Annabelle Shirley

ADATOK

NÉV: Annabelle Shirley
faj: mutáns
kor: 20
születési hely: New York

jellem: Izgága, kissé hiperaktív, nem bír egy helyben meglenni, valamit mindig muszáj csinálnia, úgyhogy sokszor nem azért lop, mert szüksége van valamire, hanem hogy kezdjen valamit a mozgásigényével, de azért az is tagadhatatlan, hogy eléggé enyveskezű. Nehezen bízik meg másokban, de ez is az utcai élet velejárója. Szeret magas helyeken (fákon, háztetőkön stb.) ücsörögni, mert ott nagyobb biztonságban érzi magát, hiszen kevésbé van szem előtt.

személyazonosság: nyílt

KÜLSŐ: Kb. 165 centiméteres normál magasságához vékony testalkat társul, ami csak részben van azért így, mert az utcán él, ami miatt nem tud rendszeresen és egészségesen táplálkozni, egyébként is ilyennek született. Hosszú haja zöld színű, bár nem festi. Testén néhol utcai verekedésekből származó sebhelyek találhatóak.

KÜLÖNLEGES ISMERTETŐJEL:zöld hajszíne

KÉPESSÉG:alakváltó mutáns: képes felvenni egy gyík alakját, ilyenkor a ruhái, és minden, ami nála van, vele változik, átváltozás után pedig végig öntudatánál marad.

Entered Apprentice: Legfeljebb tíz percig képes megtartani az alakját, aztán huszonnégy órát kell pihennie. Persze a pihenési idő csökken, ha a gyíkként töltött idő is rövidebb.

Fellow Craft: Képes beszélni átváltozva.

Master Mason: Akár egy órán át képes megtartani az alakját, és aztán csak tizenkét órát kell pihennie.

Secret Master: Akár egész nap képes átváltozva maradni, és elég egy kiadós alvás, hogy kipihenje (legalább öt órás alvással számolva).

Perfect Master: Korlátlan ideig képes gyík formában lenni.

~°~

ELŐTÖRTÉNET:
Tizenkét éves koromig nem volt semmi gond. Persze örültem volna, ha a szüleimmel lehetek, de mivel sosem ismertem őket, a hiányuk csak valami furcsa űrt jelentett, borzasztó kíváncsiságot, semmi mást. Persze sokszor eszembe jutott, milyen lenne, ha ők nevelnének, ha lenne valaki, akit apunak szólíthatok, nem nagybácsinak, és akit anyunak, nem nagynéninek. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mintha valaki elmesélné, hogy milyen finom süteményt evett egy cukrászdában, amiből én soha nem ehetek. De persze ez sokkal mélyebb volt, mivel mégiscsak a szüleimről volt szó. Milyen lett volna, ha apu nem hal meg szívrohamban, amikor még csak egy nyolc hónapos magzat voltam, és anyu is túléli a szülést? Vajon akkor hogy alakult volna az életem?
De azért szép gyerekkorom volt, megkaptam mindent, amire csak szükségem lehetett, szerettek, vigyáztak rám, jó iskolába járhattam, ahol szorgalmasan tanultam, hogy egy szép napon egyetemre mehessek. Voltak ugyan kisebb fekete foltok az egyébként példás magaviseletemben, mert elég nehezen bírtam háromnegyed órán át egy helyben ülni, és csendben figyelni. Hiába voltam szín ötös minden tantárgyból, hiába voltam én az egyetlen, akinek mindig kész volt a leckéje, a magatartás jegyem mindig kettes volt. Ezen ha megfeszültem sem tudtam változtatni, de nem ment. Muszáj volt óra közben a lábamon dobolnom, a radírjaimmal zsonglőrködnöm, bármit, csak leköthessem magam, amint egy percre nem kellett a tanulásra figyelni, legalábbis nem úgy, hogy ne lett volna elég csak hallgatnom a tanárt. Érthetőmódon a testnevelés órákat szerettem a legjobban.
A hajammal meg egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Mióta az eszemet tudom, zöld, hiába áztattam mindenféle kencékben, főzetekben, egyszer még fémszivaccsal is nekiestem, de meg sem moccant. Orvosi igazolást kellett vinnem az iskolába, hogy ne küldjenek már haza, amiért ilyen ízléstelen színűre festem a hajam, ráadásul ilyen fiatalon. Igazi festéket viszont a nagybátyám és a nagynéném nem engedte, mert szerintük is ízléstelenségre vallott, ha valaki festette a haját. Rájuk hagytam, mivel engem annyira nem zavart, bár persze azért meglettem volna anélkül, hogy megbámuljanak az utcán, vagy körberöhögjenek az osztálytársaim. Maradt hát a paróka. Kényelmetlen volt, nyáron majd megsültem tőle, de legalább normálisan nézhetem ki.
Tizenkét évesen aztán elkezdődött. Egészen pontosan akkor, amikor a fagyis kocsi után szaladtam, aminek túl későn halottam meg a csilingelését. Futottam, ahogy a lábam bírta, de egy autót elég nehezen értem volna be gyalog, bármennyire is rákapcsolok. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha ló lennék, mert akkor biztos utolérném. De nem jó, mert akkor mindenki rajtam lovagolna, és rághatnám egész nap a zablát. Inkább valami más, ami gyors, de nincs annyira szem előtt. Talán egy gepárd… nem is! Egy gyík!
~Annyira szeretnék gyík lenni!~
Az utca abban a pillanatban a sokszorosára nőtt, én pedig olyan gyorsan rohantam, ahogy még sehogy. Persze csak rövid ideig, mert eléggé megrémültem, hogy mi történt. Hamar rájöttem, ugyanis végignézve magamon nem a megszokott látvány fogadott, hanem valami hosszú, zöld csúszómászó, és ahogy beletekintettem egy locsoló által odafröcsögött tócsába, az arcomat is megláthattam. Ijedtemben felsikoltottam, de valahogy nem találtam a hangomat.
~Újra ember akarok lenni!~
Így is történt.
-Nahát – suttogtam elragadtatva. – Na jó, akkor most… egy pónit kérek.
Semmi sem történt.
-Egy kiapaszthatatlan csoki szökőkutat.
Semmi.
-Na, legalább egy vattacukorfát!
Semmi.
-Gyík?
Ismét kicsi lettem, minden más pedig hatalmas. Amennyire csalódott voltam, hogy ezek szerint nem a kívánságaim teljesülnek, csak ez az egy vált valóra, annyira lelkes lettem, hogy az viszont, amikor csak akarom. Ezzel szórakoztam egy darabig, és nagyon élveztem. Egészen addig, amíg a nagynéném a fülemnél fogva be nem ráncigált a házba, hogy azonnal magyarázzam el, mit művelek.
Másnap már az utcán találtam magam. És az is maradt az otthonom, mert rajtuk kívül más rokonom nem volt, és féltem ismerősökhöz fordulni, hátha már tudnak róla, mi is vagyok, és ők sem örülnének neki. Meg kellett tanulnom túlélni, amiben nagy segítségemre volt egy Varangy nevű mutáns, aki pár nappal azután talált meg, hogy hajléktalanná váltam. Ő volt a legjobb barátom, álmaim gyakori főszereplője, és az egyetlen ember, akinél alig vártam, hogy ismét megjelenjen.

~°~

FOGLALKOZÁSA: zsebes

SZAKÉRTELMEI: minden, amit Varangy és az utcai élet tanított neki: lopás, rejtőzködés, túlélés

ESZKÖZÖK, FELSZERELÉSEK: -

~°~

MINTAJÁTÉK:

-Áú…
-Jól van, kicsi lány, semmi baj – mormogta a Hentes.
-De fáj! – méltatlankodtam, ahogy a csontjaimat rakta helyre.
-Mit akarsz tőlem? – nézett rám szigorúan. - Még több érzéstelenítőt? Tizennégy évesen talán nem kéne túladagolásban meghalnod.
Morcosan vontam meg a vállam. Törött karral kerestem fel a hajléktalanok egyetlen segítőjét, akit Hentesnek hívtak. A hajnali órákban felkerestem egy plaza mosdóját, hogy rendezzek némi macskamosakodást, mielőtt betódulnának a népek. Ritkán jártam ilyen helyekre, szinte soha, mert az én fajtámat nem fogadták éppen tárt karokkal. Kifelé a másik irányba mentem, ahol nem forgóajtó volt, hanem sima belökős, de csodálkozva vettem észre, hogy a múltkori (két évvel azelőtti) látogatásom óta lecserélték egy szenzorosra.
Lelkesen ugrabugráltam egyik oldalról a másikra, hogy anélkül nyitódjon és csukódjon, hogy akár csak egy ujjal is hozzáérnék. Nagyon nem kellett volna, mert a biztonságiak, akik eddig is ferde szemmel méregettek, megelégelték a túl hosszúra nyúlt látogatásomat, és kipenderítettek az utcára. A betonra zuhanva teljes súlyommal ráestem a karomra, ami hangos reccsenéssel el is tört. Nem vagyok benne biztos, hogy így tervezték, de nem bizonyosodtam meg róla, hátra sem nézve elfutottam, egyenesen a Henteshez.
-Na, tessék már kész is vagyunk.
-Szuper. És mikor vehetem le ezt a vackot?
-A vackot, mint gipszet? Három hétig semmi esetre sem, ifjú hölgy.
-Ne mááááár…
-Istenem, micsoda hisztigép vagy – morgott a doki bosszúsan, de amikor leugrottam a mocskos padlóra, és egy hála puszit nyomtam az arcára, azért láttam én, hogy halványan elmosolyodott. Nem hiába akartam volna akkor is hozzájárni, ha lett volna más, akinek még rendelője is van.