West Village

Bár a golyók körülötte repkednek, ami már önmagában sem egy pozitív élmény, s Sarah-ért sem tud nem aggódni, azért valahol megnyugtatja a tudat, hogy már nem tarthat sokáig a küzdelem, hisz már csak ketten vannak odafent, ők pedig közvetlen közelről nem bírnak majd el a Fúriával, szóval nemsokára minden rendben lesz....hát hogyne...
~Sarah! Jól vagy? Ne mozdulj! Illetve, beszélek itt hülyeségeket, próbálj kimászni, addig én bemegyek tárgyalni ezzel a manussal.~
A puskáját a küszöbre dobja, hogy jól láthassák, közben azonban az eldobott gránátok közül az egyiket a kezébe rántja a távolból, biztos ami biztos, s azt a kapucnijába rejti, elvégre illetlenség lenne csak úgy fegyvertelenül a manus elé állni.
-Rendben, dumáljunk! - Szól, és feltartott kézzel lép be az épületbe, majd tekintetét a főgonosznak öltözött mukira emeli, s meg sem próbálja titkolni, hogy jobban rühelli ezt a fickót, mint a "zenészt" akinek a Gangham Style-t köszönheti a világ, ami egy gondolatolvasótól azért nem semmi.
~Apropó...mi a francért nem látom a fickó gondolatait? Lehet a duma arról a sisakról mégsem csak duma volt Logan-től? Vagy...ez egy robot lenne?~
-Életben hagytuk? - Kérdi szemrehányón. - Kettőt megmentettünk attól, hogy felrobbantság magukat.
~Próbálj fedezékbe jutni édesem, én feltartom őket, amíg csak lehet. ~
-De igaza van, minket csak a gyerekek érdekelnek. Kíváncsian hallgatom az ajánlatát.

Már-már elérem a lövészt, mikor egy fájdalmas és hatalmas lökés egyszerűen lerepít az emeleti lépcsőről. Még szerencse, hogy használom a páncélbőrt, mert egyrészt az felfogta a lövés erejét, ami valószínűleg keresztül ment volna rajtam, másrészt megvédett a kemény landolástól, amitől lehet, hogy alaposan összetörtem volna magam, bár azért még időben eszembe jutott, hogy miket tanultam én Fagypont óráján.
Ami most egyébként is jól jött, mert a jó derékmagasságig lebegő gáz belélegzése azonnal éreztette a hatását és tudtam, hogy ezt nem sokáig bírom ki a ninja tanította technika nélkül. Muszáj volt legalább egy rövid ideig lenn maradnom, mert éltem a gyanúperrel, hogyha kidugom a fejem a gázfelhő fölé, azonnal kapok egy-két golyót.
Viszont, majdnem kiestem a nagy relaxálásból, mikor meghallottam egy férfi hangot, ami gondolom a kommandósok vezetője lehetett és a származására is lett volna egy hangyányi tippem.
~ Jól vagyok, csak marhára csíp és mar ez a sz@r! ~ jeleztem vissza Sean aggódására. ~ Igyekszem kifelé, de nagyon vigyázz magadra, mert te az átadott képességgel sem vagy golyóálló. ~
Én nem szólaltam meg, nem kellett, hogy tudják merre vagyok és főleg nem, hogy tudunk kommunikálni hangos szó nélkül is.
~ Ha kijutottam, majd igyekezlek fedezni. Ha baj van bukj le inkább a gázba, valameddig kibírod és igyekezz az ajtó felé. ~ tettem még hozzá, miközben feszülten figyeltem, hogy mit ajánl a férfi.
Amennyiben sikeresen kijutottam, akkor a Sean által eldobott fegyvert magamhoz veszem és lebújok az ajtókeret mellé.

Arra, hogy ő, és bármelyik embere kész feláldozni az életét a siker érdekében, csak egy fanyar mosoly jelenik meg az arcán.
~Anyám, mint a Júdea Nemzeti Front Elit öngyilkos Alakulata...~
Közben pedig igyekszik kiszúrni a másik két katonát, igaz nem a szemeivel, azzal aligha menne valamire, inkább a gondolataikból próbálja belőni, pontosan hol is lehetnek.
~Kicsit mintha balra húzna, vigyázz vele...~
Enyhe migrén kezd úrrá lenni rajta, amiért ennyi helyre kell figyelnie egyszerre, ám annyi helyzeti előnye van, hogy a fickó ajánlatának hallatán csak azért simítja végig kezét borostás állán, s színlel gondolkodást, hogy még több időt nyerhessen, ugyanis ki van zárva, hogy ezekkel a fickókkal üzletet kössön...legalábbis nem ezt.
-Érdekes ajánlat. Felettébb nagylelkűnek is hangzik, a baj csak az, hogy a maga fajtáknak azt sem engedném, hogy oltást adjon nekem, nemhogy a vérem vegye, és szerencsére nincs is rá időnk, a kinti tűzijáték után ugyanis a rendőrség bármelyik percben itt lehet. Lehet, hogy magát nem tudom befolyásolni, a zsarukat viszont igen, ám a segítségem nélkül is tudni fogják, mit gondoljanak majd fél tucat fegyveres arabról, akik robbantgattak is.
Mély levegőt vesz, s megparancsolja a mellkasában zakatoló időzített bombának, hogy higgadjon le végre, nem lesz itt semmi baj.
-Ennek fényében, íme az én ajánlatom: Tegyék le a fegyvert, és hagyjanak hátra mindent, az igazgatónőt is beleértve, és akkor ÉN szabad eltávozást biztosítok innen, a többit pedig megoldják maguk.
Hátrálni kezd, mert sejti, hogy ezzel már nem lesz népszerű, és Sarah kijutott, szóval a célját végül is elérte. Már csak azt kéne megoldani valahogy, hogy Walker ne kapja le a fejét egy pörgő rúgással, amikor kiér ide a kollégákkal.
-Még valami...mielőtt mártírt csinálna az embereiből, azt a kettőt kint telepatikusan rávettem, hogy térjen meg Jézushoz, hogy ne robbantság fel magukat. Lehet, hogy magukat nem tudnám meggátolni a robbantásban, de a 72 szűzről lemondhatnak, ha nem véreznek el elég gyorsan mellettem.
~Ez egyébként marha jó ötlet, miért nem gondoltam rá előbb? Már azon kívül, hogy szemétség, és még Adam-nél is kiverném vele a biztosítékot...de főleg mert szemétség.~
-Szóval mi legyen?
Közben tovább hátrál, és hacsak meg nem adják magukat hirtelen, már a szökken is vissza a fedezékbe. Természetesen, ha valakinek olyan negatív gondolata támadna, mint "lőjük már agyon ezt a szerencsétlent", akkor telekinézissel rásegít kicsit, hogy a puska másfelé nézzen amíg menekül, s mikor már fedezékben van, még vissza kiált.
-Egyébként, bukott ügyért harcolnak. Már megszereztünk minden bizonyítékot, amire valaha szükségünk lehet, és el is juttattuk a megfelelő helyre. A legtöbb amit elérhetnek, hogy megöletik magukat!
~Bocs Sarah, de ebben az országban nem tárgyalunk terroristákkal...~

Mivel a lépcsőről beszélt a férfi Seanhoz, így kitűnően láttam is és hallottam is, hogy milyen könnyen beszélt a halálról és az életük feláldozásáról, ami arra utalt, hogy sajnos egytől egyig fanatikus őrültek, ami nem könnyíti meg a dolgunkat.
Viszont kíváncsian vártam, hogy vajon mit fog ajánlani, de azt is sejtettem, hogy biztosan semmi olyat, ami tetszeni fog.
~ Mi? ~ kaptam fel a fejem a kósza gondolat hullámra, de aztán rájöttem, hogy az én drágám a fegyverre célzott, amit eddig ő kezelt, de hát ez annyira édes volt, hogy az élet-halál harcunk közepette még ilyenre is gondol. ~ Majd vigyázol édes ~ üzentem vissza, de innentől nem volt helye a figyelmetlenségnek, hiszen ki kellett találni, hogy ha nem megyünk bele az alkuba, aminek nagy az esélye, akkor hogyan tovább.
Aztán meghallottam, hogy mit akar tőlünk cserébe a gyerekekért, és leesett az állam, de azonnal tudtam, hogy nagy-nagy hiba lenne belemenni, hiszen biztosan oka van annak, hogy ilyet kér tőlünk, és most már szegény mutáns gyerekeken a kísérletezgetések is új értelmet nyertek.
~ Sean, bele ne menj! 1 szinte sisteregtek a gondolataim, de reméltem, hogy ezt nélkülem is nagyon jól tudja, és nem is kellett csalódnom, hiszen a válasza elég egyértelmű volt.
Viszont most meg azon aggódtam, hogy hogyan fog onnan kijönni. Mégis inkább nekem kellett volna menni, hiszen nagyobb az esélyem, hogy túlélném.
Aztán viszont, ahogy Sean tovább mondta a magáét, teljesen elhűltem, hogy honnan veszi, bár volt benn igazság, azért kételkedtem benne, hogy mindent meg is tudna csinálni, persze ezt azoknak a barmoknak ott nem kell tudnia.
Valamennyire még a fanatikus vallásukra is appellált, ami nem biztos, hogy jó ötlet volt, így megragadtam a fegyvert és míg Sean hátrált, addig én becéloztam a ködfelhőben rejtőző géppisztolyosokat, bár nem láttam őket, azért mikor fenn voltam, nagyjából képbe kerültem, így gyorsan fedező tüzet kezdtem biztosítani, hogy időben kijusson, vagy találjon valami fedezéket.
~ Ügyes voltál! Jól megmondtad nekik! ~ biztattam, hogy jól döntött.

Mivel nagyon is jól hallom, hogy Sean természetesen visszautasítja a nevetséges ajánlatot, és erre mi a parancsnok válasza, így azt is tudom, hogy most egyrészt ki kell jutnia onnan szerelmemnek, másrészt valamit marha gyorsan lépnünk kell, mert a mi és a gyerekek élete is csak egy hajszálon múlik, és az a hajszál én és Sean vagyunk.
Igyekszem mindenre lőni, ami mozog, hogy ne tudjanak rálőni Sean-ra, míg oda nem ér hozzám, és én most nem finomkodok, hogy el találok-e valamit, vagy valakit. Bár, ahogy elnézem, nem nagyon dugja most ki senki a fejét, se más testrészét, még a főnökük is elrejtőzik valahol.
Bár nem vagyok nagy harci stratéga, azért annyi már ragadt rám Adam-tól és Fagyponttól, hogy ez valami meglepetés dolognak az előjele és itt csak egy dologra tudok gondolni.
~ Sean, szerintem ezek robbantani fognak, húzzunk innen! ~
Ezért, ha kiért, akkor azonnal magam után rángatom, hiszen nem hiszem, hogy sok időnk lenne meditálni, és ahogy én őt ismerem, még megpróbálná megmenteni a kommandósok embereit is. Nem mondom, hogy nem érzek semmit irántuk, de, ha itt életben akarunk maradni, most nem hagyatkozhatunk az érzelmeinkre, hiszen vérprofikkal állunk szemben, akik a halálunkat akarják.
Ha sikerült időben távolabb jutnunk, akkor lihegve állok meg, hogy megkíséreljünk valami éppkézláb tervet kovácsolni és valami már régóta böki a csőrömet is.
- Sean, neked nem tűnt fel, hogy az előbb nem tudtuk meglepni őket? Pedig biztos vagyok benne, hogy jó terv volt, de már vártak odafenn! Ez pedig csak egyet jelenthet, valaki látja, hogy merre mozgunk, mit csinálunk. – intek körbe, csak úgy bele a vakvilágba, hiszen fogalmam sincs, hogy a számtalan hely közül, ha tényleg igazam van, hol rejtőzhet az informátor.
- A másik, hogy, ha a gyerekekre már nincs szüksége, hiszen át is adta volna nekünk, akkor nagy baj van, hiszen bármikor végezhet velük, innentől csak akadályoznák a mozgásában.
Ki kell valamit találnunk! Most! – hadartam tovább és elkezdtem felvázolni Sean-nak, hogy én mire gondoltam, persze sejtve, hogy nem fog neki tetszeni. – Egyrészt e kell őket foglalni. – mutattam az épület fel. Erre jók a kézigránátok. Dobáljuk be őket, lassan egymás után, ha van egy csöpp eszük, nem mozdulnak a fedezékből. Addig te meg megpróbálhatnál kapcsolatba lépni Patrick-kal, hátha feltudnának jutni a tetőre, vagy valamelyik emeleti ablakba, ahonnan kiugorhatnának és te elkapod őket, mivel bejutni biztos nem fogunk itt, és félek, hogy időben meg biztos nem. – csóválom meg a feje elkeseredetten és nézek Sean-ra, remélve, hogy egyetért. – Lehet, hogy van más mutáns gyerek is velük, akinek még hasznos a képessége, de egyelőre más ötletem nincs. – kesergek, de tudom, hogy iszonyúan sürget az idő. Ha Sean belemegy, akkor elkezdjük megvalósítani a dolgot.

-Szóval...senki sem rohan megmenteni magukat? Szívás.
~Csak jussak be a fejedbe.Még,hogy engedélyezed a rendőrségnek, hogy ide jöjjön! Ha végeztem veled, mindent be fogsz vallani, és felelősséget vállalsz nem csak ezért, de még a második világháború kitöréséért is!~
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal spanolja fel magát, miközben a fedezékbe rohan, s bár nem gondolja teljesen komolyan a dolgot, azért igaz ami igaz, cseppet neheztel rájuk amiért rá lőnek. Apropó...miért nem lőnek?~
~Hogy mi? Basszus, tényleg!!!~
Megragadja a két ájult fanatikus elmebeteget a lábánál fogva, hogy úgy rángassa őket messzebb, ám az, amit produkál még jóindulattal sem nevezhető haladásnak, bármennyire is próbálkozik.
-Nem hagyhatjuk itt őket! - Kiáltja, de hiába ellenkezik, barátnője magával rántja őt, s még épp időben teszi ahhoz, hogy ők ketten megússzák a dolgot. Sean a földön fekve fogja fel újra, hol is van, s sípoló fülével nem törődve, letörli a vért arcáról, mielőtt az a szemébe folyhatna. Pár másodpercig kutat a homlokán a seb után, de aztán rá kell döbbennie a szomorú igazságra, hogy ez bizony nem az ő vére, és nem is könnyű sérülésből fakadt.
~Ezek...felrobbantották a bajtársaikat! És képesek lennének ártatlan gyerekeket kivégezni...és még van képük kétségbe vonni, hogy MI emberek vagyunk-e!!!~
Ezúttal nem csak Sarah hallhatja őt, arra vigyáz, hogy a gyerekekhez ne jusson el az üzenet, de a két muszlim, ők had élvezzék csak új prófétájuk hangját.
-Igazad van - szól kurtán Sarah-hoz, és a kezébe röpteti a maradék gránátokat, és egy puskát, majd átadja őket a lánynak.
~Biztos, hogy a kamerákat használták. Lődd szét, amelyiket tudod. Tiéd a főbejárat, én vigyázok a kicsikre, légy óvatos!~
Botladozva bár, de az ablak felé szalad, ahol a legtöbb gyermek gondolatait hallja. Még mindig szédül kissé a robbanástól, s telepatikus képessége használata miatt sem tud teljességgel a talajra figyelni, arról nem is beszélve, hogy a saját sebeiből szivárgó vér is végre megtalálta az útját a szemeihez, de ezekkel nem törődve, összeszorított fogakkal, ha kell akár négykézláb is, de eljut a falig, s hátát nekivetve tovább koncentrál.
~Patrick! Szükségem van rád! Most nagyon bátornak kell lenned! Nemsokára be fog menni hozzátok egy ember! Azt szeretném, hogy láttasd velem azt, amit te látsz, bármi is történik, rendben? Megígérem, hogy nem lesz semmi baj, csak maradjatok távol az ajtótól.~
Utálja, hogy egy kisfiú segítségét kell kérnie egy ilyen veszélyes feladatban, de nem tehet mást.
~Mély levegő...nyugalom...nincs sípolás, csak zúgás...kellemes, megnyugtató, hűvös zúgás.~
Hónapokkal ezelőtt, mikor még a telekinézist csak ön, és közveszélyes formában tudta gyakorolni, Adam azt találta ki, hogy tojásokon eddzen. Eleinte nem volt nehéz dolga, csupán annyit kellett tennie, hogy felemeli őket, anélkül, hogy szétloccsannának. Mentora úgy érvelt, hogy ha sikerül az nagyszerű, ha meg nem, legalább kész a reggeli. A nyár végére minden bentlakó diáknak herótja volt a rántottától, de megérte, mert lassan, de biztosan megtanulta, hogyan mozgasson akár egy olyan törékeny dolgot is, mint egy tojás anélkül, hogy kárt tenne benne. S most jött el az ideje, hogy ezt a leckét elfelejtse...
~Ha nektek semmi sem szent, nekem sem.~
Ökölbe szorítja jobb kezét, ha azt látja, hogy volt olyan "bátor" ember, aki a Paddy, és a többi gyerek felé vette az irányt, s ennek a fickónak a legdrágább kincsét olyan erővel szorítja meg egy láthatatlan, könyörtelen erő, hogy még Sean is csak összeszorított fogakkal tudja elviselni. Ez után ellensége fegyverére koncentrál, és azt a föld felé taszítja. Odalent ez úgy néz ki, hogy csukott szemmel guggol, háttal a falnak, és az egyik keze mintha megragadna valamit, a másik pedig kinyújtja mutató ujját, és amikor a cső végét a szenvedő férfi combjához szorította, meghúzza a ravaszt, hogy az egész tárat a manus lábába eressze. A rohamosztagos jelmez tuti megvédi őt a legrosszabbtól, de azért biztosan nem lesz kellemes. Hattyúdalként még egy "ne üsd magad játék" is belefér, hogy puskatussal szétverje a gázálarcot.
~Jól van. Nagyon ügyes voltál. Most pedig másszatok ki szépen az ablakon egyesével, és ugorjatok le. El fogok kapni mindenkit.~
Őszintén reméli, hogy Sarah közben el tud lenni addig a másik kettővel. Aztán ha a kicsit már nincsenek az épületben...
~Bakker...~
~Gyerekek, aki már földet ért, szaladjon a kerítés másik oldalára, és maradjon is ott, és lehetőleg fogja be a fülét, illetve ne is nézzen erre.~
Bár tudja, és érzi, hogy borzasztó izomláza lesz, kettesével repteti le a gyerkőcöket, mintha valami láthatatlan csúszdán csúsznának le, hogy minél előbb kitakarítsa a túszokat.

Nagyon féltem Seant- hiszen ő sokkal sérülékenyebb, mint én és már be is szerzett párat belőle, de ha meg akarjuk menteni a gyerekeket és élve akarjuk megúszni ezt a dolgot, akkor most meg kell keményíteni a szívem és nem gondolni arra, hogy mit is okozhat a gránát, ha például valaki nem vonul időben fedezékbe, és ezek elég őrültnek tűnnek ahhoz, hogy maguk meneteljenek a halálba, hiába akarjuk megkímélni mi az életüket.
Mikor a kezemben landolnak a fegyverek, akkor határozottan bólintok Sean-nak és az ajtóhoz óvakodva már a feladatra koncentrálok. Először bedobok egymás után két gránátot, majd a szünetben gyorsan kilövök annyi kamerát, amennyit csak látok, aztán még bedobom a maradék gránátokat is. Remélem, hogy az így biztosított idő elég lesz, hogy Sean kimentse a gyerekeket, de sajnos nem tudok oda is figyelni, csak várom szerelmem jelzését a fejemben, ha végre elhúzhatunk innen.
Mikor végül elérnek Sean üzenetei, döbbenten állok, meg majd a körülöttem repdeső golyózáportól észbe kapva ugrom az ajtó mellé a falhoz, hogy fedezékben legyek.
A képek, amiket a fejembe közvetített keresztül húzták minden számításunkat, így most megint csak bajban voltunk, hogy kiket és milyen sorrendben próbáljunk megmenteni.
Ráadásul az arabok is magukhoz tértek és valószínű, hogy az ajtóra irányított sortűz sem jelent jót, hanem valami elterelésül szolgál, amire azért van egy tippem.
Mivel az ajtónál már tehetetlen vagyok és nem tudni, hogy a bent rekedt gyerekeket veszik-e célba elsőnek, vagy kitörni készülnek a kocsihoz, így Sean-hoz rohanok.
- Neked kell felmenned oda és leereszteni a gyerekeket és közben visszatartani a gyilkosokat, akik végezni akarnak velük, addig én megpróbálom elvinni a teherautót egy pár utcával odébb és, ha biztonságban tudom Paddyékat, akkor rohanok vissza. – hadarom Sean-nak a tervet. – De ha tudsz jobbat, akkor gyorsan mond.

~Francba,fracba,FRANCBA!!! Vajon mit tenne most a helyemben Adam? Azon kívül, hogy előre küldené Logan-t, had lőjék darabokra őt...Hogy a faterom mit tenne, abba jobb nem belegondolni...á túl késő...gáz, hogy nem taszít a gondolat, ahogy a főnöküknek 3 perce van megtanulni repülni?~
Közben azért nem felejti el a körülötte zajló ütközetet is, igaz a feltűnési viszketegségtől szenvedő arabok állandó golyózápora ezt nem is nagyon engedi. Ennek ellenére sem a csatára figyel, hanem a salto mortarit végrehajtó gyermekre, kit összeszorított fogakkal ereszt a földre.
~Nem, nekem sincs jobb ötletem. csináld, és vigyázz magadra!~
Hátrébb lép a faltól, lendületet vesz, és felszökken...nagyjából félig. Ez őt is meglepi, de aztán némi mászással csak sikerül bejutni az ablakon. Odabent csendben próbálja kivárni azt, hogy rátámadjon a kommandós, hogy minél tovább halogassa az esetleges menekülést odalent, és ezzel még több időt nyerjen Sarah-nak, hogy elköthesse a kocsit.
~Mostantól fagyizni is csak a fél X-mennel megyek!~

Már éppen kezdene megnyugodni - már amennyire ez lehetséges ebben a környezetben, és alapzajban - amikor megpillantja a vele szemben ülő rémalakot. Az első reakciója kimondottan normális: frászt kap!!! Igaz ugyan, hogy a Xavier-ben látott már rosszabbat is, sőt, karót is kellett adnia neki, mert az a kis butus ahelyett, hogy előhívta volna egy dupla kattintással a bohócot a dobozkából, kihajította a monitort az ablakon dühében, de az ilyen kölykökkel többnyire nappal fut össze, nem pedig egy sötét szobában! Annyi lélekjelenléte azért van, hogy ne ugorjon fel - mondjuk ez részen a fáradtságnak is betudható - és persze, hogy ne kiáltson, más kérdés, hogy ezt gyakorolta. Rossz szokása, hogy éjjel, amikor nem tud aludni, felkel, és beül a gép elé játszani, órákkal később pedig valaki arra ébred, hogy fázik, és mögé sétál, majd kedvesen ráteszi a kezét a vállára, ami baromi ijesztő egy Gamer számára, ha kellően elmerült a világban, és épp azt lesi, hogy honnan bukkan elő a következő szörnyeteg, aztán mindenhol számít rá, csak a valóságban nem...Na szóval, eleinte ő is ordítva ugrott fel a székből ilyenkor, amivel természetesen Sarah-ra is a frászt hozta, de egy idő után megunt a gyengélkedőn ébredni, és mostanában csak halkan tojja össze magát, mint most is.
-Psszt - szól a kölyökhöz, mutatóujját a szája elé tartva, aztán elbújik az ajtó mögött, hogy így várhassa be az érkező Rambót, aztán a fegyverére koncentráljon. Azt már felfogta, hogy el nem veheti tőle, de látta, hogy újratölteni tudják a fegyvert, úgyhogy a tárat szépen kipottyantja telekinézissel, aztán a fegyvert is megpróbálja úgy fordítani, hogy lábon lőhesse magát a szerencsétlen, végül pedig összeszorított foggal ugyan, de az elmetrükköt is beveti:
~Maradj nyugton!!! Ne mozdulj!!!~ Parancsol rá, és még egy fojtó szorítással is bepróbálkozik. Ha sikerül a kicsihez fordul.
-Minden rendben lesz. Ki fogunk hozni innen. - Suttogja. - Ugye nem sérültél meg?

Nagyon nem örültem neki, hogy szét kell válnunk, de másként esélyünk sem lett volna, hogy megmentsük a gyerekeket, így nehéz szívvel és egy búcsú csók után elindultam a teherautó felé, miközben azért igyekeztem z épület felé is fülelni, nehogy két tűz közé szoruljak.
Nagyon halkan lopakodva értem el az autó hátulját, ahol elkeseredve állapítottam meg, hogy semmiképpen nem tudnám észrevétlenül kinyitni a platót, annyira rozoga állapotban volt a tolózár, így meg sem kockáztattam, hiszen gondoltam, hogy minimum a sofőr a kocsiban ül és ha más nem is, de ő biztos meghallaná.
Egy-egy pillanatra kidugva a fejem, a visszapillantóból meg is láttam a férfit, aki szép szál embernek tűnt és természetesen ő is arab volt. Azt is láttam, hogy idegesen szívja a bagóját, biztos nem kapott egyértelmű parancsot és most nem tudja mit csináljon. Viszont biztos vagyok benne, hogy nem tudnám feltépni hirtelen az ajtót, mert az zárva lenne, így ki kell csalogatnom onnan, hogy a kezem ügyébe kerüljön.
Egészen a földhöz lapulva az anyósülés felőli oldal felől közelítettem meg a kocsi elejét, majd átmászva alatta kinyúltam és halkan bekopogtam az ajtón. Ha nem reagált, megismételtem.
Reménykedtem benne, hogy minimum kinyitja az ajtót és leteszi a lábát a lépcsőre, mert akkor alkalmam lesz megfogni és lesokkolni.

Sean akciója sikeresnek mondható, a berontó fegyverest gyakorlatilag lebénítja az elmeparancs, ami korbácsként csattan az arab mentáltestében. A szakállas fickó lebénulva mered maga elé, a fojtás alatt ernyedt ujjai közül aláhull a pisztolya, majd szép lassan ő is összeroskad légszomjjal küszködve. Eszméletét vesztette. A gyerkőccel nehéz dolgod lesz, mert nagyon súlyos mentális beteg, értelmes kommunikációra semmiképpen sem képes és nem is fogja megérteni a szavaidat. Az elméje mint egy törött kaleidoszkóp, bizony megizzadsz, ha itt el akarsz igazodni, de feltehetően nem sérült meg a fiú. Gyorsan feltérképezed az emeleti szobákat. További négy hasonló állapotban lévő beteget találsz, lányok-fiúk vegyesen, meg vagy 15 egészséges gyerkőcöt. Mire a kutakodással végzel, odalentről újabb fegyveresek indulnak felfelé, láthatólag rájöttek, hogy valami baj van...
Sarah, hát a te akciód több mint érdekes, de nem várt eredménnyel jár. Óvatosan becsúszol a jármű alá, alulról kinyúlva megkocogtatod a pilótafülke ajtaját és... Nos néhány másodperc várakozás után a sofőr konkrétan pánikba esve elkezdi módszeresen keresztüllődözni a gépjármű padlóját, fémszilánkok záporoznak rád, egy pár lőszert hárított is a bőröd, sajnos egy forgács a szemedbe ment, a jobb szemed ezért bevérzik, perpillanat bedagad és kisebb egészségügyi kezelésig használhatatlan lesz, a térérzékelésed romlik miatta és persze piszkosul fáj. Nos azt legalább már tudod, hogy a sajátjain kívül nem nagyon vár senkit a sofőr, azok meg nem játszanak kísértetet... Valami mást kell kitalálnod, ez az alak is profi sajnos...

Nagyon jó lett volna, ha most az egyszer úgy sikerül minden, ahogy elterveztem, de hát ez csak álom volt a részemről, viszont nagyon reméltem, hogy Sean legalább több szerencsével jár, mint én.
Nem elég, hogy a sofőrnek esze ágában sem volt kiszállni, hanem még őrülten lövöldözni is kezdett, méghozzá a padlón keresztül, ami azt kelezte, hogy semmiképpen nem várt vendégeket. De ez lett volna a kisebbik gond, mert a padlón keresztül érkező golyók túl nagy kárt nem okoztak nekem, de az egyik lepattanó fémszilánk a szemembe csapódott és ott nem voltam védve tőle, aminek következtében a jobb szemem azonnal bedagadt, használhatatlan lett és ráadásul piszkosul fájt is, a könnyem megállíthatatlanul csorgott.
Gyorsan kellett cselekednem, mielőtt mg a gyerkőcöket is lövöldözni kezdi, vagy a többiek észbe kapnak a házban, így a kocsi elejénél kimásztam és míg az arab ellenfelem a padló leamortizálásával foglalatoskodott felmásztam a motorháztetőre, majd nagy lendülettel berúgtam a szélvédőt, majd a berobbanó ablakkal együtt siklottam be magam is és ragadtam meg a férfit, hogy lesokkoljam.

-Szép álmokat...
Megfordul a fejében, hogy óvatosan kéne a padlóra fektetni áldozatát, nehogy hatalmas robajjal essen össze, de aztán inkább csak elereszti, ebben a zajban úgysem hallja senki, az a néhány kék-zöld folt pedig igazán kijár neki amiért bántani akarta ezt a kölyköt.
-Te...maradj itt - szól a groteszk szoborként előre meredő srácnak, aztán az eszméletlen arab felett átlépve hozzálát a terep felderítéséhez, persze csak fejben, nagyon nincs eleresztve szabadidővel, és Sarah távolról néha-néha beszűrődő gondolatai is túl sok szitokszót tartalmaznak ahhoz, hogy ne izguljon legalább egy kicsit.
~Szóval, ez a manus kifújva, akkor elvileg csak a lövész maradt, meg a főnök...akit eleve nem láttunk bejönni a másik hattal, szóval az is lehet, hogy itt dekkol fél Szadisztán, kalasnyikovval a kezében. Mennyei...~
A tenyerébe lebegteti három dobócsillagját a combjához erősített rejtekükből, biztos ami biztos, és úgy vár az újabb fegyveresekre, fedezékbe bújva, hogy legalább rájöhessen hányan vannak, mielőtt nekik esne. Az biztos, hogy nem hagyja őket közelebb menni a kicsikhez, még ha személyesen is kell megkeresztelnie az összes rohadékot.

A lendületem elég nagynak bizonyul ahhoz, hogy sikeresen berúgjam a szélvédőt és még a z éppen kimeredt szemmel rám meredő sofőrt is telibe kapjam a talpammal, aki így aztán eszméletlenül bukik előre, egyenesen a dudára, mely hangosan adja hírül a társainak, hogy valami baj van.
Gyorsan visszarántom, de valószínűleg ezzel már mindenképpen elkéstem. Most már sietnem kell, így a vérző arcú férfit habzás nélkül kilököm az ajtón, majd a helyére ülve, már indítom is a gépkocsit, hogy mielőbb biztos helyre szállítsam a gyerekeket.
Mivel tudom, hogy legalább egy telepata van hátul, így gondolatban igyekszem megnyugtatni és elmagyarázni a helyzetet, hogy ne essenek pánikba.
Megpróbálok kijutni a teherautóval valamelyik aránylag közeli utcába, majd egy telefonfülkénél megállva, először hátra megyek beszélni a gyerkőcökkel, hogy még egy kicsit maradjanak nyugton, aztán felhívom Adam-ot és gyorsan vázolom neki a helyzetet, segítséget kérve a gyerekekhez.
Aztán rohanok vissza, hogy segítsek Sean-nak.