahagyni az üvöltést, miközben szemeim semmit nem látóan meredtek ki egyre jobban, orromból és a fülemből is vér kezdett csordogálni.
A szavait sűrű ködfátyolon keresztül hallottam és nem is fogtam fel igazán, ahogy azt sem, hogy közelebb jött hozzám.

by **Annabelle Shirley** Pént. Jan. 10, 2014 4:52 pm

Nem fájt annyira, mint amire számítottam. Mondjuk igazából nem is számítottam semmire, hiszen időm sem volt átgondolni, hogy mit teszek. Csak azt tudtam, és ebben biztos voltam, hogy Tibut nem szabad bántani. Ösztönös mozdulat, végig sem pörgettem magamban a lehetőségeket, bár őszintén, nem is lett volna értelme, hiszen épp az imént derült ki, hogy harctéren ugyanolyan haszontalan vagyok, mint eddig. Én menekülésben és rejtőzködésben jeleskedem, nem ebben. Szóval az élőpajzs szerepének elvállalásán kívül mást egyébként sem igen tehettem volna. Pedig valamit kellett. Muszáj volt. Mindenképpen.
Így aztán a meglepettség, a megszeppentség, a hirtelen vérveszteség és levegőhiány miatt csupán ennyit tudtam kinyögni:
-Au...
Sokszor kaptam már verést puszta kézzel, lábbal, késsel, cigicsikkel, ami épp a kezükbe akadt, és emlékeim szerint azok jobban fájtak, mint ez. Ez sem volt semmi, de a szúrásnál erőteljesebb volt a lökés és az ütés érzete, noha a kés elég hegyes volt. Legalábbis eleinte így volt. Aztán ahogy a következő pillanatban már a hátamon feküdtem, jött az első fájdalomhullám. Borzalmas volt, komolyan, mintha hasba szúrtak volna, de tudtam, hogy most ez a legkevesebb.
-Mélyeket... igen... - bólintottam Tibu szavaira, és meg is próbáltam engedelmeskedni, de a sóhajokkal a kés is mozdult bennem, ami csak még több kínt, és belegondolni sem mertem, mennyivel több roncsolódást okozott. Kezemet a sebre szorítottam, de a pengét nem húztam ki, hogy az ujjaimon végigfolyó vérpatakok nehogy túlságosan megduzzadjanak. Így is ijesztő folytonossággal csordogált a meleg, vörös nedű, amitől már egyre nehezebben tudtam fókuszálni, beszélni, eszméletemnél maradni.
De nem aggódtam. Hiszen nem voltam egyedül. És Tibu azt mondta, minden rendben lesz. Erőtlenül elmosolyodtam.
-Tudom... amíg itt vagy... te mindig megoldod... neked mindig sikerült... csak ne lenne ilyen hideg... úgy fázom...
Carlos hangja csattant. Hiába volt olyan hangos, csak távoli, tompa zajként jutott el a tudatomig, ahogy lassan minden. Éreztem, ahogy Tibu eltávolodott tőlem, amitől csak még inkább fáztam. De nem tartottam vissza. Biztos tudja, mit tesz, ő mindig tudja, ő sosem hibázik. Viszont nekem nem ártana orvosi kezelést kapnom. Nem mozogtam nagyon otthonosan az egészségügy területén, de azt még én is láttam, hogy ide komoly beavatkozás fog kelleni. Nem volt könnyű elismernem, de talán még az sem lesz már elég. Viszont volt valaki, aki talán segíthetett. Kockázatos volt, de ott legalább senki sem fog bántani, ha felismer engem vagy Tibut, esetleg rájön, hogy mik is vagyunk valójában.
-Adam - nyüszögtem bele a telefonba, miután sikerült végre tárcsáznom, és a készüléket is viszonylag stabilan a fülemhez tartani. - Szükség lesz... a gyógyítóra... aki... nem emlékszem a nevére, de... mindjárt megyünk... sssssz... fáj... fáj a hasam... nem tudom, hogy... ki kell húzni a kést, vagy... hagyjam a sebben... melyik... Adam...
A telefon kicsúszott a kezemből, az aszfaltra csapódva a vonal megszakadt, én pedig esdekelve nyújtottam Tibu felé remegő kezemet, amit nem a hasamra szorítottam.
-Fáj... segíts...
Többet nem tudtam már mondani. Szinte minden erőm elszállt, kezdett elsötétülni minden. Furcsamód ezzel együtt a fájdalom is tompult egy kicsit, igaz, még mindig hasogatott. A fejemben viszont váratlan képek sora kezdett felvillanni. Varangy, ahogy tüzet csihol nekem egy bádogdobozban az utcán, ami fölött végre melengethettem elgémberedett ujjaimat. Tibut, ahogy óvatosan betakargatott este, hogy ő majd vigyáz rám. Tesst, ahogy Tibu karjába simulva mosolygott rám, és megígérte, hogy minden kérdésemre válaszol. Sarah-t, ahogy nevetve lapozgatta velem a katalógust, hogy megfelelő ajándékot találjunk Adamnek. És Adamet, ahogy mosolyogva ölelt magához ott a tisztáson, mielőtt ajkaink először találkoztak volna.
A szívmelengető emlékektől a szám bágyadt mosolyra húzódott, miközben a kezem lassan kezdett lecsúszni a hasamról, a szemeim még lassabban csukódtak le, én pedig, alig tudva már a körülöttem lévő világról, épphogy hallhatóan, elnyújtva dúdoltam egy dallamot...

by **Tibutty Tamity** Kedd Jan. 14, 2014 7:07 pm

Élveztem a szenvedését, minél jobban üvöltött, annál több fájdalmat akartam a rozoga kis lelkére zúdítani. Azt akartam, hogy hangosan reccsenjen ketté, hogy törjön meg véglegesen. Pusztuljon, ezernyi késszúrást éljen át újra és újra, de nem csak a gyomránál, hanem az egész testén, vászonként használva bőrének minden egyes apró felületét. A kezem remegett, ujjaim elfehéredtek és görcsösen nyomódtak neki a tenyeremnek. A lelkem saját keserűségében fürdött és a szívem majdnem megszakadt, ahogy remegő térdekkel figyeltem Carlost. Láttam a nyílásaiból kifolyó vért és szinte éreztem a fekete füstön át, hogy pusztul. Összeomlik és sosem épül fel. Örökké megtört lélek lesz, amely hangosan reccsent ketté.

Bogyó nyöszörgésére lettem figyelmes. Az agyamban ismét kattant valami és a férfira koncentrálódó dühöm hirtelen elpárolgott, mintha valaki kiengedte volna a szabadba. Valami Adam volt, meg gyógyító. Felé fordultam és dühtől eltorzult arcomra ismét visszaköltözött a ránctalan félelem. Hirtelen megéreztem a verítéket, ami már patakokban folyt le rólam, a hideg miatt pedig összekoccant a fogam.
„Fáj… segíts…”

- Bogyó! – kiáltottam fel, a füst eltűnt, a szárnyam élettelenül terült el az aszfalton, ahogy felé loholtam és levetettem magamat mellé. Falfehér volt és reszketett, de ami a legrosszabb volt mégis az elhomályosuló tekintete. – Nem! – keményen megpofozgattam az arcát, hogy érezze a dolgot. Épp annyira erősen, hogy felébressze. Ha ez sikerült, tovább beszéltem. – Bogyó, hallasz engem? – Ha felelt, csak azután folytattam, próbáltam beszédre kényszeríteni és állandó odafigyelésre. Természetesen nem maradtam tétlen, egy gyors pillantás után úgy döntöttem a késnek maradnia kell a helyén, mivel azzal kevesebbet kockáztatok. Letéptem a kabátom alját és a hosszú csíkot átbujtattam a lány dereka alatt, hogy aztán valahogyan összekötözzem a kés mellett és körül, hogy a kés oldalát mindenhonnan körülölelje és az enyhe nyomással lassítsa valamennyire a vérzést. Óvatosan, mégis határozottan alányúltam és a karomba kaptam apró kis testét. – Most szépen elmegyünk valahova, ahol meggyógyítanak, rendben van? Rendben? Látod ott Carlost? Már sosem fog bántani. Örülsz neki? – Tudtam, hogy nem a helyzethez illő kérdés, de muszáj volt válaszokat kicsikarnom belőle, miközben vészesen agyaltam egy olyan helyen, ahonnan nem dobnak ki minket. A kórház és más magánrendelők nem jöhettek szóba, azonnal kidobnának, amiért mutáns vagyok, ráadásul nem voltam benne biztos, hogy itt a kórházi módszerek segítenek. A lány szörnyen nézett ki. Rosszul, nagyon, nagyon rosszul… Ide csoda kellett vagy egy kisebb fajta angyali segítség. Nyeltem egyet. A rohadt életbe!

Az egyetlen megoldás a repülés volt, így nem is vesztegettem az időmet, miután ledobtam a ronggyá vált kabátot, pár erőteljes csapással a házak fölé emelkedtünk.

- Édesem, kezd el nekem felsorolni a kedvenc ételeidet! Kérlek, ez nagyon fontos! Sorold fel őket! Ne hagyd abba, ha a végére értél, kezdd elölről, rendben? – A házak összefolytak alattunk, ahogy eszeveszett tempóban szárnyaltam az egyetlen biztos pont felé, ahol még léteztek csodák.

//Folytatás: [You must be registered and logged in to see this link.] //

by **Carlos Furtano** Szer. Jan. 15, 2014 9:24 am

Egyre kevésbé tudtam magamról, már csak a fájdalom és a kín volt az egyetlen, amire koncentrálni tudtam, vagyis nem kellett rá koncentrálnom, hiszen az uralkodott a lelkemben és a testemben egyaránt, minden mást kisöpörve onnan. egyszerűen úgy éreztem, hogy egy hatalmas darálóba kerültem, mely centiről centire töri össze a csontjaimat és minden szervemet és melynek fájdalmát agyam ugyan így közvetíti számomra, nem tudván kikapcsolni magát és a megváltó eszméletlenségbe menekülni.
Már nem igazán tudtam magamról semmit, azon kívül, hogy élek és szenvedek. Aztán már ez sem számított. Valami reccsent ott belül és a kezeim lehullottak, az üvöltésem elnémult, csak valami fura nyöszörgés féle bukott ki belőlem, bár ennek nem voltam tudatában és üveges, semmit mondó tekintettel meredtem magam elé, miközben a szám sarkából nyál csordogált. Olyan békés lett minden hirtelen. Boldog mosoly ragyogott fel az arcomon, ahogy megláttam az angyalt, aki épp akkor szállt fel előttem. Kezeim reménykedve nyújtottam felé, hiszen olyan szép volt.
- Grrrrrggyy! - próbáltam beszélni hozzá,de csak értelmetlen gügyögés tört elő, de ennek már nem voltam tudatában. Aztán elsötétült a világ.

/Köszönöm a játékot, nagyon klassz volt! Very Happy

/

by Ajánlott tartalom