Rosalia Trevisan

Név:
Rosalia Trevisan - Marionett
Faj:
Mutáns
Kor:
27 éves
Születési hely:
Róma

Jellem:
Alapjába véve egy kedves, mosolygós élet vidám nő, aki nyitottan áll mindenkihez. Azonban életének mostani szakasza olyan vizekre sodorta, hogy egy komor, megtört, szomorú és elkeseredett nőt ismerhetsz meg felszínesen - ma már senkit sem enged közel magához, valódi családján kívül.
Személyazonosság:
Titkolja, hogy mutáns

Külső:
Haját habár néha festi, valódi színe barna, általában választékkal hordja, hátközépig ér. Szemei kékek, csillogósak. Bőre enyhén napbarnított, hiszen a napfényes Olaszországban élt. Karcsú és szép nő, kicsit magasabb az átlagnál, amit gyakran megspékel magassarkúval. Divatos és kihívóan öltözik -öltöztetik- és mindig a legdrágább ruhákba, ékszerekbe jár.

Különleges ismertetőjel:
Az utcán három variációban pillanthatod meg:
1: Vagy két nagydarab, fekete öltönyös férfi követi és figyeli minden lépését, vagy
2: Éppen észt vesztve rohan, menekül, vagy
3: Az egyik leghíresebb maffiavezér oldalán sétál

Képesség:
Ízületei szabad gömbízületekké váltak, így ő lett a világon a leghajlékonyabb "ember". Bőre, izmai, szervei, idegei nyúlékonyak lettek, hogy akkor se sebesüljön meg, ha éppen 180fokban kitekeri a derekát, vagy valamely más tagját. Képességének hátránya, hogy csontjai valamivel törékenyebbek az átlagnál - itt nem arra kell gondolni, hogy ráfújsz és eltörnek a tagjai, de egy erősebb ütés egy kemény tárggyal könnyen eltörheti akármijét-.

~°~

Előtörténet:

"Hol is kezdjem...? Talán ott kellene, amikor másodjára megszülettem. Tizenöt éves voltam akkor. Átlagos családban születtem és éltem. Anyám és apám boldog házasságban él, testvérem nem nincs, egyke vagyok. A mutánsok és emberek harca nagyban elkerült, és sose érdekelt igazán. Sokkal jobban lefoglaltak a fiúk, és a gimnasztika, amelyet már versenyszerűen űztem akkor. Épp az egyik ilyen versenyen voltam, mikor fájdalmamban összeestem a folyosón. Én lettem volna a következő, de ebből a versenyből kimaradtam. Mindenem fájt, lázam lett. Otthon anyám pátyolgatott, nem kellett sok, hogy kórházba vigyenek. Szerencsére egy nap leforgása alatt eltűnt minden tünet. Azért a biztonság kedvéért még otthon tartottak a szüleim. Mit csináltam, mit nem, végül is otthon gyakoroltam a gimnasztikát. Az egyik lépést elvétettem, s elestem, rá a karomra. Ijedtemben felsikoltottam, habár nem fájt, de egyszerűen úgy estem rá, hogy azt hittem ki fog ugrani a helyéről, vagy kitörik... olyan természetellenesen állt, nem hittem a szememnek, mikor úgy néztem a tükörbe. Még is valós volt. Lassan vissza fordítottam a karom, s ezzel kezdetét vette a testem újbóli felfedezése. Kiderült, hogy ha úgy akarom, hátra tudok nézni, akár csak egy bagoly, de ha akarnám, még egy teljes körben is megfordíthatnám a fejem, de akkor már a bőröm erősen feszülne. Nem csak a fejemmel, az összes ízületemmel képes lettem ezt megtenni, úgy forgathatom, hajlíthatom akármimet, ahogy csak akarom. Olyan helyekre férek be és olyan módon, ahogy elképzelni se lehetne... Persze ez csak még inkább meglendítette a karrierem, habár innentől kerültem az orvosokat.. Nem akartam, hogy kiderüljön, hogy mi vagyok. Féltem, hogy mindenki egy szörnynek hinne.

Életem nyugalmasan telt. Hamarosan abbahagytam a sportot, és elkezdtem idegenvezetőnek tanulni. Három nyelven kezdtem el tanulni, amit többé-kevésbé abszorválni is tudtam.Ezekben az időkben, úgy 23 évesen megismerkedtem egy sráccal. Jártunk, évekig. Elakart jegyezni, elvenni, álmokat építettünk fel. Végül egy félre sikerült, heves és részeges este során teherbe ejtett. Az alkohol annyira kiejtette azt az éjszakát, hogy későn vettem észre, hogy terhes vagyok. Mikor elmondtam a páromnak, megfutamodott: lerombolva álmainkat hagyott magamra a nem kívánt terhességgel. Ott álltam, kétségbe esve, hogy mi legyen. Szüleimhez fordultam végül, akik szigorúan megtiltották, hogy elvetessem, vagy titokban szüljem meg. Most már fel kell nevelnem, felelős vagyok érte. És úgy lett. A kisfiam Francesco 25 éves koromban született meg 3300grammal.
Ám az élet nem állt meg. Továbbra is elszántam tanultam azért, hogy idegenvezető lehessek, a fiam erre csak még ösztönzőbb hatást gyakorolt.
Két évvel később, egy laza kiruccanós estén megismerkedtem egy hölggyel. A nő kedves volt és szimpatikus. Meséltem neki az életemről, a családomról. Ő is mesélt a saját, nehéz életéről.
Hónapokon át beszélgettünk, találkozgattunk, mikor egyik nap felvetette, hogy elutazhatnánk Amerikába. Persze először legyintettem a dologra, hiszen ott volt a fiam és ekkorra már igen csak munka keresésben voltam. Barátnőm azonban erőszakos volt, mondta, hogy a kisfiú kibírja maximum néhány napig nélkülem a szüleimnél, és mivel három nyelven is tudok, talán ott is körülnézhetnék munka miatt. Nem is tudom, mi vezérelt, mikor igen mondtam az utazásra. Talán az, hogy egy kis kikapcsolódásra vágytam. De végül elutaztunk Amerikába.

Nem sejtettem, mi vár rám.

Az első estét már rögtön egy buliban akarta tartani a barátnőm... Nevezzük Dianának. Hogy miért mondom ezt? Azért, mert azután az este után 360°ban változott a véleményem arról, hogy az akinek mondja magát és fogalmam sincs, mi lehet a valódi neve... Szóval Diana rávett egy "érkezős" bulira. Rendesen kirittyentettük magunkat. Talán egy kicsit túlzásnak is tartottam a ruhát, amit rám adott, de azt mondta, neki jó szeme van ehhez és higgyek neki.

Nem kellett volna.

A parti nagyon durva volt. Diana egyre hozta az erősebbnél erősebb italokat. Mígnem elég felszabadult nem lettem, hogy tényleg bármit megigyak. Akkor aztán azt mondta, hogy kipróbálhatnánk valami anyagot is, hogy még jobb legyen az este. Én meg azt mondtam: 'Egye fene!' Miután megittam azt a pohárka .. valamit .. igazából elvesztettem a tudatom.

Nem tudom, mennyi idő után keltem fel, de baromi rosszul voltam. Szédelegtem, homályosan és sokat láttam mindenből. Annyit azért kivettem, hogy egy lepukkant hotelszobában vagyok. Körbe néztem, de a táskám sehol sem volt. Felkeltem, próbáltam kimenni, de az ajtó is zárva volt. Vissza ültem a kanapéra, amiről felkeltem, és félelmemben sírva fakadtam. Hol vagyok? Hol van Diana? Hol vannak a cuccaim? Mi lesz most? Kik hoztak ide? Persze hamarosan mindenre választ kaptam...

Mint kiderült, Diana nem is Diana, és egészen idáig csak a bolondját járatta velem. Egy piros lámpás negyedben vagyok... és én is portéka leszek. Ezt két nagy fiú közölte velem, közvetlen azután, hogy megmondták, náluk van minden iratom. Megígérték, ha jó leszek, láthatom a fiamat és nem esik bántódása sem.
Így kerültem a "szakmába". Szerencsémre -ha ezt szerencsének lehet nevezni- a luxus kategóriába estem. Elnökök, miniszterek, fejesek....
Undorodtam ettől az élettől. Gondolkodtam az öngyilkosságon, de mindig Francesco lebegett a szemem előtt. Próbáltam szökni, de az eredménye mindig az lett, hogy elkaptak, betekertek egy takaróba és keményen elvertek... Úgy rángattak, mint egy marionett babát. Úgy is neveztek. Mindig azt kellett csinálnom, mondanom, amit mondtak, hogy tegyek a nagykutyák között. Azt hittem nem lesz ebből kiút.

Egy reménysugarat akkor kaptam, mikor egy nap egy maffiavezért kellett kiszolgálnom. A férfi szintúgy olasz volt mint én, "ínyenc csemegének" szántak, hogy ha akar még a saját nyelvén beszélgethet is velem. Szerencsémre -vagy talán ismét szerencsétlenségemre- Giorgio belém szeretett. A "Cég"nek felajánlott értem sok dolgot, de azok egyszerűen nem akartak elesni a bevételemtől.
Az ostobák lemészárolva végezték. Mindenki. A férfiak, a nők, akik maguktól és akik akaratukon kívül voltak benne az üzletben, mint én.. Mindenkit megöltek, kivéve engem. Engem elhurcoltak a férfinek, New York egy gazdagabb negyedébe. Hiába nem viszonoztam a szerelmet, sőt már-már undorral tudtam csak a "megmentőmre" nézni, aki tejben-vajban fürösztött, megadott mindent... kivéve egy dolgot... A szabadságom. Az egyetlen dolog, amit akartam, azt nem adta meg, mert tudta, hogy akkor soha többé nem lát. Nem egyszer akartam szökni, nem kétszer.

Végül már kezdtem kihozni a sodrából... "

(Továbbiakat lásd Mintajátéknál)

~°~

Foglalkozása:
Idegenvezetőnek tanult, prostituált lett, most pedig egy fogolynak mondható.

Szakértelmei:
Tud francia és angol nyelven az olaszon kívül.

Eszközök, felszerelések:
Egy nagy villában "él" - tartják fogva -, így végül is minden eszközt, amely ott található használhat (telefontól elkezdve a nagy tévén át a medencéig)

~°~

Mintajáték:
Már nagyjából két és fél éve élek itt. Amerikában, Gio villájában. Egy nap...

- Meghoztuk. - dobnak le a csillogó márvány padlóra. Félve nézek fel Giorgiora, aki épp az ebédlő asztalnál ül és falatozgat. A két gorilla hátra lép... Feszült csend telepedik a teremre, csak a férfi evőeszközeinek csörömpölését hallani.. A szájába veszi a falatot, közben lassan megtámaszkodok, feltérdelek, majd remegve felállok. A férfi nyugodtsága rám pont hogy nyugtalanságot ragaszt. Hátra pillantok a két ajtós szekrényekre, akik csak fapofával bámulnak minket.
- Tudod. - szólal meg a maffiavezér, mire rákapom a tekintetem - Kimentettelek a mocsokból. Már nem vagy kurva. Mindent megadok neked. Mindent, amit csak kérsz! Pénzt küldök a szüleidnek, ahogy kérted tőlem és MÉG IS MI A HÁLA?! - dobja hirtelen az evőeszközöket a tányérra. Ijedten rezzenek össze, és figyelem ahogy a férfi felém fordul a széken - Szöksz! Minden egyes kibaszott alkalmat megtalálsz és kihasználsz, hogy megszökj! Miért?! Miért nem vagyok elég jó neked?! - felpattan és oda lép erősen megragadja az állam, fürkészi az arcom... Én persze nem teszek semmit, csak könnyes szemekkel nézek rá. A sok fájdalom, amit okoztam neki, úgy tűnik most gyűlt fel egészen, mert hirtelen olyat tesz, amire soha nem számítottam volna.. Megüt, fonákosan. Az arcomat fogva meredek fel rá döbbenten, egy pillanat múlva. - Csak a baj van veled.. - sóhajt, és vissza ül.
- Én.. sajnálom, Gio... - kezdek bele halkan, ám fel tartja a kezét, hogy ne szóljak egy szót se, mire elhallgatok. Pár percig nagy csend telepedik a teremre, iszonyat nehéz. Végül int egyet, mire mögöttem a két férfi már kapja is elő a fegyverét, hallom ahogy kibiztosítják. - GIO NE! KÖNYÖRGÖM! - kiáltok fel- Csak a fiamat akartam látni! Kérlek ne öless meg! - ragadom meg a karját, ő pedig döbbenten kapja rám a pillantását.
- Fiad?! Van egy fiad és nem is szóltál róla? - néz rám mérgesen - Hát emiatt kellett pénzt küldenem a szüleidnek... - morog mérgesen. - A telefonját. - szól az egyik férfihez, aki elrakja a fegyvert és oda adja neki a táskám, amit még az után felvett a földről, mikor elkaptak. A férfi elkezd böngészni a telefonomban, ott is a névjegyzékek között. Végül megtalálja anyám számát, s hívni kezdi. Szegény szüleim... Csak azt tudják, hogy találtam ide kint egy munkát, de annyit dolgozom, hogy nincs időm haza menni, csak a pénzt küldöm. Hamarosan meghallom, ahogy a kicsöngő telefont felveszi az anyám. A maffiafőnök rövid beszélgetést követően a telefonhoz kéreti a fiamat és rám pillant - Búcsúzz el tőle. - szavaira kikerekednek a szemeit. Mit akar tenni? Meg akarja öletni? Vagy engem fog megölni?
- Kérlek, Giorgio... - nyöszörgöm halkan, miközben felém nyújtja a telefont.
- Búcsúzz el tőle! - mondja szigorúbban, mire pityeregve elveszem a telefont.
- Szia kicsim. - szólok bele remegő hanggal a telefonba. Közben előttem lebeg Francesco két őzbarna szeme... fekete haja... Kérdi baj van-e, miért sírok. Eszembe jutnak a napok, amikor annyi gondot okozott, még is megnevettetett. Hogy mennyi örömet hozott az életembe, hol ott nem is akartam először.
- Anya? - szól aggodalmasan, kissé még nehezen alakítva a szavakat kincsem, mire vissza hoz a valóságba.
- Itt vagyok... Minden rendben kicsim.. Csak... most még egy ideig nem látsz.
- Mikor jössz haza?
- Nem tudom... nem tudom. - sírom el magam, habár próbálom, minden erőmmel próbálom magamban tartani. Giorgio közben egyértelmű kézmozdulatokat tesz, hogy fogjam rövidre. - Nem tudom, mikor beszélhetek veled megint... El kell búcsúznom.
- Elmész? - kérdi, olyan szomorú hangon, hogy bele szakad a szívem. Értem, mire gondol.
- Igen.. egy kis időre... remélem nem sokára újra felhívhatlak.
- Szeretlek! - szavára szabad kezemmel lefogom a számat, hogy ne törjek ki. Kell egy perc, amíg válaszolni tudok.
- Én is téged kincsem.. Nagyon! Anya nagyon szeret! - a férfi hirtelen kikapja a kezemből a telefont, felsírva kapok utána, de már letette. - Könyörgöm ne bántsd őt, Giorgio! Akármit megteszek, de ne bántsd a fiamat! - ragadom meg a kezét, de leráz magáról, és felkel.
- Megmondtam, hogy búcsúzz el tőle! - mondja hidegen és elsétál mellettem. Nem tudok megmozdulni. Nem tudok már sírni sem, csak térdelek a padlón ahol eddig és meredek magam elé.

Az elmúlt hetekben hiába faggattam a férfit, vagy a gorilláit, bántotta-e a gyermekem, senkitől sem kaptam választ. A hallgatás bele egyezésnek számít, de nem hiszem, hogy Gio képes lenne rá... Mindenesetre a fenekemen maradok. Félek, ha ismét szökni próbálnék és Francesco még él, akkor okoznám halálát. S talán a magamét is.

Huhh, cseppet nyomasztó...nem is cseppet, de azért nagyon tettszik
Előtörténet és mintajáték elfogadva, jó játékot