Seréna Defender

Név: Seréna Defender
Nem: Nő
Kor: 20 év
Születési hely: Valószínűleg az Egyesül Államok területe, de konkrét adat ismeretlen
Faj: Homo Sapiens Superior/ Mutáns
Hozzátartozók: Ismeretlen, Árvaházi „lelenc gyerek”
Személyazonosság: Titkos

Külső: Középmagas leányzó, aki bár ott, ahol kell, domborodik, de egészségi állapota miatt azért első ránézésre mégis kissé soványabbnak tűnik, mint egy átlagos nő. Szőke haj keretezi arcát, arcéle is kissé csontosabb, ami határozott keretet ad az összképnek, és mindezt világos kék szempár teszi még érdekesebbé. (Amikor használja a képességét, akkor a szemei teljesen kivilágosodnak, már-már teljesen fehérek) Világos, hamvas bőre van. Öltözetében a kényelmes és hasznos holmik dominálnak, de sokszor hangulatfüggő vagy alkalom, hogy éppen mibe bújik, hogy minek vagy kinek akarja feltűntetni magát. Az alapfelszerelés a koptatott, szaggatott farmer, tornacipő és kényelmes ujjatlan trikók vagy feliratos pólók.

Magasság: 167 cm
Testsúly: 50 kg
Bőrszín: Europid

Különleges ismertetőjel: a tarkóján egy sorozatszám van beletetoválva

Jellem: Ő az a valaki, akivel ha egyszer szóba állsz, akkor rövid időn belül már azért imádkozol, hogy bárcsak ne tetted volna. Ugyanis be nem áll a szája. Rengeteget fecseg, és még annál is többet kérdez. Arról is képes lenne órákat beszélni, hogy miért kék az ég, szó szerint képes lyukat beszélni mások hasába, és mire észbe kapnál, már azt is elhiszed neki, hogy a tej nem fehér, hanem fekete, mert ő megmagyarázza neked. Alapvetően vidám természetű, legalábbis mások felé ezt mutatja, ezzel próbálja meg leplezni mindazt, ami érzelmileg és fizikailag lejátszódik benne. Viszont az éremnek is két oldala létezik, miközben kifelé egy pozitívan sugárzó lányt látsz, belül tele van fájdalommal, kétségekkel, félelemmel, ami hatalmas teherként nehezedik az életére. Valamint azért kő keményen vallja azt a nézetet is, hogy azt kapsz, amit adsz, úgyhogy ezt jól jegyezd meg.

Egészségi állapot: Egyrészről láncdohányos, azt az elvet vallja, hogy ha már úgyis meg kell halnia, akkor miért ne élvezné azt, ami előtte van. Képességéből adódik, hogy sokkal gyorsabban öregszik mind fizikálisan és mind mentálisan, mint az átlag emberek vagy mutánsok. Ez részére állandó fizikai fájdalommal jár, amit egyrészt megpróbál elviselni, illetve folyamatosan fájdalomcsillapítókon él, de persze mindezt úgy szedi, hogy ez senkinek ne tűnjön fel. Időnként súlyosabb rohamok alatt morfiumot is szed, de nem drogfüggő.
Ha a képessége használatával túlterheli magát, akkor a testnyílásaiból eleinte vérezni kezd, az orrából, vagy súlyosabb esetben szó szerint vért könnyezik, majd eszméletét veszti, és súlyosabb esetben kómába is eshet.

Képesség: Egyfajta időmanipuláló képességgel bír, de ez így még sem egészen helytálló. Egyrészről képes látni a múltat és egyfajta lehetséges jövőt. Ez úgy néz ki, hogy a már múltban megtörtént eseményeket vissza tudja nézni, változtatni, vagy formálni nem képes, de egyfajta szellemlényként képes végignézni a lezajlott egyes eseményeket. Ez természetesen csak adott dologhoz kapcsolódóan működik, azaz fizikai kontaktus után már képes végig nézni, mi történt az adott személlyel, tárggyal, élőlénnyel korábban. Hasonlóképpen működik az is, hogy látja a jövőt, de ezt sem képes befolyásolni, és ő csak lehetséges eseményeket lát, amik csak valószínűsítik a majd megtörténő események sorozatait, de nem pontosan azt látja, ami és ahogy megtörténik majd. Minél rövidebb időre koncentrál, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az események megtörténnek, minél távolabbi időre koncentrál, annál több lehetséges válaszút nyílik meg. Befolyásolni semelyik idősíkot sem képes, illetve csak olyan dolgoknak, személyeknek képes belenézni az „eseményeibe”, akikkel fizikai kontaktusba lépett. Azon felül, másodlagos képességként hogy látja a dolgokat, másfelől képes is bizonyos szinten manipulálni az időt. Ez többnyire azt jelenti, hogy képes lelassítani, vagy a képessége fejlődésével megállítani az időt egy adott területen belül, adott közegre nézve. A példának okáért mondjuk, ahogy fejlődik a képessége, egy nagyobb teremben megfagyaszthatja az időt, az ott tartózkodó személyekkel együtt, vagy egyes események folyamát a normális tempótól fokozatokban lelassíthatja. Természetesen ez szintenként korlátozódik a helység nagyságára, az ott lévő személyek számára és az időkorlátra, hogy meddig képes azt az állapotot fenntartani. Saját magát képes kivonni ez alól az állapot alól, tehát, amíg az adott teremben mások megállnak az idővel, addig ő képes normál módban mozogni.

1.szint / Entered apprentience/ : Elsődleges képesség: -A múltba csak maximum 10-20 évre képes visszanézni, a jövőbe is egyelőre maximum 1 éves távlatba tud nézni, de ennél már több lehetséges eseményt lát, ami megtörténhet. Legbiztosabban a néhány másodperces és néhány perces eseményeket tudja megmondani, azok nagy valószínűséggel úgy történnek meg, ahogy azokat látja. Pl. kocsmában ülve a mellette ülőnek megmondja, hogy leveri a poharát, kiborul az itala és eltörik alatta a szék, ahogy fel akar pattanni arról. 5-10 percen túl már csak a lehetőségeket tudja számba venni, amik megtörténhetnek. Eleinte sokszor előfordul vele, hogy fizikai kontakt után véletlenszerűen belelát egyes személyek,dolgok múltjába, ilyenkor csak képeket lát, nem úgy mint ha tudatosan nézné végig az illető múltját.

Másodlagos képesség:- Az időt egyelőre egy kisebb szobára korlátozva képes megállítani, kb. maximum rajta kívül 3-5 személlyel együtt, ezt az állapotot rövidebb időre képes csak megőrizni, ez durván néhány perc és maximum fél órára tehető. Viszont veszélyes feszegetnie a képességeinek a határait, ugyanis fizikailag nem csupán megterheli, de életveszélyes állapotba is sodorhatja, ha túlhajszolja magát.

Eszközök, Felszerelések: Egy ezüstlánc, amin egy kicsi kerek, szintén ezüst medál lóg. Ez a medál kinyitható, és egy órát rejt. Ez az egyetlen, amit nála hagytak, mikor megtalálták, és azóta is a nyakában hordja. Csipogó- ugyanis még nem jutott el odáig, hogy vegyen egy mobiltelefont, így a csipogó után mindig kénytelen valahol egy nyilvános fülkét keresni, vagy épp kölcsönkérni valakitől egy telefont. Pénztárca, svájci bicska, valamint az elmaradhatatlan fényképezőgép, illetve néhány hamis személyi igazolvány.

Foglalkozás: Jelenleg éppen feltörekvő, kezdő újságíró és riporter

Szakértelem: okirat hamisítás, az árvaházban és az utcán megtanult közelharc és önvédelem, elsősorban a késféléket és pengés fegyvereket tudja használni, valamivel jobban, mint a lőfegyvereket, vezetésből egyelőre csak a nagyon alapokat tudja ( elméleti szinten), írni viszont nagyon tud, ahogy beszélni is, és ott van a kotnyeleskedés is mesterfokon

Előtörténet

Ha megkérdezed, hogy mikor, hol vagy hogyan születtem, csak elhallgatok, és némán meredek vissza rád, ugyanis hogy őszinte legyek, halvány lila fogalmam sincs. Arról tudok neked mesélni, hogy miként nőttem fel Philadelphia-ban egy helyi árvaházban, hogy ott milyen volt az élet, de sajnos csak ennyire emlékszem. Ha belegondolok, akkor szörnyen ironikus ez az egész, látok dolgokat, bele tudok nézni mások múltjába vagy az esetleges jövőjébe, de saját magamról mégsem tudok semmit az égvilágon. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha ez a hiányzó űr nem maradna ilyen kitöltetlen az életemben. De sajnos ezen nem tudok változtatni. Az árvaházban töltött időt nem tudnám se rossznak se jónak nevezni. Voltak jobb, és voltak rosszabb pillanatok és emlékek. Sosem éreztem igazán azt, hogy oda tartozom, vagy hogy elfogadtak volna. Már csak azért sem, mert igen hamar fény derült arra a tényre, hogy nem igazán vagyok az az átlagos gyerek, mint a többség. Ez azért volt szembetűnő, mert sokkal gyorsabban fejlődtem a társaimtól, ez eleinte csak furcsa volt, majd egyre szembetűnőbb fizikálisan, majd végül már mentálisan is érzékelhető volt a különbség. Ekkor már sejtették, hogy valami nincs rendben velem, de mivel semmi más jelét nem produkáltam annak, hogy netalán mutáns lennék, így mindenki azt hitte, hogy én is azzal a sajátos betegséggel születtem, amivel gyorsan öregszik egy normálisabb ember is. De tévedtek. Talán mondhatom, hogy szerencsére, ugyanis ki tudja, hogy mi történt volna, hogyha kiderül, hogy mégis mutáns vagyok, nem pedig egy beteg ember. Nem voltam ostoba, ahogy fejlődtem egyre jobban érdeklődni kezdtem az iránt, ami velem történt, ugyanis nap mint nap szenvedtem a fájdalomtól, a tudattól, amit már a kezdetektől sulykoltak belém, hogy nem fogom sokáig húzni. Nem könnyű minden reggel azzal a tudattal ébredni, hogy sokkal hamarabb dobod fel a talpad, mint mások, hogy közben küszködsz a fájdalommal, és képekkel a fejedben. Akkoriban egyre többet foglalkozott a tévé, az újság, a média ezzel a mutáns kérdéssel, és egyre többet és többet olvastam utána, egyrészről, mert nagyon érdekelt a téma, másrészről, mert reménykedtem benne, hogy velem kapcsolatban is talán minden tévedés. Mutáns akartam lenni, mert az reményt adott arra, hogy talán velem is minden rendben van, hogy talán mégsem igaz, hogy egyre közelebb kerülök a saját halálomhoz, hogy talán tényleg más lehetek, mint azok, akik az árvaházban voltak. Rengeteget tanultam, de inkább csak abban merültem el mélyebben, ami képes volt lekötni és érdekelt, minden mást csak úgy felületesen érintettem. Szerettem olvasni, és egyre inkább kezdett kirajzolódni bennem, hogy hogyan is képzelem el az életemet. Persze ebbe azért a Pókember című film is nagyban belejátszott, hogy ő egyszerre volt egy átlagos srác és hős, és főleg az, hogy a fotóiért pénzt kapott. Innen jött az ihlet, a megvilágosodás, hogy mi lenne, ha én is ezt csinálnám. Nem mondom, hogy az a tipikus angyali gyerek voltam, hiszen egy árvaházban sok mindent megtanulsz, első körben azt, hogyan védd meg magad, hogyan válj erősebbé, hogy nehogy kihasználjanak, csak azért mert gyenge vagy, és képtelen vagy kiállni magadért. Jó pár verekedésen túl voltam, mire elértem, hogy legyek valaki. Viszont ennek inkább volt a túlélés a célja, mintsem, hogy feljebb állóvá váljak másoknál. Sok gyakorlati praktikát is megtanulsz, egy ilyen helyen igencsak élelmessé képes fejlődni az ember. Olyan 16-17 éves forma lehettem, mikor otthagytam mindent, mondván képes vagyok ellátni magam. Ekkor mentem a nagy New Yorkba. És, hogy miért éppen oda? Mert mindenhol azt hallottam, hogy ott van ennek a mutáns mizériának a központja, ott zajlik az élet, mindig történik valami, és nekem épp ott volt a helyem. Vonzott, mint légypapír a legyet, és rabul is ejtett, végleg azt hiszem. Egy ideig nélkülöztem, méghozzá elég keményen, erről is tudnék naphosszat mesélni, de akkor sokáig itt ülnél még. Az, hogy meghamisítottam az igazolványaimat nagyon jól jött. Egyrészt, mert tudtam így munkát vállalni, másrészt voltam olyan jó, hogy soha senki sem kérdezősködött, miközben én apránként elkezdtem talpra állni. Elég sokféle munkát elvállaltam, nem igazán válogattam, csak fizessenek érte. Egy ideig másoknak is hamisítottam különböző hivatalos okmányokat, ami kereset kiegészítésnek nagyon jól jött. Végül tudtam bérelni egy kisebb lakást, szerencsére egy viszonylag jobb környéken, még most is ott dekkolok, már ha éppen haza esem, ugyanis az egész életem merő rohanás. Úgy két éve kerültem a Times-hoz, persze ugyancsak hamis iratokkal, bizonyítványokkal, mert a kutyát se érdekelte, hogy jobban utána nézzenek. Nekik az volt a fontos, hogy kellett az ember, és én mozgósítható voltam és vagyok még mindig. Hiába dolgozom ki a belem, nem megy könnyen az előre jutás. Pedig jobban kaparok a teljesítményért, mint bárki más. És persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy ehhez nem használom fel a képességemet is, ami ennél a munkánál viszont olykor nagyon is jól jön. És ha már van, akkor legalább legyen is a hasznomra valahogyan. Én ezt az elvet vallom, és nem szégyellem kihasználni sem ezt, sem akár másokat, hogy elérjek valamit. Kellően pofátlan vagyok, beszélőkével is hála az égnek meg vagyok áldva, és ha kell, ha nem ott vagyok, ahol remek sztorit szimatolok. Egyszer talán a főnököm is értékelni fogja, viszont én meg nem az a valaki vagyok, aki feladná. Tulajdonképpen mondhatom, hogy tényleg szinte csak aludni járok haza, vagy előhívni a fényképeket, összevágni vagy megírni az anyagaimat. Nem is szívesen ülök meg sokáig egy helyen, sokat poénkodnak is velem, hogy biztos mozog valami a hátsómban, hogy folyton megyek, de így érzem jól magam, és anyagilag sem mindegy, hogy milyen ügybe tenyerel bele valaki, vagyis én. Olykor sajnos nem sikerül elszakadnom a régi önmagamtól, sötétebb körökben is megfordulok, mert van, hogy a fájdalom már elviselhetetlenné válik, még a gyógyszerek ellenére is. Ilyenkor szükségem van az orvosi morfiumra, amihez nem a legkönnyebb hozzájutni, de ha ismered a megfelelő embereket, és az árát, akkor végső soron megoldható. Legfőképpen a mutánsokkal kapcsolatos dolgokba szeretem belevetni magam, de szinte minden érdekel, főleg, ha az nem csupán érdekes, de veszélyes, izgalmas és sokat ígérő is. Egyszer minden bizonnyal erre fogok ráfázni, de amíg nem derül ki, hogy miből kovácsolom az előnyömet az újságnál és az életben, addig nem izgat különösebben semmi, csak megpróbálom élni az életem, amíg van még mit élnem.


Megjegyzés: A későbbiekben szeretnék majd az x-ekhez tartozni, de természetesen idővel játékban vagy kalandban kijátszva az eseményeket!


Mintajáték:[color=white]

-Cherrryyy!!Az irodámba!-hangzott fel a bosszús, mély bariton, majd az ajtó csapkodás, ahogy a szerkesztőségben a főnök már minden bizonnyal megint bal lábbal kelt fel. Tudtam, hogy engem vár, ugyanis valamiért csak az én nevemet volt képtelen megjegyezni, és bár sokszor hívott más-más neveken, a Cherry elég gyakran szerepelt közöttük. Kicsit izgatottan léptem be az irodájában, ahol szinte alig lehetett látni valamit a füsttől, ugyanis az öreg nagy szivar mániás volt. Nem zavart, hiszen én is dohányoztam, de azért ez a pöfékelés már túlzás volt még nekem is.
~El ne köhögd magad, mert kirúg! Most tuti kirúg….~gondoltam, és magamban imádkoztam, hogy ne ezeket a szavakat mondja el. Na meg persze mindeközben igyekeztem lelassult ütemben lélegezni, hogy el ne kapjon a köhögő roham a drága szivarjának a füstjétől, mert akkor már a koporsót is rendelhetem magamnak.
-Cherry! Már megint mi az isten ez itt!-csapott le egy paksaméta halmot elém az íróasztalára.
-Seréna!-először csak ennyit tudtam kinyögni, hátha talán egyszer tényleg tudatosul benne a nevem, tulajdonképpen már annyiszor elgondolkodtam rajta, hogy vajon csak direkt csinálja mindezt, vagy tényleg ennyire szenilis és tényleg nem képes megjegyezni a nevem.
Mivel láttam az összehúzott szemöldökét és a kérdő tekintetét, tudtam, hogy jobb, ha nem próbálkozom többször azzal, hogy a nevemet ismételgessem neki.
-Ezek? Ha jól látom a tegnapi razzián készült fotók.-válaszolom neki most már én is nyugodt és magabiztos hangon, csak eleinte parázok rá mindig a dolgokra, utána már könnyedén képes vagyok kiállni magamért, és legfőképpen a munkámért. Talán ezért nem rúgott ki eddig, vagy a fene se tudja…