eXile

Ó egek, hogy ez hogy kellett nekem. Egy testhez álló nadrágban és egy alig takaró felsőben jöttem be a lebujba aminek se pántja se alja nem volt, össze ért a hátamon rajtam maradt és ez volt a lényeg. Na jó azt nem mondtam volna, hogy tipegtem, de azt hiszem a férfiak így is értik a célzást.
Levágtam magam az egyik helyre magam kicsit távolabb a pulttól. Leinni magam ráérek később is.
Ma mostam fogat is, fürödtem is, nem ettem semmi rothadót, úgyhogy kifejezetten rózsaillatom volt. Mi sem tanúsíthatná jobban, mint a már ismerős férfitekintetek elismerő reakciója. Persze ők már tudták, hogy nem érdemes kikezdeniük velem ha éppen nem akarom.
Egyenlőre elmerültem a hely félhomályában és a néha kissé hangosabb, néha kevésbe morajlásában. Azt hiszem ez a kevés helyek egyike ahol nyugtom lehet. És a többieknek is.
Mintha az előbb csattant volna valahol egy kiadósabb pofon, de csak két személyre szorítkozott. Szokott lenni ilyesmi. A hely még mindig egyben van... Nézeteltérések vannak, de vér még sosem folyt. Így a nyugalom kis szigete megmaradt, menedéket és piát nyújtva mindegyikünknek.

Ma semmi másra nem vágytam, mint egy jó, kiadós berúgásra. Ez a múltkori "majdnem meghaltam" dolog után rám fért a kikapcsolódás. Ráadásul át kellett gondolnom, hogy most mit is akarok kezdeni azzal, ami Tanya és köztem kialakult. Mert megváltoztak a dolgok és én legalább annyira össze voltam zavarodva, mint a lány. Általában nem érzek semmi komolyabbat a nők iránt, de most ez más volt. Valami megváltozott. Nem tudom, hogy ezt a lány védtelensége és elutasításai okozták-e vagy bennem változott meg valami menthetetlenül. Az egóm is romokban hevert az eset miatt. Nem tudtam biztosan, hogy ismét a régi vagyok-e már vagy sem. Ezt pedig csak úgy tudom kideríteni, ha becsajozom és valami bige ágyában ébredek másnap, akinek a nevére sem emlékszem. A Harleymat az Isten háta mögötti mutáns klub előtt állítottam le. Ez amolyan titkos szórakozó hely volt, magamfajtáknak. Itt mindenki önmaga lehetett és nem kellett szégyenkeznie vagy elrejtenie, hogy mutáns. Gyakran jártam ide, hol nőzni, hol egyszerűen csak feltöltődni energiával a hétvégén a haverokkal.

Jelenleg azonban konkrétan a tulajdonos meghívására érkeztem. Chuck a Brooklyni utcanép királya. Nos, az övé a hely. Jobban mondva ő az, aki pénzeli. A csókának egyedi stílusa van, egyből kiszúrni, bárhová is megy. én leginkább ízlésficamnak hívnám, de ő azt állítja, egy istenadta stylist tehetsége veszett el benne. ~Jah, valahol jó mélyen.~ Gondoltam, miközben beléptem a kint álló kidobóemberrel is lepacsiztam. Valaha, amikor még az utcán éltem egyszer kisegítettem Chuckot. Aki legnagyobb meglepetésemre nem felejtette el a dolgot és körülbelül ezzel kezdődött a barátságunk. Már, ha vannak egyáltalán barátai. Azóta minden bulijára meghív. Magabiztosan ülök le a bárpulthoz, ahol a pultos lány, Wendy szolgál ki. Most éppen szőke, tépett hajában pink melircsíkok vannak.
- A szokásosat Wendy drága. - Adom ki az utászt, majd kortyolok bele az italomba, miután a lány elém tette.
- Egy martini, felrázva nem keverve. - Mondja mosolyogva, majd ismételten bepillantást nyerhetek az "ikreire", ahogy kissé előre hajol a pulton. - Mi a helyzet Electro? - Kérdi pajkos mosollyal.

A csaj valahányszor ide jövök, bepróbálkozik nálam. De ő Chuck alkalmazottja, nem fogok kikezdeni vele. Legfeljebb legeltetem rajta kicsit a szemeimet. Az még nem bűn ugyebár.
- Épp vadászom. - Felelem vigyorogva. Ilyen esetben a mindig valamivel bepróbálkozik. Wendy ugyanis metamorf. Képes a testének egészét vagy bizonyos részeit átalakítani, hogy máshogy nézzen ki. Nem is kell csalódnom a lányban, ezúttal is megváltozik rajta valami. Fél perc múlva már hosszú, búzaszőke és göndörödő loklis hajjal áll előttem. Nem szokása feladni egykönnyen, de ma tényleg nőre van szükségem. És mivel vele úgysem fogok kikezdeni, inkább megpróbálom leállítani.
- Édesem, ne hozz kényes helyzetbe. Tudod, hogy majd megbolondulok érted, de Chuck most is tutira rajtam tartja valamelyik szemét. Ne okozzunk neki csalódást, rendben? - Simítok végig a puha női arcon. A lány nem néz körbe, csak arcáról eltűnik az eddigi magabiztos mosoly.
- Olyan illúzióromboló tudsz néha lenni, ugye tudod? - Kérdezi tettetett puffogással. Igazából nem haragszik ő, és ha legközelebb jövök, ismét megpróbálja. Ezt mindketten tudjuk.

Hééé... Nézzenek oda ki jött be éppen ajtón. A múltkori hősünk. Láttam őket az utcán. Nem volt egy minden napos látvány a kis előadásuk. És hogy csak most jutottam volna el oda, hogy eszembe jut: segítenem kellett volna nekik? Nem. Már akkor is az eszembe jutott, de végül arra jutottam, hogy nem avatkozom közbe. Elnézve azt a tövises bajkeverőt, legalábbis ami maradt belőle, lehet hogy mégis kellett volna.
Igazából nem szeretem ha két mutáns komolyan vetélkedik, avagy harcol egymással. Olyan... lealacsonyító.

Valahogy nem tudtam levenni a szemem róla, végig a hátát szuggeráltam amíg a csapossal trécselt. Hmm... Vajon miről beszélhetnek? Valószínűleg nem államtitkokról, mégis... úgy érdekelt volna. Hmph. Állam... hagyjuk.
Elhatároztam magam. És amint egy elhatározás megszületik tettek is követik. Jobb esetben. Nálam határozottan ez történt. Fölálltam és pult felé vettem az irányt, persze egyáltalán nem feltűnően. Mert mért is lenne az, hogy valaki odamegy a pulthoz feltűnő egy ilyen helyen?
- Hé Wendy, adj egy sört - kiáltottam oda neki, mert éppen a pult másik szegletében ügyködött a drága. - És neked szépfiú, még egyet ugyan abból - sandítottam az üres pohárra a kezében. - Én fizetek - mosolyogtam rá bájosan, felmutatva a tárcáját amit épp az előbb nyúltam le tőle.

Nos, ha most is olyan szikrázó hangulatban van, mint a legutóbb mikor láttam, akkor talán nem volt a legjobb ötlet a részemről. De mégis mit tehetnék, egyszerűen nem tudtam megállni. Túlságosan is lógatta a fejét, meg amúgy is az nem is én lennék.

Miközben a csapos lánnyal beszélgettem éreztem, hogy figyelnek. Nem tudtam ki lehet az, de a hátam borsózni kezdett tőle egyből. Gyorsan hátat fordítottam hát a pultnak és körül néztem. Chuck egyik alattvalóját sejtettem a közelben, de azok nem rám pazarolták a figyelmüket... ez egyszer. Vállamat megvonva fordultam vissza az italom maradékához és egy hajtásra lehúztam. És ekkor hallottam meg mellettem egy női hangot.
- Hé Wendy, adj egy sört - Kiáltott a pult túl felében szolgálatot teljesítő lánynak. - És neked szépfiú, még egyet ugyan abból - Nézett le a poharamra. - Én fizetek - Jelentette ki vigyorogva, majd felmutatta az elemelt tárcámat. Nem tudtam hirtelenjében, hogy nevessek a pimaszságán vagy tanítsam móresre. Kissé szereptévesztés ez a "leállok veled és felszedlek" dolog.

~Hé, ezt én szoktam és nem fordítva!~ Gondoltam, de ahelyett, hogy ezt a pofátlan hölgyikével is megosztottam volna, inkább jó alaposan végigmértem. Kissé talán az átlagoshoz szokott embereknek bizar lehetett a külseje. De nem nekem. Megszoktam már Beast jelenlétét, e lány hozzá képest leginkább valami cosplay partira igyekvő tinilánynak tűnt. Leszámítva zöld, kígyóra emlékeztető vágású szemét, minden erre utalt. A zöld haja, falatnyi kis ruhája. De nem tűnt tininek, inkább huszonévesnek, mint jómagam. Alaposan elidőzöm melltájékon, pofátlanul stírölve a lányt. Nem tudom a nevét, de ez hamarosan megváltozhat. Nyilván nem véletlen, hogy idejött. Talán épp ő nézte olyan kitartóan a hátamat nem is olyan régen. A lány szeme és stílusos belépője is egyértelműen ragadozó viselkedéséről árulkodott. Kedvem támadt megismerni.
- Ha végre visszakaptam a tárcámat, akkor majd igazán örvendek... - Vettem elő a nőcsábász mosolyomat. - Én Electro vagyok. - Mondtam, majd némi elektromossággal kezdtem játszani az ujjaimon és tenyeremen, tettetett unalommal. Csak, hogy tisztában legyen vele, kit lopott meg az imént.

- Ümmm... - játszottam el egy kicsit a hangommal. - Igen ez így érthető. Valahogy éreztem, hogy valami hasonló lesz. Múltkor már láttam a kis bemutatódat az utcán. Bár akkor sokkal rosszabbul festettél a végén, és sápadtnak, azonkívül, hogy a végére már eszméletlennek is. - Három ujjam közé fogtam a tárcáját és a pultra téve visszacsúsztattam neki. Az arcomról azóta sem fagyott le a bájos, kissé talán bohókás mosoly. Na igen kész csoda, nem igaz? Nekem is vannak ilyen napjaim. - Dögvész - ejtettem meg a magam kis bemutatkozását is. - Mindenesetre úgy látszik egész jól kiheverted a múltkorit. - Szerencsére a gondolat folytatását, miszerint még szerencse, kár lett volna egy ilyen szép darab csődörért sikeresen sikerült megtartanom magamnak. Most egyenlőre ezt még tőlem is soknak tartottam. Jelenleg először ő érdekelt és csak utána esetleg... a többi.

Beleittam inkább a sörömbe, mert még a végén tovább jártatom a szám így hirtelenjében, és elriasztom. Na jó nem mintha nem bíztam volna abban, hogy a ruházatom nem elég megfogó, de hát ugye... Szerettem volna minél jobb eséllyel megtudni amit szeretnék, és úgy láttam ehhez jobb ha moderálom magam kissé. Persze azért nem kell túlzásokba esni, csak éppen egy icipicit.
Nos igen, az is talán egy számító húzás volt tőlem, hogy nem ültem le, hanem a pultot támasztottam mellette megfelelően felé fordulva.
Ajj, egek Dögvész! Ezzel az erővel már egy rendes pasit is foghattál volna magadnak végre végleg. Csak az a baj, hogy eddig az a rendes pasi került el eddig úgy látszik aki végleg maradt volna. Ugyan! Mit rágom magam itt ennyire, úgy is lesz valahogy. Olyan még nem volt, hogy sehogy se lett volna!
- No halljam, mért lógattad eddig olyan nagyon az orrod? Persze csak ha nem hétpecsétes titok - néztem rá biztatóan. Igaz fejben nem álltam meg, hogy ne szuggeráljam. Na mondd el! Én igazán meghallgatok egy kedves mutáns társat! Nem vagyok telepata, de persze biztos vagyok benne, hogy mások is ugyan így szokták csinálni ugyan ennek tudatában. És ha valaki mégis telepata akkor meg már mindegy.

- Jah, igen... a bemutató. - Válaszoltam elhúzva a számat. Kellemetlen emlékeket ébresztett, hiszen kis híján belehaltam azokba a mérgezett tüskékbe. ~Ha Tanya nem találja meg időben Ingridet, már alulról szagolnám a mutáns ibolyákat.~ Gondoltam és hálát adtam az égnek, hogy az akkor épp zavart lány nem pánikolt be. - Mi lenne, ha inkább arról beszélgetnénk, hogy miért stíröltél percekig hátulról, galambom? - Kérdeztem inkább, miközben a tárcámat eltettem, ezúttal a bőrdzsekim belső zsebébe. A lányra néztem ismét és arcán mosoly virított ismét. Kissé ugyan bohókásnak tetszett, de megadta azt a kellő kisugárzást neki, amit minden nőben kerestem eddig, csak sosem leltem meg. - Hmm... Dögvész... - Ízlelgettem nyelvemen, lassan kiejtve nevét. - Igazán érdekes név. Nem árulod el, hogyan is szerezted? - Kérdeztem tőle ismét italomba kortyolva.

Vadnak tűnt és nem csak első ránézésre. Egész lényéből sugárzott az a szabadságszeretet, melyet én is gyakorta éreztem. Bár amióta a Xavier intézethez kerültem jócskán megszelídültem, ám tudok még vad és öntörvényű lenni. Általában ez a harcban jön elő nálam leginkább vagy ha kocsmai bunyóba keveredem. Amikor úgy gondoltam nem annyira feltűnő számára, pofátlanul stíröltem. ~Had érezze picit, hogy én vagyok a vadász és nem fordítva.~ Gondoltam vigyorogva. Majd a következő pillanatban le is lohadt a mosolyom és a jókedvem is. ~Basszus! Ennyire nem lehet a képemre írva, hogy bajom van! Így is tökre ciki, hogy a kis Tanyuska hazavágta az önbecsülésemet. Ezt a titkot megtartom inkább magamnak asszem.~ Sóhajtottam nagyot.
- Nincs semmi bajom, miből gondoltad? - Hárítottam egyből a puhatolózását. - Főleg, hogy most már kellemes társaságom is van. - Tettem hozzá mosolyogva.

- Ááh igen az! - szólaltam meg amikor megemlítette, hogy annyira nagyon lestem eddig. - Nos, a múltkori után úgy gondoltam, hogy érdekes figura lehetsz. Kíváncsi voltam - küldtem felé egy csintalan ám még nem pajzán pillantást mielőtt még újabb kortyot gurítottam volna le a sörömből. - Mondjuk úgy, hogy egy Dögvész sújtotta terület hátán is simán megélnék... - nos igen, nem akartam részletezni, az úgy elvette volna a nőies kiállásom varázsát, ha dögökről, és egyéb poshadt szerves dolgokról beszélek neki. Talán a nevem ,,vész" részével is kijárt volna egy aprócska figyelmeztetés, de esti mese előtt nem ér riogatni. Na jó ér, de nem akartam.

- Tudod, az a bizonyos sokat emlegetett női megérzés... Mondjuk egy picit látszott is rajtad. Meg hát legutóbb nem a legjobb állapotban láttalak. De ez esetben lehet, hogy csak én néztem félre - kacsintottam felé egy újabbat húzva a sörömből. Ami hűha... Elég gyorsan fogyott. Jelen helyzetemben túlságosan is. De ugyan! Inkább úgy döntöttem, hogy kit érdekel?!? És egy újabbat kortyoltam belőle már azért is. Mondjuk az előző kijelentésemmel el is árultam magam, hogy nem vagyok telepata, de ez azt hiszem nem volt túl meglepő hír a számára. Valószínű épp az ellenkezője lett volna.
Igen bevallom, néha elkaptam a pillantását, hogy engem néz de nem zavartattam magam. Azt hiszem ha zavarna nem ilyen ruhát hordanék, nem igaz? De, több mint egyértelmű. Mellesleg egyenlőre úgy éreztem viszont, hogy eleget néztem őt az előbb mielőtt ide jöttem volna hozzá, igaz a képesebbik felét kevesebbszer láttam, de még nem adtam meg neki azt az elégedettséget, hogy én is nyál csorgatva nézném őt.

- Hát... én is kíváncsi lettem rád... - Mondtam. ~... hogy hogyan is festesz ruha nélkül...~ De ezt a gondolatsort nem tettem hozzá, csupán mosolyogtam rá azzal a tipikus, "jó a cuccod csini vagy" típusú, csajozós vigyorommal. Csintalan mosolya sok mindent ígért. Reméltem, hogy számomra sok minden jót. Aztán elmesélte, hogy miért is kapta a nevét.
- Igazi túlélő vagy, nem igaz? - Kérdeztem tőle. - Akkor üdv a csapatban. - Emeltem rá a martinim maradékát, majd lehajtottam egy húzóra. Arra nem reagáltam, hogy mit súgott a megérzése. Ha telepatával van dolgom, amit jelen esetben már csak a szemeiből kiindulva nem feltételezek, akkor régen mindegy már. Kezdetben néztük egymást, időnként szemezve a másikkal; majd mindennek vége szakadt. Viszont én már legszívesebben léptem volna az ismerkedés következő lépcsőfokára. Szóval ideje lesz bedobni magamat.
- Van kedved táncolni? - Kérdeztem, miután az ő söre is elfogyott.

- Valóban? - húztam fel a szemöldököm egy sejtelmes vigyor kíséretében. - Nos igen, ez már csak rám ragadt - úgy kiskoromtól kezdve. - Azért köszönöm a megkésett, de annál szívélyesebb köszöntést. - A mondat végére elhatároztam, hogy most akkor is befejezem a poharam tartalmát, addig meg sem szólalok. Úgyhogy neki is veselkedtem.
Az újabb kérdésére ránéztem. Akár rá is vághattam volna, hogy meg hát! Ahogy azt egyszer már megénekelték valahol. Nos azt hiszem az elvette volna a játék élét. Nem akartam illúzióromboló lenni.
- Háát... - húztam el a szót azzal a nem is tudom... kifejezéssel az arcomon. De persze nem túl sokáig, a kedvét mégsem akartam elvenni a dologtól igazán. - Na jó - vigyorodtam el, és a hangom is teljes biztosíték volt arra hogy az előző tétovázásomat egyáltalán nem kell komolyan vennie, vicc volt. Reméltem hogy azért van annyi esze, hogy tényleg érti a viccet, és most először finoman, úgy nőiesen végig mértem őt azóta hogy idejöttem hozzá. A végső konklúziómat viszont még megtartottam magamnak, ha csak az a tény nem árulkodott róla, hogy nem utasítottam el a felkérést. Azt hiszem a többi majd kiderül ez után.

Először azt hittem, hogy vissza fogja utasítani a dolgot vagy kapásból rám veti magát. Igazából mindkettő lehetőség ott lógott a levegőben. Szerencsére azonban egy harmadikat választott és megmenekültem egy újabb egó rombolástól. Örömmel fogtam hát meg kezét és az elektromos szikrák azonnal megjelentek, feltöltve a levegőt, megrázva a kezünket, ahol a bőr bőrrel találkozik. Elvigyorodtam. Eme kis intermezzo biztosított afelől, hogy egyrészt nem vagyok érdektelen a számára és fordítva is áll a helyzet. A kémiai reakciók beindultak egyből. Így aztán lassan, kezénél fogva magam után húztam a lányt egészen a táncparkettig meg sem állva. Nem teketóriáztam tovább, a ZENE hatására elengedve magamat táncolni kezdtem vele. Magamhoz vontam hát, kezeim a derekára tévedtek. Eléggé pörgős volt a szám ahhoz, hogy mindezt gond nélkül megtehessem és ne gondolja nyomulásnak egyből a dolgot. Nem, mintha nyomulni akartam volna. Nem siettem én sehová. Ha kell, hajnalig itt táncolok vele.

Ez az apró kis bizsergés kissé meglepett, ahogy hozzá értem. De nem is tudom mit várok egy elektromostól. Azt hiszem mást nem is nagyon várhatnék azt hiszem, addig jó amíg élve, maradandó sérülések nélkül hagyom el a helyet addig nincs gond.
Többet nem is beszéltünk. Maradt egyedül a tánc, de ez azt hiszem egyikünket sem zavarta. Nem ellenkeztem azzal, hogy a derekamhoz érjen, a ruhám miatt elkerülhetetlen volt, meg amúgy is. Mellesleg én sem voltam mondható túl távolságtartónak. Bár azért azt hiszem nem siettem el semmit. Néha azért készségesen simultam a karjai közé csak, hogy fokozzam a hangulatot.
Azért mégis egyértelmű szerintem, hogy nem apróztuk el azért a dolgot. Számomra szinte majdnem minden mindegy volt, hogy hogy végződik az este, de azért gondoltam nem adom annyira nagyon könnyen a dolgot, egy kicsit még kéretem magam.

Tánc közben jöttem rá, hogy még többet és többet akarok. Egyszerű felismerés volt, amit tett is követett egyből. A lányt most úgy tereltem, hogy előttem legyen, de háttal nekem. Majd a tánc közben egyik kezem a hasára, másik a nyakához ért. Elhúztam az útból a haját, majd miközben magamhoz vontam a nyakába csókoltam. Lehunytam a szememet és átadva magamat a zene ütemének, lassan felvéve a ritmust, igencsak erotikus táncba kezdtem különleges partnernőmmel. Érzékeim kiélesedtek és megteltek a lány illatával. Ajkaim égni kezdtek a csókja után, ölem is sajgó lüktetésbe kezdett. De nem akartam elkapkodni, sem elriasztani. A lehetőséget a választásra minden esetben megadtam eddig a nőknek. Miért tennék épp vele másként? Ez eszembe sem jutott. A tömeg közben egyre jobban gyűlt, ahogy az idő telt és lassan már lépni is alig lehetett a táncparketten. De én ebből mit sem vettem észre, csupán a lány közelségét élveztem.

Ahogy táncoltunk, egyre kevésbé figyeltem arra, amit a szememmel látok, néha még csukva is volt. Amikor viszont megcsókolta a nyakamat kipattantak a szemeim. Nocsak, már itt tartanánk? Igaz eddig semmiben nem ellenkeztem, és ezt el is könyveltem magamnak már jó párszor. A kérdés már csak az, hogy hova tovább?
A válaszon nem gondolkoztam. És amikor ezt mondom szó szerint értem. Konkrét gondolatok a dologgal kapcsolatban nem fogalmazódtak meg bennem. Még egy igen vagy egy nem sem. Érzésre ment minden. Tovább táncoltam vele, még ha ugyanolyan ritmusban mint eddig, mégis inkább már arra figyeltem hogy ő mit csinál. Hiszen nem kell telepatának lenni ahhoz, hogy kitaláld mire... gondol. Vagyis inkább hogyan képzelte el a folytatást.
Talán ezzel most könnyű nőcskének tűnök... Ő meg egy könnyen felszedhető pasi. Bár ez azt hiszem a társadalom állása szerint fordítva nem ugyan az. De ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám leállítani, bármikor, ha olyat tenne ami nekem nem tetszik.

Úgy éreztem már órák óta táncolunk, és én ennél egyre többet akartam belőle. Így aztán amíg le nem állít, akcióba lendültem. Táncolva vezettem, lavírozva az emberek között egészen a legközelebbi falig. Szépen, lassan csináltam, hogy mindez már csak akkor tudatosuljon benne, amikor már a falnál vagyunk. Majd a következő pillanatban pörgettem rajta egyet, hogy szemben álljon velem és a falhoz löktem finoman. Már nem táncoltam, csak az arcát figyeltem. Kezeim a feje mellett a falat támasztják, testemmel szinte a falhoz szegezem, semmilyen mozgásteret nem engedve a törékeny női test számára. Mellkasom az övéhez ér, ismét elektromos kisüléseket indukálva kettőnk közt. Ajkaim égtek, vágytak a csókra. Közelebb hajoltam hozzá, majdnem összeértek ajkaink. Ám én hezitáltam, megédesítve remélhetőleg mindkettőnk számára a beteljesülést. Aztán, amikor már nem bírom tovább cérnával az önmegtartózkodást; ajkaim önállósítva magukat lecsapnak rá, édes és röpke csókot lehelek az övére.

Úgy látszik túlságosan is kettőnkre figyeltem, és esetleg még a zenére is kicsit, de arra, hogy merre andalgunk éppen már végképp nem. Így eléggé meglepett, hogy már nem volt hova andalogni.
Felvont szemöldökkel néztem rá, annak ellenére, hogy teljesen egyértelmű volt, hogy mit akar. Most tökéletes alkalom kínálkozott, hogy ha akarom az arcába fújjak és összeessen. Nos nem tettem ilyet, és mérhetetlen vágyat sem éreztem rá. Így viszont kíváncsi voltam, hogy meddig bír magával, mert én nem fogok ráugrani. Na jó, még nem.
Viszont a csókot már nem hagytam viszonzatlanul. Bár mondjuk nem is csaptam le rá... először. Szép fokozatosan adtam át magamat a dolognak. Egy pillanatra mosolyra rándult a szám, bár nem tudott teljes teret nyerni, hogy át villant rajtam, hogy most kéne nekem őt hanyatt vágnom, de ez nem fog megtörténni, főleg nem itt... Megálltam a késztetést, hogy akaratosan magamhoz rántsam, csak a derekára tettem az egyik kezem, azért reméltem, hogy most már ő sem fog visszakozni. Bár hogy melyikünk kezdte előbb talán vitatható egy kis női logikával.

Nem számítottam rá, hogy viszonozni fogja a csókot. Sokkal, de sokkal édesebb lett volna, ha ő követel repetát, amikor visszahúzódom tőle és nem igazi, nyelves csókot váltunk. Na nem, mintha bántam volna a dolgot, de akkor is. Szeretem, ha minden úgy történik, ahogy én akarom. Az én terveim szerint folynak medrükben az események. De a lány ismét csak bebizonyította, hogy őt nem olyan fából faragták. Így a csók lassan egyre szenvedélyesebbé vált és hirtelen magamhoz rántottam őt, a hátát ölelve, simogatva. Még közelebb akartam magamhoz tudni, még többet akartam érezni... belőle. Képtelen voltam betelni az érzéssel, amit okozott. De igazából nem is akartam. Ismételten a falnak nyomtam, miközben vadul és szenvedélyesen faltam ajkait, nyelvemmel felfedezve magamnak ajkait. Azt hiszem attól gerjedtem be teljesen, hogy a kezét a derekamon megéreztem. Ám most már nem csupán a falhoz nyomtam, vágyam ágaskodó bizonyítékával szegeztem szó szerint a falhoz, miközben továbbra sem eresztettem sem ajkaimmal, sem testemmel.

Ez volt az a szenvedély amit már nem lehetett nem viszonozni. Teljesen, hozzá simultam, és a kezemet végig csúsztattam a derekán. Egy picit azért meglepett, hogy újból a falnak préselődve végeztem, de ez legyen a legkisebb... gond? Gond ez egyáltalán? Nem hiszem, akkor nem itt tartanánk. Lévén, hogy nem taszított a közelsége, hagytam magam, sőt az egész már több volt mint... hízelgő.
Egy adandó pillanatban a szájára tettem a kezemet, és a füléhez húzódtam amilyen gyorsan csak lehetett. Hiába nem láthatta egy azt hiszem egészen érthető mosoly ült az arcomon.
- Csak aztán vigyázz, hogy meg ne vágd a nyelved, a fogaim elég élesek. - A vállára csúsztattam a kezem és visszahúzódtam az ajkaihoz. Először egy röpke, szűzies csókot adtam neki, hogy visszarázódjunk a hangulatba, mielőtt az ajkaira tapadtam volna. Most már nem csak kérettem magam, a tarkójára fogtam, hogy én is magamhoz húzzam őt.

Éreztem, hogy teljesen átadja magát az érzésnek és se nem hezitál, se leállítani nem akar. És meg kell, hogy mondjam végtelenül jól esett a dolog. Sikeresen kiűzte vele belőlem azokat a kellemetlen érzéseket, amik a Tanyás eset miatt megannyi tüskeként belém fúródtak. És itt most nem arra a tüskés mutáns által kilőtt mérgező tüskékre gondolok. De nyilván ez nem mindenkinek ilyen egyértelmű, gondoltam pontosítok. Szóval végre ismét annak a "falu bikája" fickónak éreztem magamat a dolgok pozitív alakulásától, mint a kis bakim előtt. A lány közelsége, illata, ajkának érintése kellőképpen felizgatott. Folytatást akartam, de mégsem siettetni. Szeretem a dolgokat hagyni a maguk medrében folyni. Egyrészt, mert édesebb a beteljesülés a várakozás után; másrészt, mert sokkal kellemesebb úgy együtt lenni valakivel, hogy az utána ne bánja meg a dolgot. Főleg, ha az illető hasonszőrű, mutáns. Általában ezért kezdek inkább embernőkkel. Ott maximum kiabálást, tányér vagy vázacsapkodást kaphatok. De egy mutáns esetében?! Ki tudja mire képes mérgében?

A mutánsok többségének, így nekem is az érzelmi befolyás a képességünkre igen nagy. Vagyis ha épp mondjuk dühös vagyok és haragszom valakire, sokkal erősebbé válok. Ugyanakkor irányíthatatlanná is, így komoly veszélyt jelentek másokra. Olyanokra is, akiket adott esetben egyébként nem akarnék bántani. Ezért is szeretek sokkal nyugodtabban, higgadtan harcolni. De ezt a múltkori eset is mutatta, hogy nem mindig tudom betartani. Persze azóta intenzívebben edzek a szimulátorban, ahol senkit se bántok közben, de még sokat kell fejlődnöm úgy érzem. Néhány pillanattal később aztán a gondolataimból Dögvész érintése rántott vissza a valóságba. Az ujja az ajkamhoz ért, kissé elhúzódott tőlem. De nem sokára már a fülemnél hallottam meg édes hangját. Beleborzongtam édes leheletébe, miközben hallottam figyelmeztetését mielőtt a vállamra teszi a kezét. Amint ajkai ismét az enyémek közelébe kerültek gondolkozás nélkül estem nekik, szenvedélyem még jobban fellobbant e kis intermezzo hatására.

Amikor pedig a tarkómon éreztem meg a kezét és magához közelebb vont szinte beleremegtem abba az enyhe, elektromos bizsergésbe, ami végig futott rajta a gerincem mentén. Az én kezeim sem voltak tétlen, egyikkel a derekát, másikkal a formás kis fenekét fogva öleltem magamhoz a lányt. Vagy nőt. Ahogy tetszik. Ajkaim pedig elindultak, hogy lassan bebarangolják a nő testét. Lassú, kínzóan édes csókokkal haladtam a nyakán végig nyelvemmel megízlelve puha bőrét. Majd amikor végre elértem a füléhez, játékosan beleharaptam és azt suttogtam bele:
- Azt hiszem ideje volna valami csendesebb helyet keresnünk nem gondolod, szépségem? - Kérdeztem tőle, majd ismét a nyakába és a füle alatti rendkívül érzékeny részbe csókoltam bele. Pontosan tudtam, hogy mik azok az érzékeny pontok, melyek kellemesen bizsergetik majd őt, ha hozzájuk érek. Mondjuk az ujjaimmal még ennél is nagyobb élvezetben tudnám részesíteni, de majd arra is sort fogok keríteni mindenképpen a közeljövőben. Feltéve persze, ha eljutok egyáltalán odáig vele.

//Viszlek fel a VIP. szektorba vagy menjünk hozzád? //

Azt hiszem most már mindketten komolyan vettük a helyzetet. Nagyon is. Megmosolyogtam az apró kis szikrákat, amik tarkójáról, pont a kezem alól indultak. Igaz, ha egy kicsit erősebbek lettek volna, akkor egyikünknek sem lett volna kedve mosolyogni.
A tarkóját cirógattam amikor a nyakamnál járt, és innen már tényleg csak olyan felé haladhatott a dolog, ami nos... nem publikus.
- Egyet értek - sóhajtottam. Akár mennyire is piszok jól esett, ezt a harapdálós trükköt én viszont nem fogom elő adni abban már biztos voltam. Az én esetemben fordítva már egyáltalán nem kellemes, ha csak valaki nem mazochista, azoktól meg én kímélném meg magam.
Abba, hogy melyik az a csendesebb hely nem szóltam bele. Nem lakok amúgy sem luxusban. Nagyjából csak két megszabásom lett volna az ügyet illetően: annál rosszabb ne legyen, és egyedül legyünk. És bizton állítom, hogy ez a kettő igazán könnyen teljesíthető, ha valaki komolyan gondolja.

Megkaptam hát a zöld lámpát, nem is pazaroltam tovább kettőnk idejét. Ismételten kézen fogtam a lányt és így vezetve indultam meg a táncoló tömeg között. Bár kissé úgy éreztem magam, mint a halak a szardíniás dobozban, de csak sikerült valahogy a bárpultig eljutnunk. Ám mégsem ültem le vagy rendeltem egy újabb adag italt. Inkább a VIP szektor felé indultam meg magabiztosan. Az emeltre vezető lépcső aljánál álló gorillákra hajazó biztonságiak állták utunkat. Ám, amint meglátták, hogy én vagyok az, utat nyitottak számunkra. Viszont Dögvészt bizalmatlanul méregették. ~És még a mutánsok panaszkodnak az előítéletek miatt!~ Gondoltam szem forgatva, majd hozzáfűztem gyorsan.
- A hölgy velem van. - Nyomatékosítottam a dolgot, aztán a lány derekát átkarolva indultam meg felfelé. Csak, hogy lássák. Fent aztán első dolgom volt körülnézni.



Chuck, a hely tulaja már messziről kiszúrható volt. Nem csupán azért, mert ma a zöld szín jegyében öltözködött. Hanem azért, mert igencsak népes udvartartásával együtt a kényelmes kanapékon ücsörgött a zenét hallgatva. Mielőtt odamentünk volna köszönni, azért a biztonság kedvéért a lány füléhez hajolva belesuttogtam.
- Majd én beszélek kedves, rendben? - Kérdeztem, aztán nyugodt léptekkel indultam meg a "kultúráltan" bulizók felé. Odaérve nem kerülte el a figyelmemet, hogy bár népes hölgytársasággal vette barátom körül magát, mégis megakadt a szeme Dögvészen. Nos, valljuk be a lány nem hétköznapi látvány. De mégsem volt ínyemre a dolog. Ám most az egyszer el kellett viselnem ezt a kellemetlen helyzetet. Így arcomra bájmosoly terült, leplezendő valódi érzéseimet. Ám egy pillanatra megfeszültem minden izmomban a dologtól.



- Electro! Drága barátom! Ezer év nem láttalak! - Szólalt meg kellemes baritonján a langaléta Chuck, majd mintha csak most vette volna észre velem lévő lányt, jó alaposan végigmérte. - És mond csak, hol bukkantál erre az egzotikus szépségre? - Kérdezte vigyorogva, méretes leguánját simogatva az ölében. Nem teketóriáztam hát, bevallottam az igazat.
- Éppenséggel itt, nálad ismerkedtem meg vele ma este. Gondoltam mielőtt félre vonulunk, beköszönök. Pazar bulit dobtál össze megint. - Dicsértem meg. Nem vagyok az a hízelgős fajta, ám Chuck imád fürdeni az elismerésekben és a hódolói "szeretetében". Most sem okozott csalódást, borospoharát a magasba emelve engedett utunkra. Épp, ahogy reméltem.
- Igazán köszönöm, barátom. Akkor nektek kellemes estét kívánok. Érezzétek otthon magatokat nálam. - Mondta, mi pedig odébb álltunk a szobák felé. A lány derekán még mindig ott pihent kezem, melyet csak akkor vettem el onnan, amikor az ajtót nyitottam ki előtte. A szoba hangulatos volt, narancssárga és piros színeivel, illatos gyertyáival ideális helynek bizonyult egy szerelmi légyottra. Kellemes félhomály és illat uralkodott odabent.
- Remélem megfelel. - Mondtam, miközben somolyogva figyeltem, milyen képet vág Dögvész a szoba láttán.

Mostanra már elég nagy lett a tömeg, így igyekeztem nem elengedni a kezét, ahogy végig préselődtünk az egészen. Végül is nekem jobb dolgom volt, ő törte nekem az utat.

Hát dög zabáló keselyű legyek! Az egy dolog, hogy egy ilyen szép darab csődört sikerült érdeklődésem tárgyává tenni, egy szép alkonyon amikor valószínűleg félholtan kaparták fel az utcáról, de hogy a hely tulaját is ismeri! Na jó, igazából az vagyok, részben, nagyjából.
- Rendben - mosolyogtam rá bizalmasan. Hát ha tényleg nem kell megszólaljak, akkor nem fogok, de akkor tényleg ne legyen gond.
És nagyjából így is lett. Én csak bájosan mosolyogtam, onnantól kezdve, hogy átkarolta a derekam. Bár egy ideig még visszhangzott a fejemben, hogy ,,kedves". Talán csak én tulajdonítottam neki valami más jelentőséget, persze nem olyat ami a jelen helyzetet bármennyire is befolyásolta volna.

Miután beértünk a szobába elléptem Electrotól és körbefordulva megszemléltem a szobát. Majd levettettem magam az ágyra.
- Nos, ha jól látom csótányok közel s távol nincsenek, úgyhogy már jobb mint az ahol én lakom - vigyorogtam. A következő lépést meg márt azért is inkább ráhagytam, hogy esetleg közelebb jön-e vagy sem. Bár a másodikat, nem igazán tudtam volna elképzelni.

Dögvésznek érdekes fogalmai voltak a megfelelő szóra. Már a gondolatmenet sem tetszett, pláne az, ha bele is kellett gondolnom abba, hogy miféle helyen lakhat ő tulajdonképpen. Ám a dolog nem azért rendített meg ennyire, merthogy undorítónak találnám a helyet. Hanem, mert pontosan átéreztem a helyzetét. Éltem az utcán, laktam koszos, lerobbant bérházban vagy raktárépületben patkányok és csótányok tömkelegének társaságában. És ettől, hogy tudtam több közös van bennünk, mint az elején sejtettem még jobban vágytam a társaságára. ~Most már legalább beszélgetni is fogunk tudni. Ha valóban az utcán él, akad téma bőven.~ Gondoltam és valamiért teljesen felvillanyozódtam az ötlettől.

Láttam, hogy az ágyra veti magát és elfekszik rajta. Rám vigyorgott és ez az önfeledt öröm az arcán ismét rá terelte a gondolataimat. Miután magunkra zártam az ajtót, néhány jól irányzott lépéssel az ágynál teremtem. Majd a dzsekimet az ágy melletti fotelba hajítva ruhástul fölébe helyezkedtem. A győztesek öröme áradt szét bennem, hiszem most már az enyém lesz. ~Az enyém lesz...~ Suttogta egy hang a fejemben többször, mire végre befogta és elnémult. Ahogy a lány fölött helyezkedtem, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen, nem tudtam megállni, hogy na simítsam hátra, a füle mögé azt a hihetetlenül zöld haját. Kellemes volt megérinteni, akárcsak hófehér bőrét. Kissé talán olyan volt, mint valami porcelánbaba vagy rizsporral bekent gésa, de nekem tetszett a látvány. Mielőtt megcsókoltam volna, különleges pupillájú szemeiben merültem el és így szóltam.
- Gyönyörű a szemed, ugye tudod?! - Hajoltam oda ajkaihoz olyan közel, hogy mondat közben egy picit mindig súrolják az enyémek az övét.

Elnyújtóztam az ágyon. Igen, egyértelműen kényelmesebb az enyémnél, és tisztább is. Már csak egy valami hiányzott a képből, de szerencsére nem sokáig. Nagyban mosolyogtam onnantól, hogy kitakarta a plafont előlem. Az hogy ilyen közel hajolt igazán csábító volt, talán túlságosan is. Már majdnem megtörtem, mikor megszólalt. Na jó az a majdnem, tényleg majdnem volt.
- Minden nőnek ezt mondod? - vigyorogtam kihívóan. - Bár igaz, talán most az egyszer elmennék odáig, hogy még hiszek is neked - hiszen kevés nőt láthatott ilyen szemekkel eddig. Vagy talán pont erre bukik? Na sebaj. Ennek valahogy még is kevesebb esély adtam, mint annak, hogy amúgy normális férfi és amúgy bukik a nőkre.
Átkaroltam a nyakát. Most már nem menekül. Na nem mintha akart volna, ebben azt hiszem biztos lehetek, bár ha mégis, akkor jól titkolta, még maga elől is.
Éppen hogy csak hozzáérintettem a szám az övéhez, mert ez amúgy már tényleg nem nagyon lehetett bírni. Szép lassan elkezdtem húzni az egyik ujjamat a tarkójától végig a hátán néha apró köröket írva le vele.

Úgy nyújtózott ki az ágyon, mint valami ragadozó nagymacska. Majdnem azt vártam, hogy dorombolni kezd mindjárt. De az illúzió csak néhány pillanatig tartott, majd ráébredtem, hogy sokkal inkább emlékeztet a szeme egy kígyóéra. Az is tud hízelegni és a maga módján kedves lenni. És kivételesen nem negatív dologként jutott eszembe ez. Arra a kérdésre, hogy mindenkinek ezt mondom-e felnevettem. Majd ismét végigsimítottam azon a hófehér arcán és mélyen szemébe nézve válaszoltam meg a kérdést.
- Nem láttam még a tiédhez fogható, ennyire zöld és különleges vágású szemeket, kedves. - Azzal ajkához érintettem az enyémet. Először puhatolózó, édes csókot leheltem ajkára; majd szinte rávetettem magam és szenvedélyesen falni kezdtem őket. Éreztem, hogy átkarolja a nyakamat és jóleső érzéssel töltött el a tudat, hogy ő is kíván engem és még közelebb akar tudni magához.