Andrew Patrikson

ADATOK

Név: Andrew Patrikson
Faj: mutáns
Kor: 22 év
Születési hely: Brooklyn, New York Állam, Amerikai Egyesült Államok

Jellem: Andrew meglehetősen nyugodt természet. Cselekedeteit alaposan átgondolja, mielőtt lépne, nem szeret fejjel menni a falnak. Ez meg is látszik a kisugárzásán, nyugodt aura veszi őt körbe. Alapvetően barátságos és segítőkész jellem, aki nem keresi a bajt. Inkább az találja meg őt. Nincs semmilyen előítélete az emberekkel és mutánsokkal szemben, max fenntartásai. Azt vallja, hogy mindenkit a viselkedése alapján kell megítélni. Kissé filozofikus alkat.
Személyazonosság: rejtőzködő mutáns, nem könnyen avat be másokat titkába

Külső:
- magasság: 172 cm
- súly: 65 kg
- szemszín: sötétbarna
- hajszín: fekete (rövid)

Különleges ismertetőjel: kés okozta vágásnyom a bal arcpofán; néha karikás szemek a kialvatlanság miatt

Képesség:
- Név: telepata – tudatirányító
- Leírás: Andrew képes betörni mások tudatába és legyőzni azt, ezzel átvéve a másik teste felett az irányítást. Ez vonatkozik emberre, mutánsra és állatra egyaránt. Az, hogy mennyire kell megerőltetnie magát, az ,,áldozatától” függ. Minél erősebb a másik akarata, neki annál tovább tart a mentális ütközet. Ha viszont valakit elkap, azzal bármit megtehet, függően az ,,áldozat” képességeitől.
- Megkötés: Andrew-nak egyelőre látnia kell az ,,áldozatát”, közvetlenül, mielőtt használná rajta a képességét
- Megjegyzés: Andrew-t a képessége nem ruházza fel a gondolatolvasással, illetve még nem érzékeli a körülötte levőket.
- Hátrány: ,,tudatromboló-hatás”; ez Andrew képességének sötét oldala, mely akkor jön elő, amikor elveszti az eszét, vagy nagy negatív érzelmi töltés éri. Ilyenkor a képessége elszabadul és válogatás nélkül megpróbál bárkit az irányítása alá hajtani, méghozzá a lehető legerősebb ráhatással. Így ugyan el is éri, amit akar, de a tudatot érő intenzív erőhatás elég ahhoz, hogy pillanatok alatt összeroppantsa egy gyengébb akaratú áldozat elméjét, egyfajta agyvérzéses állapotba hajszolva, vagy akár agyatlan zombivá is. Kérdéses, hogy nyugalmi állapotban ezt tudja-e használni, mert érthető okokból sosem próbálta ki és nem is akarja.

ELŐTÖRTÉNET

Korai évek

22 évvel ezelőtt egy viharos éjszakán Brooklyn egyik korházának szülőszobájában egy kisbaba sírása törte meg a várakozást. A császármetszés megtette hatását. Az érzéstelenítésen átesett anyuka egyelőre csak pár pillanatig láthatta gyermekét. De mire a hasán levő sebet bezárták, a szülésznő visszatért a kisdeddel, kit immáron megtisztítottak, így az anyuka boldogan ölelhette keblére gyermekét. Igaz, mind benne, mind az ágy mellett álló újdonsült apában voltak baljós előérzetek.
A férfi, Thomas Patrikson, amerikai ügyvéd, 23 éves. Nem átlagos ember: mutáns, ki a gondolatolvasásban jeleskedik. Egész életében titkolta képességeit, még szüleinek sem számolt be paranormálisságáról. Egyetlen ember volt kivétel ez alól: szerelme, Helena Koslowski. A lengyel család sarja 21 éves ekkor és biológusként dolgozik az egyik kutatóintézetnél. Jól tudta, hogy Thomas miféle, de nem érdekelte. Feleségül ment hozzá és még a gyermekáldás is eljött végül.
Thomas viszont tartott tőle, hogy mutáns génjei továbböröklődnek, felesége pedig osztotta ezt a véleményét. Ugyan nem volt 100%-ig biztos, hogy a gyermek is mutáns, de jobbnak látták tehát, ha nem várják ki a megjelenést, hanem tesznek némi előkészületeket. Igyekeztek nyugodt életet biztosítani számára a kezdeti években, majd amikor öt éves lett, beíratták az egyik kung fu klubba. Thomas figyelmeztette rá a kínai mestert, Chan Bik Tai-t, hogy milyen veszélyek állnak fenn Andrewwel kapcsolatban. A koros mester megértette a kockázatot, de nem ódzkodott. Mint mondotta:
- Számomra minden tanítványom egyenlő.
Tehát Andrew öt éves kora tanul harcművészetet. Mint minden, ez is nehezen indult be számára. De az idő múlásával hozzászokott a furcsa légkörhöz, ami belengte a klub tagjait. Vele egy korúak voltak már a csapatban, így volt kivel gyakorolni. Thomas viszont nem kifejezetten az önvédelmi része miatt íratta be a fiút. Az is egy szempont volt, de van egy fontosabb tényező: egy ilyen csapatban Andrew önkontrollt tanulhatott, ami a későbbiekben még jól jöhet.
Hat évesen kezdte el az elemi iskolát és bár megvolt benne a gyermekek virgonc éne, nem tartozott a rossz gyerekek körébe. Szorgalmasan tanult, mintegy átültetve ezt kung fu-ból, ugyanolyan komolyan véve tanulmányait. Az évek teltek, Andrew idősödött, a szülők pedig kezdtek reménykedni benne, hogy talán még se fog bekövetkezni az, amitől előre tartottak. Viszont egy napon minden megváltozott.

Az ébredés

Meleg májusi nap volt. A 10 éves Andrew éppen az udvarra tartott, hogy szívjon némi friss levegőt a ,,megerőltető” órák után. Nem kellett már sokat kibírni, hamarosan végi az évnek és ki lehet venni a rendes évi nyáriszünetet. Éppen azon gondolkodott, hogy ezúttal mivel fogja tölteni majd szabadidejét, amikor kiért az udvarra és érdekes látvány tárult a szeme elé. Egy nagyobb csapat gyerkőcöt látott az udvar közepén, akik körbeálltak valamit. Közelebb ment, folyamatos jajgatásokat hallott ezáltal. A hang pedig eléggé ismerős volt.
- Engedjetek beljebb… bocsi, utat kérek… - igyekezett beljebb hatolni a körbe.
Nem volt nehéz dolga, volt pár ismerőse a bámészkodók között, akik előzékenyen beljebb is engedték. Lassan már látta, hogy mi a helyzet. Éppen egyik barátját, Alexet bántalmazta egy felsőbbéves. Nem is akárki, Roxel, az egyik legrosszabb gyerek az elemiben, sokan féltek tőle. Andrewnak nem kellett több. Kibújt Roxel egyik haverjának a karja alól és belépett a körbe.
- Hagyd békén! – kiáltott rá srácra.
- He, mit akarsz taknyos? – terelődött immáron Andrewra a nagydarab srác figyelme.
- Azt mondtam, hagyd békén! – emelte fel annyira a hangját, amennyire csak tudta.
Ekkor pedig furcsa dolog történt. Andrew úgy érezte, mint ha a lelke meghasadna. Szinte látta, hogy valami láthatatlan kilép a testéből és lecsap a tohonya Roxelre. Az megmerevedett, a tekintete üvegessé vált… Andrew pedig érzett valamit. Valamit, ami mint ha ott lenne a tudatában és mégse. Valami, ami felett mint ha uralma lenne.
Az esemény viszont nem tartott sokáig, ahogy Andrew ijedtsége megszakította az eseményt. A felsőbbéves srác zihálva esett a földre, értetlen tekintetek közepette. Egy darabig nem történt semmi. De aztán megjelent egy tanár, aki takarodót fújt, feloszlatva a tömeget. Roxel bandájának tagjai vitték el, akik valamiért eléggé szúrós szemmel néztek Andrew-ra, aki még mindig az események hatása alatt volt.
A nap hamarosan véget ért, Andrew pedig hazatért. Egészen addig nem beszélt szüleinek a történtekről, míg édesanyja haza nem ért a munkából. Akkor elmondta, mi történt. Arra számított, hogy eléggé nagy megfedést kap azért, mert a jelek szerint bajba keveredett és aztán még bántott is valakit. Ám ami ezt követően történt, arra nem számított. Mindkét szülője döbbenten nézett rá.
Apja volt az, aki elsőként visszanyerte a lélekjelenlétét.
- Andrew, azt hiszem, beszélnünk kell.
A fiú tekintete kíváncsian téved rá.
- Reménykedtem benne, hogy nem kerül majd sor erre a beszélgetésre, de végül mégiscsak itt kötöttünk ki – sóhajtott a férfi. – Nem akarok mellébeszélni, szóval a tárgyra térek egyből: hallottál már a mutánsokról?
- Igen apu, természetesen, a suliban eléggé gyakran előjön a téma.
- A helyzet az fiam, hogy én is egy mutáns vagyok… és nagyon úgy néz ki, hogy te is.
Döbbent csend ereszkedett Andrew-ra… majd hangosan felnevetett.
- Jaj, apa, te olyan vicces vagy.
- Most arra gondolsz, hogy biztosan csak hülyéskedek.
Andrew arcára ráfagyott a mosoly ettől.
- Most arra, hogy ezt meg honnan tudtam.
Már leharvadt a mosoly.
- Tudni akarod, hogy mi folyik itt – jelentette ki Thomas. – Megmondtam fiam: mutáns vagyok. Olvasok a gondolataidban.
Andrew döbbenten dőlt hátra a fotelban, ahogy nézte a vele szemben ülő férfit. Édesanyja letelepedett mellé, ahogy nyugtatóan átölelte. A fiú kezei szinte már-már ösztönszerűen viszonozták a nyugtató gesztust, de a tekintete továbbra is az apján maradtak. Az pedig elmondott neki mindent. Szó szerint mindent, amit Andrew-nak tudnia kellett. Ez pedig sok volt a tíz éves fiúnak. Nagyon kibukott rajta, nem is emlékezett rá, hogyan került aznap az ágyába.
Másnap reggel az ébredése után azt hitte, hogy az egész csak egy rossz álom volt. Édesapja firtató tekintete viszont a reggelinél elárulta neki, hogy bizony nem álom volt.
- Fiam, akármit is beszéltünk tegnap, egy valamit jegyezz meg. Még ha mutáns is vagy, nem az számít, hogy milyenek a génjeid. Hanem az, hogy hogyan viselkedsz – mondta édesanyja, mielőtt Andrew iskolába ment.
A fiú bólintott, de odabent teljesen egy másik dimenzióban járt. Egész nap érezni lehetett ezt rajta. Dekoncentrált volt, az órákon alig tudott figyelni. Egyfolytában az járt a fejében, amit megtudott az előző napon. Ráadásul fel is zaklatták őt az iskolában. Eddig is téma volt a mutánsság, de idáig nem tűnt fel neki, hogy a gyerekek körében mennyire negatív az összkép. Egy kezén meg tudta számolni, hány gyerek nem beszélt róluk nem úgy, mint vérszomjas szörnyekről. Hiába, a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni.
Aztán amikor hazafelé tartott, megszólították.
- Itt az ideje lerendezni a tegnapit, Partikson!
Megfordult és Roxel állt tőle nem messze. Nagyon magabiztos volt, ott volt vele két haverja.
- Szálljatok le rólam!
- Azt hiszed hagyom, hogy tegnapit megúszd szárazon?!
- Hozzád se értem, nagyokos.
- Nem érdekel, most megkapod a magadét!
Andrew már készen állt rá, hogy megvédje magát a felé induló mamlasszal szemben, de aztán újra megtörtént a furcsa érzés. Roxel üveges tekintettel torpant meg, nem messze a fiútól. Andrew összevonta a szemöldökét. Felébredt benne a kíváncsiság afelől, hogy miért érez magában ilyen uralkodási késztetést. A végeredmény az lett, hogy Roxel egyfajta balerina mozdulatokkal indult vissza az iskola felé, miközben az amerikai himnuszt énekelte, a járókelők és társai elképedése közepette. Andrew, ha nem is volt vele tisztában teljesen, de már sejtette: képes másokat irányítani.
Mindenesetre hamarosan Roxel-en megszűnt az uralma, ezért mielőtt még észhez térhetett volna, Andrew felugrott a hazafelé menő buszra és elhagyta a területet. Aznap este Andrew-nak edzése is volt. Eredetileg nem akart elmenni, de a lelkiismerete azt súgta neki, hogy folytatnia kell az edzést, az élet nem állhat meg. Akárcsak az iskolában, itt is dekoncentrált volt. Ez fel is tűnt Bik mesternek, aki az edzés során félrehívta a fiút.
- Mi a baj, fiam? – kérdezte a kínai. – Nem szoktál te ilyen lenni.
Andrew az ajkába harapott. Ódzkodott tőle, hogy bárkinek is beszéljen szülein kívül abnormálisságáról. Ám aztán szöget vert a fejébe az, hogy Bik mesterre mindig számíthatott, ha bajban volt. Így hát összeszedte minden bátorságát és mélyen belenézett a mester szemébe.
- Mester… mit tenne, ha azt mondanám, hogy mutáns vagyok?
Bik arcából erre kifutott a vér pár másodpercre.
- Szóval így állunk – mondta halkan.
Most Andrew-on volt a fehéredés sora.
- Az edzés végéig foglald el magad a bokszzsákon, rád bízom, mit csinálsz –rendelkezett a mester. – Utána visszatérünk erre… és ne aggódj-e miatt.
Voltak kétségei, de Andrew nem adott hangot neki. Aztán amikor befejeződött az edzés és mindenki felsorakozott, Bik kihívatta maga mellé Andrew-ot.
- Jól figyeljetek rám – szólt tanítványaihoz. – Fontos dolgot akarok veletek megosztani, amit tudnotok kell. Andrew mutáns.
A kisfiú úgy érezte, menten elájul, úgy megszédült. Ez többek között köszönhető volt a rá meredező tekinteteknek. Nem is mert visszanézni rájuk, lesütötte a szemét.
- Azt akarom, hogy tudjátok – folytatta Bik -: számomra mindannyian egyenlők vagytok. Legyetek akár emberek, akár mutánsok, mind rászolgáltatok arra, hogy ebben a csapatban legyetek. Nem vagyok hajlandó ez alapján megkülönböztetést tenni és nem tűröm el, hogy kinézzétek a társaitokat a származásuk miatt – szavai kemények voltak, akár az általa osztott ütések. – Ne feledjétek, mit tanítottam nektek. Mi egységet alkotunk és ez az, ami erőssé tesz minket – tartott egy kis hatásszünetet, hogy a többiek megemésszék az elhangzottakat. – Van valakinek problémája ezzel kapcsolatban?
Andrew félve felemelte a fejét. Pont látta így, hogy társai, majdhogynem gondolkozás nélkül, meghajolnak a mester felé, így felé is. A fiú érezte ennek a jelentőségét. Könnyező szemmel hajolt meg társai irányába. Az elkövetkezendőkben soha, semmilyen becsmérlés nem érte őt származása miatt. Andrew-ot elfogadták olyannak, amilyen volt. Egy volt közülük… a testvérük volt.

Az élet megy tovább

Andrew lassan túltette magát a származásán, bár utána még hetekbe, ha nem hónapokba telt, míg hozzászokott, hogy nem olyan, mint mások. A gyermeki alkalmazkodó képesség viszont megmutatkozott. Hamarosan már tudott újra olyan önfeledetten mosolyogni, amikor még átlagos ember volt.
Az évek teltek, Andrew pedig jó eredménnyel elvégezte az elemit. Ezt követően gimnáziumba járt, ahol kezdett megmutatkozni, miben is erős a fiú. Testnevelésből a rendszeres testmozgás miatt jól teljesített, szellemiségéből fakadóan pedig inkább a humán tárgyak álltak közel hozzá. A reálról már ugyanez nem volt elmondható, de keményen tanult, hogy eleget tehessen a gimnázium elvárásainak. Fő erősségének a történelem számított, emellett orosz nyelven kezdett tanulni. Tanárai jó véleménnyel voltak szorgalma és kitartása végett. Igaz, fájdalmukra Andrew sosem jelentkezett tanulmányi versenyekre.
Diáktársai körében kedveltnek számított. A lányok kifejezetten kedvelték, köszönhetően magabiztos fellépésének és kedvességének. Sokan valószínűleg nem bánták volna, ha közelebbi kapcsolatba is kerülnek vele. De Andrew sosem használta ki ezt a lehetőséget. Jól tudta, hogy mi ő: a felszín alatt egy kívülálló, aki, bár úgy tesz, mint egy ember, mégis különbözik. Éppen ezért kerülte az ilyen eseteket (már csak azért is, mert nem pont az értelmesebb része a fehérnépnek akart közeledni felé).
Az évek itt is múlni indultak, Andrew pedig egyre jobban tisztába került képességével. Jól sejtette, tényleg képes uralma alá hajtani mások tudatát. Kiket könnyebben, kiket nehezebben. Általában akkor volt alkalma gyakorolni, amikor este sétált hazafele New York utcáin és nem egyszer tanúja volt a különböző piti bűnözők tetteinek. Esze ágában se volt elfordítani a fejét ilyenkor: megállította a bűnözőket, ha kellett, a saját erejével, ha kellett (mert nem tudta elég gyorsan befolyása alá bírni) a harcművészeti tudásával.
Ám egy nap olyan történt, ami más megvilágításba helyezte képességét.

A ,,Tudatromboló-hatás”

Este volt, Andrew pedig 17 éves. Éppen egyik barátjától sétált hazafelé, amikor az egyik sikátor mellett elmenve neszre lett figyelmes. Nem volt elég óvatos. Egy tompa ütést érzett a tarkóján, majd ájultan esett össze. Amikor magához tért, érezte, hogy ül. Testére erős béklyók csatlakoztak. Hozzá volt kötözve egy székhez. A tudata tompa volt.
- Oh, magához tért a nagy harcos.
Kinyitotta a szemét, de csak homályosan látott, foltok mozogtak tőle nem messze egy gyéren kivilágított, ismeretlen helységben. Aztán egy nagy, fekete folt jelent meg előtte.
- Most bezzeg nem olyan nagy a pofád mi?
Mielőtt még reagálhatott volna, érzett valamit. Szúró fájdalmat a bal arcfelén, mely szépen lassan elkezdett terjedni. Agya egy pillanat alatt kapcsolt: megvágták! A rémület egyik pillanatról a másikra futott át rajta. Évek óta fejlesztett önkontrollja most nem segített, , túlságosa hirtelen érte ez az egész. A pánik lett úrrá rajta, ahogy a tekintete kiélesedett. Előtte egy jól megtermett alak állt, aki éppen az arcát vagdosta egy késsel. A távolban még látott legalább négy hasonló kaliberű fickót.
Aztán… aztán elszabadult a pokol. Andrew nem tudott parancsolni magának. Biztonságban akarta tudni magát, el akart tűnni innen. A terror pedig elindult, ahogy tudatának csápjai kicsaptak, mint egy kobra, mely meg akarja marni az áldozatát. Az előtte álló férfi felordított, ahogy kihullott a véres kés kezéből. Kezét az arcára kapta, elzuhant a földön és vonaglani kezdett. Füléből, orrából és szájából egyaránt vér kezdett kifolyni, miközben ordított.
Társai felkapták erre a fejüket és valószínűleg már indultak is volna, de aztán őket is elérte a vég. Ugyanazt a tünetet produkálták, mint az, aki az imént zuhant el. Vadul vonaglottak a földön, ahogy folyt vérük. Mindannyian ordibáltak, mint ha csak felül akarták volna múlni a másikat hangerőben. Majd szépen lassan elcsendesedtek mindannyian. Andrew tudata pedig szépen lassan lenyugodott. Ő viszont csak ekkor eszmélt rá arra, hogy mi történt. Döbbenten nézett körbe az amúgy raktárhelységben, a földön fekvőket, nyöszörgő alakokat tanulmányozva. Hirtelen görcsöt érzett a gyomrában, amelynek az lett az eredménye, hogy kiadta a gyomortartalmát.
Hosszú percekbe telt, mire sikerült visszanyernie a hidegvérét. Jól tudta, ezt most ő csinálta. De nem értette, hogy mit történt. Sosem tapasztalt még ilyet. Tudata egyik pillanatról a másikról vált időzített bombává. Mélyeket lélegzett, lassan érezte, hogy megnyugszik az elméje. Szemét kinyitotta. El akart tűnni innen.
Látta, hogy az előtte fekvő életben van, elvégre továbbra is nyöszörgött. Ő maga még mindig lekötözve, szüksége volt egy kis segítségre. Kiterjesztette a tudatát a férfi felé. Döbbenten tapasztalta, hogy meg se kellett erőltetnie magát. Olyan volt a nagydarab fickó tudata, mint egy nyitott erőd. Gond nélkül átvette rajta az uralmat. Tudata csápján át mozgatta a fickót, aki szépen lassan felkelt. Felvette a kését, majd elvágta az Andrewt fogva tartó kötelet.
A fiú lassan felállt és jobban szemügyre vette az alakot. Szemei üvegesek voltak, úgy meredtek a semmibe. A vér már elkezdett rászáradni a bőrére és a ruhája is beitta, de újabb folyadékot lövellt ki magából, ahogy folyt a nyála. Andrew döbbenten konstatálta, hogy ágyékmagasságon nedves folt van a nadrágján a fickónak… illetve félreismerhetetlen, salakos bűzt áraszt. Egy az egyben olyan érzése volt, mint ha egy Resident Evil zombit látna maga előtt.
Andrew szánakozva ütötte le a fickót, miután visszavonulót fújt tudatából. Miután megtalálta egy másik áldozatnál a kijárat kulcsát, elhagyta a raktárt. Miközben a tőle telhető leggyorsabban igyekezett rájönni, hogy hol is van, illetve próbált haza kecmeregni, elgondolkozott a történteken. Nem tudta, hogy mi történt… de azt igen, hogy soha többé nem akarja csinálni.

Halad az idő

A ,,Tudatromboló-hatás”, ahogyan azt később elnevezte Thomas, miután Andrew sikeresen hazaért és beszámolt a történtekről, soha többé nem jelentkezett. Thomas már így is furcsállta, hogy fia lényegesen más képességgel bír, mint ő maga. A történtek aztán még jobban összekuszálták az eddigi látásmódját. Helena úgy okoskodott, hogy talán az ő génjei változtathattak meg valamit, elvégre csak az egyik szülő mutáns. Thomas osztotta a véleményt, de így is csak hipotézis volt.
Andrew, amint túltette magát a történteken, folytatta ,,normális” életét. A gimnáziumi évek hamar elmentek, Andrew pedig leérettségizett. Eredményei elégnek bizonyultak ahhoz, hogy a New Yorki egyetemre kerüljön. Itt történelmet tanul, illetve kiegészítő elemként filozófiát is. Az egyetem eléggé próbára tette Andrew képességeit, elvégre sokkal keményebben kellett tanulnia, mint eddig bármikor. De sikeresen vette az akadályokat, teljesítve a vizsgáit. 18 évesen kezdett el lengyelül tanulni, amiben édesanyja segített neki, illetve egyik egyetemi barátja gitározni is tanítgatja.
Ahogy haladt a korral, Andrew örömmel tapasztalta, hogy minél érettebb elmékkel találkozik, a mutánsokkal kapcsolatos előítélet úgy lohad. Már sehol se volt az az elemis elvetemeült mutánsgyűlölet. Már a gimnáziumban is kezdett csökkenni a számuk, de az egyetemen aztán főleg. Elég sokan vélekedtek úgy, mint Andrew, vagyis hogy nem táplálnak alapvetően előítéleteket, még ha vannak is fenntartásaik. Igaz, az ördög nem alszik, szóval vannak eléggé elvetemült hangvételben beszélők is.
Hogy keresetre tegyen szert, Andrew tanulmányai mellett tanítani is jár. Főleg humán tantárgyakkal kapcsolatban ad korrepetálást, elemiseknek és középiskolásoknak egyaránt, olykor még egyetemistákkal is összejár megbeszélésekre a főtárgyával kapcsolatban. Mivel lelkiismeretesen végzi a munkáját, ezért gyakran kap megbízásokat és ajánlásokat a különböző családoktól.
A legutóbbi szemeszter kezdete óta Andrew érdekes kutatásba kezdett. Fő szakterületének a középkor számít, a távol kelet, így Japán kifejezetten érdekli még az európai térséget leszámítva, de van egy titkos munkássága is, melyről csak pár tanára és társa tud. Elkezdte vizsgálni a mutánsok megjelenését a történelemben. Ez természetesen nem könnyű, hiszen nincs olyan tudományos értékű mű, mely ezzel foglalkozna. Ami meg van, azt Andrew legszívesebben elégette volna olvasás közben, annyira elfogult az emberi főséggel szemben. Így főleg az újságcikkek vannak forrásként, melyek temérdeken állnak a hallgatók rendelkezésére és elég régóta cikkeznek furcsa, paranormális jelenségekről. Andrew pedig egyre mélyebbre ássa bele magát a témába, keresve gyökereit a mutáns jelenségnek.

Foglalkozás: egyetemi hallgató (történelem-filozófia), mellékesben tanít

Szakértelmek:
- harcművészet: Andrew immáron 17 éve kung fut gyakorol, aminek köszönhetően jó eséllyel meg tudja magát védeni támadóival szemben. Bár nem kimondottan egy izmos alkat, reflexei és gyorsasága elegek hozzá, hogy legyőzhesse ellenfeleit. A harcművészetnek köszönhetően kifejlődött benne egy bizonyos fokú önkontroll is, melynek köszönhetően nem használja mutáns képességét felelőtlenül és kordában tartja. Ezzel gyakorlatilag a többi élőlényt védi saját magától is.
- nyelvtudás: az amerikai angol mellett beszél oroszul és lengyelül, mindkettőből nyelvvizsgával rendelkezik. Jelenleg japánul tanul, emellett ismer néhány kínai szót is
- fegyverhasználat: bot
- járművezetés: személygépjármű
- hangszerhasználat: gitár (középhaladó)
- egyéb: úszás, elemi, gimnáziumi és egyetemi tanulmányok, általános informatikai ismeretek

Felszerelés:
- egyetemi: laptop a töltőjével, hátitáska, tollak, füzetek, hétköznapi, kényelmes ruhák, pendrive, néha egy-két könyv (unalmas percekre)
- edzésre: edzés során használt ruhák, tornacipő, hátitáska
- egyéb: mobiltelefon, mp3-as lejátszó, személyes iratok, bérlet, karóra

Fellow Craft

Andrewban másodlagos mutáció megy végbe. Képessé válik arra, hogy érzékelje mások jelenlétét egy kilométeres sugarú körön belül. Új képessége egybefügg az elsődleges képességével, így ilyenkor nem magát az életerőt érzékeli, hanem az élőlények agytevékenységét (ez igaz olyanokra is, akik például a Tudatromboló-hatás károsultjai). A jelenlétükön kívül viszont mást nem érzékel ilyenkor. Nem tud rákoncentrálni, így lekövetni senki se, csupán a fejében érzékeli a különböző élőlények jelenlétét. Ami pedig a képesség legnagyobb hátránya: nem tudja kikapcsolni még.

A képesség hamarosan aktiválásra kerül.

Master Mason

Az előző szinten bevezetésre került képességet immáron képes kikapcsolni is, így az érzékelő tudománya immáron teljesen az irányítása alatt áll. Az elsődleges képességével egyelőre nem tudja kombinálni az érzékelést. Továbbra is csupán az agytevékenységet tudja érzékelni, semmi többet. Az érzékelés jelenleg két kilométer sugarú körön belül fedi fel neki az élőlényeket.

Megjegyzés: ez a kitétel a Xavier-intézetben tervezett kalandot követően kerül bevezetésre.