Cicero Meckintos

by **Cicero** Csüt. Május 09, 2013 8:50 pm

ADATOK
NÉV: Cicero (Cicero Meckintos)
faj: mutáns
kor: 18
születési hely: Dél Skócia

jellem: Nem ítél faj alapján, képessége révén bárkiről meg tudja mondani kedveli-e. Ez sokszor egy kissé zavarba ejtő az alany számára, elvégre még be sem mutatkozott, de már mélységes bizalmas, lenézett pór esetleg tisztelt tudós stb… Ezen kívül mivel álmában középkori életet él, enyhén kettős személyiségű. Amolyan intrikus lovag lett…

személyazonosság: Nagyon is jól tudja, ki mit akar hallani a fajával kapcsolatban, azonban az „elsődleges” képességét még mutánspártiak előtt sem reklámozza.

KÜLSŐ: Körülbelül 180 centi magas, szőke üstöke néha csatát vív egy fésűvel, de sokszor inkább megfutamodik. Kék szemének zavarba ejtően kutakodó a pillantása. Kardforgatásban, páncélviselésben edzett szálkás izomzatára igencsak büszke, szálfaegyenesség jellemzi tartását. Középkori technikákkal kezelt sebhelyei békén megférnek a 21. századi oltásnyomok mellett kellő fejvakarást okozhatva bárkinek.

KÜLÖNLEGES ISMERTETŐJEL: Farkas harapás a lábon, középkori technikával kezelt középkori fegyverek által ejtett sebek.

KÉPESSÉG:

Képes meghallani és víziószerűen látni más élőlények múltjából egypár (2-3) véletlenszerű dolgot, és a nem túl távoli jövőre (max. 1 nap) vonatkozó terveit, azonban ha több időt tölt el az illetővel esetleg már sokszor találkozott vele (barát, ismerős) akkor felderenghetnek előtte más múltbéli események vagy komolyabb tervek is. Ezen kívül normál esetben is sokszor keveset fog fel abból, amit lát, hall. További hátránya még ennek a hatalomnak, hogy tömegben igencsak komoly koncentrációt igényel, hogy ne temesse maga alá a sok információ.

Ui: A terv alatt nem a terv megvalósulását hanem a vizsgált alany által eltervezett tervet értem.

~°~

ELŐTÖRTÉNET:

FIGYELEM: 18+
Pitymallott még s a várkastély falain se váltották az őrséget, sőt még a falu kakasai sem jelezték az új nap kezdetét, de én már kardal a kézben püföltem egy bábút. Itt ott szakadt volt már hiszen öt telet láttam mikor felállították, és akkor a tizedik telem végét tapodtam. Öt év minden hajnala így kezdődött… majd folytatódott a puszta kéz, íj, számszeríj, lándzsa, dárda, csatacsillag és egyéb eszközökkel való edzésem. A kakasok rikkantására osztán persze fölkerekedett mindenki lusta álmából, s a kastélyban mindenki a dolga után nézett. Volt egy apród Trisztán nevű, s az ő dolga a velem való küzdelem volt: mindig én győztem. Ahogy ő szokott visszaemlékezni:
- Az uraság mintha kitalálná hova ütök, még mielébb megtehetném!
Máig se tudja, de igaza volt: tényleg tudtam. Azon a reggelen is hátulról közelítette meg a bábút és jómagam, halkan lépdelve (mintha legalábbis oly nesztelen lett volna egy kastély ébredése, hogy meghallom) de amikor mindkét kézzel megragadta a tompított élű kardot, hogy lesújthasson vele… A hasa közepére mutató pengémmel nézet szembe. Nem csak hallottam, hanem láttam is. Láttam ahogy felébredt. Ahogy a kardjához nyúlt. Majd ahogy reggelinél eltervezte orv támadását. Most pedig hallottam a kérdést, és láttam előre a bamba arcot még mielőtt megszólalt volna:
- Honnan tudta az úrfi?
- Onnan ahonnét azt is tudom, hogy tegnap este almát loptál, és hogy a tél elején atyád elvert, no meg, hogy anyád Herbertnek akart elnevezni csak atyád nem engedte. Egy igazi úrnak mindent tudnia kell.
A nap aztán úgy telt ahogy az előző és az azt megelőző. Kemény az élete annak aki lovag akar lenni: a rengeteg küzdelem, célba lövés, lovaglás és tanulás tarkította a napot, és csak kevés időm jutott kedvenc elfoglaltságomra. : A fegyver gyártók céhének épületében való lábatlankodásra ahol majd minden nap végignéztem, hogy készülnek a kardok lándzsák, pánczélneműk, pajzsok, íjjak, számszeríjak (e utóbbiak közül leginkább a többvájatú csodák tetszettek) és még ki tudja hányféle fegyverkészítő megbámulását tartottam kötelező jellegű feladatomnak amint azon serénykedtek, hogy jó atyám serege felszerelt lehessen. Azonban én a mesterek koncentrációtól gyűrött arca mögött nem csak az éppen készülő, hanem jópár általuk valaha elkészített fegyver elkészültét véltem észrevenni. A napom vége mindég egy hosszú lovaglás volt az erdőn… Azonban a mai más volt, mint a többi, kalandvágy tombolt bennem… a serdülés előszele, vagy egyszerű gyermeki izgalom? Nem tudhatom. Azt azonban tudom, hogy röviddel e furcsa érzelem feltámadása után farkasok támadták meg a kis csapatot mely két harcosunkból, Trisztánból és belőlem állt. Tíz tagot számláló falka tört ellenünk, s bár szinte megérkezésükkor elkezdett kattogni a két katona háromvájatú számszeríja két farkas áttört hogy egyik a nyakam másik a lábamat marja: az elsőt még akkor döftem le mikor még el sem rugaszkodott… A második bár belekapott a lábamba még azelőtt lett megdöfve mielőtt istenigazából rászoríthatott volna. Hazatérvén a felcser forralt borral kimosta a sebet majd cickafarkos kötéssel bekötötte… De közölte velem hogy ez halálom napjáig meg fog látszani.

Felébredve, nem igazán voltam se álmos se fáradt. Minden reggel így ébredtem, pont egy öt perccel a pokol küldötte ébresztőóra kiakasztó pityegése előtt. Most is gyorsan kinyomtam még mielőtt a nadrágfelhúzás közepén kezdené el a sódert és halgatnom kéne egész addig amíg a nadrágot fel nem tornásztam, és tíz évesen ez még lassabban ment mint egyébként. Egy öreg, de nagy ház, vagy még inkább kisseb kúria volt az otthonom, kedves (nevelő)szülők, skót hanga, öt percre a várostól… tökéletes élet. Nevelőszüleim igencsak tiszteletre méltóak tekintélyes anyagi javaik, no meg az általam vidéki angoloktól származtatott tulajdonság: kiszámítható élet végett. Amely életet igencsak feszélyezte, hogy nevelt fiuk éjszakánként elaludva nem csak, hogy valamiféle fantázia középkorban ébred fel, de amikor végre valahára a valóságra ébred, tele van begyógyult hegekkel forradásokkal, amik sehogy sem voltak megmagyarázhatóak a tudomány akkori állása szerint. Ráadásul amióta bejelentkeztem a helyi skót hagyományőrző csapatba kiderült, hogy a minden középkori „napon” elvégzett edzés sem az álom műve. Porig alázott vén hagyományőrző rókák mutogatják azóta is kék lila foltjaikat, vagy vékony álpáncéljaik darabjait. A mai reggeli is igen feszült lett, amikor a farkas harapás tökéletesen behegedt nyomát megmutattam. Anya elsápadt, édesapám megvakarta a fejét. Már feladták a mélyálmot hozó altatók és egyéb gyógyászati ezközök alkalmazását, hát hallgattak egy nagyot. Aztán miután a kedves „ne mutasd meg senkinek” jelmondattal iskolába küldtek… Elkezdődött a nap rémálom része. Gúnyolódó kis pórok akiknek már egy foga sem lenne meg az én világomban, egy rakás szerencsétlen óra, és a nap végére némi felüdülés a testnevelés ahol végre kifuthatom magam egy kicsit. Hazaérve első dolgom a lehető leggyorsabban megtanulni, és aztán…
Álmodni.

Ekképp telt el még négy év. És a kamaszkor kitörésével az álmok is… megváltoztak.

A kemény edzéssel teli nap végén megneszeltem egy tervet…
Tíz haramia már épp erőszakot tett volna kastélyunkba tartó nemes hölgyön és társalkodónőin amikor fehér lovamon Tajtékon vágtázva beértem a szörnyű terv végrehajtásának színhelyére. A hat katona akik a szekeret kísérték most már holtan vagy halódva hevertek önnön vérük és néhol belük tócsáiban. Elébb íjam pengésére csuklott össze három lator gyors egymásutánban, majd a lóhátról lesújtva egy negyediknek omlott önnön vére kardja után markolászó kezére. Az ötödiket Tajték gázolta halálra, a hatodik merészségének miszerint oldalról megrohant szintén kardélbe szaladás lett a vége. Az utolsó négy hosszú tusa után adta csak életét, és mire a csata véget ért, a három hölgyet hintajukba ültettem majd Tajtékot a kocsi hátuljához kötve a bakra pattantam, hogy haza vigyem értékes szállítmányomat…
Othon fogadta ám nagy üdvrivalgás a hős megmentőt aki megmentette a nemes nőt meg két társalkodónőjét a halálnál is rosszabbtól… Amit aztán ahogy a várra éj leple borult mind a hárman meg akartak ismerni… és egy lovag ugyebár nem utasíthat vissza egy hölgyet. HÁRMAT pedig végképp nem. Főleg, hogy hajadon voltukat én biztos forrásból tudtam megállapítani.

Igazán nem akartam felébredni de a csoda mint mindig úgy most is pont a telefonom ébresztő rockja előtt ért véget. Felpattantam hát magamra kaptam egy farmert, miközben a szobát betöltötte a dübörgés, de az ing felvétele előtt megcsodáltam az másik világban töltött edzés és kardforgatás által felduzzadt szálkás izmaim. Majd nagy nehezen de elszakadtam kockáimtól és egy inget felkapva, a hajamat az ujjaimat fésűvel használtan megigazítva, rontottam le a konyhába, „szüleim” fásult kérdésére miszerint ma este mit csináltam? Csupán annyival feleltem, hogy: a szokásosat. Majd kirontottam a kellemes mínusz egy két fokos hangára miközben egy magyar Frikin nevű együttes Felföldi románc című számának az eredetiét hallgatva ruganyos léptekkel indultam el a suliba. Ahol már megint zűr volt a bejáratnál. Az ember azt hinné, hogy megjön az eszük egy-két verés után, de nem. Két kigyúrt izomállat feszült be a bejárat elé és feltartották az osztályom egyik csinos lányát, egyikükön még ott virított egy kellemesen harsány lila emlékeztető az erkölcsről meg miegymásról. És hát igen a sok középkori horzsolás közé én is kaptam egy új, de sajna nem csak egyéjszakás sárgás-lilás-zöldes placsnit az oldalamra. Meglátva engem továbbengedték a csajt majd „ravaszul” vigyorogva (ami leginkább egy erős pistával bekent seggű pávián vicsorgására hasonlított) felém fordultak.
- Na mivan faszagyerek gond?
- Heyli neked is. Gond? Neem, inkább bűznek nevezném… Légy szíves és csukott szájjal arcosodjál, tovább vagy azt hiszem ki kell hívnunk a katasztrófavédelmet.
Természetesen tudtam, hogy az egyikőjüknél bicska van a másiknál meg egy régi ólmosbot ezért ennyire vidámak, és azt is sejtettem, hogy a reggeli „felfegyverkezésnél” nem egy rég eltitkolt szerelem miatt jártak rajtam a gondolataik.
- Ez neked off?!
- Nem, én inkább időhúzásként tekintek rá, hogy időközben…
Itt felemeltem az okos telefonomat.
-… felvételt készíthessek az ezután következő cselekedeteitekről, és mielőtt bármi trükkös dolog az eszetekbe jutna… Gyorsgombra állítottam az mms küldőt a rendőrség felé. Jobb lesz, a bicskát visszaadni apunak még mielőtt berágna, és a botot az antik fegyverek múzeumának visszajutatni. Na, bocs srácok de mennem kell órára, és nem akarom hogy Header (a fent említett csinos lány) miattam késsen el.

Ehhez hasonló események kísértek még három évig. A fokozódó hormontermelés, az egyre felnőttesebb gondolkodás a Gimi okoztak komoly változást az életemben.

Sötét felhők gyülekeztek a vár felett. A három ostrom után is oly délcegül álló falak, most mintha az ormaikon és alant heverő holtakat siratnák, ahogy az eső jeges cseppjei leáztatják róluk a vért. A félig törött ólomüveg ablakon visszatükröződő páncélos alak én volnék? Vagy csupán a szemem csal meg? Az az én aki oly gyermeteg volt és oly vidám merre található? A holtak halmai alatt vagy épp a fellegekbe szállt lelkeket vigasztalva? Nem kellene az ablaktükrébe néznem, hogy lássam… Egy fekete hajú szolgálólány lép be, kezében tálca. Mohón fordulok meg, nem csak a tálca tartalmára éhesen. A lány szakadt ruhái alatt megbúvó vagy épp a kiszakadt részeknél nem eltakart testrészek nemhogy fát, de a pokol kátrányát dobnak arra a sötétvörös tűzre, ami a háború sebeitől terhes mellkasomban amúgy is jóval nagyobb lánggal ég mint a lovagiasság és tisztaság kék-fehér kísértettüze. Mohón épphogy csak nem kinyújtott kézzel indulok meg a tálcát megkerülve, a fekete hajú lányka felé aki ezt a sok szörnyűséget látott szenvedők tompa pillantásával konstatálja. Már látom előre ahogy a lány eltervezi magában hogy nem áll ellen, hagyja hogy elvonuljon felette a vihar… De azt is látom hogy valaha ellenállt volna. Valaha, boldogabb időkben, amikor a katonák udvaroltak neki és virágot hoztak, nem pedig betörtek hozzá és megerőszakolták vértől és csatától bűzhödve. Láttam a lány múltját ahogy rajongással tekint az ifjú fehér lovon vágtató úrfira… és sejtettem a csalódást amit az elkövetkező események nyújtanának neki. A viharfelhők közül fénycsóva tört elő, és megtalálta az utat a sötét szobán át a lány múltjába is. Már szinte el is felejtettem milyen voltam valaha. Ez a felismerés mintha magnézium forgácsokat szórt volna a kialvó félben lévő tiszta kék fehér lélektüzembe… Vakító lángja pár pillanatra erősebb volt mindennél ami ellenállhatott volna üvöltő ellenkezésének, és a kezek amik a lány durva megragadására készültek, csak a kezét emelték kézcsókra.
-Köszönöm.
Mondtam, megelőzve a lányt aki szintén ezt tervezte mondani. Így viszont boldogság járta át szegény alattvalóm lelkét, ami további olajt öntött lovagiasságom tüzére. Reménye feltámadt a régi énemmel együtt és őt követve hamarosan én is kiléptem a szobámból. Egy kész terv volt addigra a fejemben, annak a terve, hogy hogyan nyerjük meg a hároméves háborút. És a viharfelhők eltávoztak…

Az álom(?) pedig véget ért. A tükörbe nézve az izmok látványának büszkesége keveredett a az izmokon húzódó kard ütötte sebeknek borzongásával. Leérve reggelihez nevelőszüleim válla kissé megereszkedik. Ennyire a terhükre volnék? Már már azt várják, hogy elesem az egyik ostrom során?! Képességem igent súgott én pedig éktelen haragra keltem. ~BEZZEG A KÖZÉPKORI SZÜLEIM!~ A pirítós összeroppant az emberi nyakakat nem egyszer kitörő izmaim összehúzódásakor. Kérdésem olyan váratlan volt, mint amilyen természetes:
- Kik az igazi szüleim?
Másfél órával később egy dolmennél avagy álló kőnél álltam. És hallgattam egy történetet. Egy magas szőke férfiról aki az ősi vallás erőinek birtokosa, avagy ahogy manapság hívnánk… Mutáns. Nevelőszüleim gyermeket szerettek volna de nem sikerült ezért elébb az orvosokhoz, majd egy örökbefogadó központhoz fordultak volna. Azonban a központba vezető utat elállta a fent említett viking kezében egy kis csomaggal… velem. Elvezette a nevelőszüleimet ehhez a dolmenhez és előadott valami ködös beszédet az életerő zabolázhatatlanságáról ami úgy akarta, hogy belém költözzön. Egy gyermekbe, aki több mint ezer évig volt csontváz a föld alatt. Azóta tudom, hogy a másik valóságban élő szüleim nem puszta fantázia szülte álomképek...

Egy év múlva. Minden megváltozott.

Seregeim élén kiűztük az ellenséget birtokaimról, és a többi északi nemes birtokáról is. Ekkor történt az egy éves dicsőséges hadjárat, ahol kisöpörtük a déli fosztogatókat északról és beteg édesapám felgyógyulva észak legnagyobb urává vált. Békében és bőségben éltünk ezután, a sziget legjobb fegyvermíveseinek, kézműveseinek, és sok szorgos gazdának uraként. Edzésem nem ért véget a kamaszkor közepén, hanem csak nőttek az elvárásaim magamhoz. Húsz ember vett körül, mind kiváló kardforgatók, de fél óra után már csak én és Trisztán néztünk farkasszemet. Ő volt ugyanis a legokosabb mind közül. Rájött hogy ha az utolsó pillanatban találja ki hova is akar csapni igazából, sokkal nehezebb reagálnom a látottakra. De ő sem volt tökéletes. Ahogy egy pillanatig elkalandozott a figyelme a feketehajú cselédlány láttán, lecsaptam, a földre döntve az ifjú szerelmest.
- Bravó fiam! Téged tényleg az ősi istenek pártfogolnak.
- Köszönöm apám, de a fiú dicsősége a szülők érdeme.
Eközben láttam ahogy Trisztán a lányra mosolygott és ő vissza…
Estére, az egész várnép összecsődült, hogy láthassa ahogy Lord Cicero összeadja Ser. Trisztánt és Izoldát. Nagy volt a dínom-dánom de be kell valljam keveset láttam belőle. Ugyanis elbóbiskoltam hiszen itt volt az ideje, hogy…

Felébredjek. Már semmiféle ébresztő szerkezet nem volt beállítva hiszen ismertem a kelési szokásaimat. A tükörbe sem néztem bele úgy is tudtam: kiváló kondícióban vagyok. Leérve a konyhába mosollyal köszöntöttem nevelőszüleimet majd a gimnázium felé vettem az irányt, szüretelni. Szüretelni a jó jegyeket, a haverokkal lógás aranyidejét, a lányok sanda pillantásait, miegymást. Aztán hazaérve összepakolok. A rendőrség mutánsgyűlölő tagjai félóra múlva megérkeznek. Szólnék a nevelőszüleimnek, ha nem az ő agyukban láttam volna, hogy mikor ne legyenek otthon, amíg megszabadítják őket a korcstól… e szép jelző miatt vitt rá a lélek hogy a titkos aranykészlettel a táskámban távozzak. A valódi szüleim pedig velem lesznek New York felé is, elég lehunynom a szemem… És ha ez egyszer nem lesz elég, nekiállok megkeresni azt a valakit aki lehetővé tette, hogy sok száz év után megszülessek.

FOGLALKOZÁSA: Jelenleg hivatásos ingyenélő. Amíg az arany kitart ez így is marad.

SZAKÉRTELMEI: A középkori harc virtuóz szintű űzése, 13 év minden „napján” ezt tökéletesíti, és olyan csatákat nyert meg amikről mások csak álmodhatnak… Ezen kívül ért alternatív világának fegyver, és páncélkészítéséhez, no meg minden egyéb dologhoz amihez egy lordnak értenie kell. A valóságban gimnáziumi éveiben szerzett tudással rendelkezik, de 4. félévénél költözött New Yorkba. Autós jogosítványa van, bár ha vezet fura lesz megszoknia a jobb oldalt.

ESZKÖZÖK, FELSZERELÉSEK: Okos telefon, bankkártya, igazolványok, jókora vadászkés
~°~

MINTAJÁTÉK: Remélem az előtörténet megfelel.