Isaac McNeal

ADATOK

Név: Isaac McNeal
Hívónév: Tűzróka
Faj: mutáns
Kor: 30 év
Születési hely: Glasgow, Skócia (Nagy Britannia)

Jellem:
Személyazonosság: rejtőzködő mutáns

Külső:
- magasság: 175 cm
- súly: 67 kg
- szemszín: szürke
- hajszín: sötétbarna (rövid)

Különleges ismertetőjel: származása miatt eléggé erős akcentussal beszél

Képesség:
- Név: gépszellem
- Leírás: Isaac képes átvenni az uralmat az egyes gépek, járművek felett, melyeket megérint. Amennyiben az adott gépet ő eredendően vezeti/irányítja, akkor akár olyan mozdulatokat is ki tud csalni belőlük, melyekre átlagember nem lenne képes.
- Megkötés: Isaacnak egyelőre csak olyan gépeknél működik a képessége, amelyhez van személyes kötöttsége. Új közegben nem működik a tudománya.
- Hátrány: Isaac olyan szinten belemerül a képességébe, hogy ilyenkor ő maga nem képes külön mozgást végezni. Csak azután tud újra megmozdulni, ha megszünteti a képességét

ELŐTÖRTÉNET

Korai évek

Kisgyerek koromban gyakran álmodoztam róla, hogy repülök. Csak lebegek a felhők között, kedvem szerint kergetem a vadkacsákat, ilyenek. Nagyon jó érzés volt, gyakran még amikor felkeltem, akkor is úgy éreztem, hogy lebegek. Aztán jött a felismerés, hogy hoppá, már a földön járok, pontosabban fekszem, de legalább is vízszintesben. Kicsit elszontyolodtam, de aztán jó eséllyel a következő éjjel újra előjött az álom és én megint boldog voltam. Érdekes dolgok, nemde? Hát még az milyen érdekes, hogy ez a gyerekkori vágyálom végül valóssággá vált.

Én, Isaac McNeal… nem, nem vagyok rokona Newtonnak… szóval én még Glasgowban születtem, Skóciában. Igen, na, törzsgyökeres skót vagyok, csak nem hordok skótszoknyát. Egy év elteltével a szüleim úgy döntöttek, hogy hátrahagyják az ősi földet és átköltöztünk az USA-ba, itt is New Yorkba. Az iskolás éveimről nem sok érdekes dolgot tudok mondani. Nem voltam rossz tanuló, de annyira kiemelkedő se. Mindenesetre panasz az nem volt rám, elvoltam. De az a bizonyos vágyálom megmaradt, elkísért a fiatal éveim során.

Aztán egy napon, amikor hazafele sétáltam gimnáziumi időszakom során, egyszer felnéztem az égre és kimondtam azt, amit már el kellett volna döntenem egy ideje… igaz, még nem volt késő rá:
- Pilóta akarok lenni.
Hát mit ne mondjak, a szüleim eléggé érdekes szemekkel néztek rám, amikor közöltem velük a terveimet. Először azt hitték, hogy ez most valami fiatalkori hóbort… de ahogy múltak a napok, hetek, hónapok, nagyon nem változott a véleményem. Főleg, hogy radikalizálódott is. Úgy voltam vele, hogy nem szeretném beérni egyszerű polgári repülőként. Nem… én valami gyorsabbra vágyom… és tudtam is, hogy hol lesz erre lehetőségem.

Indulás az úton

Gimnázium után jelentkeztem a hadsereghez, azon belül is a vadászpilóták közé. Ezzel nem volt visszaút, legalább is a részemről. Jelentkeztem, elkezdtem, most már végigcsinálom. Főleg az után, hogy túljutottam az orvosi szűrésen is. A doki, aki megvizsgált, azt mondta, hogy fizikailag és mentálisan a jelek szerint alkalmas vagyok a feladatkörre. A többi, ahogyan az ősz katonaorvos mondotta, már csak rajtam múlik.

Mondjuk mit ne mondjak, az első időszak egyáltalán nem volt a kedvencem. Mielőtt még egyáltalán felengedtek volna minket a gépekre, rengeteg elméleti dolgot kellett megtanulnunk. Parancsszavak, hierarchia… ah, a fejem szétszakad, ha utólag belegondolok. Talán az elsősegély-nyújtás volt az, amit viszonylag kedveltem a szellemi alapozásból. Szinte örültem neki, ha kiszabadulhattam a padból és kivittek minket a levegőre, hogy szert tegyünk az alapvető fizikumra és más ismeretségekre, így megtanultuk használni a fegyvereket is. Mondtam ezt annak ellenére, hogy néha merő kék-zöld folt voltam az önvédelmi oktatás után. Inkább ez, mint hogy elsorvadjak a padban.

Egy év elteltével kezdett érdekessé válni a dolog. Már minden elméleti dolgot belevertek a fejünkbe és azok, akik sikeres vizsgát tettek ebből, mehettek egy fokkal tovább: beültettek minket a szimulátorokba. Hogy élveztem-e? Az gyenge kifejezés. Akárhányszor beültettek ezekbe a szerkezetekbe, legszívesebben ki sem szálltam volna belőlük. Sokak számára talán gyomorforgató lett volna, amiket egy pilótának túl kell élnie a fülkében, így a szimulátorban is, de nekem valahogy nem okozott gondot. Mint ha erre születtem volna.

Az idő telt, én pedig szépen lassan már bekerültem abba az állapotba, hogy beengedtek a vadászgépbe. Úgy vélték, hogy a szimulátorban felmutatott teljesítmények bőven megfelelnek a feltételeknek, így hát meg merték lépni ezt a fejesek. Így történt az, hogy egy szép tavaszi napon beülhettem egy gyakorlógép fülkéjébe. Éreztem, hogy eléggé ver a szívem, amikor lezáródott a fülke teteje és bejelentkeztem az irányító központnál. Utána már csak előre volt menet.

Így hát vettem egy mély lélegzetet és mozgásba hoztam a masinát. Némi gurulás után aztán megvolt a megfelelő sebesség és elkezdtem emelkedni. Elértem a megfelelő magasságot, majd ahogyan körbenéztem, akkor eszméltem csak fel: repülök. Elégedetten mosolyogtam magamban, miközben felrémlett nekem a sok régi álom. Hát most valóssággá váltak, köszönhetően a modern technikának. Olyannyira elmélyedtem, hogy az irányítás szólt rám, hogy ugyan, tegyem már le a gépet, mert letelt az idő.

A gyakorlórepülések aztán egyre szaporodtak, egyre komolyabb feladatokat kellett végrehajtanom. De ettől nem estem kétségbe. A repülés komolyan kezdett a részemmé válni és mint ilyenben, a nehézségek leküzdhetőek voltak. Csupán gyakorlás kérdése volt az egész. Én pedig szerettem gyakorolni. Minél több időt töltöttem a levegőben, én annál jobban éreztem magam. Mindez tartott addig, míg meg nem történtek az utolsó vizsgák is. Gondolom nem mondok el nagy titkot azzal, hogy sikerrel jártam és hivatalosan is vadászpilótává váltam. Üdv az USA légierejében.

Egy idő után már máshogy is volt rálátásom a gépekre. Jelentkeztem egy szerelési tanfolyamra, mely a leendő gépeinkkel állt kapcsolatban. Ez ugyan újabb száraz tananyagot hozott, de ez már az élvezhető verzió volt. Eléggé érdekelt ezeknek a gépeknek a felépítése, így élveztem a tanfolyamot. De nem csak ez volt az egyetlen dolog, amire pluszban megtanítottak. Helikopter vezetésből is sikerült licenszet szereznem. Igaz, azóta nagy szívfájdalmam, hogy ez csak szállító helikopterekre jó, így az Apache Longbow-ot vagy a Cobrát nem vezethetem. De ki tudja, talán majd egyszer.

Bevetésben

Irak

Talán fél év telt el azt követően, hogy vadászpilótává váltam. Ekkor pedig kirobbant a második iraki háború. Úgy gondoltam, hogy ha már tagja vagyok a seregnek, akkor megnézzük, mennyire volt értelme a kiképzésnek. Ezért önként jelentkeztem az iraki misszióra. Miután elbúcsúztam odahaza, egy csapatszállító átvitt engem a Perzsa-öbölbe, ahol már várakozott az inváziós flotta. Miután elszállásolták, megkaptam az első repülőgépemet: egy F-22-es Raptort utaltak ki nekem használatra.

Aztán eljött az idő: az egyik nap hajnalán kiadták a bevetési parancsot. Bent ültem a pilótafülkébe, miközben lassan kezdték felemelni a gépet a kifutópályára.
- USS Lincoln irányítóközpont, itt Mustang 1-7. Előkészületek megtörténtek, a vadászgép bevetésre kész. Felszállási engedélyt kérek, vétel – jelentkeztem be a rádión.
- Mustang 1-7, itt az irányítóközpont. Engedély megadva. Jó vadászatot. Vége.
Eljött az idő. Beindítottam a raptor hajtóműveit és pár másodperc múlva már a levegőben voltam. Tettem egy fordulót, majd csatlakoztam a Mustang kötelék többi, már levegőben levő gépéhez. Miután az utolsó gép is felszállt, elindultunk a szárazföld felé. Az inváziós erő már úton volt, a hajókról, a mi feladatunk volt biztosítani a légifölényt.

Hamarosan már a part felett repültünk, elhelyezkedve a kijelölt tengerparti város felett.
- Mustang 1-7, Mustang 1-8, helyezkedjetek el északabbra, figyeljétek a területet. Ha ellenséges egységet láttok, semmisítsétek meg! – utasított minket a kötelékparancsnok.
Leváltunk a főrajtól és elindultunk az említett irányba. Tekintetem letévedt a radarképernyőre és mit az Isten, pont akkor pittyen rajta valami.
- Mustang 1-8, a radar jelez valamit – vártam egy kicsit, majd: - Két ismeretlen vadászgép közeledik, közvetlen felénk.
- Látom 1-7-es, biztos a fogadóbizottság.
Kicsit közelebb repültünk és akkor láttuk, hogy két, iraki felségjelzéssel ellátott vadászgép tart az irányunkba. Felpityegett egy jelző a műszerfalon.
- Megpróbálnak bemérni, 1-8-as, leválok balra.
Így is tettem, ahogyan balra távolodtam el a társamtól. Láttam, hogy az egyik felénk közeledő vadászgép ugyanígy tesz, míg a másik folytatja az útját. Hallottam, ahogyan 1-8-as jelentést tesz a köteléknek, de a figyelmem most már a légiharcra koncentrálódott. Tudatosult bennem, hogy eljött a tűzkeresztség ideje. Egyre csak közeledtünk egymás felé, de annyira manővereztünk, hogy a célvezérlő nem tudta befogni a másikat.

Elrepültünk egymás mellett, én pedig azonnal fordultam is utána. Furcsa érzés kerített hatalmába. Nem is tudom, mint ha extázisban lettem volna. Tudja a fene, lehet, hogy csak az idegesség és az adrenalin tették. De az tény, hogy sikerült berepülnöm az iraki gép mögé és a gépágyúval rálőttem. A lövedék feltépte az ellensége vadászgép burkolatát, berobbant a hajtómű, a gép pedig zuhanni kezdett. Ránéztem a radarra és láttam, hogy 1-8-ast közben szorongatják. Gyorsan utánuk irányítottam a vadászgépet. Most már nem volt kihívás a komputernek befogni a másik iraki gépet. A kilőtt stinger rakéta atomjaira robbantotta.

- 1-7-es, 1-7-es hallasz engem, vétel?! – hallatszódott a rádióból.
- Itt egy 1-7-es, mi a baj?
- Ezt én is kérdezhetném! – hallottam a szárnyemberem. – Vagy egy perce szólítgatlak, de nem válaszoltál, minden rendben van?
Megilletődve néztem ki a pilótafülke ablakán. Egy perce? De hát most szólított meg először.
- Nem… minden rendben van. Csak… lehet elragadott a hév.
- Biztos jól vagy? Nem kell visszamenned?
- Nem, minden rendben. Folytassuk.
- Rendben… amúgy kösz.
A nap innentől eseménytelenül telt. Leszámítva azt, hogy megpróbált lelőni minket lelőni a légvédelem, nem ütköztünk gondba. A földi egységek gond nélkül megvetették a lábukat, ezzel pedig létrejött a hídfőállás.

Irakban nem tartott sokáig a szerepem. Gyakorlatilag két hónap alatt lerohantuk az országot, még ha az igazi harc a lázadók ellen csak akkor kezdődött. Az én szerepem persze kimerült a légitámogatásban. Kaptam pár koordinátát, ott szétlőttem néhány tankot vagy ami éppen ott volt, aztán ennyi. Az iraki légierő gépeit nem is láttuk nagyon, szórványosan fordultak elő az egész térségben. Így nem volt nehéz biztosítani a légifölényt és onnan zargatni az ellent. Néha előfordult, hogy igénybe vették a helikopterre való képzettségemet és néhány egységet át kellett vinnem egyik helyről a másikra Blackhawk-al.

De mint mondtam, Irakban hamarosan végeztem. Elég jó eredményeket mutattam fel a bevetések során, hamarosan őrmesterként szolgáltam már. Ekkor viszont átvezényeltek máshová… oda, ahová nagyobb szükség volt egy biztos kezű pilótára: Afganisztánba.

Afganisztán

Mikor átvezényeltek, már viseltem a Tűzróka hívójelet, melyet az egyik bevetés után ragasztottak rám a társaim. Sohasem értettem, miért vannak még itt az amerikaiak, amíg rá nem jöttem, pontosan hol is fekszik az ország. Afganisztán nem más, mint egy kereszteződés Ázsiában. Aki uralja, az jelentős útvonalak felett gyakorol ellenőrzést… ezért sem lehet mindegy az USA számára, hogy ki uralkodik itt.

Afganisztánban hamar megtanultam, hogy a dolgok sosem alakulnak úgy, ahogy kellene. A hegyes terület kiváló rejtekhelyet ad a táliboknak, akik ráadásul élvezték a hazai pálya előnyeit és jól ismerték a terepet. Nem csodálom, hogy korábban a szovjetek se tudták végérvényesen elfoglalni a térséget. Nap mint nap riasztottak minket, hogy légitámogatásra van szükség. Ember, még szerencse, hogy van bőven kerozin a vadászgépekhez.

Mint mondtam, Afganisztán tele van hegységekkel, ezért a jól kiépített állásokat nem olyan könnyű eltalálni, mint az ember azt gondolná. Még a nálam jobb pilótáknak is problémát okozott a tálib állások lebombázása vagy kilövése. Ez persze nem jelentette azt, hogy meddő vállalkozás lett volna, de tény, hogy rossz találatokra elég sok hadianyag lett elpazarolva. Morogtam is utána rendesen a kantinban emiatt.

Viszont itt már többet kellett használnom a helikoptereket is. Főleg akkor, amikor valami milliárdos fegyvergyárost elraboltak a terroristák és őt próbáltuk megkeresni. Mondanom se kell, egy ilyen barlangos területen nem könnyű valakinek a nyomára akadni. Úgy emlékszem valamivel több, mint egy hónap után értünk el áttörést. Aznap éppen az egyik Blackhawk helikoptert vezettem. Na igen, ez a Stark nevű fickó elég fontos volt ahhoz, hogy még engem is beosszanak a kutatók közé. A fedélzeten egy osztagnyi tengerészgyalogos volt, kiegészülve a légierő egyik ezredesével. Már délutánra járt, amikor az egyik buckán észrevettem valamit.
- Mozgás dűnék között, 11 óránál. Civilnek tűnik – szóltam hátra a mikrofonon.
- Vigyen közelebb!
Irányba fordítottam a Blackhawk-ot és megközelítettem a járókelőt.
- Civilnek tűnik – morfondíroztam.
Aztán amikor elrepültem az alak felett és megfordítottam a gépmadarat, láttam, hogy integet felénk, V-t formázva az ujjaival. Ez nem más, mint a nemzetközi segélykérőjel. Gondolkodás nélkül ereszkedni kezdtem, majd az ezredes és három tengerészgyalogos kiugrott. Hamarosan a fedélzetre hozták a kimerült, elcsigázott Starkot, én pedig azonnal visszaindultam a gépmadárral a bázisra.
- Bázis, itt Blackhawk 5-3. A VIP biztosítva, ismétlem, a VIP biztosítva. Orvosi egységet kérünk a leszállópálya mögé. Becsült érkezési idő: tíz perc – adtam le az örömteli jelentést a visszafele vezető úton.

Ezt követően újra több időt töltöttem az F-22-es pilótafülkéjében, de néha volt szerencsém beülni az F-15E-be is, amikor nagyobb célpontokra kellett csapást mérni. Nem tudom miért, de az F-15E-vel olykor voltak problémáim. Mint ha nem éreztem volna vele a repülést. Persze, egy idő után már minden rendben volt, de a kezdeti időkben fellépő érzések valamiért nyugtalanítottak. Oké, mondhatjuk, hogy más típus, másként kell viselkedni vele, de… szóval, frusztrált kissé a dolog. Mindenesetre tény, hogy az F-22-es pilótafülkéjében éreztem otthonosabban magam… időről időre eléggé érdekes állapotba kerülve.

Sokáig voltam Afganisztánban, az nem kétséges. Nagyon sokáig. Rengeteg halált láttam, kit elvérezni az egészségügyi sátorban, kit atomjaira robbanni a becsapódó bombák miatt és még sorolhatnám sokáig a halálnemeket. Egy idő után pedig az ember belefásul ebbe. Még ha én az időm javát a levegőben is töltöttem, nem gyalogosként harcolva a hegyek között, a tudat, hogy mi folyik odalent, pont elég volt. A háború a szememben egyre jobban értelmetlenné vált.

Éppen ezért nagyon örültem neki, amikor három év aktív szolgálat után felváltottak. Egy friss egység érkezett, én pedig így hazatérhettem az USA-ba.

Foglalkozás: vadászpilóta

Szakértelmek:
- nyelvtudás: a skót nyelvjárás mellett beszéli az amerikai angolt és a németet.
- vadászgépvezetés: Isaac képzett vadászpilóta, F22-es Raptorral és F-15E Strike Eagle-el repült eddig.
- helikoptervezetés: alapszinten kiképezték helikoptervezetésre, a jogosítványa szállítóhelikopterekre szól (ismert típus: Blackhawk).
- járműszerelés: Isaac nem csak az irányításukhoz ért az általa vezetett járműveknek, azt is tudja, mi van a vas alatt. Így ki tudja javítani az esetleges károk jó részét, ha megvan hozzá a felszerelése
- elsősegély: alap orvosi képzettségek
- fegyverhasználat: önvédelmi szinten ki van képezve kés, oldalfegyver és gépkarabély használatra.
- pusztakezes harc: alapszintű önvédelmi jártasságok
- egyéb: úszás, térképészet, túlélő jártasságok, elemi, gimnáziumi és egyetemi tanulmányok, általános informatikai ismeretek, általános ismeretek

Felszerelés:
- szolgálati: standard pilóta felszerelés, díszegyenruha, szolgálati oldalfegyver (Colt 1911-es), dögcédula, pilótaóra, egyéb, a munkához
- civil: átlagos civil ruhák, laptop, telefon, karóra, egyéb hétköznapi dolgok

Előtörténet elfogadva mintajátékként is, jó játékot az oldalon harmadszorra is(de ismerős ez valahonnan).
Na nyomás!