Knight és társai nyomozóiroda

Idegesen állok az ajtó előtt és a ráerősített, szolid kis táblát tanulmányozom: „Knight és társai nyomozóiroda” Rendben, akkor jó helyre jöttem, állapítom meg és a benntartott levegőből egy apró falatnyi kiszökik a számon. Nem tetszik a környék és az idefele úton (ami a taxitól úgy körülbelül 20 méter, ha lehetett), rá kellett jönnöm, hogy a környéknek sem tetszem én. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon nem! A táskám oldalán az ujjaim kifehérednek, ahogy azokra az ijesztő alakokra gondolok és ettől az emlékképtől megindul a kezem és halkan bekopogok. Ha valaki megszólal, akkor belépek, ha nem, akkor pár másodpercet várok, majd óvatosan lenyomom a kilincset és ha enged, bekukkantok.

- Elnézést, nem zavarok? – kérdezem, ha bejutok és, ahogy végignézek a nagydarab férfin, egy pillanatra ismét elbizonytalanodom, hogy jó helyre kerültem-e… Meg, hogy egyáltalán végig kellene-e ezt nekem csinálnom. Megköszörülöm a torkomat és az asztal felett előrenyújtom a kezemet és egy gyengéd mosollyal kezet rázok vele, ha nem csinál semmit zavaromban a tarkómhoz kapom a kezemet és ismét beáll az a kínos csend…

- Öhm… Ön bizonyára, Mr. Knight… - Vagy a társai… A termetét nézve, el tudom képzelni még azt is... Ha hellyel kínál, akkor leülök, ha nem, akkor továbbra is egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat, próbálom kihúzni magamat és nem azon gondolkozni, hogy nekem most igazándiból kint vagy bent a rosszabb.

A válaszára megrándul a szám sarka, halványan elmosolyodom és már kicsit könnyedebben süppedek bele az egyik bőrfotelba, miközben lopva körülnézek a takaros szobán. A barna szín kellemes nyugodtságot áraszt magából, ráadásul tényleg Mr. Knight ül velem szemben, ami azért nem elhanyagolható tény… Ki tudja, simán kinézem ebből a környékből, hogy valaki betört hozzá… Ott az utcán látott bandák és ahogy épp egy kölyköt fenyegettek, nem sok jót ígértek ezután, de úgy látszik, mégis szerencsém van.

- Nos – dőlök hátra, keresztbe teszem a lábam, a fülem mögé seprem az egyik szemembe tincset, majd kezemet eltüntetem a táskámban és nagyban kutatok a fénykép után. Egy kissé összegyűrődött kép, Anton Mora-ról… Így szokták ezt csinálni, nem igaz? Nincs nagy gyakorlatom, hogy hogyan és miképp zajlik egy nyomozóval, a beszélgetés, de az elmúlt napokban már szinte kezdek hozzászokni… Egyet tudok: adatok kellenek. Adatok… mintha a bátyám fényképe csak egy információ lenne és nem tartalmazna semmi mást… Aprót rázok a fejemen és igyekszem semmi érzelmet kimutatni. A hely miatt úgy sincs sok mindenen mosolyognom, ráadásul a bátyám eltűnése sem valami vidám téma. – A nevem Kikki Mora és a bátyámról lenne szó – kezdek bele halkan és felpillantok a férfira. - Két hónapja semmi hír róla. Svédországban kellene lennie, de a családomból senki sem tud a hollétéről semmit… Egészen múlt keddig… - veszem közben elő a fényképet, de még csak azért, hogy a kezemben szorongassam. – Felhívott. Zaklatott volt, de azt szűrtem ki belőle, hogy itt van New Yorkban – nyelek egyet, ahogy a kapkodó hangjára visszaemlékezek, de megemberelem magamat és még inkább megkeményítem a fonásaimat. Feszülten, egyik kezemet ökölbe szorítva ülök, majd hirtelen ellazulok, ahogy eszembe jut, hogy ezzel nem oldok meg semmit. – Igazándiból nem tudtam kihez kellene fordulnom… A rendőrséget keresem fel, úgy érzem… az túl sok időbe telne. – És aztán körülnéztem és már Mr. Knight a harmadik magánnyomozó, akihez elmentem… ki tudja… lehet, hogy ez lesz az utolsó próbálkozásom, hiszen én sem vagyok milliárdos, a barátaimtól nem kérhetek kölcsönt…

Elkergetem ezt a gondolatot és várakozóan figyelem a vonásait, kezemet az ölemben pihentetve. Sosem voltam olyan nő, aki mástól kér segítséget. Ebben az egyben nem vagyok elveszett, nem engedem, hogy más oldja meg a problémáimat, de ez... Túl nagy falat.

Kíváncsian nézem, amikor feláll és az ablakhoz megy, hiszen nincs meleg, amiért ki kellene nyitni, ráadásul hangokat sem hallottam kintről, így tehát nem értem, hogy... de mikor elhangzik a parancsa, kissé megugrik a gyomrom a stílusától. Hát, ő sem azok közé tartozik, akikkel szívesen találkoznék egy sötét sikátorban! Ám, ahogy ez bevillan, rögtön eszembe jut a kis srác... Talán ő az aki miatt...? Az a tudat, hogy megmenekült, valami csodálatos. A láthatatlan súly, ami eddig a mellkasomat nyomta, eltűnik. Igen, titkon aggódtam érte és elborzasztott, ahogy felém pillantott, de... Féltem a többi férfitől, így hát ott hagytam... Te Jézus, hogy tehett... Jävlar anamma! Fut át a szitkozódás az agyamon, majd felsóhajtok. Előrehajolok, bal kezemet a szék mellé esett tol felé nyújtom, hogy felvegyem, mikor meghallom a bátyám nevét... Egy pillanat, egyetlen apró kis tizedmásodperc erejéig megfagy a mozdulatom és benn reked a levegőm - aztán az ujjaim közé csippentem a fekete tollat és visszasüllyesztem a táskába. Mr. Knight-ra nézek, elmosolyodom és egy aprót bólintok.

- Igen, róla... - Már csak egy kérdésem lenne... Honnan tudja a nevét?! Hiszen nem mondtam neki, akkor pedig ismernie kellene, vagy már látta valahol... Esetleg rossz helyre jöttem... A belém hasított felismerés lassan terjed szét minden porcikámban. Nagyon, nagyon rossz helyre. Talán Anton egyik ellenlábasa, akikre figyelmeztetett és akkor pedig...

Persze eszemben sincs felhívni a figyelmét a hibájára. Ó, nem! Tanárként azért ehhez már eléggé megerősödtek az idegeim, inkább megtartom magamnak ezt a kis információt. Különben is... Mire mennék vele, ha felpattannék, őrülten kacagva rámutogatnék és azt üvöltözném, hogy "Lebukott, lebukott, lebukott!", miközben ugrándozok örömemben?! Semmire.

- Száz dollár? - kapom fel a fejemet meglepődve és ez pár másodpercre eloszlatja a további gondolataimat. - Ez... Hát, most meglepett - kacagok fel hirtelen és beletúrok a hajamba. - Rendben, persze, megkapja az előleget. Átutaljam vagy készpénzben szeretné? - kérdezem és bár nincs nálam most ennyi, talán a következő találkozásnál odaadhatom. Eddig senki, ismétlem, senki sem ajánlott ilyen alacsony összeget, ráadásul úgy, hogy alig tud valamit az ügyről. Ha tényleg segít, akkor megfogtam az Isten lábát... Hálásan mosolyogva nézek rá, majd valami szöget üt a fejembe az előbbiekkel kapcsolatban... Talán... Talán őrültségnek hangzik, de... Az hogy talán egy telepata mutánssal hozott össze a sors, hirtelen hasít belém, de aztán elvetem az ötletet... Túl sokat voltam a gyerekek között, úgy látszik már minden normális emberre gyanakszom. Ha pedig igazam van és fel akarja fedni magát - tudomásomra adja. Már azon sem lepődnék meg... Annyira...

- Igen, hogyne... - megköszörülöm a torkomat és előrébb dőlök, miközben igyekszem minden információt a felszínre hozni. - Úgy... mondom, úgy körülbelül egy hete, éjjel felhívott. Persze, gondolhatja azt, hogy ez nem furcsa, hiszen testvérek vagyunk, de egy régebbi incidens miatt már jó rég nem beszéltünk személyesen egymással. Így hát meglepett a dolog. - Összehúzom a szemöldökömet és nagyban tanulmányozom az asztalon lévő dolgokat. - Zaklatott volt. Hadart és valami kikötőkről magyarázott... Szállítmányokról... Meg valami számot ismételgetett... É-én komolyan nem tudom mibe keveredhetett, mérnök, sosem szerette Amerikát, így szinte lehetetlenségnek tűnt, hogy pont ide jöjjön. - Ha kéri, elmondom a számkombinációt; 23F79DE... Már szinte kívülről tudtam. Még hozzáteszem, hogy rakományszámoknak is utánanéztem, hajószámoknak, a kikötőkben lévő összes fellelhető ilyen azonosítóval összehasonlítottam már, de semmit sem találtam, vagy pedig nem tudtam hozzáférni. - És még valami, egy nevet is futólag mondott... Valami Zaust... Zhast... Zost... - igyekszem jól kiejteni a furcsa szót. Most jelen helyzetben még az sem érdekelt volna, ha a rám küldött egyik emberrel nézek farkasszemet és, mikor látja, hogy ennyit tudok, habozás nélkül megöl. Nem érdekelt... Még a bátyámnak tett ígéretem sem érdekelt. Nem megyek el a városból, nem kérek rendőri védelmet... Az összes csak felesleges ostobaság. Nem hagyom magára és kész. Az nem én volnék.

Mikor megszólal és elismeri, amit már sejtettem, a szemem egy pillanatra összeszűkül, hogy aztán elégedettséget árasztva táguljanak ki, arcomon azt a tipikus „Na, ugye, nem olyan nehéz ez” kifejezés ült, ami makacs gyerekeknél szoktam elővenni. Természetesen nem volt szándékos, egyszerűen zsigerből jött az a féloldalas mosoly és apró kuncogás. „Lebukott, lebukott, lebukott…” emlékszem vissza az előbbi gondolataimra.

- Igaza van, nem bánom – felelem, majd némán hozzáteszem, hogy leginkább a személy az, aki meghatároz valakit, nem pedig hogy mutáns-e vagy ember. És ezzel hamar letudom a dolgot, hiszen annyira tényleg nem nagy ügy. Nyomozó… persze hogy nyomoz, mindenféle úton, ahogy tud. – De nincs semmi baj. Értékelem, hogy ezt legalább kimondta és nem csak gondolt rá. – Arra, hogy megint meg kell tennie, csak bizalmatlanul elhúzom a számat és az előbbi tanári énem ismét eltűnik a süllyesztőben. Az órának vége… Én most a bátyámat jöttem megtalálni. Ami persze nem jelenti azt, hogy rögtön egy ismeretlen nyomozó előtt kell feltárnom az agyamat. Igen, tétovázom és bár igyekszem nem gondolni rá (hiszen miért is ne lenne még mindig a fejemben) mégis elfog az-az érzés, hogy talán jobb lenne, ha… ha egyedül csinálnám végig. Ha szólnék a rendőrségnek… Aham… Persze…

- Rendben – szólalok meg tömören, felállok, táskámat az ülőhelyemre dobom és közelebb lépek az asztalhoz, hogy a férfi kinyújtott kezébe helyezzem a kezem. Érzem, hogy izzad a tenyerem, de egy utolsó lökés után, mégis belehelyezem az enyémet a hatalmas kezébe és a szemébe nézek. Bár még az asztal ott van közöttünk, de cseppet sem nyugtat meg a dolog, miközben várok és várok és várok…

„A tükör előtt álltam és a karikákat nézegettem a szemem alatt, majd elhúztam a számat, ahogy visszagondoltam a mai napra. Hihetetlen, mindjárt itt a nyári szünet és még a kicsik sem bírják ki a fenekükön… Oldalra fordítom a fejemet és a kissé megperzselődött hajszálakat az ujjaim közé fogom és feljebb emelem, hogy jobban látszódjanak. Felsóhajtok, aztán kiegyenesedem és végignézek magamon. Látszik, hogy fáradt vagyok, de hát nem tehetek semmit, a kis csibészek ilyenek… Összébb húzom magamon a köntöst, majd pár perc járkálás után, végre valahára beesek az ágyba… Aludni…
Mi a…? A fényre és a süketítő hangra azonnal felébredek, de jó ideig azt sem tudom hogy hol vagyok, csak a gyors tempóra váltó szívem és a remegő kezem amit felfogok. Telefon. Felnyögök, mikor végre értelmet nyer a dolog és nem az álmaimban látott csokis muffin alakú igazgatóúr próbál rávenni, hogy vessem rózsaszínre Logan körmeit (igen, soha, de soha nem eszem lefekvés előtt!!!), megrázom a fejemet és hunyorogva a kijelzőre nézek. Áh, csak Anton az… ANTON? Azonnal éberré válok és még a ütő is megáll bennem, ahogy a fülemhez emelem a készüléket.
- A-aton? – kérdezem és a fékcsikorgás hangjai közül alig értem a választ.
- Kikki, Kikki, te vagy az?
- Igen, de te meg, hogy-hogy…
- Jól figyelj rám! – üvölt bele a telefonba a rég hallott hang. – Tűnj el a városból, de azonnal!
- Mi? Mégis, miért?
- Ne kérdezd, csak tűnj el! Szállj fel a legközelebbi repülőre, szedd össze a cuccot és menj haza! Nem vagy biztonságban.
- Mi az, hogy nem vagyok biztonságban?! Anton, hol vagy? ÉS MI EZ A CSÖRÖMPÖLÉS?! – Az üvöltés, ami a vonal túlsó végéről jött, valami borzalmas volt. – ANTON!
- Itt vagyok… Sajnálom édesem, én nem akartam bajt hozni rád… De miután eljöttél ide… - Ide… akkor ő is itt van? – muszáj volt elrendeznem a szálakat. Érted? … Ó… Ne-ne-ne… - újabb csörömpölés, majd valami gyár búgó motorjának a hangja. – Jól vagyok, rendben? Egyszerűen csak… - elhalt és én üvöltve kiáltottam a nevét. – Idefigyel, 23F79DE! Megjegyezted?! Írd fel a sorszámot! – kipattanok az ágyból és a vaksötétben az asztalra írom, amit még párszor elismétel, majd igennel felelek. – Kikki, ez nagyon fontos! Zahust, nem tudhatja meg, nekem sem kellene tudnom, de már túlságosan benne… De már késő. Ha a Littern’s-ek rájönnek – ismét felüvölt és én idegességemben a hajamba markolok. - Láttam mit tesznek a rakományokba, láttam a f*szom belé!
- Miben?! Miben vagy benne?! Anton, kérlek mondj már valamit!
- A hajó mindjárt indul, nincs sok időm. De ezt a számot rejtsd el, nem tudhatja meg, hogy oda rejtettem a kivona… - a vonal megszakadt, még hallottam, ahogy a telefont elnyeli a (gondolom) víz, aztán már csak a szobának kiáltoztam.”

Ahogy megszólal, pár másodpercig nem bírok válaszolni, aztán rájövök, hogy tudhattam volna… Bezárom a táskámat és a vállamra kanyarítom. Csak az időmet vesztegetem itt is.

- Mr. Knight – keményedik meg a hangom a kérdése hallatán. – Nem azért jöttem, hogy találgatásokat hallgassak. Arra a szobám is tökéletesen megfelel. Azért vagyok itt, mert nem tudok semmit – ahogy ön sem. Tisztában vagyok a lehetőségekkel és azzal is, hogy talán már késő… - nyelek egyet, majd folytatom. – De nem adok feltevésekre. Nekem egy határozott igen vagy nem kell, nem pedig egy talán… - Közelebb hajolok és érzem, hogy tüzel az arcom. – És lehet, nem nézi ki belőlem… de ha már nincs mit tenni, még megtalálom azokat, akik miatt meg kellett ha… bajba keveredett. – Felállok, ellépek az asztaltól. – Így tehát Mr. Knigt, ha már az elején feladja, azt hiszem nincs miről beszélnünk – zárom le a témát, biccentek felé egyet és az ajtó felé indulok, hogy miután kiléptem az ajtón, hívjak egy taxit.

Dühös vagyok és kétségbeesett; ezek beszélnek belőlem. Akik nem azt akarják hallani, hogy kár elindulni a keresésére. Talán pár perc múlva vagy csak holnapra, de érzem, hogy meg fogom bánni, elszáll belőlem ez a hatalmas határozottság és ismét valakit fel fogok keresni, hogy segítsen. Ez a mostani magabiztosságom olyan könnyedén elsöpörhető, de ha akár egy pillanatig is erősnek érezhetem magamat, már megérte. Persze tudom… meg fogom bánni, hogy most elmentem. Nem ehhez vagyok szokva, én egy ilyen hatalmas ügyhöz kevés vagyok. De azt senki se várja el tőlem, hogy ölbe tett kézzel bólogassak és temessem el a testvéremet, mikor még van mit tenni érte. Félek… Iszonyúan félek. Az itteni környéktől, a kegyetlenségtől, az erőszaktól, sőt még Mr. Knight-tól is tartok, de ez eltörpül a bátyám iránt érzett szeretetem mellett.

Már épp lenyomtam volna a kilincset, hogy kilépjek és még odavessek egy „A viszont látásra Mr. Knight”-ot, de a mélyen zengő hang megállít. Legyen, végighallgatom, aztán megyek, gondolom és az ajtó fáját figyelve fülelek. Nem fordulok felé, ahhoz túlságosan felzaklatott a kérdése. Még hogy halott… Persze, hogy tisztában vagyok a lehetőségekkel!... Az ujjaim megremegnek, miközben egyre jobban szorítom a tárgyat. Végül megszólal. Úgy a harmadik mondatnál átlesek a vállam felett és a szemébe nézek, hogy most én olvassak ki belőlük valamit. Természetesen lehetetlen próbálkozás, de mégis van benne valami, ami miatt el akarom hitetni magammal, hogy itt kellene maradjak. Komolyan gondolja? Mosolyára csak zavartan félrekapom a tekintetemet, de szerencsére az amúgy is vörös arcom miatt nem látszik a pirulásom. Ismét az ajtó felé fordulok, lehunyom a szememet és alig hallhatóan felsóhajtok. Az utolsó mondatai porig rombolják a dühömet. A szorításom enyhül és úgy tűnik el a hirtelen jött határozottság nagyja, ahogy elengedem a kilincset. Egyedül egy szikrányi marad, hogy ismét fel tudjak nézni Mr. Knight-ra. Hinni akarok benne, hogy segít. Tényleg…

- Rendben – suttogom és egy-két lépéssel közelebb megyek, majd megállok a szoba közepén. Nincs gyakorlatom a nyomozásokban, de az, hogy ilyen körökben tud mozogni, valahogy megnyugtat és reménnyel tölt el. És kénytelen vagyok hinni neki. Ha a rendőrökhöz fordulok akkor szinte megadom az utolsó döfést a lehetőségeimnek, ha pedig máshoz megyek, talán nem vállalják el. Egy választásom maradt: Mr. Knight, a mutáns, aki eléggé talpraesettnek és céltudatosnak tűnt ahhoz, hogy megszerezze, amit akar. Ez pedig nagyon jól jöhet, ha a nyomára akarok bukkanni Anton-nak.

- Rendben… Kérhetek egy pohár vizet? – kérdezem és ha ad, visszaülök, iszom pár kortyot és csak aztán szólalok meg. - És, mégis hol akarja kezdeni? Megtudott még valamit? – utalok az előbbi, eléggé kínos kutakodására. Közben eszembe jut a Xavier és az, hogy ha Anton „elrablói” után kérdezősködök, talán nem lenne szerencsés a gyerekekre hozni a bajt. – Ha a testvéremnek igaza van és tényleg veszélyben vagyok – amit persze még most sem hittem el -, nem lenne-e biztonságosabb elköltöznöm? – kérem ki a véleményét és a poharat forgatom az ujjaim között.

Jólesően, becsukott szemmel iszom a hideg vizet, majd ahogy kimondja a Littern’s szót, felrémlik a telefonbeszélgetés és még valami…

- Van magánál egy ma reggeli újság? – kérdezem és ha a kezem közé kapok egyet (legyen az akár egy szemetesből előhalászott kincs… hát igen, miért tartaná meg a reggeli újságot?), leterítem az asztalra és elkezdem lapozgatni, miközben a tekintetemmel átfutok pár sort és mikor nem találom, lapozok tovább. Valahol itt kell lennie… Nem… Állatkert hírek, újabb mutáns támadás, bevándorlók, drogok, politika… Nem, nem, nem… A hetedik lapnál diadalittasan elmosolyodom. – Áhá! – mutatok egy cikkre, (olyan örömmel, mint egy kisgyerek, aki végre megkapta az ajándékot) és a növényvédő szerekkel foglalkozó cég nevére. Littern’s… Ahol az újság állítása szerint csakis bio termékeket használnak… Egy reklám, de legalább jelent valamit. – Elnézést, hogy nem említettem, de ez kiesett – szabadkozom. - Még nem volt időm utánanézni… ráadásul az sem biztos, hogy be tudnék jutni – teszem hozzá szomorúan.

A szemforgatására az arcomhoz kapom a kezemet és pár pillanatig a hajammal babrálok. Igaza van, bár nem tudom, hogy miért gondolja mindenki azt, hogy Mr. Logan veszélyes. Múltkor is milyen úriember volt, virágot is hozott. Ezt tényleg nem tudtam megérteni.

- Értem… Nos, ha mindent elmondtam, amit tudtam, akkor ideje indulnom. Vagy talán még kíváncsi valamire? – kérdezem és nagy szemekkel a szemébe nézek és ha úgy érzi még nincs vége a beszélgetésnek, akkor… hát, maradok. De ha nincs több, amit most meg kellene beszélnünk, bólintok. Végül megkérdezem, hogy megadjam-e a telefonszámomat vagy a címet (bár gondolom tudja, ha már ilyen könnyedén kiolvasta a fejemből, hogy hol tanítok), hogy hívhasson, ha megtud valamit és azt sem bánnám, ha ő is adna valamilyen elérhetőséget. Nagyon nincs kedvem ismét eljönni ide. Persze, remélem nem sértem meg ezzel, de Bronx nem tartozott azon helyek közé, ahol szívesen mászkáltam volna egyedül. Nem vagyok olyan harcképzett, se felkészült, hogy itt járkáljak.

Nem legális? Szemem sarkából „titokban” rápillantok a férfire, majd visszavezetem a tekintetemet az újság betűire. Sosem szerettem az illegális dolgokat, nemcsak a magánéletben, de a gyerekeknek is ezt tanítottam, ezt adtam tovább és próbáltam őket a lehető legtisztességesebb életre nevelni. Erre meg… Kifújom a levegőt – tehát illegális.
- Végső esetben. Nem akarom sem önt, sem magamat kínos helyzetbe hozni – gondolok itt a rendőrségre. Az egy dolog, hogy meg akarom keresni a bátyámat és az egy másik, hogy meddig megyek el. Például nem akarom egy ember vagy mutáns életét sem kockáztatni, még Mr. Knight-ét sem. Még mindig ezen gondolkozom, mikor kikísér. Megköszönöm neki, rámosolygok, majd út közben előveszem a telefonomat, hogy egy csodaparipát rendeljek, ami elvisz erről az iszonyú helyről.


//Én is nagyon köszönöm!//