Olimpiai stadion

Mélyen beszívtam a levegőt, ahogy leültem a stadion tetejére. Talán kicsit le kellett volna nyugodnom, mert így az orromat végig csípte a hideg. Utálatos érzés, brrr...
A látóhatárba bambultam, és figyeltem az egyre sötétedő ég alját. Figyeltem... ez egy igen túlzó kifejezés. Inkább csak bambultam, míg a fejemben ezernyi gondolat verdesett, száguldott, csapkodott, és vergődött.
Ki ez a pasas egyáltalán? És mit akarhat? Lehetséges lenne hogy ide is utánam jöjjön? Hát akkor én nem tudom mit csinálok? Nem... azt nem hinném, hogy csak úgy megtenne egy ilyen utat, eléggé messze vagyok már New Yorktól. Vagy még sem?
Még jó hogy ma nincsen valami meccs a stadionban, biztosan kiszúrna itt valaki. Talán még így is kifognak. Valamelyik ház ablakából. Azért eléggé feltűnő egy fekete pont a fehér tetőn. Lassan újabb mély levegőt vettem majd sóhajtottam. Jó lenne meglátogatni Darient, de egy ilyen eszelőssel a nyomomban... esélytelen.

*Nem tartott volna tovább 3 percnél útól érni a lányt, és újra megjelenni mellette, ám Szellem nem szerette volna, ha leánya így látja őt. Zihálva jelent meg az egyik magas ház tetején, ahonnan pont ráláthatott a lányát formáló kis fekete pontra, a következő néhány percben pedig nem is mozdult a fal mellől, aminek támaszkodott.*
~Bakker, kiköpöm itt a tüdőm, ő meg amennyire láttam még csak nem is szaladt odaát. Azt hiszem ideje véget vetni ennek a fogócskának, nyilvánvaló, hogy a teszt nem volt kacsa, ez a lányom erősebb mint én.~
*Mikor már újra képes levegőt venni az orrán keresztül, elhagyja a háztetőt, hogy a stadion tetején ülve jelenhessen meg, közel Tanya mellett.*
-Ne ijedj meg - szól hozzá halkan - nem örülnék neki, ha leesnél innen, aztán átkerülnél Európába, vagy valami még gányabb helyre.
*Amennyiben Tanya még mindig a kontinensen tartózkodik, folytatja hozzá idézett szavait.*
-Milyen odaát? Te is úgy érzed, mintha bezártak volna egy hűtőládába?

Ne ijedjek meg? Ez most vicc volt? Igen is megijedtem! Úgy hogy szinte arrébb is ugrottam. Még jó hogy a stadion teteje viszonylag lapos.
- Nem - feleltem mogorván. - Olyan mintha egy motort bőgetnének közvetlen a fejed mellett. - Igazából ez még közel sem volt az igazsághoz, és még csak egy dolog volt a sok közül. Igazából elgondolkoztam, hogy hogy lehetne leírni valamit ami ebben a világban nem létezik. Bár ez még nem jelenti azt, hogy el is szándékoztam mondani. - Sőt ami azt illeti hőmérséklet sincs.
- Megmondaná végre, hogy mért nem képes leszállni rólam? - A következő kérdésem az lett volna: és mellesleg hogyan? - Mellesleg mi gondja van Európával? - Nekem még mindig szimpatikusabb volt, mint Kína. Hiába voltam már Japánban is, valahogy a félelmeim terén mindig Kína jelent meg mint elrettentő kép. Vagy a Szahara! Na az még durva lenne.
Kicsit összébb vontam a karjaimat magam körül. Nem mintha nem lett volna elég ruha rajtam. Talán az ücsörgés tette.

-Motor - ismétli mi elmélázva - végül is az sem rossz, egy motor, amit alig tudsz kormányozni, nem áll meg, és nem látsz semmit.
*Hanyatt dől a tetőn. Karjait összefonja a tarkója alatt, hogy legyen mire feküdnie.*
-Szóval nincs hideg - jegyzi meg csodálkozva - érdekes. Lehet csak nincs időd fázni, amilyen rövid idő alatt eltűnsz mindig...
*A következő kérdésre, hogy miért nem hagyja békén szegény lányt, ezúttal sem látja eljöttnek az idejét, hogy választ adjon, ám az Európa dolgon már elvigyorodik.*
-Olyan kicsi. A többi kontinensen az ember elvan az angollal, ott viszont elég egy hangyányit mozogni, és máris más nyelvet beszélnek. Az a sokféle fura nyelv, majdnem olyan rossz, mint Afrika.
~Talán ideje lenne beavatni, miről van szó. Másfelől, nem azért csinálom ezt, mert unom, hogy apák napján nem kapok még egy lapot sem.~
-Gyakorolnod kell, különben egy nap lehet a holdon kötsz ki...

Tágra nyíltak a szemeim, és lassan felé fordultam megfeszült arccal. Ho-ogy? Hogy én... a Holdon?
- Ez egyáltalán nem volt vicces... - jegyzetem meg, bár egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy viccnek szánta. - Mellesleg nem azért van mert gyorsan mozgok... - Honnan vesz ilyeneket? A múltkor is azt mondta, hogy lassítsak. Abszurd. - Ott másképp telik az idő, ennyi. - Igen nagyjából így lehetne leírni a legjobban. - De mért is beszélgetek én veled erről? Mért beszélek veled egyáltalán azok után, hogy végig kergettél két államon? - álltam fel óvatosan, ami azért elég sután nézett ki, hiszen nem felpattantam, hanem szép lassan felegyenesedtem. Szinte mint egy lassított felvétel. Még az is eszembe jutott, hogy arrébb lépek, de ezt még át kell gondoljam párszor.
- Tudod többnyire ott is beszélik jó páran az angolt mindenhol, talán csak veled nem akartak beszélni. - Nekem még mindig szimpatikusabbnak tűnt mint Ázsiában kikötni.

*Felül, s fejét kicsit oldalra döntve nézi meg magának a lányt.*
-Akkor jó, mert egyáltalán nem viccnek szántam - feleli, s hangja valóban véresen komoly - nekem menne...
*Tanya példáját követve ő maga is feláll a hideg tetőről. Bár erős késztetést érez rá, végül sikerül leküzdenie a vágyat, hogy rágyújtson egy szál...vagy inkább egy köteg cigire ez a túra után.*
-Valójában 11-en, ha az ide utat is számoljuk - feleli, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog - a másik dolgot nem tudom - vallja be őszintén - lehet, mert mással nem tudod ezt megbeszélni.
~Én magam ölni tudtam volna azért, hogy összefussak valakivel, aki hozzám hasonló, még ha akkora tetü is mint én.~
*A következő megjegyzésre nem felel semmit. Szívesen visszavágna egy csípős megjegyzéssel, már a fejében össze is állt, mi lenne az, de most túlzottan büszke ahhoz, hogy meg is tegye.*
~Ez igen. Szinte bánom, hogy kevés közöm van hozzá, hogy ilyen bátor kislány lett belőle.~

Én h#lye meg még félig háttal is álltam neki!
- És mért gondolod egyáltalán, hogy hozzád hasonló vagyok? - Általában ilyen helyzetben reszketve elbújok, vagy elfutok a dolgok elől, de előle még azt sem lehet! - Mutáns vagy, gondolom, az rendben. És utolértél, az egy dolog. De mit tudsz bármit arról, ami ilyenkor velem történik, hm? Azt sem tudom mi igazán a képességed - csak azt hogy megjelenik mindig ott ahova éppen nem nézek. Jó ez már gyanús, de akkor sem az igazi. Lehet, hogy csak gyorsan fut vagy hasonló. - Vannak más mutánsok is, akik nem kergetnének végig a világon... - Ott van például Kurt Wagner. Na tőle is több segítséget tudtam volna elképzelni mint ettől az alaktól, ha lett volna merszem beszélni vele, ha találkoznánk. Meg aztán nem is ütközik bele az ember mindennap.
- Mellesleg épp ez az... - vettem vissza a hangomból. Itt bukik ki az egész. - Én át sem jöttem azokon az államokon, te meg még megszámolni is megtudtad, itt van az egész mesédben a bökkenő.
Egek! Én sosem voltam ilyen. Úgy érzem magam mint egy durcás óvódás, leszámítva azt hogy a halálfélelem kerülget, és egy stadion tetején állok...

-Hogy miből gondolom? - Kérdi kicsit csalódottan. - te vagy az, aki nem tudja mire vagyok képes, és nem fordítva.
*Mély levegőt vesz. Úgy tűnik a lány nem akar megbízni benne, csupán azért, mert előtt egy fél tárat, majd a frászt hozta rá egy olyan helyen, ahol heti 2 New York-i lakost késelnek meg. Nem szép dolog ez Tanya-tól, főleg, hogy az előbbiről még nem is tud a lány.*
-Mindenki azt mondja, csak gyakorlás kérdése a dolog. Edzeni kell csak, és idővel irányíthatóvá válik az egész. Persze azt senki sem érti meg, hogy minden alkalommal, amikor használod, mintha a legrosszabb rémálmod válna valóra, kivéve, hogy az álmaid nem voltak ilyen betegek, amíg nem jártál ott. El sem tudják képzelni milyen az, amikor minden alkalommal amikor eltűnsz, fogalmad sincs, hol jelensz meg, meddig leszel ott, és hazatalálsz-e egyáltalán.
*Tart egy kis hatásszünetet, hogy legyen ideje megemészteni a hallottakat.*
-Minden alkalommal megvan rá az esély, hogy a tengerben kötsz ki, vagy a sivatagban, esetleg az északi sarkon, kisebb csoda, hogy most nem egy ilyen helyen beszélgetünk.
*A lány mellé sétál, és egyenesen a szemébe néz.*
-Sikerült nagyjából eltalálnom, milyen érzi ezzel az áldással együtt élni?
*Az utolsó kérdésnél már nem tudja megállni, hogy ne kacagja el magát.*
-Földrajz édes lányom. Nem gondolod, hogy én számoltam! Vagy netán azt hiszed, azért tartott ilyen sokáig, amíg beértelek?

Szép lassan leengedtem a kezeimet magam mellé, ahogy hallgattam. A szavai nem voltak pontosak, de ennek ellenére egészen leírták, hogy miről van szó. Egészen úgy hangzott, mintha tapasztalatból beszélne.
Ami azt illeti, valahogy úgy sejtettem, meg van a miértje, hogy nem kötöttem ki még ilyen helyeken, egy falban például. Néha egészen tisztán éreztem, hogy arra nem szabad mennem. A sivatag, vagy északi sark már egészen más tészta, oda például egészen eltudtam volna képzelni, hogy felbukkannék.
- Igen - sóhajtottam -, nagyjából. - Lassan kezdtem feladni az egészet, már egyáltalán nem éreztem magam dacosnak, inkább csak kicsit fáradtnak. Az igazság az, hogy a szavai nagyon is eltaláltak addig ameddig kellett.
- Nem úgy értettem - mondtam lemondóan. De már nem akartam elmagyarázni az egészet.

-Neked legalább a gönceid vannak olyan jó fejek, hogy veled tartanak az útra - jegyzi meg egy fájdalmas sóhaj kíséretében - persze lehet ez csak annak tudható be, hogy a lányok korábban érnek.
*Most, hogy a lány rá figyel, beveti a képességét. Hirtelen tűnik el, egy pillanattal később pedig néhány lépéssel hátrébb jelenik meg.*
-Van róla némi fogalmam, hogyan működik ez, különösen, ha rólad van szó...
*Nem találja szükségesnek, hogy ebbe bővebben belemenjen, így nem is teszi.*
-Ami a mi kis fogócskánkat illeti. Hányszor ígérték már neked, hogy segítenek rajtad? Hányszor hallottad, hogy nem lesz semmi baj, rád találnak, bárhova kerülsz is?
*Hagy egy kis időt a lánynak, hogy ezen elgondolkozzon, esetleg válaszoljon is rá. Bármi is történik, így folytatja a mondókáját.*
-Azt akartam hogy lásd, én meg tudlak találni, nem számít, hogy másik városba, államba, országba, vagy egyenesen a pokolba hopponálsz, én vissza tudlak hozni.

Na ezt most nem tudtam, hogy értsem. Vagyis nem akartam elképzelni... Aztán felvontam a szemöldököm, ahogy ránéztem. Mi az, hogy különösen, ha rólam van szó?
Jó tudom, ennyire nem kellett volna meggyőznie ennyivel. De... mégis így volt. A fejemet viszont így is csak megrázni tudtam.
- Kínába, Afrikába, még kitudja hány helyre utánam jöhetsz, talán. De egy helyről te sem tudsz kihozni. És, hogy honnan tudom? Egyszer sem láttalak, ott, sőt, senkit nem láttam ott még. Mellesleg tényleg utánam tudtál volna jönni, akár Kínába is? - kérdeztem már csak úgy érdeklődésből.
Hiába a lehetőség, hogy lehet valaki olyan mint én, mégsem lelkesített. Sőt ahogy egyre jobban belegondoltam, ez a pasas megrémisztett. És ez akár múlt idő is, hiszen már megtette, nem is kicsit.

*Úgy tesz, mintha észre sem venné Tanya kérdő pillantását. Nem tartja magát jó emberismerőnek, ám ha az igazat nyögné most be, félő, hogy szegény azt ordítaná, "NEM? EZ NEM LEHET IGAZ!!!" majd levetné magát a stadion tetejéről.*
~Ma már eleget kínlódtál, ráérsz még, hogy megtudd, én vagyok az apád.~
*A mondat utolsó felét ráadásul a legendás, gépies mély hangon mondta ki a fejében, mely egy apró mosolyt csalt az arcára.*
-Én viszont láttalak már a saját dimenziómban, mielőtt átléptél a tiédbe. De igazad van, oda tényleg nem - feleli csalódottan - úgy tűnik te sokkal mélyebbre hatolsz mint én. Egyébként igen, Kínába, is.
~Eltartana egy darabig, de idővel ott is rátalálnék.~
-Gondolod te vagy az egyetlen mutáns aki ennyire...khmm...nemzetközi?

Nem akartam belegondolni, hogy talán örülök is ennek a ténynek. De valójában rettegtem is tőle, hogy onnan senki nem lesz képes kihozni. Viszont valamit nagyon hallgatott előlem és ez nagyon nem tetszett.
- Őszintén? Fogalmam sincs. - Tényleg fogalmam sem volt milyen lehet másnak. Csak azt tudtam, hogy... - Néha a következő sarokig nem találok el rendesen, vagy csak nehezen, miközben máskor pár pillanat alatt eljutok a Föld másik felén lévő országba. - És a pillanatokat, a másik világ szerinti időmérték szerint értettem.
- Te... - kezdtem bele bizonytalanul, majd mély levegőt vettem, össze kellett szedjem magam, ezt mindenképpen meg akartam kérdezni. - Szóval milyen az amikor te használod a képességed? - Lesütöttem a szemeimet. Úgy éreztem magam, hogy valami túl személyeset kérdeztem ezzel most. Talán főleg azért is mert nekem semmi kedvem nem volt még megpróbálni sem leírni az enyémet, főleg nem neki.

*Úgy tűnik Tanya kíváncsisága legyűrte a józan eszét, vagy csak igaz az, hogy az ember ösztönösen megérzi, kik azok, akikben bízhat, mert egy családhoz tartoznak. Ha ez igaz, a birodalom visszavág undorító egy film...*
-Elég nehéz körülírni - vallja be ő maga is - de, ha nagyon kíváncsi vagy, meg tudom mutatni majd egyszer.
*Meg sem fordul a fejében, hogy Tanya esetleg most rögtön ki szeretné próbálni, vagy csupán annyit megengedne neki, hogy közelebb lépjen hozzá, és ez hallatszott is a szavaiból. Leginkább úgy vázolta fel a dolgot, mint egy nem túl valószínű eseményt, a távoli jövőben.*
-Az enyém kezelhetőbbnek tűnik, persze mostanra már az is, de amíg nem jöttem rá, hogy kell visszajönni...hát, akadt pár kellemetlen percem odaát.
~Kivéve, hogy percek alatt éveket kell érteni. Hosszú éveket, és még kábeltv sem volt mindig.....~
-Régebben meg akartam szabadulni tőle, de mostanra élni sem tudnék nélküle.

Valahogy én is így voltam vele: nehéz körül írni.
- Egyszer... - ismételtem a szót. Valahogy abban reménykedtem mégis, hogy ez nem most lesz, sőt, valamikor sokkal később, ha egyáltalán lesz egyszer is.
Élni... nélküle... - visszhangzott a fejemben.
- Hát azt én sem... - mondtam egészen halkan. Tekintve, hogy mikor először lezuhantam a tetőről annak idején ezért nem haltam meg. Talán ez volt az oka, hogy habár halálra rémített... Nem ez nem jó megfogalmazás. Szinte halálra rémített és bizonyos időn belül teljesen kiszívta az agyam, valahol mélyen talán nem is akartam volna megszabadulni tőle.
Óvatosan az egyik lábamat a másik elé tettem, majd újra az előzőt. Valószínűleg veszélyes egy stadion tetején sétálgatni, de kezdett feszélyezni a csönd, és a helyzet is.
- Ahhoz képest, nincs is annyira tériszonyom... - jegyeztem meg félhangosan, ahogy rádöbbentem a dologra.

*Mivel a lány már percek óta nem próbált ellógni előle, elérkezettnek látta az időt, hogy válaszoljon egy korábbi kérdésére, melyet két időzónával korábban tett fel.*
-Egyébként - kezd hozzá halkan - nézz bele a táskádba. Fogsz benne találni valamit, ami megmagyarázza, hogyan találtam rád.
*Amint a lány megtalálja a Galaxy S 2-t, halkan, szinte szégyenlősen szól hozzá.*
-Boldog szülinapot... mind a 20-ra, ami eddig kimaradt.
*Mielőtt számon kérhetnék, hogy ez mégis mit akar jelenteni, felpattan, majd az épület széléhez sétál.*
-Mit szólnál, ha elhúznánk innen? Szép ország meg minden, de a kiejtésüktől valahogy mindig feláll a hátamon a szőr.
*Tanya felé fordul, ezúttal már újból mosolyogva.*
-Na, irány haza?

Teljesen meglepett, ahogy hozzám szólt. Talán túlságosan is elmerültem a gondolataimban, mondhatni szinte elfelejtkeztem róla, hogy itt van. Ami azért tekintve a körülményeket... nos, elsősorban nem előnyös.
Felvont szemöldökkel néztem rá, majd szinte egyből kutatni kezdtem a táskámban. Eddig ezt teljesen betudtam annak, hogy talán a képességével kapcsolatos, talán ilyesmire is képes. De legalábbis biztosan van rá magyarázat, hogy hogyan követett. Bevallom nem erre számítottam. Igazából fogalmam sem volt, hogyan is reagáljak erre. Ha nem tőle kapom, és nem ilyen módon talán az illető nyakába ugrok mosolyogva, de valahogy most ebben a helyzetben semmi nem volt rendjén.
A haza igen csábítónak tűnt, de most már kezdett elegem lenni az egészből.
- Mégis mit jelentsen ez az egész? - néztem rá egyre gyanakvóbb tekintettel, és felmutattam a telefont, pedig egyáltalán nem az volt a lényeg, úgyhogy gyorsan le is engedtem a kezem. - Kezd elegem lenni ebből az egészből, még annál is jobban, mint amikor múltkor a tokiói tömegben álltam... - ami nagy szó! Komolyan mondom, ha nem válaszol most azonnal eltűnök, és legalább kikapcsolom ezt az izét.

-Azt jelenti, megnyerted a Patrick Swayze ösztöndíjat - feleli fapofával, bár ezúttal nehezebben megy neki, mint szokott - továbbá...
*Nem bírja tovább. Általában nem esik nehezére olyan dolgokat tenni, melyek morális szempontból legalábbis elítélendőek, ám hazudnia saját lányának, ez nehezebb feladat volt, mint gondolta volna. Pedig már akkor sem tűnt könnyűnek, amikor tudomást szerzett a létezéséről, és utána a suli wc-jét ölelgette fél éjjel...*
-Nézd... - kezd bele fájóm, és szenvedő arca kivételesen őszinteséget sugároz - nincs túl nagy tapasztalatom az emberi kommunikációban... viszont azt tudom, mi az, amin most keresztül mész, és nem szeretném, ha évtizedekig kéne szenvedned miatta mint...
*Elharapja a mondat végét. Sosem állt jól neki a lelkizés, és az igazat megvallva, nem ma szeretné elkezdeni gyakorolni ezt a műfajt.*
-Rokonok vagyunk Tanya, ezért hasonlít a képességünk...

Hogy a mit? csak pislogtam magam elé. Ennek utána kell néznem, ha visszajutok az intézetbe. Egy h#lye vicc volt, de akkor is mondhat valamit. Ha mást nem akkor azt, hogy pocsék humora van. Bár mit várok tőle a történtek után?
- Nos, talán kezdhetted volna ezzel, és a kergetőzéssel később. Vagy inkább egyáltalán nem!
És hogy évtizedekig? Azt én sem szeretném. Brr... teljesen kirázott tőle még a hideg is.
- Akkor haza? - kérdeztem, és kissé el is mosolyodtam ahogy ránéztem. Tudom talán naiv volt, de már kellőképpen elegem volt a mai napból. Igazából, talán több kedvem lett volna meglátogatni Darient, de így... majd máskor, ha nem lóg egy idegen a nyakamon, aki mellesleg a rokonomnak mondja magát. De inkább az volt a gond ami előtte történt.

*Halántékát kezdi masszírozni, mint akire különösen kínzó migrén tört rá. Az igazat megvallva egyáltalán nem lehetetlen, hogy tényleg ez történt, tekintve, hogy nem sokat aludt az utóbbi pár napban.*
-Nézd ezt el nekem, de tudod, a szociális készségem nincs a toppon. Nagyjából annyira vagyok vagyok filantróp, mint egy bérgyilkos...
*A lányra tekint komor arccal, majd gyorsan hozzáteszi:*
-Ez most vicc volt. Bár tényleg nem a kommunikáció az erősségem.
*Amennyiben Tanya nem veti magát a mélybe, úgy közelebb sétál hozzá, eléggé ahhoz, hogy esetleg meg is tudja érinteni őt.*
-Mi lenne, ha én vinnélek haza? Nem olyan izgi, mint a te módszered, a kilátás viszont jobb, és elsőre oda érnénk, ami nem egy hátrány, későre jár...
*Itt az órájára tekint. Igyekszik úgy helyezkedni, hogy Tanya is láthassa, ha esetleg érdekli.*
-Ott pedig még később van. Már úgy értem a keleti parton.

Fila-mi? Még jó, hogy hozzá teszi, hogy vicc volt, mert amúgy sem értettem.
- Tudod, néha beszélhetnél angolul is... - dünnyögtem az orrom alatt nem túl magabiztosan, de ez már a második olyan volt hogy fogalmam sem volt valamit miért mond, és az mit akar jelenteni.
- Hát jó... - mondtam beletörődően, bár igazából nem tudtam mért volt olyan lehangoló ez a tény. Talán inkább arról volt szó, hogy mennyire késő van tényleg. Utána pedig csendben vártam, hogy mi történik.

Hát nem volt egy jó élmény meg kell, hogy mondjam. A szokatlansága miatt talán még rosszabbnak is tűnt abban a pillanatban mint az én módszerem, ahogy ő nevezte. A kép elmosódott lett, és nem úgy ahogy megszoktam, és valahogy egészen bezártság érzetem lett.
Nem tudom milyen közel járhattunk, de egyszerűen nem bírtam tovább. Nagyjából olyan volt mint az első alkalom, vagy akkor mikor nagyon megijedek, bele sem gondoltam mit teszek, és önkénytelenül is lerövidítettem a távot.
Talán a legnagyobb meglepetésem a dologban az volt, hogy ahogy feltűntem, azt hiszem a suli udvarán név nélküli rokonom is ott volt mellettem... és nem nézett ki túl jól azt hiszem. Hoppá! Úgy tűnik magammal ránthattam teleportálás közben, ami nem kicsit lepett meg, mivel ez eddig soha sem sikerült. Remélem azért nem őrült bele, vagy lett bármi más baja...
//Folytatás: Xavier Professzor Tehetséggondozó Iskolája - Park - Terasz//

Darien Foster, bár nem jellemző, hogy szívesen venne részt az éjszakai életben, a mai napon mégis egyike azon tízezreknek, melyek eljöttek a stadionba, hogy láthassák, és hallhassák fellépni a Sum 41 nevű Punk Rock bandát.A tömeg kellős közepén ugrál, mialatt az óriási hangfalakból csak úgy bömböl a No Reason című szám. A srác életében eddig az volt a legdurvább szabályszegés, amikor nemrég becsempészett egy lányt a kollégiumba, így valószínű infarktust kapna, ha megtudná, hogy vérdíjat tűzött a fejére...

Egy nappal korábban:

Sheena újabb megbízást kapott. A célszemély egy Darien Foster nevű kanadai fiú, - személyleírás és fotó mellékelve a levélben - aki állítólag azzal múlatja az idejét, hogy különböző tudatmódosító drogokat csempész mások italába a szórakozó helyeken. Arról nem szól a fáma, hogy kinek a gyermekét sikerült annyira megviccelnie, hogy a halála hirtelen fél millió dollárt ér, ám az összegből ítélve többet is tett, mint meleg vízbe mártotta az alvó áldozata kezét. A megbízó egyetlen kívánsága, hogy a srác egyedül haljon meg, a sötét erdőben, lehetőleg némi üldözés után.

Kanada! Hát valamikor egyszer jártam arra, de sokat akkor sem láttam belőle, mert a távozás igen sürgőssé vált, de azt hiszem most sem sokat fogok nézelődni, ha minden a terv szerint megy majd.
A megbízás nem tűnik túl veszélyesnek, hiszen csak egy drogterjesztő srácot kell ellimitálni. Nem hiszem, hogy sok gondot okozna, de hát ne igyunk előre a medve bőrére. Általában minden melót nagyon komolyan veszek, így itt sem teszek kivételt.
A repülőút eseménytelen volt. Autót is könnyen tudtam bérelni, aztán neki láttam a felderítésnek. A megbízó megadta a srác kollégiumának címét, így nem volt nehéz a nyomára bukkanni, főleg mert sejtelme sem lehetett, hogy valakinek annyira a tyúkszemére lépett, hogy a halálát kívánja. Legalábbis erre engedett következtetni mit sem sejtő magatartása. Nem bujkált, nem rettegett, szóval csak egy jó alkalomra kellett várni.
És most itt ugrál nem messze tőlem a stadionban és már azért is szívesen megölném, hogy ide kellett jönnöm, hiszen a fülem majd beszakad ebben az iszonyatos hangzavarban. Kínlódva várom, hogy vége szakadjon és végre lecsaphassak. Utálom a rock koncerteket!

A koncert végeztével az emberek szép lassan a kijárat felé veszik az irányt. Furcsa mód, az ilyenkor elvárható tolakodás, lökdösődés, esetleg taposás elmarad, úgy tűnik ebben az országban nem élnek az emberek abban a tévhitben, hogy az előadás végén rájuk gyújtják az épületet, ha nem húznak el innen szélsebesen. Ami Darien-t illeti, neki még annyira sem sürgős, mint többi honfitársának, sőt, az ellenkező irányba próbál eljutni. Addig ügyeskedik, mígnem teljesen eltűnik Sheena szemei elől, és csak jó öt perccel később bukkan fel újra a színpad körül, boldogan szorongatva frissen dedikált pólóját. Hogy hogyan jutott át a biztonságiakon az jó kérdés, bár ártatlan arcát elnézve az sem kizárt, hogy csak simán átengedték. amennyiben nem történik semmi rendkívüli, megvárja amíg a nép nagyjából kiürül, és csak ezután indul meg ő is az egyik kapu felé.
~Na, most már nem mondhatják, hogy nem szoktam bulizni, - gondolja, mialatt a földre huppan a színpadról - a hónapban ez már a második zenés-piás rendezvény amin részt vettem, igaz most nem ittam...~