Kings Plaza

Mint minden amerikai állampolgár, néha én is igyekeztem normálisan viselkedni. Na, nem arról volt szó, hogy felhagytam a tolvajkodással, a hamisítással és éppen jégkrémmel akartam feltankolni a hűtőt, hogy majd a feleségemmel és a tizenhat gyerekkel leülve a tévé elé, trikóra vetkőzve megnézzem a Simpson család legújabb részét… Nekem (hogy is mondjam), sokkal inkább a verekedések és balul elsült munkák közben szétment ruháim miatt kellett utánpótlás után néznem. Hát, igen, nem mindenki szerette a véres pólókat vagy a késsel felszakított nadrágokat. Ehhez pedig alkalmazkodnom kellett.
A még mindig hűvös idő az én malmomra hajtotta a vizet, hiszen egyáltalán nem voltam feltűnő a sorok között a hatalmas nagy viharkabátomban, ahogy szinte súrolta a földet, kutattam néhány póló után a saját méretemben. Utáltam vásárolni, a szárnyam is ismét kezdett már zsibbadni a természetellenes összepasszírozásától, de ezt leszámítva mégis jó hangulatban voltam, mivel egy eléggé kemény melót tudtam magam mögött. De megérte… Mindig megéri… Nem én lettem volna, ha nem szúrtam volna ki a furcsa kis triót a megérkezésüknél. A nő gyönyörű volt, egy futó pillantással végigmérve pedig azonnal megállapítottam, hogy bizony nem a sarki turkálóban szokott válogatni. Tekintetem a két férfira siklott, majd ismét a kissé bosszúsnak, esetleg csalódottnak tűnő nőre. Aztán elmosolyodtam és csináltam tovább a dolgomat.
Haladtam tovább és miközben elmerengtem a gondolataimba mélyedve, észre sem vettem mi mindent dobálok bele a kosárba. Őszintén? Megengedhettem magamnak, ráadásul úgyis hamar el szoktam őket fogyasztani. Leginkább a legrikítóbb színű, legocsmányabb dolgokat szemeltem ki magamnak, mert a következő munkámnál egy ripacs producert kellett alakítanom, akinek bár nem téma az ár, mégsem tud különbséget tenni az elegáns és az ízléstelen között. Leginkább a szüleimen és Bogyón járt az agyam… na, meg amit azzal a mutáns sulival kapcsolatban mondott. A pénztár felé haladva láttam a mozgást, éreztem a fogást. Azonnal megszólalt a fejemben a riasztó, a belém ivódott reflexszerű támadásra emeltem a kezemet és fogtam én is rá a lány csuklójára, hogy egy gyors mozdulattal hatástalanítsam, azonban megállítottak a szavai.
- Segíteni? – Ismételtem meg értetlenül, lepillantottam a rám kulcsolódó ujjakra, szemem még inkább kikerekedett a látványtól, de mielőtt újabb kérdést tehetnék fel, a sikolya elért a fülemhez. Na jó, bárki is volt a csaj, ezek után tartozott nekem egy fülvizsgálattal. A két testőrt (ugyan, mi mások lettek volna?), mintha füttyszóval hívták volna, közelítettek felénk és egy idő után előkerültek a pisztolyok is… - Remek… - morogtam és legszívesebben felháborodottan elkiáltottam volna magamat, hogy „Hé, itt én vagyok az áldozat!” Persze nem tettem. Helyette erősen rámarkoltam a lány alkarjára, rántottam egyet rajta, aztán már magamtól hátráltam a lift felé. Egy-két helyzetfelismerő pillantás után rájöttem mi akart. – A fegyver azért már túlzás – jegyeztem meg halkan a fülénél. Arcomon egy pofátlan vigyor virított, aminek láttán szerintem azonnal a két fülem közé akartak lőni, de nem érdekelt.
- Még egy lépés és esküszöm, a szemetek láttára török ki a nyakát a libának – sziszegtem feléjük tébolyult hangon, remélve, hogy ez megállítja őket. Egyik kezemmel elengedtem a hölgyet és megnyomtam a hívógombot, hogy még véletlenül se menjen el, két ujjammal még hanyagul a férfiak felé szalutáltam, majd beléptem a liftbe a „túszommal” együtt, vetettem egy utolsó sajnálkozó pillantást az összeválogatott borzadmányokra, aztán megnyomtam a legfelső emelet gombját. Ahogy bezárult az ajtó, eltoltam magamtól a nőt, de éppen csak annyi időre, hogy megragadjam a vállánál és magam felé fordítsam. Mélyen a szemébe néztem és nem engedtem el.
- Egy percet kapsz, hogy elmondd, mi volt ez az egész! – utasítottam, miközben elhaltak a kinti sikolyok és a lift felfelé menetelt. – Mondd, miért is kellett kockára tennem az életemet egy ismeretlen nőszemély kedvéért, aki egyben mutáns is, hogy fogócskát játszadozhasson Rex-szel és Lassie-vel? Miért akarsz megöletni te is? – tettem hozzá az utolsó kérdést később. Elengedtem, felsóhajtottam, a vállam megereszkedett, ahogy kifújtam a levegőt és felnéztem a plafonra. – Egyszer lett volna egy jó napom…

Még jó, hogy szólt… a kamerák – gondoltam és laposan felpillantottam a szóban forgó, jól elrejtett tárgy felé. Miközben felnéztem, bekapcsoltam a másodlagos képességemet és bár a „füst” nem volt látható körülöttem, én éreztem a jelenlétét és tudtam, hogy ha bárki visszanézné a felvételeket, nem sokat látna belőlem többet egy elmosódott foltnál. Persze, ha úgy alakult volna a helyzet, nem is lett volna mit visszanézni - ugyan, egy éjjeli látogatás nem került volna semmibe nekem. A tekintetemmel követtem, ahogy a keze az egyik gomb felé indult. A lift természetesen azonnal reagált egy enyhe zökkenéssel a változásra és megállt. Megakadályozhattam volna bármelyik ezt követő cselekedetét, de nem láttam sok értelmét. Egyre több kíváncsiság vett uralma alá a bosszúság mellett, ami az arcomra is kiült. Egyik szemöldököm enyhén kétkedően felemelkedett a beszédét hallva. A tenyerembe tuszkolt papírra néztem, de mielőtt elolvashattam volna mit írt rá, az ujjai behajlították az enyéimet és ezzel a mozdulattal a fecni elveszett a kezemben. A tekintete nem hatott meg. Én lettem volna a világ legostobább embere, ha egy ilyen műsor megríkatott volna már az első percekben. Sokkal óvatosabb voltam annál, hogy egy-két szép szóra azonnal ugorjak. Bár kapkodó mozdulataiból és feszült hangjából nem számító szervezettséget néztem ki, mégsem tudtam levetkőzni a gyanakvásomat.
- Nézze, én nem szoktam csak úgy felhívogatni embereket, főleg akkor, ha még annak a nevét sem tudom, aki megkért erre. Higgye el, nem most akarok változtatni ezen a szokásomon – fontam keresztbe a mellkasom előtt a karomat, de az öklömben maradt a papírdarab. A fene enné meg azt a jó szívemet… – És ha azt akarják megtudni ezek a valakik, hogy ki üzente ezt, mit mondok? – Akaratlanul becsuktam a szememet, mintha csak önkéntelen reflexből tettem volna, mikor a nő megfejelte a liftet… Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy a csaj elmebeteg, de aztán emlékeztettem magamat az eddig történtekre. Úgy tűnt teljesen tisztában volt mit csinált – hiszen menekült. Nem éppen a legprofibb módon, de menekült. Már csak azt kellett volna kiderítenem, hogy ki vagy mi elől. Nem volt elég időm ellépni előle, megmart, amiért egy rosszalló pillantást kapott válaszként. – Ruhán keresztül ez eléggé nehéz lesz – jegyeztem meg szárazon, a pólómra és a ballonkabátomra célozva. Kezdtem lehiggadni, ami róla nem nagyon volt elmondható. Még pár másodpercig keresztbe tett karokkal, komor arccal álltam az idegen nővel szemben, aki tovább hadovált, majd fél szememet rajta tartva fordultam meg az egész alakos, beépített tükör felé, ami a liftajtóval szemközti falon helyezkedett el. Nem tettem semmi olyat, amivel azt üzentem volna, hogy hallom esetleg érzékelem a nő jelenlétét. Figyelmen kívül hagytam. Leengedtem a kezemet a ballal megkapaszkodtam a mind a négy oldalon felcsavart korlát egyikében, ami a tükör előtt volt, a jobb öklömet, pedig fejmagasságba emeltem és óvatosan szétnyitottam. A lift ismét elindult. – Tudja, igenis aggódok. Ha legalább annyira fontos személy, mint amilyennek látszik, ezeknek az embereknek megvannak az eszközei ahhoz, hogy felkutassanak és kiiktassanak. Szerintem nem osztok meg mély információt, hogy a "kiiktatás" szó egyik része sem nyerte el a tetszésemet. Elnézést, ha aggódok az életemért és a biztonságomért – mormoltam az orrom alatt, szépen formált mondatokban, udvariasan, miközben egyszer sem néztem rá. Ujjaimmal szépen kihajtogattam az összegyűrt papírt és elolvastam a kapkodva felírt telefonszámot és nevet. Fejemet nem mozdítottam, helyette a szemöldököm alól lestem fel a nő tükörképére, keresve a pillantását. Ha megtaláltam egy ideig nem eresztettem, mélyen, áthatóan, komoran néztem bele a szemébe. Talán hidegnek, érzéketlennek tűntem, de az agytekervényeim vészes gyorsasággal forogtak.
- Na jó… - mordultam fel megelégelve a dolgot. Megpördültem a saját tengelyem körül és most én állítottam meg a liftet. Keményen kattant a gomb az ütésem miatt. Annyira közel álltam meg a nőhöz, hogy a végén csak pár centi választotta el az arcomat az övétől. Kissé lejjebb hajoltam, hogy egy szintben legyek vele, bal tenyeremmel a STOP feliraton tenyereltem, a jobbal pedig a nő másik oldalán markoltam meg a korlátot. – Elég emeletet mentünk már ahhoz, hogy a gorilláinak beleteljen pár percbe, míg utolérik a liftet, szóval nem kell kapkodnia – suttogtam érces hangon, keményen és szinte felperzseltem az izzó tekintetemmel. - Kezdjük elölről. Örvendek, a nevem Samuel McLand. Adóbehajtóként dolgozom Brooklyn-ban, épp a hétvégi nyaralásomra vásároltam be. A kedvenc ételem a pizza, a kutyámat Sunny-nak hívják, és kifejezetten kellemetlenül érint, ha ismeretlenek rángatnak bele olyan helyzetekbe, amiket még az illető, maga sem ural teljesen – vándorolt a tekintetem egyik szeméről a másikra, hogy nyomatékosítsam, amit mondtam. – Ha azt akarja, hogy akár egy lépést is tegyek a maga érdekében, itt lenne az ideje, hogy nyugodtan, tömören elmagyarázza mégis mibe kevert bele. Minden jogom van tudni, sőt, mily meglepő, talán előnyösebb lenne, ha konkrét információkat mondana. Többre mennék vele, mint egy sebtében felfirkantott telefonszámmal… - Lassan, ráérősen még közelebb hajoltam, hogy tökéletesen hallja, amit egy kis szünet után még hozzátettem. – Maga jön… - Elcsigázott mozdulatokkal toltam el magamat, felegyenesedtem, arrébb léptem. Felnéztem a liftfülke tetejére és ahogy tovább gondoltam a dolgot, kissé oldalra döntöttem a fejemet és úgy vizsgáltam tovább a fémesen csillogó plafont.
- Sőt. Abbahagyhatná ezt a nevetséges szökéspróbálkozást és ahelyett, hogy visszatér K és J ügynökhöz, még talán arról is lehet szó, hogy sikeresen megszökik és saját maga hívja fel azokat, akiket akar… - Futó pillantást eresztettem meg felé. – Természetesen az én segítségemmel.

... Csak tudnám miért akarom még jobban belekeverni magamat... Hiába, egyszer a kíváncsiságom fog a sírba vinni...

Azaz ötlete, hogy egy rendőrségen kezdenének el kutatni utánam, szórakoztató volt és még talán halványan el is mosolyodtam volna rajta, ha nem épp amiatt kellett volna aggódnom, hogy egy egészen kényes és piszkos ügybe tenyereltem bele a nő miatt… Bocsánat, Rosalia miatt. Az első mondatára enyhén kikerekedett a szemem. Megesküdtem volna rá, hogy ilyen hatásvadász bevezetőszövegekkel szokták teletűzdelni a filmet előzeteseit és ilyenek virítanak az újságok címlapján, csakhogy jobban vegyék őket és felkeltse a "tisztelt nagyérdemű fogyasztói tömeg" figyelmét… Az a fájdalmas arc, azonban kiszakított ezekből az ábrándozásokból. Hiszen ez igaz volt. Itt és most történt meg előttem, lecsupaszítva a teljes, kegyetlen igazságot mutatva. Kegyetlen? Igen. A könnycseppek mindig árulók szerepében tündököltek. Lazítottam a testtartásomon és nem szóltam. Bár kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magamat és már-már a bűntudat is a hatalmába kerített, amiért ilyen érzéketlen voltam eddig a nővel. De aztán eszembe jutott, hogy bűnöző voltam. Nekem a paranoia volt a társam, sőt nem csak a lételemem volt, hanem már szinte életstílusnak számított nálam. Sok embernek tettem már keresztbe és pörköltem az orra alá, hogy elég okuk legyen arra, hogy meg akarjanak találni. Honnan tudhattam volna, hogy valaki tőrbe akar-e csalni vagy nem? Honnan tudhattam volna, hogy Rosalia… Mikor elfordult, még hátrébb léptem és illedelmesen másfelé néztem pár másodpercig, miközben gyorsan elővarázsoltam egy papír zsebkendőt, amit a mutató és középső ujjam között tartottam a nő felé, míg rendbe szedte magát, majd mikor folytatta, újra felé pillantottam. Egy ideig csak merőn, vizsgálgatva néztem vele farkasszemet…
Majd bólintottam egyet. A zsebembe nyúltam, előhúztam egy másik zsebkendőt és egy tollat, majd az előbbit szétterítettem a lift falán, hogy gyorsan ráfirkantsak egy címet. Felé emeltem az anyagot, majd ha elvette, megnyomtam a gombot, hogy a lift ismét elinduljon.
- A következő héten, minden nap egy órát fogok várni a megadott címen, délelőtt kilenc és tíz között. Az ön ötletéből kiindulva, egy masszázsszalon lesz, eléggé kifinomult és drága. Valami ürügy kapcsán szabaduljon el oda. Addigra megtudok mindent, amire szüksége lesz – mondtam tömören és szárazon. Majd ahogy a lift egy kellemes csilingeléssel kísérve megállt, megmozgattam a vállamat és a nyakamat. A nyakcsigolyáim halkan roppantak meg, mintha csak verekedésre melegítettem volna be. Előhúztam a kezemet a zsebemből. Ujjaim között tőlem megszokottan, egy zöld alma csillogott, amibe beleharaptam. A gyümölcs ropogva engedett, miközben a szemem sarkából, most már vidámabb hangulatban néztem le a nőre. – Addig is az én kedvemért, ne törje össze magát Rosie – mosolyogtam rá csibészesen még mindig oldalról lesve rá, amin csak az a falat rontott, ami az arcom egyik oldalára egy szép nagy dudort varázsolt. Kiszálltam a liftből, majd mielőtt elindultam volna a tető felé, még gyorsan megkérdeztem. – Ugye szólíthatom Rosie-nak? – A választól függetlenül még egy bíztató mosolyt eresztettem meg felé. – Ne aggódjon, minden rendben lesz… - Aztán eltűntem, hogy az áruház tetejéről levetve magamat, hazarepüljek…
…
Mi jellemez egy masszázsszalont? Nos, a hőség, ami a torkodon csúszik le, gyilkosként fojtogat, megemeli a pulzusod és emiatt a füledben hallod a véred pulzálását. A hőség, ami a közvetlen melletted lévő szaunából támad, hogy bekússzon a ruháid anyaga közé és méregként öleljen körül. Hogy meggyilkolja minden pórusodat és akaratod ellenére vízben ússz. A hőség, amitől még a bejáratnál is gyöngyözni kezd a homlokod, de neked muszáj közvetlen a masszázsasztalok mellett megtapasztalnod az erejét, mert K és J ügynök azonnal felismerne, ha Rosalisa-val az oldalukon besétálnának. Már a második napja fizettem le a szalon tulajdonosát, hogy had engedjen be a női részlegre, anélkül, hogy kértem volna bármilyen szolgáltatást. Csak álltam hatalmas ballonkabátban és szenvedtem, miközben az összes, apró törülközőben flangáló nő, lesújtó pillantásából szinte sütött, hogy perverznek gondolnak. Igyekeztem láthatatlan maradni, a falnak támaszkodtam és belemélyedtem egy újságba. Kényelmetlen volt a szituáció és néhány pillanatban jobban rám törő zavaromtól még vörösebb lett az arcom. Az izzadság már csípte a szememet, ráadásul a párától nem sok mindent láttam, de magamban azt mondogattam, hogy még ezt a napot kibírom. Még egyet ki kellett bírnom… Aztán, ha ma sem jött volna el, akkor még egyet.
Határozottan kitartottam amellett, hogy segítek a nőnek. Sosem szoktam ilyet csinálni, de túlságosan gyenge voltam, mióta Bogyót és Tesst ismertem. Ráadásul a családi témák mindig kellemetlenül érintettek. És ha tudtam valahogy segíteni egy kétségbeesett anyának? Csak egy kőszívű ember (mutáns) tudta volna ezt megcsinálni. Ráadásul én minden fellelhető eszközzel rendelkeztem. Így, tehát itt voltam az oly értékes információkkal, amik Rosalia-nak számítottak.

Az ismeretlen név hidegen hagyna, miközben egy igen érdekes cikket futottam át, azonban az a lágy hang ismerős. Lejjebb engedtem a papírost és mikor megláttam a nő arcát egy kedves mosolyt villantottam felé. Mit ne mondjak, megkönnyebbültem az ittlététől, hiszen ez azt jelentette, végre túl lehettem rajta. Miközben magamon érzem kétkedő, távolságtartó és sokat mondó pillantását, amiből egyértelműen az áradt, hogy hülyének néz, összehajtogattam az újságot és marokra fogtam. Változtattam a testtartásomon, eddig a vállammal a falnak támaszkodtam, de most, illedelmesen kihúztam magamat és teljesen szembe fordultam Rosie-val.

- Örülök, hogy eljött – hagytam még egy-két másodpercig figyelmen kívül a kérdéseit, de aztán kénytelen voltam körülnézni, mintha most realizáltam volna, hogy hol is vagyok. – Nos… Úgy gondoltam az ön ügye eléggé kényes, így annál jobb, minél kevesebb esélyt adok a smasszereinek, hogy észrevegyenek. Őszintén szólva, nem tudtam, hogy meddig kísérik magát… Reménykedtem benne, hogy ide már csak nem – eresztettem meg bizonytalan félmosolyt, ami szinte azonnal lehervadt, mikor meghallottam a következő kérdést. – A kabát? - néztem végig magamon. - Ja, igen, a kabát... - Az ujjába töröltem a homlokomat. - Ez itt a másik kényes téma, azt hiszem – morogtam az orrom alatt elgondolkozva. – Nem mindenkinek van olyan jól rejthető adottsága, mint önnek, asszonyom – feleltem hivatalos hangnemben és a mondandóm közben kerültem a tekintetét. Sosem szerettem a mutációmról beszélni, de miután utánanéztem Rosalia Trevisannak, a legnagyobb nyugalommal oszthattam meg vele ezt az információt. Nem találtam róla semmi olyat, ami miatt attól kellene aggódnom, hogy rám küldték. Ugyan… Ha valami bűzlött volna, arról tudnék. Csupasz, vizes talpak csattogtak el mellettünk és ismét egy fintort kaptam ajándékul. Még sokáig követtem a tekintetemmel a köntösös lányt, a zavaromtól megmerevedett végtagokkal és gépies mozgással. Kezdett egyre kellemetlenebb lenni ez az egész. Mutatóujjat bedugtam a felsőm nyakába és egy kissé felemeltem, hátha jobb lesz a helyzet... Kár volna megemlítenem, mennyire hasztalan volt ez a fülledt helyiségben.

- Ha nem bánja, rá is térnék a lényegre – úszott vissza a pillantásom a nőre. – Az anyja tényleg okos asszony. Sikerült elérnem, hogy megértse a célzásaimat és egy nyilvános telefonfülkéből hívtam fel. Álnéven beszéltem vele, tehát hozzám sem vezetnek vissza a szálak, egy barátomnak hála, pedig a beszélgetés is törölve lett az adatbázisból. Az anyja és a gyermeke is jól van, azt mondták, hogy még nem járt náluk senki. Vettem a bátorságot és megadtam egy védett ház címét. Most ott vannak, ha követték az utasításaimat. – Azt a részt kihagytam, hogy azt a házat, mint számos másikat mindenfelé a világban, magamnak tartottam fenn, végszükség esetére. – Ott remélhetőleg akár több ideig is vannak, ha – belenyúltam a zsebembe és előhúztam egy szürke telefont – csakis erről a telefonról hívja őket. - Felajánlva a készüléket, Rosie felé nyújtottam. – A szám titkosított. A gyorstárcsázó első helyén van… - tettem még hozzá.

A nő reakcióját csak a kívülállók nyugodalmas, kedves mosolyával néztem, miközben a szemem körül néhány ránc jelent meg. Ismét a falnak döntöttem az egyik vállamat és keresztbe font karokkal figyeltem, szinte már büszkén, ahogy a nő halkan suttogott. Bár a sírása kissé kellemetlenné tette a helyzetet. Egyrészt a mellettünk elhaladók még értetlenebb pillantásokat küldtek. Sőt, az egyik egy pillanatra meg is állt, hogy megkérdezze a nőtől, nem molesztáltam-e épp az előbb. Behúzott nyakkal magyaráztam, én aztán soha nem tennék ilyet, de mikor Rosie nem válaszolt csak tovább beszélt a vonal túlsó felén lévő ismeretlennel, annyiban hagyta a dolgot. Megállapította, nem vagyok veszélyes.

- Nos, minden rendben? – kérdeztem, mikor a telefon eltávolodott a nő fülétől, de nem felelt. Követtem a tekintetét és megláttam a pénztárcájában kutató kezét. A szemem kikerekedett a döbbenettől. Mikor ígértem volna a segítséget pénzért? Te jó ég! – Ó, nem-nem! – ráztam meg a fejemet, mialatt az ujjaim között majd kiömlött a sok zöld hasú. Mielőtt még elhúzhatta volna a kezét, a kézfejét a pénzzel teli tenyerembe zártam és enyhén megszorítottam. Tekintetem az övét kereste és ha elkaptam, igyekeztem nem elengedni. – Vegye vissza, kérem nem ezért csináltam az egészet. Különben is, még a végén valaki rosszul értelmezné a dolgot… Higgye el, nem vagyok rászorulva az efféle hálanyilvánításra. – Nos, ebben igazam volt. A nemrég ellopott mellszobor hozott pár milliót. – Kérem… - Próbáltam visszatuszkolni a kezébe a pénzt. Nem engedtem, hogy akár egy darab rongyos papírost is nálam hagyjon, egyszerűen nem engedte a becsületességem... Persze, amennyi becsület egy tolvajnak juthatott... Egy kétségbeesett anyának fizetség ellenében segíteni? Hát nincs így is elég baja? Hmm… Kezdtem tényleg túlságosan ellágyulni és elpuhulni. Szar helyzet. Ha sikeresen visszakerült az összes pénz a nőhöz, elégedetten felsóhajtottam.

- Örülök, hogy segíthettem Rosie – jelentettem ki őszintén. Kezemet egy pillanatra megpihentettem a vállán, majd kikerültem a lányt. Ahogy elhaladtam mellette, még hozzátettem. – Vigyázzon magára! – A zsebembe süllyesztett kezekkel indultam el a kijárat felé, el a felháborodott, értetlen nők között, néha-néha unottan elmormolva egy elnézést, majd mikor már majdnem kiértem, eszem bejutott a kér gorilla. Feltartott mutatóujjal, ráncolt homlokkal tettem egy 180 fokos fordulatot, aztán a nőt elérve megálltam előtte. – Pontosan hány Godzilla jött magával? – kérdeztem bizonytalanul, hogy hogyan számolgathassam az esélyeimet, ám ekkor a pillantásom megakadt a lábfejem előtt heverő fekete tollon. - Remek… - Leguggoltam, két ujjam közé csippentettem a tollat, majd mialatt felálltam, körbenéztem a helyiségben, hátha máshol is hagytam magam után nyomokat. A gyanúm alaptalan volt, csak ez az egyetlen egy eltévedt darab létezett, amely az ujjaim között díszelgett. Így most már nyugodtabb szívvel tűntettem el a kabátom zsebében. Ha Rosie válaszolt, vagy a tollas jelenet alatt, előtt, esetleg után, mutató- és középsőujjamat kinyújtottam, míg a többit ökölbe ráztam és hanyagul a homlokomhoz érintettem egy csibészes mosoly kíséretében. – Hölgyem… - Szalutáltam egy gyorsat és ismét elindultam a recepció felé. Csak tudnám miért nem építettek hátsó kijáratot!

A felelet igazán kedvemre való volt, hiszen ez azt jelentette, hogy nem szükséges kiosonnom különböző cseleket bevetve. Rosie már másodszorra említette ezt a Gio-t. Nagyon ismerősen hangzott a neve. Túlságosan ismerősen.
- Mondja, ez a Gio, pontosan ki, mi a teljes neve? Mármint, ha nem udvariatlan a kérdésem – tettem hozzá gyorsan egy fejbiccentéssel. A köszönetére csak lassan, mosolyogva megrázom a fejemet párszor. – Rosie, tényleg örömmel segítettem. Nem kell adósnak éreznie magát – biztosítottam határozottan e felől a nőt, azonban a mosolyom azonnal lelohadt, mikor megemlítette a „gyerek” szót. Először Szellem és Lynn fia, az a kis Belzebub jutott eszembe, majd képzeletem tovább száguldott Tess felé, hogy aztán hirtelen kis szárnyas babák töltsék ki a gondolataimat, amint rajtam ugrálnak, kínoznak, huzigálják ki a helyükről a tollaimat és röhögve püfölnek a husis mancsaikkal. Lélekben megborzongtam erre a képre és a forró hőség ellenére sápadtabb lettem. Még, hogy nekem egy ilyen ördögfióka legyen a kezemben! Méghozzá a sajátom! Mégis, mit kezdjek egy olyan törékeny valamivel?!

- Öhm… nem, nincs – adtam meg a diplomatikus választ, úgy, hogy ne lehessen leolvasni rólam, mennyire kiráz a hideg a babáktól. – De ennek ellenére örülök, hogy segíthettem kedves Rosie – hajoltam meg hirtelen, egyenes háttal, az egyik kezemet a hátamnál a szárnyamhoz raktam a másikkal megfogtam a kezét, majd a kézfejére leheltem egy alig érezhető csókot, ahogy az etikett diktálta. Felnéztem rá. Elmosolyodtam. – Már azért megérte segítenem, hogy a bánat eltűnjön az arcáról. Egy anyának nem áll jól a szomorúság. – Felegyenesedtem. – Azonban, ha baj van, hívjon ezen a számon – nyújtottam felé az egyik telefonszámomat a sok közül. – Nem tudom átérezni a helyzetét, de nem akarom, hogy rajtam múljon egy kisgyerek élete vagy halála.
Nos, igen... Tess és Bogyó, alapjáraton átmosta az agyamat. Pár hónappal ezelőtt még ilyen meg sem fordult volna a fejemben... Hmm... Talán túl jószívű vagyok? Érzem, hogy egyszer ez fogja okozni a vesztemet.

A név hallatán a félelmem beigazolódott. Azaz olasz maffiavezér, a francba! Bár még sosem találkoztam vele személyesen, néhány vele üzletelő megbízóm eléggé határozottan fejtette ki a hozzáállását ehhez a bizonyos Giohoz. Mit ne mondjak, az egyike volt azoknak, akikkel nem akartam végszükség esetén sem egy utcán végigsétálni. Ha tudtam volna előbb… Azonban ezt végiggondolva, nem biztos, hogy másképp cselekedtem volna. Nem, őszintén szólva, nem. A nőnek segítség kellett én pedig elég jó voltam abban, amit az ilyen fejesek kifejezetten utálnak – az eltűnésben. Szóval, ha netán bajom származna abból, hogy Rosie segítésével beleköptem a levesébe, állok elébe… annak, hogy eltűnjek.

A nő tekintete, amely az órára sandított nem kerülte el a figyelmemet csak egy alig észrevehető fél mosollyal reagáltam rá. Ideje volt mennie, ahogy nekem.

- Ha Ön mondja – biccentettem egy aprót egyetértően, bár fogalmam sem volt, hogy milyen érzés lehet ezt igazándiból megtapasztalni. Az utolsó mondataira meglepetten felszökött a szemöldököm és akaratlanul a nyakamhoz kaptam futólag a tenyeremmel, ahol a bátyám keresztje függött. Halványan, kedvesen elmosolyodtam. – Bárcsak az lehetnék… Annál sokkal rosszabb vagyok. – Ismét elhaladtam mellette, még utólag megszorítottam elmenetelem közben a felkarját bátorítóan, majd kimentem a recepciós részleghez, ahol az épp bejelentkező klienseket udvariasan kikerültem, biccentettem vigyorogva a két testőrnek, végül kimentem az épületből.


//Köszönöm a játékot! //